Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Meyer Dietmar - Evolúciós közgazdaságtan elmélettörténeti szemszögből

Meyer Dietmar: Evolúciós közgazdaságtan elmélettörténeti szemszögből vagy közgazdasági elmélettörténet evolúciós szemszögből Megfigyelhető, hogy szinte minden magára adó közgazdász az elmúlt néhány évtized során evolúcióról ír, vagyis az evolúció kifejezése mindenképpen divatossá vált. Külön tanulmányt igényelné annak elemzése, hogy ennek hátterében vajon milyen motiváció rejlik. Stilisztikai megfontolások miatt a fejlődés szó túlságosan gyakori megismétlésének elkerülése, a főleg neo- vagy újklasszikus alapokon álló iskolák esetében megfogalmazott elégedetlenségekkel szembeni védekezés, az evolúciót valóban alapvetően fontosnak tartó szerzők meggyőződése vagy akár csak az egyik uralkodónak tűnő divatnak behódoló szerencselovagok (közgazdasági szakkifejezést használva: potyautasok) racionális magatartása – mindezek lehetnek az evolúció jelzőt egyre inkább szerepeltető szakírók

szempontjai. Hasonló sokféleséget tapasztalunk, ha csak a legfontosabb területeket számba vesszük, ahol evolúciós vagy evolúciósnak nevezett gondolatokat, illetve gondolatmeneteket alkalmazzák. Az olvasó találkozik társadalmi rendszerek evolúciójával; társadalmi struktúrák, hatalmi központok átalakulását szintén evolúciós megközelítésben vizsgálják; a mikroegységek, így például a vállalatok evolúciójáról is sok írás jelenik meg napjainkban. Ezek után szinte azonnal adódik a k érdés: Mi is az evolúciós megközelítés a közgazdaságtanban: elemzési módszer, működési mechanizmus, netán csak egy feltevés, mint amilyen mondjuk a racionális viselkedést kimondó axióma? Továbbá: mióta van jelen az evolúciós gondolkodásmód a közgazdaságtanban? Tényleg viszonylag új vonásával állunk szemben? Az első kérdés elemzése – megválaszolásáról nem is beszélve – talán nem csak a jelen keretek között tűnik

lehetetlen feladatnak. A problémáról szóló írásokkal több könyvtárt lehetne megtölteni. Történtek ugyan kísérletek a különböző értelmezések rendszerezésére, osztályozására, elfogadott álláspont azonban még nem alakult ki. 1 Más szóval ez is egyfajta polémiához vezetne. Ennek elkerülése érdekében a következőkben csak röviden vázoljuk fel azokat az ismérveket, amelyek véleményünk szerint evolúciós elméletek vagy evolúciós rendszerek immanens részeit képezik, illetve kellene hogy képezzék. Ezek után inkább a második probléma elemzésébe kezdünk, különös tekintettel a sokak által hivatkozási alapként használt korai osztrák iskolára. Így kimarad az amerikai institucionalizmus, amelyről több kiváló tanulmány jelent meg. (Elmélettörténeti szempontból ld pl Reuter 1996) Mit tekintünk evolúciónak? A jelen tanulmány elsődleges célja nem az evolúció fogalmának tisztázása, hanem hozzászólás az evolúciós

közgazdaságtan történetéhez. Mivel az utóbbi azonban nem valósítható meg az előbbi nélkül, úgy gondolom a szóban forgó fogalomról vallott felfogásomat a rövidség kedvéért néhány pontban össze kell foglalnom. 1 Az érdeklődő olvasónak G. Hodgson műveit ajánljuk a figyelmébe, aki talán a legszélesebb irodalmi bázison és e mellett a legtágabb társadalomelméleti keretek között vállalkozott ilyen osztályozásra. (Hodgson 1993) 1 1. Az evolúció elválaszthatatlanok a dinamikától E mondat önmagában véve szinte trivialitás, hiszen senki sem vitatná komolyan az evolúció folyamatjellegét. Ugyanakkor nem azonosíthatjuk az evolúciót valamilyen jelenség időbeli alakulásával, mert az evolúciós dinamikát az tünteti ki, hogy egyrészt a mozgás jellegét meghatározó ok nem lehet exogén, másrészt pedig a folyamat időhorizontja rendkívül hosszú. 2. Evolúcióról csak egész rendszerek esetében beszélhetünk, azaz

feltétlenül szükséges, hogy a meghatározott környezetben lévő, megfigyelt vagy megvizsgált jelenség valamilyen belső struktúrával rendelkezzen; talán kissé leegyszerűsített megfogalmazással: az egész – nagy számú – elemekből épül fel. 2 Ezek a r észek, mozgásuk és kölcsönhatásuk határozzák meg végső soron a rendszer dinamikáját, a környezetre való reagálását. 3. Részben a nagy elemszám, részben a konkrét kölcsönhatásukról a rendelkezésünkre álló hiányos információk implikálnak a belső dinamika sztochasztikus jellegét, azaz az elemek viselkedését leíró törvényszerűségek véletlenszerűségeket is tartalmazzák. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy az evolúciós folyamatokra jellemző törvényei „másodrendűek” vagy „kevésbé igazak”; az állításaikban megfogalmazott összefüggések ugyanolyan precízek, mint a determinisztikus esetben. 4. Evolúciós rendszerek nyitottak, tehát a jövő nem

látható előre Itt nem csak arról van szó, hogy a jövőbeli események bizonytalanok, hanem könnyen elképzelhető az is, hogy a később bekövetkező fejlemények lehetőségei sem voltak ismertek. Módszertani szempontból ez azt jelenti, hogy az evolúciós folyamatok leírásához optimalizációs eljárások nem használhatók – legalábbis nem kizárólagossággal. Nem nehéz felismerni, hogy a fenti négy tulajdonság, amelyekkel véleményünk szerint minden evolúciós folyamatnak vagy evolúciósnak tekintett elméletnek rendelkeznie kell, általában a variabilitás – mutáció – szelekció hármassal jellemzett darwini evolúcióra érvényes. Az evolúció Lamarck-féle interpretációja 3 azonban nem felel meg ezeknek a követelményeknek, hiszen az ő rendszerében nincs belső strukturáltság. Darwin rendszerében a mikroszintű sokaságban érvényesülő kapcsolatrendszer nem determinisztikus, így alakulhatnak ki ugyanazon populáción belül

különböző ismérvekkel rendelkező egyedek. Közülük az vagy azok bizonyul(nak) a „legalkalmasabbaknak”, amelyek az adott, illetve éppen változó környezeti feltételeknek legjobban megfelelnek. Tehát: minden időpillanatban létezik az adott populációban a különböző tulajdonságú egyedeknek egy meghatározott megoszlása. Ez utóbbi tartalmaz olyan egyedeket, amelyek az adott környezethez teljesen adekvát jegyekkel rendelkeznek, illetve ezen környezetnek tökéletesen megfelelő viselkedést mutatnak; az egyedeknek egy másik csoportja nem felel meg annyira tökéletesen a körülményeknek, de ettől még teljes mértékben életképes egyedekből áll; a harmadik csoport még mindig életképes (igaz: jóval nehezebben biztosítja fennmaradását, mint az előző csoport egyedei), de a környezethez való viszonyát már inkább feszültségek jellemzik; stb., stb Végezetül léteznek olyan egyedek is, amelyek adott külső feltételek között halálra

