Környezetvédelem | Tanulmányok, esszék » Az Európai Unió és a környezetvédelem

Az Európai Unió és a környezetvédelem Fejezetek az Európai Unió közpolitikájából Írta: Eugene Clancy (EEB) John Green (Friends of the Earth Scotland) Roger Higman (Friends of the Earth England and Wales) Kerekes Sándor (Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem) Spyros Kouvelis (European Policy Office of World Wide Fund for Nature) Magosányi Zsuzsanna (szakértő) Mikó János (környezetvédelmi jogász) Sasha Müller-Kraenner (Deutsche Naturschutz Ring) Philip Spapens (Friends of the Earth Netherlands) Mara Silina (Friends of the Earth Europe) Fordította: Gulyás Róbert Palásti Kovács Ágnes Pató Zsuzsanna A fordítást az eredetivel összevetette és a kötetet szerkesztette: Pató Zsuzsanna Tartalomjegyzék ELŐSZÓ 1. AZ EURÓPAI UNIÓ RÖVID TÖRTÉNETE 1.1 A kezdetek 1.2 Új lendület 1984-ben 1.3 Az Európai Unió további integrációja és bővítése 1.4 Az Amszterdami Szerződés 1.5 Szoros és laza együttműködés 1.6 Agenda 2000 1.7 Demokrácia és

átláthatóság az Unión belül 1.8 Intézményrendszer és döntéshozatal 2. CSATLAKOZÁSI ELŐKÉSZÜLETEK 2.1 Az Európai Megállapodások és a Strukturált Dialógus 2.2 A Fehér Könyv 2.3 A Koppenhágai Kritériumok 2.4 A környezetvédelmi joganyag 2.5 Az Agenda 2000-től a csatlakozási tárgyalások megkezdéséig 2.6 A Csatlakozási Partnerség 2.7 Időrendi ütemezés 2.8 A tárgyaló felek 1 2.9 A csatlakozó országok támogatása 2.10 Az Unió környezetvédő társadalmi szervezeteinek véldeménye 3. AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG 3.1 Az EU előzményei 3.2 Az Európai Unió és Magyarország kapcsolata: történeti áttekintés 3.3 A Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló Európai Megállapodásról 3.4 A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium Európai integrációhoz kapcsolódó szervezeti felépítése 3.5 A környezetvédelemmel közvetlenül

kapcsolatos fontosabb hazai stratégiák 3.6 Az EU csatlakozás finanszírozhatósága a megelőző szemlélet térnyerésének függvénye 4. AZ EURÓPAI UNIÓ KÖRNYEZETPOLITIKÁJA 4.1 Az Európai Unió környezetpolitikájának elméleti alapjai és irányelvei 4.2 Döntéshozatal környezeti kérdésekben 4.3 Az EU környezeti joganyaga 4.3 Jelenlegi tendenciák EU politikáiban és a köztük fennálló ellentmondások 4.4 A Közösségi jogrend alkalmazása 5. VAJON AZ EU A FENNTARTHATÓ FEJLŐDÉS IRÁNYÁBA TART? 5.1 Fenntartható fejlődés az Európai Unióban 6. AZ EU AGRÁRPOLITIKÁJA 6.1 Az EU mezőgazdaságának fejlődése 1957 és 1992 között 6.2 A KAP 1992-ES REFORMJA 6.3 AZ EU MEZŐGAZDASÁGA - NEMZETKÖZI VONATKOZÁSOK 6.4 AGENDA 2000 - Mezőgazdaság 6.5 Közép-kelet-európai távlatok 7. A STRUKTURÁLIS ALAPOK 7.1 Története 7.2 A strukturális alapok hatása 7.3 Az AGENDA 2000 kapcsán felmerült reformjavaslatok 7.4 Jövőbeni kilátások 8. KÖZLEKEDÉS 8.1

Közlekedési és szállítási trendek az Európai Unióban 8.2 A közlekedés környezeti hatásai 8.3 A közlekedés társadalmi és gazdasági hatásai 8.4 Az Európai Unió közlekedéspolitikája 8.5 A közép-kelet-európai országok kilátásai 9. AZ ENERGIA ÉS A KÖRNYEZET 9.1 Az EU szerepe az energiapolitikában 9.2 Energetikai együttműködés az EU és a közép-kelet-európai országok között 9.3 Egy civil környezetvédő perspektíva 10. A KÖTETBEN GYAKRABBAN ELŐFORDULÓ NEVEK, INTÉZMÉNYEK, RÖVIDÍTÉSEK 2 1. AZ EURÓPAI UNIÓ RÖVID TÖRTÉNETE Az Európai Unió egyedülálló abban az értelemben, hogy független államok hozták létre úgy, hogy az együttműködés céljából számos jelentős hatáskört önkéntesen átruháztak egy nemzetközi szervezetre. Több területen a tagországok lemondtak a n emzeti jogrendszer alkalmazásáról egy fölöttes közösségi jogrend érvényesülése érdekében, sőt olyan területeken is kérniük kell az

Európai Közösség jóváhagyását, ahol egyelőre nincs közösségi jog, de a nemzeti jogalkotás befolyásolhatja a közös piac alakulását. 1.1 A KEZDETEK Az Európai Unió története 1952-ben kezdődött, amikor 6 állam (Belgium, Franciaország, Németország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) létrehozta az Európai Szén- és Acélközösséget. 1958-ban a Római Szerződés két további közösség felállításáról rendelkezett, ezek az Euratom és az E urópai Gazdasági Közösség (EGK), amelyeknek a k ezdetekben ugyanez a hat ország volt a tagja. A három közösséget Európai Közösségek (EK) néven részlegesen integrálták egymással. A Szerződés teremtette meg a későbbi EU szervezetrendszer (Tanács, Bizottság, Parlament, Gazdasági- és Szociális Bizottság, Bíróság) alapjait. Az Európai Szén- és Acélközösséget abból a célból hozták létre, hogy csökkentsék a szén- és acélszektorban kialakult túltermelést és az ebből

fakadó költséges versenyt az európai országok között. A szektor modernizációja és a fölösleges kapacitások leépítése mintegy 30 évet vett igénybe és részben még ma is tart. Az Euratom célja egy közös atomenergia szektor kialakítása volt. Ez a cél nem valósult meg, mert főleg Franciaország és Németország kitartottak a nemzeti keretek között történő fejlesztés mellett. Ami a fúziós energiát illeti, az Euratom mégis fontos szerepet játszik A Közös Európai Gyorsító (Joint European Torus - JET) Culhamben (Egyesült Királyság) például valamennyi uniós tagország közös összefogásával épült. Az Euratom emellett az atomenergiával működő üzemek és a békés célra használt hasadóanyagok szállítási biztonságának is fő ellenőrző szerve a Közösségen belül. 1973-ban az Euratom a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (IAEA) rész-szervezetévé vált és megkapta az Atomcsend Egyezmény Európai Unión belüli

végrehajtásának felügyeleti jogát. Az Európai Gazdasági Közösségnek (EGK) jutott a legátfogóbb feladatkör. A Szerződés 2 cikkelye szerint: "A Gazdasági Közösség feladata a k özös piac megteremtése és a tagországok gazdaságpolitikájának fokozatos közelítése egymáshoz, ennek eredményeképp: az egész Közösség gazdasági életének harmonikus alakítása, az állandó és kiegyensúlyozott növekedés megteremtése, a nagyobb stabilitás, a növekvő életszínvonal és a Közösség tagállamai közötti szorosabb együttműködés elősegítése". A Közös Piac létrehozásának 1958-ban megfogalmazott célja 1970-re valósult meg, de az áruk, szolgáltatások, polgárok és a tőke szabad mozgása ekkor még túlzottan ambiciózus elképzelésnek bizonyult. A Közös Piac megteremtése eredetileg csak az agrártermékek cseréjére irányult. Mára a K özös Agrárpolitika (KAP) a nemzetközi együttműködés és irányítás legfőbb

mozgatórugója, amely úgy működik, hogy a tagállamok kormányainak megegyezése után az Európai Bizottság felelős a kialakított elvek gyakorlatba való átültetéséért. Sikerült az import- és exportvámok tagországok közötti teljes megszüntetése és 3 az Európai Unión kívüli országokkal szemben alkalmazott vámok egységesítése. Mára minden külgazdasági kérdésben (mint pl. a GATT-tárgyalások és később a Világkereskedelmi Szervezetben való részvétel) az Európai Bizottság valamennyi tagállam közös felhatalmazású képviselője. A 2 cikkelyben megfogalmazott további három "szabad mozgás" (szolgáltatások, polgárok, tőke) mindmáig vágyálom maradt. 1.2 ÚJ LENDÜLET 1984-BEN 1973. és 1986 kö zött hat további állam (Dánia, Görögország, Írország, Portugália, Spanyolország és az Egyesült Királyság) csatlakozott a Közösséghez. A nyolcvanas évek elején az Európai Uniót "újra fölfedezték",

mint az európai ipar világpiaci erősítésének egyik lehetséges eszközét. Az Európai Unió 320 millió fogyasztó belső piacává vált, de még mindig nagyon szétszabdaltnak bizonyult. Az Európai Unió multinacionális cégei egyre nagyobb beruházásokra és műszaki fejlesztésekre kényszerültek, ha meg akarták tartani világpiaci helyüket. A növekvő japán és amerikai cégek kihívására valamilyen módon válaszolni kellett, amikor egyértelművé vált, hogy nagyobb belső piacaiknak köszönhetően jóval előbbre tartanak mind a mikroelektronika, mind a biotechnológia, mind pedig az új szálas technológiák kutatása és kidolgozása terén. Az Európai Unió multinacionális cégei számára a holland illetőségű Philips cég kezdeményezte egy közös, egységes piac kialakítását azzal, hogy egybehívta az "Ipar Kapitányai" nevű kerekasztalt. A kezdeményezés a legjobb pillanatban született: a munkanélküliség mindenhol megugrott és

ezért a legtöbb kormány szívesen támogatta a cégek kezdeményezését. A szakszervezetek sem ellenezték a törekvést, csak annak a félelmüknek adtak hangot, hogy az "egységes piac" a legfejlettebb országokban a dolgozók kiharcolt jogainak, béreinek és szociális juttatásainak csorbulásához vezethet. A környezetvédő csoportok hasonló aggályokat fogalmaztak meg a környezeti jogalkotás vonatkozásában. Más érdekcsoportok pedig attól tartottak, hogy az egységesülés egyes, a külföldiekkel és a drogokkal szemben eddig liberális politikát alkalmazó országok bezárulásához vezethet. Noha máig sem biztos, hogy az európai illetőségű multinacionális cégek világpiaci versenyképességének meggyengülését valóban a nagy belső piac hiánya okozta-e, az érvet az adott cégek olyan meggyőző erővel képviselték, hogy az "Ipar Kapitányainak" végül is sikerült elérniük, amit akartak: integrációs intézkedések

születtek, amelyek harmonizálják a termelés és kereskedelem feltételeit az egyes országok között. 1992 december 31-én megszületett a "Fehér Könyv", amely 300 rendelettervezetet tartalmaz "a határok nélküli közös terület megteremtésére, amelyben garantált az áruk, polgárok, szolgáltatások és tőke szabad mozgása". Másfelől a többi érdekcsoport aggályait is sikerült némileg figyelembe venni. Az Egységes Belső Piac érdekében hozott, az árukra és szolgáltatásokra vonatkozó jogi szabályozók harmonizációja megtörtént, miközben a környezet védelmére, a munkafeltételek garantálására és a többi költségtényező optimalizálására is születtek intézkedések közvetett adók bevezetése formájában. Lehetővé vált az Európai Unió tagországainak polgárai számára a külön engedélyhez nem kötött letelepedés vagy munkavállalás bármely más tagországban, és megtörtént a tagország között egymás

oktatási és képzési rendszereinek kölcsönös elismerése. A Közös Európai Okmányban az egységes belső piacon túl további célokat is megfogalmaztak (közös külpolitika és a környezetpolitikák integrációja). 1993-ra az Egységes Belső Piac sok szektorban megvalósult. Ugyanakkor máig is vannak olyan szektorok (például az áramellátás), amelyek liberalizálása még nem sikerült. 4 1.3 AZ EURÓPAI UNIÓ TOVÁBBI INTEGRÁCIÓJA ÉS BőVÍTÉSE Közép-kelet-európai állampolgár akkor lett először uniós tagállam polgára, amikor 1990-ben a volt NDK állampolgárai az egyesült Németország polgáraivá váltak. 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország felvételével a t agállamok száma 15-re emelkedett. Azáltal, hogy három további ország (Norvégia, Izland és Liechtenstein) az Európai Unióval megalakította az ún. Európai Gazdasági Térséget, az egységes belső piacban résztvevő országok száma gyakorlatilag 18-ra nőtt. Ennek

eredményeképpen az említett három országnak jogrendszerében alkalmaznia kell az Uniós jogot piaci viszonyaira (így a környezeti jog egy részének harmonizációja is megtörténik). Az Európai Gazdasági Térség a világ kereskedelmének 40%-át bonyolítja le. Már az Egységes Európai Okmány létrehozására irányuló tárgyalásokkor kiderült, hogy az uniós országok gazdaságainak erősítése érdekében a gazdasági és pénzügyi folyamatok pénzügyi integrációjára van szükség. Amikor a hidegháború véget ért és Európa új kihívások és konfliktusok elé került először a politikai integráció megteremtése tűnt a legfőbb feladatnak. Ezért 1991 decemberében a 12 ország kormányfője új szerződést írt alá Maastricht-ban (Hollandia), melynek célja a politikai és jogi egység megteremtése volt A Szerződésnek három tartó pillére van: Az első tartó pillér az európai intézményrendszernek a Római Szerződés bővítésével

történő megteremtése: • • • • • a Gazdasági és Pénzügyi Unió, valamint a Közös Európai Fizetőeszköz megteremtése 1999-ig; közös szociálpolitika kialakítása, amely új jogokkal ruházza föl Európa polgárait; közös oktatás- és egészségpolitika; a közösségi politika kiterjesztése a környezetre, a műszaki haladásra, a transzeurópai közlekedési és kommunikációs hálózatokra; és az Unió szegényebb régióinak támogatása a felzárkózásban, új Kohéziós Alap megteremtése Görögország, Portugália, Írország és Spanyolország számára, különös tekintettel a környezettel és közlekedéssel kapcsolatos infrastrukturális beruházásokra. Az egyezmény másik két tartópillére az egyes kormányok közötti bilaterális egyezményekre épül a Római Szerződéstől függetlenül és így azokban az Európai Bizottság és Európai Parlament szerepe is másodlagos. Ide tartozik: • • az Európai Politikai Unió

megteremtése, amely a biztonság- és külpolitikák koordinálására irányul; és az igazságügyi és belügyi szférák integrációja egymással: bevándorlás, vízumkényszer, menedékjog, terrorizmus és a kábítószer elleni küzdelem. A Maastrichti Szerződés legnagyobb, a közvélemény által is figyelemmel kísért újdonsága a Gazdasági és Pénzügyi Unió gondolata és ennek következménye az egyes országok költségvetési politikájára. A Pénzügyi Unió kötelezi a tagországokat nemzeti adósságaik, költségvetési hiányuk és az infláció csökkentésére, ami több tagországban heves nyugtalanságot váltott ki, mivel ebben látták a munkanélküliség növekedésének és a szociális háló meggyengülésének okát. 5 1.4 AZ AMSZTERDAMI SZERZőDÉS Amint aláírták a M aastrichti Szerződést, előkészítve ezzel az utat a Közös Európai Fizetőeszköz megteremtéséhez, a 25 tagállam és ezek közös és egységes gazdasága

megteremtési igényének tükrében azonnal fölmerült az újabb szervezeti változtatások igénye. Az 1997. j úniusában aláírt Amszterdami Szerződés (amelynek az egyes tagországok parlamentjei általi ratifikálása még folyamatban van) ezen új igények kielégítésére törekszik. Az Amszterdami Szerződés sem mondható azonban teljesen sikeresnek. Erősíti egyfelől bizonyos döntéshozási folyamatok demokratikusságát (főleg azáltal, hogy új hatáskörökkel ruházta fel az Európai Parlamentet), növeli az Unión belüli együttműködés szféráit, különösen a foglalkoztatás politikát és jobban bevonja környezetpolitikájába a polgári kezdeményezéséket, a független környezetvédő csoportokat, valamint a fenntartható fejlődés elvét teszi meg az Uniós környezeti politika alapjává. A Szerződés másfelől továbbra sem ad választ az Európai Bizottság felépítésének belső kérdéseire (a Bizottság jelenleg 20 tagú, de

alapszabályzatának érvényben maradása esetén a bővítés első köre után 32 főre nőne) és továbbra sem szabályozza kielégítően az Európai Tanács döntéshozási folyamatait. 1.5 SZOROS ÉS LAZA EGYÜTTMűKÖDÉS Ha új tagokkal bővül a jelenleg 15 államból álló és sokak által már most is túl nagynak tartott Unió, akkor az egyes tagországok közti nézeteltérések várhatóan nagyobb súllyal esnek majd latba. Nagyon valószínű, hogy nem minden tagország akar vagy tud majd ugyanolyan ütemben integrálódni. Ezért az Amszterdami Szerződés lehetővé teszi az Unión belül az egyes országok közötti szorosabb együttműködést. Ennek a szorosabb együttműködési formának az az értelme, hogy a tagországok, amelyek fontosnak tartják az európai integráció további elmélyítését és képesek is erre, megtehessék azt az Unió jelenlegi intézményrendszerén belül. Az ilyen szorosabb együttműködésre egyelőre csak egy példa létezik:

a Schengeni Egyezmény, amely az egyes tagországok közötti határforgalomról rendelkezik. A szoros együttműködésnek a következő feltételei vannak: • • • • • tartalmilag nem eshet egybe a Közösség kizárólagos kompetenciája alá tartozó területtel; célkitűzéseinek összhangban kell lennie az Uniós célkitűzésekkel; nem mondhat ellent a Szerződésekben foglalt alapelveknek; csak utolsó megoldásként jöhet szóba; és a tagországok több mint felének részt kell vennie benne. Az Amszterdami Szerződés nagyobb szerepet szán a tagországok parlamentjeinek az uniós kérdések megvitatásában. Lehetőséget ad a tagállamoknak arra, hogy kormányaik már a törvényhozási folyamat legelején tanácskozhassanak egymással. Mindezt úgy éri el, hogy a Bizottság által az Európai Parlamenthez és az Európai Tanácshoz benyújtott bármely törvényjavaslat és annak a Tanácson belüli napirendre tűzése között 6 hétnek kell eltelnie. Minden

nemzeti parlament rendelkezik európai ügyekkel foglalkozó szakbizottsággal, amelyek rendszeresen tanácskoznak az Európai Parlament tagjaival, és így van idejük javaslataikat benyújtani az európai szervezetekhez. 6 1.6 AGENDA 2000 Egy hónappal az amszterdami csúcstalálkozó után az Európai Bizottság kiadta az Agenda 2000 című dokumentumot, amely az elkövetkező évekre szóló három egymással összefüggő Uniós stratégia leírását tartalmazza. Ezek a következők: • • • az Európai Unió keleti bővítése; az Európai Unió finanszírozása 1999 után; és a Közös Agrárpolitika és a Strukturális Alapok jövője. A környezetvédők számára nagyon kiábrándító, hogy az Agenda 2000 nem a fenntartható fejlődés jegyében született. Sok kritika érte a dokumentumot azért is, hogy egyértelműen különbséget tett azon országok között, amelyekkel az Európai Unió első körben kívánja megkezdeni a tárgyalást (6 ország), és

amelyekkel csak később (5 ország). Ami a Közös Agrárpolitika és a Strukturális Alapok jövőjét illeti, a legtöbb kritika arra irányul, hogy felemészti az Európai Bizottság teljes költségvetésének 80%-át, és amennyiben a j elenlegi politikai célkitűzéséket egy kibővült Európára kívánjuk alkalmazni az ezzel járó költségemelkedést nem ellensúlyozza hasonló mérvű bevétel emelkedés. 1998 márciusában a Bizottság ezért részletesebb javaslatokkal állt elő, amelyeket 1999. derekáig számos, várhatóan kemény tárgyalásokon vitatnak meg. A Bizottság úgy gondolta, hogy a 2000-2006 közé tervezett Európai Unió költségvetés realisztikus, mert nem lépi túl az összesített GDP 1,27%-át, vagyis azt a keretet, amelyben a tagországok 1999-re vonatkozóan megegyeztek. Másfelől legalább két ország (Németország és Hollandia) egyértelműen úgy érzi, hogy többet fizet be az uniós kasszába, mint amennyit abból kap, és ezért

csökkenteni szeretné befizetését, míg más országok (ideértve a Kohéziós Alapból részesedőket is) attól tartanak, hogy a Bizottság által tervezett költségvetés túl optimista, mert nem számol a gazdasági növekedés esetleges megtorpanásával. 1.7 DEMOKRÁCIA ÉS ÁTLÁTHATÓSÁG AZ UNIÓN BELÜL Sokan a demokrácia hanyatlásáról beszélnek az Unión belül. Ennek nem csak a döntéshozási folyamatok demokratizmusának vitathatósága az oka, hanem az is, hogy az Unió belső működése mára olyan összetetté vált, hogy azt az átlag polgár képtelen átlátni. A kritikus hangok szóvá teszik azt is, hogy a Közösség döntéshozási folyamatait egy a törvényhozási és végrehajtó hatalmat egy kézben összpontosító szervezet, a Tanács dominanciája határozza meg, míg az Európai Bizottság demokratikus legitimitás nélkül működik. Mindenképpen üdvözlendő tehát, hogy az Amszterdami Szerződés több kompetenciát ad az Európai

Parlamentnek, és ezzel legalább egy lépést tett a demokratizálódás irányába. A demokrácia hiánya mellett a legtöbb kritika az uniós intézményrendszer átláthatatlanságát éri. Az átláthatóságnak számos kritériuma van, amelybe beletartozik többek között az információ nyilvánossága és hozzáférhetősége, az uniós dokumentumok nyilvánossága és érthetősége (a szerződések egyszerűsítése, a jogrendszer belső integritása stb.) Az Amszterdami Szerződés ezen a területen is hozott némi eredményt. A Szerződés értelmében az EU bármely polgára, természetes vagy jogi személye, aki a t agállamok valamelyikében lakik vagy bejegyzett székhellyel rendelkezik jogosult betekinteni az Európai Parlament, Tanács és Bizottság bármely hivatalos dokumentumába. A betekinthetőség általános elvét csak a közérdek és a magánérdek korlátozhatja, a korlátozásról a Tanács a Parlamenttel közös törvényhozási folyamatban rendelkezik

az új szerződés hatályba lépése utáni két éven belül. Mindhárom szervezet köteles működési szabályzatába felvenni az általa létrehozott 7 dokumentumok hozzáférhetőségét szabályozó rendelkezést. Az elkövetkező két év feladata lesz az átláthatóságot korlátozó kritériumok pontos szabályozása. 1.8 INTÉZMÉNYRENDSZER ÉS DÖNTÉSHOZATAL Az Európai Unió intézményrendszere és az egyes intézmények belső kapcsolatai a föderatív és kormányközi megközelítés, a központosító és az egyes tagállamok nemzeti autonómiáját óvó törekvések állandó kompromisszumai alapján változik. E komplex folyamat eredményeképpen jött létre a három fő szervezet (Bizottság, Miniszterek Tanácsa, Európai Parlament) és ezek összetett választási, valamint belső viszonylatrendszere. Ez utóbbi nagy változatosságot mutat a napirenden lévő ügyek függvényében. 1979-ig a viszonyok még egyszerűek voltak: az Európai Közösség

csak kevés ügyben rendelkezett kompetenciával, ezekben a Bizottság a kezdeményező, a Parlament a javaslattevő és a Tanács a döntéshozó szerepét játszotta. A döntéseket a negyedik szervezet, az Európai Bíróság értelmezte. Abban az évben azonban, amikor az Európai Parlamentet először választották közvetlen szavazással (ezt megelőzően a nemzeti parlamentek képviselőiből épült föl a Parlament) e szervezetnek folyamatosan nőtt a befolyása. Új intézmények alakultak (Európai Számvevőszék, Európai Befektetési Bank), amelyek a pénzügyi és gazdasági fejlődés fő hajtóerőivé váltak. A Maastrichti Egyezmény óta a Régiók Bizottsága megalakulásával az európai politikában megjelentek a regionális érdekek és különbözőségek is. A tervezett közös fizetőeszköz, az EURO létrehozása érdekében nemrégiben megkezdődtek az előkészületek az Európai Központi Bank megalapítására is. Ugyanakkor az eredeti szervezetek

egyike a Gazdasági és Szociális Bizottság (amely főleg a munkaadók és szakszervezetek képviselőinek tanácsadó szervezeteként működött) fokozatosan elvesztette jelentőségét, feladatait átadta az Európai Parlamentnek. Az Európai Unió döntéshozási folyamata és döntései A jogalkotás folyamata a Bizottság javaslattételével indul. A javaslattételt mindig megelőzi az előkészítés, amelynek során a Bizottság meghallgatja a tagállamok kormányainak az ipar, a szakszervezet, a s peciális érdekcsoportok és szakértők véleményét és elkészíti az előzetes törvényjavaslatot. Ebben a f olyamatban a t ársadalmi nyomás eredményeképpen egyre több szerep jut a környezetvédő szervezeteknek is. Javaslataiban a Bizottság köteles szem előtt tartani a szubszidiaritás elvét. Ez azt jelenti, hogy a Bizottság és a többi európai szervezet garanciát vállal arra, hogy az Unió csak akkor lép, ha ez biztosan hatékonyabb annál, mintha az egyes

tagországok külön-külön cselekednének. Miután a Bizottság formálisan is megküldte törvényjavaslatát a T anácsnak és Parlamentnek, az Unió törvényhozási folyamata e három szervezet együttműködésében valósul meg. A Tanács vagy a Parlament és a Tanács közös döntéshozási folyamata során a közösségi jogszabályoknak alábbi típusai jöhetnek létre: • a rendeletek (regulations) olyan jogszabályok, amelyek közvetlenül alkalmazhatók a nemzeti jogrendszerekben; 8 • • • direktívák (directives) bizonyos célkitűzések megvalósítását írják elő a tagállamoknak, de meghagyják a n emzeti szervezeteknek a jogát arra, hogy maguk válasszák meg, milyen jogi eszközökkel valósítják meg azokat; a döntések (decisions) kötelező érvényűek mindazokra nézve akikre vonatkoznak, egy döntés vonatkozhat bármelyik vagy valamennyi tagállamra, vállalkozásra vagy egyénre; az ajánlások és vélemények (recommendations and

opinions) jogi értelemben nem kötelező érvényűek. A fentieken kívül a Bizottság számos vitaanyagot is publikál, amelyeket vagy Bizottsági Állásfoglalásnak vagy Zöld Könyvnek, illetve Fehér Könyvnek hívnak. A Fehér Könyvek általában a jogalkotó folyamat kiindulópontját képezik. Az Európai Bizottság Feladatánál és felelősségénél fogva az Európai Bizottság az uniós politika központi szervének tekinthető. A Tanács és az Európai Parlament a Bizottság javaslatai alapján végzi törvényhozó tevékenységét. Az uniós törvények felügyelete is a Bizottság feladata, csak úgy, mint az egységes belső piac integritásának megőrzése a külgazdasági kapcsolatok összehangolása, a mezőgazdasági és vidékfejlesztési politika alakítása, fejlesztése és a gyakorlatba való átültetése is. A Bizottság végzi a közép-kelet-európai, valamint az ACP országokkal (Afrika, Karib-szigetek, Óceánia) való külkapcsolatok

koordinációját is. A Bizottságot minden ötödik évben heves politikai viták és egyeztetések kíséretében választják újra a t agországok. A Parlament szavazza meg a Bizottság összetételét, de nem szólhat bele az eg yes személyi döntésekbe. Hasonló módon a Parlament csak a B izottság egészével szemben nyújthat be bizalmatlansági indítványt, nem válthatja le a bizottsági tagokat egyenként. Az Unió történetében nem történt még ilyen bizalmatlansági indítvány A Bizottság a legnagyobb uniós testület, 26 főigazgatóságból (Directorate General) és 15 szakszolgálatból áll. Mindegyik főigazgatóság élén főigazgató áll, aki jelentési kötelezettséggel tartozik a főbiztosok felé. A főigazgatóságok munkájának politikai és irányítási felelősségét a főbiztosok viselik. A Bizottság szerepének klasszikus megfogalmazása 3 fő feladatkört lát el: • • • törvényjavaslatok előterjesztése; a Szerződések

felügyelete; és az uniós politika és nemzetközi gazdasági kapcsolatrendszer összehangolása, irányítása. Két területen (Közös Kül- és Biztonságpolitika, Igazság és Belpolitika) a Maastrichti Szerződés kormányközi együttműködésről szóló fejezete alapján nem rendelkezik a Bizottság kizárólagos javaslattételi joggal. E két területen a Bizottság a nemzeti kormányokhoz hasonlóan járhat el és tehet javaslatot, és tanácskozási joggal rendelkezik azok minden szintjén. Fontos feladata a Bizottságnak továbbá az uniós törvények végrehajtásának felügyelete a tagországokban. Amennyiben egy tagország megszegi szerződéses kötelezettségeit, a Bizottság eljárhat ellene, ideértve az Európai Bíróságnál kezdeményezett peres eljárás eszközét is. Bizonyos esetekben a Bizottságnak joga van egyéneket, cégeket és egyéb 9 szervezeteket bírsággal sújtani, ha azok jogellenesen járnak el. A peres eljárás kezdeményezéséhez

hasonlóan ezeket az eseteket is jogszabály rögzíti. A Bizottság kezeli az Unió éves költségvetését (ez 1996-ban 86 milliárd ECU volt), amelynek legnagyobb tételei az Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap, valamint a Strukturális Alapok. A Bizottság végrehajtó feladata széleskörű. Saját hatáskörben jogszabályt alkothat a T anács által jóváhagyott jogi keretek között, korlátozott időre szóló megelőző intézkedéseket vezethet be, ha az Unió piacát egy Unión kívüli országból dömping fenyegeti. Megszorító intézkedéseket hozhat a Szerződésekben foglalt versenytörvény értelmében, ha az összeolvadások vagy tulajdonszerzések monopólium kialakulásához vezetnének. Nemzetközi szinten a Bizottság tárgyalja meg a külső országokkal aláírandó kereskedelmi együttműködéseket, és arra is jogosult, hogy az Unió nevében egyes ország-csoportokkal is tárgyaljon. Az afrikai, karibi, és óceániai térség a

Lomé Egyezményben részt vevő fejlődő országaival, Közép-Kelet-Európa országaival és a korábbi SZU tagállamaival a Bizottság több, mint 100 e gyezményt írt már alá. A fenti térségek utóbbi két csoportjával az Unió rendszeres együttműködést folytat a Phare és Tacis Programok keretein belül. De a délmediterrán térség országai is részesülhetnek az uniós fejlesztési alapokból A Miniszterek Tanácsa Az Európai Unió Tanácsát általában a Miniszterek Tanácsa néven ismerik. A Tanácsban a tagállamok képviselői uniós törvényeket hoznak, meghatározzák az Unió fő célkitűzéseit, koordinálják az uniós és a nemzeti politikát és megoldásokat keresnek az ezek közötti konfliktusok feloldására, és együttműködnek a többi uniós szervezettel. A Tanács olyan testület, amely egyszerre hordja magán a nemzetek-fölöttiség és a kormány-közöttiség jegyeit. A Tanács a legtöbb ügyben többségi szavazással dönt, bizonyos

kérdéseket azonban csak egyhangúlag hozhat. Minősített többségi szavazás esetén az egyes tagállamok méretüknek megfelelően rendelkeznek szavazati aránnyal: Németország, Franciaország, Olaszország és az Egyesült Királyság 10-10; Spanyolország 8; Belgium, Görögország, Hollandia és Portugália 5-5; Ausztria és Svédország 4-4; Írország, Dánia és Finnország 3-3; Luxemburg 2 szavazattal. Ez összesen 87 szavazat. A minősített többséghez legalább 62 szavazat szükséges Egyes esetekben a minősített többség további kritériuma az, hogy a 62 szavazatot legalább 10 különböző ország adja le. Ez az utóbbi intézkedés arra szolgál, hogy kizárja azt az esetet, ahol az 5 "nagy ország" összefogása kiszorítja a másik 10 "kis ország"-ot a döntéshozásból, vagy fordítva. Egyhangú szavazás szükséges valamennyi adózással, iparral, kultúrával, vidékfejlesztéssel és szociális kérdésekkel kapcsolatos pénzalap

meghatározásakor, illetve a kutatási és műszaki fejlesztési programok kereteinek kialakításakor. A Maastrichti Szerződésben foglalt "2. és 3 tartópillér" (Közös Kül- és Biztonságpolitika, Igazságügy és Belügy) területén a Tanács döntéshozási és javaslattevő feladatkörrel rendelkezik. Itt is általános elvárás a döntések egyhangúsága, kivéve, ha közös akciók végrehajtásáról rendelkezik, ahol a minősített többség is elég. 10 A Tanács ülésein a tagállamokat általában azok miniszterei képviselik, akik elszámolással tartoznak a nemzeti parlamentnek és országuk közvéleményének. Tartalmi szempontból több, mint 25 féle tanácsülés létezik: az ún. Általános Ügyek Tanácsa (amelyen a Külügyminiszterek vesznek részt), a Gazdasági és Pénzügyi Tanács, illetve a Mezőgazdasági Tanács havonta ülésezik, mások, például a Közlekedési, Környezeti és Ipari Tanács évente 24-szer ülésezik. A

Tanács elnöki tisztjét a tagállamok jelöltjei féléves váltásban töltik be, ahol az 1. f élév januártól júniusig, a 2. félév júliustól decemberig tart Az uniós hatáskörök kiszélesedésével az Elnökség szerepe egyre fontosabbá vált. Az Elnökség feladata az ülések megszervezése és levezetése, elfogadható kompromisszumos javaslatok kidolgozása, pragmatikus megoldások keresése a Tanácshoz benyújtott ügyekben, és a döntéshozási folyamat konzisztenciájának és folytonosságának megóvása. Az elkövetkezendő években az elnöki tisztet a következő országok képviselői töltik majd be: 1998. július-december: 1999. január-június: 1999. július-december: Finnország Ausztria; Németország; Valamennyi tagállam ún. Állandó Képviseletet tart fenn Brüsszelben A delegációk vezetői, az Állandó Képviselők a nagykövetekéhez hasonló funkciót töltenek be. Önálló gyűlésük van (Állandó Képviselők Bizottsága - Coreper).

