Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » David M. Kotz - Kapitalista összeomlás, avagy hogyan állhatna talpra Oroszország?

David M. Kotz: Kapitalista összeomlás. Hogyan állhatna talpra Oroszország? Az orosz tudósok valaha arról voltak híresek, hogy útjára bocsátották az első műholdat. Mai kollégáik a túlélésért zöldséget termesztenek a kiskertben. Nem ám holmi nyugdíjasokról van szó, akik jól megérdemelt szabadidejükben kertészkednek, hanem főállású dolgozókról bányászokról, tanárokról csakúgy mint tudósokról -, akik alapszükségleteiket igyekszenek kielégíteni a gazdasági összeomlás peremén. Az ember nap mint nap elmegy dolgozni, megteszi amit a munkáltatója megkíván, de hetek, sőt hónapok telnek el fizetés nélkül. Az emberek mégis maradnak, hisz így mégis részesülnek a járulékos juttatásokból - más fizetőmunka pedig úgysincs. A dolgozók többségének - az állami és a magánszektorban egyaránt -, ezt jelentette a nyugati mintájú "reform" Oroszországban. Ezt a jelenséget a média csak ez év augusztusában kezdte

válságként emlegetni, amikor Oroszország képtelen volt eleget tenni a nyugati bankokkal és befektetőkkel szemben fennálló fizetési kötelezettségeinek, akik szerencsét próbáltak az orosz államkötvényekkel. Azután a meglepően sok év után, amit oly sok orosz végigszenvedett, most mégis úgy tűnik, hogy a Nyugat által sugallt, az orosz kapitalizmus mihamarabbi fölépítését célzó neoliberális program önmaga súlyától roppan össze. Ezt a programot hét éve készítették el Jelcin legfőbb közgazdasági tanácsadói - az IMF szakértőinek szoros közreműködésével. Ma bármely Oroszországba látogató megtekintheti az IMF programjának hatását. A nemzeti kibocsátás a felére, a beruházás a negyedére esett vissza 1991 óta, és még csak remény sincs a felépülésre. A pénzszűke olyan mértékű, hogy a tranzakciók felét barterüzletek útján végzik el. A tűzhöz közel lévők kis, ám befolyásos csoportja szerezte meg a korábbi

Szovjetunió legértékesebb tulajdonainak nagy részét, miközben a többség a szegénység és reménytelenség mocsarába süllyed. A gazdasági-szociális összeomlás 1991 óta több mint kétmillió ember időelőtti halálát okozta - alkoholizmus, gyilkosság, öngyilkosság, fertőzőbetegségek és a stresszel összefüggésbe hozható betegségek következtében. A soha nem látott gazdasági visszaesés ellenére egészen a közelmúltig az orosz bankárok csak egyre gazdagabbak lettek, a részvénypiac pedig szárnyalt az orosz olaj-, gáz- és fémkereskedelemnek köszönhetően. Mindehhez a nyugati bankok nyújtottak segítőkezet, amennyiben finanszírozták azt a spekulatív rohamot, amely fölhajtotta a részvényárakat, így téve az orosz tőzsdét 1997-ben a világ egyik legjövedelmezőbb részvénypiacává. Aztán 1998 későtavaszán az árak esni kezdtek, a befektetők pedig elkezdték kivonni pénzüket az országból. A Clinton-kormány - félve, hogy

Jelcin képtelen lesz kikeveredni a kialakuló pénzügyi krízisből nyomást gyakorolt a mindaddig vonakodó Nemzetközi Valutaalapra, hogy az jóváhagyjon egy 22,6 milliárd dolláros gyorssegélyt július 13-án. A segély azonban hiábavalónak bizonyult. Négy héttel később a válság a befektetők menekülésével újrakezdődött, és az orosz kormánynak 300 százalékos kamatot kellett felajánlania a kötvényvásárlóknak. Miután Washington visszautasította Jelcin kétségbeesett kérelmét további pénzek iránt, Oroszország megtette az elképzelhetetlent: rákényszerült arra, hogy külföldi adósságai visszafizetését 90 napra felfüggessze, egész adósságállományát átütemezze, és leértékelje a rubelt. A pánik bekövetkezett, az addig szárnyaló orosz bankok hirtelen a szakadék szélén találták magukat, a betétesek képtelenek voltak pénzükhöz jutni, a boltok polcai pedig egy szempillantás alatt kiürültek. A pénzügyi krízis

csakhamar politikai válságba csapott át, ahogy Jelcin, hazai támogatottsága megcsappanásával, saját parlamentje megerősödött ellenzékével találta szemben magát. Mi okozta a pénzügyi válságot? Az orosz eufóriának pénzügyi válságba torkollása két okra vezethetővissza. Az egyik annak felismerése volt, hogy a Valutaalap a hatalmas kölcsönök és szigorú gazdasági intézkedések (vagy ismertebb nevén: a "szerkezeti kiigazítási program") ellenére képtelen megoldani az ázsiai pénzügyi válságot. Ennek tovagyűrűzőhatásaként későtavasszal a nemzetközi befektetők között bizonytalanság támadt az úgynevezett "fejlődőpiacokkal" (emerging markets) szemben. Hasonlóan fontosnak tekinthető az olaj és más nyersanyagok árának rendkívüli csökkenése 1998 során, amely az orosz olajexport ellenértékét felére csökkentette az év elsőhat hónapjában az 1997-es év hasonló időszakához viszonyítva. Ez a két

fejlemény késztette a befektetőket tőkéjük visszavonására Oroszországból. Az ország hamarosan megindult a klasszikus adósságcsapda felé. Noha a költségvetési hiány a GDP 5%-ára rúgott, ami csak mérsékelten magasnak mondható, a nyár elejére a mind nagyobb tőkekiáramlás arra késztette a kormányzatot, hogy a hiány finanszírozására felvett kölcsönök kamatait egyre növekvő ütemben emelje. Nem javította a helyzetet, hogy ezek a kölcsönök rendkívül rövid lejáratúak voltak, esedékességük csak hetek kérdése volt, ami a visszafizetési problémát csak jobban elmélyítette. Júliusra a havi kamatfizetések a havi adóbevételt negyven százalékkal haladták meg. Felismerve a helyzet tarthatatlanságát, a befektetők a Valutaalap hatalmas segélyei ellenére hanyatt-homlok menekültek az országból. Az orosz pénzügyi válság igazi oka azonban mélyebben keresendő, mint az ázsiai pénzügyi járvány, vagy a nyersanyagárak rövid

távú ingadozása. Oroszország pénzügyi összeomlásának végsőoka a reálgazdaság immár majd’ hét éve tartó szabadesése. Elvégre a pénzügyi szektor nem szárnyalhat a végtelenségig, ha az áruk és szolgáltatások előállítása összeomlóban van. Az IMF sürgetésére Oroszország pillanatok alatt lerombolta előző gazdasági rendszerét megszüntetve a központi tervezést, és az import, valamint a tőkemozgások felett gyakorolt ellenőrzést, mindezt a legtöbb állami vállalat magánkézbe adásával egyetemben. Azt várták, hogy az egyéni kezdeményezések által pillanatok alatt létrejön egy új és hatékony kapitalista rendszer, és ennek egyik feltétele, hogy az állam mindenből kimaradjon. De korunkban egy kapitalista rendszer kiépítése aktív állami szerepvállalást és jelentős időt igényel. A régi gazdasági rendszer megszüntetésével - új létrehozása híján - a gazdaság és a társadalom káoszba süllyedt. Az infláció