vannak ítélve. Ha a környezet változatlan, illetve csak kis mértékben változik, akkor idővel a populációban az a csoport kerül túlsúlyba, amelyik ezen környezeti feltételeknek legjobban megfelel. Környezeti változások módosítják az életképesség rangsorát: korábban 2 Ebből adódóan értelmezésünkben evolúciós vállalatelmélet feltételezi, hogy a vizsgálat tárgyát képező egyedi vállalat belső szerkezetét, belső elemeinek – dinamikus – kapcsolatrendszerét is az elemzésbe bevonjuk, illetve az iparágban szereplő többi vállalatra is kell kitérni. 3 Darwin és Lamarck evolúciós felfogásáról ld. pl: Szász-Fejér (1986) 2 csak korlátozottan vagy egyáltalán nem életképes egyedek bizonyulnak most „alkalmasabbaknak”, s így ezek alkotják a populáció legfontosabb csoportját – a környezetet egy bizonyos ideig megint állandónak feltételezve. A környezeti változások és az erre reagálni képes sokaság együttesen

azt eredményezi, hogy a korábbi „vezércsoport” háttérbe szorul, helyét most egy másik csoport egyedei veszik át. Ezzel viszont változik a populáció egésze is, hiszen ezt most elsősorban nem a régi csoport egyedei jellemzik, hanem az új – a módosult körülményeknek jobban megfelelő – csoport egyedei. 4 A populáció átalakulásának oka a környezetében bekövetkezett változás, de lehetővé válik a populáció szóban forgó alakváltozása csak az egyedek sokasága miatt. Ebben az értelemben mondtuk korábban, hogy a változásnak belülről – endogén módon – kell bekövetkeznie. 5 Vegyük észre, hogy a fenti gondolatmenetben nem csak a mikroszinten folyamatosan végbemenő mozgás döntő tényező. Legalább ugyanolyan mértékben szükséges a környezet viszonylagos stabilitása, hiszen a p opuláció egésze számára csak ennek révén létezik a fejlődéséhez elengedhetetlenül fontos irányadó támpont, hogy mihez is alkalmazkodjon.

Más szóval: a stabil környezet hiánya előbb-utóbb rendszertelenné teszi a populáción belüli megoszlást, ebből adódóan folyamatos lesz a populáció jegyeinek a változása, azaz tulajdonképpen ez a folyamatos változás lesz az egyetlen ismérve. Idővel kialakulhatnak ugyan stabil keretfeltételek, de annak valószínűsége, hogy az ezek között élő populáció azonos az eredetivel, igen csekély. Tehát: a k örnyezet relatív stabilitása – vagyis az, hogy nagyságrendekkel lassabban változik, mint a benne lévő populáció – megakadályozza a káosz kialakulását, de egyben megadja az evolúció egyfajta – legalábbis ideiglenesen érvényesülő – irányultságát. Az előző gondolatok a közgazdaságtanra alkalmazva azt jelentik, hogy evolúciós megközelítésekhez mind a mikro(ökonómiai), mind a makro(ökonómiai) 6 szint figyelembevétele szükséges. A mikroszinten történik olyasvalami, ami pontosan nem látható előre, illetve amire

vonatkozóan nem rendelkezünk elegendő ismeretekkel, de ami ugyanakkor a viszonylagosan stabil makroszintet meglehetősen lassú fejlődésében mégis befolyásolja. Ezen mikroökonómiai esemény kibontakozása és kihatása a makroökonómiai szintre azonban igen lassan zajlik, csak egy hosszú időtartamú folyamat eredményeként jöhet létre a módosított makrogazdaság. 4 Igen szemléletes a darwini megközelítést illetően gyakran idézett zsiráf-példa. A zsiráfok populációja különböző hosszúságú nyakkal rendelkező állatokból tevődik össze. Testi adottságaik miatt táplálékukat a talajról is és magasabb fákról is szerezhetik be. Ha most a t alajról táplálkozó zsiráfok nehezebben jutnak élelemhez (mondjuk azért, mert a térségben élő kis növésű állatok száma megnőtt, akkor a hosszú nyakú zsiráfok bizonyulnak életképesebbeknek, s előbb-utóbb ők határozzák meg a zsiráfok jegyeit. Lamarck ezzel szemben többé-kevésbe

azonos hosszú nyakú zsiráfokat tételezett fel, amelyek nyaka a gyakori igénybevétel miatt nyúlik meg. 5 Érdemes ezen a ponton Darwin híres könyvének címén elgondolkodni: „A fajok eredete”. Nem vitás a cím jelzésértéke: a megfigyelhető fajok ismérveit csak úgy lehet megérteni, ha „visszamegyünk” – visszamenni időben, a fajok elődjeire; de „visszamenni” vagy inkább bemenni a fajhoz tartozó egyedek anatómiájába. 6 Makroökonómiai szinten itt nem feltétlenül a nemzetgazdaságtant értjük, hanem aggregátumok elemzését. 3 Evolúciós nézetek kialakulása – különös tekintettel a közgazdaságtanra Az evolúciós elméletek – ezzel az elnevezéssel – a XVI. század végén jelentek meg Ekkor ez a név az ún. preformációs elméletek 7 szinonimaként szerepelt az irodalomban (Blei 1981, 158. old) 8 Anélkül, hogy itt az evolúciós gondolkodás kialakulásának filozófiatörténeti aspektusait tárgyalnánk, mégis érdemes

egy rövid kitérőt tenni. Aquinói Szent Tamás (1225-1274), a középkor egyik leghatásosabb keresztény gondolkodója, az arisztótelészi filozófia és a k eresztény filozófia szintetizálásával egy logikailag zárt dogmatikus rendszert dolgozott ki, amelyben a formájukat folyamatosan változtató jelenségekben állandóan jelenlévő Isten a dolgok változatlan lényegét jelenti. Ebből adódóan a megfigyelhető jelenségeknek csak az alakja változhat, az alapvető szerkezetük azonban mindig ugyanaz. Nyilvánvaló, hogy ez a világszemlélet a keresztény egyháznak tökéletesen megfelelt. Nem csoda tehát, hogy Aquinói Szent Tamás filozófiája a katolikus egyház hivatalos tana lett. Ugyanolyan nyilvánvaló azonban az is, hogy a reformációhoz vezető okok, Nikolaus Kopernikusz és Galileo Galilei eredményei a bolygók mozgásáról, Giordano Bruno filozófiai és politikai nézetei és még néhány más, a r eneszánsz korában tett felfedezés nem feleltek

