Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Balázs Péter - A szuverenitás íze

Balázs Péter - A szuverenitás íze A "hármas prioritás" Külpolitikai doktrínát nem kötelező meghirdetni, országok szándékai és a köztük lévő viszonyok gyakran csak párt- és kormányprogramokból, politikusok nyilatkozataiból hámozhatók ki. Az USA-ban például az elnök beszédei, Franciaországban most éppen az elnökjelöltek ötletei adnak útbaigazítást. Magyarországon mégis hiányát érezzük a külpolitikai stratégiának, ami két fő okra vezethető vissza: egyrészt volt ilyen stratégia, vagyis közismert célrendszere a cselekvésnek, másrészt a kitűzött célok nem kis része teljesült, amiből vadonatúj helyzet állt elő. Most célok nélkül tekintgetünk körbe, legalábbis a nyilvánosan meghirdetett és sokak által támogatott célkitűzéseknek vagyunk erősen híján. Az 1990-es évtized elején, a rendszerbeli változással együtt a magyar külpolitika külső és belső indítékból egyaránt megújult. Kényszerítő

erővel változott a környezet: államok bomlottak fel körülöttünk, elérhetetlennek tűnő szervezetek és szövetségi rendszerek nyíltak meg számunkra. Mindez következménye volt annak a földindulásnak, amely Európa keleti felén többpárti demokráciát és piacgazdaságot ültetett a langyos, szétzilálódott diktatúrák helyébe. A rendszerváltó rengések epicentrumában a szovjet társadalmi-gazdasági modell és hatalmi expanzió végső hanyatlása volt azonosítható. Ebben a kontextusban született a magyar külpolitika úgynevezett hármas prioritása, amely - némi hangsúlybeli különbségekkel ugyan - össznemzeti támogatást élvezett. Magyarország lakosainak túlnyomó többsége egyetértett a NATO- és EUközeledéssel, az államhatáraink túloldalán élő magyarok ügyének nyílt képviseletével, sőt még a szomszédokhoz fűződő viszony javításával is. Egyébként hasonló célok fogalmazódtak meg minden rendszert cserélő országban.

A külpolitika fő irányai népszerűvé váltak annak ellenére, hogy látszólag nem mirólunk szóltak, hanem "másokról": az euroatlanti integrációról, az országon kívüli magyarokról, a szomszédokról. Úgy tűnhetett, azért igyekezünk, hogy a nyugati szövetségi rendszer kedvében járjunk, elszakadt nemzettársaink gondjait vegyük a nyakunkba és a szomszédoknak kedveskedjünk. Ám ilyenfajta kritika csak a marginális széleken fogalmazódott meg. A parlamenti pártok és - ami a legfontosabb - az állampolgárok rokonszenve kísérte az új célokat. Kimondható, hogy a külpolitikában nemzeti egység működött, ráadásul nem is a minimális konszenzus szintjén, hanem kifejezetten maximalista törekvések szolgálatában. A kitűzött feladatok közül ugyanis egyik nehezebb volt, mint a másik, elérésük számtalan akadályba ütközött. A hazai összefogást a belső és külső aktualitáson túl még valami erősítette: a feladatok

történelmi hiányokat pótló, adósságtörlesztő jellege. Az "euroatlanti" integráció nemcsak élő érdekeknek nyitott előnyös mozgásteret, hanem a jaltai birodalmi osztozkodás kései jóvátételét is szolgálta. Az egymásba kapcsolódó nemzet- és szomszédságpolitika a mai nemzedék igényein túl a trianoni trauma gyógykezelését is segítette. Retrospektív és reparációs felhangjai ellenére a "hármas prioritás" az 1990-es évtizedben rendkívül időszerű volt, mivel az új külpolitika egyenesen következett az ország szuverenitásának visszanyeréséből. A szuverenitás hiánya Történelmi tudatunk súlyos hibája a nemzeti szuverenitás állapotának makacs félremagyarázása, sőt hoszszú hiányának elhallgatása. Az iskolai történelemtanítás nem hangsúlyozza kellőképpen azt, hogy Mohácstól Trianonig Európa térképén Magyarország nevű, valóban szuverén nemzetközi jogalany nem létezett. A "rabok tovább