leküzdésére az IMF ragaszkodott ahhoz, hogy Oroszország szigorú költségvetési és monetáris politikát folytasson, azaz: fogja vissza a közkiadásokat, valamint tartsa szűken a pénz- és hitelállományt. Ez aztán biztosította, hogy a javak és szolgáltatások iránti csökkenőkereslet komoly visszaesést okozzon. Végül az orosz kormány csak úgy tudta teljesíteni a kötelezőköltségcsökkentési célt, hogy fokozta a bérek és közüzemi díjak kifizetéseinek késleltetését. A közüzemek tehát nem tudják kifizetni munkásaikat, ezzel mintegy láncreakciót indítva el a kifizetetlen bérek és adók terén a gazdaságban. Amint a pénzügyi válság szele megcsapta Oroszországot, az IMF ragaszkodott a "szokásos" megoldáshoz: a költségvetési kiadások további lefaragása, magasabb adók, hitelvisszatartás. Egy olyan országnak ezt javasolni, melynek termelése 50%-kal esett vissza - ez egész egyszerűen abszurdum. Bármelyik

közgazdasági tankönyv kézbevételével meggyőződhetünk róla, hogy egy ilyen leépülés mellett az áruk és szolgáltatások iránti kereslet további csökkentése az amúgy is súlyos válságot tovább mélyíti - ahogy azt Herbert Hoover elnök is bizonyította az 1929-32-es években. Alternatív stratégia Oroszország neoliberális stratégiája, úgy látszik, kútba esett. Megbukott gazdasági téren, és nem sok támogatója maradt az országban - noha ez nem gátolja meg a nyugati hatalmakat a "tartani a gazdasági irányvonalat" szlogen szajkózásában. A neoliberális stratégia támogatói mindig ragaszkodnak ahhoz, hogy semmilyen körülmények között sem létezik más alternatíva. Az orosz ellenzék, baloldal és centrum, kidolgozott egy alternatív gazdaságpolitikai stratégiát. Oroszország legjobb közgazdászai vettek részt részletes gazdasági tervek kialakításában. Ezeknek a terveknek három közös vonása van: 1. a középpontban

mindenképpen az orosz ipar és mezőgazdaság talpraállítása áll; 2. 2 a gazdaságot hazai fogyasztási cikkek termelésére kell ösztönözni a nyersanyagok exportja és a fogyasztási javak importja helyett; 3. az államnak aktív szerepet kell vállalnia a gazdaság talpraállításában és a hosszú távú fejlesztésben, ezeket nem szabad a piacra hagyni. Néhány intézkedés, amit az ellenzéki csoportok javaslatai tartalmaznak: - Nagyszabású infrastrukturális beruházások beindítása a szállítás, energia, telekommunikáció és egészségügyi szolgáltatások területén. Ez egyaránt növelné a keresletet, és enyhítené a kínálat szűk keresztmetszeti problémáit. - Elmaradt fizetések azonnali teljesítése a közalkalmazottaknak, nyugdíjasoknak, kormányzati vásárlások ellenértékének megtérítése a magánvállalkozásoknak. Ez megkönnyítené az elmaradt bérek kifizetését a magánszektorban is, és serkentené a keresletet az orosz

kibocsátás iránt. - Hitelek becsatornázása a produktív szférába: iparba, építőiparba és mezőgazdaságba a spekuláció helyett. - Azon vállalatok visszaállamosítása, melyek valós értékük alatti áron találtak új gazdára befolyásos "belső" emberek és bűnözők személyében. Ez erősítené azt a meggyőződést, hogy anyagi ellenszolgáltatást becsületes munkával is meg lehet szerezni, nemcsak "tűzközeli" helyzetből. - Növelni a költségvetési támogatást a tudomány, technológia, oktatás és közegészségügy területein. Ez egyaránt szükséges a gazdaság és a lakosság hosszú távú egészségéhez és jólétéhez. - Néhány kiválasztott hazai iparcikk és mezőgazdasági termék időleges védelmét biztosítani, hogy az orosz termelők lehetőséget kapjanak a modernizációra, és a felkészüljenek a nyugati cégekkel való versenyre. Egy olyan nagy ipari országnak, mint Oroszország, nem szerencsés

fogyasztási cikkeinek felét importból fedezni. (A moszkvai élelmiszerfeldolgozóipar nyersanyagainak mintegy 8590%-a importból származik) - Az orosz nyersanyagok és energiahordozók hazai felhasználásának ösztönzése export helyett, ugyanakkor néhány elsődleges termék további exportálása devizabevétel érdekében. - Az orosz tőkemozgások ellenőrzése azzal a nem titkolt céllal, hogy megállítsák az oligarchák tőkemenekítését, és meggyengítsék a rövid távú külföldi hitelektől való túlzott függést. - Ellenőrzést gyakorolni a devizaváltások fölött, hogy a nyersanyagexportból származó bevételeket a Mercedesek és luxuscikkek vásárlása felől átirányítsák az átlagos fogyasztók jóléte és az orosz ipar újjáépítésének területére. A visszaállamosítási elképzeléstől eltekintve egyik terv sem túl radikális. Nem egyet közülük az amerikai kormányzat is fölhasznált a New Deal idején, ami megmagyarázza, miért

hivatkozik az orosz ellenzék folyamatosan az amerikai New Dealre, mint programjaik "forrására". Ha Oroszország végleg hátat fordít a neoliberalizmusnak, és felvállal egy, a fentiekhez hasonló programot, jó esélye van arra, hogy a katasztrofális gazdasági összeomlást megfordítsa, amit gazdasági felépülés és terjeszkedés követhet. Oroszországnak nincs szüksége nyugati segélyekre vagy befektetésekre. Mindene megvan, amire csak szükség lehet: bőséges nyersanyag, képzett munkaerő, diverzifikált gazdasági bázis és egy potenciálisan hatalmas belsőpiac. Ha Oroszország megszabadítható lenne attól a neoliberális politikától, amely gúzsba kötötte és lerombolta gazdasági potenciálját, ismét növekedésnek és fejlődésnek indulhatna. A sors iróniája, hogy a növekedő orosz gazdaság felkeltené a hosszú távú befektetők érdeklődését is, akik sokat segíthetnének, ha nem nélkülözhetetlenek is, a fellendülésben. Ezek

a befektetők attól az Oroszországtól ijedtek meg, amelyet a neoliberális gazdaságpolitika hét éve oly könnyen sebezhetővé és szegénnyé tett. (Fordította: Kővári Gábor) Farkas Péter A tőkés világgazdaság jelenlegi válságáról Sajátosságok, lopakodó keynesizmus, perspektívák1 Sok jel szerint az 1997. évi ázsiai válsággal a világgazdaság a II világháború óta nem tapasztalt mélységű súlyos válság, depressziós és deflációs folyamat felé indult el. Igaz, a válságfolyamat 1999 folyamán enyhülni látszik, de ez valószínűleg nem lehet tartós. A válságok szerepe a kapitalizmusban az, hogy félresöprik a nem elég profitabilis termelőtőkéket és a felesleges pénztőkéket az általános elértéktelenítés útján. Marx és részben a tudományos érvei nyomán Shumpeter és lényegében Keynes, s a világ legtöbb közgazdasági fakultásán oktatott Samuelson-féle közgazdaságtan, valamint Galbraith és sokan mások –

természetesen különböző formában és hangsúlyokkal – egyaránt a kapitalizmus immanens tartozékának tekintik a recessziókat, az azokat kísérőtőzsdei mélyhullámokat, krachokat. Erről a fellendülések időszakában előszeretettel szoktak elfelejtkezni. A történelmi tapasztalat szerint a XIX. századtól kezdve a fejlett tőkés gazdaságok általában 7-10 éves konjunktúraciklusokat írnak le, ezeket azonban speciális körülmények esetenként jelentős mértékben befolyásolják, módosítják. A világgazdasági kapcsolatok szervesülésével párhuzamosan a gazdasági hullámzások – 1847 óta – többé-kevésbé nemzetközivé lettek. A kapitalizmus gazdasági válságai között – ugyancsak történelmi tapasztalat – olyanok is vannak, amelyek megoldása nem lehetséges a régi gazdasági (társadalmi) szervezeti formák között, az egész modell átalakítására, de legalábbis jelentős reformjára van szükség. Közismerten ilyen volt az