meg a szóban forgó hivatalos nézeteknek; az egyház azonnali és nem egy esetben kíméletlen reakciója ismert. Aquinói Szent Tamás felvázolta világképhez való ragaszkodás az ellenreformációban még tovább erősödött, aminek hatására a legtöbb természettudós és szinte kivétel nélkül minden társadalomtudós arra törekedett, hogy nézeteit az aq uinói világnézettel való minél tökéletesebb összhangban fejtse ki. Így olvashatjuk a később püspökké szentelt katolikus természettudós Nicolaus von Steno (1638-1686) írásaiban, hogy a növények már teljes mértékben benne foglaltatnak a magvakban. A híres természetkutató Carl von Linné (17071778) a „System naturae” című főművében azt fejtette ki, hogy pontosan annyi élőlény létezik a Földön, mint amennyit Isten megteremtett. A már említett Albrecht von Haller (1708-1777) pedig kiszámította, hogy hány petesejtet kellett Istennek Éva testébe elhelyezni, hogy a népesség

száma az akkor tapasztalt szintre emelkedjen. Az összes felhozott példa az „isteni preformáció” vagy „aquinói preformáció” jegyeit hordja magán: minden, ami létezik, egyetlen egy forrásra – Istenre – vezethető vissza és ez a közös forrás – tehát Isten – magában hordja mindazt, ami létezett, létezik és létezni fog. Feltehetően a római katolikus egyháztól már több évszázaddal azelőtt leszakított anglikán szellemiség, beleértve a Skóciában ekkor uralkodó filozófiai racionalizmust, volt az egyik fontos tényezője annak, hogy Charles Lyell (1797-1875) és Adam Sedgwick (1785-1873) angol geológusok a Föld alakzatára, annak (át)alakulására vonatkozóan preformáció – és főleg isteni preformáció - nélküli magyarázatot tudtak adni. Elméleteiket nem a fenomenológia jellemezte, nem önmagában akarták a Föld alakzatát megragadni, megérteni. Mélyebbre ástak, a különböző földrétegeknél található kövületek

elemzéséből hegyek, 7 Abból, hogy az élőlények utódjai legfőbb jegyeiket tekintve mindig azonosak, arra következtek, hogy a magvak már tartalmazzák a leendő organizmus összes részét. Így evolúció szó abban az időben inkább arra utalt, hogy a már létező parányi organizmus fejlődéséhez csak annak kibontakozása szükséges. 8 A korábban már idézett G. M Hodgson 1744-re teszi az időpontot, amikor az evolúció kifejezését először szisztematikusan alkalmazzák, konkrétan Albrecht von Hallert említ ezzel kapcsolatban. (Hodgson 1993, 37 old.) Palissy, Steno és Leibniz, akik többek között a preformációs elméleteket kidolgozták, viszont már korábban használták ezt a kifejezést; igaz – ld. az előző lábjegyzetet – nem a mai értelmezésben 4 hegységek, földrészek mozgására következtettek; e két tudós elhagyta a makroszintet (a Föld felszínét) és „leszállt” a mikroszintre (a földrétegek kövületeihez), hogy meg

tudja magyarázni a m akroszint alakját és ennek változását, azaz evolúciós gondolkodás per excellence. Amikor Darwin fiatal biológusként Cambridge-ben tartózkodott, számtalan vasárnapon Sedgwick professzor kísérőjeként járta az egyetemi város környékét, hol növények gyűjtése, hol földtani megfigyelésekhez céljából. Dokumentáltan itt ta lálkozott Darwin először egész rendszerbe foglalt evolúciós nézetekkel (Chancellor 1973), tehát még mielőbb a „Beagle” nevű hajóval egy majdnem öt évig tartó (1831 decembere – 1836 októbere) világ körüli útra indult, amelyről a saját fejlődéselméletét megalapozó empirikus anyaggal tért vissza. Szinte pontosan 20 évig tartó gondolkodás, vívódás után jelentette meg a „Fajok eredete” című könyvet, amelyet sokan az első „igazi” evolúciós munkának tartanak és amelyben a híres szelekciós elv („a legalkalmasabb túlél”) szerepel. Saját bevallása szerint Thomas

Malthus népességelmélete inspirálta őt ennek kifejtéséhez; ezt a könyvet az utazás anyagának rendezése idején – pontosabban fogalmazva: 1838 októberében – olvasta. (Darwin 1959, 100 old.) Ez utóbbi tény is jelzi, hogy a XIX. század közepére több tudományterületen a helyzet megérett a később evolúciósnak nevezett gondolatok, illetve az evolúciós gondolkodásmód befogadására. 9 Másfél évtizeddel később jelent meg Ludwig Boltzmann (1844-1906) úttörő cikke (Boltzmann 1872), amelyben sikerült a fenomenológiai – azaz inkább makroszkopikus – termodinamikából jól ismert entrópia és a megvizsgált rendszerben lévő nagyszámú gázmolekulák térbeli eloszlása – azaz a r endszer mikroszkopikus tulajdonságai – között függvényszerű kapcsolatot levezetni. Talán nem kell csodálkozni, ha ezt a nagy osztrák fizikust az általa szintén sikeresen művelt filozófia történetében „Darwin evolúciós elméletének

képviselőjeként” tartják nyilván, olyas tudósként, aki az evolúciós megközelítést „az ismeretelmélet és a tudományelmélet területeire alkalmazta” (Flamm 2000, XXXII. old) A szóban forgó periódusban, tehát a XIX. század második felében, az evolúciós gondolatokat felhasználó fejlődéselméletek a társadalomtudományokban is megjelennek: a filozófus és irodalmár Henri Bergson (1859-1941); Thomas Henry Huxley (1825-1895), Darwin elkötelezett híve, valamint a szintén biológus Ernst Haeckel (1834-1919) és Herbert Spencer (1820-1903), akiket sokan a szociáldarwinizmus megalkotóinak tekintenek; Emile Durkheim (1858-1917), a szociológia atyja, aki a kollektív gondolatokat a társadalom szervezettségére vezette vissza és ezzel akár Friedrich August v. Hayek (1901-1992) egyik elődjének számíthat; Thorstein Veblen (1857-1929), az amerikai institucionalizmus vezéralakja, aki 1898-ban külön cikket publikált (Veblen 1969), amelyben az –