nem leszünk!" erről is szólt A kiegyezés jólétet hozott, aminek ára a tartományi státus elfogadása volt. Az emigráns Kossuth keserűen jegyezte meg: ".Magyarország egy virágzó provinciává nőheti ki magát, ha már ennél többre nem aspirál". A dualista rendszer sajátos "társbérlete" szuverén nemzetközi szereppel nem ajándékozta meg a magyarságot. Ifjabb Andrássy Gyula írja: "A magyar politikus ki volt zárva a külpolitikából, s így nem szerzett európai horizontot." Sokféle korlátozás után a legutolsó, szovjet gyámkodás fokozatosan meggyengült, majd meg is szűnt. Ám a rendszerváltozással együtt a korlátozott szuverenitásnak egy újabb, különleges fokozata következett: a nyugati csatlakozási tárgyalások időszaka. A jelölt még nem rendelkezik a tagsággal járó jogokkal, de erős igazodási kötelezettség terheli, anélkül azonban, hogy látná a folyamat végét, illetve egyáltalán

biztos lehetne abban, hogy a tárgyalás egyszer majd célba ér. Magyarország - csakúgy, mint számos sorstársa - mintegy másfél évtizeden keresztül, az EUbelépés napjáig élt ebben az állapotban. E korlátokhoz képest a NATO- és EU-tagság elérése gyökeres fordulatot képvisel: meghozza a jogok és kötelezettségek egyensúlyának állapotát, jóllehet új és eleddig ismeretlen politikai kontextusban. Az együttes döntésekben való részvétel a nemzeti hatáskörök bizonyos szegmenseinek kötelezően közös gyakorlását jelenti, ez azonban relatíve megnöveli a szuverenitás terjedelmét, és általában erősíti a tagállamok nemzetközi pozícióit. A magyarság mintegy négy és fél évszázad után, a XXI. század elejére érte el ismét a szuverenitásnak azt a fokozatát, amelyre valódi külpolitika alapozható. A szuverén külpolitika arról ismerhető fel, hogy rendelkezik a célok eléréséhez szükséges politikai mozgástérrel. A

nemzetközi erőviszonyok realitásai persze ezen a szinten is érvényesülnek. A szuverén aktorok joga - és egyben kötelessége is - mások érdekeinek felvállalása, például az állam nélküli nemzetek, hátrányos helyzetű kisebbségek, a fejlődésben lemaradó perifériák stb. ügyének képviselete. A magyar külpolitika gyengeségeinek egyik fontos oka abban keresendő, hogy emberemlékezet óta nincsenek szuverén élményeink, gyakorlatunk, kultúránk. Sokkal inkább élnek az alávetettség emlékei, ami kétféle magatartást táplál: a kurucos ellenállást vagy a hajlékony behódolást. Önálló cselekvés helyett ezért is futnak egyes politikusok hatalmasabbnak vélt patrónusokhoz Brüsszelbe panaszkodni ahelyett, hogy a parlamenti demokrácia szuverén színterein, itthon keresnék a megoldást. Államok sokasága A külpolitika fogalmát sokan leszűkítik a diplomáciára, holott a valódi értelmükben vett külügyek messze túlnőnek az államok

közötti hivatalos kapcsolatok keskeny csatornáin, ahol erre kiképzett szakemberek - diplomaták - közlekednek. A világpolitika legfontosabb szereplői ma néhány valódi nagyhatalom, az általuk irányított multilaterális szervezetek, a hálózatosan működő, globalizálódó vállalatbirodalmak, a világméretű mozgalmak (a Greenpeace-től az al-Kaidáig). Az államok túlnyomó többségének ereje szétaprózódik, hatáskörei lemorzsolódnak. Mindeközben a XX. század folyamán Európa keleti és dél-keleti tájain tömegesen születtek "kisállamok" Az 1990-es évtizedben különösen megszaporodott a szuverén aktorok száma: huszonhárom új állam született, miközben a két német állam egyesült. A mozaikszerű, új politikai térképen megakasztott vagy megkésett nemzeti identifikációs törekvések sora kapott állami foglalatot. Az így kialakuló struktúra a külpolitika rangjára emelte az állammá szerveződő kisebb nemzetek egymás

közötti versengését és torzsalkodását. Ugyanezek a konfliktusok korábban a birodalmi kereteken - az Osztrák-Magyar Monarchián, a Szovjetunión, illetve a Varsói Szerződés és a KGST zárt rendszerén - belül zajlottak. Ám a szaporodó kisállamok tájékozódási csillagai továbbra is a nagyhatalmi centrumok, relatív erőpozícióikat és erre épülő fenyegetéseiket a XX. század folyamán mindvégig ebben a kontextusban fogalmazták meg. Egymáshoz fűződő viszonyukat is hol az előnyt remélő tülekedés, hol a gyengülő centrumtól való távolodás szándéka vezérelte. Ugyanez a magatartás öröklődött a századvégre az "euroatlanti" erőközpont vonzásában: a befogadásért való versengés (olykor pedig a nacionalista ihletésű távolságtartás vagy más centrum kísértése) vezérelte és vezérli a kisállami külpolitikákat Közép- és Kelet-Európában. A mi helyzetünket az is komplikálja, hogy a magyar külpolitikai célok