1929-33-as nagy világgazdasági válság, amely a korábbi – akkor már évtizedek óta válsággal küszködő– gazdasági liberalizmus háttérbe szorulását és az állami szerepvállalás jelentős erősödését hozta magával a tőkés világban, annak centrumában és perifériáin is.2 Ezt nevezi a szakirodalom strukturális válságnak, modellválságnak Az ilyen válsághelyzetek kísérője a domináns gazdasági-társadalmi koncepciók, ideológiai irányzatok (“paradigmák”) megváltozása. Mint a továbbiakban bizonyítani próbálom, most feltehetően ilyen válságperiódusban vagyunk. Az 1973 óta “görgetett” válság Az 1997-ben (sőt tulajdonképpen Japán 7-8 éve tartó stagnálásával és az 1994. évi mexikói válsággal) megkezdődött világgazdasági vészhelyzet gyökerei a hetvenes évek elejéig nyúlnak vissza. Ma már világos, hogy az akkori “világgazdasági korszakváltás” lényege nem a nyersanyagár-emelkedés volt. Az azóta

bekövetkezett fejlemények fényében bátran állíthatjuk, hogy a korábbi, keynesi ihletettségű gazdaságpolitika viszonylagos sikerei után a hetvenes évek elején olyan nagy és pusztító gazdasági válságnak kellett volna bekövetkeznie, amely csak a húszas-harmincas évek fordulójához hasonlítható. A nyersanyagárak hirtelen megugrásában, a világgazdaság növekedési ütemének mérséklődésében, sőt a II. világháború óta először annak megtorpanásában, a piaci-realizálási nehézségekben, a korábban soha nem tapasztalt negatív nemzetközi hitelkamatokban a világgazdaságban felhalmozott immár megfelelőhatékonysággal (profittal) nem realizálható pénztőke és jelentős nagyságú, a csökkenőtendenciájú profitráta nyomása alá került, fizikailag és erkölcsileg elkopott, leértékelődött termelőtőke hatása jelent meg. Az akkori világgazdasági helyzet súlyosságát bizonyítja, hogy bekövetkezett a “paradigmaváltás”, a

liberalizmus előretörése. A sokkal mélyebb válság elodázását akkor több tényezőtette lehetővé. Mindenekelőtt: (1) a világgazdaság tőkepiaci globalizációja, amely a felesleges (azóta lavinaszerűen felduzzadó) likvid tőkék nemzetközi mozgatásával, a fejlődőés közepesen fejlett, közöttük az akkori szocialista országoknak a történelemben példátlan, negatív kamatokkal megédesített eladósításával, az árfolyamkülönbségek, a vásárlóerőparitástól eltérített valutaárfolyamok, állampapír-hozamok, tőzsdei műveletek segítségével – és ennek útján jelentős nagyságú nemzetközi jövedelem-újraelosztással – a legnagyobb befektetőknek – a termelés (“reálgazdaság”) szempontjából teljesen felesleges tőkéknek – továbbra is jövedelmet biztosított. Azoknak a tőkéknek, amelyek zárt nemzetgazdasági keretek között elértéktelenedtek volna. Ráadásul a nemzetközi kizsákmányolás fokozódását is

tükrözve – a kapitalizmus korábbi időszakától eltérően – magasabb profitot, mint amilyent a termelőtőke realizál. A pénzügyi szféra a termelés finanszírozójából annak jövedelem-lecsapolójává lett Ezért is a világgazdaság növekedési üteme a hetvenes évek óta – évtizedes átlagokat számítva – fokozatosan mérséklődött. A válságot továbbá elodázta (2) az elavult technikai-termelési eszközök áttelepítése az alacsony bérű országokba, (3) a rugalmas termelési rendszerek kialakítása, melyek az információs háttér javításával együtt a súlyos túltermelést megakadályozták. A fizetőképes keresletet tartotta fenn (4) az államoknak, a termelőüzemeknek és a lakosságnak a fejlett országokban jellemzőeladósodása és – bár ezzel a liberális kormányzatok nem szoktak dicsekedni – (5) az államok és a központi bankok gazdaságpolitikája, amelyek – ha kellett – a régi, “jól bevált” keynesi recept

szerint a hitelezők megmentése érdekében (mint az USA-ban 1981-82-ben) drasztikusan “központilag” kamatot emeltek, s mesterséges likviditást és keresletet teremtettek, ha jelentősebb megrázkódtatás fenyegetett (mint az 1987 októberi New York-i tőzsdekrachhal fenyegetőbessz esetében, vagy éppen a gazdaság szereplőinek széleskörű eladósodása támogatásával). Fontos tényező(6) volt újabb “fogyasztói piacok” kialakulása, elsősorban ázsiában, ahol többszázmillió ember kereslete nőtt meg a reáljövedelmek növekedése révén. Ugyancsak újabb komoly felvevőpiacot jelentett a középkelet-európai országok és a volt Szovjetunió tagországai piacának meghódítása3 Az 1973–75-ös, és főleg az 1982–83-as és az 1991–93-as világgazdasági depresszió ilyen körülmények között nem általános, nem csomópont-válságként, hanem “közbülső” válságként jelentkezett. Az 1991–93-as válság idején azonban már a

korábbiaknál is súlyosabb – az állami költségvetések, az államok eladósodása, a nemzetközi fizetési pozíciók és mérlegek zavaraiban megnyilvánuló – makrogazdasági feszültségek kerültek felszínre. Várható volt a “közbülső” konjunktúraciklus lerövidülése. Ezt a Világgazdasági Kutatóintézet 1994–95-ben készült prognózisa előre jelezte. Továbbá a világgazdaságban egyre szabadabban mozgóspekuláló likvid tőke mennyisége (a pénzügyi luftballon) olyan óriásivá duzzadt, hogy az már az államok tartalékeszközeivel és gazdaságpolitikájával nem nagyon volt kezelhető, a spekuláció alapjaiban veszélyeztetette az árfolyamokat, a nemzetközi pénzügyi áramlások viszonylagos egyensúlyát, egyes országok likvidítását, az ingatlanpiacokat stb., s a luftballon kipukkadásának lehetősége ugrásszerűen erősödött. A világgazdaság a II. világháború óta még 1973–75-ben sem tapasztalt “veszélyzónába”

került. Egyidejűleg a reálbérek a fejlett országokban a hetvenes-nyolcvanas évek eleje óta lassan csökkenni kezdtek, a munkanélküliség viszont jelentős mértékben – átlagosan 5%-ról 10%-ra – emelkedett. A liberális gazdaságpolitikai kurzus nyomán a fejlett országokon belüli és a nemzetközi, az országok közötti jövedelmi különbségek a korábbiaknál gyorsabban nőttek, ami ugyancsak jelentős veszélyforrás világunkban. A válság kibontakozása A kilencvenes években a nemzetközi pénzügyi luftballonon az elsőkomolyabb szakadást – erről ma gyakran elfelejtkeznek – a “túllikvidítás” miatt “felfúvódott” japán ingatlanpiac kipukkadása, s ennek folytán a japán bankrendszer megingása jelentette. Ezermilliárd dolláros hiányok keletkeztek. Ez úgy is felfogható, hogy ezermilliárd dollárokról derült ki, valójában nem is léteznek, reálfedezet híján csak papíron, a számítógépek memóriájában tűntek