akkori, azaz az ún. „marginális forradalom” utáni – közgazdaságtant határozottan nem-evolúciós elméletként ábrázolta; de nem szabad elfelejteni Karl Marxot (1818-1883) sem, akitől az evolúciós gondolkodás ugyancsak nem volt idegen 10. 9 Ezen megállapítás helyességét többek között Darwin könyvének óriási sikere is mutatja. Az „On the Origin of Species by means of Natural Selection or the Preservation of Favoured Races in the Struggle for Life” c. munka 1859 november 24-én került 1250 pé ldányban a könyvesboltokba, s még ugyanazon a napon fogott el. Rövidesen megjelent a második kiadás, most már 3000 példányban, amelyet Darwin életében még további négy nagy példányszámú kiadás követte. 10 Erről ld. Meyer 2003 5 Ezek után itt az ideje, hogy megnézzük: hogyan is vonult be az evolúciós gondolkodás a közgazdaságtanba? Mint a modern gazdaságelmélet annyi egyéb területénél vagy kérdésénél is, az evolúciós

megközelítés egyes fontos elemei – néhány szerző szerint: teljes egészében – már Adam Smith (1723-1790) rendszerében megtalálhatók, azaz körülbelül 80 évvel Darwin főművének megjelenése előtt. Erre a hivatkozási alapot legtöbbször természetesen a híres láthatatlan kéz elve szolgáltat, amely elv biztosítja, hogy ha mindenki saját érdekeit szem előtt tartva cselekszik, akkor egyben a közjót is szolgálja. Az érvelés logikus és a hasonlat szinte magától értetődő: az egyéni szinten hozott és az egyes szereplők számára lényegében áttekinthetetlen döntések egy meghatározott mechanizmus – éppen a láthatatlan kéz – segítségével olyan összgazdasági vagy össztársadalmi helyzethez vezetnek, amelyek a nemzet gazdagságának a n öveléséhez járulnak hozzá. Tekintettel arra, hogy minden egyes termelő nagyon kevés – sok esetben csak egyetlen egy – áru előállításával foglalkozott, ezért saját, viszonylag szűk

területén igen jól ismerte a technológiai és egyéb feltételeket, amiből adódóan ezek tökéletesítésén sikeresen munkálkodhatott. Az a termelő tehát, aki gyorsabban, olcsóbban, hatékonyabban, jobban, stb. dolgozik, mint a többiek az adott áron megjelenő keresletből többet tud kielégíteni. 11 Ezzel növekszik a n yeresége és megerősödik a piaci pozíciója. Az a termelő pedig, aki az átlagnál lassabban, drágábban, rosszabbul, stb. dolgozik, idővel kiszorul a piacról Az erősebb túlél, a gyengébb kihal – a Smith-féle gondolatmenet valóban kísértetiesen hasonlít Darwin érvelésére. Úgy tűnik, jogosan hangsúlyozzák a párhuzamot a „láthatatlan kéz” és a „természetes szelekció” között. Mindezek ellenére a f enti megállapítás kissé felületes. Igaz ugyan, hogy mind a „láthatatlan kéz”, mind a „ természetes kiválasztódás” olyan mechanizmusokkal kapcsolatos, amelyek révén a részek – gazdasági

szereplők, illetve individuumok – az egésznek – a közjó, illetve a faj – valamilyen ismérve alapján rendeződik el. Az egyes döntéseknek, az egyének viselkedése tehát valamilyen irányultságot mutat; erre használta Hayek jó 100 évvel később a „spontán rend” kifejezést (Hayek 1992, 44. -45 old) 12 Ebben a szellemben nyilatkozott többek között Haim Ofek is, amikor azt írta, hogy a k ét mechanizmust „lényegében ugyanazok az általános elvek szabályozzák – a verseny és az optimalizálás elve az individuumok szintjén és az egyensúly elve a populációk szintjén” (Ofek 2001, 27. ol d) Ugyanakkor láttuk, hogy evolúciós folyamatok stabil keretfeltételeken alapulnak. Adódik tehát a kérdés: Mi stabil a Smith-, illetve Darwin-féle elvekben? Több lehetőség kínálkozik az elemzésnek ezen a szintjén: maga az elv; az individuumok köre; a környezeti feltételek, stb. Smith megközelítésében ezt a problémát is érintette.

Erkölcsfilozófus lévén gondolatmenetének kiindulópontjává az emberi természetet tette. A nemzetek meggazdagodását elősegítő, ehhez szinte nélkülözhetetlen munkamegosztás számára „nem az előrelátó emberi bölcsesség szüleménye” (Smith 1992, 23. old), hanem végső soron történelmi, azaz időben változó jelenség, hiszen „egy az ember természetében rejlő szükségszerű, de csak lassú fokozatossággal érvényesülő” (Smith 1992, 23. old) hajlam következménye, nevezetesen a cserére való emberi hajlamból adódik. 11 E ponton érdemes megjegyezni, hogy Adam Smith eltekintett – korának adottságait ismerve: eltekinthetett – a XIX. század végével megjelenő keresletkorlátoktól, azaz minden megtermelt áru iránt létezik kereslet, legfeljebb nem a tervezett áron. Más szóval, művében feltételezte a mennyiségileg korlátlan igényt az összes megtermelhető áru iránt. 12 Ld. még Hayek 1992, 18-26, 30-35 old 6 Ha Adam

Smith érvelését evolúciós szempontból végiggondoljuk, akkor két érdekes megfigyelés tehető: 1. A munkamegosztás intézménye az emberi természet következménye Minden egyes megvalósult cserében megjelenik az emberi természet eme sajátossága. A csere csak individuumok – vagy individuumok különböző csoportjai – között képzelhető el, így az összes cserében résztvevő gazdasági szereplők „halmaza” szükségképpen strukturált: az entitás mellett létezniük kell az egyes elemeknek is. Mai, tehát a skót klasszikus társadalomtudós idején még ismeretlen, fogalmakat használva mondhatjuk, hogy Smith már itt, művének legelején, a gazdasági szereplők viselkedését a lehető legáltalánosabb keretfeltételek között tárgyalva, különítette el egymástól a mikro- és a makroszinteket – akármi is a két szint konkrét jelentése. 2. A cserére való emberi hajlam nagyon lassan érvényesül Smith rendszerében minden további nélkül

elképzelhető, hogy ez a hajlam egyszerre és mindenkorra – mondjuk Isten által – adott, csak az érvényesülése, kibontakozása igényel hosszú időt. De az időben változó hajlam sem módosítaná Adam Smith végkövetkeztetéseit. Halljuk magát a szerzőt: „Az a kérdés, hogy ez a hajlam egyike-e az emberi természet ama eredeti alapvonásainak, amelyekről nem tudunk magunknak számot adni, vagy pedig, s ez látszik valószínűbbnek, az értelem és a beszédképesség kifejlődésének természetes folyománya, semmiképpen sem tartozik jelen vizsgálódásaink körébe.” (Smith 1992, 23. ol d) Tehát nem annyira lényeges, hogy az embereknek miért fontos a csere, elegendő tudni, hogy az ennek során megjelenő magatartás a piaci viselkedésben bekövetkező változásoknál nagyságrendekkel lassabban alakul át. Más szóval: ez a hajlam tölti be Smithnél a relatíve stabil elem szerepét, amelynek fontosságát az evolúció felfogásunkban korábban már