valóra váltásában érintett partnerek jelentős részben viszonylag új keletű szereplők a nemzetközi színtéren. Hét közvetlen szomszédunk között négy "újszülött" állam sorakozik (Szlovákia, Ukrajna, Szerbia, Horvátország). Egy minden korábbinál mélyebben tagolt kétoldalú kapcsolatrendszerben kell történelmi gyanakvások és előítéletek falait kölcsönösen áttörni. A határon túli magyarok is ugyanígy szegmentálódnak. Önálló entitásokról van szó, az anyanyelv közös, de a gazdasági és politikai beágyazottság és vele együtt az illető államnyelv ismerete és szokások kölcsönös cseréje folytán már közel egy évszázada eltérő irányokba fejlődtek. Ha figyelembe vesszük az Európai Unió és a NATO tagországait, a közvetlen szomszédságot és régiónk mindazon államait, amelyek a két szervezet kibővítésében így vagy úgy érdekeltek, köztük az érdekeit féltő Oroszországot is, akkor a mi

"hármas prioritásunk" megvalósítása összesen mintegy negyven nemzetközi aktort érintett közelről. A korábbi nyugati elitszervezetekbe a XXI. század elején az új vagy újjászületett államok sokasága tódult be, ám ezzel a szinte parttalan belépési nyomás alig enyhült. Az EU és a NATO belső egyeztetéseinek gyakorisága és szövetségesi hangvétele kétségtelen külpolitikai előny, azonban a kormányok nagy számát tekintve mindkét szervezet valódi nemzetközi tereppé alakult, illetve fejlődött vissza erre a szintre. A Közös Piacot alapító "hatok" négy nyelven megértették egymást, ma huszonhárom nyelven folyik a fordítás, tolmácsolás. A kezdő hatos körben a lehetséges kétoldalú kapcsolatok száma 15 volt, ez ma 351. A koalícióképzés szinte végtelen esélyeit illusztrálja, hogy huszonhét tagból immár 296 010-féle hatfős csoport választható ki. Zászlók, nyelvek, miniszterelnökök és

külügyminiszterek zsibongó tömegében az európai integrációs szervezet - csakúgy, mint a kitágult katonai szövetség - ma inkább emlékeztet az ENSZ-re, mint a hajdani zárt klubokra. Az Európai Unió és a NATO belső fórumain egyrészről az alapító és egymással szorosabban integrált nyugati államok, másrészről a csonka vagy sosemvolt szuverenitás közép- és kelet-európai örökösei tolonganak. Ebben a mezőnyben (olykor pedig a szervezetek közös köpönyegében egyesülve) kellene Magyarországnak is önálló, kezdeményező, értékeket képviselő külpolitikát felépítenie. A stratégiaváltás szükségessége már 1998-ban látható volt, 2002-től pedig kikerülhetetlen feladattá vált. Ha soká késik a cselekvés, Kornai János szavaival a halasztásból mulasztás lesz, s emiatt a következmények halmozódnak, súlyosbodnak. Ez a veszély a magyar külpolitikai stratégia alakításával kapcsolatban egy ideje már fennáll. A halogatott

teendő kicsúszik az idő hüvelyéből, elveszíti aktualitását, így mind nehezebb hozzáfogni és véghezvinni. Hol kezdjük? A külső környezet minden bonyolultsága és kihívása ellenére a munkát itthon kellene elkezdeni, mert letisztult saját identitás nélkül a tágabb világban sem fogunk boldogulni. A kiforratlan nemzettudatok és az éretlen demokráciák gyermekbetegségei a gazdaságban és a politikában is kiütköznek. Az aggasztó tünetek érdekes módon éppen a korábbi élcsapatnál, a visegrádi négyeknél mutatkoznak, mégpedig a legfontosabb külpolitikai cél, az integrációs beilleszkedés elérését követően. De söpörjünk csak a saját portánk előtt A magyar politikai identitás fő baja az állam és a nemzet kettőssége, pontosabban ennek a helyzetnek a feldolgozatlansága, a problémát övező tanácstalanság, tájékozatlanság, anakronizmus. Márpedig az 1990-es évtized átalakulási folyamatai sok tekintetben felülírták az I.

