Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Egyezőségek és különbségek Habermass és Weber cselekvés elméletében

Egyezőségek és különbségek Habermass és Weber cselekvéselméletében A cselekvést célt követő tevékenységként értelmezzük: a cselekvő szubjektum azzal a szándékkal avatkozik bele a világba, hogy a megfelelő eszközök kiválasztása és alkalmazása révén előidézze a vágyott állapotot. A célracionalitás cselekvési modellje azt jelenti, hogy miként játszódott volna le a cselekvés az összes körülménynek és a résztvevők minden szándékának ismeretében, valamint az eszközök szigorúan célracionális, az általunk érvényesnek tekintett tapasztalathoz igazodó megválasztása esetén. Ha a cselekvés és a társadalmi racionalizálódási folyamatok racionalizálható aspektusairól beszélünk, akkor a cselekvésekben megtestesülő tudás objektív, azaz megítélésének mércéi a cselekvő szubjektumokra és a megfigyelőkre egyaránt érvényesek. Weber a „racionalitás” és a „racionalizálódás” kifejezéseket olyan

megnyilatkozások, vélekedések és cselekvések jellemzésére alkalmazza, amelyekkel kapcsolatban indokok hozhatók fel. A vélemények és a cselekvések racionalitását az indokokra támaszkodó, módszeres vizsgálatnak alávethető, bírálható érvényességigényekhez méri. A racionalizálódás vonatkozási pontjai: (1) a formális logikai gondolkodás, (2) a modern tapasztalati tudomány, (3) az elvek által vezérelt erkölcs. A következőképpen írja le Weber a racionalizálódás folyamatát: Az értelmi összefüggések rendszere. Ebben az esetben a szimbólumrendszerek, főként a vallásos értelmezések, erkölcsi és jogi elképzelések formális formális átalakulását nevezi racionalizálódásnak. A világképek is annál racionálisabbak, minél inkább megtisztították őket a mitikus és mágikus tartalmaktól. Modern tapasztalati tudomány és technika. Weber racionalizálódásnak nevezi az empirikus tudás, az előrejelző képesség növekedését

is, valamint azon képességek növekedését, amellyel a természeti folyamatok instrumentálisan és organizatórikusan uralhatók. Elvek által vezérelt etika és módszeres életvezetés. Ide tartoznak az erkölcsi-gyakorlati belátások, etikai alapelvek és doktrinák leválása azokról a mitikus kozmológiai és vallásos világképekről, amelyek nem engedik meg az elméleti és gyakorlati ész közti egyértelmű határok megvonását. A formális szándék-és felelősségetikának a személyiség szintjén a posztkonvencionális erkölcsi tudat, valamint egy elvek által vezérelt, módszeres autonóm életvezetés felel meg. Racionalizálódik a külső természetre vonatkozó empirikus tudás, másrészt azon társadalommal kapcsolatos erkölcsi-gyakorlati tudás, amelyben élünk, végül pedig a saját szubjektivitásunkra, a belső természetre vonatkozó esztétikaigyakorlati tudás is. Weber a társadalmi racionalizálódás folyamatainak síkján a kapitalista

gazdaságra, a modern államra és a formális jogra összpontosít. A racionalizálódás formális jegyeit a kulturális tudásrendszerekről olvassa le, s a racionalizálódást egyrészt a empirikus-elméleti tudásban, másrészt az erkölcsi-gyakorlati és esztétikai-gyakorlati tudásban vizsgálja. 1 A modern tudatstruktúrák egyszerre érték-és célracionális cselekvésekben, a „módszeres életvezetésben” testesülnek meg. Ezt a komplex cselekvéstípust a racionalitás három különböző aspektusa szerint vizsgálhatjuk: a technikai feladatok racionális megoldásának, azaz az empirikus tudástól függő eszközök hatékonyságának instrumentális racionalitása szempontjából; a választási lehetőségek közötti – adott preferenciák és döntési elvek alapján, valamint a racionális ellenlábasok döntéseinek figyelembevételével meghozott – konzisztens döntés stratégiai racionalitása szempontjából; a gyakorlati feladatok és levek