A Coreper készíti elő a miniszteri üléseket, amelyben őt a Tanács munkacsoportjai és nemzeti szakértői támogatják. Ezek a szakértői csoportok vizsgálják meg a Bizottsági törvényjavaslatokat, és megállapítják, hogy melyek e javaslatok országai által elfogadható és problematikus passzusai. 1974. óta az Unió tagországainak állam-, és kormányfői az Európai Tanács szervezésében évente kétszer Európai Csúcstalálkozóra gyűlnek össze, amelyen az Európai Bizottság elnöke is részt vesz. A csúcstalálkozót az Európai Parlament elnöke szokta megnyitni Az Európai Parlament Az Európai Parlament a világ legnagyobb többnemzetiségű parlamentje, melynek 370 képviselője van. Elsődleges célja az - csakúgy, mint bármely parlamentnek a világon -, hogy jó törvényeket hozzon és felügyeletet gyakoroljon a végrehajtó hatalom fölött. Kompetenciái az évek során fokozatosan kibővültek, politikai súlya megnőtt. Először az 1987-es

Egységes Európai Okmány, majd a Maastrichti Szerződés, utoljára pedig a még ratifikálás alatt álló Amszterdami Szerződés növelte meg hatáskörét. A Parlamentben a szélső baltól a szélső jobbig az Unió valamennyi politikai áramlata képviselteti magát, ez összesen majdnem 100 pártot jelent. A pártok szűkebb politikai csoportokba szerveződnek (jelenleg 8 ilyen működik). A parlamenti munka szakmai részét 20 bizottság látja el, amelyek az Unió valamennyi tevékenységi körét lefedik a mezőgazdasági, a közös kül- és biztonságpolitikától kezdve a jogi ügyeken, a polgárjogi kérdéseken át a tengerentúli együttműködésig és fejlesztésig. Az Európai Parlament tagjai rendszeres interparlamentáris bizottsági üléseken találkoznak az Unión kívüli országok parlamentjeinek képviselőivel. Az Európai Parlament 3 fő feladata a következő: 11 • • • törvényhozás; a költségvetés elfogadása; és a végrehajtó hatalom

felügyelete. Törvényhozás A Római Szerződés a Parlamentnek csak tanácskozási szerepet szánt, a B izottságot ruházta föl javaslattételi és a Tanácsot döntési jogkörrel. A további szerződések kiterjesztették a Parlament hatáskörét a törvények körének bővítésére és azok elfogadására, úgy hogy mára a döntési jogkörön a Parlament a T anáccsal a legtöbb kérdés esetében osztozik. Az Amszterdami Szerződés hatályba lépése után a Parlamentnek a következő döntési jogkörei lesznek: Nincs döntési jogköre a Parlamentnek az EURATOM Egyezmény vonatkozásában (itt egyébként is a Bizottság dönt a Tanács helyett). Konzultációs jogkörrel rendelkezik a Parlament elsősorban a nemzetközi politikai kapcsolatok, pénzügyi intézkedések, az agrárpolitika területén és még néhány fontos egyedi esetben. A konzultációs jogkör azt jelenti, hogy a Tanács nem hozhat jogszabályt a Parlament véleményének kikérése nélkül,

másfelől azonban nem is köteles figyelembe venni azt. Az Együttműködési Eljárás (Co-operation Procedure) során (amely igen fontos, de meglehetősen bonyolult folyamat volt, amelyet 1987-ben vezettek be, mára már azonban elvesztette jelentőségét a következő pontban ismertetendő Együttdöntési Eljárás bevezetésének köszönhetően) a Parlament lehetőséget kap arra, hogy korábbi, a Tanács által elutasított véleményét felülvizsgálja. E második olvasat után a Tanács és Parlament Közös Állásfoglalást adhat ki. Abszolút többség esetén a Parlament még ezt a Közös Állásfoglalást is kiegészítheti vagy leszavazhatja. Leszavazás esetén a Tanács már csak egyhangú szavazattal érvényesítheti újra a K özös Állásfoglalást. Kiegészítési igény esetén a Bizottság állást foglal a kiegészítésekről, mielőtt azok a Tanács elé kerülnének. A Tanács a Bizottsági Állásfoglalással elé kerülő kiegészítési javaslatokat

minősített többséggel fogadhatja el, azok megváltoztatását vagy elutasítását csak egyhangú szavazással kezdeményezheti. Az elutasítás a Tanács részéről úgy is lehetséges, hogy egyszerűen nem tűzi napirendre a kiegészítések újratárgyalását. Mihelyt hatályba lép az Amszterdami Szerződés, ezt a körülményes eljárást kizárólag a Gazdasági és Pénzügyi Unió kérdéseivel kapcsolatban fogják alkalmazni. Az Együttdöntési Eljárás (Co-decision Procedure) az előbbinél egyenlőbb módon osztja meg a döntési jogkört a Tanács és parlament között. Ha a második olvasat után is fenn maradnak a véleménykülönbségek, akkor egy, a Parlament és Tanács képviselőiből egyenlő arányban létrehozott Egyeztető Bizottság kísérli meg azt a kompromisszumos olvasat létrehozását, amelyet mindkét testület el tud fogadni. Az Egyeztető Bizottságban az Európai Bizottság is képviselteti magát. Ha az Egyeztető Bizottság sem talál

kompromisszumos megoldást, akkor a Parlament elutasíthatja a törvényjavaslatot. Azáltal, hogy az Amszterdami Szerződés az Együttdöntési Eljárást teszi meg valamennyi, az egységes belső piaccal kapcsolatos (és így sok környezetvédelmi vonatkozású) döntés kialakításának módszeréül, jelentősen megnöveli a Parlament súlyát. Vétójogot ad a Szerződés a Parlamentnek új tagállamok felvétele esetén, az Európai Unió minden külső országgal kötött Társulási Szerződés (Association Treaties) esetén, valamint olyan fontos egyezmények esetében is, amelyek a Kohéziós és Strukturális Alapok 12 szabályozását érintik, és az Európai Központi Bank hatásköreinek megállapításával kapcsolatosak. Az Európai Bizottság kinevezéséhez is szükséges a Parlament egyetértése A Parlament szerepe a költségvetési kérdésekben Az Unió éves költségvetését az Európai Parlament hagyja jóvá. A Költségvetési Eljárás során a

Bizottság által előterjesztett és a Tanácsban helyet foglaló tagállamok által jóváhagyott költségvetési tervet a Parlament módosíthatja és kiegészítheti. Ez a jogköre azonban csak az ún. "nem kötelező kiadások" esetén illeti meg, ami a teljes költségvetésnek csak mint egy egyharmada. A költségvetés maradék része többnyire a mezőgazdasági szabályozásból eredő, a gazdálkodóknak automatikusan juttatandó, kötelező támogatásokból áll. A költségvetési kiadások felügyelete a Parlament Költségvetési Bizottságának állandó feladata. E munka célja a v isszaélések elkerülése és felderítése, valamint annak az ellenőrzése, hogy a pénzek valóban a megszavazott célokra fordítódnak-e. A Parlament évente értékelést készít az Európai Bizottság költségvetési tevékenységéről, mielőtt elvégezné a konkrét számlaellenőrzést és elfogadná azt a Számvevőszék éves jelentése alapján. Átfogó

politikai felügyelet A Parlament általános felügyeleti jogkörrel rendelkezik az Uniós politikák végrehajtása fölött. Gyakran tanácskozik a Bizottsággal, és megvitatja vele annak munkatervét és jelentéseit. A Parlament kérdéseket tehet föl a Bizottságnak és a Tanácsnak, amelyek képviselői persze gyakorlottak abban, hogy ne adjanak feltétlenül minden kérdésre egyenes választ. Egyéb európai szervezetek Az Európai Bíróság (Court of Justice) feladata a Szerződésekben foglalt törvények érvényesülésének és alkalmazásának felügyelete, valamint azok magyarázata az Unió valamennyi tevékenységi körén belül. A Bíróság döntései gyakran jelentős alkotmányos és közgazdasági következménnyel járnak. Az Európai Számvevőszék (Court of Auditors) felelős az Unió pénzkiadásainak felügyeletéért és a költségvetési törvények és szabályozók tartalmi érvényesítéséért. A Számvevőszék jelentései komoly felelősséget

rónak valamennyi végrehajtó hatalommal rendelkező európai szervezetre és rászorítják azokat a tiszta és takarékos pénzkezelésre. Az Európai Befektetési Bank (European Investment Bank) az Unió pénzügyi ellátó szervezete, ez a b ank adja az Uniós gazdaságfejlesztési és integrációs beruházásainak hitel és tőkefedezetét. A bank azzal, hogy évente 20 m illiárd ECU hitelt folyósít a világ legnagyobb pénzintézetévé nőtte ki magát. A Gazdasági és Szociális Bizottság (Economic and Social Committee) az Európai Bizottság, Tanács és Parlament tanácsadó szerve. Állásfoglalásait (amelyeket kérésre vagy önálló kezdeményezésre hoz) az Unió legkülönbözőbb szféráiban dolgozó szakemberek hozzák, akiket nemzeti kormányaik bíznak meg a Bizottságban való részvétellel. A Bizottság tagjait általában 3 csoportba sorolják, a munkavállalók, a munkáltatók és az egyéb érdekeltségűek csoportjába. A Régiók Bizottsága

(Committee of Regions) az Európai Unió legfiatalabb szervezete, amely tanácsadó testületként működik a regionális érdekek és sokféleség érvényesítésére. Az Európai Ombudsman (European Ombudsman) az a személy, akihez az Európai Unió polgárai panasszal fordulhatnak, ha úgy érzik, hogy bármely európai szervezet jogszerűtlenül vagy igazságtalanul járt el ügyükben. Az Ombudsman széles nyomozati jogkörrel rendelkezik, bizonyos feltételek mellett a Közösség szervezeteinek, testületeinek bármely írásos dokumentumába betekinthet. Információt az egyes tagállamok szervezeteitől is beszerezhet 13 Az Ombudsman a polgárok és a Közösség szervezetei között egyfajta közvetítő, egyeztető, békítő szerepet lát el. Javaslattételi jogkörrel rendelkezik valamennyi Uniós szervezet felé és az Európai Parlament elé terjeszthet ügyeket, hogy az politikai következtetéseket vonhasson le a hatalmi szervek működésére vonatkozóan. Az

Európai Monetáris Intézet (European Monetary Institute) feladata a pénzügyi Unió előkészítése. Két fő tevékenységi köre van: • • tevékenységével hozzá kell járulnia a M onetáris Unió feltételeinek teljesüléséhez, különösen a konvergencia kritériumok és a makro-ökonómiai mutatók alakulását illetően; létre kell hoznia azt a feltételrendszert, amelyre ráépülhet majd a Központi Bankok Európai Rendszere (European System of Central Banks - ESCB) és az egységes monetáris politika, illetve az egységes európai fizetőeszköz. Az Európai Környezeti Ügynökség (European Environmental Agency) feladata: "az európai környezetvédelemmel és a környezeti állapot javításával kapcsolatos információk gyűjtése, összevetése és stratégiai felhasználása". Az Ügynökség tevékenységének fő gyümölcse az Unióra és az egész Európára vonatkozó Környezeti Állapot Jelentés, amelyeket másképpen Dobris

Jelentéseknek is hívnak. Az Ügynökség feladatát az Európai Információs és Megfigyelő Hálózattal (European Information and Observation Network - EIONET) együttműködve látja el. Az EIONET-et maga az Ügynökség hozta létre, munkáját ugyancsak maga az Ügynökség illetve az egyes nemzeti alhálózatok koordinálják, amelyeket az Ügynökség hozott létre abból a célból, hogy minden, az európai környezettel kapcsolatos helyi információt gyűjtsenek és hogy azonosítsák a helyileg felmerülő környezeti problémákat (a Dobris Jelentésekhez hasonlóan). Az Ügynökség azonban nem csak a tagállamok meglévő információ szolgáltató kapacitására épít, hanem más testületekkel és nemzetközi szervezetekkel is együttműködik. 2. CSATLAKOZÁSI ELőKÉSZÜLETEK Amint megkezdődtek a politikai változások Közép-Kelet-Európában, mindkét oldalon felmerült az Európai Unióhoz való csatlakozás gondolata. Az EU oldaláról Németország volt a

csatlakozás legfőbb támogatója. A belső és nemzetközi egyeztetés évei után az Európai Tanács 1993. júniusi Koppenhágai Csúcsértekezletén hivatalosan is megteremtette a bővítés feltételrendszerét. Az Unió átfogó csatlakozás előtti stratégia kialakítására törekedett, miközben folyamatosan megteremti a bővítés alapjául szolgáló jogi és pénzügyi feltételeket. 2.1 AZ EURÓPAI MEGÁLLAPODÁSOK ÉS A STRUKTURÁLT DIALÓGUS Az Európai Unió a kommunista kormányok letűnése óta támogatja a közép-kelet-európai országok piacgazdaságának kialakítását. Az Unió a P hare Program keretében jelentős pályázat útján elnyerhető - pénzügyi segítséget nyújt a volt keleti tömb országainak, ide értve Szlovéniát, a b alti országokat és Albániát is (a Független Államok Közössége számára hasonló támogatási struktúrát hozott létre TACIS néven). Általánosabban fogalmazva az Unió vállalta a régió támogatására

irányuló törekvések koordinálását a G-24 országokkal (OECD tagországokkal) együttműködve. Fontos szerepet játszott az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank létrehozásában, melynek célja a legnagyobb hitelezők ösztönzése pénzügyi támogatások nyújtására, különösen, ha e hitelek a pénzügyi egyensúly helyreállítását szolgálják. Kereskedelmi vonatkozásban az EU fokozatosan megnyitotta piacát ezen országok felé. 14 A piacok felszabadításának nagy lökést adott az ún. Európai Megállapodások megkötése és véglegesítése. Az Európai Megállapodások olyan jogi eszközök, amelyekkel az EU már a teljes csatlakozás előtt biztosítja a társult országoknak azokat a kereskedelmi és egyéb előnyöket, amelyek egyébként csak a tagországoknak járnának. Ezek a megállapodások az EU által valaha megkötött legszélesebb hatókörű egyezmények, amelyek a politikai dialógustól kezdve a gazdasági integráció

kérdésein át a kulturális és pénzügyi együttműködésre is kiterjednek. Az egyezmények aszimmetrikus kereskedelem liberalizálást hajtanak végre, hiszen az EU azonnal lebontja a kereskedelmi és vámkorlátozásokat (a textil- és acél-ipari valamint mezőgazdasági termékek kivételével), a közép-kelet-európai országok számára viszont tíz éves átmeneti időszakot garantál a vámfalak lebontására. Az Unió Magyarországgal és Lengyelországgal 1991-ben, a Cseh Köztársasággal, Szlovákiával, Romániával és Bulgáriával 1993-ban, Észtországgal, Lettországgal és Litvániával 1995-ben írta alá az egyezményt. Valamennyi országban ez az egyezmény képezi a tagságra való felkészülés jogi gerincét. Az aláíró országok jogosultak az uniós tagságra és bevonást nyernek a csatlakozás előtti stratégiába. Az aláírással a csatlakozni kívánó országok kötelezettséget vállalnak arra, hogy megkezdik jogrendszerük közelítését az

Unióéhoz. Ez egyfelől a szabad versenyt segítő jogszabályok megalkotását, másfelől egy olyan állami támogatási rendszer kialakítását igényli, amely kompatíbilis az Európai Unió jogrendszerével. Az Európai Megállapodások jelentik a pénzügyi együttműködés keretét, amely a Phare Program pályázati rendszere mellett bizonyos makroökonómiai támogatások folyósítását is előirányozza. Az Európai Megállapodások egyik kulcstényezője a Társulási Tanácsok létrehozatala. A TT nem más, mint az Európai Unió és az egyes országok közötti bilaterális megbeszélések sorozata, amelyet a Társulási Bizottságok és a közös Parlamenti Bizottságok munkája is támogat. Az Európai Megállapodások kezdeményezik az Európai Unió és a csatlakozásra váró országok közötti politikai együttműködést miniszteriális szintű találkozók formájában. E találkozók, azaz "strukturált dialógusok" nemcsak a közös témák

megvitatására, hanem arra is alkalmasak, hogy az egyes országok képviselői jobban megismerjék az Unió szervezeti felépítését és döntéshozási folyamatait. A "strukturált dialógus" számos közösségi szektorra, különösen a transz-európai dimenzióval rendelkezőkre terjed ki. Ide tartoznak a környezeti, közlekedési, tudományos, kutatási és energiaszektor, a közös kül- és biztonságpolitika, valamint bizonyos jogalkotási és belügyi kérdések. Az Európai Unió és a közép-kelet-európai országok közötti tanácskozások mindeddig csak konzultációs jellegűek voltak. 1998. március 25-én az Európai Bizottság mind a tíz csatlakozást kérő ország vonatkozásában elfogadta a C satlakozási Partnerséget, amivel a "strukturált dialógusok" korszaka lezártnak tekinthető. 2.2 A FEHÉR KÖNYV Az Európai Megállapodások keretein belül a társult országok megkezdték jogrendszerük közelítését az Európai Unió

jogrendhez, és a belső piachoz elengedhetetlen jogszabályok megalkotását. A Fehér Könyv (melynek pontos címe: A közép-kelet-európai társult országok felkészítése az Unió egységes piacán való részvételre) a társult országokat kívánja támogatni ebben a folyamatban. A Fehér Könyv 23 szektorra bontva tartalmazza a belső piac megteremtéséhez szükséges alapvető jogok rendszerét, amelyek közé többek között a tőke szabad áramlása, az 15 ipari termékek szabad szállítása és ennek biztonsága, a verseny, a mezőgazdaság, közlekedés, energia, környezetvédelem, stb. tartozik A dokumentum valamennyi szektorban javaslatot tesz a belső piac érdekében szükséges intézkedésekre, sőt a jogharmonizációs intézkedések sorrendjére is. A belső piaccal összhangban alkotott jogszabályok a remények szerint fellendítik a gazdasági reformot, és jótékonyan hatnak az ipar átalakítására és a kereskedelem fejlődésére is. A Fehér

Könyv meghatározza a Bizottság, az egyes tagországok és a társult országok feladatait. A környezetvédelem vonatkozásában a dokumentum csak azokra a törvényekre tér ki, amelyek a termékek, áruk és tőke szabad áramlását írják elő. A Közösségi jog környezeti joganyagjának magját összesen 70 j ogszabály alkotja, amelyek közül 36 direktíva, 21 pedig ún. rendelet A Fehér Könyv jogi értelemben nem kötelező erejű és nem képezi részét a cs atlakozási tárgyalásoknak sem. A csatlakozandó országok feladata a teljes közösségi joganyag (acquis communiautaire) átvétele. 2.3 A KOPPENHÁGAI KRITÉRIUMOK Az Európai Tanács 1993. júniusi koppenhágai ülése megállapodott abban, hogy "KözépKelet-Európa csatlakozni kívánó országai az Európai Unió tagjaivá válhatnak, amennyiben képesek megfelelni a tagsággal járó követelményeknek", és kritériumokat fogalmazott meg a társult országok csatlakozási előkészületeinek

értékelésére. Ezek a következők: - a jelentkező ország rendelkezzen stabil intézményi garanciákkal a demokrácia, a törvényesség, az emberi és kisebbségi jogok védelme vonatkozásában; - rendelkezzen működő piacgazdasággal, és legyen képes az Európai Unión belüli versenyben helytállni; - legyen képes a t agsággal járó valamennyi kötelezettség fokozatos vállalására, ideértve a politikai, gazdasági ill. a pénzügyi unió által támasztott követelményeket is A csatlakozási folyamat alapja, hogy a cs atlakozó ország elfogadja és alkalmazza az uniós joganyagot, vagyis a törvénykezés, jogrendszer és intézményi struktúra alapvető elveit. 2.4 A KÖRNYEZETVÉDELMI JOGANYAG Az EU utóbbi 30 évben létrehozott teljes környezeti joganyaga mintegy 300 di rektívából, rendeletből, határozatból és ajánlásból áll. Ezeket számos bizottsági állásfoglalás és politikai irányelv egészíti ki. Az Európai Unió teljes környezeti

joganyagát a XI Főigazgatóság által 1997. augusztusában kiadott Útmutató az Európai Unió Környezeti Jogrendjéhez való Harmonizációhoz (SEC (97) 1608) című kiadvány tartalmazza. A kiadvány követi a belső piacról szóló Fehér Könyv felépítését és ennek megfelelően 9 szektorra bontja az Európai Unió joganyagát, és minden szektoron belül megjelöli a Fehér Könyv által is tartalmazott joganyagot. A kiadvány célja az EU környezeti jogrendszerének ismertetése a cs atlakozásra váró országok politikusai és vezető hivatalnokai számára, hogy meg tudják határozni a jogharmonizáció kulcsfontosságú területeit és a szükséges intézkedéseket. Általában véve az Európai Unió a p otenciális új tagországoktól elvárja a teljes joganyagnak még a csatlakozás előtti átvételét. Az Agenda 2000 és függelékei azonban arra utalnak, hogy a Bizottság a k örnyezeti jog vonatkozásában nem ragaszkodik szigorúan ehhez az alapelvhez.

Míg egyfelől ugyanis az Európai Unió környezeti jogának alkalmazását csak "hosszú távon" látja elérhetőnek, addig a csatlakozást már "középtávon" is elképzelhetőnek tartja. 16 2.5 AZ AGENDA MEGKEZDÉSÉIG 2000-TőL A CSATLAKOZÁSI TÁRGYALÁSOK Az Agenda 2000 című dokumentum az Európai Bizottság 2000 utáni stratégiáját vázolja föl, elemzéseket és javaslatokat tartalmaz a bővítésre vonatkozóan. Tíz melléklete van (minden egyes közép-kelet-európai országra vonatkozóan egy), amelyek a helyzetkép felmérése mellett a közösségi joganyag alkalmazásának esélyeit vizsgálják a Koppenhágai Kritériumok tükrében. A tíz várományos országnak 1996 áprilisában megküldött kérdőívekre kapott válaszok elemzése alapján az Agenda 2000 Magyarországgal, Lengyelországgal, Észtországgal, a C seh Köztársasággal és Szlovéniával javasolja a cs atlakozási tárgyalások felvételét, míg a másik öt

országot egy második fordulóba utalja. Ez a javaslat meglehetős elégedetlenséget váltott ki az Európai Parlament több tagországának képviselőjében és számos környezetvédő társadalmi szervezetben is, akik úgy vélik, hogy "a jelentkező országok két csoportra osztása igen elkedvetlenítően hatott egyes országok kormányaira és állampolgáraira", s ezért amellett érvelnek, hogy valamennyi jelentkezővel kezdődjenek meg a tárgyalások. Emellett a környezetvédő társadalmi szervezetek Nyugat és Közép-Kelet-Európában is egyaránt elégedetlenek azzal a t énnyel, hogy e k ulcsfontosságú folyamatok kérdésében a B izottság érdemi meghallgatásuk és az érdekelt országok közvéleményének kikérése nélkül, egysíkú szemlélet alapján döntött. Az Európai Tanács 1997. decemberi ülésén - fenntartva a korábbi döntést - az ötökkel (és Ciprussal) elkezdte a t árgyalásokat. Az első körben kimaradó másik öt ország

számára (valamint a már régen pályázó Törökország számára, amellyel az Európai Unió viszonya meglehetősen problematikus) létrehozta az ún. Európai Konferenciát, amelyben az állam- és kormányfők, valamint a külügyminiszterek évente tárgyalnak majd a Bizottság elnökével. A Tanács döntött továbbá a Csatlakozás Előtti Stratégia mielőbbi kialakításáról is, előírva annak évenkénti felülvizsgálatát. A döntésnek meg kell jelennie az Európai Megállapodásokban, a társulási együttműködésekben és a "lényegesen" megnövelt csatlakozás előtti támogatásokban is. Ez a stratégia továbbá lehetővé teszi a Tanács számára, hogy minden évben újra fontolóra vegye a tárgyalások megkezdését a második kör valamelyik országával. 1998 j anuárjában a Tanács elfogadta a Bizottság által előterjesztett mind a tíz közép-kelet-európai országra külön megfogalmazandó Csatlakozási Partnerség keretét, s ezzel

márciusban hivatalosan is megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások. 2.6 A CSATLAKOZÁSI PARTNERSÉG Az együttműködés további kívánalmait (például a közös munka prioritásait vagy az Európai Uniótól igénybe vehető pénzügyi segítség mértékét) a Csatlakozási Partnerség (Accession Partnership Agreements - APA) foglalja magukba. A célok a d emokrácia és a j ogállamiság erősítése, a kisebbségek védelme, a gazdaság reformja, az intézményi és közigazgatási struktúrák megerősítése, a belső piacon való teljes jogú részvétel feltételeinek megteremtése, igazságszolgáltatás és belügyek, a mezőgazdaság és a közlekedés fejlesztése, a k örnyezet védelme, szociális és foglalkoztatási problémák megoldása, a regionális és kohéziós törekvések megvalósítása. Minden pályázó országnak nemzeti programot kell készítenie az uniós joganyag átvételére, amely tartalmazza a p rioritások és középtávú célkitűzések

megvalósításának időtervét, és ahol lehetséges, a szükséges személyi és pénzügyi feltételeket (a pontos pénzügyi terveket évente kell elkészíteni). 17 A Csatlakozási Partnerség szerint a Közösség támogatásának feltétele az Európai Megállapodásokban foglaltak teljesítése. Ezen általános feltételek teljesülésének elmaradása esetén a Tanács felfüggesztheti a pénzügyi támogatást. A megállapodásokban foglaltak teljesülését elsősorban az Európai Megállapodások keretein belül fogják vizsgálni. A monitoring már 1998-ban megkezdődik, vagyis azelőtt, hogy a Bizottság benyújtaná a Tanácsnak első rendes jelentését a tagságra pályázó országok előrehaladásáról. A Csatlakozási Partnerség dokumentuma módosítható. Első értékelését a Bizottság 1999 vége előtt készíti el. 2.7 IDőRENDI ÜTEMEZÉS Pontos időtervek a bővítésre vonatkozóan nem készültek. A becslések szerint (amelyek sokszor a vágyakat

tükrözik és nem a realitásokat) az öt ország 2003. és 2006 köz ött (Lengyelország valószínűleg csak később) válik alkalmassá a csatlakozásra. Az alapvető kritérium változatlanul a joganyag átvétele. Több európai parlamenti képviselő hangsúlyozta a folyamatos tárgyalások szükségességét, mert csak ez garantálhat olyan rugalmas eljárást, amely lehetővé teszi, hogy minden egyes ország akkor csatlakozhasson, amikor már minden elvárásnak megfelel. 2.8 A TÁRGYALÓ FELEK A tárgyalások menetének kidolgozására a Bizottság ún. Bővítési Munkacsoportot (Accession Negotiation Task Force) állított fel, amelynek az a f eladata, hogy előzetesen kidolgozza az Európai Unió által képviselendő álláspontokat, megvizsgálja a rendelkezésre álló jogi eszközöket, tanulmányozza az egyes tárgyalófelek jogrendszerét és együttműködjön a Miniszterek Tanácsa Főtitkárságának forgó rendszer szerint egymást váltó elnökeivel. A

Munkacsoport feladatai közé tartozik a javaslatok kidolgozása, kompromisszumos megoldások kialakítása azon vitás kérdésekben, amelyek a bővítési tárgyalások során felmerülnek, illetve a szoros együttműködés biztosítása a Bizottság egyes Főigazgatóságaival a Tanács elé beterjesztendő, a tárgyalásokkal kapcsolatos bizottsági nyilatkozatok előkészítésében. A Munkacsoport képviseli a Bizottságot a tárgyalások során Minden tárgyalási munkacsoport az adott tagország fő tárgyalójából, két titkárából, valamint a Munkacsoport vezetőjéből és annak tanácsadó testületéből áll. A Munkacsoport vezetője Nicolaus van der Pas, akit a fentiek értelmében országonként egy, vagyis összesen hat három fős team támogat majd. A 19 tárgyalóbiztos közül mindössze egy származik a X I Főigazgatóságtól, így kérdéses, hogy vajon mennyire sikerül majd a fenntarthatóság elvét érvényesíteni a tárgyalások során. A

Magyarországgal tárgyaló csoport vezetője Giorgio Bonacci (Olaszország), akit Antonio Bensaude de Castro Friere (Portugália) és Filip Cornelis (Belgium) támogat majd. A Francois Lamoureux főigazgató-helyettes vezetése alatt álló IA Főigazgatóság felel a Csatlakozási Partnerségekért, az Európai Unió csatlakozás előtti munkájának finanszírozásáért, az Szerződések szem előtt tartásáért és jogharmonizáció helyzetének értékeléséért, ideértve Nemzeti Programjaik (NPAA) megvalósulását is. A Munkacsoport természetesen valamennyi Főigazgatóság szakmai segítségére épít. A tárgyalások az uniós joganyag részletes elemzésével kezdődtek a hat ország, a Bővítési Munkacsoport és a IA Főigazgatóság képviselői jelenlétével rendezett többoldalú megbeszélésekkel. 18 A tárgyalások menete a következő: • • • • • • • • • tudomány és kutatás (a DG XII és III szakértőinek bevonásával);

telekommunikáció és információs; technológia (DG XIII); oktatás és képzés (DG XXII); kultúra és audio-vizuális médiapolitika (DG X); iparpolitika (DG III); kis- és középvállalkozások (DG XXIII); közös védelmi és külpolitika (DG I, IA, IB, VIII); és társasági törvény (DG XV). A Munkacsoport még további témák tárgyalását is kitűzi majd, szándéka szerint a legnehezebbeket (mint pl. a mezőgazdaság és környezetvédelem) a sor végére hagyva 2.9 A CSATLAKOZÓ ORSZÁGOK TÁMOGATÁSA Közösségi programokban való részvétel Az Európai Unió szükségesnek találja a jogharmonizáció gyorsításának és a j ogalkalmazási hatékonyság javításának támogatását, ezért a csatlakozás dátumától függetlenül bevonja a csatlakozni kívánó országokat a közösségi programokba. Ehhez azonban a közösségi joganyag széleskörű ismerete szükséges. Az ismeretek terjesztésére jött létre a TAIEX nevű szervezet (Technical Assistance

Information Exchange Office) a Fehér Könyv megjelenésével egy időben, amely a közösségi joganyag, kiemelten a környezettel és közlekedéssel kapcsolatos acquis megismerésében segíti nemcsak a k ormányokat, hanem a m agánszektort (cégeket) is. Pénzügyi segítség Az 1998-al kezdődő csatlakozás előtti stratégia megerősítésének lényeges eleme az Unió pénzügyi támogatása. E támogatás feltétele a demokratikus elvek és gyakorlat alkalmazása, az Európai Megállapodásokban foglaltak teljesítése, a Fehér Könyv fő irányelveinek érvényesítése, az Országvéleményekben megfogalmazott "érzékeny" terület megfelelő kezelési módja, a P hare pénzek felhasználásának hatékonysága, illetve az elkövetkező gazdasági konvergencia programjaira való felkészülés megkezdése. A Bizottság a t eljes környezeti acquis átvételének és alkalmazásának költségeit a 1 0 jelentkező ország viszonylatában mintegy 100-120 milliárd