valóságosnak. Csak a japán tőzsdén – az árfolyamesések miatt – 2000 milliárd dollár “tűnt el” 1990 és 1998 között, ehhez kell hozzáadni a bankok 6-700 milliárd dollárra becsült behajthatatlan, “rossz” követeléseit, amelyek az utóbbi években már nem csak az ingatlanpiacon halmozódnak. A japán gazdasági nehézségekben más, az USA technikai színvonalának megközelítéséből, a nemzetközi kereskedelem liberalizálásából, az USA és részben az EU kereskedelmi nyomásából, egyes ágazatok világméretű túltermeléséből, a japán nagyvállalatok gyengébb alkalmazkodási képességéből adódó hatások is közrejátszottak. Az 1994. évi mexikói tőzsdeválság is az új világhelyzet megnyilvánulása volt Egyes kedvezőtlen gazdasági mutatók, mexikói cégek nehézségei nyomán a pénzügyi befektetők nem érezték biztonságban pénzüket és hirtelen dollár tízmilliárdokat vontak ki Mexikóból, többek között és

elsősorban a magas hozamú mexikói állampapírokból. Itt is kiderült, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer adott szegmensében nincs annyi likviditás, valódi érték, amennyi a befektetők kielégítését és Mexikó nemzetközi pénzügyi egyensúlyát, valamint a fizetési deficit és “bizalomvesztés” továbbterjedését megakadályozhatta volna. A pénzügyi luftballon réseit itt 50 milliárdos, az USA és az IMF együttműködésével szervezett gyorssegély tapasztotta be. Akkor kijelentették, hogy hasonló segítségre más országok nem számíthatnak. Az 1997. évi, az újonnan iparosodó országok élenjáró és második csoportjára kiterjedő pénzügyi válság is azzal kezdődött, hogy néhány thaiföldi és dél-koreai cég nehézségeire a külföldi és a hazai tőkemeneküléssel, az adott országok pénzneme elleni spekulációval reagált. Ezekben az országokban (az előbbiek mellett elsősorban Indonéziában, Malajziában és részben

Szingapúrban, Tajvanon, Hongkongban, a Fülöp-szigeteken) is összeomlottak vagy depresszióba kerültek az ingatlanpiacok, tőzsdék, amelyeket elsősorban éppen a legfejlettebb országok 1991–1993. évi gazdasági válsága nyomán az ázsiai térségbe áramlott “karvalytőke” pumpált fel. A következmény ebben az esetben is – akárcsak Japánban – a bankok válságos helyzete, a gazdaság megnehezedőfinanszírozása lett. Az érintett országok többségének a tőzsdeindexe csökkeni kezdett, pénznemét jelentős mértékben leértékelték, ami újra hatalmas “értékvesztés” volt,7 bár utóbbi elvileg az exportot ösztönözte. A leértékelődések, értékvesztések tovagyűrűzőhatását – a korábbi fogadkozás ellenére – a fejlett országok ezúttal 150 milliárd dolláros segélycsomaggal próbálták lokalizálni. Ma már tudjuk, ez a nagy összeg sem hozott gyors fordulatot, a térség pénzügyi és termelési válságfolyamatai 1998

áprilisától újra felerősödtek, 1999 folyamán elcsitultak. Csak az ázsiai tőzsdekrachok következtében a külföldi, fejlett tőkés országokbeli bankok, befektető-társaságok 1997. évi veszteségeit legkevesebb 3000 milliárd dollárra becsülik (Ez az összeg a teljes éves világkereskedelem fele.) Ehhez adódnak az 1998 évi veszteségek, melyeknek nagyságrendjét még nem ismerjük, de joggal feltételezhetjük, hogy meghaladták az 1997. évit Ugyanis például a “feltörekvőországok” tőzsdeindexeinek zuhanása – jórészt az oroszországi válság által gerjesztve – 1998 nyarától gyorsult fel, s ugyanekkortól több ország nemzeti pénznemét leértékelték, vagy bújtatottabb formában kezdtek értéktelenedni. 1998 őszéig a “feltörekvőországok” – közöttük immár a latin-amerikaiak és a kelet-európaiak – és Japán tőzsdeindexeinek csökkenése folytán újabb ezermilliárdos “értékek” tűntek el. A

“feltörekvőországok” értékpapírpiacainak mozgását kifejezőIFC index színvonala 1998 nyarán az egy évvel korábbinak a felét tette ki.8 Végül a Federal Reserve kétszer is növelte irányadó kamatlábát 0,25 százalékponttal, ami október második hetétől világszerte stabilizálóan hatott a tőzsdéken, az árfolyamok emelkedni kezdtek. Mindennek fényében az 1998 nyarán kirobbant oroszországi válság – melynek a belső, hazai okai közvetlenebbül játszottak közre a tőzsde összeomlásában, mint a délkelet-ázsiai országok esetében – lényegében intermezzo a kilencvenes évek (pontosabban a hetvenes évek) eleje óta tartó folyamatokban. Az Oroszországban befektetett külföldi tőke nagysága ugyanis nem túl jelentős – még a “feltörekvőországok”-ban összesen befektetett tőkéhez képest sem. Ázsiában nagyságrendekkel nagyobb veszteség érte a befektetőket, ezen belül a bankokat. Ebből következik, hogy 1998 nyarától

nem egyszerűen, nem elsősorban az oroszországi válság miatt vonták ki a tőkéjüket a nagy nyugati befektetési- és nyugdíjalapok, bankok az egyébként tűrhetőmakrogazdasági helyzetűnek tekintett közép-kelet-európai és latin-amerikai országokból, pénzpiacokról. Mindenekelőtt arról volt szó, hogy a saját portfoliójukban – ezzel a globális pénzügyi luftballonban – keletkezett lyukakat (veszteségeket) próbálták betömni (ellentételezni). Tehát nem pszichológiai tényező, nem az országkockázatok növekedése játssza a főszerepet, vagyis lényegében nem arról van szó, hogy “Oroszországot és a többi feltörekvőországot egy kalap alá veszik”. A tőkekivonási folyamatnak objektív alapja van, s fontos, hogy a folyamatot, az összefüggést lássuk a világméretű pénzügyi túlfejlődés (tőkefelesleg), a japán, az ázsiai, az orosz, a közép-kelet-európai, a latin-amerikai helyzet között. És akkor még nem értünk a sor

végére! Igaz, közvetlenül az oroszországi válság által gerjesztve, de valójában az egész vázolt világhelyzet miatt a világgazdaságot megrázó tőkeelértéktelenedési folyamat, azaz a pénzügyi luftballon 1991 óta tartó hasadási folyamata 1998 közepén felgyorsult, olyannyira, hogy elérte a legfejlettebb országok tőzsdéit is. így például a világgazdaság helyzetét, általános állapotát leginkább tükrözőés befolyásoló Dow Jones tőzsdeindex 1998 júliusa és szeptembere között közel 25%-kal esett. A New York-i tőzsdén koncentrált hatalmas (kb 8 ezer milliárdos) kapitalizációt figyelembe véve itt kétezer-milliárd “tűnt el” a befektetők számára. Összességében tehát 1997 nyarától 1998 szeptemberéig – elsősorban a legfejlettebb országok befektetői, tehát a nagy befektetési és nyugdíjalapok, a nagybankok – tízezer milliárd dollár körüli veszteséget szenvedtek elsősorban a tőzsdei árfolyamesések

