Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Báthory János - A magyar cigányság, remény és kétségek

1 Professzorok Bathyány Körének konferenciája 2011 nov.2 A magyar cigányság Remény és kétségek Báthory János Cigány ügyekkel foglalkozó közigazgatási szakértőként , majd nem egészen önkéntes szabad értelmiségiként évtizedek óta hangsúlyozom, hogy évtizedekben, sok tekintetben évszázadokban mérhető hosszú folyamatról van szó, ha a cigányság integrációjáról beszélünk. Reménytelen vállalkozás volna tehát azt fejtegetni, hogy a Szent István Terv 2003 évi megfogalmazása óta milyen előrehaladás történt a „cigánykérdés megoldása” terén. A kifejezés azért is kívánkozik idézőjelbe, mert én már akkor kerültem a „megoldás” kifejezést, amikor még az elvárt, sőt kötelező frázisok közé tartozott. Ma már azt is ki merem mondani, hogy azon ügyek közé tartozik, amelynek nincs megoldása, hasonlóan nemzeti létünk egy sor területéhez. Ez korántsem azt jelenti, hogy az ügyben tett és teendő

erőfeszítések reménytelenek, eredménytelenek, következésképpen feleslegesek, éppen ellenkezőleg: nem átmeneti jelenségről, múló problémáról van szó, hanem olyanról, amely szervesen beletartozik az országról és a nemzetről való rövid és hosszú távú gondolkodásba. Egyik 2003­as óhajunk, javaslatunk éppen az volt, hogy a cigánypolitika, tágabb értelemben a cigányságról való gondolkodás legyen szerves része a, nemzetstratégiának és a nemzetpolitikának. Ebben van előrelépés akár az elmúlt két évben is. Hosszú ideig úgy tűnt, hogy a cigányság ügyét „gádzsó” oldalról a szociálliberális értelmiség radikális emberi jogvédő lobbija monopolizálta. Ez a csoport sajátította ki a „politikailag korrekt/pc/ beszéd privilégiumát és állapította meg önkényesen annak szabályait. Ha az értelmiségi és politikai elit más csoportjai ettől eltérően szólaltak meg az ügyben azonnal rásütötték a

„cigányellenes”, „rasszista”, „náci” stb. bélyeget És mivel Magyarországon még a nemzeti, konzervatív elitet is egyfajta megfelelési kényszer jellemezte a legutóbbi időkig, jobbnak látták becsukni a szemüket, eltolni maguktól ezt a kérdéskört, amelyhez nem is értettek, és bolygatásával csak bajt hozhattak saját fejükre. Van a nemzeti, konzervatív, nemzeti liberális gondolkodásnak egy kánon­szerű fogalomhasználata, gondolkodási kerete, problémaleltára, amelyben a cigányság ügye egyszerűen nem szerepelt és nem is illeszthető be. Ennek mára szerencsére vége, és csak remélhető, hogy nem csupán a kormányzási kényszer miatt következett be a változás, hanem hosszú távra szóló paradigmaváltásnak vagyunk tanúi: a cigányság szociális és nemzeti integrációjának ügye fokozatosan a nemzetstratégia részévé kezd 2 válni. Nincs ma olyan valamit is számító magyar értelmiségi, akiben az a felismerés

valamilyen fokon nem született volna meg, hogy a magyar jövő jelentős részben attól is függ, hogy sikeres lesz­e a cigányság szociális és nemzeti integrációja. Ez a folyamat azonban nem problémák nélküli. Az egyik az, hogy húsz évet késett, minek következtében nem nevelt ki a magyar értelmiség a kérdéshez értő és alternatív gondolkodású és kellően motivált szakértői gárdát, sem adekvát párbeszédre alkalmas cigány értelmiséget. A másik, hogy a cigány integrációs problematika nem szervesült kellőképpen a nemzetstratégiai gondolkodással. Továbbra is él az a szemlélet, amely szerint a nemzetstratégia egyenlő a határon túli magyar kérdéssel, értve ezen az „etnikai magyarokat” és nem számolva a magyar kötődésű határon túli cigányokkal. Kevés az olyan értelmiségi és politikus, aki a magyar nemzet jövőbeni sorsáról gondolkodva pl. a csángók ügyét együtt tudná szemlélni a cigánykérdéssel. Parciális