nyomatékosan hangsúlyoztuk. Így valóban igaz, hogy Adam Smith érvelésében szerepelnek evolúciós gondolatok. Világosan felismerhető az egyének szerepének hangsúlyozása a nemzeti fejlődés előmozdításában, kirajzolódnak a stabil keretfeltételek, illetve megjelennek a különböző folyamatok eltérő időhorizontjai, a rendszer nyitott, stb. Joggal tekinthető tehát az evolúciós közgazdaságtani gondolkodás, bizonyos értelemben akár az egyetemleges evolúciós gondolkodás úttörőjének. A „marginális forradalom” és az „osztrák iskola” kialakulása A Smith választotta megközelítés több évtizeden át elsődleges kiindulópont volt gazdaságelméleti kérdésekkel foglalkozó tudósok számára. Angliában David Ricardo (17721823), James Mill (1773-1836) és John Stuart Mill (1806-1873) után színre lépett William Stanley Jevons (1835-1882), Franciaországban jelennek meg Jean Baptiste Say (1767-1832) művei, mindkét országban

tevékenykedett Marx, Németországban pedig Georg Sartorius (1765-1828) és Karl Heinrich Rau (1792-1870) népszerűsítette Adam Smith nézeteit, hogy csak néhány fontosabb nevet említsünk. Érdeklődésük elsősorban a piac működésére irányult, azt is mondhatnánk, hogy törekvésük a „láthatatlan kéz” láthatóvá tétele volt. Ami Smithnél tökéletesen működő „fekete dobozként” szerepelt, a XIX. század első felére már elvesztette varázsának egy részét. A (termelő és pénz-)tőke megjelenésével, a hatékonyabb technológiákkal megteremtődött a lehetősége annak, hogy a szükségleteket gyorsabban és teljesebben kielégítsék, sőt egyre gyakrabban jelentkeztek a túltermelési válságok nehezen kezelhető tünetei. 7 Az aktuális kérdésekre adott válaszok nem bizonyultak kielégítőnek. Hiába utalt Say a róla elnevezett dogmával arra, hogy a jól működő piacgazdaságban túltermelés lehetetlen, és ugyanúgy hiába

érvelt J. St Mill a gazdasági rend minél nagyobb szabadsága mellett, a valóság nem a kihirdetett tételek szerint alakult. Ellentmondás keletkezett a klasszikus közgazdaságtan tökéletes piaci modellje és a nap mind nap megfigyelhető folyamatok között. A további gazdasági fejlődés ismeretében most már tudjuk, hogy ennek oka a klasszikus iskola egyoldalúsága volt - egyoldalúság abban az értelemben, hogy „erősen a kínálat szemszögéből nézi a piacot és a gazdasági élet igazán szubjektív tényezői szemléletéig el sem jutott” (Heller 1937, 253 . old) A szóban forgó időszakban viszont nem lehetett ez ennyire világos, de megoldást kellett találni az égető problémákra. A korábbi gondolkodási keretet el kellett vetni, de: Mit tegyenek a h elyére? Többféleképpen kísérelték meg megszüntetni a közgazdaságtan területén kialakult „szellemi bizonytalanságot” (Wysocki 1988, 176. old) 13: a) A klasszikus közgazdaságtan késői

képviselői által kifejtett nézetek sokszor nem vették figyelembe a történeti fejleményeket, egyfajta steril, mindenhol és mindenkor alkalmazható közgazdaságtant hirdették. A német történeti iskolák erre reagálták, amikor a közgazdaságtant inkább leíró tudományként értelmezték. b) Maga a piaci modell lényegében jó, még a steril változatában is. A belső logikáját azonban még nem ismerték fel kellő mértékben. Használni kell tehát tiszta gondolkodási struktúrákat és eljárásokat a modell szabatos kifejtésekor és alkalmazásakor. Minden valószínűség a természettudományok területén végbement igen látványos fejlődés, az ott elért eredmények rendszeresítése, valamint a tudományoknak ebből kialakult axiomatikus felépítése hatott a közgazdaságtan művelőire is, mint ahogyan ötleteiket a múltban is sokszor a természettudományoktól – elsősorban a klasszikus fizikától – kölcsönöztek. 14 Ez a megközelítés

válik Antoine Augustin Cournot (1801-1877) és Marie Esprit Léon Walras (1834-1910) munkásságának nyomán a matematikai-ökonometriai közgazdaságtanná. Érezhető, hogy a két fenti megközelítés alapvetően a gazdaságelmélet módszertanáról vallott felfogásban tér el egymástól, hiszen lényegében az. ún „tiszta közgazdaságtan” elutasítása, illetve elfogadása áll itt egymással szemben. Anélkül, hogy az ebből szinte szükségszerűen kialakult „Methodenstreit” rövid elemzésébe kezdenénk, érdemes a következőket figyelembe venni: Kétségtelen tény, hogy a természettudományok – a matematika, a fizika és a kémia – területén komoly, a gyakorlatban is hasznosítható eredményeket értek el a XVII.-XIX században. Jelentőségük azonban – legalábbis jelen elemzés szempontjából – mégis elmarad a szóban forgó tudományok módszertani megújulása mögött, amely az Isaac Newton (16431727) és Gottfried Wilhelm Leibniz

(1646-1716) egymástól függetlenül kidolgozott differenciál- és integrálszámításban ölt testet. Ezzel olyan módszertant adtak a tudósok kezébe, amelynek segítségével leírható, hogy mekkora hatást vált ki valamely jelenségben, ha az ezt meghatározó elemek közül bármelyiknél végtelen kis mértékű változások lépnek fel. A magyarázó változó értékének kis mértékű változása az eredményváltozó értékében is csak viszonylag kis elmozduláshoz vezet. 15 Az eredményváltozóval modellezett jelenség így nagyfokú stabilitást mutat. A pálya azonban még sincs egyszerre és mindenkorra determinált, 13 A válsághelyzetben megjelenő sokféle próbálkozás és megközelítés, a képviselőik közötti éles viták és végül is a „marginális forradalom” kirobbanása önmagában is szép és szemléletes példája az evolúciónak, a közgazdasági gondolatok evolúciójának. 14 Erről ld. a most már klasszikusnak számító

tanulmány Philip Mirowski tollából (Mirowski 1984) 15 Ez a kijelentés a szóban forgó időszakra értendő; az ún. bifurkációk iránt – a rendszer alakulásában tapasztalható minőségi változások, amelyeket elemeinek végtelen kis mértékű elváltozásai eredményeznek – a matematikusok csak a XX. században kezdték érdeklődni 8 hiszen – akármilyen kis mértékben is, de mindenképpen – reagál az elemek szintjén bekövetkező változásokra. A differenciálszámításnak ez a „filozófiája” szoros kapcsolatban áll az evolúciós folyamatok alapvető tulajdonságaival. A Newton-Leibniz-féle matematika így alkalmas eszköznek tűnhet(ett) evolúciós folyamatok leírásához. Ennek ellenére hosszú ideig kellett várni e két terület közvetlen összekapcsolódásáig. Helyette a differenciálszámítás a t ermelés, illetve a fogyasztás elméletében jelent meg – a jól ismert határelemzés formájában. Félreértések elkerülése