következtében. Ez a becsült összeg az USA évi GDP-jének másfélszerese, Földünk GDP-jének 1/3-a, a nemzetközi kereskedelem értékének 1,7-szerese. A válság – amennyiben főfunkcióját, a felesleges tőkék elértéktelenítését nézzük – már ennek alapján is a legsúlyosabb volt a II. világháború óta. Olyan helyzet teremtődött, amikor a befektetők követeléseit a pénzátcsoportosításokkal egyre nehezebb kielégíteni. A folyamat – bár 1999-ben némileg stabilizálódott – feltehetően azért is tűnt nehezen megállíthatónak 1998 őszén, mert nem csupán a befektetési alapok és a tőzsdei műveletek önmagába zárt köréről van szó. A papíros (virtuális) osztalék csak akkor múlhatja felül ugyanis a reális profit színvonalát, ha a tőzsdei befektetések és osztalékuk, ezek nagyobb hányada a tőzsdeműveletek körén belül marad. A nemzetközi pénzügyi szférában felhalmozott tőke azonban fokozatosan kilépett a saját

köréből és egyre jelentősebb spekulációs tevékenységbe kezdett elsősorban egyes országok és térségek ingatlanpiacain és a valutapiacokon, még ha valamennyi új termelési kapacitások létrehozására, illetve kivásárlására is jutott. A tőkebőség és a nemzetközi jövedelemátcsoportosítás, jövedelemlecsapolás egy ideig magas ingatlanpiaci, tőzsdei hozamokat eredményez a befektetőknek A tőkefeleslegből adódó túlfűtöttség – például az ingatlanpiacokon, de a túltermelésben is – előbb-utóbb kiderül, a magasnak tűnőhozamok realizálása az ingatlanpiacok összeomlása, az árupiac – részben a liberális gazdaságpolitika által előidézett – szűk keresztmetszete (kereslethiány) miatt már nem lehetséges. Az értékfolyamatokban, a pénzügyi szférában beálló következményeket nevezhetjük közvetlen pénzügyi dominóhatásnak. A pénzügyi-fizetési dominóhatás tulajdonképpen ördögi kört képez az egyes érintett

országok és a világgazdaság számára. A részvényárfolyamok esése, az ebből származó pénzügyi veszteség, a tőkemenekülés, sok ország nemzetközi fizetési mérlegének felborulása és a valuták gyengülése egymást erősítőfolyamattá áll össze, egyben az általános (pénzügyi) tőkeelértéktelenedést fejezik ki. A reálgazdasági és a pénzügyi folyamatok valójában közvetlenül, szervesen fonódnak össze. Az a pénztőke, amely a nemzetközi pénzügyi luftballont eredetileg eredményezte, valójában a termelőfolyamatokban vált – már a hetvenes évek elejére – feleslegessé. (Később ezt tovább pumpálták mesterséges likviditás-teremtéssel, melyet – a korábbi korszakokkal ellentétben – már nem a központi bankok hoztak létre.) A reálfolyamatok és a pénzügyiek szoros kapcsolatát példázza az is, hogy a pénzügyi luftballon azon országokban lyukadt ki és okozott először jelentősebb zavarokat, amelyekben egyrészt

jelentős mennyiségű spekulációs külföldi tőke volt jelen, másrészt a belsőgazdaságistrukturális gondok is halmozódtak. Elsősorban az ázsiai országokról van szó, Japánról és az újonnan iparosodó országokról, melyeknek az utolérésből, a bérek és a fogyasztás emelkedéséből, a piaci nehézségekből, az USA nyomására nyitottabbá váló piacból, egyes ágazatok túltermeléséből adódó gondjai már a nyolcvanas évek végén nehézségeket okoztak. Kevéssé köztudott, hogy az ázsiai pénzügyi válságot megelőzően, tehát 1996-ban (az említett okok miatt) jelentős mértékben romlott az újonnan iparosodó országok kereskedelmi és ennek következtében nemzetközi fizetési helyzete. Ilyen körülmények között egyes thaiföldi és délkoreai cégek törvényszerűen csődbe mentek Ezekből az országokból ekkor indult meg a tőkekivonás, ami az ingatlanpiac összeomlását, a valuták értékvesztését, a belsőkereslet

szűkülését eredményezte. Végül a tőkekivonás tőkemenekülésbe csapott, ami újra negatívan hatott vissza a reálfolyamatokra (termelésre, szolgáltatásokra). A pénzügyi válság, azon belül elsősorban a tőkemenekítés, deflációs politikára (a kamatok és az adók emelésére, a hitelek korlátozására, a költségvetési kiadások csökkentésére) kényszeríti az érintett országokat. Ennek következtében a belsőkereslet, a gazdaságok dinamizmusa csökken. Mivel a kereslet alacsony és a termelők a bevételük csökkenését a termelés, a kivitel fokozásával próbálják ellensúlyozni, erősödnek a túltermelésre jellemzőszimptómák: nőnek az eladatlan készletek, csökkennek az árak, illetve azok növekedési üteme (defláció). Korunk sajátossága, hogy mindez elsősorban a nyersanyagokat érintette, mivel a késztermékek előállítása jobban alkalmazkodik a kereslethez.11 A kialakult helyzet csökkentette a nyersanyagexportőr országok

bevételeit és visszavetette gazdasági növekedésüket. Az is reálgazdasági vonatkozású, hogy azok az országok, amelyek a pénzmenekítés, tőkemenekülés spekuláció nyomását nem tudták ellensúlyozni, a nemzeti valutájuk, ezzel nemzeti munkájuk leértékelésére kényszerültek nemcsak a tőkekiáramlás fékezése, a nemzetközi fizetőképesség megőrzése, hanem az export növelése, a kereskedelmi mérleg javítása érdekében is. Egyes országok exportképességének, nemzetközi fizetési helyzetének a valutaleértékelés segítségével való javítása azonban más országok világpiaci versenyképességét rontotta, így azok ezért is devalválni kényszerültek fizetőeszközüket. Ma már talán teljesen világos, hogy a korábbi hiedelemmel ellentétben – nem csupán pénzügyi jellegű a válság. 1998 végére, 1999 elejére a világgazdaság GDP-jének közel felét produkáló országok csoportja depresszióba került, a többi ország

növekedési üteme pedig általában csökkent. A világpiaci kereslet visszaesett A világkereskedelem volumene 1997ben még 10%-kal emelkedett, 1998-ban már csak 3,5%-kal, s 1999-ben is hasonló mértékben nőa WTO előrejelzése szerint. Dollárban számítva 2%-kal csökkent a világ árukereskedelmének értéke 1998-ban! Mint szó volt róla, a pénzügyi luftballon és a kibontakozó pénzügyi válság a világgazdaság egészében, a globalizáció folyamatában leli magyarázatát. A pénzügyi megrázkódtatások összefonódtak a világgazdaság mintegy negyven százalékára kiterjedőrecesszióval. Az más kérdés, hogy a széles értelemben vett – az áruforgalomra, a növekedési rátákra, gazdasági egyensúlyi zavarokra kiterjedő– válság először a monetáris szférában jelentkezett látványosan. A (válság)folyamatok egységessége, a lopakodó kynesizmus és az alternatívák A világgazdaság 1999 folyamán némileg stabilizálódott, de ez több