lobbik vannak, és a példaként említett csángó lobbi több értelmiségit mozgat meg, erősebb motivációs erőt aktivál, mint a cigányság ügye, holott a magyarság megmaradásának szempontjából minimum ugyanolyan fontos az utóbbi, mint az előbbi. / És akkor még nem beszéltünk a cigány kérdésen túli olyan nemzeti integrációs problémáról, mint a kisebbségként jogilag nem regisztrált új bevándorlók problematikája. Feltehető a kérdés: ha nem találunk módot a hatszáz éve velünk együtt élő és sok tekintetben hasonló kulturális karakterrel rendelkező cigánysággal való együttélés problémáinak kezelésére, mit kezdünk a nem európai és nem keresztény új bevándorlókkal, akiknek a száma évről évre növekszik?/ A nemzetstratégia korszerű, minden részterületre kiterjedő ideológiájának hiánya mellett a másik probléma az, hogy hagyományosan gyengék vagyunk az elméleti felismerések gyakorlati megvalósítása terén.

Sok értékes tanulmány, esszé született a tárgyban az elmúlt években arról, hogy mi a helyzet, mit rontottunk el, mit nem lehet tenni, de azt, hogy akkor mit kellene csinálnunk holnap, holnapután, senki nem tudja megmondani. Vannak ugyan „megmondó emberek”, akik újra és újra felfedezik a spanyolviaszkot, vagy olyanok, akik olyan feltételeket képzelve adnak recepteket, amely feltételek nem állnak rendelkezésre, de olyanok, akik a realitások talaján állva „lefordítanák” a metaforikus nyelvezettel megírt elméleti dolgozatokat a kormányzati, közigazgatási intézkedések nyelvére, kevesen vannak, és nem biztos, hogy ők kapnak cselekvési lehetőséget. Másképpen kifejezve: a cigánykérdés jelentőségének, súlyának felismerése és tudomásul vétele önmagában még éppúgy nem elég, mint ahogy a globális felmelegedés tényének tudomásul vétele 3 sem eredményez automatikusan kreatív alkalmazkodást a helyzethez. Még

egyszerűbben: nem elég siránkozni, demográfiai katasztrófát emlegetni, nemzethalált, etnikai polgárháborút vizionálni –konkrét programok kellenek kormányzati, közigazgatási, önkormányzati, civil társadalmi és magánéleti szinten egyaránt. Eredményként könyvelhetjük el, hogy összeomlott a politikai korrektség doktrinér és egy szűk csoport által kisajátított diktatúrájának gépezete. A pc diktatúra nemcsak a valóságos problémákkal kapcsolatos beszédet, publikálást bénította meg, hanem a gondolkodást is. Nyilvánvaló, hogy ez magának a cigányságnak is ártott, mert paralizálta az önmegismerés folyamatát. Szépséghibája ennek az alapvetően pozitív fejleménynek az, hogy ezt a harcot nem a mértékadó /mértékadásra magát hivatottnak tartó/ magyar értelmiség vívta meg, hanem egyfelől maguk a pc.harcosok, akik tarthatatlannak érezték saját korábbi pozíciójukat, részint pedig a mosdatlan szájú szélsőjobb, amely

markáns cigányellenességre alapozta népszerűségét, és érzéketlennek bizonyult a megszokott „rasszistázásra”, „nácizásra”. Tragikomikus volt ahogy a Kurucinfo cigányellenes írásai sorában cinikus kéjjel közölte le a pc.ellen lázadó szociálliberális publicisták Népszabadságban vagy az ÉS­ben megjelenő írásait olyan tartalommal, amelyért néhány évvel korábban ugyanők rasszistáztak volna leghangosabban. /Úgy tűnik, a pc önkényesen megállapított szabályai megtörésének jogát is azok kívánják fenntartani maguknak, akik a felállítását is monopolizálni óhajtották./ A folyamat eredményeképpen a cigányságról, a cigány­magyar együttélés valóságáról és perspektíváiról szóló bátor, mély és tisztességes, a valódi problémákkal szembenéző gondolkodás mellett állandósult az előítéletes, gyűlöletkeltő cigányellenes beszédmód is. Ez rövid távon hozhat politikai eredményeket, kielégítve az