vezérelte morál keretei között történő megoldásának szempontjából. Weber szerint ha a kapitalista gazdaság és a modern állam a célracionális cselekvés alrendszereként formálódik ki, a racionális életvezetés e rendszerű feltételei egyre inkább lerombolják motivációs alapjukat. A világ uralásának racionalizálódásában tetten érhető paradox fejlődés, melyet Weber (1) a vallás és gazdaság viszonyában; (2) a modern jog formalizálódásában és (3) a gazdasági-döntési folyamatok bürokratizálódásában fedez fel, az individuum és a társadalom viszonyának krízisét hozza magával. Horkheimer és Adorno megfogalmazása szerint a mitológiától megfosztott természet úgy intézményesül, hogy az individuumoknak meg kell tagadniuk szubjektivitásukat, s el kell nyomniuk belső természetük spontaneitását. Minél inkább egy egyre tolakodóbban igazgatott társadalomban ölt testet az instrumentális ész, annál kevésbé lehet

különbséget tenni haladás és hanyatlás között. Weber elméleteiben különbséget tehetünk rendszer-és cselekvésracionalitás között. Az első esetben a racionalitás mércéje az önvezérlő rendszerek alkalmazkodási képessége, a második esetben a cselekvő szubjektumok tanulási képessége. A racionalitást mindkettőnél problémamegoldó képességre vonatkoztatjuk. A társadalmi racionalizálódást a célracionalitás intézményesülésére szűkíti le, csak a kultúra alkotóelemei relevánsak, valamint a cselekvés instrumentális-stratégiai alkotórészei, amelyek meghatározzák a sikert, az empirikus hatékonyságot. A propozicionális igazság és az empirikus hatékonyság mindenekelőtt a társadalmi racionalizálódás mércéi. Az önállósult instrumentális ész jegyében a természet uralásának racionalitása összemosódik az osztályuralom irracionalitásával, a termelőerők megszilárdítják az elidegenült termelési viszonyokat. Marx,

Weber, Horkheimer és Adorno azonosítják a társadalmi racionalizálódást a cselekvés-összefüggések instrumentális és stratégiai racionalitásának növekedésével. Habermass véleménye szerint az általuk alapul vett cselekvésfogalmak ne eléggé összetettek ahhoz, hogy minden olyan pontot megragadhassanak, ahonnan a társadalmi racionalizálódás megindulása várható. A cselekvő cselekedhet értékek, eszményi követelmények jegyében, s kereshet kielégülést indulatok és vágyak kiélésében. Ezeket értelmes célok irányában kell konkretizálni A társadalmi cselekvések aszerint osztályozhatók, hogy egy társadalmi kapcsolat értékhelyzetre vagy normatív egyetértésre támaszkodik-e. 2 Így különbözteti meg például Weber egy gazdasági rend tényleges fennállását a jogrend empirikus érvényességétől. Nem a társadalmi kapcsolatból indul ki, csak a teleologikusan elképzelt monologikus cselekvés cél-eszköz viszonyát tartja

racionalizálható szempontnak. Tipológiai vonatkozási pontjául ezért választja a célracionális cselekvést. A társadalmi cselekvés is lehet (1) célracionális, ekkor a cselekvést az határozza meg, hogy a cselekvő milyen viselkedést vár a külvilág tárgyaitól és más emberektől és mennyiben képes e várakozásokat, int feltételeket vagy mint eszközöket felhasználni arra , hogy saját racionálisan kiválasztott és mérlegelt céljait sikeresen elérje; (2) értékracionális, ekkor a cselekvést a feltétlen etikai, esztétikai, vallási vagy bármilyen más néven nevezendő önértékébe vetett tudatos hit határozza meg; (3) indulati, különösen emocionális, ha tényleges indulatok és érzelmi állapotok; és (4) tradicionális ha meggyökeresedett szokások határozzák meg a cselekvést. A bürokrácia racionális, tudományos alapokon álló rendszer, egyfajta alapstruktúra, mely szervezni, irányítani tudja az adott közösséget. Látszólag

indifferens, igazságos, sokszor statisztikai elemzésekre, szociológiai elméletekre épül, mégis rejtett hatalomérvényesítés, ezért rendkívül nehéz fölébe kerülni vagy ellene fellépni. 3