érdekében hangsúlyozni kell, hogy a differenciálszámítás alkalmazása nem jelenti automatikusan azt, hogy a szerző az evolúciós megközelítést választotta volna! Csupán arról van szó, hogy a gazdasági szereplők viselkedését optimalizációs elvek segítségével modellezték, s ettől az evolúció még igen messze van. E rövid, de a továbbiakban még fontos területre vezetett kitérő után térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogyan próbálták a klasszikus közgazdaságtan modelljei és a gyakorlatban megjelenő problémák közötti ellentmondást feloldani. Az eddigi kísérletek mellett említendőek még: c) A elméleti tételekkel szakítva a pragmatizmus jegyében növelték az állam gazdasági szerepvállalását, ami főleg a dél-német területeken kialakuló kamaralizmus tanaiban manifesztálódott. d) Maga a piaci modell alapvetően elfogadható, de legfeljebb a szűkebb értelemben vett gazdaság vonatkozásában. Mivel az akkor aktuális

problémák azonban messze a gazdasági szektoron túl mutatták, ezért figyelembe kell venni a szélesebb értelemben vett társadalmi – jogi, erkölcsi, igazságossági, stb. – keretfeltételeket is Ha ezek nem felelnek meg egymásnak, akkor meg kell őket változtatni. A szocialista forradalmi mozgalom elméletének – döntő mértékben Marx munkásságára visszavezethető társadalomfelfogásnak – az eredete valahol ide helyezhető el. Az eddig felsorolt megközelítések vagy statikusak (a korai matematikai közgazdaságtan és a kamaralizmus) voltak vagy az intézmények bevonásával igyekeztek hosszabb távra szóló megállapításokat tenni (német történelmi iskolák és a szocialista közgazdaságtan). Az utóbbiak ezzel kétség kívül bizonyos dinamikát vittek leírásaikba, illetve modelljeikbe, ezt azonban nem a gazdasági jelenségek kölcsönhatásával magyarázták, hanem éppen a Smithféle gazdaságon kívüli tényezőkre vezették vissza. 16

Kivételt szinte egyedül e) Thomas Robert Malthus (1766-1834) munkássága jelentett, elsősorban a népesség alakulására vonatkozó, jól ismert elmélete (Malthus 1992). Egy ország lakosságának számszerű alakulása, valamint a szóban forgó területen létrehozott élelmiszerek mennyiségi növekedése közötti feszültség vezet olyan ciklikus ingadozáshoz, amelyet e két jelenség kölcsönhatása határoz meg és amely különböző társadalmi problémákban – éhínség, háborúk, növekvő halálozási számok – jelenik meg. Érdemes megfigyelni, hogy Malthusnál a gondolatmenet, az oksági összefüggés megfordul. Amit Marx és követői valamint a német történeti iskolák képviselői kiindulópontnak vettek, az Malthus rendszerében eredményként jelenik meg. A ciklusmodellje – mai 16 Természetesen mondhatná valaki, hogy a „Tőke” II. kötetében szereplő cikluselmélet azért alapvetően a klasszikus konjunktúraciklus modellje, azaz a b

eruházáson alapuló magyarázat. Az ellenvetés azonban csak részben elfogadható, hiszen a tőkefelhalmozás a kizsákmányolástól függően alakul, azaz a ciklikus ingadozás végső soron a tulajdonviszonyok által determinált elosztáson alapul. 9 szóhasználattal – az első endogén konjunktúramodellek egyike, amely talán éppen e miatt komoly hatással volt az angol közgazdaságtan fejlődésére. A Smith utáni, valamely általánosan elfogadott gazdaságelméleti rendszer hiányáról tanúskodó korszakot a korai osztrák iskola egyik kiváló képviselője, Friedrich von Wieser (1851-1926) Carl Mengerre visszaemlékezve találóan az „intellektuális elbizonytalanodás” kifejezéssel jellemezte. 17 Ebben a helyzetben az evolúciós közgazdaságtan, illetve elsőször csak evolúciós gondolatok figyelembevételére szorítkozó gazdaságelméleti irányzat két forrásra támaszkodhatott: egyrészt az említett Malthus-féle iskolára, amelynek vonulata

Alfred Marshall (1842-1924) és John Maynard Keynes (1883-1946) műveiben, mint a Smithhez kapcsolódó, de az ő felfogásával sok kérdésben szembenálló irányzat világosan felismerhető; másrészt pedig az osztrák iskola megközelítéséből tudott meríteni. Miért és mennyire támaszkodik az evolúciós közgazdaságtan Carl Menger munkásságára? A két fent említett irányzatból itt az osztrák iskolával foglalkozunk. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a Malthus munkásságával kezdetét vett megközelítés elhanyagolható lenne – sőt, éppen ellenkezőleg. 18 Ezzel megérkeztünk a j elen tanulmány leglényegesebb kérdéseihez: Miért éppen az osztrák iskola – s ezen belül Carl Menger (1840-1921) gazdaságelmélete – jelentette az evolúciós közgazdaságtan bázisát? Miért nem a s zintén „marginalista forradalmárok”-nak nevezett William Stanley Jevons (1835-1882) és teremtette meg munkásságával az evolúciós közgazdasági

szemléletmódot, hiszen lényegében ugyanabban a kulturális környezetben élt és alkotott, mint Darwinhoz? Miben volt tehát más az osztrák iskola? Nézzük meg először Menger gazdaságelméleti rendszerét és próbáljuk meg annak speciális jellegét meghatározni, éspedig a most célszerű rövidség miatt pontokban foglalva. 1. A „marginális forradalom” három élharcosa közül Menger volt az, aki leginkább tartalmi kérdésekre koncentrált: Walras és Jevons műveiben a formalizmus, a matematika nyelve, erőteljesen jelen van, ami a kor közgazdászainak mindenképpen szokatlannak tűnhetett, esetleg mondanivalójuk azonnali megértését meg is nehezítette. 2. A matematikai tárgyalásmód mellőzése azonban nem egyenértékű a logika hiányával vagy a tudományossághoz – legalábbis Menger szerint – feltétlenül tartozó absztrakciók elkerülésével. Épp ellenkezőleg: Már a „Grundsätze der Volkswirthschaftslehre” c. könyv előszavában

