Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Harasztosi Péter - A közgazdaságtan retorikája

Donald N. McCloskey A közgazdaságtan retorikája A közgazdászok nem követik az általuk lefektetett kutatási módszertan szabályait. Jobb is, hogy így van. Ha követnék, nem mondanának semmit az emberi tőkéről, a kereslet törvényéről, a véletlen bolyongásról a Wall Streeten, az üzemanyag-kereslet rugalmasságáról és a legtöbb más témáról, amiről egyébként beszélnek. A közgazdászok bőbeszédűségét látva, a sok hivatalos módszertan nyilvánvalóan nem lehet tudományos meggyőződésük [conviction] alapja. A közgazdászok valójában ennél szélesebb alapokon érvelnek, és ez így helyes. Valódi, hétköznapi retorikájuk, ahogyan fejben vagy a szemináriumi teremben érvelnek, más, mint a hivatalos retorika. A közgazdászoknak sokkal tudatosabbá kellene válniuk retorikájukkal kapcsolatban, hiszen akkor jobban tudnák, hogy miért értenek vagy nem értenek egyet, s kevésbé volnának hajlamosak pusztán módszertani alapokon

visszautasítani az ellenérveket. A filozófiát mint a bizonyítás szabályait korlátozó eszköztárat félre kellene tenni a tudományos érvelésben, ahogyan azt már ötven éve sok filozófus hangoztatja. A közgazdaságtan persze alapjaiban nem fog sokat változni attól, ha a közgazdászok észreveszik, hogy a közgazdaságtan királya meztelen. Ugyanaz marad, legyen bár filozófiailag meztelen vagy sem, és – eltekintve az öltözködését illető érzékcsalódástól – viszonylag jó egészségnek örvend A közgazdászok közötti viták hangulata azonban sokat javulna, ha felismernék, mi érvelésük alapja. Állításuk szerint a statisztikai következtetés bizonyos korlátozott módozatai, a pozitív közgazdaságtan, az operacionalizmus, a behaviorizmus és az 1930-as, 1940-es évek más pozitivista kedvencei szolgálnak érveik alapjául. Úgy gondolják, csak ezek lehetnek a tudomány alapjai. Ám tényleges tudományos munkájuk során vitatkoznak a

gazdasági metaforák alkalmasságáról, a történelmi példák relevanciájáról, az introspekció meggyőzőerejéről, az autoritás hatalmáról, a szimmetria bájáról és az erkölcsi követelményekről is. A nyers pozitivizmus ezeket a témákat „értelmetlennek”, „tudománytalannak” vagy „felfogás kérdésének” Forrás: The rhetorics of Economics. Journal of Economic Literature 21(2): 481–517 Copyright 1983 American Economic Assosiation. Hungarian translation Replika A fordítást nyelvileg Kiss Zsuzsanna és Sallay Zoltán, szakmailag Kiss Áron és Koltay Gábor lektorálta. replika - 60 (2007. december): 67–107 67 tartja. De valójában még a pozitivisták is úgy viselkednek, mintha ezek a dolgok megvitathatóak lennének Tulajdonképpen a legtöbb tudományban, s főként a közgazdaságtanban, a legtöbb vita ezekből a kérdésekből fakad. Semmi haszon sem származik a Tudományos Módszerhez, vagy bármely más módszertanhoz való

ragaszkodásból, a becsületesség, a világosság és a tolerancia kivételével. Semmit sem nyerünk, mert a módszertan nem írja le azokat a tudományokat, amelyekre egykor érvényesnek gondolták, mint például a fizika vagy a matematika; mert a fizika és a matematika egyébként sem jó modelljei a közgazdaságtannak; mert a módszertan ma már a legtöbb filozófus szemében sem túl vonzó; mert a közgazdaságtudomány megállna a fejlődésben, ha tényleg alkalmazná a módszertant; mert – s ez a legfontosabb – a közgazdaságtan, ahogyan bármely más terület, önmagából kell, hogy levezesse érvelése általános szabályait, nem pedig a filozófus királyok törvényeiből. És akkor közük is lenne a valódi érvekhez I. A retorika fegyelmezett párbeszéd Ezek az érvek, amelyek az alábbiakban részletesebb kifejtést nyernek, arra ösztökélnek, hogy vizsgáljuk meg a közgazdaságtan retorikáját. A „retorika” itt nem mint verbális

labdajáték értendő, mint az „üres retorika” vagy a „puszta retorika” kifejezésekben (bár a forma ugyancsak nem triviális: a szavak formájának megvetése bizonyíték az érvelés változatosságával szemben zárt gondolkodásra). Wayne Booth a Modern Dogma and the Rhetoric Assent című munkájában számos hasznos definíciót ad. A retorika „annak kitapogatásának a művészete, amit az emberek hisznek, hogy hinniük kellene, s nem pedig annak a bizonyítása, ami absztrakt módszerek szerint igaz”; a retorika „a jó okok felfedezésének művészete, annak a megtalálása, ami valóban biztosítja az egyetértést, mert minden értelmes embert meg kellene, hogy győzzön”; a retorika „a többé-kevésbé valószínű vagy elfogadható következtetésekhez vezető többé-kevésbé jó okok óvatos mérlegelése, mely következtetések nem túl biztosak, de jobbak, mint amiket véletlenül vagy gondolkodás nélküli benyomások alapján kapnánk”; a

retorika „igazolható hitek felfedezésének művészete és e hitek közös diskurzuson belüli továbbfejlesztése”; célja nem szabad, hogy „egy előre kidolgozott nézetre való rábeszélés, hanem inkább egy közös vizsgálódásba való bevonás kell legyen” (Booth 1974: xiii, xiv, 59, 137). Ez az, amit a közgazdászok, a többi gondolatokkal kereskedő szakmához hasonlóan, egyébként is csinálnak. Miként Booth máshol megjegyzi: „életmódszerűen hiszünk a kölcsönös meggyőzésben; konferenciáról konferenciára élünk” (Booth 1967: 13). A retorika a gondolat beszélgetés általi felfedezése. A „retorika” szó kétségtelenül akadály a lényeg megértése útjában, mert a mindennapi használatban meglehetősen sokat veszített az értékéből. Ha a „pragmatizmus” és az „anarchizmus” szavak nem szenvedtek volna hasonló mértékben kárt, nem tudván elhatárolódni azoktól az irreleváns asszociációktól, amelyek az elvtelen

nyereséghajhászáshoz és a bombához fűzik őket, akkor e dolgozat címe akár „A pragmatizmus felfogása a közgazdasági igazságról” vagy „A tudás anarchista elméletének vázlata a közgazdaságtanban” (James 1907; Feyerabend 1975) is lehetett volna. De a kifinomult pragmatizmusnak és a gyengéd anarchizmusnak, csakúgy mint a becsületes retorikának az ellenségei éltek a rendelkezésükre álló fegyverekkel. Az eredmény eltántorítja a szemlélőket attól, hogy a filozófia, a politika vagy a módszertan területén kielégítsék esetlegesen meglévő kíváncsiságukat az erőszak alternatíváival szemben. Az olyan címek, mint a „Hogyan magyaráznak a közgazdászok” 68 replika [How Economists Explain] (Blaug 1980, lásd alább) vagy a „Miért káros a módszertan” [Why Methodology Is a Bad] talán szelídebbek és meggyőzőbbek lehettek volna.1 Mégis, a „retorika”, akárcsak a másik két kifejezés, szép, régi szó, amelynek

helyes használatát szélesebb körben kellene ismernie a közgazdászoknak és az osztó-szorzó embereknek. A retorika itt ugyanaz, ami Arisztotelész, Ciceró és Quintilianus számára volt az ókorban, és ami reinkarnálódott a reneszánsz idején, a karteziánus dogma pedig keresztre feszített, mondván, hogy csak a megkérdőjelezhetetlen az igaz; s amely a Descartes utáni harmadik században feltámadt halottaiból. „Új retorikaként” ismeri az irodalomtudomány az ezekre a csodákra épült hitet, ami az 1930-as és 1940-es években jelent meg Angliában I. A Richards, Amerikában pedig Kenneth Burke munkája révén (Richards 1936; Burke 1950). A filozófiában John Dewey és Ludwig Wittgenstein kezdte kritizálni Descartes programját, amely a szkepticizmus alapjára építette hitét, utóbb pedig többek között Karl Popper, Thomas Kuhn és Lakatos Imre kérdőjelezték meg azt a pozitivista feltevést, mely szerint a tudományos haladás valóban a

Descartes-féle kétkedés módszerét követné. Az irodalom, az ismeretelmélet és a módszertan fonala még nem fonódott eggyé, de már összetartoznak A karteziánus forradalom előestéjén (1550 körül) a francia filozófus és nevelési reformer, Peter Ramus azt a középkori folyamatot tetőzte be, amely a retorikát a puszta ékesszólás mezejére száműzte, a logikát bízva meg az értelem irányításával. Így tehát azokban a tankönyvekben, amelyeket kisfiúként Descartes maga is olvasott, első alkalommal vált a lehetséges érv a teljesen megkérdőjelezhetetlen érvelés alárendeltjévé. A klasszikus retorikával szembeni ellenségességével a szabad művészetek ilyen átszervezése jól illeszkedett a következő három évszázadot átfogó, a tudást matematikai és filozófiai alapokra építő karteziánus programhoz. A program megbukott, és az eltelt idő alatt a lehetséges érv elvesztette az erejét. Richard Rorty Dewey-t követő szavai

szerint az, ahogyan Descartes, Locke, Hume, Kant, Russell és Carnap a tudás alapjait kereste, „a bizonyosság keresésének győzelme volt a bölcsesség keresésével szemben” (Rorty 1979: 61; vö. Dewey 1929: 33, 227) A helyesen értelmezett retorika helyreállításához a megalapozottabb és bölcsebb érvelés helyreállítására van szükség. Az érvelést leszűkítő karteziánus programra válaszul mára számos reakció született. A meghatározó figurák köre a hivatásos filozófusoktól (Stephen Toulmin, Paul Feyerabend, Richard Rorty) a filozófussá vált gyakorlati kutatókig – kémikus (Polányi Mihály), jogtudós (Chaim Perelman) és irodalomkritikus (Wayne Booth) – terjed. Annak a gondolatnak, miszerint az érvelés több puszta szillogizmusnál, a mai hatását jól mutatja, hogy olyan, elsőre szokatlan helyen is magától értetődőként kezelik, mint Glenn Webster, Ada Jacox és Beverly Baldwin a Nursing Theory and the Ghost of the Received

View című munkájukban (1981: 25– 35). A közgazdaságtan ugyanakkor nem került e gondolat hatókörébe Osztrák közgazdászok, institucionalisták és marxisták persze egy évszázadon át ostrom alatt tartották a pozitivizmus bizonyos elemeit mint a közgazdasági tudás alapját; más részein azonban megkettőzött odaadással csüngtek, és fennmaradó kétségeiket oly módon hangoztatták, hogy önmagukon kívül mindenki számára érthetetlenné váltak. A maguk módján éppolyan szűklátókörűek voltak, mint az alapos pozitivisták – az ökonometria elvetése például csak akkor lenne indokolt, ha annak naivabb állításait komolyan vennénk. Ami a többit illeti, a közgazdászok hagyták, hogy pár évvel korábbi filozófus firkászok mondják meg, hivatalosan mit tartsanak jó érvelésnek. 1 Felismerve a szándékot, Colin Forster az Australian National University-ről a következő címet javasolta: „Utolsó dolgozat a módszertanról”. De a

nagyravágyásnak is kell, hogy legyen határa replika 69 II. A közgazdaságtan hivatalos módszertana modernista A közgazdászoknak két álláspontjuk van a diskurzussal kapcsolatban, a hivatalos és a nem hivatalos, a kimondott és a kimondatlan. A hivatalos retorika, amelyre az összefoglalókban és a módszertani elmélkedésekkor fordítanak figyelmet, modern divatú tudósként hirdeti őket. A Tudományos Módszer hitvallása, amelyet bírálói egymás közt gúnyosan Bevett Nézetnek [Received View] neveznek, a logikai pozitivista, a behaviorista, az operacionalista és a hipotetikus-deduktív tudománymodell ötvözete. Ez az elgondolás azon alapul, hogy minden biztos tudás mintaképe a 19. századi fizika bizonyos elemeinek 20 század eleji értelmezése Hogy jobban kifejezzük, mindez mennyire áthatja a modern gondolkodást messze a tudomány határain túl is, a legjobb egyszerűen „modernizmusnak” neveznünk. Ez a nézet azt hirdeti (ahogy Booth írja),

hogy csak azt tudjuk, amiben nem tudunk kételkedni, és azt nem tudhatjuk igazán, amivel csupán csak egyetérteni vagyunk képesek. A modernizmus tanai között találjuk a következőket: 1) 2) A tudomány célja az előrejelzés (és az irányítás). Az elmélet igazsága szempontjából csak annak megfigyelhető implikációi (vagy előrejelzései) számítanak. 3) A megfigyelhetőség érdekében szükségszerűek az objektív és ismételhető kísérletek. 4) Akkor (és csak akkor) bizonyul hamisnak egy elmélet, ha kísérleti implikációi hamisnak bizonyulnak. 5) Meg kell őrizni az objektivitást; a szubjektív „megfigyelés” (introspekció, önmegfigyelés) nem tudományos tudás. 6) Kelvin mondása: „Ha nem tudod kifejezni számokban, tudásod csekély és nem kielégítő.”2 7) Az introspekció, a metafizikai hit, az esztétika és hasonlók talán segítenek a hipotézis felfedezésében, de annak igazolásában nem. 8) A módszertan feladata az, hogy

elválassza a tudományos érvelést a nem tudományostól, a pozitívat a normatívtól. 9) A tudományos magyarázatok átfogó törvények alá vonják az eseményeket. 10) A tudósoknak, például a közgazdászoknak, tudósként nincs mondandójuk az értékekről, legyen az akár morális, akár művészi. 11) Hume szkepszise: „Ha ezzel az elvi meggyőződéssel végigpillantanánk a könyvtárunkon, micsoda selejtezést kellene végrehajtanunk! Ha kézbe vesszük bármelyik kötetet, például egy iskolás metafizikai művet, csak azt kell kérdeznünk: tartalmaz-e valamilyen mennyiségre vagy számra vonatkozó elvont okfejtést? Nem tartalmaz. S tartalmaz-e valamilyen, tényekre vagy létezésre vonatkozó tapasztalati okoskodást? Azt sem tartalmaz. Akkor tűzbe vele, mert ez esetben csak szofisztika és áltatás lehet” (kiemelés az eredetiben, Hume [1748] 1955: 173). 2 Sir William Thomson (Lord Kelvin), Popular Addresses 1888–1889-es kiadás, idézi Kuhn

(1977:178). Ennek egy változata olvasható a Chicagói Egyetem Társadalomtudományi Intézetének homlokzatán. Frank Knight, az Iowai Egyetem híres közgazdásza állítólag egyszer megjegyezte: „Igen, és ha ki tudod fejezni számokban, tudásod csekély és nem kielégítő.” 70 replika Mára a filozófiában jártasak közül kevesen osztják ezen tételek akár csak felét is. Egy meghatározó, tiszteletreméltó és növekvő kisebbség egyet sem hisz el Ám a közgazdászok jelentős többsége mindet elhiszi. Például a módszertannal foglalkozó legjelentősebb közgazdászok. Furcsa, de igaz, hogy a modernizmus a közgazdasági módszertanban a chicagói iskolához kapcsolódik.3 A közgazdasági modernizmus legfontosabb szövegei, például Milton Friedman „A pozitív közgazdaságtan módszertana” ([1953] 1986) vagy Gary Becker és George Stigler „De Gustibus Non Est Disputandum” ([1977] 1989) című munkái, magukon viselik Chicago bélyegét, és

a chicagói diplomával rendelkező közgazdászok között e szövegek extrém értelmezései burjánoznak. A furcsa az, hogy ennek a legtöbb tevékenységében más közgazdászok számára oly bosszantó csoportnak a jóváhagyására a hivatalos módszertannal kapcsolatos ügyekben mégis szükség van: különösképpen Friedman esszéjének felhígított változata része a legtöbb közgazdász intellektuális fegyvertárának, érvei azonnal a nyelvükre jönnek. A határozottan módszertani szándékú írások, ide értve a chicagóiak sajátjait is, sokkal óvatosabbak annál, mint a más témákkal kapcsolatban elejtett megjegyzések, amelyek a modernizmus nyersebb formáját mutatják. Elvben lehet valaki annyira homályos, hogy mindenki egyetértését elnyerje, de a gyakorlatban mindenképp ellenségeket szerez. Kalman Cohen és Richard Cyert – hogy csak egy példát vegyünk a sok közül a közgazdaságtani tankönyvek bevezető fejezeteire – könyvükben a

modernizmus vázlatos leírását adják, amely állításuk szerint „minden tudományos elemzésben használatos” (1975: 17). Az általuk ezután felvázolt „módszer”, egy a logikai pozitivizmus és szövetségesei irányába elbillenő irodalomjegyzékkel, a körültekintés és a becsületesség kívánalmára szűkül. Csak amikor egy olyan mondat, mint hogy „legalábbis elméletben megfigyeléssel vagy kísérlettel tesztelhető” (i.m 23) testet ölt a gyakorlatban, akkor tudjuk meg, mi is forog kockán. Néha persze a homályos kinyilatkoztatások sem haszontalanok. Amikor Friedman az esszéjét írta, a közgazdaságtan gyakorlata tények nélküli elméletre és elmélet nélküli tényekre volt felosztható. Modernista szellemű ráolvasása, amelyet filozófusok kara támogatott, abban az időben bizonyára jót tett az érintettek lelkének. De Friedman esszéje már akkor is sokkal posztmodernebb volt, mint ahogy gondolatainak futó ismerete alapján

gondolhatnánk. Üdvözölte például az egyszerűség és a termékenység esztétikai kritériumát, amely az azonos előfeltevésekből kiinduló elméletek közötti választás során segítheti a közgazdászt, de a következő mondatban megkísérelt az előrejelzések objektív kérdéseire korlátozódni (i.m 10) Elfogadta, hogy a modernista közgazdász számára tiltott kérdőívek hasznosak a hipotézisek felállításakor, de a következő mondatban azt állította, hogy „a közgazdasági hipotézisek érvényességének tesztelésére teljességgel alkalmatlanok” (i.m 31) A meggyőzés során annak a retorikai közösségnek a szerepét hangsúlyozta, amelyhez a tudós beszél – legyen szó szociológusokról vagy akár közgazdászokról –, de a következő mondatban visszatért a tesztelés „objektív” elméletéhez. Csakúgy, mint Karl 3 Ebben az esszében semmi olyan nincs, ami megnyugtatná a chicagóiak ellenségeit. Minthogy régóta Chicagoellenes

dogmatizmusuk áldozata vagyok, nem lep meg az az állítás, hogy a chicagói közgazdaságtan kifejezetten dogmatikus. Chicago csupán egy meglehetősen tiszta és őszinte változata a közgazdaságtanra alapvetően jellemző dogmatikus lelkületnek, mely magát módszertani imperatívuszokban fejezi ki. Úgy tűnik, a közgazdászok azt gondolják, hogy a közgazdaságtan túl fontos ahhoz, hogy nyitott gondolkodásúakra bízzuk, és különösen tilos olyanokra bízni, akikből hiányzik a hit a tudás eléréséhez szükséges valamilyen bevált képletben Chicago nem rosszabb, mint a többi. Immo, civis Chicagonus sum, subspecies TP (vö Melvin Reder 1982) replika 71 Popper, Friedman is küzdeni látszik a pozitivizmus és intellektuális hagyományai szorítása ellen, bár csak részleges sikerrel. Talán az, hogy a közgazdasági modernizmus locus classicusa ilyen sok modernizmusellenes kijelentést tartalmaz, azt mutatja, hogy a modernizmus nem élheti túl még

legkiválóbb támogatóinak értelmes vitáját sem. A közgazdasági vita hevében tett meggondolatlan megjegyzések ugyanakkor általában nyersen modernisták, gyakran szó szerint Friedmant idézve. Richard Roll és Stephen Ross egy pénzügyi cikkükben például azt állítják, hogy „az elméletet a következtetései, nem pedig az előfeltevései alapján kell tesztelnünk” és „hasonlóképp, nem szabad elvetni a szigorú profitmaximalizálásból levezetett következtetéseket olyan kérdőíves felmérésekre alapozva, melyekben a menedzserek azt állítják, hogy a társadalmi jó érdekében lemondanak a profitról” (1980: 1093 és lábjegyzete). Ugyanez csaknem teljesen azonos formában máshol is megtalálható Friedman esszéjének idejéből. William Sharpe (1970: 77) például, Roll és Ross írásával azonos témában, a kulturált tudományos viselkedés szabályának tekinti, hogy „az előfeltevések valósághűsége nem számít sokat. Ha a