utca emberének rosszabbik énjéből eredő pszichológiai igényeket, de felelősen gondolkodó magyar értelmiség számára nyilvánvaló, hogy a nemzet dezintegrációs tendenciáit erősíti. A cigány emancipációs mozgalomban jelen lévő magyarellenes lobbit éppúgy nem érdekli, mint a szélsőjobbot a pc­csőszök rasszistázása, sőt ez szolgáltatja számukra az önigazolást, mozgalmi energiát és nem utolsó sorban a külső támogatást. Elbizonytalanítja, taszítja viszont az integráció, a békés együttélés útját kereső cigány tömegeket, azaz gyengíti a nemzeti kohéziót. A szélsőjobb cigányellenessége nemzeti retorikával leplezett nemzetellenesség! A politikai korrektség igénye továbbra is érvényes, csak nem torzulhat a problémák szőnyeg alá söprésének technikájává önjelölt pc­csőszök kezében. Szemléletváltás jelei figyelhetők meg a cigány elit soraiban is, ideértve azokat a regionális és helyi vezetőket, akik nem

rendelkeznek ugyan diplomával, de megértik és kreatív módon alakítják is azokat a folyamatokat, amelyek sorsukat, 4 pontosabban szólva közös sorsunkat alakítják. Ez egyben generációváltás is: a cigány értelmiség két elrontott nemzedéke lassan kiöregszik és átveszi a helyét a harmadik, amelyik vagy új utakat talál, vagy ugyanazokat a zsákutcákat futja be, mint elődei. Vannak bíztató jelek Az egyik a „kettős identitás”paradigmájának elterjedése. A korábbi nemzedék számára az asszimiláció vagy a magyar többséggel szemben felépítendő új identitás volt az alternatíva. Az új paradigma szerint nem szükséges asszimilálódni ahhoz, hogy az egyén a magyar nemzethez is tartozzon egyben. Örvendetes, hogy ez nemcsak értelmiségi ideológiák szintjén jelentkezik, hanem az egyszerű cigány emberek körében is. A 2011­es népszámlálás módot ad arra, hogy az állampolgár több nemzeti kötődést is megjelölhessen.

Megjósolható, hogy nem lesz jelentéktelen azoknak a száma, akik önmagukat cigánynak is és magyarnak is tartják. E paradigma uralkodóvá válásának több akadálya is van A magyar identitás vállalásához és megéléséhez a többség részéről nagyobb befogadási készség lenne szükséges. A folyamatot erősíti, ha az a szociális helyzet javulásával, a társadalmi státusz emelkedésével jár együtt. Gyengíti minden általánosító cigányellenes beszéd, az etnikai származást túlhangsúlyozó ideológia, ősmagyarkodó retorika. Nemcsak a cigány identitás változik, hanem a magyar is: olyan új magyar nemzeti identitásra van szükség, amelybe a cigány rész­identitás is belefér. Szintén pozitív jelenség, hogy az ún. „önhibás szemlélet” /a cigányok csakis önmaguknak köszönhetik nehéz sorsukat/ és ennek ellentétpárja mellett, miszerint minden baj a többség, a társadalom, a magyarok hibája és felelőssége, megjelent a

cigányok körében is a lehetőségekkel arányos felelősség elve. A mindenért a többséget hibáztató szemlélet akadályozza a valóság tudomásul vételét, apátiát, cselekvésképtelenséget eredményez és végső soron magának a cigányságnak árt legtöbbet. Vannak cigány vezetők, értelmiségiek, akik ezt felismerték és hangoztatják is, annak ellenére, hogy cigány oldalról is támadások érik őket. Várható, hogy egyre többen értik meg, hogy az önkritikus szemlélet nem gyengíti, hanem erősíti a közösséget. A szélsőjobb gyűlöletkeltő és emberi méltóságot sértő beszédmódja ennek az önkritikus szemléletnek az esélyeit csökkenti, mert sündisznóállást provokál és azokat a cigány vezetőket igazolja, akik –a szélsőjobbhoz hasonlóan­ áthidalhatatlan ellentétet feltételeznek cigányok és „gádzsók” között. Ebből a perspektívából az önkritikus cigány értelmiségi árulónak, a többségi előítéletek