ECU-re becsüli. Ezen összeg nagyobbik része várhatóan a légszennyezést csökkentő infrastrukturális beruházásokra, a vízés szennyvízkezelésre, valamint a hulladékkezelésre fordítódik majd. A hatékony felhasználáshoz szükséges környezetgazdálkodási struktúrák kiépítése, az intézkedések végrehajtatása és hatásainak értékelése várhatóan további jelentős összegeket emészt majd föl, melynek nagyságrendjét azonban nehéz meghatározni. Az egyes rendelkezések végrehajtásának tagországonkénti költségvonzatára eddig nem készültek pontos becslések. Egyes országok ugyanakkor finanszíroztatási stratégiájuk tervezése érdekében már megkezdték a költségek felmérését. Az Európai Unió véleménye szerint e költségek nagy részét a tagországoknak maguknak kell fedezniük, tovább növelve a környezeti kiadások amúgy is emelkedő arányát. Ez a növekedés 19 az utóbbi évek átlagában elérte a 30 %-ot és a

jelentkező országok némelyikében a környezeti kiadások GDP-re vonatkoztatott aránya már elérte, sőt meg is haladta az uniós szintet. Az összes EU pénzügyi alap mobilizálása sem elégséges a kívánt cél eléréséhez. Ezen az Unió a már meglévő források összekapcsolásával kíván segíteni, valamint összhangot próbál teremteni a potenciális támogatók: a tagországok, az Európai Beruházási Bank (European Investment Bank-EIB) és a nemzetközi pénzügyi szervezetek között. A pénzügyi források mobilizálásnak egyik további eszköze a magántőke fokozott bevonása. Mindezeken túl két olyan csatlakozás előtti pénzeszköz is létezik, amelyek - legalábbis részben - felhasználhatók környezeti beruházások finanszírozásához. A Phare Program 1990. és 1996 köz ött a Phare teljes, 600 m illió ECU-s költségvetéséből mintegy 54 milliót költöttek a környezeti szektorra (9 %-os részesedésnek). Mostantól azonban a Phare Program

elsődleges célja a csatlakozás segítése, s ez kulcsszerephez juttatja majd a P hare alapot a Bizottság kezében. 1996 és 1999 között 6,7 milliárd ECU-ben irányozták elő a szétosztandó pénzmennyiséget, 2000. és 2006 köz ött évi 1,5 milliárd ECU-vel számol a k öltségvetés a csatlakozásra váró 10 ország vonatkozásában. 1998-tól kezdődően a Phare támogatás kategóriái: intézményépítés (mintegy 30 %-ban), ami a demokratikus intézményrendszer, a jogállamiság, a közigazgatási szektor és a közszolgáltató szervezetek erősítését foglalja magában (a joganyag átvételéhez és alkalmazásához szükséges intézményi és közigazgatási struktúrákat, és munkaerő kiképzését); és befektetések finanszírozása (mintegy 70 %-ban). Ez utóbbi kategóriában várhatóan egyharmadnyi lesz a környezetvédelmi szektor részesedése. A Phare-ből támogatott környezetvédelmi projekteket négy csoportba sorolhatjuk majd: • • • •

az Európai Uniós jogharmonizáció és az általános integrációhoz kapcsolódó törvényhozás és politika reformja; a környezetvédelem finanszírozási rendszerének fejlesztése: új finanszírozási eszközök létrehozását és a kulcsfontosságú pénzügyi intézményrendszer (pl.: ökoalapok) fejlesztése; a jogharmonizációs folyamatban aktívan részt vevő és az országok által is támogatott intézmények támogatása; valamint a környezeti tudatosság növelése. A Bizottság minden évben úgynevezett Finanszírozási Memorandumot fogad el valamennyi csatlakozásra váró ország pénzügyi támogatására vonatkozóan, melyben törekszik a Csatlakozási Partnerségben foglalt prioritásokat érvényre juttatására. Mindezeken túl a 2000-től kezdődően a közép-kelet-európai országoknak nyújtandó csatlakozás előtti támogatás két fő formája: A mezőgazdasági támogatás Az évente mintegy 500 millió ECU-s támogatás (2000 után)

felhasználásának céljai a mezőgazdasági struktúraváltás és a m arketing tevékenység fejlesztése, az élelmiszeripari termékek minőségi kontrollja. A célok megvalósítási tervét a Nemzeti Programoknak kell 20 tartalmaznia. Ez az alap támogathat olyan kiemelt integrált fejlesztési projekteket, amelyek helyi kezdeményezéseknek nyújtanak támogatást (például a h elyi gazdaságunk diverzifikációja, az alapszolgáltatások ellátása és a h elyi infrastruktúra fejlesztése). Ezt a támogatást a C satlakozási Partnerség keretein belül összehangolják majd a P hare támogatással. Regionális szintű strukturális támogatás Ezt a 2000. é s 2006 között évi egy milliárd ECU-ben megállapított támogatási alapot kezdetben valamennyi csatlakozásra váró ország igénybe veheti, később - egyes országok csatlakozása után - a többiek között osztandó fel (az Európai Unióhoz csatlakozó országok csatlakozásuk után a sokkal nagyobb

Strukturális Alapokhoz folyamodhatnak támogatásért). A strukturális támogatás (Instrument for Structural Policies for Pre-Accession Aid - ISPA) célja a csatlakozó országok infrastrukturális színvonalának a közösségi átlaghoz való közelítése. A Bizottság javaslata szerint e strukturális támogatást kizárólag környezetvédelmi és közlekedési projektek finanszírozására lehet használni (hasonlóan az Unión belül működő Kohéziós Alaphoz). E támogatás a k edvezményezett országokat készíti fel a C satlakozási Együttműködésekben írásba foglalt környezetvédelmi és jogharmonizációs célkitűzések megvalósítására. A regionális szintű strukturális támogatások elosztásában a Phare Program a Strukturális Alapok eljárási rendjét alkalmazza majd. Az összes csatlakozó ország vonatkozásában a 2000-2006. között nyújtandó csatlakozás előtti támogatások együttes összege 7x3 = 21 milliárd ECU lesz. Sajnos azonban

ennek az összegnek csak töredéke kerül felhasználásra környezetvédelmi célra: • • az ISPA 50%-a (ahol meg kell jegyeznünk, hogy a Kohéziós Alap gyakorlatához hasonlóan az ivóvízellátás is környezetvédelmi beruházásnak minősül eléggé vitatható módon) a Phare 33%-a (a tervek szerint). Ez évi egy milliárd (hét év alatt tehát hét milliárd) ECU a becsült 100-120 milliárdos szükségletnek csak töredéke. A multiplikátor hatás A Bizottság szándéka, hogy a közösségi támogatások rendszerében a lehető legnagyobb mértékben érvényesüljön a multiplikátor hatás. Először, a pályázó országoknak részfinanszírozást kell vállalniuk a Strukturális Alapok által támogatott projektekben. Másodszor, ahol csak lehet, de különösen a joganyag alkalmazásához kapcsolódó közös finanszírozású beruházások esetében (ahol a h itelek az Európai Beruházási Banktól, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól és

a Világbanktól származnak) kiemelt hangsúlyt kell fektetni a külső finanszírozásra és a magántőke bevonására elsősorban a profittermelő projektek esetében (például a telekommunikációs vagy TENs projektek). A Bizottság valamennyi előbb említett szervezettel keretmegállapodást köt és a finanszírozást azokkal közösen, a közösségi normáknak megfelelően tervezi meg. A Phare Program katalizátor szerepet tölthet be a privát és nem privát szféra által finanszírozott hitelek mobilizálásában. A nukleáris biztonság területén a különböző hitelezők közötti együttműködés valamennyi, a biztonsági normák javításával kapcsolatos tevékenységre kiterjed majd (szakmai segítségnyújtás, modernizáció, bezárás). Az Unió szerepe ebben a Phare és az EURATOM 21 által nyújtott hiteleket koordinálása, garanciavállalás a NSA Egyezményekben foglalt, korábban megállapított határidők teljesülésére. 2.10 AZ UNIÓ

VÉLEMÉNYE KÖRNYEZETVÉDő TÁRSADALMI SZERVEZETEINEK Amint azt már korábban említettük, az Európai Bizottság az Agenda 2000 tanúsága szerint a csatlakozásra váró országoktól a környezetvédelmi acquis teljesítését csak "hosszú távon" várja el. Ez olyan benyomást kelt, mintha a Bizottság a környezeti joganyag bizonyos részeit ideiglenesen fel akarná függeszteni. A környezetvédők számára ez a döntés megkérdőjelezhető, mert noha az Európai Unió környezetvédelmi joganyaga még önmagukban nem garantálja a fenntarthatóságot, már tartalmaz fontos garanciákat e szempont figyelembe vételére. Ha ezeket nem alkalmazzuk, a t öbbit - különösen azokat, amelyek megvalósulása esetleg fenyegeti a fenntarthatóságot - pedig igen, ez egyértelműen környezeti károkhoz vezet majd. Az ipar például a szabad piac minden előnyét élvezné, anélkül, hogy a szabad piachoz hasonlóan szigorúan betartott környezetpolitika ebben

bármennyire is korlátozná. A Bizottságnak újra kellene gondolnia a felfüggesztések és derogációk kérdését és inkább a csatlakozni kívánó országok támogatását kellene a f enntarthatóság követelménye szerint átalakítania. A környezeti joganyag tekintetében a környezetvédő társadalmi szervezetek tehát a mielőbbi tényleges alkalmazása mellett szállnak síkra. Kivételes eljárás kizárólag olyan esetekben indokolt, ahol egyértelmű, hogy az Európai Unió jogrendszerének alkalmazása a helyzet rosszabbodásával járna együtt (mint ahogy ez a levegőminőségi normák esetében előfordult). Ilyenkor azt az eljárást kell követni, amely Svédország, Finnország és Ausztria esetében már bevált, vagyis lehetővé tenni a belépők számára az Európai Unióénál szigorúbb helyi jogrendszer alkalmazását. 1998. február 2-án az Európai Bizottság elnöke, J Santer találkozott hét jelentős környezetvédő szervezet képviselőivel

(EEB, Friends of the Earth Europe, WWF, T&E, Greenpeace, Climate Network Europe, Birdlife International), akik megerősítették, hogy az Unió jogrendszerének szolgai alkalmazása helyett a bővítés során a fenntartható fejlődés elvét kell szem előtt tartani. Külön figyelmet kell szentelni az egyes országok sajátos szükségleteire és jellemzőire: • • • • Közép-Kelet-Európa fajokban gazdag vadvilágának, tájainak és egyéb természeti erőforrásainak (ideértve az erdőket is) megfelelő védelme; a közlekedési, energia- és vízellátó szektorok szükséglet-orientált fejlesztése, ezen infrastrukturális szférák önburjánzó, állandóan növekedő fejlődésének elkerülése; határozott politikai fellépés az energiafelhasználás hatékonysága, a megújítható erőforrások felé való eltolódás, a nukleáris biztonság és az atomhulladékok kezelése kérdéseiben; és a Közös Agrárpolitika "megkerülése" olyan

értelemben, hogy az új tagországokban már amúgy is működő fenntartható mezőgazdasági rendszereket ne kelljen átállítani a KAP jelenlegi, túl intenzív, környezetkárosító gyakorlatára. A fentieken kívül a környezetvédők további környezeti szempontok érvényesülését tartják kívánatosnak a bővítési folyamat során: • szigorú alkalmazása annak az elvnek, hogy a csatlakozó országokban bármely belföldi vagy külföldi új beruházás legalább a jelenleg érvényben levő közösségi joganyagnak feleljen meg; 22 • • a csatlakozás utáni átmeneti időszak mind időbeli mind témák szerinti minimalizálása. Amennyiben szükséges, a közösségi joganyagtól való bármilyen eltérésről nyílt tárgyalási folyamatban, a különböző érdekcsoportok és az Európai Parlament bevonásával szülessen döntés; és a Phare Programon keresztül nyújtandó EU-támogatások során előnyben kell részesíteni azon beruházás

jellegű támogatásoknak, amelyek elősegítik a környezetvédelem eszközeinek hatékony alkalmazását, a k örnyezetgazdálkodás fejlesztését, és munkahelyeket teremtenek a környezeti szektoron belül. E javaslataikkal egy időben a környezetvédő szervezetek figyelmeztetnek arra, hogy a fentiekben vázolt stratégia csak akkor vezethet eredményre, ha a Bizottság és a j elenlegi tagországok önmagukra vonatkozóan is komolyan elkötelezik magukat a fenntartható fejlődés stratégiája mellett. Ez nemcsak önérdek, hanem Közép-Kelet-Európa döntéshozóit és közvéleményét is befolyásoló fontos tényező, amely segíthet ezen országoknak abban, hogy a csatlakozást olyan folyamatnak tekintsék, amely pozitív, jövő-orientált gazdasági és társadalmi reformon nyugszik, a közegészségügyi állapotok javulásával és a közjólét növekedésével jár együtt és új perspektívákat ad nemcsak a csatlakozó országok társadalmai, hanem - a

következetes önreform révén - a jelenlegi tagországok számára is. Fontos tehát leszögezni, hogy az Unióban működő jelentős környezetvédelmi szervezetek nem ellenzik annak keleti bővítését, csupán azokra a v eszélyekre szeretnék felhívni a figyelmet, amelyek ezen országok környezeti állapotának romlásához vezethetnek. A nyugati környezetvédők közép-kelet-európai kollégáikat együttműködésre invitálják, és felkérik őket arra, hogy nyugati társaikkal együtt tegyenek meg minden tőlük telhetőt a közös Európa környezeti állapotának javításáért. 3. AZ EURÓPAI UNIÓ ÉS MAGYARORSZÁG 3.1 AZ EU ELŐZMÉNYEI1 Ennek a f ejezetnek nem célja egy mély és átfogó történeti-elméleti bemutatást, elemzést nyújtani, azonban egy nagy és jelentős nemzetközi szervezet tagsági viszonyáról beszélve elkerülhetetlen (röviden legalább) beszélni magáról a szervezetről mint egyfajta egységesülési szándékról, folyamatról, a

mögötte álló felfogásokról és elméletekről. (Az EK majd EU történetét az elemzések túlnyomó része csak 1950-től kezdi és nem foglalkozik az előzményekkel. A következő néhány bekezdés ezt a hiányt szándékozik pótolni Az 1950 utáni történet az 1. Fejezet témája - a szerk) A politikatörténet sok egységgondolatot és törekvést ismer Európában és a világ más tájain is. Ha nem akarunk időben nagyon visszanyúlni akkor is (külföldi példaként) szükséges megemlíteni Victor Hugót, és az általa a köztudatba bevezetett Európai Egyesült Államok kifejezést, - hazai politikusként és gondolkodóként pedig Kossuth Lajos ezirányú tervezeteit. Elméleti oldalról vizsgálva számos integrációs tárgyú elméletre, eszmeáramlatra bukkanhatunk, melyből a szakirodalom általában a funkcionalizmust, a föderalizmust, a realizmust, a neofunkcionalizmust, az interdependencia-elméletet és a rezsimelméletet emeli ki.2 Amint azonban ezen

elméletekről szólva azt az egyik szakíró malíciózusan megjegyzi, "sikerük az európai integráció leírásában körülbelül akkora, mint a legendabeli király által az 23 elefánt leírására megkért vak bölcseké: mindegyik rátapint az elefánt egy-egy testrészére, és ebből kifolyólag egészen más állatot ír le, mint amilyen az elefánt egészében."3 Politikatörténetileg tekintve a II. Világháború után Kelet-Európában egy ún szervetlen integráció, a s zovjetizálás valósult meg, ezzel szemben Nyugat-Európában pedig egy evolúciós alapon álló szervezet-fejlődési folyamat kezdődött el. Nyugat Európában már közvetlenül a II. Világháború befejezését követően nagyon sokféle integrációs törekvés indult el, de nem volt egyetértés abban, hogy a létrehozandó szervezeti egység mekkora legyen (kontinentális, vagy csak regionális), és hogy föderalista vagy konföderalista alapokon álljon. Az államok

többsége (élükön Nagy Britanniával, a skandináv országokkal és Portugáliával) a hagyományos, kormányközi megállapodások formáját öltő, a tagállamok szuverenitását megtartó szervezet mellett állt ki. A szuverenitás egy részéről is lemondani kész államok közé tartozott elsősorban Franciaország, Olaszország és a Benelux-államok. Ez utóbbi államcsoport elsősorban gazdasági érdekből, valamint - Franciaország esetében - Németország "szoros felügyelet alatt tartása" céljából politizált ekképpen. Így került sor Robert Schuman akkori francia külügyminiszter javaslatára (1950. május 9), mely szerint Montániunió néven a francia és a német szén- és acéltermelést közös főhatóság alá helyeznék, és ezáltal egy minden más európai ország számára is nyitva álló szervezetet, egy szupranacionális együttműködést hoznak létre. Mint ismert, viszonylag gyors csatlakozási hullám után, 1951. á prilis 18-án

Franciaország, Németország, a Benelux-államok és Olaszország aláírta a szerződést, mely 1952. július 25-én lépett hatályba 3.2 AZ EURÓPAI UNIÓ4 ÉS MAGYARORSZÁG KAPCSOLATA: TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS5 Magyarország és a Közösség közötti kapcsolat nagy változásokon ment át: kezdődött a Közösség elismerésének megtagadásával (1968-ig), folytatódott a Közösség de facto elismerésével (1968-1973.), a multilaterális kapcsolatok kiépítésével (1973-1980), a viszony átfogó normalizálásával (1980-1989.), majd a felzárkózási-támogatási szakaszon (19891990) át jutott el a társulási megállapodásig (1991-1994), illetve az 1998-ban megkezdődött és jelenleg folyó konkrét csatlakozási tárgyalásokig. Az Európai Unió bővítése több szempontból is szakaszolható, hazánk felől nézve azonban mindenképpen meghatározó jelentőségű, hogy az 1980-as évek végéig az integráció a kétpólusú világrendszer keretei között

zajlott, majd az 1995. január 1-én taggá váltak már azt jelzik, hogy az Unió közvetlen vonzáskörébe vonta a korábbi semleges (és gazdasági erejüket tekintve az EU átlaga fölött álló - és ezért örömmel üdvözölt) országokat6, az ezt követően sorra kerülő, azaz a minket is magában foglaló bővítési körre az EU habozó magatartása jellemző. Kronológia 1990. november 6-23.: Az Európai Parlament ülésének központi témája a Közép-Kelet-Európa országainak gazdasági és politikai támogatása volt. 24 november 29.: Budapesten megnyílik az Európai Közösségek diplomáciai képviselete (Közvetlen diplomáciai előzmény: 1988. augusztus 8-án Magyarország és az EK felvette a diplomáciai kapcsolatokat.) december 18.: Az Európai Közösségek külügyminisztereinek brüsszeli értekezlete jóváhagyta a Magyarországgal, Csehszlovákiával és Lengyelországgal folytatandó, a társulási szerződésre vonatkozó tárgyalások

megkezdését. december 21.: Brüsszelben megtartották az EK és Magyarország közötti, a Magyarország társulásáról szóló tárgyalások első ülését. (Már ekkor kiderült, hogy a tárgyalássorozat Magyarország számára a vártnál sokkal nehezebbnek bizonyul: az EK már ekkor és eleve nem értett egyet a gyors csatlakozási szándékkal, ezért az ilyen tartalmú magyar álláspontot a megállapodásban még rögzíteni sem volt hajlandó.) 1991. január 30.: Brüsszelben az ún. " huszonnégyek" az Öböl-háború és a KGST-piac összeomlása következményeinek kompenzálására 500 m illió dolláros hitelt szavaztak meg Magyarországnak, - ennek felét az EK vállalta. március 13.: Az EK Bizottsága a közép-kelet-európai országok reformfolyamatainak támogatása jegyében jóváhagyta Magyarország számára 180 millió ECU segély folyósítását. június 28-29.: Az Európai Tanács luxemburgi ülésén elfogadott záróközlemény kimondta, hogy

az EK 1991. októberére be kívánja fejezni a Csehszlovákiával, Lengyelországgal és Magyarországgal 1990. decembere óta folyó tárgyalásokat augusztus 1-2.: Az EK Bizottsága határozatot hozott arról, hogy a Közösség a PHARE-program keretében 1991-ben 339 millió ECU-vel támogat majd összesen 22 közép- és kelet-európai programot, ebből Magyarország részesedése 86 millió ECU. november 22.: Brüsszelben parafálták az EK valamint Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország közötti társulási szerződést. 25 december 16.: Aláírták az EK és Magyarország közötti társulási szerződést. (Európai Megállapodás néven 1994. február 1-jén lépett hatályba) A csatlakozási szerződésben végül Magyarországnak nem sikerült elérni, hogy közös célként fogalmazódjon meg Magyarország későbbi csatlakozása, kompromisszumként csak a preambulumban rögzítették, hogy a Közösség "tudomásul veszi" Magyarország

csatlakozási szándékát. (A dokumentumot részletesen a következő fejezet ismerteti.) 1992. február: Magyarországot (valamint a visegrádi államok többi tagját) levették a COCOM "tilalmi" listáról. szeptember 16.: Strasbourgban az Európai Parlament egyhangúlag megszavazta az EK és Magyarország, illetve Lengyelország között megkötött társulási szerződést. (Csehszlovákia társulási szerződését nem tárgyalta a Parlament, mert az ország közelgő kettéválása a dokumentum módosítását követelte meg.) szeptember 24.: A magyar Országgyűlés létrehozza az Európai Közösségi Ügyek Bizottságát. október 5.: A három "visegrádi ország" külügyminisztereinek és az EU képviselőinek találkozóján megtárgyalták az EU bővítésének lehetőségét. október 6.: Granasztói György, az EK mellé rendelt magyar misszió vezetője, rendkívüli és meghatalmazott nagykövet, Luxemburgban átadta a megbízólevelét az EK

képviselőinek. október 28.: Londonban megtartották az EK és a "visegrádi csoport" vezetőinek első csúcstalálkozóját. november 17.: A magyar Országgyűlés ratifikálta a magyar-EK társulásról szóló Európai Megállapodást. december 11-12.: Az Európai Tanács megvitatta a közép-kelet-európai országokról készült jelentést, de az érdemi döntést a Tanács 1993. júniusi koppenhágai ülésére halasztotta 26 1993. május 6.: Az EK a PHARE-program keretében 100 millió ECU segítséget nyújtott Magyarországnak a piacorientált gazdaság kialakításához. június 21-22.: Az Európai Tanács Koppenhágában tartott ülésén "zöld jelet" adott, amikor leszögezte, hogy "azon közép-kelet-európai társult országok, amelyek úgy akarják, az Európai Unió tagjává válnak." július 16.: Magyarország és az EK képviselői Brüsszelben jegyzőkönyvet parafáltak, amely kiegészíti a társulási megállapodást, és

ebben az EK Magyarország javára egyoldalú kedvezmények nyújtását vállalta. 1994. február 1.: Hatályba lépett az EK és Magyarország között 1991. de cember 16-án aláírt társulási szerződés, melynek végleges hivatalos elnevezése: "Európai Megállapodás". Ugyanezen a napon az Európai Parlamentben megalakulnak a Magyarország és Lengyelország ügyeivel foglalkozó vegyes bizottságok. március 22.: A magyar Országgyűlés felhatalmazta a kormányt, hogy adja be a Magyar Köztársaságnak az EU-hoz való csatlakozás iránti kérelmét. április 1.: Magyarország a volt ún. szocialista országok közül elsőként benyújtotta a hivatalos csatlakozási kérelmét az EU-hoz. 1995. június 15.: A magyar kormány határozatban (217461995. /VI:15) fogadta el az EU egységes belső piaci jogszabályainak átvételéről szóló nemzeti programot. 1997. február 28.: 27 Az EU sürgeti a ci prusi rendezést. Az EU egy kétövezetes, kétközösségű

föderációban, egyetlen államban gondolkodik.7 március 6.: Az EU megkezdte a munkálatokat a felvétellel járók hatások és költségek elemzésére vonatkozóan, mely tanulmányokat az év második felében hozták nyilvánosságra. július 16.: J. Santer Strasbourgban hivatalosan átadta az országjelentéseket ("AVIS") a j elölt-országok külügyminisztereinek. július 23.: Az EU Bizottság kiadta az országjelentéseket: Magyarországra vonatkoztatva a F ehér Könyvben szereplő 899 közösségi irányelv és direktíva közül Magyarország 579-et részben vagy egészben teljesített. Kritikát kapott a rendőrségi vádalkura, az őrizetbevételi eljárásra, a személyes adatok felhasználására, a r oma-ügyekre, az önkormányzatok felügyeletére, egyes munka- és szociális jogi kérdésre, a környezetvédelemre vonatkozó nem megfelelő szabályozás, vagy a hatályos szabályozás be nem tartása. Viták kezdődtek az EU-n belül: kivel kezdjenek

csatlakozási tárgyalásokat? A francia, az olasz, a görög és valamennyi skandináv állam kiállt amellett, hogy a tárgyalásokat egyszerre kell megkezdeni valamennyi jelölttel. augusztus 4.: J. Santer szerint a bővítési tárgyalásokat 5+1 alapon kell elkezdeni (Magyarország, Csehország, Lengyelország, Szlovénia, Észtország és Ciprus), és az intézményi reformokat még a bővítés előtt végre kell hajtani. A török kormány jelezte, nem hagyja, hogy nélküle kezdjék meg a tárgyalásokat, Görögország pedig ismét kijelentette, bojkottálni fogja a közép-kelet-európai országok csatlakozását, ha Ciprust kihagyják az első körből. október 2.: Az EU külügyminiszterei Amszterdamban aláírták az EU-alapszerződést, amelyet még júniusban hagytak jóvá az állam- és kormányfők. október 4.: Bejelentik: az EU 1998. elejétől kívánja indítani Csatlakozási Partnerségi programját A program a f elkészítést szolgálja, a s tratégiát

egyeztetik a t agfelvétel-jelölt országokkal is. A program arra a jelentésre épül, amelyet az EU-nagykövetek tanácsa készített, és ami tulajdonképpen az országjelentések továbbgondolása. november 8.: 28 Úgynevezett "stadion-modell" kidolgozását javasolta az EU-bővítés folyamán az osztrák alkancellár. Ennek lényege, hogy minden jelentkezővel egyszerre kellene elkezdeni a tárgyalásokat, majd a h aladási sebesség szerint kerülnének egyre beljebb, illetve a cé lhoz egyre közelebb az arra képes országok. november 26.: Az Egyesült Királyság - mint az EU 1998. jan 1-től soron következő elnökséget adó tagállama - bejelenti, hogy 1998. március végén meg akarja kezdeni a cs atlakozási tárgyalásokat. december 4.: Lesz is közös startvonal, meg nem is - így összegezhető az EU-Parlament EU-bővítésről szóló jelentése, melyet ezen a napon szavaztak meg Brüsszelben. A Parlament döntése szerint három változat

lehetséges: 1. A bővítés mind a 11 ország számára nyitott 2. A tárgyalásokat csak 10 országgal kell megkezdeni, Szlovákiával nem 3. Hat országgal kezdődjön meg a tárgyalás Az EU Parlament lényegileg elfogadta, hogy az érdemi tárgyalásokat csak ez utóbbi csoporttal kell elkezdeni, azaz a d ifferenciálás mellett döntött, de az összes jelentkező alkalmasságát felülvizsgálják majd évenként. A finanszírozási rendszert illetően a Parlament nem látta szükségesnek megnövelni a t agországok befizetését. (Ennek mértéke jelenleg az adott ország GDP-jének maximum 1,27 %-a.) december 13.: EU-állam- és kormányfői csúcs Luxemburgban: döntés a csatlakozási tárgyalások megkezdéséről. 1998. április 1.: Megkezdődik a csatlakozási folyamat ún. átvilágítási szakasza: ennek során tételesen megvizsgálják, hogy a csatlakozni kívánó ország jogrendje, jogalkotási menetrendje hol tart, mikor és mennyiben fogja átvenni az

EU-joganyagot, hol várhatók problémák, valamint mely esetekben merülhet fel az időleges halasztás igénye, illetve lehetősége. június 22.: Nikolaus van der Pas, a bővítési tárgyalásokat irányító brüsszeli munkacsoport vezetője kijelentette, hogy az EU ragaszkodik ahhoz, hogy a csatlakozni kívánó országok a lehető legrövidebb időn belül átvegyék a közösségi joganyagot. Átmeneti könnyítések elképzelhetők, de csak nagyon rövid határidőre, és csak néhány jól megindokolható területen. Bízik benne, hogy 1999. júniusára véget ér az átvilágítás, és addig döntés születik az Unió belső reformjáról, főként a mezőgazdaság és a strukturális alapok kérdésében 29 3.3 A M AGYAR KÖZTÁRSASÁG ÉS AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ÉS AZOK TAGÁLLAMAI KÖZÖTT TÁRSULÁS LÉTESÍTÉSÉRŐL SZÓLÓ EURÓPAI MEGÁLLAPODÁSRÓL8 A megállapodás aláírására 1991. december 16-án került sor, melyet 1994 január 4-én hirdettek ki

Magyarországon (1994 évi I. Törvény) A 12 EU tagállam ratifikálása után, 1994 lépett hatályba. február 1-én A megállapodás célja Magyarország felkészítése az Európai Uniós tagságra, és gazdaságának, politikájának és törvénykezésének az EU normákhoz való harmonizálása. A megállapodás korlátlan időtartamra szól, amelyet bármelyik fél felmondhat. A megállapodás elősegíti az áruk szabad mozgását, a hatályba lépésekor kezdődő és legfeljebb 10 éves átmeneti időszak idejére szabadkereskedelmi övezetet hoz létre, amely a vámtarifák fokozatos csökkentésével jár együtt. A megállapodás tiltja szigorítások bevezetését a fennálló helyzethez képest. A mezőgazdaság különleges érzékenysége miatt rendszeres és kölcsönös vizsgálatot ír elő, melyeknek célja a lehetséges kölcsönös könnyítések bevezetése. A munkaerő szabad mozgásának szabályozását bilaterális viszonylatba utalja. A megállapodás

csak azt szabályozza, hogy milyen elbánásban kell részesíteni valamely tagállam területén dolgozó magyar, illetve a Magyarországon dolgozó tagállamokból érkezett dolgozókat. Kölcsönösen megegyező elbánásban részesíti az államaik területén letelepedett külföldi vállalatokat és állampolgárokat saját vállalataikkal és állampolgáraikkal. Előírja továbbá a jogszabályok és szabványok közelítését, melyhez technikai segítséget nyújt. A környezetvédelmet és a fenntartható fejlődést először a gazdasági együttműködésről szóló VI. Cím 70 Cikke említi: "1. Magyarország és a Közösség együttműködést létesít, amelynek az a célja, hogy mindkét Fél előnyére, a lehető legszélesebb alapon erősítse a gazdasági kapcsolatokat és hozzájáruljon Magyarország fejlődéséhez. 2. Magyarország gazdasági és társadalmi fejlődését előmozdító politikák kialakításának a fenntartható fejlődés elveiből

kell kiindulni. Ezek a politikák egyebek között az iparra, ideértve a bányászatot, az építőiparra, a beruházásokra, a mezőgazdaságra, az energiára, a szállításra, a t ávközlésre, a r egionális fejlesztésre és az idegenforgalomra vonatkoznak. A környezetvédelmi megfontolásoknak már kezdettől fogva szerepet kell játszaniuk ezekben a politikákban. Ezeknek a pol itikáknak figyelembe kell venniük a har monikus és fenntartható társadalmi fejlődés követelményeit is. 3. Különleges figyelmet kell fordítani azokra az intézkedésekre, amelyek előmozdíthatják a regionális együttműködést." A gazdasági együttműködés a következő témákat foglalja magába: ipari együttműködés; beruházás-fejlesztés és -védelem; ipari szabványok és minőségtanúsítás; együttműködés a tudomány és technológia területén; oktatás és képzés; mezőgazdaság és az agrár-ipari szektor; energia; nukleáris biztonság; környezet;

vízügyi igazgatás; közlekedés; távközlés, postai szolgáltatások és műsorszórás; bank- és biztosítási tevékenység, más pénzügyi szolgáltatások; monetáris politika; együttműködés a könyvvizsgálat és a pénzügyi ellenőrzés terén; regionális fejlesztés; szociális együttműködés; idegenforgalom; kis- és középvállalatok; tájékoztatás és kommunikáció; vám; statisztikai együttműködés; közgazdaság; közigazgatás; kábítószer elleni küzdelem. 30 A környezet védelmét "életbevágó feladat"-nak minősíti a Megállapodás (VI. Cím, 79 Cikk) Ezen belül kiemelt fontosságú: • • • • • • • • • • • • a szennyezési szintek tényleges figyelemmel kísérése; a helyi, regionális és határokon átlépő levegő- és vízszennyeződés megszüntetése; hatékony energiatermelés és felhasználás, az ipartelepek biztonsága; a vegyi anyagok osztályozása és biztonságos kezelése; a

vízminőség, különösen a határon keresztülvezető vízi utak vízminősége; a hulladékok csökkentése, újrahasznosítása és biztonságos megsemmisítése, a B ázeli Egyezmény végrehajtása; a mezőgazdaság környezeti hatása, a talajerózió, az erdők, a növényvilág és az állatvilág védelme; a földhasználat tervezése, ideértve az építési és városfejlesztési tervezést; gazdasági és pénzügyi eszközök használata; globális klímaváltozás; a környezeti szempontból súlyosan terhelt ipari körzetek rehabilitációja; az emberi egészség védelme a környezeti ártalmak ellen. E célból a Felek a következő módon működnek együtt: • • • • • • • a technológia és know-how átadása; információk és szakértők cseréje, ideértve azokat az információkat, amelyek a tiszta technológiák átadására vonatkoznak, illetőleg azokat a szakértőket, akik e témával foglalkoznak; képzési programok; jogszabályok

közelítése (közösségi szabványok); regionális szintű együttműködés (ideértve az Európai Környezetvédelmi Ügynökség keretein belül történő együttműködést) stratégiák kifejlesztése, különösen a g lobális problémákra és kiemelten a klímaváltozásra vonatkozó kérdések tekintetében; a környezeti igazgatás javítása, ideértve a vízügyi igazgatást is. 3.4 A KÖRNYEZETVÉDELMI ÉS TERÜLETFEJLESZTÉSI MINISZTÉRIUM EURÓPAI INTEGRÁCIÓHOZ KAPCSOLÓDÓ SZERVEZETI FELÉPÍTÉSE A minisztériumok integrációs munkáját a Külügyminisztérium Európai Integrációs Tárcaközi Bizottsága koordinálja. A Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium két területen vesz részt. Ezek a t erületfejlesztés, amely az Európai Unió XVI, valamint a környezetvédelem, amely a XI. Főigazgatósághoz tartozik A minisztérium hatáskörébe tartozó és a két főigazgatósághoz tartozó terület nem teljesen fedi egymást. Azon

területeken, amelyek nem a K örnyezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium hatáskörébe tartoznak, mint például az atomenergia, a minisztérium koordinátori feladatokat lát el. A minisztériumon belül 9 m unkacsoport dolgozik. Ezek közül egy a területfejlesztéshez tartozik, a többi a környezetvédelemhez. A környezetvédelem nyolc területe a következő: (1) általános szabályozás, környezetpolitika, globális kérdések; (2) vegyi anyagok, ipari kockázatok és biotechnológia; (3) felszín alatti víz, talaj; (4) hulladék; (5) levegő; (6) felszíni vizek; (7) zaj; (8) természetvédelem. A minisztériumban 1998. áprilisában létrehozták az Integrációs és Nemzetközi Kapcsolatok Irodát, melynek részeként működik az Integrációs Főosztály. A főosztály az EU, NATO és OECD integrációért felelős, természetesen a csatlakozás idején a munka nagy részét az 31 Európai Integráció jelenti. Az Integrációs Főosztályon dolgozó

munkatársak között felosztásra kerültek az egyes szakterületek és feladatuk a szakterületek koordinálása szorosan együttműködve a többi főosztályon dolgozó szakértőkkel (szakmai, jogi, közgazdasági, stb.) A munka egyrészt az E U vonatkozó törvénykezésének és a magyar törvénynek az összevetéséből, majd ebből kiindulva a jogi harmonizációra korlátozódik, melynek részeként elkészült a következő négy évre a jogi harmonizációs program. Jelentős kérdés a végrehajtás feltételeinek (anyagi, személyi és intézményi) megteremtése is, amely a jelen pillanatban még nem kap elég hangsúlyt. Március 30-án megkezdődtek a csatlakozási tárgyalások, melynek az első része az ún. átvilágítás (screening), vagyis a jogharmonizáció áttekintése. Az EU által felállított 31 "átvilágítási csoportnak" megfelelően létrejöttek hazánkban is a munkacsoportok. A Környezetvédelmi és területfejlesztési Minisztérium

két munkacsoportban érdekelt, ezek a 21-es Regionális politika, strukturális eszközök koordinációja munkacsoport, és a 22-es Környezetvédelem munkacsoport. Mivel a minisztérium két jelentős témának a főfelelőse ezért a tárgyalási folyamatba két fő-tárgyalót delegál. Tizenkét átvilágítási munkacsoporthoz jelentkezett be a minisztérium társ-felelősként, és az összes többi munkacsoportban részt vesz szakértőként. A minisztérium integrációhoz kapcsolódó felépítése lehetőséget adhat, annak megfelelő működtetése esetén, a színvonalas munkára. 3.5 A KÖRNYEZETVÉDELEMMEL FONTOSABB HAZAI STRATÉGIÁK10 KÖZVETLENÜL KAPCSOLATOS A jelen fejezet csak a k örnyezetvédelemmel közvetlenül kapcsolatos stratégiákat, stratégiai műhelymunkákat és elképzeléseket, azoknak is csak a főbb trendjeit ismerteti. Ezen belül is alapvetően két stratégiai "műhelyre", illetve ezen műhelyekből kikerült stratégiai munkákra

koncentrál. Az egyik a Miniszterelnöki Hivatal mellett felállított Integrációs Stratégiai Munkabizottság Környezetvédelem Témabizottságának az anyaga, a másik pedig a Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumban készült anyag. Feltehetően más szinten, és más közigazgatási, társadalmi szektorokban (önkormányzatok, kamarák, szakmai és érdekvédelmi szervezetek, üzletcsoportok, környezetvédelmi társadalmi szervezetek, stb.) is készülnek (?), de legalább is készülhetnek különféle stratégiák a környezetvédelemre vonatkozóan, ezekről azonban nincs adat. Az is feltehető azonban, hogy nincsenek ilyen decentralizált, szektorális vagy helyi szintű stratégiák. Ugyanis a jelek (más okok mellett) arra mutatnak, hogy az intézmények, szervezetek, önkormányzatok (stb.) alapvetően kivárták-kivárják, hogy egyrészről az Európai Uniós majdani tagságunk "látóközelbe" kerüljön, megkezdődjenek az erre

irányuló konkrét tárgyalások, másrészről pedig állami-kormányzati szinten (azaz központilag) szülessenek meg az alapvető programok és jogszabályok. Mivel az elmúlt 2-3 évben ezek a "pillérek" megalkotásra kerültek (alapvető jogági törvények, Nemzeti Környezetvédelmi Program, stb.), semmi sem indokolja ezek után, hogy országszerte ne kezdődjenek meg a decentralizált stratégiai programok kidolgozása. Ha mégsem kezdődnek el az ilyen irányú munkálatok, akkor az más okokra vezethető vissza. Mivel nincs ilyen tárgyú felmérés, ezért csak feltételezni lehet, hogy az okok között szerepelhet az információk és a m otiváltság hiánya, a környezetvédelmi szempont háttérben léte, a helyi szakértők hiánya, stb. 32 Az Integrációs Stratégiai Munkabizottság Környezetvédelmi Témabizottságának (a továbbiakban: ISM, ISM környezetvédelmi témabizottsága, stb.) stratégiai elképzelése Az ISM környezetvédelmi

témabizottságának stratégia anyaga több mint másfél évi előkészület, sok-sok konzultáció, szakmai vita, egyes területekre vonatkozó kutatások után 1997. év végére készült el a közel száz oldalas összefoglaló11 A dokumentum: • • • • • • • áttekinti és értékeli a hazai helyzetet; körvonalazza a k örnyezetvédelem terén a cs atlakozás miatti legfontosabb kérdéseket (egyes környezeti szektorok szerint haladva); meghatározza azokat az előnyöket, melyeket Magyarország kínál - csatlakozás esetén - az EU-nak; összefoglalja a korábbi bővítésekből hasznosítható tapasztalatokat: felvázolja a l ehetséges tagállami érdekeket és ellenérdekeket az EU-ban a m agyar csatlakozással kapcsolatban; összehasonlítást tesz néhány országgal, melyek az első körben kaptak meghívást a tárgyalások megkezdésére; és karakterizálja a potenciális környezeti csatlakozási stratégiákat. A főbb gondolatok, megállapítások