következtetések kellő mértékben konzisztensek a megfigyelt jelenségekkel, azt mondhatjuk, hogy az elmélet »magyarázza« a valóságot” (1970: 77) Sokat ismételgetve ezek a modernizmust hirdető kijelentések, a mérhető tesztek, a pozitív elemzés és a tanítás egyéb elemei iránti odaadásukkal a ráolvasás hatását keltik. A modernizmus befolyása nagy a közgazdaságtanban, de nem azért, mert premisszái alapos vizsgálat után jónak találtattak volna. Ez egy kinyilatkoztatott, nem pedig egy ésszerűen megalapozott vallás III. A modernizmus szegényes módszer A modernizmus idejétmúlt a filozófiában Nagyon sok baj van a modernizmussal mint tudományos vagy közgazdaságtudományi módszertannal.4 Még ha rendelkeznek is filozófiai érdeklődéssel, a közgazdászok körülbelül annyi filozófiát olvasnak, amennyi közgazdaságtant a filozófusok. Nem meglepő tehát, hogy a modernizmus hanyatlásának híre nem jutott el mindnyájukhoz. A

filozófus szemszögéből a legnagyobb baj a modernizmus metafizikaellenes hozzáállásával az, hogy az ellenségesség maga metafizikai alapú. Ha tűzre szeretnénk vetni a metafizikát, akkor a Descartes-tól Hume-on át, és a Comte-tól Russellig, Popperig és Hempelig tartó modernista család módszertani kijelentései repülnének először. Ebből és más jó okokból kifolyólag értenek egyet a filozófusok abban, hogy a szigorú logikai pozitivizmus halott; felvetve ezzel a kérdést, vajon bölcs dolog-e a közgazdászok részéről folytatni a nekrofíliát.5 A közgazdaságtan esetében a logikai pozitivizmussal rokon metafizikai álláspont talán azért nincs jól megindokolva, mert gyökerei inkább a Machtól Bridgemanig terjedő körhöz 4 Azt a már túlbeszélt kérdést, hogy vajon létezik-e értékmentes társadalomtudomány, itt nem tárgyaljuk, de a modernizmus egyik legnagyobb hiányosságaként kell számon tartanunk, hogy a morális érveket a

racionális tárgyalás hatókörén kívülre helyezte. Ezzel kapcsolatban sokkal ismertebbnek kellene lennie annak a ténynek, hogy Moritz Schlicket, a logikai pozitivista Bécsi Kör alapítóját, és annak lelkes szószólóját, hogy a morális tudás egyáltalán nem tudás, 1936-ban egyik diákja ölte meg. 5 Lásd John Passmore (1967). Karl Popper egyetértéssel idézi Passmore-t önéletrajzának „Ki ölte meg a logikai pozitivizmust?” című fejezete mottójaként, amelyben magára vállalja a gyilkosságot (Popper 1976: 87–90). 72 replika tartozó filozofáló fizikusoktól erednek, mintsem a hivatásos filozófusok kortárs gondolataiból. De legalábbis nem világos, hogy miből fakad az „operacionálisan értelmes állítások” (Samuelson 1947: 3 és végig) vagy a „még meg nem figyelt jelenségekről tett érvényes és értelmes következtetések” (Friedman 1953: 7) mint olyan kritériumok vonzereje, amelyek ellenében az állításokat – a

matematikaiakat kivéve – mérlegeljük. Samuelson, Friedman vagy követőik semmivel sem indokolják e metafizikai álláspont melletti döntésüket, csupán a megfelelő időben bizalmas megjegyzéseket ejtenek el, hogy azok tudománymódszertannal foglalkozó filozófusok bevett nézetei. A filozófiában bízni taktikai hiba volt, mivel időközben maga a filozófia is megváltozott. Néhány filozófus mára a teljes ismeretelméleti vállalkozást és annak a tudás alapjainak a biztosítására vonatkozó igényét is kétségbe vonja (Rorty 1982b). Nagy többségük kételkedik a modernista módszertan előírásaiban A cáfolatok nem kényszerítőek A közgazdasági módszertannal foglalkozók egyik közös előírása például a döntő cáfoló tesztre helyezett hangsúly, amelyre az érvelés tudományosságának megkülönböztető jegyeként tekintenek. Ám a filozófusok évtizedekkel ezelőtt felismerték, hogy a falszifikációnak nehézségei támadnak a

fizikus és filozófus Pierre Duhem 1906-ban tett kritikájával szemben, ami filozófiai olvasottság nélkül is azonnal nyilvánvaló minden közgazdásznak, aki próbált már elméletet empirikusan cáfolni. Tegyük fel, hogy H hipotézisből („a 19 század végén az angol üzletemberek gyengébben teljesítettek az amerikai vagy német üzletemberekhez képest”) következik egy bizonyos O tesztelhető megfigyelés („az acél- és vastermelés termelékenysége jelentős különbséget mutat a brit és külföldi acélgyártásban”). Ez utóbbi azonban nem egyedül H következménye: olyan H1, H2 stb. kiegészítő hipotézisek is szükségesek, amelyek a mérést lehetővé teszik („a határtermelékenység elmélete igaz az 1870 és 1913 közötti Nagy-Britanniára”; „a brit acélgyártásnak nem volt olyan rejtett tényezője, amely ellensúlyozta a gyenge üzletvezetést” és így tovább). Ekkor természetesen nem-O-ból következik nem-H – vagy

nem-H1, vagy nem-H2, vagy a kérdéses hipotézis szempontjából irreleváns premisszák valamelyike (vagy több közülük) az, amelyik nem teljesül. A teszteléshez szükséges segédhipotézisek megóvják a kérdéses hipotézist a döntő teszttől. Ez nem pusztán elméleti lehetőség, hanem a legtöbb tudományos véleménykülönbség valós magva: „nem ellenőrizte megfelelően a kísérletet!”; „nem oldotta meg az identifikációs problémát.”; „egyensúlyi modellt használt (versenyzőt, egy egyenlettel), amikor nemegyensúlyi modell (monopolisztikus, 500 egyenlettel) lett volna a releváns.” És még ha a kérdéses hipotézis elkülöníthető lenne is, a hipotézisek valószínűségi jellege miatt, ami különösen jellemző a közgazdaságtanban, a döntő kísérletek sem mindent eldöntők: a véletlen mindig jelenlevő marad, az a Hn, amely ellehetetleníti a falszifikacionizmust. A közgazdaságtanban lehetetlen az előrejelzés Az a gyakori

állítás, miszerint az igazi tudomány meghatározó jellemzője az előrejelzés, illetve hogy a közgazdaságtan rendelkezik ezzel a jellemzővel, ugyancsak kétséges. Filozófus és tudománytörténész körökben is közhely, hogy az egyik legsikeresebb tudományos elmélet, az evolúció elmélete nem tartalmaz hagyományos értelemben vett előrejelzést, következésképpen előrejelzései által nem cáfolható. Az előrejelzéssel mint a hasznos közgazdaságtan replika 73 kritériumával kapcsolatban legalábbis sejtet valami furcsaságot, hogy Darwin elméletét a klasszikus közgazdaságtan inspirálta – egy olyan rendszer, amelynek legtöbb előrejelzése történetesen hibás volt. Friedman az összeegyeztethetetlenségről láthatóan mit sem sejtve idézte leghíresebb előrejelzéspárti metafizikai munkája közepén a kapcsolat Alchian-féle felélesztését (Alchian 1950) („a levelek úgy rendeződnek el, mintha mindegyik levél szándékosan

maximalizálni igyekezne a kapott napfény mennyiségét”). Mindenesetre a gazdasági jövő előrejelzése, ahogy azt Ludwig von Mises megjegyezte, „bármely halandó ember hatalmán kívül esik” (1949: 867). Ami pedig a hatalmán kívül helyezi, az épp maga a közgazdaságtan, amit az előrejelzéshez használ Amikor egy nagy bank közgazdásza csökkenő kamatlábakat jósol karácsony utánra, és mégsem helyezi előtte kötvényekbe a saját vagyonát, az ingadozások ellen gondosan fedezve és biztosítva, akkor vagy irracionálisan jár el, vagy magát is becsapja. Ha valóban ismeri a várható jövőbeli értéket, valamilyen okból mégis úgy dönt, hogy nem kell neki az a korlátlan vagyon, amit egy ilyen fausti tudás biztosíthat, hanem inkább hajlandó elherdálni a lehetőséget azzal, hogy elmondja másoknak. Ha pedig igazából nem tudja, akkor nem áll ilyen kiaknázatlan lehetőség előtt Ebben az esetben talán nem szabadna úgy beszélnie, mintha

tudná. A predikcionizmus azzal sem menthető, hogy a nagy bankok közgazdászai csupán feltételes előrejelzéseket tesznek. A feltételes előrejelzések is értéken cserélnek gazdát: ha a tenger eltűnne, akkor egy a tengerszintről a fenékig zuhanó kődarab körülbelül 9,81 m/s2-tel gyorsulna. De egy komoly előrejelzésnek komoly peremfeltételei vannak Ha pedig vannak, akkor újra meg kell válaszolni az amerikai kérdést: ha olyan okos vagy, miért nem vagy gazdag? A határon (a közgazdaságtan ugyanis ott működik) és átlagosan (mivel néhányan mindig szerencsések) a gazdasági előrejelzések iparága, amelybe beletartoznak az egyetemek is, csupán normál hozamot tud elérni. A modernizmus önmagában lehetetlen és nincsenek követői A modernista módszertan ezen enyhébb kritikái közül a leginkább romboló az, hogy ha szó szerint vesszük, akkor szinte abszurditáshoz jutunk. Gondoljuk át újra a modernista tudáshoz vezető lépéseket a

predikcionizmustól Kelvin mondásán át Hume szkepsziséig Ha a közgazdászok (vagy a fizikusok) olyan közgazdasági (fizikai) tételekre szorítkoznának, amelyek ténylegesen ezeket a lépeseket követik, akkor semmit sem tudnának mondani. A karteziánus vagy a hume-i szkepticizmus a hit túlságosan romboló mércéje egy valódi ember számára. Ahogy a kémikus-filozófus Polányi Mihály fogalmazott: a modernitás módszertana olyan „mindentől elrugaszkodott standardokat állít fel az érvényes jelentésre vonatkozóan, melyeket ha precízen követnénk, önkéntes gyengeelméjűségre ítélnénk magunkat” (Polanyi 1962: 88). A modernizmus kétségektől, metafizikáktól, moráloktól és személyes meggyőződésektől mentes tudást ígér, amit pedig ad, az csupán a tudósok, elsősorban a közgazdászok tudományos módszerré átkeresztelt metafizikája, morálja és személyes meggyőződése. Nem tudja azt nyújtani, és nem is szabad, hogy azt

nyújtsa, amit ígér. A tudományos tudás nem különbözik a személyes tudás más formáitól (Polanyi 1962) Ha különbözővé próbáljuk tenni, és nem egyszerűen jobbá, az a tudomány halála. Más szavakkal, a modernista módszertan szó szerinti alkalmazása nem vezethet hasznos közgazdaságtanhoz. A legjobb bizonyítékok történetiek Paul Feyerabend A módszer ellen ([1975] 2002) című művében Galilei életművének értelmezésén keresztül támadja a fizika előíró módszertanát; ugyanezt a közgazdaságtannal szemben is megtehetnénk. Ha Galilei 74 replika kortársai a meggyőzés modernista kritériumait alkalmazták volna, állítja Feyerabend, akkor Galilei ügye elbukott volna. A földi optika égi szférában való alkalmazásának furcsa premisszáját támogató nagyszerű kutatási terv, az az állítás, hogy az árapály nem más, mint a mozgó Földön ingó víz, és az a feltételezés, hogy a Jupiter vélt holdjairól kialakított

homályos nézetek egy vad analógia segítségével bizonyíthatják, hogy a bolygók is a Nap körül keringenek, ahogy a holdak a Jupiter körül, semmiképp sem jutott volna túl a National Science Foundation szakmai lektorálásának első körén sem 1632-ben, ha az (a miénkkel ellentétben) a modernista ideológiát képviselte volna. Az érvelés nagyrészt a fizika egész történetére érvényes: az Einstein elméletének kísérleti tesztelésekor megfigyelt anomáliákat évekig figyelmen kívül hagyták, hogy csak jóval később, mikor az elméleteket már magunkévá tettük, mégpedig – ahogyan Einstein büszkén mondta – „az ügy ésszerűsége” alapján, mérési hibaként fedjék fel őket (Feyerabend 1975: 56–57). A biológia történetének kutatói egymás után fedezik fel a statisztikai eredmények olyan meghamisításait – Pasteurtől kezdve Mendelen át egészen a mai napig –, melyek célja a modernista előírásoknak való megfelelés azt

illetően, hogy mi számít bizonyítéknak. Az IQ-mérés kezdetektől fogva a tudományos módszer nevében elkövetett önbecsapás és csalás volt (Stephen Jay Gould 1981). A modernizmus talán nem igazán egyeztethető össze a biológia és az orvostudomány komplexitásával: az olyan bizonyítékok megszerzésére irányuló erőfeszítések, amilyenekkel tipikusan csak a legegyszerűbb fizikai kísérleteknél találkozunk, túlfeszítik ezek határait. A közgazdaságtan határaival is meglehetősen nehezen egyeztethetők össze Akárhogy is, a tudománymódszertan által javasolt modernista törvények mellett a közgazdaságtan keynesi forradalma nem történt volna meg. A keynesi gondolatok csak az 1950-es évek elején, jóval azután fogalmazódtak meg statisztikai tételekként, hogy a fiatal közgazdászok többsége meggyőződött az igazukról. A 1960-as évek elején a likviditási csapdát és a befektetési akcelerátor modelleket – a statisztikai

alkalmazásukban mutatkozó buktatók ellenére – már úgy tanították az elsőéves közgazdász hallgatóknak, mint a közgazdaságtan rutinfogásait. A modernista módszertan mindezt már 1936-ban megállította volna: hol az objektív, statisztikai, ellenőrzött bizonyíték? A modernista módszertan számára a monetarista ellenforradalom sem jelentett sikert, jóllehet az 1960-as évekre a közgazdászok, elsősorban a monetarista közgazdászok gondolkodásában olyan meghatározóvá vált a módszertan, hogy a legtöbb explicit vita annak fogalmai szerint zajlott. A valóságban mégis a nyers kísérletek és a nagy könyvek győztek, éppen nyerseségükkel és nagyságukkal. A Kennedy-féle adócsökkentés elismertségük csúcsára repítette a keynesiánusokat, az 1970-es évek inflációja újra alávetette őket, a vár átmeneti urának a monetaristákat hagyva Nagy csapást jelentett a monetarizmusra Friedman és Schwartz nagy könyve, az A Monetary History of

the United States 1867–1960 Ez olyan kapcsolatot állapított meg a pénz és a pénzjövedelem között, amelyet a keynesiánusok sem tagadtak. A korreláció jelentősége ugyanakkor azon a feltételezésen alapult, hogy a pénz okozza az árakat, és hogy a pénzügyi hatóság befolyásolhatja a pénzmennyiséget (pl. 1929–1933 között), annak ellenére, hogy az amerikai gazdaság mind a pénz, mind pedig az árukereskedelem szempontjából nyitott. Mindazonáltal a vitában a könyv puszta mérete, érvelésének gazdagsága és értelmessége kapott szót, bármennyire is lényegtelen volt az érvek nagyobb része a fő kérdés szempontjából. A gondosan alkalmazott modernista módszertan, más szóval, megállítaná a közgazdaságtan fejlődését. Milyen empirikus anomália inspirálta a hagyományos történet szerint az új replika 75 munkagazdaságtant és az új gazdaságtörténetet? Semmilyen: azt felismerve jöttek létre, hogy a közgazdasági logika

alkalmazhatósága nem merül ki a megszokott határok között. Milyen megfigyelhető következmények indokolják az általános egyensúly elméletére 1950 óta fordított intellektuális befektetést? Az elmélettel foglalkozók között folyó modernista párbeszéd ellenére semmilyenek: de jelent ez bármit? Alapulhat-e a jogi kérdésekre alkalmazott közgazdaságtan teljes mértékben objektív bizonyítékon? Nem, de miért is kívánná bárki lecsökkenteni a megértés játékterét, és így tovább. Semmit sem nyerhetünk azzal, ha modernizmust a közgazdaságtan módszertanaként alkalmazzuk, viszont sokat veszíthetünk. A fő érv közgazdaságtani. Egy közgazdasági elmélet teszteléséhez, mutat rá Ronald Coase, kell néhány közgazdász, aki hajlandó bajlódni vele. Törődni csak akkor fognak vele, ha néhány kutató hisz benne – ők maguk és szövetségeseik, vagy ellenségeik valamely jelentős csoportja. Csak ha sokan hisznek benne, akkor lesz igény

az ellenőrzésre Szerencsére „a közgazdászok, vagy legalábbis elegendő számú belőlük, nem várják meg, hogy kiderüljön, vajon az elmélet előrejelzései pontosak-e, mielőtt döntenének”; a rendes modernista módjára való várakozás „a tudományos tevékenység bénultságához vezetne” (Coase 1982: 14), mivel senki sem érezné arra ösztönözve magát, hogy a végtelen számú hipotézis közül kiválasszon egyet tesztelésre. Állítása szerint még a kvantitatív tanulmányok is nagymértékben támaszkodnak a meggyőződéseket megalapozó mérés előtti (pre-kvantitatív) érvekre, s egyetértően idézi T. S Kuhn megjegyzését, miszerint „a tudományos törvénytől a tudományos mérésig vezető úton ritkán utazhatunk ellenkező irányban” (Kuhn 1977: 219, idézi Coase 1982: 18). A törvények a hagyomány vagy az introspekció retorikájából erednek A fizikában csakúgy, mint a közgazdaságtanban „a kvantitatív vizsgálatok egy

elmélet segítségével tett felfedezőutak [explorations]” (i.m 17), számok után való kutatások, amelyek pontosíthatják az elméletet, amelyet más okból már elfogadtunk (lásd Edward Leamer 1978, és az alábbiakat). A modernizmus nem praktikus Minden módszer arrogáns és elbizakodott A modernista módszer ellen eddig felhozott kifogások azonban csak a kisebbek voltak. Egy komolyabb kifogás szerint a modernizmussal az a baj, hogy – módszer. Olyan érvelési szabályrendszert állít fel, amely egy ideális tudományból, vagy a mögötte álló tudománytörténetből, vagy a tudás lényegéből származik Azt állítja, hogy a tudományfilozófus meg tudja mondani, mitől lesz a tudomány jó, hasznos, gyümölcsöző és haladó. És mindezt úgy, hogy magabiztosságával képes érdemes közgazdászok spontán érvelését korlátozni, néhányat mint nem tudományost elvetni, vagy a legjobb esetben biztos kézzel „a felfedezés kontextusába” áthelyezni.