kiszolgálójának minősül. Alapvető fontosságú, hogy a szemléleti változást cselekvési programok, intézményes vállalkozások kövessék kormányzati szinten túl is. Történelmi jelentőségű, hogy ez év szeptemberében négy roma szakkollégium nyitotta 5 meg kapuit a jezsuita rend kezdeményezésére: a római katolikus Budapesten, a görög katolikus Miskolcon, a református Debrecenben, az evangélikus pedig Nyíregyházán. A szakkollégiumok deklarált célja korszerű műveltséggel rendelkező, keresztény értékrend alapján álló, cigány­magyar identitású, a két közösség között közvetíteni tudó értelmiségiek nevelése. Nem kevésbé fontos fejlemény, hogy az egyházi fenntartású középiskolák, legalábbis a katolikusok célzott program keretében törekednek roma/cigány diákok beiskolázására. Ez az örömteli fejlemény egyben arra is jó példa, hogy a szellemi munka nem hiábavaló és a megvalósítható javaslatokból

valóság is lehet. Nem több, mint másfél éve vetődött fel először a gondolat, hogy szükség van egy valóságos roma/cigány szakkollégiumra, és ez év szeptemberétől négy kollégium ténylegesen működik. Döntő kérdés, hogy a paradigmaváltó szakértői elit és az e területen hivatásszerűen dolgozó szakértelmiségi gyalogmunkások kapnak­e támogatást az értelmiség szélesebb körétől? Nem várható el, hogy mindenki szakértővé képezze magát ezen a területen, de az igen, hogy a nemzet hosszú távú érdekét szem előtt tartva, súlyának megfelelő jelentőséget tulajdonítva a maga szakterületén támogassa a cigányság társadalmi és nemzeti integrációjának folyamatát. A kérdés jelentősége felismerésének folyamata bíztatóan alakul, miközben nagy a bizonytalanság abban a tekintetben, hogy akkor mit is kellene, mit is lehetne csinálni ezen a téren az értelmiségi közösségek /civil szervezetek, hálózatok, társaságok/

és egyének szintjén? Javaslatom a roma/cigány elitváltáshoz, konkrétan a fent említett szakkollégiumokhoz kapcsolódik. A szakkollégiumoknak szerény díjazású saját tanári kara van és a tanulmányok szervezését térítés nélkül tanulmányi tanácsok segítik. Nyilván a konferencia tisztelt résztvevői közül is többen felkérést kapnak egyik vagy másik feladatra. Szükség van azonban az üggyel rokonszenvezőknek egy tágabb pártolói körére. Ezek a fiatalok első generációs értelmiségiek, számukra a felsőoktatás világa, a városi lét buktatókkal teli idegen terület. A kortárs csoport –a diáktársak­ nem tudja megadni számukra azt az intellektuális támogatást, amelyet az átlagosnál jóval nagyobb többletteljesítést feltételező szakkollégiumi célok megvalósítása követel. Sokan közülük bizonytalan, tanulmányaikat nem támogató családi háttérrel rendelkeznek, miközben tanulási motivációjuk folyamatos

megerősítésére van szükség. A kettős identitás felépítése csak akkor lehet sikeres, ha személyesen megtapasztalják a magyar értelmiségi közösségbe történő befogadás élményét. Ezt a funkciót egy laza szerveződésű pártolói hálózat tudja betölteni. Sok esetben a puszta kommunikáció, az érdeklődés kimutatása, az erőfeszítések észrevétele és elismerése is elegendő. Nagy szerepe lehet a személyes találkozásoknak, szakmai vagy magánéleti 6 beszélgetéseknek. Sikeres emberek önéletrajzi vallomásaiban gyakran szerepel, hogy egy­egy személyes találkozás, beszélgetés, sokszor egyetlen mondat vagy gesztus döntő szerepet játszhat az életpálya alakulásában. A skála egy diákkonferencia meghívójának elfogadásától a személyes kapcsolaton keresztül az egyetemi tanulmányok segítéséig, az arra érdemeseknek ösztöndíj megszerzéséig, elhelyezkedésük segítéséig terjedhet. Ebben az egyenlőre elképzelt

támogatói hálózatban keverednek tutori,mentori, szponzori funkciók, a praktikus segítségnyújtás az intellektuális eszmecsere és nevelési célok érvényesítése, de a diákok szükségleteinek és a támogatói hálózat tagjainak sokfélesége elvileg lehetővé teszi, hogy ez jól működjék