szempontból is csupán viszonylagos. A kedvezőbb jelek között talán a következők a legfontosabbak: – a nemzetközi pénzügyi rendszer zavarai elcsendesedtek, a tőzsdék stabilizálódtak; – a brazil válság tovagyűrűzőhatása némileg kisebb volt a vártnál és főleg Latin-Amerikára korlátozódott; – az Egyesült államok konjunktúraciklusa hosszabbnak bizonyult, mint ahogy azt korábban várták; – Európa, azon belül az EU gazdasági kilátásai – a lakossági fogyasztás bővülése (ösztönzése) és az exportlehetőségek javulása folytán – némileg pozitívabbak; – az ázsiai négy “kicsi tigris” túljutott a válság mélypontján és lassú gazdasági növekedésnek indult, a többi iparosodó délkelet-ázsiai ország némileg konszolidálta gazdaságát; – néhány jelentős ország – a korábbi félelmek ellenére – dinamikusan fejlődik, például Kína, India, Kanada, Ausztrália, Mexikó. Az eredmények azonban egyben a

világgazdaság rizikótényezőinek bizonyulhatnak. így például a nemzetközi pénzügyi rendszer – a megingott tőzsdék, az egyes fizetési válságba került országok, pontosabban a nekik hitelezőbankok, befektetési alapok – megmentése, stabilizálása hatalmas monetáris expanzióval, jelentős nagyságú “központi” mentőcsomagokkal sikerült. Egyáltalán nincs kizárva, hogy ezzel csak továbbgörgették a problémákat, s azok még magasabb szinten, még pusztítóbb formában törnek majd felszínre. Itt elsősorban a New York-i tőzsdeindexre utalok, amelynek jelentősebb korrekcióját már régen aktuálisnak tartották a szakértők, s most részben a mesterséges likviditásteremtéssel ez újra elhalasztódott. Az amerikai tőzsde 1999 őszén már 100%-kal van magasabban, mint 1996. december 6-án, amikor Alan Greenspan, a Fed elnöke az “irracionális túlburjánzásra” figyelmeztetett. A tőzsdei papírok összértéke (kapitalizáció)

napjainkban, az USA-ban a GDP másfélszeresét teszi ki, ami történelmileg példátlan. Az előzőcsúcs 1929-ben volt, amikor a GDP 81%-ot tett ki.!12 Az észak-amerikai konjunktúrát és a tőzsdeindexet is többek között az évi 200 milliárd dollár feletti nettó forrásbevonás finanszírozza. Az USA nemzetközi kötelezettségei azonban nem növelhetők sokáig. Magyarul, az Egyesült államok ma már a világ legnagyobb, gyorsan növekvőnettó adósságállományával rendelkezik, s nem biztos, hogy a külvilág ezt sokáig finanszírozni fogja. (Igaz, az USA mint a világpénz birtokosa, akár dollár-emisszióval is enyhíthet kötelezettségein.) Továbbá – ezt nem szokták hangoztatni – a fejlett országoknak a kilencvenes években megmutatkozott egyenlőtlen fejlődése nemcsak oka az USA felé immár két évtizede irányuló, egyre koncentráltabb nettó tőkeáramlásnak, hanem egyben következménye is. Tehát a tőkemozgások liberalizálása – aminek az

USA volt az élharcosa, valamint tőkeexportőrként és tőkeimportőrként is a főkedvezményezettje – csúnyán visszaüt. Konzerválja (természetesen sok más tényezőmellett) az egyenlőtlen fejlődést, ami nagy veszélyeket hordoz magában. (Az előzőévtizedekben a fejlett országok között inkább a szinkronitás volt a főtendencia, a kilencvenes években az aszinkronitás.) A nemzetközi gazdasági élet főszereplői nagy aggodalommal szemlélik, hogy a világgazdaság növekményének felét, a fejlett országokénak a kétharmadát egyedül az Egyesült államok adja. Tehát a világgazdaság egyes erőközpontjainak gazdasági helyzete – bár az elmúlt években divergált – a legszorosabban összefügg egymással. Itt most nincs lehetőség annak részletezésére, hogy a technikai versenynek, a tőkekoncentrációs folyamatnak, a piaci pozíciószerzésnek, azaz a konkurenciaharcuknak, a nemzetközi pénzügyeknek, a gazdasági és technikai szintben

mutatkozó utolérésnek, továbbá a belsőtársadalmi-gazdasági modellbeli különbségeiknek milyen hatásai vannak. Talán csak egy elemet emelnék ki ezek közül, mert a századvégi alapvetőgazdaságpolitikaielméleti viták szempontjából rendkívüli a jelentősége. Gyakran és nagy hangerővel vetették fel az elmúlt években, hogy az európai régió részben azért nem tud lépést tartani az északamerikaival, mert munkaerőpiaca nem rugalmas, nem eléggé liberalizált. Magyarul, túl magasak a relatív bérköltségek, azokat nem lehet csökkenteni. Azt azonban nem szokták hangsúlyozni ebben az összefüggésben, hogy az európai reálbérek immár két évtizede lényegében változatlanok, miközben az Egyesült államokban a fizetőképes kereslet az elmúlt években (bár munkaerőpiaca “rugalmasabb”, mint Európáé), a reálbérek növekedése és a munkanélküliség csökkenése folytán is emelkedett. Nyilvánvaló, hogy az észak-amerikai

konjunktúrát a lakossági fogyasztás bővülése is táplálta. (A lakossági kereslet emelkedése persze nem csak ok, hanem okozat is volt.) Európában ezzel ellentétben a kilencvenes évek derekáig jórészt az export és részben a beruházások voltak a gazdaság dinamizáló tényezői, s arról beszéltek, hogy a konkurenciaharc jegyében a munkaerőpiacot rugalmasabbá kell tenni. Valóban történtek lépések a bérekhez kapcsolódó közterhek csökkentésére, de ezzel együtt is az elmúlt másfél–két évben a lakossági keresletet anticiklikus eszközként, a recessziós tendenciák elleni harc keretében ösztönözni kezdték – eddig még sikeresen. Ahol ez nem sikerült, például Angliában, Olaszországban, ott sokkal nehezebb a gazdasági helyzet. Tehát a válsághelyzet, az exportlehetőségek szűkülése – erről is volt már szó más vonatkozásban – előtérbe állítja a fejlett országokban a nemzeti keretekben folyó

konjunktúraélénkítést, sőt a piacvédelem kifinomult, nem vámjellegű formáit. Az inga visszaleng, persze egy a korábbinál erősebben globalizált világgazdaságban. A keynesi gazdaságpolitikai elemek elegyítése a “mainstream” közgazdaságtan egyensúlyi elveivel egyre erőteljesebb, még akkor is, ha erről a hivatalos körök nem nyilatkoznak őszintén.13 Elsősorban azért nem beszélnek erről, mert a jóléti rendszerek lebontása továbbra is napirenden van, továbbá az elmaradottabb világnak egyensúlyvesztés esetén még mindig elsősorban a restrikciós, fogyasztáscsökkentőgazdaságpolitikát ajánlják, főleg azért, hogy azok a mindenkori, éppen lejáró nemzetközi adósságtörlesztéshez szükséges forrásokat biztosítani tudják. Valójában azonban ezzel a gazdasági dinamizmust és a hosszú távú adósságtörlesztési képességet veszélyeztetik – még ha tudjuk is, hogy a makrogazdasági egyensúly bizonyos szintjét biztosítani

kell. Ez az egyensúlyi szint azonban – bizonyos határok között – a (jövedelem)termelés bővítésével, a bevételek növelésével is közelíthető, nem csak a kiadások lefaragásával. E kérdésekről egyre magasabb szinten folynak a viták, ha nem is mindig nyilvánosan vagy közvetlenül. így például az IMF, mely maga is több tekintetben módosította álláspontját – s azzal ellentétben, hogy korábban már az országok tőkemérlegeibe tartozó forrásáramlások teljes liberalizálását is követelte, most ellenőrzöttebb rövidlejáratú tőkepiacokat javasol, sőt egyes félperifériás országokban esetenként gazdaságélénkítést is lehetségesnek tart – közvetve súlyos vitában áll a Világbankkal. Ez utóbbi intézmény elnökhelyettese például már odáig jutott, hogy kijelentette: “a tőkemozgások liberalizálása komoly kockázatnak teszi ki azokat az országokat, ahol a pénzügyi intézmények gyengék. Nincsenek