A filozófus arra vállalkozik, hogy utólag kritizálja a tudományos közösséget A közgazdaságtan módszertani szabályozója nem csak azt állítja, hogy a kiáltványa hatósugara alá eső minden közgazdasági tudományágnak a szakértője, de szakértő kell, hogy legyen minden lehetséges jövőbeni közgazdaságtannak is; azért korlátozza a közgazdaságtan növekedését, hogy az a filozófusok végső jóról alkotott képéhez illeszkedhessen. Nehéz az ilyen állítást komolyan venni. Ahogy Einsten megjegyezte: „bárki legyen is, aki az Igazság és a Tudás területén bírának áll, hajótörést szenved majd azt az istenek nevetésén” (Einstein 1953: 38). A modernizmus a Szív Királynő6 udvarát testesíti meg („Normatív érv 6 Utalás Lewis Carroll Alice Csodaországban c. művére (A ford) 76 replika – mondja –, üssétek le a fejét!”), és az istenek önfeledten nevetnek. Ugyanezt tenné bármely módszertan, amelyik szabályokat

alkot vagy korlátokat állít. Ugyanezt tenné, a legnemesebb szándéktól vezérelve, de a közgazdászok efféle esetekben szeretik hangsúlyozni, hogy a legnemesebb szándéknak is lehetnek rossz következményei. A metodológus sokra tartja magát a gyakorló tudós bírájaként. Valódi tevékenysége azonban anarchikus, ellenáll a merev szabályoknak I A Richard ezt a megfigyelést a metafora elméletére alkalmazta: „Nem feladata a gyakorlat helyébe lépni, vagy megmondani, hogyan kell csinálnunk, ha nem tudjuk magunktól; hanem hogy megvédje természetes képességünket a róla alkotott feleslegesen durva elképzelések közbeavatkozásától” (Richard 1936: 116). A modernista módszertan, vagy bármelyik merev előírásokra redukálható módszertan durvasága rossz, ám az, hogy beavatkozhat a gyakorlatba, még rosszabb. A közgazdasági módszertani dolgozatok szokása megfeddni a közgazdászokat, hogy nem engednek nagyobb beleszólást. Mark Blaug 1980-ban

megjelent, a meccs állását rögzítő hasznos könyve, a The Methodology of Economics: Or How Economists Explain a történet egyik legújabb darabja. Találóbb lenne a „Hogyan magyarázott a fiatal Karl Popper” alcím, hiszen újra meg újra a közgazdaságtan mai állításait támadja, amiért azok nem felelnek meg a Popper által 1934ben A tudományos kutatás logikájában lefektetett szabályoknak. Blaug bevezetője a legjobb közgazdasági metodológusokat idézi: „A közgazdászok régóta tisztában vannak azzal, hogy szükséges megvédeni szakmájuk érvelésének ‘kifogástalan’ elveit; jóllehet a működő gyakorlatnak kevés köze van ahhoz, amit prédikálnak, a prédikációt saját jogán érdemes figyelembe venni” (Blaug 1980:. xii) Az ilyen szavak könnyen jönnek egy modernista tollából De miért lenne érdemes a tényleges gyakorlattal semmilyen kapcsolatban nem álló tanítást egyáltalán figyelembe venni? Miért kell a közgazdászoknak

megvédeniük érvelésük elveit az absztraktban, és milyen ítélőszék előtt? Egy olyan eset, amikor van módszertan – legyen az akár logikai pozitivista, popperi, az osztrák iskolához kötődő vagy marxista – meg kellene, hogy adja a választ a miértekre, ám rendszerint nem adja. Napjaink tudományfilozófiája és a józan ész szerint nem is tudja. Blaug szónoklata nyíltan előíró, a gazdasági retorikát egyenesen a filozófiából veszi: A módszertan nem tehet mást, mint hogy kritériumokat ad a kutatási programok elfogadására vagy elvetésére olyan standardok felállításával, amelyek segítenek elválasztani a búzát az ocsútól. A végső, Popper révén ismertté vált kérdés, amit minden kutatási programmal kapcsolatban feltehetünk és fel is kell tennünk: milyen események vezethetnek ahhoz, hogy – bekövetkeztük esetén – elvessük a programot? Egy olyan program, amely erre a kérdésre nem tud válaszolni, nem felel meg a

legmagasabb tudományos standardoknak (Blaug 1980: 264). Mindez nagyszerűnek hangzik, de Einstein istenei már a hasukat fogják a nevetéstől. Miért kellene, hogy egy kétséges ismeretelméleti elv a gyakorlat bármiféle tesztje, mi több, végső tesztje legyen? És vajon a tudomány a legtöbbször nem a végsőtől jócskán innen zajlik-e? Bárki támogatná Popper és követői nézetét a tudományról – a filozófia analitikus hagyományától máskülönben oly idegen dialektika peremén táncoló, önmagát újra és újra kijavító felfedezésként felfogott tudományról. Ha egy közgazdász makacsul ellenáll annak, hogy megfontolja az ellenvetéseket és hogy alávesse magát a bizonyítékoknak, jóllehet ez mind a modernista, mind a nem modernista körökben általános, az nem pusztán tudománytalan – az gyávaság. Ez minden, amit a bizonyíték általi falszifikáció ötletéből meríthetünk Találkozunk egy problémával, és elkezdődik a

modernista prédikáció, mégpedig a „bizonyíreplika 77 ték” szóval. Legyen minden „objektív”, „kísérleti”, „pozitív”, „megfigyelhető”? Lehetséges ez? A nyitott társadalom és ellenségei ([1945] 2001) című művében Popper bezárja társadalmának kapuit a pszichoanalitikusok és a marxisták előtt, azzal az indokkal, hogy nem felelnek meg a bizonyíték ott uralkodó modernista felfogásának. Ugyanígy be kéne zárnia a fizikusok előtt is, Galileo Galileitől a részecskemágusokig. A közgazdász segédmunkást bizonyára a következő teherautóval deportálnák ebből a nyitott intellektuális társadalomból. Más tudományok nem követik a modernista módszertant A tudományok papjának szerepére pályázó közgazdaságtan tehát különbözik az utca emberének tudományról alkotott képétől. A közgazdászoknak örülniük kellene, hogy tárgyuk nem igazán illik ebbe a képbe, az új retorikáéba pedig jobban, hasonlóan olyan

– a közgazdaságtantól távol eső – témákhoz, mint az irodalom, a jog vagy a politika. Más szavakkal, a közgazdaságtan nem tudomány a szónak abban az értelmében, ahogy azt középiskolában megismertük. De valójában más tudományok sem azok. Más tudományok, még más matematikai tudományok is, sőt maga a királynő is retorikai Egy incognoscento számára a matematika az objektivitás, a világosság, a bizonyíthatóság példája. Nyilvánvalóan ez a hit alapköve A matematikai bizonyítás standardjai azonban változnak Az elmúlt ötven év csalódás volt David Hilbert és programja követői számára, amely a matematika megkérdőjelezhetetlen alapokra helyezését tűzte ki célul. A matematikatörténész Morris Kline nemrég a következőt írta: „mára nyilvánvalóvá lett, hogy egy általánosan elfogadott, csalhatatlan érvelési rendszer ideája – az 1800-as évek fenséges matematikája, az emberiség büszkesége – grandiózus

illúzió”. Vagy még egyszer: A szigorúságnak nincs szigorú meghatározása. Egy bizonyíték akkor lesz elfogadott, ha elnyeri a korszak legnagyobb szakértőinek jóváhagyását és alkalmazza az adott pillanatban divatos elveket. De ma egyetlen standard sem általánosan elfogadott (Kline 1980: 6, 315) A négyszínsejtés számítógépes bizonyítása körüli mostani felzúdulás az egyik példa. A másik, alapvetőbb példaként pedig Kurt Gödel ötven évvel ezelőtti bizonyítását szokták említeni, mely szerint néhány igaz és kimondható matematikai sejtés nem bizonyítható Az állítás vitatott. John van Heijenoort (1967: 357) azt írja, hogy „Gödel eredményeinek hatása az ismeretelméleti problémákra vonatkozóan bizonytalan marad Nem kellene meggondolatlanul azt elvárni, hogy az intuíció megmutatkozásának elsőbbségét teremtsék meg, amely nélkülözi a formalizálást”. Kétségkívül De nem szükséges nélkülöznünk a

formalizálást és az intuíció meg nem vizsgált megmutatkozása felé menekülnünk, hogy azt gondoljuk, a formalizációnak is vannak korlátai. Kline véleménye némileg pontatlan, és népszerűtlen a matematikusok között. Láthatóan kevésbé van ez így Philip J. Davis és Reuben Hersh meglátásaival, akik nemrégiben megjelent könyvét, A matematika élményét ([1981] 1984) az American Mathematical Monthly korunk egyik mesterművének nevezte. Davis és Hersh a modern matematikai filozófiába vetett bizalom válságáról beszél, Kline-éval csaknem megegyező kifejezésekkel. Az ideális matematikus munkásságában „a teljes és a nem teljes bizonyítás közötti határvonal mindig valamelyest homályos, többször ellentmondásos” (i.m 34, vö 40) Idéznek egy élő Ideális Matematikust, Solomon Fefermant, aki szerint „ugyancsak világos, hogy a végső alapok utá78 replika ni formális rendszereken keresztüli kutatás semmilyen meggyőző

eredményre nem vezetett” (i.m 327) Anélkül, hogy magát a szót kimondanák, Davis és Hersh amellett érvelnek, hogy a matematika retorikájára van szükség: Az angol-amerikai filozófia meghatározó típusa a matematika filozófiáját hajlamos azonosnak tekinteni a logikával, illetve a formális rendszerek tanulmányozásával. Ebből a nézőpontból teljesen láthatatlanná válik az a probléma, amely a matematikus számára kitüntetett fontosságú Ez a probléma a formalizálás előtti matematikáról való filozófiai számvetés, beleértve annak a vizsgálatát is, hogy mi a viszonya a formalizációhoz, illetve hogyan hat rá a formalizáció (i.m 344) Állításuk szerint az „informális matematika a matematika. A formalizálás csupán absztrakt lehetőség, amelyet senki sem akar vagy képes ténylegesen megvalósítani” (i.m 349) Az igazi bizonyítékokat „az »érdemesek konszenzusa« rögzíti”, és „olyan matematikus, aki nem részese az

adott terület gestaltjának, gondolkodási módjának, nem ellenőrizheti őket. Egy hiba leleplezése több generációba is beletelik” (i.m 354) Következtetésük pedig így szól: Minden iskola tényleges tapasztalata – és a matematikusok napi tapasztalata – azt mutatja, hogy a matematikai igazság, másfajta igazságokhoz hasonlóan, esendő és javítható Értelmes a matematika filozófiája számára más feladatot javasolni, nem a megkérdőjelezhetetlen igazság keresését, hanem hogy úgy adjon számot a matematikai tudásról, amilyen az valójában, vagyis esendő, javítható, próbálkozó és alakuló, mint minden más emberi tudás (i.m 406) Ennek vonatkozásában nem sok minden történt, azonban egy ámulatba ejtő darab, Lakatos Imre Bizonyítások és cáfolatok: a matematikai felfedezés logikája című munkája (1976), mely számot ad egy matematika retorikájának egy topológiai tételéről, mutatja a lehetőségeket. Úgy tűnik, hogy a

matematikával szemben felmerülő súlyos problémák a retorika problémái is, problémák „annak a tesztelésének művészetével kapcsolatban, amit az emberek hisznek, hogy hinniük kell.” Más tudományokról is hasonlóak mondhatók el, például az őslénytanról Az evolúció egyik nagy rejtélyét, a fajok számának hirtelen robbanását a kambrium elején Steven Stanley magyarázta meg 1973-ban, az élet olyan formáinak felbukkanását feltételezve, amelyek az élet más formáival táplálkoztak: egysejtű növényevőkét, úgymond, a gazos tengerben. Azzal, hogy lelegelték a domináns életformát, új fajtáknak adtak lehetőséget, hogy túléljék versenyt a korábban dominánsakkal szemben, s mindez pedig új legelésző fajokat teremtett. Stephen Jay Gould a következőt jegyzi meg e briliáns és meggyőző elmélet mögé felsorakoztatott érvekkel kapcsolatban: nem illeszkednek abba a tudományos fejlődésről szóló leegyszerűsítő képbe, amit a

legtöbb középiskolában tanítanak, és a média nagy része közvetít. Stanley nem szigorú kísérletek során nyert új információkat használ a bizonyításhoz. Második érve egy módszertani feltételezés, a harmadik egy filozófiai preferencia, a negyedik egy már létező elmélet alkalmazása Működése közben a tudomány – ha legjavát adja – az emberi ítélőerő és találékonyság révén avatkozik be saját haladásába. Hiszen végső soron (bár erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni) a tudományt mégiscsak emberek űzik (Gould 1977: 125) Ezt még a fizikáról – a valódi, objektív, pozitív és előre jelezni képes tudományhoz receptet kereső szakmán kívüliek kedvencéről – is elmondhatjuk. A Carnap-Popper-Lakatos-KuhnFeyerabend sor a fizika filozófiájának történetében egy – az utóbbi időben egyre gyorsabban – ereszkedő ösvényt képvisel, a tudományos abszolutizmus jeges csúcsairól az anarchikus retorika illatos

völgyébe (lásd Popper 1934, 1976; Lakatos és Musgrave 1970; Kuhn [1970] replika 79 2002; Feyerabend 1975, 1978). Ha a közgazdaságtan utánozni szeretne más tudományokat, akár a magát a nagy fizikát vagy a matematikát (bár természetesen kétséges, hogy szükség van-e erre), akkor hivatalosan meg kell, hogy nyíljon egy átfogóbb diskurzus számára. IV. A nem hivatalos retorika tiszteletreméltó, de még sohasem vizsgálták A közgazdasági retorika túl szűk Nem hivatalosan ezt is teszi. A diskurzusra irányuló másik attitűd az, amelyik a tényleges közgazdaságtani munkában használatos. Ez eltér a hivatalos, modernista retorikától A hétköznapi retorikának nem a tartalma aggasztó, hanem az, hogy még sohasem vizsgálták meg körültekintően, s ebből következően a hivatalos retorika kártékony formában jelenik meg. A közgazdászok vagy egyetértenek, vagy nem értenek egyet – egyet nem értésük eltúlzott –, de hogy miért, azt nem

tudják. Bármely közgazdász többet hisz annál, mint amennyit a kellőképp modernista és objektív bizonyítékai megengednek Egy közgazdászok körében nemrégiben végzett kutatás szerint például a megkérdezettek csupán három százaléka utasította el határozottan azt az állítást, miszerint „a vámok és az importkvóták csökkentik az általános gazdasági jólétet.” Csak két százalék nem értett egyet azzal az állítással, hogy „a lakbérplafon csökkenti a bérlemények mennyiségét és minőségét” Csak nyolc százalék nem értett egyet azzal az állítással, hogy „az adókivetés és a kormányzati költekezés jelentős hatással van egy kihasználatlan termelési tényezőkkel rendelkező gazdaság nemzeti jövedelmére” (Kearl, Pope, Whiting és Wimmer 1979). Valószínűleg Ön is a 97, 98 és 92 százalékos többségbe esne Az állítások bizonyítékai ugyanakkor meglehetősen homályosak. Honnan tudják a közgazdászok, hogy

ezek az állítások igazak? Mitől ilyen magabiztosak? A szokásos válasz az, hogy „az elmélet értelmében”. De a nagy társadalmi kérdésekre nem kapunk választ, ha ránézünk a táblán lévő ábrára, hiszen triviálisan egyszerű olyan ábrát rajzolni, amely ellentétes válaszhoz vezet. A gazdaság tényszerű megtapasztalásának természetesen kevés köze van a magabiztosságukhoz Nincs olyan tanulmány, amely egy következetes modernistát is kielégítő módon megmutatta volna például, hogy a 19 századi magas amerikai vámok végeredményben károsították volna az amerikaiakat. Mégis azt hisszük, hogy a vámok ártalmasak voltak, és ártalmasak még ma is.7 Nincs olyan tanulmány, amely kimutatta volna, hogy a gondatlan fiskális lazítás csökkentette volna a munkanélküliséget a háború alatt. Mégis mindenki ezt hiszi. A közgazdászok nem nagyon gondolták végig a retorikájukat A közgazdasági irodalomban mindenfelé találkozhatunk meg nem

indokolt premisszákkal, érvnek maszkírozott stílusbeli trükkökkel („teljesen nyilvánvaló, hogy”), olyan bizonyítékokkal, amelyek nem veszik tekintetbe a közönség aggodalmát, és a retorikai öntudatosság hiányának más tüneteivel. A hiány a kutatási paradigmák közötti vitákban a legszembeötlőbb Néhány közgazdász (én is közéjük tartozom) úgy hiszi, hogy a parasztok racionálisak A modernista bizonyítékok tömege – legtöbbjük Chicagóból ered –, amelyek szerint a „zöld forradalommal” szembeni ellenállás vagy az elszórt parcellák melletti kitartás racionális, sok más közgazdászt hidegen hagy. Néhány közgazdász (én is közéjük tartozom) úgy hiszi, hogy 7 Charles Peirce, a pragmatizmus alapítója meséli, hogy 1877-ben „könyörögve kértek, hogy egy bizonyos újságot ne olvassak, nehogy megváltozzon a véleményem a szabadkereskedelemről” (Peirce [1877] 1958: 101). 80 replika a verseny a modern amerikai

gazdaság érvényes leírása. A modernista bizonyítékok tömege – legtöbbjük Chicagóból ered –, amelyek szerint például a reklámoknak alig van hatása a profitra, sok más közgazdászt hidegen hagy. Miért? Miért van az, hogy a chicagói bizonyítások hidegen hagyják a texasi institucionalistákat, az osztrák iskolához tartozókat a New York Egyetemen, a massachusettsi marxistákat, és még a Berkeley-i neoklasszikusokat is? A nem chicagói közgazdászok persze azt hiszik, hogy vannak saját modernista bizonyítékaik. De a probléma részben az, hogy azt is hiszik, miközben nem sokat gondolkodnak róla, hogy nem modernista bizonyítékaik vannak: igaz történetek parasztokról és az ő nehézfejűségükről, vagy a reklámok hatásának önmagunkba tekintő felmérése. A nézetkülönbségek jelentős része a vitába nyíltan be nem emelt, ám mégis használt bizonyítékokkal kapcsolatos A közgazdászok között még a legszűkebben technikai jellegű

tudományos érvelések esetében is létezik a meggyőződések egy mindenki által osztott halmaza arról, hogy mi tesz erőssé egy érvet, ám ez a halmaz nincs felülvizsgálva, az egyetemistáknak csak hallgatólagosan adható át, és sok olyan elemet tartalmaz, amely a hivatalos retorika számára kínos. Jó példa erre az ökonometria tipikus eljárása. A közgazdasági elméletből, a politikából és a közgazdász pszichéjének működéséből – melyek közül retorikai értelemben egyik sem ellenőrzött – születnek a gazdaság egyes részeiről felállított hipotézisek. A hipotéziseket ezután egyenesként írják fel, mivel a lineáris modelleket lehet a legegyszerűbben manipulálni. Az egyeneseket mások által összegyűjtött adatokra illesztik. Eddig a hivatalos és a hétköznapi retorika egybeesik, és az egyik joggal nevezhető a másik kalauzának. Innen azonban divergálnak Ha az adatokra való illesztés eredménye – vizsgálat tárgyává nem

tett alapokon – elfogadható, akkor a cikket elküldik egy folyóiratnak Ha az eredmények nem értelmesek, a hipotézis új kört ír le: a közgazdász visszatér a hipotézishez vagy a specifikációhoz, és addig módosítja újra és újra, amíg publikálható eredményhez nem jut. A végtermék lehet értékes vagy értéktelen, értéke azonban nem a hivatalos retorika követéséből ered. Otrombán megsérti a hivatalos retorikát De miért ne tehetné? A hétköznapi retorika még a statisztikai szignifikanciateszt szintjén is megsérti a filozófus törvényét. Na és? Cinikus közhely a közgazdaságtanban és a kapcsoló statisztikai területeken rámutatni arra, hogy a teljesen véletlenszerűtől szignifikánsan különböző eredmény nem rendelkezik a szükséges szignifikanciával, ha a hipotézist manipulációval illesztették az adatokra. A statisztikai puristák régóta fel vannak háborodva azon, hogy csak szignifikáns eredmények kerülnek

közlésre: valamelyest okkal félnek attól, hogy öt százalékos statisztikai szignifikancia mellett körülbelül a számítógépes futtatások öt százaléka lesz sikeres. A botrány mégsem az, hogy nem sikerül a statisztikai tisztaság modernista standardjait elérni. A botrány az, hogy nem sikerül tisztázni az okokat, ami miatt figyelmen kívül lehet őket hagyni. Önteltség lenne azt feltételezni, hogy valaki intelligens és becsületes közgazdászok ezreinél jobban tudja, mi az érvelés helyes formája. Ebből a szempontból öntelt a Bevett Nézet, amikor a tudomány ismeretelméleti hitekre alapozott szabályozását fekteti le, melyek mellett olyan hévvel áll ki, amely fordítottan arányos működése tapasztalati bizonyítékának mennyiségével. Jobban tesszük, ha azt nézzük meg alaposan, ami valóban történik A retorikát általánosságban figyelmen kívül hagyó közgazdasági irodalomban fontos és kivételnek számító könyvében Edward