megfogalmazta egyik legfőbb célját: „az összes árjelenséget (így a tőkekamatot, a munkabért, a járadékot, stb.) valamely általános szempont alapján egységes keretbe foglalni” (Menger 1871, X . old) Az összes árjelenség – tehát termékárakat is és tényezőárakat is – azonos elven történő magyarázata természetesen csak akkor lehetséges, ha magát az árat általánosságában tudja megragadni, ha tehát az ármozgás törvényszerűségeit sikerül felfedezni. 17 Wieser, F.: Karl Menger In: Neue Österreichische Biographie 1 (1923), idézi Wysocki 1988, 176 old Ezzel kapcsolatban Calafati azt írja, hogy az 1980-as években megfigyelhető Schumpeter-renesszansz végső soron azt jelzi, hogy a gazdaságelmélet – ezen belül természetesen az evolúciós irányzat – végre visszatalált a Malthus-féle gyökerekhez a populációkban való gondolkodáshoz. (Calafati 1999, 5 old) 18 10 3. Általános elvek megfogalmazása a klasszikus

közgazdaságtanra is jellemző volt, de képviselőik – kínálatoldalú megközelítésükkel teljes összhangban – e mozgás centrumát – az értéket – a ráfordításokhoz kötött értékben látták. Érték Mengernél is létezik, de ennek alapja nála a keresletet meghatározó szükségletekben keresendő. Így az értéket a termék- vagy tényezőárakat kialakító cserefolyamat előtt kellett tárgyalni, ami viszont csak a javak definiálása után történhetett meg. Következésképpen a javak jellemzésével, osztályozásával kezdte okfejtését, de szigorúan a gazdasági szereplőhöz kötve: Azokat a dolgokat, amelyek használhatóak, azaz emberi szükségletek kielégítésére alkalmasak, hasznosságoknak nevezzük; ezen belül azon dolgokat, amelyeknek ezt az alkalmasságát felismertük és amelyeket igénybe is vesszük, javaknak nevezzük – fogalmazta meg a kiinduló meghatározást az említett írás legelején. (Menger 1871, 1 old) A javak

halmaza – ezt a Menger által, legalábbis a gondolatok kifejtésekor nem túlságosan kedvelt matematikától kölcsönzött fogalmat használva – a hasznosságok részhalmaza. A javak szükségletkielégítő képessége azonban még nem elegendő ahhoz, hogy értékük is legyen. Ehhez még a javak szűkössége is kell, ugyanis: a gazdasági szereplő csak akkor tulajdonít a javaknak jelentőséget, ha felismeri, hogy a rendelkezésére – vagy a társadalom egészének a rendelkezésére álló – javak mennyisége nem elegendő a szükségletek kielégítésére. Ez a helyzet ösztönzi a gazdasági szereplőt arra, hogy gazdálkodjon. (Menger 1871, 77-81 old) Tehát: Mengernél az érték szubjektíve meghatározott, de nem létezik a gazdasági szereplők – az érték meghatározását időben megelőző (!) – kölcsönhatása nélkül. Ez a kölcsönhatás viszont még nem lehet a csere, hiszen ennek eredményeként alakul ki az ár. Következésképpen Menger itt

csak a cserében résztvevők tervére, azaz a gazdasági szereplők szubjektív elképzelésére alapozhatta kijelentését. Más szóval: minden egyes gazdasági szereplő azért akar cserélni, mert ezáltal másoktól olyan javakat remél megszerezni, amelyek értéke az ő számára nagyobb, mint a saját maga birtokolta termékek. A Menger által kiindulópontként feltételezett kétszereplős csere, pontosabban: az így megvalósuló kétszereplős cseresorozat, akkor ér véget, amikor egyik cserepartner sem rendelkezik már olyan jószágmennyiséggel, amelynek értékét kisebbnek tartja, mint a csere másik résztvevőjénél lévő jószágmennyiség értékét. (Menger 1871, 168 old) Mivel ezzel az elvvel azonban nemcsak a termékcserét és ebből adódóan nemcsak a termékárait kívánta meghatározni, hanem a tényezőárakat is (ld. fent), ezért a költségeket is visszavezette a fogyasztó szubjektív értékítéletére. Ezzel megfordította a klasszikusok

gondolatmenetét: nem az érték függ a költségektől, hanem – fordítva – a költségek az érték függvényei. Tehát: Menger nagy teljesítménye nem a marginalizmus kidolgozása – mellesleg ezt a németnyelvű közgazdaságtudományi szakirodalomban már jóval a „Grundsätze„ megjelenése, sőt megírása előtt ismerték (Streissler 1990). Érdeme a gazdaságelmélet fejlődésében sokkal inkább a szubjektív megközelítés következetes alkalmazása, ez emberi tényező bevonása a gazdaságtani elemzésekbe és erra alapozva a különböző termék- és tényezőárak közötti kölcsönhatásra adott magyarázat. 4. Hogy mennyire különbözik Menger ábrázolása a Walras-féle egyensúlykoncepciótól, az akkor látszik, ha a f igyelembe vesszük az említett könyvének „Zeit – Irrthum” c. részében kifejtetteket. (Menger 1871, 21-26 old) A gazdasági szereplő döntéseit a bizonytalanság körülményei között hozza, vagy azért, mert nem nem

ismer(het)i a döntés meghozatala és megvalósulása között eltelt időben bekövetkez(het)ő eseményeket, vagy mert ismeri ezeket, de nem képes kedvező irányba befolyásolni. Így „gazdálkodni” Menger számára szükségképpen „folyamatos korrigálást” is jelent. Ez a gondolat szöges ellentétben áll a Walras-féle homo oeconomicus optimalizációs 11 eljárásaival, amelyek az egyszer hozott döntés változatlan formájú megvalósulását implikálják. Az áraknak az előző pontban tárgyalt kapcsolata ezért nem statikus vagy kvázi-statikus (egy az egyensúly felé tartó folyamat), hanem az egyensúlyi állapotot szinte sohasem vagy csak véletlenszerűen elérő folyamat, azaz Streissler szavaival: Menger nem volt úgy az egyensúlyelmélet híve, mint például Walras, hanem olyan közgazdász, aki az árak közötti kölcsönhatásokat sokkal inkább a folyamatszemlélet alapján vette bonckés alá. (Streissler 1990, 180 old) 5. A főleg Hayek

műveiben később sokszor visszaköszönő bizonytalanság tényezője Menger gazdaságelméleti építményében nemcsak a k orai egyensúlyi koncepcióktól való elhatárolás célját szolgálja, hanem egyben annak alapját is jelenti, hogy a gazdasági és a szociális életben kialakuló intézmények az emberek közreműködésével ugyan, de végső soron akaratuktól függetlenül alakulnak ki. A – mengeri értelemben vett – hasznosság, a cs ere, az érték, az ár kialakulása „akaratomtól ugyanolyan függetlenek, mint a kémia törvénye a kutató vegyész akaratától” (Menger 1871, IX. old.) Igen szemléletes alkalmazása ennek a látásmódnak a „Grundsätze” utolsó fejezetében felvázolt pénzelmélete (Menger 1871, 250.-285 old), amelyben a pénz intézményének kialakulását nemcsak majdnem, hanem 100 % -os evolúciós megközelítéssel írta le. (Gedeon 2001) 6. A már említett „intellektuális elbizonytalanodás” légköre kifejezetten