meggyőzőbizonyítékaink arról, hogy ez a liberalizálás hozzájárul a gazdasági növekedéshez vagy a befektetések élénküléséhez”.14 A Világbank az elmaradott világ gondjainak orvoslására pedig – az elmúlt húsz év receptjeivel ellentétben – azt javasolja, hogy a kormányok a fiskális és monetáris politika révén erősítsék az összkeresletet és terjesszék ki a szociális hálót.15 Nem véletlen, hogy a Világbank intézményét manapság kemény támadások érik. Érezhető, hogy ezekben az “elméleti” vitákban is összefonódik–összeütközik az elmaradottabb és a fejlett világ helyzete, érdeke. Ugyanígy a “fejlődővilág” gazdasági helyzete is természetesen szorosan összekapcsolódik a fejlett világgal. Manapság általában külön ázsiai, orosz, latin-amerikai válságról szoktak beszélni, holott a globalizáció korszakában a regionális folyamatok – bár vannak helyi tényezők – természetesen összefüggnek

egymással. Nyilvánvaló, hogy az ázsiai iparosodó országok (és nem különben Japán) pénzügyi piacainak és ingatlanpiacainak felfúvódása és összeomlása jelentős mértékben a világméretű tőke-túlfelhalmozásnak, a fejlettek gazdaságpolitikai lépéseinek volt a következménye. Amikor 1995 áprilisában a G7-ek pénzügyminiszterei a japán konjunktúra érdekében úgy döntöttek, hogy a dollár árfolyamát megerősítik a yenhez képest, szinte bekódolták a termelési és fizetési csődöket. Az ázsiai országok dollárhoz kötött valutái felértékelődtek, exportjuk versenyképessége – az egyébként is túlkínálattal jellemezhetővilágpiacon – rohamosan romlott, ebből származó bevételük már 1996-ban stagnált. Thaiföldön, ahol 1997 tavaszán elindult a válsághullám, egyes kisebb cégek pénzügyi nehézségei hazai bankok pozícióját ingatta meg – ami azután láncreakciót indította el. Egyszercsak kiderült, hogy a jórészt

a külföldi bankokból és befektetési alapokból származó pénzügyi és ingatlanpiaci befektetések nem tudnak azon a magas áron (árfolyamon) elég jövedelmet biztosítani. (A külföldi tőke komoly hányada olcsó hitel formájában éppen a gazdasági válság által sújtott Japánból érkezett.) A külföldi tőke menekülni kezdett, ami megingatta az érintett országok nemzetközi fizetési, részben adósságtörlesztési képességét. Csak ázsiában többezer milliárd dollárnyi volt az ingatlanok és értékpapírok értékvesztése. Ezektől a veszteségektől nem volt független, hanem éppen ellenkezőleg, ezekből közvetlenül következett a fejlett országok banki és egyéb befektetőtársaságai egy részének portfólió-értékvesztése, gyengülőegyensúlya, közülük egyesek csődhelyzete, majd a vezetőtőzsdék 15–20%-os értékvesztése 1998 derekán.16 Veszteség esetén természetes, hogy a legkétesebb kinnlevőségeket próbálják

begyűjteni a befektetőtársaságok – különösen, ha ki kell elégíteni a bizalmukban megingott kisbefektetők egy részét. Elsősorban ezért terjedt szét a pénzügyi válság a világgazdasági perifériákon Nyilván az orosz gazdaság katasztrofális helyzete is közrejátszott abban, hogy a befektetők onnan is kivonták elsősorban rövidlejáratú pénzügyi invesztícióikat. De menekülni kezdett a tőke a jobb helyzetben lévőkelet-közép-európai országokból is, megroppantva tőzsdéiket. Brazília gazdasági helyzetéből – önmagában – ugyancsak nem következett a tőkemenekítés szükségessége. A befektetők “portfoliótisztítása” mellett itt – mint egyes ázsiai országokban – közrejátszott a helyi pénznem elleni spekulációs nyereség lehetősége is. Persze az egyébként jobb gazdasági helyzetben lévőországok (Latin-Amerika, Közép-Kelet-Európa) jobban átvészelték a tőkemenekülés időszakát. A tőkekivonások

magyarázata általában az volt, hogy “csökkent a bizalom a felemelkedőországok iránt”. Persze a felszínen ez így jelentkezett, valójában mindenekelőtt a befektetési alapok lyukait kellett betömni mindaddig, amíg az elsősorban Egyesült államokbeli likviditásnöveléssel, további tőkebevonással a nemzetközi pénzügyi rendszer (luftballon) szakadásait – legalábbis időlegesen – be nem sikerült tömni. Ugyanakkor – mint már részletesebben szó volt róla – a világgazdasági reálfolyamatok és a pénzügyi rendszer említett jelenségei is összefüggnek egymással. Nem véletlen, hogy Japánban a gazdasági növekedés megállása és a pénzügyi luftballon kipukkadása egyidejűleg, egymással összefonódva kezdődött. Az újonnan iparosodó ázsiai országokban – mint láttuk – a tőkemenekülést egy-két évvel megelőzték az elsőkomolyabb túltermelési jelenségek, amelyek elsősorban a világpiaci kereslet csökkenésével, az

exportbevételeik 1996. évi stagnálásával voltak összefüggésben. Mint a regionális elemzés során kiderült, napjainkban Latin-Amerikában a vállalati csődhullám éppúgy kapcsolatban van a piaci realizálási, elsősorban exportlehetőségek csökkenésével, mint a szindikált hitelek felvételének megdrágulásával. A dekonjunktúra és megingott pénzügyi szektor “kezelése” a fejlett ipari országokban sem válik el egymástól, hiszen meghatározzák egymást. A legnagyobb bajban lévőJapán példája mutatja a legvilágosabban, hogy a hitelezőbankszféra rendbetétele nélkül nem lehet a termelőszolgáltató ágazatokat finanszírozni. Kevésbé szokták napjainkban – legalábbis nyilvánosan – az ellenkezőirányú összefüggést hangsúlyozni. Valójában ugyanis a reálszféra egészségén múlik, hogy egy gazdaságon belül mennyi realizálható jövedelem keletkezik, mennyit lehet elosztani – részben a bankszektoron keresztül. A pénzügyi