Leamer azt a kérdést teszi fel, milyen célt szolgálnak a hétköznapi ökonometriai eljárások (Leamer 1978, különösen a 17. o) Nem a tudományfilozófia valamely doktrínájával hasonlítja azokat össze, hanem olyan érvekkel, amelyek értelmes embereket replika 81 meg kell, hogy győzzenek, olyanokkal, amelyek tényleg biztosítják az egyetértést; röviden, a közgazdasági retorikával. Ahogy Christopher Sims recenziójában kiemeli: „van egy mítosz, amely szerint csak két fajta tudás létezik a világról – »a« modell, amit a »közgazdasági elmélettől« kapunk, bizonytalanság nélkül, és a paraméterek, amelyekről semmit nem tudunk azon kívül, amit az adat az objektív módon specifikált ökonometriai módszereken keresztül üzen Minél hamarabb győz meg Leamer alapos írása arról, hogy feladjuk ezt a mítoszt, hogy észrevegyük, szinte minden alkalmazott munka színültig van bizonytalan és szubjektív ismeretek alkalmazásával, hogy

az ilyen ismeretek szerepét nyilvánvalóbbá és hatékonyabbá tegyük, annál jobb” (Sims 1979: 567). Igen Már Leamer könyvének címe is vázolja az ökonometria retorikáját: Specification Searches: Ad Hoc Inference with Nonexperimental Data [Specifikációkeresés: ad hoc elemzés nem kísérleti adatokkal]. Csak úgy hemzsegnek a példák a kutatásra. Gyakori eset a közgazdasági szemináriumokon, hogy az előadó a pozitív közgazdaságtan szabályai alapján látszólag megdönthetetlen statisztikai eredményt mutat be, mégis a hallgatóság reakciója „nem hiszem el” és „ennek semmi értelme”. A Milton Friedman által a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején Chicagóban vezetett pénzelméleti szeminárium sem volt kivétel. A statisztika nyelvén megfogalmazva, az a retorikai kontextus, amely ilyen szkepticizmust teremt, nevezhető a priori hitnek és elemezhető bayesi kategóriákkal.8 E bayesi szemléletet ritkán alkalmazzák, de még ez

sem volna elegendő a jelenség magyarázatához. Az, hogy a közgazdaságtan retorikai közössége elvethet „stabil” eredményeket – például azt, hogy az olajárak megjelennek az inflációt magyarázó regresszióban – és elfogadhat „gyengéket” – mint például azt, hogy a pénz okozza az inflációt –,mutatja az a priori hitek erejét. (A hitek itt a példa megváltozása nélkül felcserélhetők.) Ha a tudományos vitát félbehagyjuk az a priori hitek különbségénél (még ha ezeket a priori valószínűségeloszlássá formáljuk is), akkor, újratermelve a modernizmus tény-érték szakadását, öröm- vagy fájdalomkitöréseken kívül semmit sem mondhatunk mindarról, ami a tudományban igazán számít. Amire igazán szükség van, az az a priori hitekhez vezető hétköznapi retorika vizsgálata Nem elég döbbenten állni az a priori hitek által fertőzött ökonometriai elemzés előtt, ahogy azt Thomas F. Cooley és Stephen F LeRoy teszik

nemrégiben megjelent „Identification and Estimation on Money Demand” (1981) című dolgozatukban. Ha az ökonometriai érvelés nem meggyőző, az azért van, mert az érvelés tere túl szűk, nem pedig azért, mert a benne megtestesülő gondosságra és határozottságra való törekvés helytelen. Az érveket ki kell szélesíteni, nem egyszerűen elvetni A vásárlóerő-paritásról szóló vita a meg nem vizsgált retorika példája A vásárlóerő-paritásról szóló vita jól példázza, hogy – a hétköznapi retorika vizsgálatának hiányában – hogyan vezetheti tévútra a közgazdasági irodalmat a hivatalos retorika, különösen ökonometriai ügyekben. Érdemes részletesen elemezni mint a meg nem vizsgált 8 Thomas Bayes 18. századi brit matematikus, tételeit ma is tanítják a valószínűségszámításban és statisztikában A „bayesi” (Bayesian) értelmezés a véletlen események valószínűségét a döntéshozó szubjektív várakozásának

tekinti, nem pedig gyakran ismétlődő események tapasztalati gyakoriságából vezeti le (mint az ún. „frekventizmus”) Ez a nézet a huszadik század statisztikaelméleti vitáiban gyökerezik, és csak közvetve köthető Bayes munkásságához. A tudományos kutatás „bayesi” elmélete szerint a tudós minden versengő elméletet „bizonyos valószínűséggel igaznak” tekint. Egy újabb kísérlet eredménye hatására a tudós módosítja korábbi („a priori”) valószínűségeit Ha az „a priori” hitek nagyon erősek, a kísérletek csupán csekély mértékben módosítják ezeket. (A szerk) 82 replika retorika, illetve annak kibővítési igényének esetét (Donald McCloskey és J. Richard Zecher 1982). A kérdés a következő: a nemzetközi gazdaság vajon a Közép-Nyugat gazdaságára hasonlít jobban, ahol Iowa City, Madison és Champaign a javak adott áraival szembesül, vagy inkább olyan, mint a naprendszer, ahol minden bolygó gazdaságát

teljesen elszigeteltnek tekinthetjük? Ha az Iowa City-nézet a helyes, akkor az árfolyamot figyelembe véve az összes termék ára mindenhol együtt fog mozogni. Amennyiben a marsbéli nézet a helytálló, úgy az árak különbözőképpen fognak változni. Ha az Iowa City-nézet helyes, akkor minden zárt gazdasági modell téves, legyen az keynesiánus, monetarista vagy racionális várakozásokon alapuló; ha a marsbéli nézet a helyes, akkor a közgazdászok folytathatják (mint ahogy teszik is) a makroökonómiai hitek tesztelését a háború utáni amerikai tapasztalatokon. Fontos kérdés tehát, hogy az árak nemzetközileg szorosan összekapcsolódnak-e. A hivatalos retorika nem hagy sok kétséget afelől, mi kell ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a kérdésre: gyűjts árakra vonatkozó adatokat például az Egyesült Államokban és Kanadában, utána pedig nincs más hátra, teszteld a hipotézist (ortodox módi szerint egy magasabb rendű hipotézisből levezetve,

objektív adatokkal, csak megfigyelhető tények figyelembe vételével, a kísérletet a lehető legnagyobb mértékben ellenőrzés alatt tartva és így tovább, a bevett nézetnek megfelelően). Rengeteg közgazdász járt már el így Egyik felük arra a következtetésre jutott, hogy a vásárlóerő-paritás működik, másik felük arra, hogy nem. A témában született félrevezető, mindazonáltal kiváló dolgozatában Irving Kravis és Robert Lipsey az utóbbi következtetésre jut. Szavaikat érdemes elismételni: Nem tartjuk valószínűnek, hogy a nemzeti és nemzetközi áruarbitrázs azon magas mértéke, amelyet a monetarista [sic] fizetésimérleg-elmélet sok változata feltételez, jellemző a való világban. Ezzel nem tagadjuk, hogy a fejlett ipari országok árrendszere összekapcsolódik, csupán arra utalunk, hogy a kapocs inkább laza, mintsem merev (1978: 243, kiemelés: D. M) Mindegyik dőlt betűs szó összehasonlítást fejez ki valamilyen

standardhoz viszonyítva, ami a valószínűtlenségre, a magasságra, a jellemzőségre, az összekapcsoltságra, a lazaságra vagy a merevségre vonatkozik. Ugyanakkor sem itt, sem a vásárlóerő-paritás nehézkes irodalmában nem állítanak fel standardokat A vásárlóerő-paritás legszorosabb tesztje, ami a hivatalos retorikán képzett elmének szinte egyből beugrik, az az USA-beli árak (az acélé vagy az általában vett termékeké, akár abszolút szinteket, akár azok változásait tekintve) megfelelő külföldi árakkal vett lineáris regressziója, figyelembe véve a valutaárfolyam változásait. Ha a regressziós együttható 1, akkor a vásárlóerő-paritás elmélete helytálló, ha nem, nem Kravis és Lipsey ilyen tesztet végez el Mivel jó közgazdászok, az alkalmazott retorika nyilvánvalóan kissé kellemetlen helyzetbe hozta őket. Elismerik, hogy „minden elemzőnek magának, saját szándékai fényében kell döntenie, hogy a

vásárlóerő-paritás együtthatója eléggé közel esik-e 1-hez, hogy megfeleljen az elméleteknek” (i.m 214) Pontosan A következő mondatban azonban szem elől tévesztik, hogy explicit standardra van szükség ahhoz, hogy érvelésük meggyőző legyen: „Általános ítéletként azt mondhatjuk, hogy véleményünk szerint az eredmények nem támogatják a szorosan integrált árrendszer elképzelését.” Nem mondják meg, mi az „általános ítélet”, vagy hogy hogyan lehet felismerni. Egy explicit közgazdasági retorikának az lenne a célja, hogy iránymutatást adjon Az útmutatás, amivel az általános ítélet értékelése tekintetében Kravis és Lipsey szolgál, az egy lábjegyzet (uo.) Houthakker, Haberler és Johnson általános ítéletéről, amely szerint a 10–20 százalék alatti paritástól való eltérések elfogadhatóak a hipotézis szempontjából. replika 83 Történetesen a Kravis és Lipsey által nyújtott bizonyítékok nagyobb része

inkább átmegy, semmint megbukik egy ilyen teszten – ellentmondva következtetéseiknek. De egy meg nem vitatott standard elfogadása vagy elvetése egy másik meg nem vitatott standarddal való összehasonlítás alapján nem viszi előbbre a közgazdasági érvelés művészetét. Igazság szerint Kravis és Lipsey szokatlanul érzékenyek arra, hogy legyen valamilyen standardjuk, érzékenyebbek, mint a területen működő legtöbb közgazdász. Többször visszatérnek a standard kérdésére, bár nem oldják meg azt. A 204 oldalon elvetik az irodalomban addig javasolt egyetlen standardot, a később kifejtendő Genberg–Zecher kritériumot. A 204–205, a 235. és a 242 oldalon újra és újra különbséget tesznek eredményeik statisztikai és közgazdasági szignifikanciája között Olyen gyakran hangsúlyozzák, hogy ezt kell a dolgozat egyik legfontosabb érvének tekintenünk. A 205 oldalon megjegyzik például, hogy a hazai és az export árak közötti kis

eltérés is nagymértékben számít az exportösztönzésben: „ez az az eset, ahol a statisztikai szignifikancia [azaz a két ár közötti 1-hez közeli korreláció, amelyből valaki tévesen arra következtethet, hogy az eltérés nem szignifikáns] nem feltétlenül jelent gazdasági szignifikanciát”. Mégsem fordítják maguk ellen a tőrt Nem csoda: a gazdasági szignifikancia retorikájának hiányában, és a statisztikai szignifikancia modernista retorikájával szemben, amely a „tudományosság” presztízsére épül, nincsenek tisztában azzal, hogy használják. A „szignifikáns” szóval való visszaélés a statisztikai érvekkel kapcsolatban általános a közgazdaságtanban. A statisztikai szignifikancia olyan mércét tűnik adni, amely segítségével a hipotézis igaz vagy hamis voltának eldöntése független bármely arra vonatkozó fárasztó megfontolástól, hogy mennyire kell igaznak lennie a hipotézisnek ahhoz, hogy eléggé igaz legyen

A felhozott példa lényege az, hogy a vásárlóerő-paritás „bukását” a szokásos regressziók esetében nem egy standardhoz képest mérik Mennyire kell közel lennie a meredekségi együtthatónak az ideális 1,00-hoz ahhoz, hogy a vásárlóerő-paritás elméletét sikeresnek mondjuk? Az irodalom erről hallgat. Használatos a statisztikai szignifikancia irreleváns standardja Egy milliós mintanagyság alapján tett szigorú becslés, mely szerint a meredekség 0,9999 – ami „szignifikánsan” kisebb, mint 1,00000 –, bizonyíték lehetne arra, hogy a vásárlóerő-paritás „megbukott”, legalábbis ha következetesen használjuk a szokásos módszertan logikáját. A józan ész feltehetőleg megmenti a kutatót attól az állítástól, hogy a 0,9999-es becslés 0,0000001-es standard hibával szignifikánsan különbözik egytől, a szignifikancia szignifikáns értelmében. Ilyen józan észt kellene alkalmazni a 0,90-es és az 1,20-as meredekségi

eredmények esetén. Mégsem teszik9 Az illeszkedés pusztán statisztikai standardjának irrelevanciája az empirikus irodalomnak nem csak azt a felét ássa alá, amely tévesnek találja a vásárlóerő-paritást. Egy jó, a vásárlóerő-paritásra nézve kedvező cikk végén Paul Krugman a következőt írja: Több módja van annak, hogy megpróbáljuk a vásárlóerő-paritást elméletként értékelni. Kérdezhetjük, hogy mennyit magyaráz [tehát az R-négyzetet]; vizsgálhatjuk, hogy valamilyen abszolút értelemben milyen nagyok a vásárlóerő-paritástól való eltérések, és kérdezhetjük, hogy a vásárlóerő-paritástól való eltérések szisztematikusak-e valamilyen értelemben (Krugman 1978: 405). 9 Példa erre J. D Richardson (1978) dolgozata, a „Some Empirical Evidence on Commodity Arbitrage and the Law of One Price” [Az áruarbitrázzsal és az egy ár törvényével kapcsolatos néhány empirikus bizonyíték]. Kanadai árakat von regresszióba az

árfolyammal felszorzott amerikai árakkal jó pár szektorra és így összegez: „Figyelemreméltó, hogy az »egy ár törvénye« általánosan megbukik. A tökéletes áruarbitrázs hipotézisét 95%-os bizonyossággal minden árucsoportra elvethetjük” (i.m 347, kiemelés tőlem) A kérdés az, hogy miért számít egy tökéletlen világban, ha a tökéletes arbitrázst elvetjük? 84 replika Az „abszolút értelemben” és a „valamilyen értelemben” defenzív használata elárulja a szerző bizonytalanságát, amely ez esetben jogos. Nincs olyan „abszolút értelem”, amely szerint egy leírás jó vagy rossz. Az értelem összehasonlítható kell, hogy legyen valamilyen standarddal, a standardot pedig érvekkel kell alátámasztani. Hasonló Jacob Frenkel esete, aki nagy rajongója a vásárlóerő-paritásnak, ahogyan az közgazdászok köreiben gyakran megesik, de egy pillanatra elragadta a regresszió ünnepélyessége: „ha a piac hatékony, és ha a

határidős devizaárfolyam torzítatlanul jelzi előre a jövőbeni prompt devizaárfolyamot, akkor az állandó [a mai azonnali árfolyam és a tegnapi jegyzésű, mára szóló határidős árfolyam regressziójában] nem különbözhet szignifikánsan egytől.” A következő oldal egyik lábjegyzetben az 1920-as évek ilyen kiegyenlítődéseire vonatkozó becsléseinek standard hibáiról beszélve így fogalmaz: „miközben ezek az eredmények azt jelzik, hogy a piacok hatékonyak voltak, és hogy a határidős devizaárfolyamok átlagosan torzítatlan előrejelzései voltak a jövőbeni prompt kamatlábaknak, a 2–8 százalékos hibák szignifikánsak voltak” (1978: 175–176, kiemelés tőlem). Szemmel láthatóan elfelejtette, hogy a „szignifikáns” kifejezést másik értelemben használta. Úgy tűnik, az ő felfogása szerint a 2–8 százalékos hiba valamilyen meghatározatlan közgazdaságtani értelemben nagy, talán azért, mert ez a prompt árfolyamot

helyesen megbecslő szerencséseknek jelentős profitot hozna. Bárhogy is, nem világos, hogy eredményei milyen következtetést engednek meg tárgyukról, a vásárlóerő-paritásról, mivel a statisztikai szignifikancia bármennyire hasznos adat is a gazdasági szignifikancia kapcsán, mégsem azonos azzal. A lényeg nem az, hogy a szignifikanciaszintek önkényesek. Persze, hogy azok A lényeg az, hogy nem tudhatjuk, hogy az adott szignifikanciaszint szerint választott intervallumbecslés megerősíti vagy elveti-e a hipotézist. Arról sincs szó, hogy az ökonometriai teszteket le kellene becsülni. Ellenkezőleg A lényeg az, hogy az ökonometriai tesztek nem követték a hipotézis tesztelésre vonatkozó saját retorikájukat. A vásárlóerő-paritás tesztelésének irodalmában sehol sem jelenik meg a veszteségfüggvény [loss function]10 Nem tudjuk, hogy mennyibe fog kerülni a kudarcba fúló politika, a rosszul alkalmazott elemzés vagy az elrontott hírnév

tekintetében, ha a vásárlóerő-paritást igaznak nyilvánítjuk, holott a meredekségi együttható mértéke szerint mondjuk csak 85 százalékban igaz. Azaz a modern ökonometriát megalapozó Neyman–Pearson-féle érvet itt, mint máshol is, félretolták egy pusztán statisztikai standard kedvéért, ráadásul egy olyanért, amely a teljesen irreleváns mintavételi hibával kapcsolatos. Megtudjuk, milyen valószínűtlen, hogy a 0,90-es meredekségi együttható egy egység-központú eloszlásból származik – annak az egy fajta hibának a fényében, amelyet ismertnek tételezünk (torzítatlan mintavételi hiba véges varianciával). Arról azonban nem tudunk meg semmit, számít-e vajon a vásárlóerő-paritás igazsága szempontjából, hogy hova helyezzük a konfidenciaintervallum határait. A témát övező hallgatás nem kizárólag a vásárlóerő-paritás irodalmát jellemzi. A legtöbb ökonometriai szöveg nem említi, hogy pusztán statisztikai alapokon

nem állapítható meg a 10 A fogalom megvilágításához hasonlítsuk a statisztikai teszt kimenetelét egy bírósági döntés kimeneteléhez. A statisztika kétféle lehetséges döntési hibát különböztet meg: felmenthetünk egy vétkest, illetve elítélhetünk egy ártatlant. (Elutasíthatunk egy igaz hipotézist, illetve elfogadhatunk egy téveset, hiszen a teszt statisztikai természetű) A „veszteségfüggvény” azt mondja meg, hogyan értékeljük egymáshoz viszonyítva a kétfajta hibát, vagyis hogy melyik hibát szeretnénk jobban elkerülni. A „veszteségfüggvény” természetesen nagy hatással van arra, kire szeretnénk hárítani a bizonyítás terhét (a vád vagy a védelem oldalára), vagyis hogy milyen szigorú bíróságot szeretnénk. (A szerk) replika 85 hipotézis jósága vagy rosszasága. Maguk a statisztikusok öntudatosabbak ennél, bár az elmélet és a gyakorlat közötti átmenet néha nem zökkenőmentes Neyman és Pearson

elmélete tiszta alkalmazásának egyik gyakorlati nehézsége A. F Mood és F A Graybill szerint, hogy a veszteségfüggvény vagy egyáltalán nem ismert, vagy nem elég pontosan ismert ahhoz, hogy biztonságosan használhassuk. Ha a veszteségfüggvény nem ismert, akkor az a döntési függvény tűnik ésszerűnek, amely bizonyos értelemben minimalizálja a hiba lehetőségét (1963: 278). Úgy látszik, a „bizonyos értelemben” kifejezés a feltáratlan retorikát jelzi az intellektuálisan becsületes kutatók munkáiban. Bárhogy is, az általuk javasolt eljárás elfogadható lehet egy általános statisztikus számára, aki nem gondolja azt, hogy tudja, mi az igazság jó vagy rossz közelítése a statisztikán kívüli területeken. Ám nem elfogadható a makroökonómia vagy a nemzetközi kereskedelem szakértői számára. Ha a veszteségfüggvény nem ismert, akkor fel kell fedezni. És ez el fog vezetni a kérdés retorikájának tanulmányozásához A paritás

kérdésében a gazdasági szignifikancia egyik standardja lehet például annak a mértéke, hogy egy adott regresszió az országok között mennyire hasonlít az egy országon belüli hasonló regressziókhoz. Az érvelés érdekében elfogadjuk, hogy az Egyesült Államokat a tér egy pontjaként kell kezelni, egy gazdaságként, amelyben nem számítanak a távolságok, ha az infláció vagy a fizetési mérleg kérdéseiről van szó. Ha így teszünk, lesz egy standardunk: közgazdasági értelemben képez-e legalább annyira egységet Kanada és az Egyesült Államok, mint California és Massachusetts? Van-e olyan szorosan integrált az atlanti gazdaság, mint az amerikai? A standardot – kitalálói után – Genberg–Zecher kritériumnak hívják (Hans Genberg 1976, McCloskey és Zecher 1976). De nem ez az egyetlen lehetőség A piaci integráció valamilyen aranykori mértéke (esetleg 1880–1913, vagy 1950–1970) is lehet standard; a normál profit feletti

arbitrázsból származó profit lehetne egy másik standard; az a mérték pedig, amennyire a vásárlóerő paritástól való X százalékos eltérés zavarja vagy nem zavarja az infláció okairól tett kijelentéseket, szintén lehetne egy. A lényeg az, hogy az érvelésnek standardjai legyenek, amivel túlléphetünk a modern közgazdaságtan nagyobb része által fenntartott hipotézis-regresszió-tesztel-publikál áltudományos ceremónián. V. A közgazdaságtan retorikája irodalmi kérdés Még egy modernista is használ, sőt kell, hogy használjon irodalmi eszközöket Annak a puszta felismerése, hogy a hivatalos retorikát kétség illetheti, okot ad tehát arra, hogy megvizsgáljuk, hogyan is érvelnek valójában a közgazdászok. A hivatalos retorika árnyékában a hétköznapi retorika nem kapott méltó figyelmet, az azzal kapcsolatos tudás így csak a szemináriumi tradíciókban, a tanársegédeknek adott tanácsokban, a bírálatokban (ígéretes

elsődleges forrás a kutatáshoz) és a viccekben található meg. Sok mindent elárul, hogy George Stigler, a modernista közgazdaságtan egyik vezéralakja nem az általa művelt számos terület egyikéről, a közgazdasági gondolkodás történetéről írt komoly tanulmányt, hogy kifejtse a véleményét a közgazdasági retorikáról, hanem nézeteit a zseniálisan vicces The Conference Handbookban (1977) foglalta össze („E” jelű bevezető megjegyzés: „Nagyon együttérzek a szerzővel; két évvel ezelőttig én is hasonlóképpen gondolkoztam”). A kézikönyv alapállása, 86 replika hogy a retorika csupán retorika, csupán az ego kielégítése kedvéért játszott játék. A komoly tudományos munka azon a boldog napon kezdődik majd el, amikor az oligopólium információelméletét vagy az állam vulgármarxista elméletét mindent eldöntő teszt elé állítjuk a naiv falszifikacionizmus nevében. A közgazdászok többre mennek, ha higgadtan

szemlélik érveik sokféleségét. Az itt megvizsgált készlet csak kezdetleges vázlata lehet egy olyan átfogóbb vizsgálatnak, amely közgazdasági érvelési példákat boncolgatna, irodalmi vagy filozófiai exegézis formájában rámutatva, hogyan próbálják az érvek meggyőzni az olvasót A priori nem világos, hogy mik lennének a kategóriák. A modern közgazdaságtan módszertani palettáját figyelembe véve ez szerzőről szerzőre változna. Kezdetnek alkalmasak lehetnek a retorika klasszikus kategóriái, például Arisztotelész felosztása felkészülésre, elrendezésre, előadásra és stílusra, a párokba rendezett alcsoportokkal közösen, mint a mesterséges (vagyis argumentatív) és a nem mesterséges (vagyis tényszerű) bizonyítékok, a szillogizmus, a példa és más hasonlók. Folytatni pedig a modern irodalomkritikusok, vagyis olyan okos emberek eljárásaival lehetne, akik szövegek retorikájáról való gondolkodással keresik a kenyerüket. A

cél nem az lenne, hogy a szerzőt butának tüntessünk fel, vagy hogy következtetési hibákat fedjünk fel a célból, hogy a szerzőt nevetségessé tegyük. A következtetési hibák kipécézése a módszerre irányuló szabályozó hozzáállás bizonyítéka – nem csoda, hogy Jeremy Bentham, magabiztos tudatában annak, hogy másokat szabályozni képes az oktatás, a büntetés és a kormányzat révén, jegyzeteit Book of Fallacies (1824) címmel szerkesztette könyvvé. David Hackett Fischer könyvében, a Historians’ Fallaciesben (1970) téved, amikor megtévesztésnek tekinti azt is, ami csupán lehetséges [probable] és támogató [supporting] érvelés. A közgazdasági érvelés irodalmi vizsgálatának az lenne a célja, hogy túllásson a tartalmára vonatkozó bevett nézeten. Két, a szó szoros értelmében véletlenszerűen választott oldal a bevett nézet legfontosabb szövegéből és egyben a közgazdaság tudományának lokális maximumából, Samuelson