Magyarország környezeti állapota viszonylag kedvező, mert a szocialista rendszerben (a többi volt KGST-országhoz képest) kevésbé volt hangsúlyos a környezetet súlyosan terhelő iparágak erőltetett fejlesztése, illetve a rendszerváltás során ezen iparágak összeomlásával és a fogyasztás visszaszorulásával a környezet állapotának - nem feltétlenül szándékolt - javulása következett be. A magyar környezeti jogi szabályozás és intézményrendszer az uniós csatlakozás szempontjából többnyire megfelelőnek tekinthető. Az általános pozitívumokkal szemben ugyanakkor számos konkrét és még megoldásra váró környezeti probléma áll szemben. (pl: szennyvízelvezetés és kezelés, a hőerőművek és a városi közlekedés miatti légszennyezés, a hulladékok elhelyezésének és ártalmatlanításának kérdése, stb.)12 A dokumentum megállapítja, hogy az Unióban az egyre tudatosabbá váló környezeti problémák az idő

előrehaladtával egyre markánsabbá teszik a tagországokkal szembeni elvárásokat (ezt a folyamatot 1995 óta az osztrák, svéd és finn nyomás még tovább erősíti). Mindezek miatt már nem reális az a k orábbi magyar várakozás, miszerint az esseni Fehér Könyvhöz (1995.) történő igazodás környezeti szempontból kielégíti az Unió igényeit Az elemzés eredményeképpen a szerzők úgy ítélik meg, hogy bár az Unió keleti bővítését támogatók a szervezeten belül is többségben vannak, ugyanakkor egyes érdekcsoportok komoly fenntartásokkal is él(het)nek ezzel kapcsolatban: Az agrárszférával szemben hangoztatott szokásos érvelésen kívül még azzal is kell számolni, hogy: • az alacsony szintű jogkövetés miatt növekszik majd azon országok súlya, amelyek a gyakorlatban jelenleg kevésbé tekinthetők "zöldnek"; 33 • • • az élelmiszerek, a háztartási és vegyi anyagok Unióba történő exportjával kapcsolatban

számos fenntartás tapasztalható (és ezek burkolt kereskedelmi korlátokat eredményezhetnek); az esetleg lazább környezeti szabályozás egyes iparágak keletre húzódását eredményezhetik (növelve a nyugati munkanélküliséget, viszont csökkentve a helyi szennyezést); és a lazább környezeti követelmények egyben versenyelőnyökhöz juttatják az újonnan csatlakozókat. A hazai és az Uniós helyzet, illetve a vár ható tendenciák alapján az anyag cselekvési stratégiát (sőt stratégiákat) vázol fel: Stratégia keretek, keretgondolatok A belső piacunk védelmére különösen is figyelmet kell fordítanunk, hiszen a szigorodó környezeti követelmények pénzügyi hatásai elsősorban a nyugati konkurenciának kedveznek. Másrészt viszont a környezetvédelem mikroszinten nem feltétlenül jelent többletköltséget, sőt számos haszonnal is kecsegtet (pl.: fokozódó innovációs tevékenység, piaci versenyelőny) Fontos azonban mindezt tudományosan

is megalapozni a hazai ipari lobbi meggyőzése érdekében. Rendkívül fontos a lakosság környezeti tudatosságának növelése, a k özvélemény megnyugtatása, hogy nem környezeti "lazasággal" csábítjuk a külföldi tőkét. Fékezni kell a t iszta környezetet maguknak megfizetni képes réteg és a s zegények közötti szakadék elmélyülését. A magyar politikának ki kell domborítani azokat a környezeti előnyöket, amelyeket mi nyújtunk az Uniónak, illetve a tagállamoknak: ezek közé tartozhat Európa egységes arculatához való hozzájárulás, a magyar környezetbarát agrárgazdálkodás, illetve ennek az élővilág (biodiverzitás!) megőrzésében játszott szerepe, az egységes környezeti szabályozásból fakadó előnyök, új környezeti értékek elérhetővé tétele, a határok környezetbiztonsági ellenőrzésének átvállalása, egyes területeken elérhető környezeti javulás, a nyugati cégek környezetvédelmi technológiái

és termékei számára megnyíló új piaci lehetőségek. Az elméletileg szóba jöhető stratégiák13 Erőfeszítések minimalizálása mint "gazdaságos" (költségminimalizáló) stratégia. azaz nem kell megfeszülni, ha felvesznek minket, akkor taggá válunk, ha nem akkor nem Gazdasági integrálódást optimalizáló stratégia. azaz környezetbarát modernizáció, a h azai késztermékgyártás és innováció dominál a bedolgozói jelleg, illetve a nyersanyag- és félkésztermék-szállítói pozíció helyett A "látványos intézkedések" stratégiája. azaz folytatni az intenzív jogalkotást, de nem fordítani sok energiát a végrehajtásra 34 Az" intézményi igazodás" stratégiája. azaz maximálisan megfelelni az EU elvárásainak és előírásainak az intézmény-kialakításban, de - a látszat ellenére - a környezet állapota nem (vagy nem ettől) változik A "maximális megfelelés a minimális

követelményeknek" stratégia. azaz csak azt a szintet -de azt viszont maximálisan- teljesíteni, amit az EU un. "trehány" (déli) perifériája elért A "teljesítés a legfelsőbb szinten" stratégia. azaz megcélozni az EU "eminens" országainak környezeti teljesítményét, ami rövid távon igen nagy nehézségekkel járna (pl.: vállalatok megszűnése) A "gazdasági integrálódást optimalizáló" stratégia. azaz olyan környezeti stratégiát folytatni, mely a nyugati gazdasági rendszerhez való kötődést segíti elő és befolyásolja oly módon, hogy az számunkra gazdaságilag optimális legyen, tehát pl. olyan ágazatokban javítani a termékek környezeti tulajdonságait, vagy fejleszteni a technológiát környezeti irányba, amelyeknek a gazdasági integrációs stratégia kulcsszerepet szán az EU-tagországokba irányuló exportban A kormányzati szinten és a Környezetvédelmi és Területfejlesztési

Minisztériumban készült stratégiai anyag(ok) Az elmúlt egy-két évben stratégiai célú és/vagy tartalmú elemzés több is készült kormányzati szinten, különböző "műhelyekben", valamint értelemszerűen magában a KTM-ben. Ezekről a dokumentumokról még kevesebbet lehet tudni, mivel a magyar kormányzat, illetve a környezetvédelmi tárca tárgyalási anyagai körébe tartoznak, és mint ilyenek titkosak.14 Általánosságban megállapítható, hogy a KTM-ben készült anyagok szakszerűbbek és kritikusabbak, a kormányzat más tárcáinál, vagy háttérintézményeiben készült anyagokban a környezetvédelmi kérdések már sokkal elmosódottabban, "kilúgozottan" jelennek meg. A stratégiai felkészülésben természetesen szakaszhatárt jelentett a Bizottság AGENDA 2000 elnevezésű anyagának, illetve azon belül a felvételüket kérő országokról alkotott vélemény megjelenése 1996-ban15: ugyanis ettől kezdve Magyarország

stratégiai felkészülését döntően meghatározta az ebben megfogalmazott kritika és ajánlás. Az Országvélemény által kiváltott reagálások, valamint a k ülönféle konferenciákon elhangzottak, sajtóban megjelentek alapján a következőkben lehet összefoglalni a KTM-ben készített stratégiáról: A központi (stratégiai) kérdés a jogharmonizáció folyamata, illetve, hogy ezen belül mely területekre összpontosít(son) Magyarország, a jogalkotásnak milyen közvetlen kihatásai várhatók (versenyképesség, költségek, intézményi átalakítás, munkahelyek számának csökkenése, vagy növekedése, szociális problémák, stb. A dokumentumokban fellelhető prognózisok egy része kiterjed a közvetett hatások felvázolására is, így elsősorban a várható egészségügyi, életminőségi és kulturális kérdésekre, következményekre. 35 A környezetvédelmi szektorra vonatkozó stratégiai megállapítások Kiemelt feladat a

hulladékgazdálkodás terén meglévő hiányok pótlása, a problémák kezelése. Így elsősorban igen nagy hiány a hulladékgazdálkodás általános jogi (törvényi) szabályozása, a hulladékgazdálkodás teljes körére vonatkozó összehangolt tervezési és irányítási hatósági rendszer kiépítése. Igen nagy költséggel járó és megoldásra váró feladat a felszíni és a felszín alatti vizek védelme, a t elepülési szennyvízlevezetés és -tisztítás köre. A levegőtisztasággal kapcsolatos feladatok is a kiemelt kérdésekhez tartoznak: a s zinte hiányzó (csak elemeiben meglévő) monitoring rendszert ki kell építeni, ideértve a mobil berendezések beszerzését is. Főleg a környezeti biztonsággal összefüggésben kiemelt feladat a katasztrófa elleni védelem, illetve katasztrófa elhárítás jogi szabályozásának, valamint intézményi hátterének megalkotása, a k émiai biztonság keretében a törvény és a végrehajtási rendeletek

megalkotása, a biotechnológia törvényi szabályozásán túl a jogi és a gyakorlati végrehajtás. A területfejlesztés körében az elemzések nem látnak nagy kihívásokat, lényegében csak az információs rendszer kiépítésének befejezését, valamint a személyzet kiképzését tartják még előttünk állónak. Gazdasági, szociális téren negatív hatások jelentkezése itt nem várható A vázolt intézkedések következményei között várhatóan a jelentős költségkihatás, illetve az ebből eredő árnövekedések jelentik az egyik legnagyobb problémát. Ugyancsak gondot okoz majd, hogy sok vállalat veszít a versenyképességéből, vagy akár teljesen kiszorul majd a piacról, csődbe jut. Ezzel összefüggésben csökkeni fog a munkahelyek száma, melyet várhatóan nem tud majd ellensúlyozni a nyugati cégek további és folyamatos betelepülése, vagy a környezetvédelmi-, környezetkímélő technológia megerősödése alapján növekvő

munkaerőigény. A pozitív hatások körében szinte minden anyagban első helyen szerepel, hogy emelkedni fog a társadalom környezeti tudatossága, közelítünk az egészséges környezet kialakulásához, és az életminőség komplexitásán belül is több elem állapota javulni fog. A környezetvédelemhez szorosan kapcsolódó egyéb stratégiai megállapítások Agrárgazdaság A feladatok nagysága és költségigénye miatt, az itt szükséges változásokra csak a középtávú stratégiai átalakítás során kerülhet sor. Ezen belül is elsősorban az állat- és növényegészségügyi ellenőrzési rendszer fejlesztése, a minőségbiztosítás intézményi kialakítása és egyes kifejezetten agrár-környezetvédelmi feladatok jelentik a stratégiai kérdéseket. Energiaszektor Kiemelt stratégiai feladat: energiahatékonyság növelése, programok kidolgozása, támogatások szervezése, intézményi struktúra átalakítása (létszámbővítés és

számítástechnika fejlesztés). Ipar E szektorra vonatkozóan jobbára csak lőzungokkal találkozhat az olvasó, azaz meg-megemlítik a környezetvédelem szempontjának fontosságát, azonban mindenféle konkrétumok nélkül. Közegészségügy Itt elsősorban a laboratóriumi felszereltség növelése, színvonalának erősítése ami a környezetvédelemmel közvetetten összefüggésbe hozott feladat (a kémiai biztonság témaköre). Közlekedés A stratégiai anyagok jelentős része nem érvényesíti a környezetvédelem szempontjait(!), és ahol ez egyáltalán felmerül, ott is inkább az ipari szektor területére tartozó műszaki fejlesztési, EUharmonizációs kérdésnek tekinti. 36 Összefoglalás, értékelés • • • • • Általános dilemma, hogy miként lehet(ne) a politikai prioritási listán a kiemelt szektorok között tartani a környezetvédelem ügyét, más kormányzati szektorokhoz, ágazatokhoz képest. Az "indulás", azaz az

érdemi, szakmai csatlakozási tárgyalások megkezdődése idején (1998. áprilisa) a helyzet viszonylag kedvező: a legmagasabb szintű magyar politikai delegációban két fő is képviseli a KTM-hez tartozó, tágabb értelemben vett környezetvédelmi kérdéseket: egy fő a kifejezett környezetvédelmet, egy fő pedig a területfejlesztést. Természetesen a létszámösszetétel önmagában nem garancia magának az ügynek kellő súlyú kezeléséhez, de mindenképpen pozitív alaphelyzet. Annál inkább hiányzik, vagy legalább is hiányozhat viszont a természetvédelem körébe tartozó kérdések megfelelő hangsúlyozása. Azért is fennáll ennek a veszélye, mert mivel az EU részéről nem érte (eddig) kritika, illetve nem tartozik közvetlenül a Közösség közös belső piacának kialakításához vezető "akadálypályához", - nos, mindezek miatt növekedett annak veszélye, hogy a belső (pénzügyi, intézményi, média, stb.) erők és figyelem

elkerülhetetlen átcsoportosítása miatt relatíve hátrányba fog kerülni (a tágan értelmezett környezetvédelem más szektoraihoz képest), azaz pont a mostani kedvező megítélés lesz közvetett "okozója" egy esetleges "lecsúszásnak", állapot- és védettségi szintromlásnak. Ugyanis az anyagokban nem, vagy csak alig található stratégiai elképzelés, javaslat a jelenleg jó, vagy viszonylag jó helyen szereplő, "rendben lévő" szektorokra nézve várhatóan fellépő olyan hatások bemutatása, elemzése, amelyeket abban lehet összefoglalni, hogy kisebb figyelem, állami támogatás fordítódik ezekre a feladatokra. (Amint előbb említettük, ezen belül is az egyik legkritikusabb kérdés tehát, hogy a csatlakozással összefüggésben ne csökkenjen a védettség szintje, az állami támogatás mértéke a természetvédelmi szektorban.) Az előzővel összefüggésben ugyancsak hiányolható azon területek felmutatása,

melyekre hivatkozhatnánk az integrációs tárgyalások során, és érvként használhatnánk fel. Tehát, hogy a környezet- és természetvédelem, valamint a t erületfejlesztés szférájában milyen intézkedéseket tettünk, milyen jogalkotási és végrehajtás tevékenységet fejtettünk ki egyirányba vágóan az EU környezeti politikájával, de függetlenül az EU eddig konkrétan megfogalmazott elvárásaitól. Tehát, hogy (pl:) Magyarország nem csak a F ehér Könyvben foglaltak tételes teljesítésére törekszik, hanem az organikusan (környezetpolitikailag) összetartozó kérdések, problémák megoldását, azaz a tételesen meghatározott feladatok mögött kirajzolódó stratégiára való ráhangolódást tűztük ki célul. Ez az EU számára (esetleg) egyszerre szolgálhatna mintegy igazolásul és a jövőre nézve kvázi garanciául. Tehát mintegy alátámasztaná azon állításunkat, hogy nem csak a kötelező, és rajtunk állandóan behajtott

feladatokat teljesítjük, hanem eltökéltek és elkötelezettek vagyunk az EU-tagság, illetve az EU környezetpolitikája mellett. Az implementációs kérdéskör viszonylag elhanyagolt a különféle stratégiai anyagokban, nem vagy alig érintik. Ráadásul a fellelhető részek is gyakran sommásak, sőt hibásnak és néhol megtévesztőnek is nevezhető megközelítést tartalmaznak amikor a fő gondolatmenetük , hogy az ezen a téren tapasztalható (és várható) lemaradásunk (szinte csak) tudati és pénzügyi okokra lenne visszavezethető. A vonatkozó szakirodalomban kellően feltárt, hogy a hazai implementációs problémák nem csak tudati és pénzügyi (egyébként szakszerűen: finanszírozási) okokra vezethetők vissza, hanem pl. gyakran hibás jogpolitikai döntés, szándékhiány, szervezet átalakítási elmaradás, információhiány (olyan is amely egyébként nem kerül pénzbe, csak 37 • odafigyelésen múlik), stb. áll mögötte Arra nézve

pedig, hogy az implementációs kérdések miért ennyire perifériálisak a s tratégiai munkákban, csak feltételezéseket lehet megfogalmazni: Magyarországon elmúlt és a jelen évek intenzív (elsősorban a környezetvédelem terén megvalósuló) jogalkotása mintegy elvonta a figyelmet a jogalkalmazás, végrehajtás és érvényesítés szempontjairól. De szerepet játszhat ebben az a t ény is, hogy magán az EU-n belül is csak nemrég (a Maastricht-i Egyezmény, 1993. után) került ennyire előtérbe, magán a csatlakozási tárgyalási folyamaton belül pedig kifejezetten csak az Országvélemény kialakítása során (1996. második és 1997 első felében) jelentkezett markánsan. A különféle stratégiai munkák megismerése után a jelen írás szerzőjének hiányérzete van a tekintetben is, hogy ezekből igen gyakran hiányzik az integrált szemlélet: a környezetvédelem elemzése a "klasszikus" szektorális felosztás szerint történik,

horizontális, vagy integrált megközelítés alig-alig lelhető fel. 3.6 AZ EU CSATLAKOZÁS FINANSZÍROZHATÓSÁGA SZEMLÉLET TÉRNYERÉSÉNEK FÜGGVÉNYE16 A MEGELŐZŐ Az EU-hoz csatlakozni kívánó országok kormányai számára az egyik legösszetettebb problémát a környezetvédelmi feladatok jelentik. A fejlett országok polgárainak értékrendjében a tiszta, egészséges környezet iránti igény és így a környezetvédelem jelentősen felértékelődött, és az életminőség egyik legfontosabb összetevőjévé vált. A csatlakozni szándékozó országokra viszont inkább az jellemző, hogy a gazdaság napi gondjai (infláció, munkanélküliség stb.) mellett a környezetvédelem nem tartozik a legfontosabb társadalmi problémák közé. Ez az értékrendbeli különbség önmagában is kivált bizonyos tartózkodást az EU-tagállamok polgárai részéről az újonnan belépni szándékozókkal szemben. Az EU polgárai általában potyautasnak tekintik

mindazokat a r égiókat, amelyek lazább szabályozást alkalmaznak, és bizalmatlanok az ilyen régiókból származó élelmiszerekkel és más termékekkel szemben. Ez magában hordja annak a veszélyét, hogy fogyasztóvédelmi érdekekre hivatkozva "láthatatlan" kereskedelmi korlátokba ütközik a magyar export. Másrészt az EU üzleti körei kínosan ügyelnek a nemzetközi kereskedelmi egyezményeket (GATT, WTO) sértő jelenségekre, s ezek egyik fontos területévé vált újabban a környezetvédelemmel összefüggő szabályozás. A nemzetközi piacon működési zavarokat okoz, ha a piaci szereplők nagyon eltérő környezetvédelmi követelmények között működnek. A szabályozás szigorúságában meglévő különbségek nemkívánatos tőkeáramlást indukálhatnak, ami ellenkezik az Unió érdekeivel. Az EU környezetvédelmi szabályozása meglehetősen bonyolult. A több, mint 240 direktíva és a tagországonként is eltérő gyakorlat jelzi a

problémák szerteágazó voltát. Miközben az EU jelentősen elkötelezte magát a nemzetközi szerződésekben szabályozott globális környezetszennyezés csökkentése mellett (savasodás, üvegházhatású gázok emissziójának csökkentése, az ózonréteg védelme stb.), addig Magyarországon a helyi szennyezések (ólom, por, kezeletlen szennyvíz, az ivóvízbázis szennyezettsége, a nem megfelelő hulladékkezelés stb.) okoznak napi gondokat A csatlakozás az EU-hoz a környezetvédelem vonatkozásában is igényli a jogi szabályozás és a döntési mechanizmusok harmonizálását, illetve az intézményrendszer kompatibilitásának megteremtését. Az ehhez szükséges szakmakultúra még kialakulatlan, a létező "rendszer" is működési zavarokkal küzd. Az EU elvárásainak megfelelő intézményrendszer létrehozásának költségei tetemesek lehetnek. 38 A következőkben többek között arra keresünk választ, hogy valójában mit kellene tenni

környezetvédelmi vonatkozásban a har monizáció érdekében, melyek lennének a csatlakozás költségei, beleértve a pénzben ki nem fejezhető társadalmi költségeket is, a szűkebb pénzügyi vetületeket tekintve milyen forrásokból lenne az finanszírozható. Az EU-szabályozással összhangban lévő környezetvédelmi szabályozás bevezetése jelentős hatást gyakorolna a magyar gazdaság egészére is. Egyes tevékenységek jövedelmezősége jelentősen változna, a környezetterhelő iparágak termékei drágulnának, egyes tevékenységeket meg kellene szüntetni, míg a másik oldalon jelentős piaci kereslet ébredne a környezetvédelmi ipar termékei, illetve szolgáltatásai iránt. Az EU-csatlakozás kedvező környezeti hatásai, illetve a kibontakozó környezetvédelmi ipar, valamint a vállalkozások környezeti tudatosságának a fejlődéséből, a magyar vállalatok és termékek iránt növekvő nemzetközi bizalomból származó gazdasági

eredmények jelenthetik a mérleg pozitív oldalát. Az EU környezetpolitikájának történeti fejlődése nagyrészt azt a deklarált célt szolgálta, hogy a környezetpolitikának integrálódnia kell más ágazati politikákba. Ebből nem feltétlenül következik, hogy a "különálló környezetpolitika" a rendszer fejletlenségét jelzi, de az igen, hogy amennyiben a gazdaságpolitika egésze nem szolgálja azoknak a cél oknak a megvalósulását, amelyeket a környezetpolitika elkülönítetten megfogalmaz, akkor a környezetpolitika nem lehet hatékony és eredményes. Az EU környezeti gyakorlata a direkt "command and control" (utasít és ellenőriz) típusú szabályozástól jutott el mára a szubszidiaritás elvének deklarálásán keresztül egy sokszínűbb, igen változatos eszközrendszert alkalmazó környezetpolitikáig, aminek egyik legújabb eleme az "önkéntes megállapodások" gyakorlata. Az első kormányzati

környezetpolitikák, miként a környezetvédelem hőskorában szinte minden intézkedés, reagálás volt valamilyen problémára, vagyis a környezetpolitika ugyanúgy "reaktív" szemléletű volt, mint ahogy az alkalmazott megoldásai. Amíg azonban a "csővégi technológiák" valószínűleg még sokáig nélkülözhetetlenek lesznek a környezetvédelemben a környezeti károk felszámolásában, vagy olyan esetekben, mint a szennyvíztisztítás vagy hulladékártalmatlanítás, a "reaktív környezetpolitika" minden esetben a politikai rendszer fejletlenségének következménye. Hazánkban az intézményrendszer kialakulatlansága mellett ennek egyik legfőbb megjelenése a meglévő intézményekkel szembeni bizalmatlanság. A makro-szintű környezetpolitika két "alaprendszerének" főbb jellemzőit foglaltuk össze a következő táblázatban. A két szélső eset a gyakorlatban tiszta formában szinte sehol sem valósult meg,

mindenütt a kettő valamiféle keverékéről beszélhetünk és az egyes elemek előfordulási gyakorisága és súlya határozza meg a létező rendszert. Makro-szinten a fejlett országok környezetpolitikája is meglehetősen eredménytelen. Bár a környezeti hatékonyság javuló tendenciát mutat, de az abszolút számok szintjén nincs javulás. Makro-szinten tehát a változtatásnak éppen a r endszer eredménytelensége lehetne a mozgatója, de a szervezet ellenáll a változtatásnak. A "reaktív környezetpolitika" kudarca pedig mind jogi, mind gazdaságfilozófiai értelemben természetes. Az EU környezetpolitikájának számos eleme elméleti szempontból nem állja meg a h elyét. Így például néhány alapelve, mint a "szennyező fizet elv" csak etikailag fogadható el, de 39 közgazdasági értelemben nem mindig racionális. Köztudott, hogy esetenként az "áldozatnak" kerülne kevesebbe a v édekezés a szennyezés káros

hatásaival szemben és ilyenkor a paretoi optimum sérelmét okozza a szennyező fizet elv. Jellemző "reaktív környezetpolitika" Kormányzati irányítás ágazati jellegű a környezetvédelmi környezetvédelmi minisztérium integráló, minisztérium koordináló szerepkörű Problémakezelés a közegek és a szennyezés típusa szerint integrált, holisztikus differenciált A szabályozás eszközei környezetbarát adórendszer, utasít és ellenőriz: önkéntes megállapodások, bírságok, termékdíjak, EMAS, korai veszélyjelző és környezethasználati elhárító rendszerek, díjak, támogatások tudatformálási programok stb. Környezetgazdaságtani gyökerek Pigou elmélete a negatív Coase, illetve az intézményi externáliák közgazdaságtan elmélete internalizálásáról ellenőrzés, Környezeti bürokrácia engedélyezés, tipikus tevékenysége kárelhárítás "preventív környezetpolitika" büntetés, tervkészítés,

együttműködő problémamegoldás, szaktanácsadás A környezet-védelem érdekében alkalmazott csővégi technológiák műszaki megoldások tisztább termelési fogyasztási eljárások Finanszírozás módja üzleti költségvetés, elkülönített önkormányzatok, alapok alapítványok Eredményesség mérése környezetvédelmi kiadások a GDP %-ában, szennyezéscsökkentés %-ban szféra, jóléti mutatók (ISEW, HDI), biodiverzitási index, környezeti attitűd, életmód változása átmeneti tartós Az eredmények látszateredmények rövid viszonylagos időhorizontja távon jelentkeznek jelentkeznek Érintettek részvétele és eredmények, késéssel szűk körű, a "zöldek" széles körű, a ellenfelek szervezetek partnerek civil oktatási programok, fejlett környezetvédelmi Környezetvédelmi szektor információs rendszerek, ipar és tanácsadói hálózat tisztább termelési tanácsadók Megjegyzés: a táblázatban csak azokat az

eszközöket és elméleteket tüntettük fel, melyeket alkalmaznak a gyakorlatban 40 A pigoui elmélet alapján bizonyítható, hogy a környezetvédelmi adókat csak szigorú feltételek és feladatok kijelölése mellett szabad támogatások formájában visszaadni a "szennyezőknek", mert ellenkező esetben az a piaci működés zavarait okozza. A gyakorlatban viszont gyakran az a jellemző, hogy a környezetvédelmi adóbevételek egy részét, a társadalmi támogatottság érdekében, különböző fejlesztési célokra általában a szennyezők kapják vissza. Ez aztán rendszerint a környezetpolitika szándékolt céljaival ellentétes hatásokat eredményez. A környezetvédelem önálló ágazatként a fejlett országokban mindenütt megjelent mint a kormányzatok reakciója a környezeti problémára. Ez intézményi értelemben ellentmondás, amennyiben ezzel a környezetpolitikát, amiről tudjuk, hogy a gazdaság- és más ágazati politikákba

integráltan kellene kezelnünk, azoktól elválasztjuk és ezáltal a környezetügyet a gazdaság egy ágazatává degradáljuk. A környezetügy ágazattá válása a f unkcionális munkamegosztás természetes "fejlődési rendellenessége". A környezetügynek elvileg a gazdasági növekedés fékezésére irányuló erőfeszítéseket kellene kezdeményeznie, illetve a nyomásgyakorló csoportokra támaszkodva a gazdasági fejlődés olyan formáit kidolgoznia és támogatnia, melyek a kívánt eredményt úgy érik el, hogy csökkentik a f ajlagos energia- és anyagfelhasználást és a gaz dasági tevékenységet a t ermészeti környezet megújulási képességének korlátain belül tartják. Ágazati funkciója miatt a tárca sikerességét a javak (költségvetési bevételek) újraelosztásában való érdekérvényesítési képességein keresztül mérik. Ez utóbbi feladatkörében viszont kifejezetten növekedésbarát magatartásban érdekelt. Mindez azt

jelentené, hogy igazuk volna azoknak, akik feleslegesnek tekintik az ál lamigazgatásban az önálló környezetvédelmi tárca megjelenését? A jelenlegi kormányzati filozófiában a környezetvédelmi minisztérium megszüntetése nem volna célszerű, miután önálló megjelenése növeli a környezetügy esélyét az érdekérvényesítési harcban, más politikákkal (egészségügy, szociális stb.) együtt versengve. A fenti ellentmondásból fakadóan a k örnyezetvédelmi szaktárca, illetve a k örnyezetügy érdekei nem feltétlenül esnek egybe. A reaktív környezetpolitika kifejezetten segíti az ágazati jellegű érdekek megjelenítését és érvényesítését. A környezetvédelmi bürokrácia, a létrejövő és megerősödő környezetvédelmi ipar javítja a szaktárca lobbizási pozícióit, a környezetvédelemre (a csővégi környezetvédelemre) fordítható erőforrások ezáltal bőségesebben állnak rendelkezésre, ami végső soron kétségkívül

pozitív hatást gyakorol a környezet állapotára is. Ezzel szemben a preventív környezetpolitika lobbizó ereje sokkal kisebb. A környezetvédelem terén elért eredmények ez esetben nemcsak a környezetvédelmi ágazat eredményei. Nem alakul ki erős, önálló környezetvédelmi ipar és a költségvetés szerepe is sokkal kisebb a környezetügy finanszírozásában, ami a szaktárca "tekintélyét" - amit a közvélekedés azonosít a tárca költségvetésével - csökkenti. Ezek alapján nehezen várható el az ágazati érdekeinek érvényesítésében kezdeti sikereket elért hazai környezetvédelmi szaktárcától, hogy a kormányzati szerepét növelő "reaktív környezetpolitika" helyett "hatalmát" csökkentő, de társadalmi-politikai befolyását és tevékenysége hatékonyságát növelő "megelőző környezetpolitikát" favorizáljon. Pedig az uniós belépés kapcsán feltétlenül "megelőző

környezetpolitikára" volna szükség. A reaktív környezetpolitika ugyanis nehezen finanszírozható a m agyar gazdaság teljesítményét és az EU elvárásait figyelembe véve. Természetesen gazdasági és társadalmi céljainkkal is ellentétes volna a " reaktív környezetpolitika" további burjánzása. 41 Az ágazati érdekekből rendszerelméleti szempontból egyenesen levezethető, hogy mi az oka annak, hogy amennyire indokolatlanul negatív képet festenek a környezet állapotáról a magyar válaszok a Bizottság kérdéseire, közel annyira indokolatlanul pozitív képet sugallnak a joggyakorlatot és az intézményrendszer fejlettségét illetően. Környezetünk állapotának meglehetősen negatív értékelése irányába nyomják a szaktárcát a környezetvédelmi környezetvédő társadalmi szervezetek is, amelyek szintén abban érdekeltek, hogy dramatikusan interpretálják a környezet állapotára vonatkozó indikátorokat. A korábbi

terv- és szabályozó-alkun, újabban pedig a költségvetési alkun edződött környezeti bürokrácia is azáltal remélhet nagyobb "falatot" az újraelosztásból, sőt az EU-csatlakozás esetén remélt támogatásokból is, ha forrásigényeit "kemény" és "elszomorító" tényekkel támasztja alá. Ezt a stratégiát gyakorlati tapasztalatok indokolják mind hazai, mind EU-vonatkozásban. A "mértéktartó sírás" megnyithat, hozzáférhetővé tehet forrásokat, de a "mértéktelen sírás" egészen más reakciókat vált ki. Az EU bővítésének eddigi tapasztalataival szemben a 2000 utáni időszakra merőben új helyzet alakul ki. Az új belépők szerteágazó gondjait (gazdasági fejlettségi szint, szociális problémák, környezetvédelem stb.) a fejlett EU-országok nem akarják és a méretek miatt (közel 75 millió közép-kelet-európai polgárral gyarapodna az EU az első körben) nem is tudják finanszírozni.