világháborút lezáró és a másodikat kiprovokáló versailles-i békerendszert. Az akkor kreált államok némelyike - Csehszlovákia, Jugoszlávia - már nem látható a térképen. Az Európai Unió bővítése ezt a bomlási folyamatot egy új egyesülés felé viszi tovább, amely sok tekintetben korrigálja - egyebek között - a magyar nemzet szétszabdaltságát. Ebben a helyzetben egyre hamisabban csengenek a hagyományos magyar duzzogás különféle megnyilvánulásai. Különös módon úgy tűnik, hogy közülük a területi irredentizmus viszonylag a legártatlanabb. Az autókra ragasztott "NagyMagyarország" matrica komolytalan, nemcsak azért, mert egy korlátozott szuverenitású, régvolt Habsburg-tartományt mutat (bizonyíték rá ModrusFiume és Lika-Krbava vármegyék rövidke adriai tengerpartja), hanem mert a fiatal Horvátország vagy Szlovákia megszállása nem tekinthető valódi fenyegetésnek. Ezzel szemben konkrét és részben negatív

hatása van az állampolgárság jelképes kiterjesztési kísérleteinek. A határon túli magyar közösségek kontúrjai homályosak, sok a vegyes házasság, a kettős vagy bizonytalan identitású ember, a származás, név és nyelvismeret legkülönfélébb kombinációi stb. Ha most Budapest akarja megmondani, hogy odaát ki a magyar s ki nem az, és igazolványt is innen kapnak minderről, akkor a nemzet kohéziója tovább lazul és létszáma is fogyatkozik. Német, francia és más példák mutatják: identitást megtartó programokat nem személyeknek, hanem közösségeknek jó címezni. Végül kifejezetten ártalmas a búbánatos magyar belpolitika kivetítése és ráerőszakolása a szomszédos magyar etnikumokra. A pártpolitika művi polarizáltsága kettérepeszti Magyarországot a családokig lemenően, de a haza egyben marad. A határok túloldalán viszont ugyanez a hatalomszerzési technika azt az egységet ássa alá, amely a megmaradás záloga, amely

nélkül nincs magyar önkormányzati képviselet, törvényhozási mandátum és hely az Európai Parlamentben. A stratégiai léptékű külpolitika önazonosságunk, jövőképünk és tiszta lelkiismeretünk formálásánál kezdődik. Egy szuverén közösség külpolitikája három fő érdekre alapul, minthogy ezek érvényesítése nagyrészt a külső feltételeken múlik. Az első a biztonság, a második az anyagi gyarapodás, a harmadik az identitás. Ezekre a pillérekre építhető fel az a hosszabb távú magyar külpolitikai stratégia, amely felváltja a megelőző, átmeneti tartalmú "hármas prioritást". A biztonság katonai ága a NATO-ba ágyazódik, és fő gondja manapság távoli konfliktusok és potenciális atomhatalmak megfékezése. Közvetlen hatású viszont a belső biztonság állapota, azon belül a nemzetközi és szervezett bűnözés, a terrorizmus és a természeti katasztrófák fenyegetéseinek elhárítása. Ami gazdasági

esélyeinket illeti, munkánk értékének megőrzése, kedvező cserearányok kivívása jórészt nem állami partnereken, hanem nemzetközi vállalatokon és pénzintézeteken, multilaterális szervezeteken múlik. A hagyományos diplomácia nehezen találja meg velük a kapcsolatot és a hangot. Végül az identitás őrzése és építése az a kérdés, amelyről itt a legtöbb szó esett, mivel ez egyszerre előfeltétele és végeredménye a külpolitikának. Az önazonossággal kapcsolatos érdekek komplex vonulata széles skálán ábrázolható, részét képezik a legkülönfélébb belső kisebbségeink is. A követelmények minimuma, hogy senkit ne érjen bántódás, mert az adott közösséghez tartozik, maximuma pedig az, hogy szeressenek és tiszteljenek ugyanezért. A felsorolt részterületeken kell most felmérni a mozgásteret és esélyeinket, megszabni a célokat. Ez társadalmi méretű kihívás. Azután következnek majd a "külügyi" teendők:

visszabontani mindezt régiókra, országokra, partnerekre, szervezetekre, a lépéseket időrendbe sorolni, kezdeményezésekké formálni. A klasszikus külpolitika általában a lét- és vagyonbiztonság elemi követelményeiből indul ki. A magyar glóbuszon meg kell cserélni a sorrendet, és mindenekelőtt a saját identitásunkat kell tisztába tenni, hogy a többdimenziós szuverenitás új térségeiben a jövő felé fordulhassunk. (A szerző egyetemi tanár a CEU-n és a Budapesti Corvinus Egyetemen.)