Foundations című munkájából (1947: 122–123) elégséges példa lesz erre. (1) Indulásként a szerző egy általános matematikai formulát ad meg, amelyből részletes komparatív statikai11 eredmények nyerhetők. A matematika részletes kidolgozásának hiányából arra következtethetünk, hogy a részletek triviálisak (azon is elcsodálkozunk, hogy egyáltalán miért kerülnek említésre). Egy „érdekes”, speciális eset marad „az érdeklődő olvasóknak feladatként”, hogy – az alkalmazott matematika retorikai hagyományának megfelelően – helyes irányba terelje az olvasó gondolatait A matematika prezentálása könnyed, s azt feltételezi, hogy mindenki egyből tud particionált mátrixokat olvasni – összeegyeztethetetlen módon a szöveg más részeiben található matematikával. A matematika könnyed kezelésének benyomása fontos szerepet játszott a könyv sikerében; ez szembehelyezi az azonos időszak brit szerzőire (elsősorban Hicksre)

jellemző kínos szerénységgel, akik a matematikát a mellékletekbe száműzték. A Samuelson matematikai képességeiről szerzett benyomás folytonos fenntartása az olvasó szemében önmagában fontos és meggyőző érv. Szaktekintélyként állítja be magát, és meg is van rá az oka. Az, hogy a matematika sokszor cél nélküli, mint itt is, az nem érdekes Az, 11 A komparatív statika ehhez hasonló kérdéseket tesz fel: hogyan változik a modellben meghatározott (endogén) változók értéke, ha a paraméterek (exogén változók) módosulnak? (A szerk.) replika 87 hogy képes ilyen bonyolult dolgokra (így tűnt egy átlagos közgazdász olvasónak 1947-ben), a szakértelem biztosítéka. Az érv ereje egy szembeötlően kirakatba állított klasszikus tanításéhoz hasonlít Hogy valaki az anyanyelveként olvasson latinul, görögül pedig a második anyanyelveként, rendkívül nehéz és átlagon felüli szorgalmat igényel; ezért – legalábbis így

gondolták az angolok 1900 körül – aki ilyen képességre szert tudott tenni, az képes eligazgatni egy nagy birodalmat. Hasonlóképpen – vagy legalábbis a közgazdászoknak 1983 körül úgy tűnt – aki biztonsággal mozog a particionált mátrixok és a sajátértékek területén, arra rá lehetett bízni egy nagy gazdaságot. Az érvelés nem abszurd vagy „következtetési hiba”, esetleg „puszta retorika”. A virtuozitás igenis a kiválóság bizonyítéka12 (2) A szerző hatszor utal szakmai tekintélyre (C. E V Leser, Keynes, Hicks, Arisztotelész, Knight és Samuelson; a szaktekintélyre utalás egyfajta samuelsoni specialitás). A szaktekintélyre való utalást legtöbbször a „puszta” retorika legrosszabb fajtájának tekintik Mégis gyakori és sokszor legitim érv, mint itt is Semmilyen tudomány nem haladna előre nélküle, hiszen egyetlen tudós sem tudja újból rekonstruálni az összes megelőző érvelést. Óriások vállain állunk, és

tökéletesen legitim és meggyőző érv, ha ezt időről időre hangoztatjuk. (3) Többször említi a feltevések gyengítésének lehetőségét. A pénzkereslet akkor „igazán érdekes ha megengedjük a bizonytalanságot.” Feloldja továbbá Hicks implicit feltételezését a pénz nem kamatozó voltáról, eloldva ezáltal a kamatlábat a pénz nulla hozamától. A feltételezések gyengítése a modern közgazdaságtan irodalomgeneráló tevékenysége A dolog jelentőségére vonatkozó kvantitatív bizonyíték hiányában az eljárás egyáltalán nem tekinthető modernista bizonyítéknak. Samuelson kellően óvatos ahhoz, hogy mindig feltételes módban adja elő az elméletet (valamennyi pénz „kikerülhet a forgalomból”), de kétségkívül azt akarja, hogy a csupán a likviditási preferencián (azaz a kockázaton) alapuló kamatelmélettel kapcsolatos kifogásait mint a valós világra vonatkozó megjegyzéseket komolyan vegyük. Biztosan komolyak is, de nem

azokon az operacionalista alapokon, amelyeket akkor emel ki, amikor módszertanról prédikál. (4) Többször hivatkozik hipotetikus, csupán egy vagy két szektorra korlátozott játékgazdaságokat, amelyekből gyakorlati eredményeket vezet le. Ricardo óta ez a közgazdasági érvelés legelterjedtebb formája; a ricardói bűn [Ricardian vice] Ami nem bűn, ha megfontoltan csinálják. „Nagyon is lehetséges volna egy olyan gazdaság, amelyben nincs pénz, és amelyben mégis számottevő kamatszint van.” Igen, persze (5) Végül találunk egy analógiára való explicit hivatkozást, amely ráadásul „nem csupán felszíni”. Az analógia, amint azt nemsokára megmutatjuk, áthatja a közgazdasági gondolkodást, még ott is, ahol az nem nyíltan analogikus: a tranzakciós „súrlódás”, a hozam „terjeszkedése”, a „forgalomban lévő” államkötvények, az „elszivárgó” pénz egyetlen bekezdésből vett, ki nem fejtett példák az élő vagy félholt

metaforákra. Az analógiának és metaforának, hasonlóan Samuelson retorikájának más elemeihez, mégsincs helye a hivatalos kánonban. A legtöbb eszközt eddig csak homályosan ismerték fel A közgazdaságtan meggyőzésre használt diskurzusa széleskörű, s míg elvben semmibe veszik, a gyakorlatban igen hatásos. A legtágabb értelmezési szinttel kapcsolatban érdemes 12 A határterület a helyesírás. Legtöbb tanár kolléga egyetért abban, hogy aki nem tudja helyesen leírni azt a szót, hogy „konszenzus”, az bizonyos mértékben elveszíti a jogot, hogy beszélhessen róla. 88 replika megjegyezni, hogy a gyakorlatban a közgazdasági vita legtöbbször a jogi érvelés formáját ölti, amennyiben, ahogyan azt Booth megjegyezte „a jogban kidolgozott folyamatok ésszerű eljárások kodifikációi, amelyeket életünk minden területén, még a tudományban is követünk” (1974: 157). A közgazdászok tehát jobban tennék, ha nem azért

tanulmányoznák a jogtudományt, hogy a közgazdasági elmélet alá rendeljék. A közgazdászok a jogászokhoz hasonlóan példákkal, vagy ahogyan Edward Levi nevezi, „a jelenlegi és egy korábbi eset ellenőrző hasonlóságával” (1967: 7) érvelnek. A peres eljárás részleteinek a gazdasági jogban nem sok köze van a hivatalos tudományos módszertanhoz. A hétköznapi retorikával kapcsolatos öntudatosság hiányában könnyen rossz helyre sorolhatók. Sok közgazdaságtani érv például a szavak szuggesztivitásából fakad „A gazdaság alapvetően kompetitív” voltára vonatkozó tétel talán csak felhívás arra, hogy így tekintsünk rá, annak ígéretével, hogy ha így teszünk, az megvilágosító erejű lesz. Hasonlóképpen, ha egy pszichológus azt mondja, hogy „mindannyian neurotikusok vagyunk”, nem jelenti azt, hogy a közülünk vett véletlenszerű minta 95 százaléka megrögzött rabja lenne a kézmosásnak, hanem csupán ajánlás arra, hogy

fordítsunk figyelmet a „mindannyiunkban” meglévő neurotikus összetevőre (Passmore 1966: 438). Ha a kifejezést egy tisztességes modernista hipotézisként értelmezzük félre, az sok haszontalan ellenőrzéshez vezethet Az eset hasonlít ahhoz, mint amikor az MV = PT képletet azonosságként értelmezzük.13 Az egyenlet tényezőről tényezőre ugyanaz, mint az ideális gázok állapotegyenlete, ami ugyanúgy a megdönthetetlen, ám hasznos elgondolás szerepét tölti be a kémiában, mint a közgazdaságtanban. Lehet érvelni az azonosság ellen, de nem az alapján, hogy „elbukik egy teszten” Az ellene felhozott érvek cáfolhatják, hogy megvilágosító ereje volna, de modernista igazát nem. Egy másik gyakori közgazdasági érv, amelynek ugyancsak nincs hivatalos retorikai státusza, az a filozófiai következetesség. „Ha feltételezzük, hogy egy cég ismeri a saját költséggörbéjét, azt is feltételezhetjük, hogy ismeri a saját termelési

függvényét is: nem kétségesebb, hogy az egyiket ismeri, mint az, hogy a másikat.” Az általában nem explicit, de rendszerint olyasféle kifejezéssel jelzett érv, mint hogy „természetes azt feltételezni”, tulajdonképpen a filozófiai diskurzus jellegzetessége (Passmore 1970). Analóg a szimmetriával mint a plauzibilitás kritériumával, amely sok formában és fórumon megjelenik Egy munkaközgazdász szemináriumot tart a munkanélküliség kockázatával összefüggő kompenzációról, pusztán a munkások hasznossági függvényét használva. Egy hallgató erre megjegyzi, hogy kimaradt, hogyan értékeli a keresleti oldal (vagyis a cégek) a munkanélküliséget. A megjegyzés hatásosnak tűnik, és hosszú tárgyalás követi arról, hogy a keresleti oldal hogyan változtathatja meg a végeredményt. A „másik oldal üres” meggyőző érv a közgazdaságtanban, de a közgazdászok nincsenek tisztában azzal, hogy mennyire az Hasonlóképpen (és itt

elérünk az öntudatos retorika határához), a szemináriumok közönsége általánosan elítéli az „ad hoc” érvelést. Egy közgazdász örömmel elfogadja a gyenge R-négyzetet és a szörnyen alacsony standard hibákat, amennyiben „van egy elmélete” arra, hogy az ilyen-és-ilyen változót bevonja a regresszióba. A „van egy elmélet” nem annyira fekete-fehér, mint amilyennek látszik, függ például attól, hogy milyen érv bír tekintéllyel az adott pillanatban. Bárkit, aki 1962 előtt a termelékenységváltozás magyarázatába belevet13 A „pénz mennyiségi elméletét” kifejező képlet a pénz mennyiségét (M) és forgási sebességét (V) hozza összefüggésbe a gazdasági tranzakciók összértékével (P×T) Amennyiben a pénz forgási sebessége állandó, a pénzmennyiség növekedése az árszínvonal hasonló növekedését idézi elő, vagyis inflációt. Az elméletet először az újvilágból beáramló nemesfémek inflációs

hatásának magyarázatára fejtették ki (A szerk) replika 89 te volna a múltbeli kumulált kibocsátást, ad hoc érveléssel vádoltak volna. Ám Arrow The Economics of Learning By Doing című esszéje után (amelynek éppenséggel kevés köze volt a maximalizáló magatartáshoz vagy egyéb magasabb rendű közgazdaságtani hipotézishez), hirtelen lett rá meggyőző ok. A közgazdasági retorika egy példája, amely még jóval az öntudatosság határain belül esik, az a szimuláció. A közgazdászok gyakorta érvelnek egyik vagy másik változó fontossága mellett azzal, hogy megmutatják hatékonyságát egy közelítő jellegű paraméterbecsléseket alkalmazó modellben. Bár igen elterjedt, kevés könyvet és cikket szenteltek a magyarázatának (lásd viszont Richard Zeckhauser és Edith Stokey 1978) Ez olyan, mintha a diákok kizárólag példák tanulmányozásával tanulnának ökonometriát – nem rossz módszer, de nem öntudatos módja az érvek

megalapozásának. Milyen a legitim szimuláció? A C Harberger társadalmi veszteséget mutató szerény kis háromszögeitől és Jeffrey Williamson az 1870es évektől számított amerikai vagy japán gazdaságra vonatkozó hatalmas, többegyenletes modelljeiig számos lehetőség kínálkozik. A közgazdászoknak nincs szókészletük arra, hogy e paletta bármely részét kritizálni tudják. Kifejezik ugyan hitüket vagy hitetlenségüket, de aligha képesek indokaikat fegyelmezett formában elővezetni. VI. A közgazdaságtan erősen metaforikus A modellek metaforák A közgazdaságtani retorika legfontosabb példája mégis messze az öntudatosság határain kívül esik. Ez pedig a közgazdászok használta nyelv, elsősorban annak metaforái Azt mondani, hogy a piac ábrázolható keresleti és kínálati „görbékkel”, nem kevésbé metaforikus, mint azt mondani, hogy a nyugati szél „az őszi lét lehelete”. Még nyilvánvalóbb példa a „játékelmélet”,

amelyben maga név is metafora. Nyilvánvalóan hasznos, ha valakinek a fejében az van, hogy a fegyverkezési verseny egy kétszereplős, negatív-összegű kooperatív „játék”. Nyomban nyilvánvaló a meggyőzőereje, ahogyan néhány korlátja is A közgazdasági érvelés minden lépese, még a hivatalos retorika érvelése is metafora. A világ „olyan, mintha” egy komplex modell lenne, ennek megbecslésére pedig megfelelnek a könnyen mérhető proxyváltozók. A komplex modell olyan, mint a valós gondolkodásunk egy egyszerűsített modellje, másrészről viszont olyan, mint egy még egyszerűbb modell, amellyel már számolni is tudunk A kétkedők meggyőzésének céljából a modell olyan, mint egy játékmodell, amely gyorsan manipulálható a kétkedők fejében, amíg azok a szemináriumon ülnek. John Gardner írta: Volt egy játék az 1950-es években, amit az Iowai Egyetem írói alkotókörének tagjai játszottak – a „Smoke” [Füst]. A játékos,

tehát a „Füst”, valamilyen híres emberre [gondol] és a többi játékos sorban feltesz egy-egy kérdést mint például, hogy „Milyen időjárás vagy?” Marlon Brando, ha időjárás volna, perzselő lenne és kiszámíthatatlan Megérteni, hogy Marlon Brando valamilyen időjárás, az olyan mint felfedezni valamit (igaz, olyasvalamit, ami se nem hasznos, se nem bizonyítható), és ugyanakkor azonnal kommunikálni is azt (Gardner 1978: 118–119). Ezzel ellentétben a közgazdaságtanban az ehhez mérhető felfedezés hasznos, és a retorikai standardokat használva bizonyítható is. 90 replika A közgazdaságtan metaforái nem díszítőelemek A metaforát mégis legtöbbször pusztán díszítőelemnek tekintik. Arisztotelésztől kezdve az 1930-as évekig még az irodalomkritikusok is ezen a módon gondoltak rá, mint szórakoztató összehasonlításra, amely hat az érzelmekre, de a gondolkodás szempontjából lényegtelen. „Az emberek vadak”: ha

bármennyire is komolyan akarnánk venni – az elképzelés az volt –, akkor megnézhetnénk, hogy a szó milyen értelmében tekintjük őket vadnak, lehámozva a díszítést, felfedve alatta a jelentés magvát. Ez a nézet 1958-ban a filozófiában is elterjedt volt: A metafizika hanyatlásával a filozófusokat egyre kevésbé érdekelték a vallási kérdések, egyre inkább rögeszméjükké vált a tisztaság, és az egyre magasabb szintű nyelvi higiénia felé törekedtek. Ebből fakadt az a tendencia, hogy a metaforák kegyvesztetté váltak, minthogy az általános vélemény szerint gyakorta a fertőzések forrásai voltak (H. J N Horsburgh 1958: 231) A metaforákkal szembeni efféle gyanakvást mára már széles körben szükségtelennek, sőt egyenesen károsnak tartják. Ennek okára mutat rá az is, hogy a puszta gondolat, mely szerint „lehámozzuk” a „díszítést”, hogy „felfedjük” az „alapvető” tartalmat, maga is metafora. Talán a

gondolkodás maga metaforikus. Talán ha a metaforát elvesszük, eltávolítjuk a gondolatot is A metaforikus kinövésen végrehajtott műtét ebben az esetben rosszabb, mint a betegség. A kérdés az, hogy vajon a közgazdasági gondolkodás valamilyen nem ornamentális értelemben metaforikus-e. A közgazdaságtanban a nyilvánvalóbb metaforák azok, melyek új gondolatokat közvetítenek: az egyik fajta újdonság a gazdasági és nem gazdasági ügyek összehasonlítása. A „rugalmasság” valaha észbontó elképzelés volt; a „hanyatlás” elszomorító; az „egyensúly” a gazdaság és egy tálban heverő alma között vont hasonlatot, megnyugtató elképzelésként; a „verseny” valaha a „lóversenyek” képzetét keltette, a pénz „forgási sebessége” pedig kavargó papírdarabokét. A közgazdaságtani szótár nagy része a gazdaság területén kívülről származó, mára halott metaforákból áll. A gazdasági és nem gazdasági dolgok