Ráadásul a külső forrásokból való finanszírozásnak van a donorok részéről egy igen indokolt követelménye: mérhető és jól kommunikálható eredményeket kell tudni produkálni. A "jól kommunikálható" eredmények esetünkben azt jelentik, hogy rövid távon és jelentős problémákat kell tudni megoldani az EU adófizető polgárainak pénzéből. Az általunk felvázolt hulladék-, illetve szennyvízhelyzet javítása reménytelennek tűnik, és mint ilyen, nem kecsegteti sikerélménnyel az EUbürokráciát. Becsléseink módszertani és stratégiai szempontból is kifogásolhatóak. Módszertani szempontból a hibás előfeltevések (hulladékkataszter fogyatékosságai, statikus állapot előrevetítése, csővégi megoldások stb.) okozzák a félreértéseket, stratégiai szempontból a környezetügyben általában is kísértő "wishful thinking" (álomvilág) a meghatározó hiba. Miután a feltételek nem biztosíthatóak ahhoz, hogy

elérjük azt, amit szeretnénk, célszerű volna azt akarnunk, amit viszont elérhetünk. Egy ilyen szemléletben kidolgozott környezeti stratégia azon túl, hogy az EU számára is sokkal meggyőzőbb, két másik előnnyel is rendelkezik. Az egyik, hogy nagyobb a mozgósító ereje, társadalmi támogatottsága (30-50 éves időhorizonton elérhető eredményekért a mai társadalom a diszkontálási jelenség miatt nem szívesen tesz erőfeszítéseket), másrészt finanszírozható részben saját, részben EUalapokból. A környezet állapotáról festett negatív kép tehát mindenekelőtt gazdasági természetű kétségeket ébreszt az EU bürokratáiban: miből finanszírozhatók az infrastrukturális fejlesztések és a környezet rehabilitációs programok? Az intézményrendszerről közvetített kedvezőbb vélekedés pedig az intézményrendszer hatékonyságának kérdését veti fel: ha megfelelő az intézményrendszer, miért olyan rosszak a környezetállapotban

jelentkező eredmények? A felkészülést segítő, a DG XI. hivatalnokai által összeállított Útmutató 17 alapján egyértelműen látszik, hogy részben szabatosabban célszerű bemutatni a környezet állapotát és kissé kritikusabban az intézményrendszer fejlesztésében elért eredményeket. Enélkül az EUbürokrácia aggályai alig oszlathatók el, miután az EU túljutott a környezetvédelem vonatkozásában azon a fejlődési fokon, amikor a joganyagban deklarált normák önmagukban eredménynek számítanak. A környezeti biztonságot a normák betartása és betartatása szavatolja. Ha ehhez bármilyen feltétel hiányzik (akár társadalmi attitűd, akár pénz), nem 42 lehet környezeti biztonságról beszélni. Az Útmutató egyik fontos, ha nem a legfontosabb üzenete, hogy lehetnek megoldatlan problémák, de nem lehetnek olyan problémák, amikről nem tudunk és nincs programunk a megoldásukra. Jegyzetek 1. E fejezet szerzője Mikó János,

környezetvédelmi jogász 2. A hazai szakirodalom is széles, bővebben foglalkozik e témával például: Európai közjog és politika, szerk.: Kende Tamás, Osiris-Századvég kiadó, Budapest, 1995, 8086 old 3. Európai közjog és politika, szerk: Kende Tamás, Osiris-Századvég kiadó, Budapest, 1995., 80 old 4. A történeti ismertetés során természetesen mindig a megfelelő, az Európai Unió korábbi elnevezéseit használjuk. Így tehát 1993 novemberéig, a Maastricht-i Szerződés hatálybalépéséig Európai Közösségekről beszélünk (az 1958. január 1-el életbe lépett Római Szerződéssel létrejött három közösség: Montánunió, Európai Gazdasági Közösség, Euratom, mely közösségek ugyanazt a hat államot fogták össze). A Maastricht-i Szerződést követően pedig Európai Közösségről van már szó. 5. E fejezet szerzője Mikó János, környezetvédelmi jogász 6. Ausztria, Finnország, Svédország 7. A ciprusi rendezés hiánya

blokkolhatja a közép-kelet-európai országok felvételét: jelenleg a h elyzet az, hogy a görögök - Ciprus erőszakos kettészakítása miatt megvétóznák a törökök EU-felvételét, és akadályozzák annak a félmilliárd dollár folyósítását, amit az EU megszavazott Ankarának. Feltehető, hogy ezért Törökország blokkolni fogja a kelet-európai országok felvételét, valamint Görögország is kijelentette, hogy az EU-ban Ciprust kizárólag csak a sziget déli, görögök lakta része képviselheti, és ha az EU szóba áll az északi, szakadár törökök lakta résszel is, akkor blokkolni fogja a tagfelvételeket. Az EU jelenleg kitart amellett, hogy az egész Ciprussal kell a felvételi tárgyalásokat folytatni és az a s tratégiája, hogy bár Törökországot távol tartja az EU-tól, de a ciprusi törökök beengedésével megnyerheti magának Törökországot, mivel az értékes NATO-tag. 8. E fejezet szerzője Magosányi Zsuzsanna, szakértő 9. E

fejezet szerzője Magosányi Zsuzsanna, szakértő 10. E fejezet szerzője Mikó János, környezetvédelmi jogász 11. A kutatást vezette, az anyagot szerkesztette: Láng István, Kerekes Sándor, Kiss Károly és Bulla Miklós. 12. Az anyag természetesen részletesen számba veszi ezeket a p roblémákat, mivel azonban ezek NGO körökben viszonylag ismertek, valamint a jelen írás terjedelmi keretei szűkek, ezért a szerző eltekint a tételes felsorolástól. Az anyag természetesen részletesen számba veszi ezeket a problémákat, mivel azonban ezek NGO körökben viszonylag ismertek, valamint a jelen írás terjedelmi keretei szűkek, ezért a szerző eltekint a tételes felsorolástól. 13. A felsorolt stratégiák nem mint önálló stratégiák jöhetnek szóba, hanem inkább analitikus célokat szolgálnak, és az ilyen mértékű differenciálásuk azt segíti elő, hogy tisztábban lássuk: milyen elemekből állítható össze a csatlakozás kívánt és célszerű

környezetpolitikai stratégiája 14. Bár ezek az anyagok titkosak, vagy legalább is nem publikusak, mégis az abban szereplő megállapításokat megismerve megállapítható, hogy "nagy meglepetések" nincsenek benne, nyugodtan közzé lehetne tenni. Ugyanis a környezetvédelemben egy 43 kicsit is jártas számára is ismert evidenciák vannak benne, akár az ismert környezeti problémákról van szó, akár az ezekre alapozott következtetésekről. 15. Az AGENDA 2000-t, illetve az Országvéleményt (angolul: AVIS, a továbbiakban magyarul: Vélemény) az Európai Tanács 1995-ben, Madridban megfogalmazott kérésére a Bizottság készítette el, és J. Santer adta át 1997 j úlius 16-án a m agyar külügyminiszternek. 16. A fejezet szerzője Kerekes Sándor tanszékvezető egyetemi tanár (BKE Környezetgazdaságtani és technológiai tanszék) A tanulmány a "Magyarország az Ezredfordulón" MTA Stratégiai kutatások keretében készült 1977.

decemberében 17. Guide to the Approximation of European Union Environmental Legislation Commission Staff Working Paper. Commission of the European Communities, Brussels, 1997. 4. AZ EURÓPAI UNIÓ KÖRNYEZETPOLITIKÁJA 4.1 AZ EURÓPAI UNIÓ KÖRNYEZETPOLITIKÁJÁNAK ELMÉLETI ALAPJAI ÉS IRÁNYELVEI Az EU környezetpolitikája a nemzeti politikáktól független sajátságokkal rendelkezik. Az EU nem egy kizárólagos törvényhozói, végrehajtói és pénzügyi hatalommal bíró nemzeti kormány, hanem ezen hatalmi ágakat a tagállamokkal megosztva gyakorolja. Ennek következményeképpen az EU környezetvédelmi politikája az egymás közti folyamatos együttműködésen és konszenzuskeresésen alapszik. Az EU környezetpolitikájának pontos megértéséhez elengedhetetlen e politika elméleti alapjainak és irányelveinek ismerete. Elméleti alapok Az EU környezetpolitikája etikai, jóléti és gazdasági megfontolásokon nyugszik. Annak ellenére, hogy az EK

Alapszerződésében explicit módon nem szerepelnek, e három szempont irányította és az EU környezetpolitikáját még a környezetről szóló fejezetnek az Egységes Európai Okmányba való 1987-es beiktatása előtt is. A három szempont közül többnyire gazdaságiak uralkodnak, annak ellenére, hogy az etikai és a jóléti érvek legalább olyan fontosak. E három tényező alkotja a fenntartható fejlődés alapját a Riói Környezet és Fejlődés Konferencián megfogalmazott meghatározás szerint. Az etikai érv Az etikai érv azon a f eltevésen alapul, miszerint a t ermészet a b előle közvetlenül vagy közvetetten származó gazdasági érték mellett ún. belső értékkel rendelkezik, s mint olyan védelemre érdemes. Bár az Európai Szerződés az etikai érvet explicit módon nem említi, az EU környezetvédelmi törvényeinek egy része (például a M adárvédelmi Direktíva (Bird Directive), azon etikai alapon nyugszik, mely szerint az egyedeknek joguk

van az élethez, illetve minden fajnak joga van a túléléshez. A jóléti érv A jóléti érv alapja a környezeti állapot romlása és az emberi egészség közötti összefüggés: a rossz minőségű ivóvíz betegségek terjedéséhez vezethet, a rossz levegőminőség hozzájárul a légzési rendellenességek kialakulásához, a zaj pedig növeli a stresszt. Az Európai Közösség Alapszerződésének 130.-ik cikkelye szerint a környezetpolitika szükségességének egyik fő 44 oka az emberi egészség védelme. A jóléti érv továbbá nem korlátozódik a jelenlegi generációra, hanem magában foglalja a jövő generációit is. A jövő generációival szembeni szolidaritás (generációk közti méltányosság) összhangban áll a fenntartható fejlődés célként való meghatározásával. A környezetpolitika szükségességének másik oka a nemzetközi együttműködést kívánó problémák léte. Az országhatárokat átlépő szennyezések és az ebből

származó kockázatok és az egészségügyi hatások könnyebben kezelhetőek egy regionális koordináló testület (például az EU), mint az egyes nemzetállamok által. Ugyanez vonatkozik a globális közjavak - például az ózonréteg és a föld éghajlata - védelmére. Az iparosodott országoknak, beleértve az EU tagállamait, szolidaritást kell vállalniuk a szegényebb déli államokkal, melyek gyakran áldozatul esnek az északi országok és vállalatok ipari tevékenysége által okozott, az országhatárokon átlépő környezeti problémáknak és emiatt jóléti veszteség éri őket. Nyilvánvaló tehát, hogy a jóléti érvnek komoly etikai tartalma van. Gazdasági érv A környezetvédelmi diskurzust ma a gazdasági érvek uralják. A gazdasági tényezőket a harmonizáció alapjának is tekinthetjük. Az európai egységesítési folyamat alapja, a tagállamok közötti jogharmonizáció mögött is gazdasági megfontolás áll. Először is a közös

környezetvédelmi normák a működőképes belső piac előfeltételei. Az összehangolt környezeti szabályozás hiánya azon iparágakra, illetve termelő egységekre terhelne jelentős költségeket, amelyek környezetileg felelős módon működnek, egyúttal lehetővé tenné a "potyautazást". Másodszor, a környezeti problémák hatásos megoldásának hiánya többletköltséggel jár. Ide tartoznak például az egészségügyi költségek (kapcsolat a jóléti érvvel !) vagy a szennyeződés felszámolásának költségei. Harmadszor, a tiszta technológiákba való beruházások új piacokat és munkahelyeket teremtenek. Társadalmaink ökológiai modernizációja épp ezért a gazdasági modernizáció szerves része. Alapelvek Az EU környezetpolitikájának alapelveit az Európai Közösség Szerződésének 130r(2) cikkelye sorolja fel. Ezek az alapelvek a magas szintű védelem elve, az elővigyázatosság elve, a megelőzés elve és a "szennyező

fizet"-elv. (A közösségi környezetvédelmi rendelkezések célja magas szintű védelem biztosítása, figyelembe véve a közösség különböző régiói közötti különbségeket. Alapja az elővigyázatosság elve, a megelőzés szükségessége, a szennyezések forrásának megszüntetése és a "szennyező fizet" elv".) Az Amszterdami Szerződés, új 3c cikkelyének több rendelkezését megelőzve, rendelkezik a környezeti szempontoknak a közösségi politikákba való integrálásának szükségességével. További az EU és az EK Szerződésekben szereplő elvek a szubszidiaritás elve, valamint a fenntartható fejlődés célként való meghatározása. A partneri viszony alapelve az 1992-es Riói Konferenciával egyidőben nyilvánosságra hozott Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban18 került kidolgozásra. Magas szintű védelem Az EK Szerződés leszögezi, hogy a magas szintű környezetvédelem elérése a cél. A

környezetpolitikának figyelembe kell vennie a tudományos tényeket, a Közösség régióinak környezeti állapotát, a Közösség e téren végzett tevékenységeinek költségeit és hasznát, valamint a Közösség és az adott régió gazdasági és társadalmi helyzetét. A környezetvédő 45 társadalmi szervezetek álláspontja szerint a magas szintű védelem megegyezik a tagállamban alkalmazott "legjobb gyakorlattal" (best practice), és a fent említett minősítő tényezők nem szolgálhatnak alapot laza környezetvédelmi normák fenntartására. Az elővigyázatosság elve Ez az elv alapvetően azt jelenti, hogy a környezetkárosítást minden eszközzel meg kell próbálni elkerülni. Ezen elv alapján érvelhetünk az integrált környezetvédelmi technológiák mellett, amelyek a "csővégi" megoldások helyett elkerülik a problematikus anyagok termelését. A megelőzés elve Az Alapszerződés szerint a lehetséges környezeti

hatásokat a szennyezés forrásánál kell megszüntetni, megelőzve ezzel a szennyezés szétterjedését a környezetben. A szennyező fizet elv A környezeti kár költségeit a kár okozóját kell viselnie. Különböző értelmezésekben a szennyező fizet elv jelentheti a hatályos környezeti normák betartásának költségeit, illetve a szennyezés által okozott károk (externális költségek) megtérítését. A gyakorlatban a "szennyező fizet" elv nehezen alkalmazható egy sor környezetvédelmi probléma esetén. Christian Hey szerint " A "szennyező fizet" elv lineáris ok-okozati kölcsönhatásokat feltételez, ám az ember és környezet közt fennálló kapcsolatok nem lineáris, soktényezős és komplex kapcsolatok, ezért a szennyezőt nehéz azonosítani. Az externális költségek monetarizálása komoly módszertani problémákba ütközik. Részben ez az egyik oka annak, hogy a "szennyező fizet" elvet nem alkalmazzák

annak szűkebb értelmezésében. Az EU az elvet egyenlőre csak lazább értelmezésében alkalmazza, mert még nincsenek olyan eszközök (például szigorú környezeti felelősség, vagy környezetvédelmi adók), melyek alapján a szennyezőket az externális költségek megfizetésére kötelezhetné."19 Az integrálás alapelve Az úgynevezett integrációs alapelv az Amszterdami Szerződés új 3c Cikkelyében került megfogalmazásra. Ahogyan Ken Collins az Európai Parlament Környezetvédelmi Bizottságának Elnöke megállapította: " A környezetvédelmi szempontok integrációja az EU szakpolitikáiba a holisztikus környezetpolitikához vezető első lépés, és mint olyan, a sikeres környezetpolitika alapfeltétele. A környezetpolitika bevezetésének nincs értelme abban az esetben, ha az ellentmondásban áll más politikákkal (például a gazdaságpolitikával)."20 A környezeti szempontok integrálásának nehézségeit a mezőgazdasági, a

strukturális, a közlekedési és az energiapolitikába a következő fejezetek tárgyalják. A szubszidiaritás elve Ezen elv szerint az EU csak akkor cselekszik, ha a problémát hatékonyabban tudja kezelni, mint a tagállamok. Ezt az általános érvényű és mindenki által elismert elvet azonban nehéz átültetni a gyakorlatba. A szubszidiaritás elve azonban nem egyszerűen egy, a tevékenységek optimális szintjét (helyi, regionális, nemzeti, európai, vagy nemzetközi) meghatározó intellektuális eszköz. Hatékony környezetvédelem csak a különböző politikai szintek (európai, nemzeti, regionális, helyi) szereplőinek együttműködésével valósítható meg. A szubszidiaritás 46 elvének alkalmazása tehát nemcsak azt jelenti, hogy az adott esetben mind a nemzeti mind a regionális hatóságok cselekednek, hanem azt is, hogy azt a közöttük lehető leghatékonyabb munkamegosztás szerint teszik. Ennek ellenére a gyakorlatban a szubszidiaritás elvét

leggyakrabban a hatáskör körüli harcok során használják érvként. A környezetvédők sokszor attól tartanak, hogy a szubszidiaritás elvét a környezetvédelmi normák legkisebb közös nevezőre való harmonizációra használják, a tagállamokra hagyva a szigorúbb normák esetleges bevezetését. Mostanában a dereguláció hívei is sokszor érvelnek ezzel az elvvel. Fenntartható fejlődés A fenntartható fejlődés elve szerepel mind az EK mind az EU Alapszerződésben. Az EU Szerződés a fenntartható fejlődésnek a Brundtland Bizottság szerinti, ökológiai, gazdasági és társadalmi szempontokat ötvöző definícióját használja. Az EU a Riói Agenda 21, a Klímaegyezmény, a Biodiverzitás és az Elsivatagosodás Egyezménnyel aláírásával is elkötelezte magát a fenntartható fejlődés mellett. A partnerség elve Ahogyan az a Riói Agenda 21-ben és az EU Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramjában is megfogalmazásra került, a fenntartható

fejlődés szereplőinek párbeszédet és együttműködést kell kialakítaniuk a környezetvédelmi problémák megoldása érdekében. A párbeszéd együttműködési megállapodásokhoz, például önkéntes, az üzleti és az állami szektor közötti megállapodásokhoz, illetve az állampolgárok és a társadalmi szervezetek fokozott bevonásához vezet. 4.2 DÖNTÉSHOZATAL KÖRNYEZETI KÉRDÉSEKBEN Az EU törvényalkotási folyamata a Bizottság javaslattételével kezdődik. Esetenként az Európai Tanács vagy az Európai Parlament kéri fel a Bizottságot a kezdeményező szerepre ( például Svédország a közelmúltban kérte fel a Bizottságot, hogy hozzon új rendeleteket a savas esők elleni közdelemmel kapcsolatosan). Ezért bizonyos mértékig a Bizottság határozza meg az EU környezetpolitikájának ütemét. A Bizottság javaslatait sok esetben továbbfejleszti a Parlament, amely az EU más intézményeihez képest hagyományosan nyitottabb a környezeti

vonatkozásokra. A Tanácsban az eltérő célokkal, tapasztalatokkal és ipari nyomással rendelkező országoknak kell egyezségre jutniuk. Rendszerint, de nem minden esetben, az eredeti Bizottsági Javaslat "felhígul" az egyezség keresése során. Bizonyos esetekben a tagállamok egyértelműen jelzik a Tanács felé, hogy nem értenek egyet bizonyos elgondolásokkal (például a környezeti felelősség elvével), így a Tanács ezeket a kérdéseket a háttérbe szorítja vagy egyszerűen elhalasztja a vitát (mint például az energiaadó esetében). Az európai környezetpolitikáról lehetetlen egyértelműen "fekete-fehér" képet festeni. Az sem igaz, hogy az EU környezeti jogrendje mindig a legalacsonyabb közös nevező szintjén áll. Sok esetben a környezeti szempontból fejlettebb országok szintjéhez áll közelebb, hiszen ezen országoknak elemi gazdasági és politikai érdekük az innovációik exportálása az Unióba. A motivációik

között a legfontosabbak a versenyképességük megőrzése, a piacaik kiterjesztése, valamint a lehetőségeik bővítése további hazai tevékenységek érdekében. A környezet védelmében elöljáró országok (a nyolcvanas évek Németországa; a mai Dánia és Svédország) jelentős politikai forrásokat fektetnek az Uniós törvénykezés fejlesztésébe. 47 Ez azonban nem jelenti azt, hogy az EU környezetpolitikája minden esetben haladóbb a tagállamok viszonylatában. A környezetpolitika a kezdetektől fogva nagyon sebezhető a gazdasági problémák miatt, ezért sok környezetvédő társadalmi szervezet az EU környezetpolitikájának visszalépéséről beszél a kilencvenes évek gazdasági válsága óta. 4.3 AZ EU KÖRNYEZETI JOGANYAGA Az EU környezeti jogrendje 1992. végén 196 di rektívát és 40 rendeletet tartalmazott Azóta számuk lassan, de egyenletesen növekszik, annak ellenére, hogy a Bizottság láthatóan egyre inkább a korábbi

szabályozás speciálisabb részeit integráló ún. k eretdirektívákat részesíti előnyben. Az Unió tevékenysége a környezeti jog szinte minden területére kiterjed. A következő áttekintés az 1992-ben kiadott és azóta is a legátfogóbbnak számító jegyzék, az "Európai Közösségek Környezeti Joganyagá"21-nak (European Community Environmental Legislation) struktúráját követi. Általános politika A két legfontosabb horizontális direktíva a környezeti hatásvizsgálatokról és a környezeti információkhoz való hozzáférhetőségről szól. A környezeti hatásvizsgálatokról szóló direktíva csak projektekre érvényes, szakpolitikára, programokra és tervekre nem. A legtöbb tagállamban korábban nem létezett környezeti hatásvizsgálatokra vonatkozó szabályozás. A direktíva alkalmazása máig is konfliktus forrása a Bizottság és egyes tagállamok között. Hasonló a helyzet a környezeti információkról rendelkező

direktíva esetében. A legtöbb tagállam még mindig vonakodik attól, hogy hozzáférhetővé tegye a környezet állapotával kapcsolatos információkat a t ársadalom és a t ársadalmi szervezetek számára a d irektívában előírt eljárásnak megfelelően. További horizontális rendeletek a környezetvédelmi audit rendszerek (EMAS), az ökocimkézés, az ökológiai adóreform, a polgárjogi felelősség bevezetése a környezeti károkért, és a későbbiekben tárgyalandó önkéntes megállapodások. A Bizottságon belül a kilencvenes évek kezdete óta vita folyik a szakpolitikákra, projektekre és tervekre is érvényes stratégiai környezeti hatásvizsgálatokról szóló direktíva bevezetéséről, amely iránt a tagállamok meglehetősen szkeptikusak. A környezetvédő társadalmi szervezetek véleménye szerint a s tratégiai környezetvédelmi hatásvizsgálatok jelentik az egyik legjobb eszközt a környezeti szempontoknak az egyéb politikákba való

integrációjához. Levegő A Közösség környezeti jogalkotása hagyományosan a levegőszennyezésre koncentrált. Alapvetően két szabályozási módot tartalmaztak: levegőminőségi normákat határoztak meg a kibocsátott szennyező anyagokra, illetve a kibocsátható mennyiséget korlátozták.22 Mindkét szabályozási mód létezik a jelenlegi jogrendben. Az ipari létesítmények légszennyezésének csökkentésére alkalmas "csővégi" technológiák meglehetősen költségesek. A környezetvédő társadalmi szervezetek olyan integrált környezetkímélő technológiák bevezetését szorgalmazzák, amelyek elkerülik a szennyezések kialakulását. 48 A Bizottság levegőminőségi határértékeket vezetett be a kén dioxidra, a lebegő szennyeződésekre, a nitrogén dioxidra, a koromra és az ólomra. A levegőminőségre vonatkozóan új Keretdirektívát fogadtak el 1992-ben. Az elkövetkező években a jelenlegi szabályozást kell összehangolni

és kiterjeszteni a Keretdirektívának megfelelően. Az 1994-ben el fogadott Integrált Szennyezés és Megelőzési Ellenőrzés Direktíva (Integrated Pollution Prevention and Control - IPPC) a kibocsátások olyan ellenőrzési rendszerét vezette be, amely az ún. "elérhető legjobb technológiák" (Best Available Technologies - BAT) használatán alapszik. Mivel a s zabályozásnak figyelembe kell vennie az adott ipari létesítmény földrajzi fekvését és a helyi környezeti feltételeket, az IPPC Direktíva sok "kiskaput" tartalmaz. Az IPPC Direktíva a levegő, a víz és a talaj szennyezésének integrált kezelésére irányul. Az IPPC Direktívát a legtöbb tagállam még nem alkalmazza A közelmúltban az EU leginkább a közlekedésből származó levegő szennyezéssel, valamint a CO2 kibocsátással és egyéb üvegházhatású gázokkal kapcsolatos légszennyezéssel foglalkozott elsősorban. Az ún Auto-Olaj program célja a szigorúbb

üzemanyag minőségi és kipufogó gáz kibocsátási normák bevezetése. A program jelenleg az Európai Parlament és a Miniszterek Tanácsa közti vita tárgya. Ebben a vitában a Parlament véleménye közel áll egyes környezetvédelmi társadalmi szervezetek véleményéhez, és mind a m ai napig ellenáll az olajvállalatok és a B izottság nyomásának. Az együttdöntési eljárás (codecision procedure) alapján folyó tárgyalások valószínűleg a teljes 1998-as évet igénybe veszik. A Bizottság foglalkozni kíván a gépjárművek egyre nagyobb mértékű CO2 kibocsátásával is. Ha az európai autóipar nem hajlandó önként az autók átlagos CO2 kibocsátásának csökkentésére, akkor a Bizottság jogilag kötelező határértékeket fog meghatározni. Az EU klímapolitikájának további elemei a megújuló energiaforrásokra vonatkozó ALTENER program, valamint az energiahatékonysággal és a kapcsolódó címkézéssel foglalkozó SAVE program. A

Bizottságnak eddig nem sikerült bevezetnie az uniós szintű CO2/energia adót. Kemikáliák, ipari kockázatok, biotechnológia Az EU elképzelése a több ezer használatban lévő kémiai anyag és az ezekkel kapcsolatos ipari technológiák szabályozásáról részleges. Az EU környezeti joganyagának legrégebbi darabja a veszélyes anyagok osztályozásáról, csomagolásáról és címkézéséről szóló direktíva, melyet 1967. óta többször módosítottak 1980-ban az új kémiai anyagokra vonatkozó bejelentési rendszerré alakították át, mely az anyagokat különböző kategóriákba sorolja. A direktíva értelmében minden új kémiai anyagnak egy európai szinten egységes bejelentési eljáráson kell átmennie, melyeket ezután különböző kategóriákba sorolják toxikusságuk, kezelésük veszélyessége és gyúlékonyságuk alapján. Két olyan, eddig csak korlátozott mértékben alkalmazott keretdirektíva létezik, amely lehetővé teszi bizonyos

veszélyes anyagok betiltását, illetve korlátozását. Az eddig betiltott anyagokra példa poliklórozott bifenilek (PCBs), azbeszt és néhány műtrágya. Az 1982-ben érvénybe lépett ún. S eveso Direktíva foglalkozik bizonyos ipari tevékenységek baleseti kockázataival. A Seveso Direktívát a közelmúltban módosították Főleg eljárási kérdésekkel foglalkozik (például a nagyobb ipari balesetek kezelése és a nyilvánosságot megfelelő informálása). Az anyagok kockázatértékelésével, valamint a használatban levő kemikáliák értékelésével és ellenőrzésével foglalkozó új direktívák továbblépést jelentenek egy átfogóbb környezetbarát iparpolitika felé. 49 Az EU biotechnológiára vonatkozó jogrendje ma az egyik legvitatottabb terület. Az alapdirektívák a genetikailag módosított szervezetek használatának és szándékos természetbe való kibocsátásának korlátozásával és a d olgozók védelmével kapcsolatosak. Az új

szabályozás a g enetikailag módosított élelmiszerek - és kereskedelmük - fogalmi meghatározásával és címkézésével foglalkozik. Ezen szigorúnak nem mondható direktívák nagy nyomás alatt állnak a biotechnológia növekvő piacát felszabadítani kívánó biotechnológiai ipar és egyes tagországok részéről. Természet Az EU három legfontosabb természetvédelmi törvénye az ún. Madarakról szóló Direktíva, a jóval átfogóbb Előhely Direktíva és a CITES Nemzetközi Kereskedelmi Egyezmény végrehajtását biztosító szabályok. A Madarakról szóló Direktíva az EU joganyagának egyik legrégebbi darabja, melynek célja a fontos, elsősorban a vándorló madárfajok védelme. Mivel a költöző madarak vadászata egyes tagállamokban általános gyakorlat, a Madarakról szóló Direktíva a tagállamok és a Bizottság közötti konfliktusok egyik fő forrása. Az Élőhely Direktíva célja az EU területe jellegzetes flórájának, faunájának és