és a valódi értékeket teremtő(termelő) szektorok között tehát dialektikus a kapcsolat, amit a pénzügyi-valutáris szférán keresztül realizálható (illetve elveszthető) külföldi (belföldi) jövedelem különösen hangsúlyossá tesz napjainkban. E kölcsönviszony azonban nem, távolról sem szimmetrikus. Hosszú távon meghatározó erővel az értéktermelés, annak realizálható jövedelme bír. Ezért tesznek meg napjainkban mindent a fejlett országok – beleértve a nem liberális gazdaságpolitika módszereinek alkalmazását is – a gazdasági konjunktúra fenntartása érdekében. Ugyanez a gazdaságpolitika azonban súlyos csapdát is jelent. Nem engedi szabadjára azokat a piaci erőket, amelyek a már felesleges, elavult technikai szintje miatt nem eléggé hatékony, kevés profitot eredményezőkapacitásokat eltüntethetnék. Pénzügyi oldalról a mesterséges likviditásteremtés, a termelés fenntartásában pedig a lakossági

keresletösztönzés, a tőkekoncentrációs folyamat, a termelőés forgalmi folyamatok racionalizálása – mindez megint csak időlegesen oldhatja fel az 1999-ben újra egyre jobban felfúvódó pénzügyi luftballonban és vele a legszorosabb összefüggésben, a termelőszolgáltató tevékenységek világpiaci túltermelésében, túlkapacitásaiban megmutatkozó feszültségeket. Előbb-utóbb (esetleg csendesített, vezérelt formában) a nagy korrekciónak, krízisnek be kell következnie, aminek eredményeként a világgazdaságban túlfelhalmozott likvid és termeléshez kötött tőkék egy részének “le kell íródnia”! A globalizáció önmagában elvileg lehetőséget biztosíthatna a világgazdaságban felhalmozódott feszültségek közös, az összes nemzet demokratikus együttműködésén alapuló enyhítésére. A világgazdaság stabilizálása feltételezné a pénzügyi luftballon és a felesleges termelőkapacitások regulált leépítését, a

fejlődőországok adósságainak leírását (ezek tőkerészét egyébként már bőven visszafizették), a fizetési mérlegek kiegyenlítőfinanszírozását, a nemzetgazdaságok és az életszínvonalak harmonizált fejlesztését, ennek érdekében jelentős nettó tőkeátcsoportosítást a fejlett térségekből az elmaradottabbakba, általában a világgazdaság hierarchikus rendjének egy demokratikusabbal való felváltását. Valójában minderre középtávon nincs reális esély A kapitalizmus az ezredvégi általános válságából saját keretei között csak a jövedelmek jelentős mértékű nemzetközi újraelosztásával, a túltermelés (túlkapacitások) nemzetközi szabályozásával, keresletösztönzővilágmodell bevezetésével menekülhetne ki. Tehát általános “modellváltásra”, “paradigmaváltásra” lenne szükség. Ez – elvileg – a nemzetközi, a világgazdaság egészére alkalmazott (új)keynesizmus lehetne. Valójában ennek

megvalósítására nincs sok esély. A kapitalizmusra jellemzőszegmentált érdekviszonyok (vállalati, tőkéscsoporti elkülönültség, a nemzetközi kizsákmányolást hordozó hierarchikus nemzetközi gazdasági függőség) ezt nem teszik lehetővé. A jelenlegi helyzetben nagyobb a valószínűsége annak, hogy a világgazdaság ellentmondásai és az ezzel együtt járó társadalmi ellentmondások nagy krízisben oldódnak fel. Mi várható egy nagy világgazdasági válság esetén és utána? Weimarizálódás, fasiszta veszély, a világ gazdasági újrafelosztása, még erősebb militarizálódás, háborús helyzetek, s egyben a baloldal, köztük a kommunista erők megerősödése. Az már egészen új helyzet lesz Akkor már a történelmi fejlődés újra alternatívákat tűzhet napirendre. Jegyzetek 1 A tanulmány elsőrésze a Külgazdaság 1999. áprilisi számában megjelent, A világgazdaság válsága az ezredvégen című cikk elméleti jellegű

megállapításait tartalmazza – kisebb átdolgozással. 2 Ugyanakkor az állam gazdasági szerepe iránti bizalom növekedése elősegítette a szocialista irányba mutató átalakulást Kelet-Európában és ázsiában. 3 Például Oroszországban az importtermékek aránya (az egyébként egyharmadával csökkent) belkereskedelemben a kilencvenes években 15%-ról 55–60%-ra nőtt! 4 L’Expansion, 549. szám 1997 május 15-28 97 o alapján saját számítás, illetve Népszabadság 1998. szeptember 29 2 o A tokiói tőzsdén jegyzett érték az 1990 évi 4,1 billió dollárról 1998-ra 2 billió dollár alá esett. 5 Alább még kicsit részletesebben lesz szó az ázsiai országok saját, már a nyolcvanas évektől sokasodó belsőgazdasági nehézségeiről, azok okairól. 6 Az ún. feltörekvőországok összes tőzsdei kapitalizációja az 1990 évi 840 milliárdról 1997re közel 3 ezer milliárd dollárra, azaz 3,5-szeresére nőtt, ezen belül az ázsiai országoké

még gyorsabban. (L’Expansion 549 szám, 1997 május 15-28 98 o) 7 Az értékvesztést mindenképpen realitásként élik meg a befektetők és a pénztulajdonosok. Ugyanakkor kihat a GDP-k színvonalára is, amelynek esetében az “értékvesztés” már nem kalkulálható olyan egyértelműen. Például a nemzeti valuták dollárhoz mért árfolyama, annak realitása nagymértékben befolyásolja az egyes országok kalkulált GDP-jét. 8 A The Economist adata. Lásd: Világgazdaság, 1998 augusztus 24 2 o 9 Az orosz gazdaság a teljes szétzilálódás állapotában van, és még nagyobb a “szakadék” a reálgazdaságok és a pénzügyi szférája között, mint más országok, térségek esetében. 10 így például a “feltörekvőországok” részvényalapú befektetési alapjaiból az oroszországi ország-alapok értéke csak 1%-ot, 1,3 milliárd dollárt tesz ki. A moszkvai tőzsdén 1997-ben 68 milliárd dollár volt a papírok összértéke, ami a világ tőzsdéin

forgó papírok összértékének négy-ezrelékével volt egyenlő. World Investment Report, 1997 UN 1997 284-285 old 11 A Commodity Research Bureau 17 nyersterméket magában foglaló ún. CRB indexe 1998 augusztusában a tíz év előtti, pontosabban az 1986 júliusi szintre esett. Napi Gazdaság 1998 08. 28, 9 o 12 Kristóf, Micholas D., Wiatt, Edward 1999: Global contagion A Narrative = The New York Times I.: február 15, II: február 16, III: február 17, IV: február 18 13 Bowles, Brian 1999: The Unacknowledged re-Adaption of Keynesianism. In: Socialist Campaing Group News, No. 143 május 3old 14 Stiglitz, Joseph E.: Mi szorongatja a fejlődőgazdaságokat? = Világgazdaság, 1999 április 14., 12 old 15 Világbank – jelentés a globális kilátásokról. A válság már elérte mélypontját = Világgazdaság, 1999. február 26 2 old 16 Ezt mutatja be többek között Kristof és Wiatt 1999. cikksorozata a New York Timesben 13 Az oroszországi expanziót az elmúlt

években kialakult nagyobb politikai stabilitás közepette döntően a viszonylag magas világpiaci olajárak teszik lehetővé. Úgyszólván minden fontosabb mutató kedvezően alakul. Élénk az ipari, a beruházási, a kül- és a belkereskedelmi tevékenység. Az 1998 évi pénzügyi válság óta folyamatosan nő az életszínvonal Ebben az évben is gyorsan nőnek a bérek és a jövedelmek, bár a gazdaságban még mindig masszívan jelen van a bérlemaradás. A munkanélküliség magasabb a tavalyi évvéginél, de alacsonyabb a 2001. évinél Az infláció még gyors, de üteme csökken Növekszik a működőtőke-import, bár korántsem az óriási ország méreteivel arányosan. A strukturális gondokat mutatja, hogy folytatódik a nyers- és fűtőanyagszektor térnyerése a feldolgozóiparral szemben. Fokozódik a nyugati országok, elsősorban az USA térhódítása a FÁK-országokban. Szeptemberben Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország és Kazahsztán „közös

gazdasági térség” Konjunktúrajelentés 2003/3. 14 létrehozásáról írt alá megállapodást. Ukrajna azonban előnyben részesítené az európai integrációt, illetve az euroatlanti együttműködést. Az orosz-belarusz államszövetség ügye zűrzavaros