összehasonlítása is egyfajta újdonság, ami nyilvánvaló a jogról, a történelemről, a bűnözésről és egyebekről szóló új közgazdaságtan imperializmusában, és legnyilvánvalóbb a gazdasági birodalom Kiplingje, Gary Becker munkáiban. Egyik legkevésbé bizarr metaforája szerint a gyermekek tartós fogyasztási javak. A filozófus Max Black hívta fel rá a figyelmet, hogy „egy emlékezetes metaforának megvan az az ereje, hogy két különböző tartományt értelmi és érzelmi kapcsolatba hozzon egy olyan nyelv használata révén, amely az egyik tartomány számára alkalmas lencsét biztosít a másik tanulmányozásához” (1962: 236). Ebben az esetben tehát a tárgyat (a gyereket) a módosító lencséjén keresztül látjuk (tartós fogyasztási jószágként) A szó szerinti értelmezés így indulna: „a gyermeket igen költséges beszerezni, sokáig eltart, ez idő alatt örömet biztosít, drága fenntartani és javítani, és a használtpiaca

sem tökéletes Csakúgy, mint egy tartós fogyasztási jószágnak, például egy hűtőszekrénynek” A hasonlóságok sorát lehetne folytatni, míg végül előkerülnek a különbségek is: „a gyerekek, akárcsak a tartós fogyasztási javak, nem alanyai szeretetnek és aggódásnak”, „a gyerekeknek, a tartós fogyasztási javakhoz hasonlóan nincsen saját véleményük”. Ez az egyik oka annak, hogy Black szerint „a metaforikus gondolat megkülönböztetett módja az éleslátás elérésének, nem szabad úgy magyarázni, mint egy egyszerű gondolat díszes helyettesítését” (im 237) Egy fontos metafora szó szerinti fordítása soha nem lehet teljes. Ebben és sok más tekintetben is egy fontos közgazdaságtani metaforának replika 91 megvan az a tulajdonsága, amit a sikeres tudományos elméletben csodálunk: a képesség arra, hogy addig észre nem vett következtetésekkel nyűgözzön le.14 De nem csupán a közgazdasági metaforák sokatmondása az,

ami a közgazdasági gondolkodás szempontjából fontossá teszi őket. Az irodalomkritikus I A Richards az elsők között mutatott rá 1936-ban, hogy a metafora „különböző dolgokról együtt ható két gondolat, amelyek értelme kölcsönhatásukból ered” (Richards 1936: 93, kiemelés tőlem; Black, 1962: 46; Owen Barfield 1947: 54). A metafora nem csupán egy verbális trükk, folytatja Richards, hanem „gondolatok közötti kölcsönzés és érintkezés, kontextusok közötti tranzakció” (Richards 1936: 94, kiemelés tőle). A közgazdászoknak nem okoz gondot, hogy megértésék közgazdasági metaforája – a kölcsönösen előnyös csere – lényegét Az ezzel ellentétes gondolat – hogy a képzetek és azok szóbeli kifejezései összekapcsolásuk hatására sem megváltozó érzéketlen kupacok, olyanok mint téglák a falban (i.m 97) – analóg azzal a hittel, hogy a gazdaság csupán Robinson Crusoe-k egymásra halmozott tömege. Ám Smith óta a

közgazdaságtan lényege, hogy egy kereskedő Robinsonokkal teli sziget különbözik és gyakran jobb módú, mint a puszta aggregátum. Becker egy másik kedvenc metaforája, az „emberi tőke” illusztrálja, hogy két gondolatcsoport, ez esetben mindkettő a közgazdaságtanon belülről, hogyan képes az asszociációk révén kölcsönösen megvilágítani egymást. Az „emberi tőke” kifejezésben az emberi képességekkel foglalkozó közgazdaságtani terület egy csapásra egyesült a gépekbe való beruházás területével. Mindkét terület gondolkodása fejlődött: a munkaerő-gazdaságtan azzal a felismeréssel, hogy az emberi képességek minden megfoghatatlanságuk ellenére a fogyasztástól való tartózkodás eredményei; a tőkeelmélet pedig azzal, hogy az emberi képességek, bár nem feltétlen tőkésíthetőek, más befektetési formákkal versenyeznek a fogyasztástól való tartózkodásért. Vegyük észre ellenben, hogy mivel a közgazdászok csak a

tartós fogyasztási javaknak szakértői, és kevés (és mindenesetre konvencionális) gondolatuk van a gyerekekről, a metafora, mely szerint a gyerekek tartós fogyasztási javak, úgymond, csak egyirányú lehet. A kölcsönhatásból – a tartós fogyasztási javak elméletéből merítve – elsősorban a gyerekekről szóló elmélet (termékenység, házasságkötés, örökség) húzott hasznot, és nem fordítva. A közgazdasági metaforák közgazdaságtani poétikát alkotnak Ami a közgazdasági metaforában sikeres az az, ami a költészetben is sikeres, és hasonló módon is elemezhető. A költészet legjobb metaforáival kapcsolatban – ha egy nyári naphoz hasonlítlak téged, vagy A-t B-hez – Owen Barfield érvelése szerint: Úgy érezzük, hogy B, amit ténylegesen kimondunk, szükséges, bizonyos értelemben elkerülhetetlen. Bizonyos értelemben a legjobb, ha nem az egyetlen módja A sikeres kifejezésének Az agynak el kellene rajta időznie, csakúgy,

mint A-n, s így a kettőnek valamilyen elkerülhetetlen módon egyetlen jelentéssé kell összeforrnia (Barfield 1947: 54). 14 A jó metafora azon múlik, hogy a befogadó közönség el tudja-e nyomni az össze nem illést, vagy legalábbis szeretné-e. Booth a következő példát adja: „»Színház az egész világ« [Az olvasónak csak akkor kell választania, ha az illeszkedési problémák – az össze nem illések – túl korán jönnek.] Általában későn és nem feszítő erővel jelentkeznek Nincs semmi problémánk azzal, hogy a élet/színpad metaforából kivegyük, figyelmen kívül hagyjuk a jegyeladást, a tűzvédelmi szabályokat, a rivaldafény szükségességét” (Booth 1961: 22). Az „emberi tőke” értékelése hasonló módon megkívánja a hitetlenkedés felfüggesztését. 92 replika Ha az azonosító, B (egy nyári nap, egy hűtőszekrény, egy tőkét megtestesítő tárgy) közhelyszerű volna – ezekben az esetekben nem az, bár

ebben a versben Shakespeare sokkal önkritikusabb volt a saját hasonlatával szemben, mint a közgazdászok általában a sajátjaikkal –, az olyan lenne, mintha le lenne választva A-ról, mintha mechanikus és nem megvilágító erejű kapcsolat lenne köztük. Ha azonban lényegi, akkor összeolvad A-val, hogy a tudomány bevett metaforájává váljon, mint az „emberi tőke” ideája, az „egyensúly” képzete, a „belépés illetve kilépés” gondolata vagy a „verseny” elképzelése. A metafora, a költőt idézve, az „azonosság beteljesülése” a kifejezés nyíltsága kimondott (explicit) köztes kimondatlan (implicit) terjedelem rövid hosszú hasonlat (A cég úgy viselkedik, mint egy elme, aki maximalizálni akarja a diszkontált értékét.) fárasztó óvatosság (a hasonlat megismétlése) metafora (emberi tőke) allegória (az emberi tőkéről beszélő oktatásgazdaságtan) szimbólum ([nemzeti] jövedelem) (keresleti görbe)

szimbólumrendszer: egy matematikai rendszer; egy elmélet (a jövedelemmeghatározás Keynes-i elmélete) (kereslet- és kínálatelemzés) 1. ábra: Az analogikus gondolkodásnak két dimenziója van (közgazdasági példákkal) Kevesen tagadnák tehát, hogy a közgazdászok gyakran használnak képes beszédet. A haszon-, és veszteségkalkuláló tudomány szánalmas humorának nagy része abból merítkezik, hogy a munkapiac „szigeteiről”, a tőkepiac esetén „malterről és tégláról”, az árupiacon „tragacsokról”15 beszél. Minél szárazabb a téma, annál díszesebb a nyelv A növekedéselméletben például van „autópálya” [turnpike] és „aranyszabály”, az általános egyensúly elméletében pedig hosszú értekezés arról, hogy mit kell kezdenünk a „kikiáltóval” [auctioneer]. Ha egy matematikában és statisztikában jól képzett irodalmár belebotlana az Econometrica egy példányába, megdöbbenne az őt körülvevő metaforák

láttán, elveszne az allegóriák földjén. Az allegória csupán egy hosszúra nyújtott metafora, és minden ehhez hasonló forma: analógia. Az analógiákat sorba lehet rendezni a kifejezés nyíltsága szempontjából, ahol a hasonlat („olyan, mint”) a leginkább explicit, a szimbólum („a keresleti függvény”) pedig a legkevésbé az; terjedelmük szerint szintén sorba rendezhetők. 15 Utalás Akerlof Market for lemons c. cikkére, amelyben a „lemon”, azaz a citrom a rossz használtautó – a tragacs – megfelelője (A ford) replika 93 A közgazdászok, különösen az elmélettel foglalkozók, soha véget nem érő „példabeszédeket” szőnek vagy „történeteket” mesélnek. A „történet” szó tulajdonképpen technikai jelentést kapott a matematikai közgazdaságtanban, jóllehet ez inkább csak a szemináriumokon, szóban, mintsem dolgozatokban leírva fordul elő. Olyan hosszabb gazdasági példára utal, amely a mögöttes matematikát

magyarázza el. Ez gyakran egyszerűsített verziója egy életből vett példának, amit a matematika segítségével kívánnak leírni. Egy allegória, amely kibővített szimbolizmusba hajlik A narratíva irodalmi elméletei segíthetnek a közgazdászoknak öntudatossá válni azzal kapcsolatban, hogy a történet milyen célt szolgál. Ebben az esetben a történet az azonosító, a matematika az azonosított. A történet, amelyet egy több napon át tartó vásárról mesélünk, amelyben minden kereskedő egy ládányi apró, szaporodni képes jószágot (shmoo) árul, és amelyben a fogyasztóknak némi költséggel jár eljutni az egyik árus ládájától a másikéig, egy matematikai fixponttétel megvilágítására szolgál. Még a matematikai érvelés is metaforikus A kulcskérdés az, hogy vajon az ellenkező irányú trükk, az emberi viselkedés megváltoztatása a matematika által, ugyancsak metaforikus-e. Ha nem lenne az, akkor elismernénk a

„vállalkozóra”, vagy még nyilvánvalóbban, a „láthatatlan kézre” utaló metaforikus elemet a szóbeli közgazdaságtanban, és mégis állíthatnánk, hogy a matematika nyelvi higiéniája maga mögött hagyja ezeket a díszeket. Pontosan ez a hit uralkodott az 1920-as és 1930-as években azoknak a haladó gondolkodóknak a köreiben, akik a közgazdasági módszertan jelenlegi bevett nézetét ihlették. A legtöbb közgazdász kétség, megjegyzés és gondolkodás nélkül teszi magáévá ezt a hitet. A szóbeli közgazdaságtanban többé-kevésbé lazák vagyunk – mondják –, mivel irodalmi engedélyünk van a „történetünkhöz”, de ha matematikával foglalkozunk, akkor félretesszük a gyerekes dolgokat A közgazdaságtan matematikai elméletalkotása azonban metaforikus és irodalmi. Vegyünk például egy viszonylag egyszerű esetet, a termelési függvények elméletét Ennek szókészlete ténylegesen metaforikus. Az „aggregált (összesített)

tőke” tartalmazza a „tőke” analógiáját (mely maga is analogikus) valami olyasmivel – homokkal, téglával, és a már említett, önmagát többszörözni képes jószággal (shmoo) –, ami értelmes módon „összesíthető”; ugyanez a helyzet az „aggregált munkaerővel”, azzal a sajátossággal, hogy amit össze kell adni, az nem egy dolog, hanem a lelkiismeretes odafigyelés órái. A „termelési függvény” puszta ötlete is figyelemreméltó analógiát hordoz a tárgy – dolgok termelése, amelyre a találékonyság, a fegyelem és a tervezés képzeteivel gondolunk – és egy matematikai függvény között, amelyre viszont a nagyság, az alak és az egyértékűség képzeteivel gondolunk. Ezen gondolatok metaforikus tartalma kitalálóik számára jelenvaló volt a 19. században A 20. századi közgazdászok számára ez már nagyrészt elmúlt, de az elmúlás nem számolja fel a metaforikus tényezőt. A metafora nyugtalanító divatként kelt

ki a koporsójából a két Cambridge vitájában16 az 1960-as években. A vita a metaforikus kérdések közgazdaságtani jelentősségének megtöbbszörözhető testamentuma. A csata erőszakossága önmagában azt mutatja, hogy a vita többről szólt, mint pusztán matematikáról vagy tényekről. A harcoló felek matematikai érveket és intézményi tényeket vágtak egymáshoz, de a fontos kérdések azok voltak, amelyeket épp egy metafora kapcsán kérdeznénk: megvilágosító-e, kielégítő-e, alkal16 A vita az USA-beli és az angliai Cambridge közgazdászai közt a tőkejószágok természetéről szólt. (A szerk) 94 replika mas-e? Honnan tudjuk? Hasonlít más közgazdasági poézishez? Miután a massachusettsi Cambridge – néhány, a fontos kérdések tekintetében irreleváns végső metafizikai ponton – párszor taktikai visszavonulót fújt, a felek kimerültek, döntés nem született. Ennek oka nem más, mint hogy a legfontosabb kérdések irodalmi

természetűek, nem pedig matematikaiak vagy statisztikaiak voltak. Az aggregált termelési függvény elgondolásának a lehetetlenségét állító matematikai bizonyítékok dacára megmaradó életereje, és az aggregált közgazdaságtan – ahogy az angliai Cambridge egyes részeiben űzték – ugyancsak kitartó életereje, dacára a használhatatlanságáról szóló statisztikai bizonyítékoknak, másként igencsak nagy rejtély lenne. Még akkor sincs menekvés az irodalmi kérdések elől, ha valamely közgazdaságtan metaforái igazán és valóban halottak maradnak. Az iró C S Lewis mutatott rá 1939-ben, hogy minden beszéd, azon a szinten túl, hogy az-itt-álló-tehén-valójában-lila, bármilyen beszéd, amely „cselekedetek vagy mentális állapotok okairól és kapcsolatáról szól menthetetlenül metaforikus” (Lewis 1962: 47). E gondolat kapcsán állította fel elméletét, amelyet a „metafora csűrcsavar tételének” nevezhetnénk, és amelynek első

folyománya értelmében a verbálistól a matematikai metaforába való menekülés nem menekülés: ha valaki azt állítja, hogy a szavában eltemetett metaforától függetlenül gondolkodik, kijelentését csak annyira szabad megengedni, amennyire képes az eltemetett metafora helyét betölteni. Az új értelmezésről legtöbbször kiderül, hogy maga is metaforikus (i.m 46) Ha a közgazdászok elfelejtik, majd pedig makacsul tagadják, hogy a termelési függvény egy metafora, és mégis tovább beszélnek róla, az eredmény puszta üres fecsegés lesz. Ez esetben a „termelési függvény” kifejezést a nyelvtani szabályoknak megfelelően használnák, ám az nem jelölne semmit. Az értelmetlenség vádja, amelyet a modernisták oly szabadon használnak az általuk nem értett vagy nem kedvelt érvelési formákkal szemben, ezáltal visszaháramlik rájuk Lewis tételének második folyománya szerint „bármely fogalmazás értelme fordított arányban áll a

szerző saját irodalmiságában való hitével” (i.m 27) Ha egy közgazdász „szó szerint” beszél a keresleti görbéről, a nemzeti jövedelemről vagy a gazdaság stabilitásáról, csupán szintaxist használ. Lewis itt érzékeny pontra tapint, de nem él vissza a lehetőséggel: A puszta szintaxis jelentéssé maszkírozásának a mértéke a politikai írók, az újságírók, a pszichológusok és a közgazdászok esetében tapasztalható nagyjából 100 százaléktól a gyermekkönyvírók esetében körülbelül 40 százalékig változik. A matematikus, aki ritkán felejti el, hogy szimbólumai szimbolikusak, rövid szakaszokon elérheti akár a kilencven százalék értelem–tíz százalék üres fecsegés arányt is (i.m 49) Ha a közgazdászok nem hasonlítanak valamilyen társadalmi tényt egy függvényszerű leképzéshez, kognitív és érzelmi kapcsolatba hozva ezáltal a két különböző területet, akkor nem gondolkoznak: Görbe keresletet még nem

pipáltam, Remélem nem is fogok. De egyet mondhatok: Inkább pipálnám, mint hogy feltárjam.17 17 Az eredetiben: „I’ve never slapped a curved demand // I never hope to slap one // But one thing I can tell you now // I’d rather slap than map one”. replika 95 Az irodalmi gondolkodás újraegyesíti a két kultúrát A metafora tehát alapvető a közgazdasági gondolkodásban, még a közgazdaságtani gondolkodás legformálisabb fajtájában is. Mégis kétséges, hogy ez a tény számít-e Lehetséges ugyanis, hogy a retorikusok, a javíthatatlan modernistákhoz hasonlóan a „filozofálás bűnébe” esnek: a világmindenségről szóló magasröptű elképzeléseket vonnak be egy egyszerű defektes kerék javításának tárgyalásába. Puskin költészete talán teljességgel lefordíthatatlan, tekintve a nyelvek különbözőségét, illetve a Puskin 19 század eleji oroszországi helyzete és egy 20 század végén New York-ban élő kétnyelvű fordító

helyzete közötti különbséget. Mivel más emberként beszélt más közönséghez, még Nabokov briliáns fordítása is – a közgazdász és irodalmár Alexander Gerschenkron szavaival élve – csak „tanulmányozható és tanulmányozandó, de nem olvasható” (Steiner 1975: 315). A köztünk tátongó különbségek elmoshatják a finom árnyalatokat. Mégis, a nyersfordítás, még a gép általi is, alkalmas arra a hétköznapi feladatra, hogy CIA-t informálja (például, „out of sight, out of mind” = „blind madman”). Hasonlóképpen, mivel a nyelv metaforákra épül, az egyszerű jelentésközlés is lehetetlen szóvirágok nélkül – a szóvirág maga a jelentés. De a közgazdász tán elboldogul a jelentés teljességének ismerete nélkül is a CIA-tanácsadás hétköznapi feladatával. Ezzel talán lehet vitatkozni. Ám érvelésünk óvatos kell, hogy legyen A metaforákkal kapcsolatos öntudatosság a közgazdaságtanban több szempontból

előrelépést jelentene. A legnyilvánvalóbb, hogy a meg nem vizsgált metafora a gondolkodást iktatja ki – a gondolkodás ugyanis a metaforák vizsgálatára szólít fel, és nem arra a lehetetlenségre, hogy száműzzük azokat.18 Richard Whately, Dublin érseke, a szabadkereskedelem és más klasszikus politikai gazdaságtani ügyek szószólója, egyben a 19 században nagy hatású The Elements of Rhetoric szerzője hívta fel a figyelmet a cselekvő egyénnek tekintett állam metaforájára, amely állam az egyénhez hasonlóan hasznot húzhat a szabadkereskedelemből. De valamelyes figyelmet a kép alkalmasságának kérdésére is fordított, és nem is mindenhol ironikusan: A válasz erre az, hogy nagy különbség van egy nemzet és egy egyén között. És így is van ez sok tekintetben [felsorolja őket, megemlítve például a nemzet korlátlan élettartamát], mi több, az egyes emberek tranzakcióit, legalábbis amennyiben szabadok, ugyanaz irányítja, aki nyer

vagy veszít rajtuk: maga az egyén; akinek bár éberségét megerősíti az érdek és döntéseit a saját háztartásán belüli gyakorlat, mégis, legnagyobb valószínűség szerint képzettsége szerény, általános elvei nincsenek, nem tesz úgy, mint aki a filozófiai elméletben jártas. Ugyanakkor az állam ügyeit a kongresszus, képviselőház stb. szabályozza, mely leginkább olvasott és spekulatív észjárású emberekből áll (Whately 1894: 63) A beavatkozás ügyét nem lehet jobban leírni. Ebben az esetben a metafora lehetőség és eszköz a gondolkodásra, nem pedig helyettesítője annak Mi több, a metaforák olyan hozzáállást elevenítenek fel, amelyeket jobb napfényre hozni és az érvek ellenőrzése alá vonni. Ez egyértelmű a pártok körében népszerű ideológiai metaforák esetében: a láthatatlan kéz oly nagyon szerény, oly megnyugtató, hogy érintését tán hajlandóak vagyunk tiltakozás nélkül elfogadni; a kapitalizmus

ellentmondásai olyannyira 18 A gazdasági metaforák elleni naiv támadás, illetve egy példa annak nem felismerésére, hogy a közgazdasági elmélet maga is metaforákkal van felfegyverezve, McCloskey (1981) első oldalán található. 96 replika vészjóslóak, tudományosan annyira precízek, hogy hajlamosak vagyunk a létezésüket kérdezősködés nélkül elfogadni. Ám ez még a közepesen explicit metaforákra is igaz A közgazdasági metaforák hordozzák a tudomány autoritását, és gyakran annak etikai semlegességre való igényét is. Nem számít, hogy nem szándékosan vezettük be a morális elveket Bevezettük A „határtermelékenység” szép, kerek kifejezés, precíz matematikai metafora, amely magába foglal egy darab igen határozott társadalomleírást. Mégis annak a sugallatát hozza magával, hogy megoldotta az elosztás morális problémáját egy olyan társadalomban, amelyben az emberek összefognak, hogy közösen termeljenek, ahelyett

hogy egyedül termelnék meg a dolgokat. Zavaró, hogy ezt az üzenetet hordozza, hiszen a versenyből eredő elosztás helyeslése távol eshet annak a közgazdásznak a céljától, aki ezt használja. Végeredményben jobb bevallani, hogy a közgazdaságtani metaforák tartalmazhatnak ilyen politikai üzenetet, mint úgy használni a szaknyelvet, hogy nem tudunk annak rejtett erejéről. A metafora, végül, mikor az azonosítottat az azonosítóhoz hasonlítja bizonyos vonatkozásokat kiválaszt; pontosabban, a többi vonatkozást kihagyja. Max Black az „emberek farkasok” metafora kapcsán jegyzi meg: „azok az emberi vonások, amelyekről túlzott erőlködés nélkül lehet „farkasnyelven” is beszélni, előtűnnek, míg azok, amelyekről nem lehet, a háttérbe szorulnak (Black 1962: 41). A közgazdászok úgy fogják ezt számon tartani mint a nem matematikai közgazdászok bosszantó panaszainak forrását, miszerint a matematika „kihagyja” az igazság bizonyos

szeleteit, vagy a nem közgazdászok részéről azt, hogy a közgazdaságtan „kihagyja” igazság bizonyos szeleteit. Az efféle panaszok gyakran elcsépeltek és rosszul megfogalmazottak. Ám a rájuk adott szokásos válaszok nem kevésbé Az a válasz, mely szerint a metafora azért hagy ki dolgokat, hogy ideiglenesen leegyszerűsítse a történetet, hamis, ha – ahogyan az leggyakrabban történik – olyan kontextusban fordul elő, amelyben a közgazdász egyszerre ötven egyenletet illeszt az adatokhoz. Az a válasz, hogy a metaforát végső soron majd a tények tesztelik, igen lelkesítő ígéret, de ritkán teljesül (lásd újfent Leamer 1978, végig). Jobb válasz lenne, hogy például szeretjük az önző gazdálkodó egyén mint kalkuláló gép metaforáját a korábbi sikeres közgazdasági poézisben betöltött fontos szerepe miatt, vagy mert más metaforáknál (pl. az emberek mint vallásos dervisek vagy józan állampolgárok) sokkal inkább egybevág az