élőhelyeinek megvédése. Tovább mutat Európa természetvédelmi területeit magába foglaló hálózat létrehozása felé ("Natura 2000"). A legtöbb tagállamban a direktíva alkalmazása hiányos vagy nem megfelelő Az Élőhely Direktívával együtt létrehozták a LIFE új közösségi pénzügyi alapot, amely segíti a tagállamokat és más szereplőket (például a társadalmi szervezeteket) a Direktíva végrehajtásában és a Natura 2000 hálózat létrehozásában. Zaj Az EK zajra vonatkozó joganyaga körülbelül 15 direktíva, melyek főleg a technikai felszerelések, gépezetek és közlekedési eszközök megengedett zajszintjével foglalkoznak. A zajkibocsátás szabályozásának oka az emberi egészség védelme és a munkahelyi biztonság garantálása. Mivel a l egtöbb tagállam már bevezette, illetve tervbe vette a z ajkibocsátások szabályozását, összehangolt normák bevezetése vált szükségessé az Unión belüli szabad áruforgalom

biztosítása érdekében. A Bizottság nemrégiben tett javaslatot egy olyan keret egyezmény létrehozására, amely összehangolja a zajkibocsátásokra vonatkozó nemzeti törvényeket az épületeken kívül használt eszközökre vonatkozóan. A betonkeverőktől a fúrókig, a dömperektől a hengerlőkig, és a szemétszállítókig nem kevesebb mint 55 géptípust fed majd le ez az új egyezmény , amely magába foglalná számos jelenlegi direktíva rendelkezéseit is. Minden közúti, vasúti, légi, vagy vízi áru-, illetve utas szállításra használt eszköz, továbbá minden hadsereg vagy rendőrség által használt eszköz kikerül a direktíva érvényességi köre alól. A közlekedési eszközökre vonatkozó szabályok tele vannak mentességekkel (például a régebbi típusú repülőkre vonatkozóan). Ez az EU zajkibocsátás szabályozásának leggyengébb pontja. Víz 1973-óta az EU mintegy 30 törvényt adott ki a vizekre vonatkozóan. A legfontosabbak a

fürdővízre, a veszélyes anyagok által okozott szennyezésekre, a talajvízre, az ivóvízre, a települési szennyvízre és nitrátos vízre vonatkoznak. A Bizottság a közelmúltban javaslatot tett egy keretdirektíva létrehozására a jelenlegi vonatkozó joganyag egyszerűsítése céljából. 50 Az EU szabályozása sok esetben szigorúbb, mint a tagállamok addig érvényes vonatkozó törvénye. Az EU szabályozásának végrehajtása és pontos alkalmazása máig problémás Az alkalmazás, főleg a települési szennyvízkezelésre vonatkozóan meglehetősen költséges a tagállamok számára. Ezért az elővigyázatosság, a vizek megóvása a szennyezésektől sokkalta ésszerűbb, mint az utólagos "csővégi" megoldások. A fürdővizekkel foglalkozó direktíva az európai strandok vízminőségi követelményeit határozza meg. Ez a direktíva nagyon népszerű a média körében, amely folyamatosan tájékoztathatja a lakosságot a strandok

vízminőségéről. Kevésbé népszerű a strandok tisztaságáért felelős önkormányzatok körében. Bizonyos veszélyes anyagok által okozott vízszennyezésekről szóló direktíva az EU vizekre vonatkozó rendeleteinek egyik legrégebbi és legvitatottabb darabja. A direktíva alapján az elmúlt 20 évben a l egtöbb veszélyes anyag határértékeit meg kellett volna határozni, ez azonban csak néhány anyag esetében történt meg. A tapasztalatok azt mutatják, hogy ennek a direktívának a kivitelezése lassú és nehézkes az érintett szereplőkkel való együttműködés hiánya és a Bizottság erőtlensége miatt. Ezért a tagállamok és a társadalmi szervezetek a direktívát az új, vizekkel foglalkozó keretdirektívába szeretnék integrálni, ezzel egyszerűsítve a veszélyes anyagok szabályozási rendjét. A talajvíz védelmére normákat meghatározó direktívát a tagállamok szinte teljesen figyelmen kívül hagyták annak túlságosan magas

elvárásai miatt. Az ivóvízzel foglalkozó direktíva korlátozza a r ovarirtó szerek, a nitrát és más anyagok mennyiségét az ivóvízben. Ez az EU egyik legerősebb direktívája, melyet a közelmúltban sikerült megvédeni a vegyipari és a mezőgazdasági lobbival szemben. A települési szennyvízre vonatkozó direktíva célja a felszíni vizek települési szennyvízzel való szennyezésének csökkentése. A direktíva alapján az EU területén található összes szennyvizet szakszerűen össze kell gyűjteni és másodlagos kezelésnek kell alávetni (beleértve mechanikai és biológiai kezeléseket) a f elszíni vizekbe való kibocsátás előtt. A nitrát tartalmú műtrágyák és egyéb nitrátok a talaj- és felszíni vizekbe való kibocsátását szabályozó direktívát a l egtöbb tagállam nem vagy csak részlegesen alkalmazza, ezért hatásosságát ma még nem lehet értékelni. Hulladék A hulladékkal kapcsolatos szabályozás az Unióban

meglehetősen szétszórt és hiányos, ami elég meglepő, mivel egységes normák szükségesek az árucikkeknek az Unión belüli szabad forgalmának biztosítására. Másrészt az EU jogharmonizációja konfliktusokkal terhelt, mivel a hulladékkezelési technológiák általában igen költségesek. A fentiek miatt a B izottság a közelmúltban új hulladékkezelési stratégiát fogadott el, és a Miniszterek Tanácsával együtt több hulladékdirektíva kidolgozásán fáradozik. Az EU hulladékkezelési stratégiája - elméletben - előnyben részesíti a keletkezés megelőzését, az anyagok újrahasználatát és reciklálását az energiaformájában történő újrahasznosítással (szemétégetők) és a szemétlerakó helyekre történő elhelyezéssel szemben. A szemétlerakókról szóló direktíva jelenleg elakadt a Tanács és az Európai Parlament között, amely a h ulladék fogalmának szigorúbb meghatározását és a t agállamok számára kevesebb

kivételezési lehetőséget szeretné elérni. Az EU hulladékpolitikájának egyik legellentmondásosabb ügye a csomagolóanyagokból származó hulladékok kérdése. Néhány tagállam (Németország és Hollandia) az uniósnál 51 szigorúbb rendeletekkel rendelkezik e téren. Más tagállamok a csomagolóanyagokra vonatkozó szigorú szabályozást elhárítandó kereskedelemkorlátozásnak tekintik (lásd Dánia esetét a dobozos sörökkel). A veszélyes hulladékok szállítása egyre inkább nemzetközi szintű szabályozás alá kerül (példa erre a Bázeli Egyezmény). 4.3 JELENLEGI TENDENCIÁK EU POLITIKÁIBAN ÉS A KÖZTÜK FENNÁLLÓ ELLENTMONDÁSOK Az EU törvénykezés jelenlegi uralkodó irányvonala a keretszabályozás, gazdasági eszközök, önkéntes egyezmények használata és a k örnyezetvédelmi megfontolások hatékonyabb integrációja. Az EU szintű környezetpolitikának a nemzeti politikákkal szembeni fokozatos térnyerésével párhuzamosan az

EU-nak át kell adnia bizonyos hatásközöket a globális kereskedelmi és környezetvédelmi rezsimek javára. Keretszabályozás Az Európai Bizottság egy sor olyan keretdirektívát indítványozott ( például a vizekre, a levegő minőségére, integrált szennyezés-elhárításra és ellenőrzésre vonatkozóan), amelyek céljuk szerint integrálják és modernizálják a jelenlegi és a jövőbeni szabályozást. Ezt a megközelítést kétféleképpen értelmezik: egyrészt a környezeti normáknak laza és jogilag nem kötelező direktívákkal való deregulációját, másrészt mint a korábbi túl bonyolult és megvalósíthatatlan környezeti joganyag újraszabályozását és újbóli bevezetését. Kétségtelenül igaz, hogy az EU jelenlegi joganyagának egy része túl sok technikai részletet tartalmaz és nehezen kivitelezhető. Ennek egyik példája a "A Vízi Környezetbe Bocsátott Bizonyos Veszélyes Anyagok által Okozott Szennyezésekről" szóló

direktíva (Directive on pollution caused by certain dangerous sustances discharged into the aquatic environment, 76/464/EEC) ", amely több olyan anyagcsoportot, illetve egyedi anyagot sorol fel, amelyekre határértéket kell meghatározni. Mivel jóformán lehetetlen a rendeletet minden egyes anyagra alkalmazni, a direktívát többé kevésbé mellőzték az elmúlt húsz esztendőben. Ésszerűbbnek tűnik csoportparaméterek és határértékek meghatározása az egyes anyagokkal szemben. Egyes tagállamok teljesen megszüntetnék az uniós határértékeket. Elképzelésük szerint az EU-nak csak imissziós normákat kellene megadni, melyek elérésének módját a tagállamokra lehetne bízni. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy egy adott környezet "minőségének" meghatározása meglehetősen szubjektív, csak pontos paraméterek alapján ítélhető meg, hogy vajon az EU előírásait korrektül alkalmazták-e, ezért a fent javasolt dereguláció nem

javasolt. Az egységes, jogilag kötelező normák szükségesek a tagállamok környezetvédelmi állapotának ellenőrzéséhez és összehasonlításához. A közös normák továbbá előfeltételei a versenysemlegesség kialakításának az európai piacon. A tagállamok, különleges helyzetre való hivatkozással (például nehéz gazdasági helyzet) korlátozott engedményeket és rugalmas időkereteket igényelhetnek. Gazdasági eszközök Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram a k örnyezetvédelmi célok elérése érdekében a gazdasági eszközök fokozott bevonását irányozza elő. A gazdasági eszközök használata mögött álló elmélet: a külső költségek internalizálása a környezetet károsító tevékenységekbe. 52 A máig legvitatottabb gazdasági eszköz a környezetvédelmi adók rendszere. Számos tagállam vezetett be környezetvédelmi adókat, elsősorban az elsődleges energiahasználatra, a CO2 és egyéb gázok kibocsátására.

1992-ben a Bizottság javaslatot terjesztett elő egy egységes CO2/ energia adó bevezetésére. Ez a j avaslat az EU CO2 kibocsátás stabilizálására készített stratégiájának volt része. Mivel e kérdésben nem sikerült megállapodásra jutni, az EU most a jelenlegi ásványi olaj adórendszerének kiterjesztését vitatja a v illamos áramra, szénre és gázra. Más adókat és díjakat (például a műtrágyákra, vagy a rovarirtó szerekre) eddig nem javasoltak hivatalosan, de témaként szerepelnek a Bizottságban és más nemzetközi intézményen belül (OECD). Néhány jelenlegi, vagy tervezett direktíva (például a t ervezett vizekre vonatkozó keretdirektíva) lehetővé, de nem kötelezővé teszi a tagállamok számára pénzügyi ösztönzők és díjak használatát) ebben az esetben a vízfogyasztás csökkentésére és vízminőségének javítása érdekében). A pénzügyi ösztönzők (támogatások) használata igen elterjedt az EU közpolitikáiban.

Pénzügyi ösztönzőkkel az állam segítheti az új, környezetbarát technológiák és gyakorlatok elterjedését. Jellegzetes példa erre A Közös Agrárpolitika legutóbbi reformjával bevezetett ún agrárkörnyezet-védelmi programok, amelyek a környezetbarát mezőgazdasági gyakorlat bevezetését "jutalmazzák". A környezetvédő társadalmi szervezetek álláspontja szerint a megújuló energiaforrások (nap- és szélenergia) piaci bevezetését kellene jelentős pénzügyi ösztönzőkkel segíteni. A támogatások azonban sok esetben hátráltatják a környezetpolitika céljainak elérését (például a mezőgazdaságban). Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram szerint a környezeti management és audit rendszerek (EMAS), valamint a környezeti felelősség elvének alkalmazása további lehetséges gazdasági eszközei az externális költségek internalizálásának. Az EU 1993-ban vezette be környezeti audit rendszerét (EMAS). Az

auditrendszerbe önként belépő vállalatok kötelesek vállalati környezetpolitikát kidolgozni, rendszeres környezeti felmérést és időszakos vállalati környezet átvilágítást végezni. Az átvilágítás (audit) eredményét és az eredmények alapján meghatározott további célokat független akreditált környezeti ellenőrnek kell hitelesíteni. Az eredmények közzététele kötelező. Az EMAS szabályozás lassan terjedt el Európában az ipari létesítmények összeírását végző országos intézmények felállításának és az érvényesítésre kiképzett környezeti ellenőrök akkreditálásának elhúzódása miatt. Jelenleg az EU EMAS rendszere a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet hasonló, de jóval gyengébb környezeti követelményeket tartalmazó rendszerével (ISO 14001) rivalizál. A Bizottság a közelmúltban tett javaslatot az EMAS módosítására. Az EU a n yolcvanas évek vége óta foglalkozik egy, a környezeti károkra vonatkozó

polgári felelősségről rendelkező direktíva lehetséges bevezetésével. A Bizottság nemrégiben jelentette be, hogy hamarosan nyilvánosságra hozza a direktíva első tervezetét. A direktíva legfontosabb eleme a szigorú, de arányos felelősség elve. A felelősség az összes környezeti elemre vonatkozóan érvényes, a t ermészetes személyek és a t ársadalmi szervezetek is per indítási jogosultságot kapnak. Egyenlőre vita tárgya, hogy milyen mértékben foglalkozzon a szennyezett területek megtisztításával, az ökológiai kárral, illetve a személyi- és a tulajdonsérelmekkel. A környezetvédő társadalmi szervezetek támogatják egy, a környezeti felelősségről rendelkező, jogilag kötelező direktíva bevezetését, és pénzügyi alap létrehozását szorgalmazzák az azonosíthatatlan elkövető által okozott környezeti károk költségeinek fedezésére (hasonlóan az Egyesült Államok Super Fundjához). Az ipar természetesen ellenzi egy

ilyen direktíva bevezetését és korlátozni kívánja az állampolgárok és a t ársadalmi 53 szervezetek per indítási jogosultságát. Az Amerikai Kereskedelmi Kamara, az egyik legerősebb Brüsszelben tevékenykedő ipari lobby csoport szerint "a korlátlan és közvetlen per indítási jogosultság azzal a k ockázattal jár, hogy az ipari és az állam között létező megegyezéseket a polgárok és a társadalmi szervezetek követelései felborítják."23 Az ökocímkézés szintén gazdasági eszköznek tekinthető, hiszen tájékoztatja a vásárlókat egy adott termék környezeti jellemzőiről és így befolyásolhatja a fogyasztói döntést. Az ökocímkék számos európai országban használatosak eredetileg társadalmi szervezetek kezdeményezésére, melyet később a kormányzat által meghatározott kritériumok alapján ítélhetnek oda egy adott terméknek. A fogyasztók tájékoztatásának egységesítése érdekében az EU létrehozta saját

ökocímke rendszerét, amely azonban eddig nem túl sikeres a véget nem érő egyeztetések és a hatékony reklámozás hiánya miatt. További, lényegesen jobban működő címkézési szabályokat tartalmaznak egyes termékekre vonatkozó egyedi direktívák (például a háztartási gépekről szóló). Az EU környezetpolitikájának egyik legfőbb ellentmondása, hogy bár rengeteget beszélnek a gazdasági eszközöknek az adminisztratív szabályozással szembeni előnyéről, az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban szereplő gazdasági eszközöknek csak a töredéke került bevezetésre. Önkéntes egyezmények Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram az önkéntes egyezmények fokozott használatát ösztönzi egyes környezet problémák kezelésére. Az önkéntes egyezmények támogatói, többek között az Amerikai Kereskedelmi Kamara EU-s Bizottsága szerint "az állam és az i par megosztott felelősségének elvét alkalmazva gyorsabban

kezelhetőek egyes szektorális, helyi és ideiglenes környezetvédelmi problémák, mert jóval így a jogi úthoz képest gyorsabban lehet intézkedéseket foganatosítani. A gazdasági szereplők felelősségét és kezdeményezőképességét kihasználva az önkéntes egyezmények hatékonyabb alternatívát nyújtanak a nehézkes és rugalmatlan jogi szabályozással szemben." Az önkéntes egyezmények keretét azonban körültekintően kell meghatározni ahhoz, hogy környezeti célokat szolgálhassanak. Az önkéntes egyezmények az ipar és az állami hatóságok között jöhetnek létre. Az önkéntes egyezmények egyik legnagyobb problémája, hogy a parlamentek és a társadalmi szervezetek véleményét nem kérik ki a t árgyalások és az ellenőrzések során. Az Európai Környezetvédelmi Iroda24 hivatalos véleménye szerint "a környezeti témájú önkéntes egyezmények megkötése csak akkor indokolt, ha célja a k örnyezet védelmének

elősegítése a környezetileg felelős ipar közreműködésével és nem költségmegtakarítás vagy rugalmas feltételek biztosítása az ipari számára."25 A környezeti egyezményeknek ezért jogilag kötelezőnek, a nyilvánosság és a társadalmi szervezetek számára hozzáférhetőnek kell lenniük. Ellenőrzésükkel független intézményeket kell megbízni Integráció Mind európai mind nemzetközi körben felismerték annak szükségességét, hogy a környezeti megfontolásokat integrálni kell a többi közpolitikába. Az 1992-es Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram is felhívja a figyelmet erre a feladatra. 54 A környezeti szempontok integrációja az uniós politikákba (melynek igénye először az Egységes Európai Okmányban jelent meg) az EU környezetpolitikájának egyik legfontosabb alapelve. Az elmúlt években az EU intézményei csak szóban foglalkoztak mindezzel, azonban e téren változás indult el. A környezet védelme, sőt a

fenntartható fejlődés megvalósítása egyre több uniós program (Strukturális Alapok szabályozása vagy az új Kutatási Keretprogram) részévé vált. A probléma továbbra is az általános alapelvek tettekre fordítása. Mindemellett jól ismertek a környezetvédelmi politika integrációjának eszközei. A gazdasági eszközök a legfontosabbak, mint például az ökológiai adóreform. Más az úgynevezett stratégiai környezeti hatásvizsgálatok bevezetése, ami nemcsak az egyes projekteket köti össze, hanem az összes rendeletet, programot és tervezetet, az EU költségvetés ökológiai minőségi felülvizsgálatát, a pénzbeli segélyek változását és speciális környezetvédelmi célok felállítását, amelyeket minden politikai területen el kell érni. A környezetpolitika integrálásának lehetséges eszközei pedig ismertek. A legfontosabb közülük a környezeti adók. További eszközök a nemcsak projekt szinten érvényes stratégiai környezeti

hatástanulmány kötelezővé tétele, az EU költségvetésének és a támogatási rendszernek környezeti szempontú felülvizsgálata és konkrét környezeti célok meghatározása a többi közpolitika számára. Néhány intézményi reformot már végrehajtottak e tekintetben. Minden egyes Főigazgatóság rendelkezik az integrációért felelős tisztviselőkkel, akik feladata a vonatkozó rendeletek végrehajtásának irányítása, valamint a követendő eljárások és módszerek ismertetése, alkalmazásuk elősegítése. A Bizottság Eljárási Kézikönyve szerint "a környezeti hatástanulmány a stratégiai döntéshozatal részét képezi, ettől nem különálló eljárás. A megfelelő Főigazgatóság felel annak időben való elvégzéséért". Az EU szektorális megközelítése azonban gyakran politikai kérdéssé változtatja az integrációt. A gazdaság szakértőinek bizonyos csoportjai, valamint a regionális, a nemzeti és az európai

adminisztráció részei foglalkoznak az EU környezetpolitikájának sok apró technikai kérdésével. Christian Hey (EEB) az EU fenntartható fejlődési stratégiájának vitájáról szóló értekezésében a következőképpen jellemzi ezeket a csoportokat: "Számos stratégiát készítenek a külső támadások megelőzése érdekében: politikai ügyeket rejtenek technikai ügyek mögé, titkosítanak, a felelősséget nemzeti szintről az európaira hárítják, és fordítva. Ennek eredményeképpen csak beszélnek a környezeti szempontok érvényesítéséről anélkül, hogy pontosan meghatároznák jelentését." Kisebb eredményként könyvelhető el, hogy a környezetvédő társadalmi szervezetek egyre jobban hozzáférhetnek a Bizottság nem hivatalos döntéshozói struktúrájához. Manapság a környezetvédő társadalmi szervezeteket gyakran kérik fel arra, hogy vegyenek részt a belső Bizottsági munkában az ipari és a többi érdekcsoportokkal

együtt (legutoljára a Bizottság mezőgazdasági szakértői munkacsoportjába kaptak meghívást). A probléma az, hogy főleg a kisebb társadalmi szervezetek nem rendelkeznek megfelelő anyagi eszközökkel a részvételi lehetőséget valójában hasznosítani képes szakértők alkalmazására. Az integráció megvalósulása az EU joganyagának alkalmazása során, a mindennapi döntések alapján fog kiderülni. Az integrációnak elsősorban a közösségi pénzalapok felhasználásánál kell megmutatkoznia. A Közös Agrárpolitika reformja, a strukturális alapoknak (lásd alább) 55 és a b első finanszírozási rendszernek a bővítéssel együttjáró átalakítása alapvető fontosságú egy jól működő, integrált környezetpolitika működéséhez. Nemzetközi vonatkozások Számos környezeti probléma már nem oldható meg európai szinten. Ezek az ún globális közjavakkal - az ózonréteggel, az éghajlati rendszerrel, illetve a Föld biodiverzitásával

kapcsolatos kérdések. Ide tartoznak a világkereskedelemmel összefüggő környezeti ügyek is A Riói Konferencia óta a globális környezeti egyezmények egész sora jött létre. Az EU koordinálja a tagállamok álláspontját ezekben a nemzetközi testületekben, továbbá képviseli őket vagy a Bizottságon vagy az elnökséget viselő országon keresztül. A nemzetközi környezetpolitikában való összehangolt érdekérvényesítés növeli a Közösség súlyát a nemzetközi tárgyalásokon a többi nagyhatalom, az Egyesült Államok, Japán és Oroszország mellett. Ily módon az EU vezető szerepet tölthet be a nemzetközi környezetvédelmi tárgyalásokon, mint ahogy vezető szerepet játszott az üvegház gázok csökkentéséről szóló jegyzőkönyv tárgyalása során (Kyoto Protocol). Az EU nagyobb felelősséget vállalhatna más nemzetközi környezeti rezsim, például a Biodiverzitás Egyezmény végrehajtásában. A Klímaegyezmény esetében az Uniónak

el kell osztania a k ötelezettségeket a tagállamok között a kyotói vállalás teljesítéséhez, hiszen az EU és a tagállamok közös jogi felelősséget vállaltak ezen kötelezettségek teljesítéséért. A nemzetközi kereskedelmi tárgyalásokon a felelősség a tagállamokról szinte teljesen az Unióra szállt. A Kereskedelmi Világszervezet testületeiben az Uniót a Bizottság képviseli A nemzetközi kereskedelem liberalizációja a környezeti normák gyengítését ösztönzi. A környezetvédő társadalmi szervezetek ezért arra ösztönzik az Uniót, hogy nyomást fejtsen ki a környezeti biztosítékok beépítésére a nemzetközi kereskedelmi egyezményekben. Az EU fontos szerepet játszhat a nemzetközi pénzügyi rendszerben is. Az Uniónak jelentős részesedése van a Világbankban és egyéb regionális fejlesztési bankokban (például az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bankban). A nemzetközi pénzügyi intézmények komoly hatással vannak

az állami és a privát beruházási döntésekre, a hagyományos gazdasági növekedési modellek vagy a fenntartható fejlődés irányában. A múltban azonban túlságosan az infrastruktúrális beruházásokra összpontosított. Egyre jelentősebb intézmény a Nemzetközi Szabványügyi Szervezet (ISO). Az ISO normái nyíltan versengenek a CEN és a C ENELEC európai szabványozási rendszerével. Környezetvédelmi szempontból az ISO normái gyakran jóval gyengébbek. Ez feltétlenül igaz az EU EMAS szabályozásával versengő ISO 14001-es környezeti management rendszerre. Az Uniónak ezért az ISO normák elismerését a környezeti szempontok integrálásától kellene függővé tennie. 4.4 A KÖZÖSSÉGI JOGREND ALKALMAZÁSA Az EU környezeti jogszabályainak végrehajtásáról szóló elemzések meglehetősen ellentmondásosak. Bár a Közösség Törvényeinek Végrehajtását Ellenőrző Tizenharmadik Éves Jelentés (Thirteenth Annual Report on Monitoring the

Application of Community Law) 56 kedvező képet mutatott az EU jogrendjének a tagállamok nemzeti jogába történő (pusztán jogi) átvételéről, a gyakorlati végrehajtás kevésbé látványos, hiszen csak 1995-ben 265 feltételezett jogsértést jegyeztek fel a környezeti jog területén. Egy közelmúltban nyilvánosságra hozott Bizottsági Jelentés megállapítja, hogy "a gyakorlatban a direktívákat [a tagállamok] rendszerint pusztán javaslatnak tekintik. Ez alapján a jelenlegi törvényeknek nincs hatása és ez kétségeket ébreszt a jövőbeni programok helyzetét illetően." (COM 93/320) Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy a tagállamok, melyek a legtöbb esetben egyhangúan szavazták meg az EU környezeti törvényeit, vonakodnak őket megfelelően alkalmazni. Ennek egyik oka az, hogy a környezetvédelmi miniszterek döntenek a t örvények beiktatásáról, azonban a végrehajtásukban más állami szereplők, elsősorban a gazdasági

és pénzügyi miniszterek is érintettek. Gyakran a regionális hatóságok vonakodnak elfogadni a Brüsszelben alkotott törvényeket. Ez különösen igaz a szövetségi szerveződésű államokra, Németországra és Ausztriára. A kivitelezés hiányosságának másik oka, hogy különböző tagállamok ugyanazt a direktívát gyakran egészen másképp értelmezik. Ennek eredője jogi konfliktusok sorozata Az európai környezeti jog kellő rugalmasságot biztosít a nemzeti különbségek áthidalására. Sok direktíva eltérő célokat és időbeosztást határoz meg a különböző tagállamok számára (például a nagyteljesítményű égetőművekről szóló direktíva), csak minimális harmonizációt ír elő, miközben lehetővé teszi a tagállamok számára szigorúbb normák bevezetését, kivételeket és rugalmas határidőket határoz meg a környezeti határérték eléréséhez. Az Unió környezeti jogában gyakran használatos keretdirektívák is gyakran

tartalmaznak rugalmas megfogalmazásokat. Jó példa erre az " elérhető legjobb technológia" fogalma, amely jelentése tagállamonként jelentősen eltérhet. Csak a termékekre vonatkozó szabványok kívánják meg a teljes harmonizációt a belső piac biztosítása érdekében. Teljesen nyilvánvaló, hogy az uniós törvények nemzeti jogba való átültetése elegendő mozgásteret biztosít a közös direktívák nemzeti sajátosságokhoz való igazításához, ezért az EU környezeti jogának alkalmazásában rejlő hiányosságok elfogadhatatlanok, pótlólagos intézkedésekkel kell leküzdeni őket. Az Európai Bizottság a közelmúltban tanulmányt adott közre a Közösség környezeti jogának végrehajtásáról (COM96/500). A dokumentum széleskörű vitát eredményezett a törvények tagállamokon belüli hatékonyabb végrehajtásáról. A környezetvédő társadalmi szervezetek szerint a v égrehajtás hiányosságai jelentik a l egnagyobb akadályt

Európa környezetminőségének javításában. A környezetvédő társadalmi szervezetek fontos szerepet játszanak a t agállamok jogalkalmazási hiányosságainak felismerésében és nyilvánosságra hozatalában, valamint az EU környezetpolitikája fontosságának elismertetésében. A különböző tagállamok társadalmi szervezetei egymástól tanulva növelhetik ellenőrzési kapacitásukat. Tapasztalataik alapján értékes javaslatokat tehetnek a t agállamok szintjén a törvények végrehajtásának tökéletesítésére, gyakorlati változtatások és átfogóbb reformok révén. Ezt a szerepet a Bizottság nyíltan elismerte Az EU hatékonyabban kívánja érvényesíteni törvényeit annak biztosítására, hogy a törvényeket betartók, és ne az azokat elkerülők kerülhessenek versenyelőnybe. Az EU azonban nem rendelkezik a nemzetállamokéhoz hasonló eszközökkel törvényei érvényre juttatásában. A tagállamok minden esetben visszautasították a

Bizottság kezdeményezését egy európai környezetvédelmi felügyelőség létrehozására. Ez a független testület a Bizottságot támogatná az ellenőrzésben és az Unió törvényeinek érvényre juttatásában. Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség alkalmas lett volna a feladat ellátására. 57 Az EU törvényeinek végrehajtása, különösen a környezetvédelem területén az összes érintett fél -beleértve az állami hatóságokat, a t agállamok jogrendszerét, és az állampolgárokat és a társadalmi szervezeteket- együttműködésétől függ. A Bizottság szerepe Éves jelentés a Közösség Környezeti Törvényeinek Alkalmazásáról A Közösség minden éven jelentést készít a Közösség környezeti törvényeinek alkalmazásáról. A jelentés hasznos eszköze a valós helyzet bemutatásának. A környezetvédő társadalmi szervezetek gyakran alkalmazzák a t ettek ösztönzése érdekében. A jelentés rendszerint temérdek olyan esetet

tár fel, ahol a nemzeti törvények ellentmondanak a közösségi jognak. A tagállamok még mindig képtelenek a közösségi direktívákat a megadott határidőn belül átültetni jogrendjükbe, a késést rendszerint intézményes és adminisztratív problémákra fogják. A háttérben azonban leggyakrabban politikai okok állnak. Más direktívákat pedig nem pontosan ültetnek át a nemzeti jogrendbe. A tagállamok gyakran gyengébb nyelvezetet használnak a d irektívához képest, ami a k örnyezetvédelem szintjének csökkenéséhez vezet. A legnagyobb probléma a direktívák és a vonatkozó nemzeti törvények pontatlan alkalmazása. A direktívákban foglaltak végrehajtását értékelő rendszeres jelentések hiányában a Bizottság információforrását kizárólagosan az állampolgárok és a társadalmi szervezetek által beadott panaszok, valamint az E urópai Parlament által feltett kérdések és az oda benyújtott petíciók jelentik. Az IMPEL Hálózat Az

IMPEL Hálózat az EU környezeti törvényeinek hatékonyabb végrehajtásának, felügyeletének és kikényszerítésének egyik leghatékonyabb eszköze. Az IMPEL (EU hálózat a környezetvédelmi törvények kivitelezésére és érvényesítésére) a t agállamok környezetvédelmi hivatalnokainak informális hálózata, melynek célja az információ és tapasztalatcsere. Az IMPEL tréningeket és részletes vitákat rendez környezeti ügyekről és a betartatás tagországonként eltérő lehetséges módjairól. Jogsértési eljárások Az EK Alapszerződés 155.-ik cikkelye alapján az Európai Bizottságot terheli a felelősség az alapszerződés és az alapszerződés alapján hozott törvények -direktívák, szabályokmegfelelően alkalmazásáért az Unió egész területén. A törvénysértési eljárás a Bizottság fő eszköze a környezeti jog végrehajtásának kikényszerítésére. A szerződés 169-ik cikkelye "lépcsőzetes" eljárásról

rendelkezik. Az eljárás utolsó lépésként feljogosítja a Bizottságot, hogy az ügyet az Európai Bíróság elé terjessze végső elbírálásra. Az eljárás minden szakasza erős nyomást gyakorol a tagállamokra, hogy a törvény betartása mellett döntsenek mégis. Emiatt a törvénysértési eljárásoknak elhanyagolható része jutott az Európai Bíróság elé. Mivel a Bizottság nem rendelkezik saját ellenőrzési rendszerrel, a törvényszegések felderítése és ellenőrzése az egyre több direktívában bevezetett önbevalláson, illetve az állampolgárok és a társadalmi szervezetek bejelentéseitől függ. Az elmúlt években gyorsan nőtt a környezetvédelmi ügyekkel kapcsolatos állampolgári bejelentések száma. 58 A törvénysértési eljárások meglehetősen hosszadalmasak és nem vezetnek gyors változáshoz társadalmi támogatottság és a média figyelme nélkül. Büntetések A Maastrichti Szerződés óta a Bizottságnak lehetősége van

a környezeti jog betartásának pénzügyi büntetésekkel való kikényszerítésére a tagállamokban. A pénzbüntetés a törvénysértési eljárások végső eszköze, melyet az Európai Bíróság két egymást követő ítélete alapján lehet kiróni. A pénzbüntetés lehetősége és az azzal járó presztízsveszteség felgyorsította a törvények betartását egyes tagállamokban, mióta a Bizottság -elsőként 1997. januárjában- pénzbüntetéseket helyezett kilátásba. A jövőben a pénzügyi bírságokat várhatóan gyakrabban alkalmazzák majd az uniós törvények betartatására. A pénzbüntetések az Európai Monetáris Unió stabilitási szerződésének részét képezik. Bevezethetők lennének a strukturális alapok és a Közös Agrárpolitika reformjának részeként a közösségi pénzalapok további helytelen felhasználásának megelőzése érdekében. A társadalmi szervezetek szerepe Mint az az Agenda 21-ben megállapításra került, a

nemkormányzati szervezetek alapvető szerepet játszhatnak a részvételi demokrácia (ki)alakításában. A társadalmi szervezeteknek az állami hatóságok (Európai Bizottság) partnereként és nem ellenségeként kell működniük. A környezetvédő társadalmi szervezetek legfontosabb feladatai az állampolgárok környezettudatosságának növelése, az állami hatóságok tevékenységeinek ellenőrzése, az átláthatóság megteremtése és a jelenlegi környezetvédelmi törvények és egyezmények hatékonyabb alkalmazásának szorgalmazása. A környezetvédő társadalmi szervezetek felértékelése egy nyitottabb, részvételi demokrácián alapuló társadalom felé vezető fejlődés része. Társadalmi tudatosság növelése Az állampolgárok tájékozottságának növelése alapfeltétele a t ársadalmi támogatás elnyerésének az EU környezeti jogrendjének pontos alkalmazása tekintetében. Ehhez azonban a társadalmi szervezeteknek tisztában kell lenniük

az Unió környezeti jogrendjének szerkezetével és tartalmával. A környezetvédelmi rendelkezéseik hiányos alkalmazásának egyik oka a polgárok tudatlansága, másik pedig az EU döntéshozói és részvételi mechanizmusainak nem ismertsége. Az emberek nagy többsége kizárólag a helyi problémákkal törődik és nem a brüsszeli történésekkel. Ezért a környezetvédő társadalmi szervezetek egyik feladata az EU és polgárai "közelebb hozása". Az EU számos jogalapot kínál a h elyi természeti értékek és egy egészséges környezet védelmére, a polgárok többsége azonban nem tudja használja ezeket a jogokat. Az Európai Bizottságnak azonban nincs kapacitása az EU rendeleteinek helyi szinten való betartásának ellenőrzésére. 59 Együttműködés az állami hatóságokkal A helyi és regionális állami hatóságok sokszor nem ismerik az EU környezetvédelmi rendelkezéseit. Ha tudnak is a törvény létezéséről, nincsenek

tudatában annak, hogy az EU törvényei éppúgy kötelezőek jogilag, mint a nemzeti törvények. A 90-es évek kezdetén a T ermészetvédelmi Világalap (WWF) a nemzeti társadalmi szervezetekkel együtt kampányt folytatott az EU strukturális alapjairól négy tagállamban. A strukturális alapok az EU legjelentősebb pénzügyi eszközei közé tartoznak. A strukturális alapok szabályrendszere a k örnyezeti szempontok figyelembe vételét követeli meg minden általa finanszírozott beruházás esetén. A probléma az, hogy az alapot kezelő legtöbb állami hatóság erről nem tud. A Bizottsághoz benyújtott panaszok A Bizottsághoz benyújtott panasszal a társadalmi szervezetek közvetlen nyomást gyakorolhatnak az állami hatóságokra. A panaszok figyelmeztetik a Bizottságot a közösségi törvények esetleges áthágásáról. Az állampolgárok panaszt tehetnek továbbá az Európai Parlament felé petíció formájában. A Parlamenthez benyújtott panaszok sokszor

a Bizottság által vezetett vizsgálatot eredményez, amely során a parlamenti képviselők nyomást gyakorolhatnak az ügyet vizsgáló hivatalnokokra. A Bizottság értesíti a társadalmi szervezeteket a beadott panaszok elbírálásáról, melyet ezután közzé lehet tenni. A Bizottságnál tett panasz benyújtása vonzó téma a sajtónak is Jogi lehetőségek Az EK Alapszerződése alapján a Luxemburgban működő Európai Bíróság a közösségi törvények értelmezésének végső fóruma. Bármely bíróság utalhat ügyet az Európai Bírósághoz, nem szükséges a hazai jogrend összes jogorvoslati lehetőségét végigjárni. Az EU környezetvédelmi törvényei vagy közvetlenül érvényesülnek (pl. a szabályok), vagy nemzeti törvényekbe transzponálják őket. A polgároknak és a társadalmi szervezeteknek először saját nemzeti jogrendszerüket kell figyelembe venni. Ha a nemzeti bíróságok úgy ítélik meg, hogy megsértették az unió törvényeit,

