A két vers írása között 13 évnyi különbség van, s ez időszak nagy változást jelentett a magyar társadalmi, politikai életben. Más a Szózat háttere, mint a Himnuszé.
Kölcsey 33 éves a Himnusz írásakor (1823). Ekkor még nem lát olyan társadalmi erőket, amelyek segíthetnének hazáján. Önmarcangoló tépelődéssel szemlélteti népét: "S ah szabadság nem virul / A holtnak véréből, / Kínzó rabság könnye hull / Árvánk hő szeméből!"
A költőnek ekkor még csak könnyei vannak, csak könyörögni, csak imádkozni tud, de tenni, cselekedni még nem.
Vörösmarty 36 éves a Szózat születésekor (1836). Életkorukban tehát csak 3 év a különbség, de mennyivel más a kor: a Szózat abban a válságos történelmi pillanatban keletkezett, amikor nyílt szakításra került sor a magyarság és a bécsi udvar között. A reformországgyűlések hangulatában, lázában ég az ország. Hűségre akarja nevelni a nemzet vezetőit, az egész népet. A kortárs magyarokhoz intéz szózatot Vörösmarty a legszentebb ügy, a haza érdekében. Alapgondolata megegyezik Kölcseyével, a nemzet "ezredévi szenvedése" révén kiérdemelte a "jobb kor" eljövetelét.
Jellemző mindkét versre a cím, a kezdő szó is. Himnusz: vallásos óda, a költő a hazát emeli vallásos témává. Költeményét visszahelyezi a múltba, a "zivataros századokba", a török hódoltság korába, s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe. Isten az első szava a versnek, tőle vár segítséget Kölcsey. A Himnusz Istene kérlelhető, befolyásolható is az emberi erőtől. Ettől kapja a költemény mély vallásos jellegét, imaformáját. Vörösmarty azonban az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval.
Szózat: magasztos tartalmú és hangszerelésű felhívás a magyarokhoz, az egész nemzethez. A forma és a verszene csupa izgatott, zaklatott ellentmondást rejt magában. Haza a vers első szava, érte, miatta szól a honfiakhoz.
Mindkét vers keretes mű. A keretnek, a kezdő rész megismétlésének a vers végén ugyanaz a szerepe, mint a refrénnek. A legfontosabb mondanivaló megismétlésével bocsátja el a költő olvasóit.
A Himnusz második szava: "áldd meg" a kérés tartalmát fogalmazza meg. A harmadik szó azt mutatja, akire a kérés irányul. A zárókeretben megváltozik ez a sorrend. Ige lesz a mondatkezdő szó. Kölcsey a versben kifejezett gondolatainak hatására az utolsó szakaszban úgy látja, az országot oly mértékű pusztulás érte, hogy már csak Isten szánalma segíthet rajta.
A keret első részében szereplő kifejezések: "Jó kedvvel, bőséggel... Ha küzd ellenséggel" is kicserélődnek lemondást, fájdalmat árasztó képekre: "Kit vészek hányának... Tengerén kínjának". E képek igazolják a szánd ige jogosságát.
A Szózat első szava a vers témája: a haza. A cselekvés szava csak a harmadik szó. A zárókeretben a Himnuszéhoz hasonlóan itt is az ige kerül a mondat élére. Itt is található más változás a vers kezdetéhez képest. A "bölcsőd" és a "sírod" helyett "éltetőd" s "elbukál" szavakat használ a költő.
Versének következő részében mindkét költő a múltat idézi vissza. A megidézett múlt tartalma azonban nagyon különbözik egymástól. Kölcsey a boldog egyéni és nemzeti élet elsődleges feltételét a természetben látja. Megvan a lehetősége a magyarnak a boldog életre, hiszen Istentől nagyszerű ajándékokat kapott: a honfoglalással nyert szép hazát, az ország felvirágzását a föld termékeny gazdagságát ("Kárpát szent bérce... S merre zúgnak habjai / Tiszának, Dunának". Megszemélyesítés, szóhangulat, alliteráció teszi e záróképet érzékletessé: "S nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára."), a győztes honvédő háborúkat, s Mátyás király Bécset is megalázó hódítását. Majd a következő szakaszban a balsors évszázadainak ijesztő képeit halmozza egymásra. Bűneink miatt jogos az Isten haragja, megérdemelt a büntetés, bár a sorscsapások, a nemzeti tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát.
A Szózat költője azt idézi vissza a magyar múltból, amire a jelennek a legnagyobb szüksége van: harci erényeit. Történelmi tudat nélkül nincsen nemzeti öntudat! A múlt magyarjának eredményeit vetíti kora embere elé, hogy erőt adó példaképe legyen a jelen megpróbáltatásainak vállalásában. A bölcső és a sír metaforák jelzik, hogy az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség, a "nagy világ" nem adhat otthont számára ("Itt élned, halnod kell"). Az alliterációk gyakorisága, a múlt idejű igealakok (küzdtenek, elhulltanak) használata ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak.
Mindkét versben két idősík dominál: a Himnusz 7. versszaka szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen reménytelenségébe. Ettől kezdve a kétségbeesés, a kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versben (a dicső múlt nagyságával szembeállítja a jelen törpeségét: vár - kőhalom, kedv s öröm - halálhörgés, siralom, szabadság - kínzó rabság).
A Szózatban a 7. versszaktól kezdve egy másik idősík, a jövő dominál. Kölcsey a "kínzó rabságból" nem tud előre mutatni. Vörösmarty a nagyszerű halál lehetőségén kívül elképzelhetőnek tart egy jobb kort. A Szózat valláshoz kötött motívuma itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé. Ezzel az áhított jobb korral szemben megjelenik az élet vagy a halál alternatívájának negatív pólusa: a megsemmisülés látomása.
A Himnusz költője a nemzeti fájdalmat tudatosítja, melyből szabadság már nem virulhat. A Szózat költője a címzettektől várja hazája felvirágoztatását (az utolsó versszakban az állítmány a szakasz élére kerül, s így a korábbi kérés, felszólítás nyomatékos paranccsá erősödik), kezükben van a haza sorsa. A "jobb kor" eljövetelének bizonyosságát retorikai eszközeivel szinte rákényszeríti az olvasóra. A Himnusz befejezése eltér a Szózatétól: - nyilván nemcsak a költő szemléletéből, hanem műfajából is adódóan - könyörgéssel zárul.
Mindkét vers időmértékes lüktetésű. Ellentétes jellegű lábak szülik a ritmust: a Himnuszban a trocheusok, a Szózatban a jambusok. A lábak különböző jellege összefügg a versek hangulatával.
A két költemény nemzeti költeményünkké, nemzeti énekünkké lett, immár több mint egy évszázada ihleti költőinket és egész népünket önvizsgálatra, múltunkkal való szembenézésre, rendíthetetlen hazaszeretetre.