önmagunkról alkotott képünkkel. Chaim Perelman és L. Olbrechts-Tyteca The New Rhetoric: A Treatise on Argumentation című munkájukban azt jegyzik meg, hogy „egy analógia elfogadása gyakran egyenlő egy arra vonatkozó ítélettel, hogy mennyire fontos az a jellemző, amit az analógia előtérbe hoz” (1967: 390). Az a figyelemreméltó ebben a jellegtelen kijelentésben, hogy tisztán irodalmi ügyek tárgyalása kapcsán hangzik el, mégis rendkívül könnyedén illeszkedik a közgazdaságtani esetekhez. Végső soron ez a metaforák és más retorikai eszközök jelentősége a közgazdasági érvelésben: a közgazdászok és más tudósok sokkal kevésbé állnak messze a civilizáció általános problémáitól, mint sokan gondolnák. Érvelési módjuk és a meggyőzéshez használt forrásaik – például, ahogyan a metaforát használják – nem különböznek különösebben Cicero beszédeitől vagy Hardy regényeitől. Ez jó dolog Ahogy Black megjegyezte,

az „archetípusokat” bővített metaforákként tárgyalva a tudományban: „Amikor a tudományos modellek és archetípusok vizsgálatára a tudományos kultúra megbecsült részeként tekintenek majd, akkor a természettudomány és a bölcsészet [humanities] közötti szakadék részben bezárul” (Black 1962: 243). replika 97 VII. Ne félj A modernizmus alternatívája nem az irracionalizmus Mostanra nyilvánvaló, hogy a közgazdaságtan objektivitásáról beszélni túlzás, és – ami még fontosabb – a kérdés jelentőségét túlértékelik. A jelentőséggel bíró közgazdasági tudás kevéssé függ – ahogy Polányi Mihály megjegyezte – attól „a tudományos racionalizmustól, amely szerint csak a kézzelfogható adatokon alapuló és ezekből formális következtetéssel levezetett, ismételt tesztelésre alkalmas explicit állításokban higgyük” (Polanyi 1966: 62). A közgazdaságtan retorikája világossá teszi mindazt, amit a legtöbb

közgazdász egyébként is tud a közgazdasági érvelés gazdagságáról és komplexitásáról, de nem mondja ki nyíltan, vagy nem vizsgálja meg világosan. A retorikára való felhívás ugyanakkor nem jelent irracionális érvelésre való felhívást. Épp ellenkezőleg. Annak az irracionalitásnak a hátrahagyására szólít fel, ami mesterségesen leszűkíti az érvek palettáját Arra buzdít, hogy kezdjünk emberi lényekként érvelni Felszínre hozza azt, ahogyan a közgazdászok érvelnek – a sötétben, mivelhogy valahol csinálniuk kell, és a különböző hivatalos retorikák sötétségben hagyják őket. Az irracionalizmus vádja hamar a módszertani tekintélyelvűek nyelvére jön. Elgondolásuk szerint a modernista ismeretelmélet határain kívüli érvelés egyáltalán nem érvelés Mark Blaug például azzal vádolja Paul Feyerabend könyvét, A módszer ellent, hogy „a tudományfilozófiát a flower power filozófiájára igyekszik

kicserélni” (1980: 44). Harsányságával Feyerabend gyakran vált ki efféle elutasító megjegyzéseket. Stephen Toulmin és Polányi Mihály azonban mindenképpen kellemesen érvelő gondolkodók, Blaug mégis egy kalap alá veszi őket Feyerabenddel, és a Feyerabend-ízű egészet támadja meg A filozófiai kifinomultság egy magasabb fokán Lakatos Imre a The methodology of scientific research programmes című (1963 és 1976 között publikált cikkekből álló) kötetében újra és újra az „irracionalizmus” pecsétjét üti Polányira, Kuhnra és Feyerabendre (pl. Lakatos 1998: 9n1, 76n6, 91nl, 130 és 130n3), a merev racionalizmussal szemben néha agresszívan kifejezésre juttatott véleményüket hangsúlyozva és figyelmen kívül hagyva az átfogóbb racionalitás melletti szerényebben kifejezett véleményüket. A taktika a régi Richard Rorty megjegyzi, hogy „a »relativizmus« és az »irracionalizmus« egykor Dewey ellen felhozott vádjai csupán az

általa megtámadott filozófiai tradíció gondolattalan védekező reflexei [voltak]” (Rorty 1979: 13; 1982a: 9. fej) A Dewey, Polányi, Kuhn és a többiek ellenfelei által felvett álláspont szerint, „ha választani kell a tudomány és az irracionalitás között, én a tudománnyal vagyok.” De nem ez a választás A barbárok nincsenek a kapuknál A kétely mégis megmarad. De ha feladjuk azt az elképzelést, hogy az ökonometria a közgazdaságtan egyedüli tudományos módszere, ha elismerjük, hogy érveink összehasonlító standardokat igényelnek, ha egyetértünk abban, hogy a „személyes tudás” különböző fajtái szerepet játszanak a közgazdasági tudásban, ha irodalmi szemmel nézzük a közgazdasági érvelést, nem hagyjuk-e vajon magára a tudományt az ellenségei között? Nem járunk-e úgy, hogy a tudományos kérdéseket a politika vagy a szeszély dönti majd el? Lehet, hogy a tudományos módszer gyakorlata bástya a vizsgálódásra

irányuló irracionális és tekintélyelvű fenyegetéssel szemben? Nem állnak barbárok a kapuk előtt? 98 replika A félelem meglepően régi és tartós. A klasszikus korban a filozófia és a retorika közötti vita része volt, ami nyilvánvaló abból a kedvezőtlen beállításból, amellyel Platón dialógusai a szofistákat ábrázolják. Cicero úgy tekintett magára, mint aki képes egyesíteni a kettőt, megfékezve egyfelől a retorika tendenciáját, hogy üres elfogultsággá és szóképpé váljon, másfelől megfékezve a filozófia tendenciáját, hogy haszontalan, embertelen spekulációvá váljon A klasszikus probléma, hogy a retorika befolyásos eszköz, amellyel rossz erők könnyedén visszaélhetnek, a klasszikus kor nukleáris technológiája, melynek terjedése aggodalomra ad okot. A megoldás az ahhoz való ragaszkodás volt, hogy a szónok egyszerre legyen jó és okos is. Cato úgy definiálta mint vir bonus dicendi peritus – a beszédben

járatos igaz ember –, a cicerói ideálnak is megfelelve. Quintillianus másfél évszázaddal Ciceró után azt mondta, hogy „a szónok nem látszhat pusztán jó embernek: nem is lehet szónok, amennyiben nem jó ember” (Institutio XII, 1, 3). A klasszikus probléma furcsának tűnhet a modernek szemében, akik jól tudják, hogy a regressziókat, a rádiókat, a számítógépeket, a kísérleteket vagy a meggyőzés bármelyik most kanonizált eszközét lehet és sikerült is a megtévesztés eszközeként használni. Nincs semmi olyasmi az anaforában, a kiazmusban, a metonímiában vagy a klasszikus retorika más elemeiben, ami inkább visszaélés tárgyává tenné őket, mint a modern módszereket. Csak sajnálkozhatunk azon, hogy az ókori görögök és rómaiak sokkal érzékenyebbek voltak a bennük rejlő lehetőségre, és kevésbé igézte meg őket a módszer morális neutralitásra vonatkozó igénye. A huszadik század elkötelezettsége a vizsgálódás

szabályainak korlátozása mellett valójában egy német probléma megoldása volt. A Német Császárságban és Birodalomban természetesen szükséges volt a tények és értékek egyfajta különválasztását javasolni a társadalomtudományokban, ha a politika beavatkozása nélkül kívántak elérni valamit És a német spekulatív filozófia után, úgy mondják, logikai pozitivista gyógyírra volt szükség. A német szokások azonban egy teljesen más világba is átszivárogtak. Ha el akarjuk kerülni a rettegett anarchiát, mondják, nem engedhetjük meg a tudósoknak, hogy önmaguk metodológusai legyenek Hatályba kell léptetnünk egy egységes, ugyanakkor korlátozó módszertant, hogy visszatartsuk a tudósokat attól, hogy gondolataik támogatása érdekében képletes és tényleges gyilkosságot kövessenek el. Mi természetesen kaphatunk módszertani szabadságot, de mások nem. Ez elég különös és tekintélyelvű érv, ami kellemetlenül hasonlít a

lengyel kormány Szolidaritás elleni, és a chilei hatalom szabad politika ellen felhozott érveire. Szokatlan ezt értelmiségiektől hallani Elképzelhető, hogy a gondolatok szabad játékáról alkotott rossz véleményük a tanszéki tanácsban szerzett tapasztalatokból ered: a tudományos élet demokráciájának az eredménye, be kell valljuk, nem olyan rossz érv a tekintélyelvűség mellett, legalábbis addig, amíg közelebbről szemügyre nem vesszük a tekintélyelvűség eredményeit. A modernizmus szemellenzős szabályainak alternatívája azonban bizonyosan nem az irracionális csőcselék, hanem a felvilágosult tudósok testülete, akik talán még felvilágosultabbak lesznek, ha szabadon választhatnak olyan érveket, amelyek az adott kérdésekre ténylegesen is hatással vannak. Nincs semmilyen jó ok arra, hogy inkább „tudományos”, mint plauzibilis érveket akarjunk megfogalmazni A nyíltan retorikus közgazdaságtannal szemben emelt másik fő kifogás

nem ennyire pesszimista. Sőt inkább derűlátó nézet, amely szerint a modernista típusú tudományos tudást bár replika 99 nehéz, sőt talán lehetetlen is elérni, de ha szerény eszközeinkkel mindent megteszünk a cél érdekében, akkor minden rendben lesz a földön és az égben. A meggyőző retorikán túl kell, hogy legyen egy standard igazság, amelyre törekedhetünk. A második ábrán a világról tett állítások két részre vannak osztva: objektívekre és szubjektívekre, pozitívakra és normatívakra, tudományosakra és bölcsészetiekre, keményekre és puhákra. A modernista úgy gondolja, hogy a világ pontosan így kettéosztható. tudományos tény objektív pozitív szigorú precíz dolgok kogníció kemény bölcsészeti vélemény szubjektív normatív pontatlan homályos szavak intuíció puha 2. ábra: A tudomány feladata a határvonal mozgatása A modernista metodológusok szerint a tudós feladata nem az, hogy eldöntse, hasznosak-e az

állítások a világ megértése és megváltoztatása szempontjából, hanem az, hogy besorolja őket az egyik vagy a másik oldalra, a tudományosba vagy a nem tudományosba, és hogy amennyit csak lehet, a tudományos részbe juttasson. De miért? Filozófusok csapatai régóta bajlódnak azzal, hogy hol húzzák meg a demarkációs vonalat a tudományos és az egyéb állítások között, amiatt aggódva például, hogy az asztrológia vajon elválasztható-e az asztronómiától. Egy évszázadon át ez volt a pozitivista mozgalom legfőbb tevékenysége. Nem egyértelmű, miért vette bárki is a fáradtságot, hogy ezzel bajlódjon. Ahogy azt a közgazdasági meggyőzéssel [persuation] kapcsolatban bemutattuk, az emberek meggyőzésének sok módja lehetséges. Nem világos, miért kellene azon fáradozni, hogy vonalat húzzunk a mentális térképen az egyik és a másik mód között. A metafora, az esettanulmány, a neveltetés, a tekintély, az introspekció, az

egyszerűség, a szimmetria, a divat, a teológia és a politika ugyanúgy kiveszi a részét a tudósok meggyőzésében [convince], mint más emberek esetében. A modernisták úgy kezelték ezt a kellemetlen tényt, hogy ezeket a tényezőket a „felfedezés kontextusának” körébe utalták. A hipotézisek felfedezését külön kezelték az „igazolás kontextusától” – vagyis a modernista típusú bizonyításoktól. Thomas Kuhn e témával kapcsolatos önéletrajzi reflexiói megmutathatják számunkra az utóbbi időben ezzel kapcsolatosan érzett zavart: Tekintve, hogy szakmai intellektuális képzésemben nagy szerepe volt az ilyen és hasonló megkülönböztetéseknek, nagyon is tisztában vagyok jelentőségükkel és hatékonyságukkal. Hosszú évekig feltételeztem, hogy a tudomány lényegéről adnak eligazítást Valahányszor azonban megpróbáltam – akár csak nagyjából – az ismeretek szerzésének, elfogadásának és alkalmazásának valóságos

körülményeire vonatkoztatni őket, rendkívül problematikusnak bizonyultak (Kuhn [1970] 2002: 23). 100 replika A metodológus azt állítja, hogy „végső soron” lehetséges minden tudományos tudást a 2. ábra kemény és objektív oldalára hozni. Következésképp amikor az állítások tudományosságát igazoljuk, nagy hangsúly kerül az „elméletben legalábbis elképzelhető cáfolatokra” és „valamilyen jövőbeli tesztre”. Mércének láthatóan a Descartes-i standardot használjuk, mely szerint csak azt találhatjuk plauzibilisnek, amelyben semmi esetre sem kételkedhetünk. De ténylegesen még ezt a furcsa mércét sem alkalmazzák: egy elképzelhető, ám gyakorlatilag lehetetlen teszt lép az igazi teszt tekintélyének helyébe, de annak munkáját nem végzi el. Az ilyen gyakorlat megkérdőjelezendő. Ez azonos azzal az eljárással, amikor a Pareto-optimális elmozdulásban rosszul járók tényleges kompenzációját és a ki nem fizetett

hipotetikus kompenzációt morálisan hasonlónak tekintjük, mint a Hicks–Kaldor tesztben; és épp annyira kétséges is. Egy adott gazdaságpolitikai szabály „mintán kívüli” [out-of-sample] tulajdonságainak megbízható ökonometriai mérése „operacionális”, azaz elméletben megvalósítható, de a megvalósíthatóság kölcsönözte minden tudományos tekintély ellenére komoly kétségek merülnek fel azzal kapcsolatban, vajon gyakorlatilag lehetséges-e. Míg a közgazdászok a tökéletes módszerre várnak, jobban tennék talán, ha a gazdaságpolitikai változások történelmi precedenseinek értelmezéséből merítenének bölcsességet, vagy önmagukba tekintve azt a kérdést tennék fel, vajon hogyan reagálnának a befektetők egy új gazdaságpolitika meghirdetésére. A lényeg, hogy nem tudjuk megítélni, mennyire meggyőző egy érv csak az alapján, hogy a tudományos/bölcsészeti kör melyik részéből jött. Csak úgy dönthetjük el, hogy

meggyőző-e, ha elgondolkodunk rajta. Nem minden regresszióanalízis meggyőzőbb, mint a morális érvek; nem minden ellenőrzött kísérlet meggyőzőbb, mint az introspekció A közgazdász-értelmiségieknek nem lenne szabad különbséget tenniük az állítások között faj, hitvallás vagy ismeretelméleti eredet alapján. Vannak szubjektív, puha, homályos állítások, amelyek sokkal meggyőzőbbek, mint némely objektív, kemény, precíz állítás. Vegyük például a kereslet törvényét. Egy közgazdász jobban meg van győződve [persuaded] arról, hogy az olajár megduplázódása esetén kevesebb olajat vásárol, mint ő vagy bárki más arról, hogy milyen idős az univerzum. Ésszerű lehet, hogy jobban meg van erről győződve, mint arról, hogy a Föld a Nap körül kering, ugyanis nem lévén a kapcsolódó kísérleteket közvetlenül ismerő csillagász, csupán az általa megbízhatónak hitt emberek tanúságára támaszkodhat, ami persze nem a tudás

csalhatatlan forrása.19 A közgazdasági tényt leginkább úgy szerzi, hogy magába néz, és ott készen találja A hivatalos retorika ceremóniájával ellentétben nem azért hisznek a kereslet törvényében, mert megbízható előrejelzéseket tett, vagy mert kiállt néhány statisztikai tesztet; bár az ilyen tesztek sem megvetendők. A teszt „tudományos” karaktere irreleváns. Egy lehetséges ellenvetés szerint az emberek könnyen megegyeznek abban, mit is jelent pontosan a regressziós együttható, de egymás introspekciójának pontos jellegében nem. Még ha igaz volna is (ahogy nem az), ez gyenge érv az introspekció figyelmen kívül hagyására, amennyiben az introspekció meggyőző [persuasive], miközben az identifikációs problémákkal és pontatlan megfigyelésekkel fertőzött regressziós együttható nem az. A pontosság a becslés alacsony varianciáját jelenti, ám amennyiben a becslés torzított, úgy pontosan semmit nem fog mondani. 19 A

csillagászati „tény”, miszerint a Föld a Nap körül kering persze még csak nem is teljesen modernista tény, noha az efféle vitákban rendszerint olyanként ismételgetik. Hogy melyik kering melyik körül, az a választott nézőpont kérdése Az egyszerűbb elmélet esztétikája, nem pedig a „tények” vezetnek el a heliocentrizmushoz replika 101 Egy szélsőséges, de az érvhez nem létfontosságú példa jobban megvilágítja a helyzetet. Önnek erősebb azon meggyőződése, hogy gyilkolni rossz, mint az, hogy az infláció mindig és mindenhol monetáris jelenség. Ez persze nem jelenti, hogy a meggyőzés hasonló módja működik mindkét esetben. Csupán azt, hogy a maga területén működő becsületes meggyőzési módoknak alávetve az egyik meggyőződés nagyobb bizonyosságot ér el, mint a másik Az összehasonlítás lehetőségének tagadása valójában annak a tagadása, hogy az ésszerűség és az általa elérhető részleges bizonyosság