akkor az Európai Igazságügyi Törvényszékhez fordulhatnak. Számos tagállamban a környezetvédő társadalmi szervezeteknek még mindig nincs lehetőségük környezetvédelmi törvénysértést a bíróság elé vinni. Az EU Amszterdami Szerződést megelőző kormányközi konferenciáján a környezetvédő társadalmi szervezetek olyan jognak a szerződésbe foglalását javasolták, ami lehetőséget kínál a magánszemélyeknek és szervezeteiknek arra, hogy jogi lépéseket tehessenek a tagállamokkal szemben környezeti törvények által előírt kötelezettségek hiánytalan betartása érdekében. A társadalmi szervezetek hálózatai A társadalmi szervezetek sokat tanulhatnak az EU környezeti jogának a különböző tagországbeli helyzetének összehasonlításából. A Stichting Natuur en Milieu (SNM)26 olyan nemzetközi hálózatot koordinál, amely információt gyűjt az EU Információhoz való Hozzáférésről szóló direktívájának betartásáról a

tagállamokban. Az összehasonlító felmérés 60 szerint csak egy pár tagállam hajtotta végre a direktívát a megfelelő módon. A legtöbb tagállamban különböző módon korlátozták az információkhoz való hozzáférést (például díj szedésével vagy bizonyos ügyek zárolásával). A kampány eredményeképpen számos panasz érkezett az Európai Bizottsághoz e t émában. A Bizottság pedig törvénysértési eljárásokat indított számos tagországgal szemben. KÖVETKEZTETÉSEK A környezetpolitika fejlődése sok szempontból az Unió demokratizálódási történetének része. A demokrácia természetesen alapfeltétele a jó környezetpolitikának, mivel a n yilvános viták alapvetőek a környezetvédelmi eszközök alkalmazásának széleskörű támogatásához. Annak ellenére, hogy az EU több, mint 200 környezeti témájú törvényt vezetett be, a környezetpolitikát továbbra is komoly támadások érik. Az EU tehetetlensége a jogszabályok

betartatása tekintetében rontja az Unió hitelét az Unión belül és külföldön egyaránt. Jegyzetek: 18. European Commission: For Sustainable Development A Programme of the European Community for the Environment and Actions for Sustainable Development, 1992 19. Christian Hey: The Environmental Legislation of the European Union, Friends of the Earth Europe 20. Ken Collins in: The EU Committee of the American Chamber of Commerce in Belgium: EU Environment Guide, 1998 21. Commission of the European Community: European Community Environmental Legislation. Volume 1-7, Office for Official Publications of the Euroepan Communities, 1992 22. A szakirodalom az előbbieket imissziós, az utóbbiakat pedig emissziós normákként említi. (a szerk) 23. EU Committee of the American Chamber of Commerce in Belgium: EU Environmental Guide, 1998 24. Az Európai Környezetvédelmi Iroda (European Environmental Bureau, EEB) egy az EU tagállamainak környezetvédő társadalmi szervezeteit

tömörítő szervezet. 25. European Environmental Bureau: Position on the Commission Recommendation concerning Environmental Agreements implementing Community Directives, EEB, 1997 26. Holland környezetvédő szervezet 61 5. VAJON AZ EU A FENNTARTHATÓ FEJLőDÉS IRÁNYÁBA TART? Bár az erőforrásokat egyre hatékonyabban és környezetbarátabb módon használjuk fel, az iparosodott országokban az egy főre jutó fogyasztás fokozatosan nő. Ezt a trendet meg kell fordítani, egyébként egyre távolabb kerülünk a fenntartható fejlődés pályájától. Bevezetés A környezeti viták domináns metaforájává vált a fenntartható fejlődés fogalma, amelyet a Brundtland Bizottság vezetett be újra az Egyesült Nemzetek Szövetsége Környezet és Fejlődés Konferenciáján 1992-ben Rio de Janeiróban. A fenntartható fejlődés a Brundtland Bizottság meghatározása szerint olyan fejlődés, amely " a jelen szükségleteit úgy fedezi, hogy nem veszélyezteti a

jövő generációjának lehetőségét saját szükségleteinek kielégítésében." A fogalmat sokféleképpen lehet értelmezni. A viták résztvevőinek többsége nyugtázta a fejlődő országok gazdasági növekedésének szükségességét. De a fejlett országok értelmezése szerint nekik továbbra is joguk van a jelenlegi 2-3 %-os gazdasági növekedéshez. Sok politikus és vállalat tulajdonos számára a fenntartható fejlődés a "zöld növekedés" szinonimája. Természetesen a zöld gazdasági növekedés a fenntartható fejlődés egyik eleme Nem kerülhetjük ki azonban a fenntartható fejlődés valós jelentését, a nettó elsődleges27 erőforrás-használat abszolút értékben való csökkentését mind az OECD, mind az átmeneti gazdaságú országokban az életszínvonal emelkedése mellett. Ebben a fejezetben az EU hozzáállását elemezzük a fenntartható fejlődés kérdésében, valamint, hogy a fenntartható fejlődést milyen

eszközökkel lehet elérni és mindez hogyan érvényesül az EU-ban. 5.1 FENNTARTHATÓ FEJLőDÉS AZ EURÓPAI UNIÓBAN Az EU környezetvédelmi stratégiájának gyors értékelése, amelyet az elmúlt 20 éven keresztül vitattak, bepillantást kínál az EU jelenlegi megközelítéséről a fenntartható fejlődéssel kapcsolatban. Az elemezés kiindulópontja az EU Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramja A Környezetvédelmi Akcióprogramok (Environmental Action Programs) középtávú programok és stratégiai politikai dokumentumok. Jól tükrözik a készítés idején uralkodó környezeti gondolkodásmódot és a probléma érzékelést, illetve stratégiát. Az Európai Közösség nagyra törő programmal kezdte környezetpolitikáját, amely a fenntartható fejlődés jelenkori fogalmának nagyon sok elemét tartalmazza. Az Egyesült Nemzetek első 1972-es stockholmi környezetvédelmi konferenciája után és annak köszönhetően, hogy a társadalom és a tudósok

figyelme egyre inkább a "növekedés korlátozásának" szükségszerűségére terelődött, a Bizottság kezdeményezte a közösségi környezetvédelmi stratégia kidolgozását. 1973 novemberében döntöttek az Első Környezetvédelmi Akcióprogramról. E program érvelése szerint a gazdasági fejlődés, a jólét és a k örnyezet védelme kölcsönösen összefügg egymással és " a környezet védelmét a Közösség egyik alapvető céljának kell tekinteni". A legfontosabb célkitűzések a következők voltak: • • • a környezeti károk megelőzése és csökkentése; az ökológiai egyensúly megőrzése; másnéven az erőforrások ésszerű használata. 62 Az Első Környezetvédelmi Akcióprogram az egyéb politikák által okozott környezeti hatások átfogó vizsgálatának szükségességét hangsúlyozta a további káros tevékenységek elkerülése érdekében. Ebben az értelemben az Első Környezetvédelmi Akcióprogram

kezdetleges formában ugyan, de tartalmazza a későbbi fenntartható fejlődési modell sok elképzelését. Az európai környezetpolitika környezeti érvelésre támaszkodott, nem rendelte magát alá a k özös piac céljának. A Második Környezetvédelmi Akcióprogram (1977-1981) a megközelítés és a célkitűzések tekintetében az első folytatásának tekinthető. A Harmadik Környezetvédelmi Akcióprogramban (1982-1986) és részben a negyedikben (1987-1992) is meglehetősen nagy közpolitikai szemléletváltás tükröződik: egyre inkább a belső piac létrehozásához kapcsolódtak. A Harmadik Környezetvédelmi Akcióprogram a környezetpolitika lehetséges kockázatait és hasznát hangsúlyozta a belső piac tekintetében. A környezetpolitika a belső piac kialakításának célja alá rendelődött, a tagországok környezetpolitikáit a verseny torzulásának elkerülése és a nem tarifa jellegű korlátozások leépítése miatt harmonizálták

termékszabványok bevezetése által. A környezetpolitika orientáltsága is megváltozott: a környezetminőség helyett az emissziós értékek kerültek előtérbe. 1987-et sokan fordulópontnak tekintik az EK környezetpolitikájában, mert a környezet védelme külön fejezetet kap az Egységes Európai Okmányban, noha az alkalmazott megközelítés és a gyakorlat tekintetében nem történt jelentős változás. A Harmadik Környezetvédelmi Akcióprogramhoz hasonlóan a környezetpolitika létalapját gazdasági megfontolások alkotják. A Negyedik Környezetvédelmi Akcióprogramban jelentős szemléletváltozás figyelhető meg, hiszen most először a környezetpolitika nem egy különálló tevékenységként, hanem a teljes termelési folyamatot integráló politikaként jelent meg. A Negyedik Környezetvédelmi Akcióprogram elveit (integrált megközelítés, szektorális elemzés, új eszközrendszer) tovább fejlesztették a következő években. Ezt a változást

sokan "paradigmaváltásként" jellemezték a " gazdasági orientáltságról" a "fenntarthatóság fogalmi keretére". A fenntartható fejlődés fokozatosan az EU irányadó környezetpolitikai hivatkozásává vált az 1990-es évek kezdetétől. Olyan ún nyerő-nyerő helyzeteket (win-win situations) elemeztek, ahol a környezeti és a gazdasági célok nem kerültek ellentétbe. A Növekedésről, Versenyképességről és a Foglalkoztatásról szóló Fehér Könyv (White Book on Growth, Competitiveness and Employment, 1993) új fejlődési modellt javasol, amely a munkaerő és az energia árarányának eltolásával próbál munkahelyeket teremteni és az erőforrás-használat hatékonyságát javítani. A fenntartható fejlődést a gazdasági és társadalmi hatékonyság és a versenyképesség javításának eszközeként tekintették. Számos külső tényező működött közre az új politikai szemlélet további előmozdításában és

kidolgozásában. Ezek közül legfontosabbak az új globális problémák felismerése, az előkészítés alatt álló 1992-es UNCED konferencia, a g azdasági eszközök egyre szélesebb támogatottsága és az európai környezetvédők új hulláma. A nyolcvanas évek végén a világszintű környezeti kockázatról folyó viták, különösen a klímaváltozás kérdése a hivatalos politikai napirend része lett. 1985-től kezdődően számos 63 nemzetközi konferencián drasztikus politikai változást sürgettek. Az Európai Parlament 1986os kezdeményezése után a Bizottság 1988-ban reagált először a Tanáccsal folytatott általános párbeszédben a n emzetközi felhívásra. A Tanáccsal folytatott második párbeszédben a Bizottság stratégiát javasol a CO2 kibocsátás stabilizálása, a hatékonysági előírások, pénzügyi szabályozók és kutatások által. A klímaváltozásról folyó viták egyik jellemző velejárója, hogy a környezetpolitikától

többet kíván, mint pusztán a csővégi technológiák javítását. Ez a kérdés mindenféleképpen hosszú távú gondolkodásmódot kíván, mert mind a klímaváltozás hatása mind bármilyen hatékony stratégiai eszköz hatásossága csak hosszú távon jelentkezik. A probléma kezelése integrált, hatékony technológiák bevezetését, a gazdasági szerkezetátalakítást, sőt új fogyasztási és termelési szokások kialakítását jelenti. A CO2 kibocsátás csökkentése több szektort (energia, közlekedés, mezőgazdaság, vegyipar) érint. A kérdés csak nemzetközi szinten kezelhető, amelyben az EK vezető szerepet vállalhat. A Bizottság számára ez vonzó lehetőség az európai integráció erősítésére és a nemzetközi szerepének megerősítésére. Ez a szerep ösztönözte az Uniót energia/CO2 adó javaslat elkészítésében az 1992-es UNCED konferencia megrendezése előtt. Az EU környezetpolitikájának új stratégiai irányultsága

világosan megjelenik az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban (1992-1999). Néhány érdekes és új elem a Programból: • • • a fenntartható fejlődés alapcélkitűzése a Brundtland Bizottság szerinti megfogalmazásban; szektorális megközelítésről beszél, amely a környezeti dimenziót integrálja a legszennyezőbb szektorokba (közlekedés, energia, mezőgazdaság) és korlátozza a régi " csővégi" szemléletet. Helyette cselekvési programot javasol a közlekedés szerkezeti átalakítására (tömegközlekedés irányába), az energiahatékonyság javítására és a szennyezés megelőzésére; konszenzus alapú megközelítést javasol, mely figyelembe veszi a n emkormányzati szervezetek és a h elyi hatóságok szerepét a környezet általános érdekeinek képviseletében. Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram elméleti része tartalmazza az "ökológiai szerkezetátalakítás" minden fontos elemét. Azonban a fent

említett új elemekből csak keveset hajtottak végre Közösségi szinten. Csak az önkéntes megállapodások és a gazdasági eszközök váltak egyre népszerűbbé, de csak tagállami szinten. Több EU országban is bevezették az öko-adó valamely formáját, de az EU-ban a szén/energia adózás bevezetésének vitája leállt. A konfliktusok forrásának legfőbb területe a Közös Agrárpolitika, amelyre az EU a költségvetésének mintegy 50%-át költi. Célja a termelési szint mesterséges növelése Ebből a támogatásból főként azok a nagy farmer gazdaságok részesülnek, amelyek intenzív és környezet károsító módon (növényvédőszer, műtrágya és energia) gazdálkodnak. A szavak és a tettek ellentmondásának egy másik példája a nukleáris technológiák támogatása a megújuló energiák (szél, víz, nap) helyett. Egy felmérés szerint az előbbit 55%-ban, míg az utóbbit csak 25%-ban támogatja az EU. A környezeti szempontoknak a többi

szakpolitikába való integrálása az EU-ban eleddig csak jól hangzó szólam. A környezetvédelemért felelős Főigazgatóság (DG XI) nem elég erős ennek kikényszerítésére. A nyilvánosság felé őszintébb lenne, ha az EU beismerné, hogy a 64 környezet és a természet minőségében csak csekély javulás lehetséges mindaddig, ameddig a termelés, a kereskedelem és a fogyasztás növekedése a cél. Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram haladó eszméinek a tagállamok ellenálltak, amely a környezetpolitika hanyatló korszakát eredményezte. Ez alatt az időszak alatt nyilvánvalóvá vált a Bizottság túlzott optimizmusa a tagállamok "paradigmaváltási hajlandóságáról". Néhány ország egyáltalán nem volt hajlandó az új eszmék követésére Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram bukása értelmezhető a közös európai környezetpolitika korlátozottságának jeleként. A 90-es évek végéről visszanézve részben

ellentmondásos folyamatot látunk az európai környezetpolitika alakulásában. Egyidejűleg különböző megközelítésű környezet politikákat támogattak. Egyrészről a fenntartható fejlődés szerinti megközelítés bizonyos újjászületése, új ambiciózus szabályozások, másrészről viszont a folyamatos deregulációs és hatáskörszétválasztási kísérletek jellemezték az Uniót. Az még nem nyilvánvaló, hogy mely trendek fognak érvényesülni a következő években, de úgy tűnik a legtöbb területen sikerült megállítani a joganyag gyengítésére irányuló erőfeszítéseket, a fenntarthatóság kérdése továbbra is napirenden maradt. Az 1997-es Amszterdami Egyezményben Közösségi célkitűzéssé lépett elő, a Luxemburgi Csúcs a Bizottságot kérte fel a koncepció kidolgozására. FENNTARTHATÓ FEJLőDÉS AZ AMSZTERDAMI EGYEZMÉNYBEN 1997. júniusában Amszterdamban az Európai Tanács megerősítette az EU elkötelezettségét az 1992-es

Riói Konferencia vonatkozásában. Az Európai Tanács kijelentette, hogy a Riói folyamatnak olyan szintre kell felgyorsulnia, mely világméretekben is lehetővé teszi a fenntartható fejlődés megvalósulását, ehhez azonban elengedhetetlen a környezet-, a gazdaság- és a szociálpolitika integrációja. Az Alapszerződés szövegszerű módosításai azt mutatják, hogy a fenntartható fejlődés (elméletben!) az EU egyik alapcéljává vált: Az Unió a következő célokat tűzi maga elé: .a gazdasági és a társadalmi folyamatok fejlesztése a kiegyensúlyozott és fenntartható fejlődés elérése céljából. A Közösség feladatának tekinti a k özös piac, a gaz dasági tevékenységek harmonikus, kiegyensúlyozott és fenntartható fejlesztését a gaz dasági és pénzügyi unió létrehozásával, a 3 é s 3a C ikkelyekben ismertetett közös politikák és tevékenységek végrehajtásával, a f enntartható és inflációmentes növekedést, a gaz dasági

fejlettség magas szintű konvergenciáját, a foglalkoztatás és a szociális védelem magas színvonalát, a környezet minőségének magas szintű védelmét és fejlesztését, az élet színvonalának és minőségének növelését, valamint gazdasági és társadalmi összetartást és szolidaritást erősítését a tagállamok között, a közösség egész területén. Az EU tehát bizonyos mértékig elfogadta az állampolgárok és a nagyobb környezetvédő társadalmi szervezetek követelését, hogy a fenntartható fejlődés a Szerződés egyértelmű és elsődleges célja legyen. Ez fontos, azonban nem elégséges, mivel a konkrét intézkedések még hiányoznak - és ami még rosszabb - az uniós szakpolitikák olyan fejlesztéseket ösztönöznek, melyek fokozzák az erőforrások kiaknázását. Nem meglepő, hogy az Európai Környezetvédelmi Ügynökség megállapította, hogy az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogramban 2000-re kitűzött (meglehetősen

gyenge) uniós célokat, csak a klór vegyületek és a SO2 esetében lesznek képesek teljesíteni. A többi célkitűzés (CO2, NOX, zaj, rovarirtó szerek és nitrát) irreális a jelenlegi erőfeszítések mellett (EKH, 1995). 65 A Szerződés "fenntartható és inflációmentes növekedés" szóhasználata tükrözi a legjobban a belső konfliktust a környezet védelme és a gazdasági növekedés melletti elhivatottság között. A gazdasági növekedés jelenlegi modellje ellentmond a fenntartható fejlődés elvével. Az ipar és az energiaszektor "zöldítése" a (szennyező) kibocsátások csökkentését, és a termelési tényezők (elsősorban az energia) felhasználásának relatív hatékonyságának évi 1-2%-os javítását jelenti. Mivel ezt legtöbbször hasonló ütemű átlagos éves gazdasági növekedés kíséri, az erőforrások felhasználása abszolút mértékben nő. Ez a részben független növekedés28 (partly delinked growth)

környezeti szempontból jobb, mint a hagyományos, relatív erőforrás-növekedéssel járó gazdasági növekedési modell, de ez sem tekinthető fenntarthatónak. A termelési és a fogyasztási minták csak egy "dematerializált" gazdaságban fenntarthatóak, amely a termékek és a szolgáltatások előállításához a jelenleg felhasznált erőforrások mennyiségének egytizedét használja fel. Az 1. ábra a gazdasági fejlődés különböző típusait mutatja be Az anyagintenzív gazdasági növekedés az 1960-as és 1970-es években az erőforrások folyamatosan növekvő felhasználásán alapult. Napjainkban ez a gazdasági növekedési típus dominál néhány fejlődő országban, például Kínában. A fejlett "nyugati" országok gazdasági növekedése az elmúlt tíz évben egy, az erőforrás felhasználástól részben független és egy anyagintenzív gazdasági növekedés kombinációja. Néhány esetben a k örnyezetpolitika hatására az

inputtól teljesen független növekedés alakulhatott ki (például kén-dioxid kibocsátás esetén). Egészében véve a források felhasználása az EU-ban még mindig növekszik az ún. öko -hatékonyság mérsékelt növekedése ellenére. "Felismerve, hogy a környezetszennyezés mértékétől függetlenedett gazdasági növekedés nem jelent szükségszerűen fenntartható fejlődést, a "dematerializált" kifejezést a termékek és szolgáltatások olyan termelési és fogyasztási mintájára alkalmazható csak, melyek a nyersanyag-felhasználás legalább a m aihoz képest tízszeres csökkentésével is megvalósíthatók. Ez azt is jelenti, hogy a további gazdasági növekedést a tízszeresnél is nagyobb csökkentéseknek kell kísérnie ahhoz, hogy fenntartható lehessen."29 66 Bármennyire is szeretnénk hinni, hogy az Amszterdami Szerződésben használt "fenntartható és inflációmentes növekedés" ezt jelenti, azonban

félő, hogy a politikai döntéshozók nemhogy nem beszélnek, de nem is gondolkodnak a dematerializált növekedésről. Pedig csak ez a növekedési forma követésével térhet vissza az EU az őt megillető környezeti tér kereteibe az életszínvonal csökkenés nélkül. AZ EU GLOBÁLIS KÖTELEZETTSÉGEI: a környezeti tér méltányos felosztása A Föld Barátai Európa a Fenntartható Európa elnevezésű kampánya során a "környezeti tér méltányos elosztását" mint a fenntartható fejlődés céljainak és a megvalósítás időkereteinek meghatározására alkalmas fogalmat vezette be. A környezeti tér "az energiaforrások, a n em megújítható erőforrások, a termőföld és az erdők azon mennyiségét jelenti, melyek használata nem okoz visszafordíthatatlan környezeti károkat, és nem fosztja meg a jövő generációit a számukra szükséges erőforrásoktól". Egy nemzet környezeti tere korlátozott mennyiségű fosszilis

fűtőanyagokból, papírból, fából, talaj- és felszíni vizekből, nem megújuló erőforrásokból (például alumínium és az élelemtermelésre alkalmas termőföldek) áll. Ahogyan a Riói Agenda 21-ben is megfogalmazódik, a fenntarthatóság társadalmi és környezeti egyensúlyt kíván. Az egyenlőség és a társadalmi igazságosság alapelve tükröződik a "környezeti tér méltányos elosztásának" számításában: a Földön létező erőforrások mennyiségét kell elosztani a föld népességének az adott évben várható számával. Ebben a megfogalmazásban a fenntarthatóság azt jelenti, hogy minden ország többé-kevésbé a népesség számának arányában használja a Föld erőforrásait.30 A Fenntartható Európa kampány részeként a Wuppertal Institute nagyszabású tanulmányt készítésébe fogott (Toward Sustainable Europe), amelyben kiszámolta az EU környezeti terét, melyet a jelenlegi és a 2010-re kitűzött felhasználással

együtt az 1. táblázat tartalmazza Erőforrás jelenlegi egy főre egy főre jutó éves szükséges jutó éves környezeti tér változtatás felhasználás optimuma (%) célok 2010re (%-os változtatás) CO2 kibocsátás 7.3 tonna 1.7 tonna -77 -26 Cement 536 kg 80 kg -85 -21 Nyersvas 273 kg 36 kg -87 -22 Alumínium 12 kg 1.2kg -90 -23 Klór vegyületek 23 0 kg -100 -25 Fa 0.66 m3 0.56 m3 -15 -15 1. táblázat Környezeti tér, jelenlegi felhasználás és az Európai Unió 2010-re kitűzött céljai Forrás: Spangenberg, J. (ed), The Study "Towards Sustainable Europe", Wuppertal Institute, 1995 Bár a táblázat adatai hozzávetőlegesek, egyértelművé teszik a szükséges változtatások nagyságrendjét az erőforrások felhasználása terén az iparosodott országokban. A nyersanyag 67 felhasználás 1 főre jutó értéke Németországban 1975. óta 64 tonnáról 76 tonnára nőtt Hollandiában ezek az értékek 56 és 67.32 A

kelet-európai országok esete részben hasonló, részben eltérő. Általában a fosszilis fűtőanyagok egy főre jutó felhasználása a kelet-európai országokban éppolyan magas, mint az EU-ban. Sőt, Észtországban és Ukrajnában az egy főre jutó CO2 kibocsátás olyan magas, mint az Amerikai Egyesült Államokban (kb. 16-19 tonna CO2/fő) Nyilvánvaló, hogy ezek az országok nagyon gyenge hatékonysággal használják fel az energiát, az elavult technológiák és a monopóliumok által uralt energiapiac következtében. A közép-kelet-európai országok tehát elvileg csökkenthetik a jövőben az energiafelhasználásukat az életszínvonal növelésével párhuzamosan. Az erőművek ("modernizálás" helyetti) bezárásával pénzügyi források szabadulnának fel, melyek finanszírozhatnák például a h ázak szigetelését. A szigetelési programokkal a fogyasztók csökkenthetnék energia számláikat, új helyi munkalehetőségeket teremthetnének,

csökkenne az energiafogyasztás és az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása. Sajnos az EU jelenleg az atomerőművek modernizálásában "segíti" a keleteurópai országokat Az Unióban bejegyzett atomipari cégek túlélésének ez az egyetlen módja, hiszen az Unióban ez a szektor lassú hanyatlásnak indult a kormányok érdektelensége, valamint a meglevő és az új nukleáris létesítmények magas költségei miatt.31 A kelet-európai országok arra használhatnák az átmeneti időszak által kínált lehetőségeket, hogy közvetlenül a fenntartható fejlődés pályájára álljanak. Az erőforrások felhasználásának szükséges csökkentése viszonylag könnyen és olcsón megoldható, hiszen az a hatékonyság javításával ellensúlyozható. Emellett a kelet-európai országoknak megvan az az előnye, hogy a források jelenlegi egy főre eső felhasználása miatt néhány esetben nem állnak messze a méltányos elosztás szintjétől. Az egy

főre jutó természeti terület nagysága jóval nagyobb Közép-Kelet-Európában. Az energia-felhasználás csökkentésének jó esélye van az alacsony energiahatékonyság miatt. Mégis fennáll annak a veszélye, hogy Közép és Közép Európa nem tesz majd komoly lépéseket a dematerializált fenntartható fejlődés irányában, hanem a nyugati anyagintenzív fejlődési utat fogja követni. A környezeti tér méltányos elosztásához vezető út Kelet és Nyugat Európa számára is rengeteg feladatot, felelősséget és közös teendőket jelent az elkövetkező évtizedekben. A fenntartható fejlődés felé vezető új út elemei az Európai Unióban A források felhasználásának jelentős csökkenése a jólét csökkenése nélkül is lehetséges, és az erőforrás-használat csökkentése nem ugyanaz a végfelhasználás csökkentésével. Helyette arra kell törekedni, hogy a természetes erőforrások kiaknázásának minimalizálása mellett elégítsük ki

az emberi szükségleteket. Az erőforrás felhasználás radikálisan megnövelt hatékonysága, a fenntartható technológiák (pl. napenergia) fejlesztése, valamint az életmód megváltoztatása (pl. az ingázás csökkentése) nem jelenti a végső felhasználásból származó hasznok (fűtött lakás vagy a barátokkal való összejövetelek) csökkenését. A legjobb technológiák fejlesztésével és használatával a gazdasági lehetőségek növelhetőek és a társadalmi célok (például új munkahelyek teremtése) is megvalósíthatók. Mindehhez azonban a következő tettek szükségeltetnek: A források (nettó elsődleges) felhasználásának ellenőrzése Amíg a jelenlegi és a később kibővített EU nem követi nyomon az erőforrások felhasználásának alakulását, addig nem is lesz képes célokat kitűzni ezzel kapcsolatosan. Az 68 Európai Környezetvédelmi Ügynökség fontos szerepet játszhat ennek a folyamatnak az élénkítésében. A munka

adóterheinek átterhelése az erőforrás-használatra Ez igen jelentős vitatéma lesz a jövőben. Az EU-ban és a közép-kelet-európai országokban is az energia állami támogatásának nagyságát csökkenteni kell egy lehetséges szén/energia adó bevezetése előtt. Ezzel párhuzamosan a m unkára kivetett adóterhek csökkentése és a szigetelési programok állami támogatása a környezet, a foglalkoztatás és a háztartások számára is előnyös lenne. Az üzemanyagok árának emelése a szállítási költségek növekedéséhez vezetne, ami részben ellensúlyozhatná a n yitott határok által generált többletforgalmat. Szigorú technikai normák bevezetése Magasabb energiaárak nélkül ezek az intézkedések nem lesznek hatékonyak, mivel a megnövekedett jövedelem hosszabb és távolabbi utazásokat tesz lehetővé. ÖSSZEFOGLALÁS A források fenntartható használata nem érhető el máról holnapra, de léteznek példák, melyek bizonyítják, hogy az

erőforrások takarékos felhasználása nem zárja ki a magas életszínvonalat. Amszterdamban egy tucat olyan ház épült, amelyekben az éves gázfogyasztás 100 m3 alatt van. (A holland átlag 1750 m3) Dániában 20 háztartásban a létező legjobb modellekre cserélték a legfontosabb elektromos készülékeket, mely eredményeképpen a háztartások áramfogyasztása a f elére csökkent.33 Közép-Kelet- Európában az energiahatékonyság javítása olyan hatalmas lehetőségeket hordoz, mely könnyen (többletköltség nélkül) helyettesíthetné a régió nukleáris kapacitását. Jegyzetek 27. Az erőforrás használata alatt általában az újonnan felhasznált anyagok nettó felhasználását értjük. A nettó használat azt jelenti, hogy az adott ország erőforrás felhasználásának adatai nem tartalmazzák az exportált áruk anyagtartalmát. 28. A függetlenedés itt a gazdasági növekedés és az abszolút mértékű erőforrás felhasználás között

értendő. Más szóval az 1 forint értékű késztermék előállításához felhasznált erőforrások (termelési tényezők) mennyisége csökken. Mindez nem mond semmit a n emzetgazdaság által felhasznált összes erőforrás mennyiségének változásáról. (a szerk) 29. Vannak bizonyos anyagok, melyeket azonban teljesen ki kell vonni a használatból (CFC). Spangenberg, J (ed), The Study "Towards Sustainable Europe", Wuppertal Institute, 1995 30. Carley, M amd P Spapens, Sharing the World; Sustainable Living and Global Equity in the 21th Century, Eartscan Publications Ltd., London, 1998 31. World Resource Institute, 1997 32. Az energiapiac liberalizációja abban az értelemben kedvező, hogy nagy valószínúséggel leállítja a nukleáril energiába fektetett irreális állami kiadásokat. Az elkövetkező évtizedekben az energiaszükségletét jelenleg 60%-ban atomenergiából 69 fedező Franciaország komoly pénzügyi problémákkal néz majd szembe a

régi nukleáris létesítmények felügyelete és lebontása miatt. 33. Nfrgard 1995 in: NOAH 1996 Sustainable Denmark; National report, Copenhagen 6. AZ EU AGRÁRPOLITIKÁJA 6.1 AZ EU MEZŐGAZDASÁGÁNAK FEJLŐDÉSE 1957 ÉS 1992 KÖZÖTT Az Európai Gazdasági Közösség 1957-es megalakulása óta a mezőgazdasági szektor központi szerepet játszott a Római Szerződésben célként kitűzött integrált gazdasági, pénzügyi és strukturális közösségi politikának a kialakításában. A Közös Agrárpolitika megfogalmazásának idején Európában a legtöbb élelmiszeripari termékből még hiány mutatkozott. Belső mechanizmusai ezt az állapotot tükrözik ma is Támogatást élveztek mind a belföldi piaci árak mind a jövedelmek. A támogatást vagy közvetlen állami beavatkozással, vagy importvámok formájában nyújtották. Ahol nem vezettek be vámokat, ott különböző segélyekkel támogatták a termelőket és a Közösség országaiból származó, a

világpiacinál magasabb árú mezőgazdasági termékeket feldolgozó üzemeket. A Közös Agrárpolitika céljait a Római Szerződés 38-47. cikkelyei tartalmazzák A 39 cikkely alapján a Közös Agrárpolitika prioritásai: • • • • • a mezőgazdasági termelékenység növelése; megfelelő életszínvonal biztosítása a mezőgazdaságból élő népességnek; a piacok stabilizálása; az élelmiszerellátás biztosítása; és az élelmiszeripari termékek fogyasztói árának elfogadhatóan alacsony színvonalon tartása. Öt év elteltével, 1962. j anuárjában fogalmazódott meg a Közös Agrárpolitika új általános iránya, amely az egységes piac, a közösségi preferenciális rendszer elismerése és a pénzügyi szolidaritás hármas elvére épül. Az EAGGF (Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap) a Közös Agrárpolitika legfőbb pénzügyi eszköze 1965. óta Az EAGGF az Európai Unió strukturális alapjainak egyike, nagysága a

Európai Unió teljes költségvetésének mintegy fele (1996-ban 44,5 milliárd ECU-re rúgott az Európai Unió teljes 85,1 milliárd ECU-s költségvetésén belül), ám relatív részesedése csökken több új közösségi politika (kutatási, védelmi, oktatási, stb.) megjelenésének köszönhetően. A KAP a ráfordításokhoz képest elenyésző bevételt eredményez, s ezzel nem tölti be azt a valaha hozzá fűzött reményt, hogy az importadók és az adó visszatérítések egyensúlyt teremtenek. Ezért szükségszerű, hogy a tagállamok hozzájáruljanak az Európai Unió költségvetéséhez és ezen belül is különösképpen ehhez az alaphoz. A hozzájárulásnak két formája van: egyrészt valamennyi tagállam a központilag beszedett ÁFA 1,4%-át köteles befizetni az EU költségvetésébe, másrészt általános hozzájárulás fizetésére is kötelezett, amelynek mértékét országonként külön, a bruttó hazai termék (GDP) alapján állapítják meg. A