kedvezően hatott Menger következetes és e miatt úttörőnek tekinthető gondolatai elfogadására. A német nyelvterületen világosan felismerték a kínálatot hangsúlyozó angol klasszikus közgazdaságtan fogyatékosságát és szakítottak vele. Ezzel szemben Angliában – főleg Ricardo munkásságában – a munkaértékelmélet megtartotta a központi helyét a gazdaságelméleti gondolkodásban. A James Mill és John Stuart Mill révén kialakuló liberalizmus gyökerei mások, mint a német történeti iskola, illetve később az osztrák iskola esetében. Az angol közgazdaságtan így értelmezett hagyománytisztelete, ragaszkodása korábbi megközelítésekhez komoly nehézséget jelentett Jevons eredményeinek szélesebb körben történő befogadására. Ezek után térjünk vissza a jelen pont címében feltett kérdésekre. Az evolúciós közgazdaságtan Menger gazdaságelméletére azért támaszkodhat intellektuális előzményeként, mert az alapvetően

atomisztikus modellben az egyes gazdasági szereplők szellemi vagy tudásbeli kapacitásaikat igénybe véve, bizonytalanság közepette hozzák meg döntéseiket és munkálkodnak ezeknek a megvalósításán. Ezzel – a gazdaság egészéhez képest – rendkivül kis környezetükben módosítják gazdálkodásuk feltételrendszerét, rövid távon csekély hatást gyakorolva a gazdaság időbeli alakulására. Összhatásuk tekintetében viszont ezek a nagyszámú apró „pályamódosítások” minőségileg új intézmények kialakulásához vezetnek. Tehát: Menger a szubjektív tényezőket következetesen vizsgálódásainak középpontjába állította, az ezzel nyitottá vált elméleti rendszere pedig kiváló kiinduló és támaszpontot jelent(ett) az evolúciós közgazdaságtan számára. Nem nehéz Menger írásaiban Hayeknek a bizonytalanságot folyamatosan hangsúlyozó verseny- és árelméletének előzményeit, a Schumpeter-féle vállalkozó „ősét” –

természetesen sokszorosan egyszerűbb formában – felismerni. Az evolúciós gazdaságpolitikát képviselő liberalizmus, amely a gazdálkodás keretfeltételeinek meghatározását tartja szükségesnek, de az állam közvetlen beavatkozását csak rendkívüli esetekben fogadja el, szintén megtalálható Mengernél. Rudolf trónörökös közgazdaságtan és statisztika tanáraként kidolgozott óravázlatai tanúsága szerint Menger a gazdasági élet normális alakulása idején az állam beavatkozását kifejezetten károsnak tartotta, mert ez a m agánkezdeményezéseket visszaveti, illetve kedvezőtlenül befolyásolja. (Streissler 1990, 1994) De ide kívánkozik a „Grundsätze” 12 bevezetőjének az a része is, amelyben kifejtette, hogy az elméleti közgazdaságtannak nem feladata, a gazdálkodást tanácsokkal történő segítse, hanem ezt a feladatot azon feltételek (!) meghatározásában látta, amelyek között az emberek a s zükségleteik

kielégítésére irányuló, előrelátó tevékenységüket folytatják (Menger 1871, IX. old) 13 Felhasznált irodalom Blei, W.: Erkenntniswege zur Erd- und Lebensgeschichte Akademie-Verlag, Berlin, 1981 Boltzmann, L.: Weitere Studien über das Wärmegleichgewicht unter Gasmolekülen Sitzungsberichte der Kaiserlichen Akademie der Wissenschaften Wien, MathematischNaturwissenschaftliche Classe 66 (1872), 275-370. Újra megjelent: Flamm 2000, 1-87 old Calafati, A.: Steps to a History of Evolutionary Economics Paper prepared for the workshop on „History of Evolutionary Thought in Economics”, Max-Planck-Institute for Research into Economic Systems, Evolutionary Economics Unit, Jena (Germany), 26-28 August, 1999. Chancellor, J.: Charles Darwin George Weidenfeld and Nicolson Limited and Book Club Associates, London, 1973. Darwin, C.: Autobiographie Leipzig – Jena, 1959 Flamm, D. (Hrsg): Entropie und W ahrscheinlichkeit Verlag Harry Deutsch, Frankfurt/M, 2000. Gedeon, P.:

Gazdaságtan és evolúció In: Pál, Eszter (szerk), Útközben Tanulmányok a társadalomtudományok köréből Somlai Péter 60. születésnapjára Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2001, 228-243. old Hayek, F. A v: A végzetes önhittség Tankönyvkiadó, Budapest, 1992 Heller, F.: Közgazdasági Lexikon Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1937 Hodgson, G. M: Economics and Evolution Bringing Life Back into Economics Polity Press, Cambridge, 1993. Malthus, T. R: An Essay on the Principle of Population Cambridge University Press, Cambridge, 1992. Menger, C.: Grundsätze der Volkswirthschaftslehre Wilhelm Braumüller, K K Hof- und Universitätsbuchhändler, Wien, 1871. Meyer, D.: Karl Marx – An Evolutionary Scientist? In: Evolutionary Approaches in the History of Economic Thougth. Edgar Elgar, 2003 (Megjelenés alatt) Mirowski, P.: Physics and the „marginal revolution” Cambridge Journal of Economics, vol VIII (1984), 361-379. Ofek, H.: Second Nature Economic

Origins of Human Evolution Cambridge University Press, Cambridge, 2001. Reuter, N.: Der Institutionalismus Geschichte und Theorie der evolutorischen Ökonomik Metropolis Verlag, Marburg, 1996. 14 Ricardo, D.: The Principles of Political Economy and Taxation Dent, London, 1978 Smith, A.: A nemzetek gazdagsága Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1992 Streissler, E.: Carl Menger, der deutsche Nationalökonom Schriften des Vereins für Socialpolitik. Studien zur Entstehung der ökonomischen Theorie VI Duncker & Humblot, Berlin, 1990, 153-195. Streissler, E.(ed): Carl Menger’s Lectures to Crown Prince Rudolf of Austria Edward Elgar, Aldershot, 1994. Szász-Fejér J.: Lamarck és a l amarcki gondolat In: Lamarck, J-B: A természet fejlődése Kritérion Könyvkiadó, Bukarest, 1986, 5-41. old Veblen, T.: Why is Economics not an Evolutionary Science? In: Veblen on M arx, Race, Science and Economics. Capricorn Books, New York, 1969, 56-81 Wysocki, J.:

Entstehungszusammenhänge der „Wiener Schule” Schriften des Vereins für Socialpolitik. Studien zur Entstehung der ökonomischen Theorie VI Duncker & Humblot, Berlin, 1988, 171-186. 15