érvényes a nem tudományos tárgyakra is: ez gyakori, de nem ésszerű álláspont. Semmi indok nincs arra, hogy a speciálisan tudományos meggyőzés („0,05-os szinten M együtthatója egy 30 éven át 30 országot érintő árregresszióban nem különbözik szignifikánsan egytől”) átvegye az összes fajta meggyőzés helyét, a morális meggyőződést összehasonlíthatatlanul alacsonyabb rendűvé téve. Az olyan érvek, mint hogy „a gyilkosság sérti az ésszerű morál azon premisszáját, miszerint nem szabad más embereket céljaink eszközévé tennünk”, vagy mint, hogy „a tudatlanság fátyla mögül, amitől nem látjuk, hogy a születés után a gyilkos fegyver melyik oldalán leszünk majd, gyilkosság elleni törvényeket hoznánk” összehasonlítható mértékben meggyőzőek. Nem mindig, de néha valóban sokkal meggyőzőbbek, jobbak, valószínűbbek (Toulmin 1958: 34) Abban hiszünk és az alapján cselekszünk, ami meggyőz minket – nem az

alapján, ami egy rosszul megválasztott esküdtszéket meggyőz, hanem ami meggyőzi civilizációnk művelt tagjait és saját területünk méltán befolyásos embereit. Ha a meggyőző érvelésnél szigorúbb feltételeket szabunk, akkor megengedjük, hogy az ismeretelmélet korlátokat szabjon az ésszerű meggyőződésnek. VIII. A retorika haszna Jobb szövegalkotás De mi következik mindebből? Mit nyerünk, ha komolyan vesszük a közgazdaságtan retorikáját? A kérdés úgy válaszolható meg, ha rámutatunk a meg nem vizsgált retorika által ránk rótt terhekre. Először is, a közgazdaságtani szövegek – mint szövegek – igen gyenge minőségűek; a tudományos próza egy meghatározott formuláját követik. A helyzet nem annyira rossz, mint mondjuk a pszichológiában, ahol a formulának (bevezetés, irodalmi áttekintés, kísérlet, diszkusszió és így tovább) nem megfelelő dolgozatokat bizonyos folyóiratok el sem fogadják. De a közgazdászok is a

szöveg olyan szabályozása felé bukdácsolnak, amely árt az érthetőségnek és a becsületességnek. A retorika tanulmányozása, meg kell hagyni, nem garantálja a jó nyelvi stílust. De legalább érzékennyé tesz arra, milyen megvetően bánik a közgazdaságtan egy része az olvasóval (Walter Salant 1969). A közgazdász nyelvhasználata üzenetet tartalmaz, mégpedig leggyakrabban ezt: „Utat! Tudós vagyok”. Alkalmanként az üzenet sokkal szívélyesebb Zvi Griliches ironikusan így fogalmaz: „Ne fetisizálja az általam kifejtett módszereket: ezek pusztán emberi lelemények.” Milton Friedman stílusa, mely oly körültekintő és világos, kivételes mértékben testesíti meg a Kutató [Inquirer] jellemét. Nem gondolhatjuk, hogy egy csupa Dennis Robertsonokból, Robert Solow-kból, George Stiglerekből és Robert Lucasokból álló szakmát nevelünk ki azzal, ha érzékenyebbé válunk a tudományos eljárások és szövegalkotás mögöttes üzeneteire, de

talán lassítjuk vele a kevésbé értékes tartalmak terjeszkedését. 102 replika Jobb oktatás A második nehézség az, hogy a közgazdaságtant rosszul tanítják, s nem azért, mert a tanárok unalmasak vagy buták volnának, hanem mert gyakran nem ismerik fel a közgazdasági tudás hallgatólagosságát [tacit], így axiómák és bizonyítások alapján tanítanak problémamegoldás és gyakorlat helyett. Hogy ismét Polányit idézzem: a tudás átadásának egyik generációról a másikra túlnyomórészt hallgatólagosnak kell lennie. A tanulónak el kell fogadnia, hogy a tanításnak, ami eleinte értelmetlennek tűnik, valójában van értelme, amelyet úgy fedezhet fel, ha rátalál ugyanarra a belehelyezkedésre [indwelling; Polányi egyik kedvenc kifejezése – D. M], amelyet a tanár is gyakorol (Polanyi 1966: 61) A diákoknak csalódást okoz, ha azt hallják, hogy a közgazdaságtan alapvetően nem képletek memorizálásáról szól, hanem az érvek

alkalmazhatóságának megérzéséről, az analógia meglátásáról látszólag különböző alkalmazások között, annak tudásáról, hogy mikor érveljünk verbálisan és mikor matematikailag, illetve hogy a világ milyen implicit jellemzése vezet helyes közgazdaságtanhoz. Az élet nehéz Ahogy a vak ember teste meghosszabbításaként használja a botját, úgy mi is, amikor egy elméletet használunk, „belefoglaljuk a testünkbe – vagy a testünket kiterjesztjük, hogy az elméletet részünkké tegyük –, egyszóval belehelyezkedünk [dwell in it]”. A problémamegoldás a közgazdaságtanban hallgatólagos [tacit] tudás, ahogy azt Polányi leírta.20 Alkalmazzuk a közgazdaságtant, de nem tudjuk megmagyarázni, ahogy a zenész is tudja, milyen hangot játszik, anélkül, hogy tudatosan végiggondolná, hogyan kell előidézni. Az éneklés a legjobb példa, hiszen ott nincsenek technikai útmutatások arra nézve, hogy az énekes hogyan vághatja ki a magas

cét. Al Harberger gyakran mondja másokról, hogy képes „énekre” bírni egy közgazdaságtani érvet. Mint az iránymutatás a Carnegie Hallba; a válasz a kérdésre, hogy „hogyan juthatunk az amerikai elnök Gazdasági Tanácsadó Testületébe” a következő: „gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni”. Jobb külkapcsolatok A harmadik teher, amit a modernista módszertan helyez a közgazdaságtanra, abban áll, hogy a közgazdaságtant – ha egyáltalán figyelembe veszik – félreértik; mind a bölcsészek, mind pedig a természettudósok számára ellenszenves. A bölcsészek antihumanista módszertani hagyománya miatt nem szeretik; a természettudósok pedig azért nem, mert a valóságban nem éri el azt a szigort, amelyet módszertana ígér. A rossz külkapcsolatoknak nagy ára van Ahogy azt fentebb megjegyeztük, a közgazdaságtanban az utóbbi időben imperialista tendenciák jelentek meg. Már létezik a történelem, a szociológia, a jog, a politika, a

politikai filozófia és az etika gazdaságtana. A modernista közgazdaságtan suta módszertana csak megnehezíti a gyarmatosítást, mert irreleváns módszertani kételyeket ébreszt a leigázott népekben. Jobb tudomány A negyedik nehézség, hogy a közgazdászok értelmetlenül az „objektív tényekre” korlátozzák magukat, saját vagy mások észbeli képességeire csupán tesztelhető hipotézisek forrásaiként, 20 Ebben a tekintetben (és nem csak ebben) teljes szívvel ajánlom: McCloskey 1982. replika 103 és nem a hipotézisek elfogadása melletti érvként tekintve. A modernista elképzelés az, hogy a józan ész – a common sense – nonszensz, hogy a tudásnak valamiképpen objektívnek kell lennie, a verstehen21 és az introspekció nem elég. Hogy megismételjem a korábbi érvet: számos információ áll közvetlenül rendelkezésünkre saját gazdasági részecskeként való viselkedünk alapján, csak hitünk alapjait kellene vizsgálat alá

vonnunk Az a gondolat igencsak furcsa, hogy a kereslet törvényének külső megfigyelésen alapuló bizonyítékai – például a rotterdami iskola többegyenletes megközelítése – meggyőzőbbek, mint az introspekció. Még maga az ökonometria is jobb lenne, ahogy azt Christopher Sims nemrég megjegyezte: Ha alaposan átgondoljuk, amit csinálunk, úgy gondolom, magabiztosabbá válunk az alkalmazott ökonometria hasznosságával kapcsolatban – a természettudománytól való minden különbség ellenére; ugyanakkor lehetőségünk nyílik arra, hogy a szaknyelvet és a módszereket ahhoz igazítsuk, amit valójában csinálunk. Az eredmény tudományosabb [amely alatt a szerző azt érti, hogy „jobb” – D. M] ökonometria lesz, ha kevésbé hasonlít is majd a kísérleti tudományokban használt statisztikai módszerekre (Sims 1982: 25). A survey-kutatás különös státusa a modern közgazdaságtanban ideillő példa. Más társadalomtudósokkal ellentétben a

közgazdászok különösen ellenségesek a kérdőívekkel és az önbevalláson alapuló adatgyűjtés egyéb formáival szemben Egy az 1930-as évek végén lezajlott vita másodkézből való ismerete része a közgazdászok formális képzésének. A vita egy olyan kutatásról szólt, amely során üzletembereket kérdeztek meg, vajon egyenlővé teszik-e a határköltséget és a határbevételt.22 Jellemző, hogy egy ilyen vizsgálat sikertelensége – és most tekintsünk el attól, valóban ez volt-e a kérdéses tanulmányban – meggyőzheti a közgazdászokat az önbevallás mint módszer elvetéséről. Ténylegesen hangos nevetésre ingerelhetünk egy közgazdászokból álló társaságot, ha ironikusan kérdőív kiküldését javasoljuk egy vitás kérdés eldöntésére. A közgazdászokra akkora hatással vannak a kérdőívekkel kapcsolatban esetlegesen felmerülő nehézségek, hogy inkább lemondanak róluk a külső megfigyeléssel kapcsolatban felmerülő

nehézségek javára Gondolkodás nélkül elkötelezik magukat amellett, hogy a gazdasági szereplőknek csak a kívülről megfigyelhető viselkedése elfogadható bizonyíték a gazdasági érvelésben. De az önbevallás nem haszontalan, még arra a célra sem, hogy feloldjuk az 1930-as évek határköltség–átlagköltség vitáját Feltehették volna a kérdést: „Önök mindig ugyanakkora profithányaddal dolgoznak?”, „Mit gondol, amikor az eladás csökken?” (Csökkenti a profithányadot? Kivár?) A motivációk buta vizsgálata és az emberi adatközlés buta felhasználása értelmetlenséghez vezet. De ugyanez igaz a közgazdasági tanulmányokban általánosan megengedett bizonyítékok buta használatra is Jobb hangulat Az ötödik és utolsó nehézség az, hogy a közgazdaságtani viták sokáig tartanak és elmérgesednek. A geológiai folyóiratok nincsenek tele más geológusok jellemét kifogásoló cikkekkel Nincsenek tele az egyik századról a

másikra átörökölt keserű nézetkülönbségekkel Nem csoda. A közgazdászok nem dolgozták ki azt a hivatalos retorikát, amely meggyőzően leírná, hogy mi győzi meg a közgazdászokat. Az 1930-as és 1940-es évek hőskorában oly sokat ígérő 21 Értelmező megértés – a megértő szociológia weberi elképzeléséhez köthető fogalom. (A szerk) 22 Az egyszerű közgazdasági elemzésben ez a nyereségmaximalizálás feltétele. (A szerk) 104 replika statisztikai és matematikai eszközöknek nem sikerült véget vetniük a gazdasági vitáknak, mert túl sokat vártak tőlük. Abban a téves hitben, hogy az operacionalizmus minden vitát megold, a közgazdász – látva, hogy a másik nem adja fel az álláspontját – feltételezi, hogy ellenfele becstelen, ideológiai szenvedély avagy önérdek motiválja, vagy éppenséggel hülye. A modernizmus naiv tény/érték megkülönböztetéséhez jól illik a véleménykülönbségeket politikai

nézetkülönbségre visszavezetni, hiszen a tényekkel állítólag – szemben az értékekkel – lehetetlen vitába szállni. A közgazdászok közötti véleménykülönbség mértékét, amint azt már említettük, valójában eltúlozzák. Annál különösebb, mennyire elmérgesednek a kevésbé jelentős viták is A Milton Friedman vagy a John Kenneth Galbraith elleni támadások keserű eltökéltsége például nagyon is irracionális. Ha az értékekről nem lehet vitatkozni, és a vitás kérdések nagyrészt a tény/érték kettősség érték felére esnek, abból az következik, hogy nem lehet értelmesen beszélni a lényeges dolgokról. Az idejétmúlt tudományos módszertan lehetetlenné teszi a párbeszédet.23 A retorika e bajokra kínált gyógyszere elutasítaná, hogy a filozófia irányítsa tudományt, vagy legalábbis elvetné azt a filozófiát, amely úgy tesz, mintha törvénykezhetne arról, mi tudható. A gyógymód nem vetné el a megvilágító

erejű regresszióanalízist, a döntő kísérletet, a nem várt implikáció nem várt cáfolatát Ezek is meggyőzik az értelmes tudósokat Azt viszont csak a modernizmus dichotómiáinak elfogadói gondolják, hogy a beszűkített érvelés egyetlen alternatívája az érvelés lehetetlensége. Az itt javasolt gyógymód segítene felismerni a közgazdaságtan jó egészségi állapotát, amely most rejtve marad egy mesterséges Tudományos módszertan neurotikus gátlásai alatt. Fordította Harasztosi Péter Hivatkozott irodalom Alchian, Armen (1950): Uncertainty, Evolution, and Economic Theory. Journal of Political Economy 58(3): 211– 221. Barfield, Owen (1947): Poetic Diction and Legal Fiction. In Essays presented to Charles Williams C S Lewis (szerk) London: Oxford University Press. Újra kiadva in The importance of language Max Black (szerk) Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall, 1962, 51–71. Becker, Gary S. és George J Sigler (1977): De Gustibus Non Est Disputandum

American Economic Review 67(2): 76–90. Magyarul (1989): De Gustibus Non Est Disputandum In Piac és állami szabályozás Válogatott tanulmányok G J Stigler Budapest: KJK, 111–132 Bentham, Jeremy (1824): The book of fallacies from unfinished papers. London: Hunt Black, Max (1962): Models and metaphors: Studies in language and philosophy. Ithaca, NY: Cornell University Press Blaug, Mark (1980): The methodology of economics: Or how economists explain. Cambridge, UK: Cambridge University Press Booth, Wayne C. (1961): The rhetoric of fiction Chicago, IL: University of Chicago Press 23 Hallgassunk Harry Johnsonra: „A pozitív közgazdaságtan módszertana ideális módszertan volt olyan munkák igazolására, amelyek nyilvánvalóan meglepő eredményeket produkáltak anélkül, hogy kötelezve érezték volna magunkat, hogy magyarázatot adjanak a történtekre (Johnson 1971: 13). Nem kell gondolkoznom az monopolisztikus verseny kiterjetségét mutató bizonyítékodon, mivel a

módszertanom azt mondja, hogy a bizonyíték irreleváns replika 105 Booth, Wayne C. (1967): The Revival of Rhetoric In New rhetorics Martin Steinman (szerk) New York: Scribner’s Booth, Wayne C. (1974): Modern dogma and the rhetoric of assent Chicago, IL: University of Chicago Press Burke, Kenneth (1950): A rhetoric of motives. Berkeley: University of California Press Coase, Ronald. (1982): How Should Economists Choose? The G Warren Nutter Lectures in Political Economy Washington, DC: American Enterprise Institute. Cohen, Kalman és Richard Cyert (1975): Theory of the firm. Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall Cooley, T. F és S F LeRoy (1981): Identification and Estimation of Money Demand American Economical Review 71(5): 825–844. Davis, Philip J.és Reuben Hersch (1981): The mathematical experience Boston, MA: Houghton Mifflin Magyarul (1984): A matematika élménye. Budapest: Műszaki Könyvkiadó Dewey, John ([1929] 1960): The quest for certainty. New York: Putnam

Einstein, Albert ([I953] 1973): Aphorisms for Leo Baeck. In Ideas and opinions NY: Dell Feyerabend, Paul (1975): Against method: Outline of an anarchistic theory of knowledge. London: Verso Magyarul (2002): A módszer ellen. Budapest: Atlantisz Fisher, David Hackett (1970): Historians’ fallacies. New York: Harper&Row Frenkel, Jacob (1978): Purchasing Power Parity: Doctrinal Perspectives and Evidence from the 1920s. Journal of International Economy 8(2): 169–191. Friedman, Milton (1953): The Methodology of Positive Economics. In Essays in positive economics Chicago, IL: University of Chicago Press. Magyarul (1986): A pozitív közgazdaságtan módszertana In uő: Infláció, munkanélküliség, monetarizmus: válogatott tanulmányok Budapest: KJK Friedman, Milton és Anna J. Schwartz (1963): A monetary history of the United States Princeton, NJ: Princeton University Press. Gardner, John (1978): On moral fiction. New York: Basic Books Genberg, Hans (1976): Aspects of the

Monetary Approach to Balance-of-Payments Theory: An Empirical Study of Sweden. In The monetary approach to the balance of payments Jacob A Frenkel és Harry G Johnson (szerk) London: Allen & Unwin. Gould, Stephen Jay (1977): Ever since Darwin. New York: Norton Gould, Stephen Jay (1981): The mismeasure of man. New York: Norton van Heijenort John (1967): Gödel’s Proof. In The encyclopedia of philosophy New York: Macmillan & Free Press Horsgurgh, H. J N (1958): Philosophers Against Metaphor In Philosophical Quarterly 8(32): 231–45 Hume, David ([1748] 1955): An inquiry concerning human understanding. Charles W Hendel (szerk) Indianapolis: Bobbs&Merrill. Magyarul (1995): Tanulmány az emberi értelemről Budapest: Nippon James, William ([1907] 1948): Pragmatism’s Conception of Truth. In Essays in pragmatism New York: Hafner Johnson, Harry G. (1971): The Keynesian Revolution and the Monetarist Counterrevolution American Economic Review 61(2): 1–14. Kearl, J. R, Clayne

Pope, Gordon Whiting és Larry Wimmer (1979): Confusion of Economists? American Economic Review 69(2): 28–37. Kline, Morris (1980): Mathematics: The loss of certainty. New York: Oxford Kravis, Irving B. és Robert E Lipsey (1978): Price Behavior in the Light of Balance of Payments Theories Journal of International Economy 8(2): 193–246. Krugman, Paul R. (1978): Purchasing Power Parity and Exchange Rates: Another Look at the Evidence Journal of International Economy 8(3): 397–407. Kuhn, Thomas S. ([1970] 2002): A tudományos forradalmak szerkezete Budapest: Osiris Kuhn, Thomas S. (1977): The essential tension: Selected studies in scientific tradition and change Chicago: University of Chicago Press. Lakatos, Imre (1976) Proofs and refutations: The logic of mathematical discovery. Cambridge: Cambridge University Press. Magyarul (1981): Bizonyítások és cáfolatok Budapest: Gondolat Lakatos, Imre (1978): The methodology of scientific research programmes. Philosophical Papers

Volume I Cambridge, NY and London: Cambridge University Press. Lakatos, Imre és Alan Musgrave (szerk.) (1970): Criticism and the growth of knowledge Cambridge: Cambridge University Press. Leamer, Edward (1978): Specification searches: Ad hoc inferences with nonexperimental data. New York: Wiley Levi, Edward ([1948] 1967): An introduction to legal reasoning. Chicago: University of Chicago Press Lewis, C. S (1939): Buspels and Flansferes In uő: Rehabilitations and other essays London: Oxford University Press Újra kiadva in The importance of language. Max Black (szerk) Englewood Cliffs, NJ: Prentice-Hall, 1964 106 replika McCloskey, Donald N. ([1970] 1981): The Loss to Britain from Foreign Industrialization In uő: Enterprise and trade in Victorian Britain. London: Allen&Unwin McCloskey, Donald N. (1982): The applied theory of price New York: Macmillan McCloskey, Donald N. és Richard J Zecher (1976): How the Gold Standard Worked, 1880–1913 In The monetary approach to the

balance of payments. J Frenkel és H G Johnson (szerk) London: Allen &Unwin McCloskey, Donald N. és Richard J Zecher (1982): The Success of Purchasing Power Parity In A retrospective on the classical gold standard. Michael Bordo és Anna J Schwartz (szerk) NBER konerencia: Kiadás alatt Mises, Ludwig von (1949): Human action. New Haven, CT: Yale University Press Mood, A. F és F A Graybill (1963): Introduction to the theory of statistics New York: McGraw Hill Passmore, John (1966): A hundred years of philosophy. London: Penguin Passmore, John (1967): Logical Positivism. In: The encyclopedia of philosophy New York: Macmillan Passmore, John (1970): Philosophical reasoning. London: Duckworth Peirce, Charles ([1877] 1958): The Fixation of Belief. In Values in a universe of chance: Selected writings of Charles S Pierce. P P Wiener (szerk) Garden City, NJ: Doubleday Perelman, Chaim és L. Olbrechts-Tyteca ([1958] 1967): The new rhetoric: A treatise on argumentation Notre Dame: Notre

Dame University Press. Polanyi, Michael (1962): Personal knowledge: Towards a post-critical philosophy Chicago, IL: University of Chicago Press. Magyarul (1994) Polányi Mihály: Személyes tudás I–II Budapest: Atlantisz Polanyi, Michael (1966): The tacit dimension. Garden City, NY: Doubleday Popper, Karl ([1934] 1959): The logic of scientific discovery. New York: Harper Magyarul (1997): A tudományos kutatás logikája. Budapest: Európa Popper, Karl (1945): The open society and its enemies. London: Routledge Magyarul (2001): A nyitott társadalom és ellenségei. Budapest: Balassi Popper, Karl (1976): Unended quest: An intellectual autobiography. London: Collins Magyarul (1998): Szüntelen keresés. Intellektuális önéletrajz Budapest: Áron Quintillian, Marcus F. ([ie 100 k] 1920): Institutio oratoria Cambridge, MA: Harvard University Press Reder, Melvin (1982): Chicago Economics: Permanence and Change. Journal of Economic Literature 20(1): 1–38 Richards. I, A (1936): The

philosophy of rhetoric New York: Oxford University Press Richardson J. D (1978): Some Empirical Evidence on Commodity Arbitrage and the Law of One Price Journal of International Economy 8(2): 341–351. Roll, Richard és Stephen Ross (1980): An Empirical Investigation of the Arbitrage Pricing Theory. Journal of Finance 35: 1073–1103. Rorty, Richard (1979): Philosophy and the mirror of nature. Princeton, NJ: Princeton University Press Rorty, Richard (1982a): Consequences of pragmatism (Essays: 1972–1980). Minneapolis: University of Minnesota Press. Rorty, Richard (1982b): The Fate of Philosophy. The New Republic 187(16): 28–34 Salant, Walter (1969): Writing and Reading in Economics. Journal of Political Economy 77(4): 545–558 Samuelson, P. A (1947): The foundations of economic analysis Cambridge, MA: Harvard University Press Sen, Amartya (1973): Behaviour and the Concept of Preference: Inaugural Lecture. London School of Economics and Political Science. Sharpe, William (1970):

Portfolio theory and capital markets. New York: McGraw Hill Sims, Christopher (1979): Review of Specification searches: Ad hoc interference with nonexperimental data, by Edward E. Leamer Journal Economic Literature 17(2): 566–568 Sims, Christopher (1982): Scientific Standards in Econometric Modeling. Kiadatlan írás, elhangzott a Rotterdam Econometrics Institute 25. évfordulója alkalmából rendezett konferencián Steiner, George (1975): After Babel: Aspects of language. London: Oxford University Press Stigler, George J. (1977): The Conference Handbook Journal of Political Economy 85(2): 441–443 Toulmin, Stephen (1958): The uses of argument. Cambridge: Cambridge University Press Toulmin, Stephen (1982): The Construal of Reality: Criticism in Modern and Postmodern Science. Critical Inquiry 9(1): 93–110. Webster, Glenn, Ada Jacox és Beverly Baldwin (1981): Nursing Theory and the Ghost of the Received View. In Current issues in Nursing Joanne Mccloskey és Helen Grace (szerk)

Boston, MA: Blackwell Scientific, 16–35 Whately, Richard ([1846] 1894): Elements of rhetoric. London Zeckhauser, Richard és Edith Stokey (1978): A primer for policy analysis. New York: Norton replika 107