Garanciaalap elsősorban a mezőgazdasági termékek piacát kívánja támogatni, oly módon, hogy az európai árakat tartósan a világpiaci ár felett stabilizálja és ezzel támogatja a termelők jövedelmi szintjét. A körülmények romlása, vagyis az árak bizonyos szint (az ún intervenciós árszint) alá esése esetén az EAGGF és annak nemzeti szervezetei felvásárolják a termelőktől 70 termékeiket és tárolni kezdik. Az intervenciós, tárolási és visszatérítési költségek mellett az EAGGF Garancia Részlege egyes mezőgazdasági termékek termelését, feldolgozását és értékesítését is támogathatja. A gabonafélék kapják a legnagyobb támogatást (a Garanciaalap 41%-ban a gabonaszektort támogatja, miközben az a mezőgazdasági össztermelés mindössze 9 %-áért felelős), ezt követi a tőkehús támogatása 16,5 %-kal és a tejipari szektor 9,1 %-kal. Fontos megjegyeznünk, hogy ezen mezőgazdasági támogatások nemhogy olcsóbbá, de

drágábbá teszik az EU fogyasztó számára az egyes termékeket. Az Európai Közösség (élelmiszerből) önfenntartóvá válása óta a Garanciaalap részesedése az EK összköltségvetésén belül nem növekedett. Ez egy olyan irányelv bevezetésének köszönhető, amely felső határt állapít meg a Garancia Részleg KAP-on belüli arányának. Ennek ellenére a G aranciaalap máig is a K AP költségvetésének mintegy 90 %-át adja. Az Alapon belüli Orientációs Részleg a mezőgazdasági struktúrák korszerűsítését tűzte ki célul. A strukturális politika célrendszerén belül pénzügyi segítséget nyújt a következő kiemelt területeken: • • • • • fiatal gazdák és gazdaságok támogatása; ˇ gazdaság-modernizáció; ˇ hegyi és sarkvidéki körülmények között gazdálkodók támogatása; ˇ befektetések az agrártermékek feldolgozó- és értékesítési infrastruktúrájának fejlesztése érdekében; és ˇ vidékfejlesztés. A

strukturális alapok 1988-as reformja után az EAGGF ezen részlege megerősödött, a költségvetése 1987. és 1995 között megduplázódott Mindezzel együtt ez az összeg továbbra is jóval elmarad a Garancia Részleg költségvetése mellett, annak mindössze 10 % -ával rendelkezik. Az Orientációs Részleg is rendelkezik felső határral, amit az EU-források nagysága alapján határoz meg. A KAP megoldotta az európai fogyasztók élelmiszeripari termékekkel való ellátását (egyik alapcél). A legtöbb mezőgazdasági termék túlkínálatba kerülésével egyidejűleg azonban a KAP számos hiányosságára derült fény: 1. Az intervenciós és termelés segítő támogatások túltermelésre ösztönöztek 2. Ez a f ölöslegek költséges felhalmozásához vezetett, ami - a világpiacinál olcsóbb árakon való eladásukon keresztül - leszorította a világpiaci árakat és megzavarta a fejletlenebb gazdaságok agrárpiacait. 3. Az intenzív gazdálkodás számos

környezeti ártalommal jár együtt 4. A rendszer nem biztosított megfelelő jövedelemszintet a mezőgazdasági kis- és középvállalkozásokban dolgozóknak. A 80-as évek végére egyetértés alakult ki abban, hogy a Közös Agrárpolitika reformja nem halasztható tovább. 6.2 A KAP 1992-ES REFORMJA A KAP reformját az akkori Mezőgazdasági Főbiztos, Ray MacSharry javaslata alapján dolgozták ki. MacSharry javaslatának lényege a KAP logikájának átalakítása: a mezőgazdasági jövedelmeknek nem az áron, hanem a termelési folyamatok ellenőrzésén alapuló garantálása, vagyis a j övedelemtámogatás bevezetése az ártámogatás helyett. Ez a 71 reform sem kérdőjelezte meg a KAP alapvető elvét, a termelők támogatásának szükségességét. A 12 t agállam 1992 m ájusában - hosszas vita után - végül elfogadta a reformjavaslatot. Az 1992-ben javasolt új irányelvek: • • • • • a mezőgazdasági termékek árainak fokozatos közelítése

(leszállítása) a világpiaci árakhoz; a termelés visszafogása egyes termelési tényezők korlátozásával (kvóták, 17,5 %-os szántóföld termelésből való kivonása); a termelés visszafogásából adódó bevételkiesés kompenzálása; a támogatások folyósításának feltételhez kötése (a kifizetések azonban továbbra is a termelt mennyiségtől függenek, hiszen bizonyos termelési tényezőkhöz - megművelt terület, jószáglétszám - kötöttek); és kiegészítő intézkedések bevezetése: o agrárkörnyezet-védelmi program: célja a környezetbarát gazdálkodási technikák elterjesztése (2078/92. sz rendelet), o a mezőgazdasági termelők korengedményes nyugdíjazása: a legalább 55 éves gazdák támogatásban részesülnek, ha - felhagyva a g azdálkodással gazdaságukat olyan termelőnek adják át, aki ezzel növeli saját gazdaságának méretét (2079/92. sz rendelet), és o erdősítési segély: a mezőgazdasági területek erdővé

alakításához (2080/92. sz rendelet). A reform szakít az ártámogatáson alapuló agrárpolitikával (az ártámogatást az intervenciós ár leszállításán keresztül csökkenti) egy olyan általános támogatási politikáért cserébe, amely a jövedelmet támogatja a művelésből kivont területek és az árcsökkenés által érintett egyes növényi és állati eredetű termékek után járó támogatáson keresztül. Ez azt is jelenti, hogy az agrártámogatás terhét ettől kezdve nem annyira a vevő, mint inkább az adófizető állampolgár viseli. Ugyanakkor a termékek többségének vonatkozásában a KAP továbbra is ártámogatást alkalmaz. A reform eredményei A versenyképesség vonatkozásában - A főbb szektorokban bekövetkezett árcsökkentésnek köszönhetően az európai mezőgazdaság valamelyest növelte versenyképességét a világpiacon az Európán kívül termelt árukkal szemben. Az árszínvonalak közeledéséhez (és ezzel az európai

termékek versenyképességének javulásához) hozzájárult az 1994. óta tartó világpiaci áremelkedés is (különösen a gabona szektorban). A termelés vonatkozásában - A területek művelésből való kivonásának jutalmazása a termelés csökkenéséhez vezetett 1992. és 1995 között, hiszen 8 %-kal kevesebb területet vetettek be Ez a trend azonban 1996-ban megszakadt, a gabonatermelés újra 15 %-kal nőtt. Az állati eredetű termékekről elmondható, hogy az árcsökkentések közvetlen hatása kevésbé érhető tetten, mivel e termékek állandó, ciklikus hatásoknak vannak kitéve. Az 1990-91-es fellendülést 1992. é s 1994 között egy visszafogott termelési szakasz követte: e két év folyamán mintegy 10 % -kal csökkent a termelt tőkehús mennyisége. Az 1995-ben kezdődő fellendülést az egész marhahús-alapú élelmiszerláncban megtörte a k ergemarha kór járvány, amely a fogyasztás visszaeséséhez vezetett (7 %-os csökkenés 1996-ban). 72

Pénzügyi vonatkozásban - Pénzügyileg stabilizálódott a Garanciaalap a felhalmozott többletek csökkenésének és a gabonaárak 1995-től számított emelkedésének köszönhetően (a költségvetésben így csökkent a t árolásra és a v isszatérítésre fordított összeg). Ugyanakkor továbbra is súlyos a helyzet a kompenzációs támogatásokhoz kötődő kifizetések terén, hiszen ezek mértéke mára meghaladja az intervenciós és exporttámogatások reform előtti szintjét. Az új KAP bevezetésének költségvonzata (különös tekintettel az ellenőrzés költségeire), valamint a költségek megoszlása továbbra is erősen vitatható. Társadalmi vonatkozásban - A reform nem állította meg a mezőgazdaságban foglalkoztatottak területi koncentrációját. A mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma csökkenni kezdett: az Európai Unión belül 1992-ben a lakosság 6,5 %-a, 1993. azonban már csak 57 %-a foglalkozott mezőgazdasági termeléssel. Két

évvel ezután az (időközben Ausztriával, Svédországgal és Finnországgal is kibővült) Unió lakosságának már csak 5,3 %-át foglalkoztatta a mezőgazdasági szektor. Mindez 1994-hez képest 205 000 m unkahely megszűnését jelentette, vagyis a vidék hanyatlása - az EAGGF Garancia Részlegének növekedése ellenére - tovább folytatódott. Ezen demográfiai és foglalkoztatási változások felgyorsítják a "vidék elsivatagosodását", amely komoly gazdasági, társadalmi és ökológiai következményekhez vezet. A MacSharry reform óta a mezőgazdasági szektor jövedelme átlagosan évi 4,5 %-kal nőtt. E növekedés oka elsősorban a gabonaárak (1994. óta viszonylag kedvező) alakulása és az új prémium fizetési rendszer. Ez az át lag azonban félrevezető Egyes pénzügyi problémákkal küszködő országok korántsem értek el ekkora növekedést; a növekedés az egyes országok belül a termelők különböző csoportjait is teljesen eltérő

mértékben érintette. A MacSharry által felvetett tény, hogy a gazdáknak csupán 20 %-a osztozik a kiosztott támogatások 80 %án, mára már evidenciává vált. Sajnálatos módon éppen a kevésbé támogatott gazdák - a nehéz körülmények között (hegyvidéken) gazdálkodók vagy a kergemarha kór által okozott válság által leginkább sújtott állattenyésztő kisgazdák - szorulnak rá különösen a segítségre. Környezeti vonatkozásban - A 2078/92 sz. rendeletben megfogalmazott agrárkörnyezetvédelmi programok célja olyan környezetileg fenntartható mezőgazdasági termelési gyakorlat meghonosítása, melyek összeegyeztethetőek a környezetvédelem és tájgazdálkodás szempontjaival. Ez a program a természetet nagyobb tiszteletben tartó mezőgazdasági rendszer felé tett első lépésnek tekinthető. Egyesek szerint az árak leszorítása csökkenti az inputfelhasználást, hiszen a haszon megtartása érdekében a termelőnek csökkentenie kell a

kiadásait. Mindentől függetlenül, a agrárkörnyezet-védelmi program hatásait egyelőre igen nehéz felbecsülni ilyen korai fázisban, hiszen a programot az egyes országok csak 1994/95ben vagy 1995/96-ban vezették be. Ugyanakkor a j elenleg rendelkezésre álló információk szerint ("A mezőgazdasági környezetvédelmi program természetvédelmi hatásai" Birdlife International) hiányzik a program végrehajtásának fejlesztése, ami a program folytatása iránti érdektelenségre enged következtetni. A prémiumok alacsonyan megállapított mértéke miatt a gazdák körében sem volt osztatlan sikere a programnak. Jelenleg Németország és Ausztria mutatja a legnagyobb elkötelezettséget a program iránt, a részvételi arány e két országban 25, illetve 91 %. Jelenlegi formájában az agrárkörnyezet-védelmi program képtelen ellensúlyozni az intenzív gazdálkodás hátterében álló stabil trendeket és pénzügyi érdekeket. Komoly pénzügyi

ráfordítást igényelne ahhoz, hogy megvalósítsa célját - a környezetileg fenntartható mezőgazdasági termelési módszerek elterjesztését - a kibővült Európai Unión belül. 73 6.3 AZ EU MEZŐGAZDASÁGA - NEMZETKÖZI VONATKOZÁSOK A GATT tárgyalások utolsó fordulójában (Uruguayi Forduló 1994 á prilisában) a mezőgazdaság mint új téma került a tárgyalóasztalra. Ez nem volt könnyű feladat, hiszen a mezőgazdasági termékek kereskedelme korábban - az Európai Unió és az USA hallgatólagos megegyezése alapján - mindig kívül esett a kereskedelem liberalizációját tárgyaló megbeszélések témakörén. A mezőgazdaság bekerülése a kereskedelem liberalizációs politikába az európai piacok további megnyitását vonja maga után, s ezzel megkérdőjelezi a gazdálkodóknak nyújtott támogatási politika folytathatóságát. Az Uruguayi Fordulón megállapított kötelezettségek: A mezőgazdaság belföldi támogatásának csökkentése. -

A támogatási rendszerek mechanizmusai érvényben maradhatnak, de a t ámogatások volumenét hat év alatt 20 %-kal kell mérsékelni. Az exporttámogatás csökkentése. - Az exporttámogatásokat összegét 21 % -kal, a költségvetésen belüli arányukat pedig 36 %-kal kell csökkenteni 1995. és 2000 köz ött az 1986-90. közötti periódushoz viszonyítva Ez a mezőgazdasági termékek exportképességének csökkentését jelenti Az európai piacok fokozatos megnyitása. - Az egyezmény minden aláíró félnek kvóták alkalmazását írja elő harmadik országokkal szemben, ami biztosítja a piacra való bejutást a szerződő feleknek. Az európai mezőgazdaság és a fejlődő országok Az EU mezőgazdasági politikájának - az Egyesült Államokéhoz hasonlóan - komoly hatásai vannak a szegényebb országok fejlődő mezőgazdaságára. A államilag támogatott fölöslegek értékesítése a világpiacon a világpiaci árak leszorításához és a helyi termelőkkel

való igazságtalan versenyhez vezet. Nem ritka, hogy afrikai piacokon az európai marhahúst olcsóbban kínálják, mint a helyit. Hasonlóan, az állami támogatásokkal mesterségesen olcsóvá tett európai búza néha negyed annyiba kerül, mint a helyben termelt. Saját termelői védelmében egyidejűleg az Európai Unió vámokkal sújtja számos mezőgazdasági termék importját. Egyes hagyományosan nagy mennyiségű mezőgazdasági terméket exportáló országot (például a marhahúst exportáló Argentína és Uruguay) ez igen nehéz helyzetbe hozott. Összességében az Uruguayi Forduló kiegyenlített játékteret kíván kialakítani, amelyben a fejlődő országok termékei mind a hazai piacaikon mind pedig a nemzetközi piacokon versenyképesebbé válhatnak. 6.4 AGENDA 2000 - MEZŐGAZDASÁG A Közös Agrárpolitika Agenda 2000-ben javasolt reformja nagyrészt a 1992-es reform folytatása. Továbbra is cél a világpiaci árakhoz való közelítés, a közvetlen

kompenzációs támogatások csökkentése, a környezetvédelmi szempont integrálása és a koherens és integrált 74 vidékfejlesztési politika kidolgozása. Az ebben a dokumentumban vázolt szabályok 2000-ben lépnek majd életbe. A leglényegesebb javaslata az intervenciós árak gabonafélék esetén 20 %-os, marhahús esetén 30 %-os és tejtermékek esetén 15 %-os csökkentése. A gazdálkodók ezért a termelésszabályozásért cserébe újfajta kompenzációs támogatásokat kapnak majd. E kifizetések egy része abból a k eretösszeg származik majd, amellyel az egyes országok (bizonyos kritériumoknak megfelelően) a saját prioritásaiknak megfelelően önállóan gazdálkodhatnak. Az Európai Bizottság nem javasolta e kompenzációs támogatások jövőbeli teljes leépítését. Ezek a feltételekhez és dátumhoz konkrétan nem kötött támogatások előbbutóbb azonban elfogadhatatlanokká válnak az Európai Unió kereskedelmi partnerei számára és

várható, hogy az elkövetkező GATT-tárgyalásokon ismét támadás éri majd őket. Különösen vitatott javaslat a gazdaságonkénti közvetlen támogatások felső határának meghatározása. Ezzel elkerülendő lenne az az abszurd helyzet, hogy egy gazdaság annál több támogatást kap, minél nagyobbá válik. A mezőgazdasági környezetvédelmi politika tekintetében a dokumentum nem hagy kétséget afelől, hogy az egyes tagországok lehetőséget kapnak arra, hogy környezetvédelmi szempontokhoz kössék a közvetlen kompenzációs támogatások folyósítását. A környezetvédő civil szervezetek úgy vélik, hogy a Főbiztosnak ki kellene állnia amellett, hogy egyáltalán ne lehessen kompenzációs támogatást folyósítani olyan gazdálkodóknak, akik nem felelnek bizonyos alapvető környezetvédelmi elvárásoknak. A környezetvédő társadalmi szervezetek éles bírálatát váltotta ki az Agenda 2000 azzal, hogy nem tükrözi egyértelműen a Bizottság

elkötelezettségét az agrárkörnyezet-védelmi programok és vidékfejlesztés finanszírozása kérdésében. Azt javasolják, hogy a K AP Garancia Részlegének 25 %-át különítsék el kifejezetten az agrárkörnyezet-védelmi programok finanszírozására és 2006-ig az alap 50 %-át fordítsák fenntartható vidékfejlesztési programokra. Csak ezáltal válna lehetővé a gazdálkodók számára a gazdálkodásuk diverzifikálása, ez ösztönözné őket az innovációra, ami hosszú távú munkahelyeket teremtene a vidéki szférában. Ezzel ráadásul az Európai Unió mezőgazdasági politikája is jobban megfelelne a GATT elvárásainak. Általánosabban fogalmazva, az európai agrárpolitika "amerikanizálása" a tét: az európai árak közelítése a világpiacihoz és az európai agrártermelés felfuttatása (egyelőre nincs konkrét intézkedés arra, hogyan lehetne extenzifikációval kompenzálni a művelésből való kivonás lehetőségének

megszűnését). A jelenlegi Mezőgazdasági Főbiztos, Franz Fischler egyértelművé tette, hogy elsősorban az exporttámogatások leépítése útján kívánja erősíteni az EU pozícióját a v ilágpiacon. Fischler szerint az EU ezzel jobban felkészül a W TO tárgyalásokra és a keleti bővítés kihívásaira. Azonban ismét csak a nagytermelők jutnak előnyhöz, azok, akik képesek többet és alacsonyabb áron termelni, és ilyen módon exporttámogatás nélkül is növelni kivitelüket. Így, különösen a hátrányos helyzetű területek kistermelői kerülnek hátrányba, ideértve a közép-kelet-európai országok termelőinek nagyobb részét is. Sem az egyébként is marginalizálódó vidékfejlesztési politika, sem pedig a középkelet-európai országoknak folyósítandó pénzügyi támogatás nem lesz képes ellentételezni ezt a tendenciát a kibővített Unióban. Környezetvédelmi szempontból tehát megállapíthatjuk, hogy semmilyen érdemi

előrelépés nem történt a környezeti szempont integrálása felé a p iaci struktúrák alapelveinek 75 meghatározásakor és az agrárkörnyezet-védelemi politika továbbra sem tartozik a KAP központi elvei közé, ahogy azt sokan remélték. Így ezután sem remélhető az Európai Unió vidéki területeinek környezeti javulása. 6.5 KÖZÉP-KELET-EURÓPAI TÁVLATOK A Közös Agrárpolitikával való harmonizáció tekintetében az Európai Bizottság csatlakozás előtti és csatlakozási stratégiát dolgozott ki Közép-Kelet-Európa számára. Csatlakozást megelőző stratégia - Mivel a cs atlakozási tárgyalások alapját az "acquis communautaire" elfogadása képezi, a B izottság amellett érvel, hogy ún. átmeneti időszakra van szükség (amelynek hossza országonként az elért haladás függvényében különböző lehet), amely alatt az egyes országok közelíthetik agrárpolitikájukat a KAP-hoz. A keleti bővítést tehát egy 5-7 éves

(1998-ban kezdődő) átmeneti időszaknak kell megelőznie, amely alatt befejeződhet a mezőgazdasági szerkezetátalakítás és az agrár-élelmiszeripari termékek kereskedelmének szabályozása is. Az öt csatlakozásra váró ország közül a Bizottság véleménye szerint a C seh Köztársaság, Magyarország és Szlovénia különösebb nehézség nélkül végre tudja majd hajtani az átállást, míg Lengyelország és Észtország esetében nem ennyire egyértelmű a helyzet. Lengyelországban a mezőgazdasági rendszerek teljes töredezettsége továbbra is súlyos hátráltató tényező, Észtországban pedig a mezőgazdaság támogatásának és védelmének teljes hiánya valószínűsíti (az Európai Bizottság szerint) a KAP normáihoz való alkalmazkodás problémáit. A Bizottság három fő hátráltató tényező - a tőkehiány, az agrár-élelmiszeripari terméklánc szervezetlensége és a strukturális gondok - leküzdésében látja Közép-Kelet-Európa

feladatát. Ennek megfelelően a Bizottság támogatja a mezőgazdaság modernizálását és segítséget nyújt az agrár-élelmiszeripar fejlesztéséhez, Spanyolország és Portugália korábbi csatlakozásához hasonlóan. Fő prioritás a gazdaságok költség-hatékonyságának javítása, amely az európai belső piac megnyílásával együtt a kereskedelmi versenyképesség fő feltétele. Az Európai Uniónak rugalmasabbá kell tennie az Európai Megállapodások ide vonatkozó pontjait, különösen (i) új export-kvóták bevezetésével (a kvóta olyan ellátás-szabályozó eszköz, amely egy adott termék pl. tejtermékek termelésének mennyiségét korlátozza); (ii) a kvóták országok közötti átadásának engedélyezését, vagyis egyetlen közép-kelet-európai kvóta bevezetését országra lebontott kvóták helyett; (iii) illetve a kvóták termékek helyett termékcsoportokra való meghatározását. A közép-kelet-európai országokban jelenleg uralkodó

alacsony termékárak kedveznek egy ilyenfajta kereskedelemnek. Ugyanakkor a jelenlegi háttérstruktúrák kuszasága (a feldolgozó és ellátó struktúrák hiánya vagy/és zavarossága) ismeretében a v ersenyképes kereskedelem azonnali visszaállítása csak illúzió. Az agrár-élelmiszeripar privatizációja és modernizációja még sok feladatot ró a szereplőkre. Ezért a Bizottság azt javasolja, hogy a Phare mezőgazdasági alapjait át kell alakítani kifejezetten a csatlakozás előtti mezőgazdasági stratégia pénzügyi alapjává, ahol az Európai Unió és az egyes közép-kelet-európai országok regionális hatóságai közösen döntenének a projektek finanszírozásáról. Ez az átmeneti alap már a tárgyalások megkezdésekor létrejönne és fontos szerepet játszana az agrárpolitikák közelítésében. Végül, szükség van a gazdaságok szerkezeti ujjászervezésének felgyorsítására. A Bizottság nem győzi hangsúlyozni, hogy a gazdaságoknak

elsősorban nem árszint emelkedésre, hanem 76 infrastrukturális modernizációra van szükségük. Az átmeneti alapokból folyósítandó támogatáson túl a Bizottság javaslata értelmében külföldi befektetőknek is lehetőséget kellene adni az agrárhitelek egy részének finanszírozására. A Bizottság továbbá ki kívánja terjeszteni a már meglévő vidékfejlesztési programokat, nevezetesen a LEADER II Programot KözépKelet-Európára, s ehhez a kohéziós politika reformján belül új feltételrendszert dolgoz ki. A LEADER II Program a területfejlesztési szövetségeket és helyi önkormányzatokat támogatja lehetőségeik jobb kihasználásában. Az Európai Bizottság szerint Közép-Kelet-Európának elsősorban nem ártámogatásra, hanem infrastrukturális és strukturális támogatásra van szükségük. A környezetvédő társadalmi szervezetek általában egyetértenek ezzel a k ijelentéssel, de figyelmeztetnek, hogy a vidéki infrastruktúra

fejlesztése nem történhet a t ermészet, a b iológiai sokféleség és általában a környezet rovására. Közép-Kelet-Európa országait olyan struktúrák kialakítására kell ösztönözni, amelyek integráltan magukban hordozzák mind a környezetvédelem, mind pedig a fenntartható vidékfejlesztés követelményeit. A reformjavaslatok akkor hatékonyak, ha a közép-kelet-európai országokban bevezetendő agrárkörnyezet-védelmi programokra fordított összeg jelentősen megnő. Az átmeneti alapokból kell finanszírozni az agrárkörnyezet-védelmi kísérleti projekteket és az ökológiailag megalapozott mezőgazdálkodást oktatását. 7. A STRUKTURÁLIS ALAPOK 7.1 TÖRTÉNETE Az Európai Közösségek megalakulása óta az általánosan használt gazdasági mutatók (GDP, munkanélküliségi ráta, fejlődési ráta, stb.) azt sugallják, hogy a tagállamok gazdaságai nem feltétlenül közelítenek egymáshoz. Mindez különösen nyilvánvalóvá vált az új

dél-európai tagállamok (Görögország 1981-as, Spanyolország és Portugália 1995-as) felvétele során. A gazdaságok közelítése nélkül a E gységes Európai Okmány célkitűzései és a monetáris unió megvalósítása elképzelhetetlennek tűnnek. A strukturális közeledés első nagyszabású, az Európai Unió által életre hívott keretprogramja az "Integrált Mediterrán Programok (IMPs)" nevű vállalkozás volt. Ezt megelőzően a területfejlesztés különös csoportosítások és prioritások nélkül működött, egyedi projektek finanszírozása révén. Az IMPs projekt-formában nyújtott támogatást egyszerre valamennyi elmaradott mediterrán térségnek. 1988-ban alakították ki a Strukturális Alapok öt (az ötödik két részből áll) fő célkitűzését, amelyek 1997 júliusáig (lásd: Agenda 2000) maradtak érvényben: 1. Célkitűzés: A gazdaságilag elmaradott régiók fejlődésének elősegítése 2. Célkitűzés: 3.

Célkitűzés: Az ipari hanyatlás által súlyosan érintett régiók támogatása A hosszú távú munkanélküliség leküzdése és az egyenlő esélyek megteremtése A munkavállalóknak az iparban és a termelésben végbemenő technológiai változásokhoz való alkalmazkodásának megkönnyítése A mezőgazdaság szerkezetátalakításának a KAP reformja keretében történő felgyorsítása, a halászat modernizációja 4. Célkitűzés: 5a Célkitűzés: 77 5b Célkitűzés: 6. Célkitűzés: Vidékfejlesztés a vidéki területek szerkezetátalakítása útján A különlegesen ritkán lakott régiók fejlesztése A Strukturális Alapok első pénzügyi időszaka 1988-1993, mely alatt 60,4 m illiárd ECU (1989-es árfolyamon) került kifizetésre. Az Alapok tervezését és felhasználását külön rendeletek szabályozták. milliárd ECU 1. 1 Célkitűzés 38,3 2. 2 Célkitűzés: 7,2 3. 3 és 4 Célkitűzés: 7,5 4. 5a Célkitűzés: 3,4 5. 5b Célkitűzés:

2,8 6. 1,1 Kezdeményezések: 2. ábra A különböző Célkitűzésekre fordított összegek a Strukturális Alapok első időszakában (milliárd ECU-ben, 1989-es árfolyamon) 1993-ban a Bizottság az 1994-1999-es időszakra szóló "Közösségi Támogatások Második Keretrendszere" kidolgozása során elvégezte a Strukturális Alapok szabályrendszerének felülvizsgálatát is. Számos módosítást vezettek be a jobb gazdálkodás és elosztás hatékonyságának növelése érdekében. E módosítások több helyütt érintettek környezetvédelmi aspektusokat is. A tagállamok elfogadták az új szabályozórendszert és a 2. finanszírozási periódus költségvetését, melyet 139,9 milliárd ECU-ben határoztak meg (ez tartalmazza a K özösségi Kezdeményezések 11,73 milliárdos költségvetését). Ez több mint kétszerese volt az első időszakban meghatározott keretnek. A második időszakban egy újabb, hatodik célkitűzés is felkerült a listára az

Unió új tagországainak szükségleteit figyelembe véve. milliárd ECU 93,95 7,30 1. 1 Célkitűzés: 2. 2 Célkitűzés: 3. 3é s 4 13,09 Célkitűzés: 4. 5a Célkitűzés: 6,32 5. 5b Célkitűzés: 6,89 6. 6 Célkitűzés: 0,71 7. 11,73 Kezdeményezések: 3. ábra A különböző Célkitűzésekre fordított összegek a Strukturális Alapok második időszakában (milliárd ECU-ben, 1995-ös árfolyamon) 78 Forrás: Kouvelis, S., et al: Tools for Economic and Social Cohesion in the EU, 1997 A "Strukturális Alapok" kifejezés négy európai pénzalap összefoglaló neve: • • • • Európai Regionális Fejlesztési Alap (ERDF). Feladata az Európai Unió régióin belüli termelő beruházások támogatása, különös tekintettel az alapvető infrastrukturális (pl. Transzeurópai Hálózat), oktatási és egészségügyi beruházásokra, valamint a kis- és középvállalkozások, a k utatási és fejlesztési (K+F) és környezetgazdálkodási

projektek támogatása. A három alap közül ez a legnagyobb, méretében csak az EAGGF Garancia Részlegéhez hasonlítható. Európai Szociális Alap (ESF). Feladata a munkanélküliség csökkentése (pl fiatalok és a munkaerő-piacról kiszorultak integrációja, az iparban bekövetkező változásokhoz való társadalmi alkalmazkodás segítése, az oktatás és (át)képzés. Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap (EAGGF) - Orientációs Részleg (részletesen a mezőgazdasággal foglalkozó fejezetben) Halászati Orientáció Pénzügyi Eszközei (FIFG). Új, a Strukturális Alapok 1993-as felülvizsgálata során létrehozott pénzalap a h alászat segítésére a hajópark modernizációján és átszervezésén, a v izes kultúrák fejlesztésén, a h alászati termékek marketingjén és a kikötői létesítmények modernizációján keresztül. 1. Célkitűzés ERDF ESF EAGGF (Orientációs Részleg) 2. Célkitűzés ERDF ESF 3. Célkitűzés ESF 4.

Célkitűzés ESF 5a. Célkitűzés EAGGF (Orientációs Részleg) FIFG 5b. Célkitűzés ERDF ESF EAGGF (Orientációs Részleg) 6. Célkitűzés ERDF ESF EAGGF (Orientációs Részleg) 2. táblázat A Struktúrális Alapok felhasználása a Célkitűzések szerint A fent említett Strukturális Alapokhoz további két pénzalap kapcsolódik: A Kohéziós Alap 1993-ban - kezdetben a kohéziót szolgáló egyszerű pénzügyi eszközként jött létre, és azon tagállamoknak folyósított elsősorban környezetvédelmi és közlekedésfejlesztési célú támogatást, amelyek bruttó hazai terméke (GDP) nem érte el a Közösségi átlag 90 %-át (ekkor Görögország, Spanyolország, Írország és Portugália minősült ilyennek). Ez a pénzügyi eszköz 1994-ben Kohéziós Alappá alakult, amely alapvetően ugyanazokat a célokat támogatta mint az őt megelőző Kohéziós Pénzügyi Eszköz (Cohesion Financial Instrument), hasonló működési elv alapján. A Kohéziós Alap

országos szintű projekteket támogat és - az Európai Parlament igényének megfelelően - igyekszik 50-50 %ban finanszírozni környezetvédelmi és közlekedési projekteket. 79 A Kohéziós Alapról szóló rendelkezés értelmében az egyes országok részesedése: 52%Spanyolország 58% 16%Görögország 20% 16%Portugália 20% 7%Írország 10% 4. ábra A Kohéziós Alap elosztása és fejlődése 1993-1999 között (millió ECU-ben, 1992-es árfolyamon) Forrás: Structural Funds and Cohesion Fund 1994-1999, European Commission A Közösségi Kezdeményezések olyan finanszírozási programok, amelyek országos szinten nyújtanak támogatást egyes speciális területek fejlesztéséhez, (például a h atárokon túli regionális együttműködés (Interreg), vidékfejlesztés (Leader), szénbányász-vidékek átalakítása (Rechar), stb.) Összesen 14 ilyen kezdeményezés létezik (ideértve az ÉszakÍrországra vonatkozó Peace nevűt is). 7.2 A STRUKTURÁLIS ALAPOK

HATÁSA A Strukturális Alapok egyes országokra gyakorolt hatása általában fordítottan arányos az adott ország gazdaságának nagyságával és annak erejével. Ennek három oka van: • • • A Strukturális Alapok döntő tömege a gyengébb gazdaságú országokba áramlik, hogy segítse azokat gazdasági potenciáljuk közelítésében az erősebb európai uniós országokéhoz. Ezekben az országokban a Strukturális Alapokból fizetett juttatások mértéke a nemzeti gazdasági mutatókhoz mérten igen magas, különösen az infrastrukturális fejlesztések és a mezőgazdaság területén. Ezen országok ritkán rendelkeznek ekkora tömegű támogatás zökkenőmentes és átgondolt kezelésére alkalmas intézményi és jogi struktúrákkal. Ennek megfelelően a Strukturális Alapok gyakran éppoly komoly negatív hatásokkal jártak, mint amilyen pozitívakkal. Fokozottan igaz ez - sajnos - a környezetvédelem terén, ahol különösen hiányoznak a megfelelő

intézmények, és a támogatások mértéke pedig már önmagában is különösen kényessé teszi azok elosztásának kérdését. A tapasztalat szerint jelentős negatív hatással járt az Alap eddigi tevékenysége, noha ez nem feltétlenül szükségszerű. Az Integrált Mediterrán Programok megvalósítása során számos olyan súlyos környezeti problémára derült fény, amelyek egyértelműen a rossz környezetvédelmi szabályozókra és a hibás környezetvédelmi gyakorlatra voltak visszavezethetőek. A Strukturális Alapok 80 működtetésének második időszakában ezért szükségszerűvé vált, hogy a nagyobb hatékonyságra, a jobb menedzsmentre és ellenőrzésre helyezzék a hangsúlyt. Az első időszak (1988-1993) tanulsága a támogatások túlzottan elaprózása számos kisprojekt között. Senki sem volt képes több ezer projekt adatainak begyűjtésére, nemhogy ezek elemzésére, a projektek előrehaladásának érdemi vizsgálatára. Tipikusnak

számítottak olyan kisprojektek, ahol 5 km-nél rövidebb útszakaszok építéséhez kértek támogatást. Ezek közül a kisprojektek közül sok idő előtt megszakadt vagy szakszerűtlen útépítéshez vezetett, s az "eredmény"-ről a Bizottság már túl későn értesült. A Strukturális Alapok által okozott negatív környezeti hatások az alábbiak szerint csoportosíthatók: A biodiverzitás csökkenése • ˇ Sok projekt környezetileg érzékeny területeken valósul meg, sok esetben ezek átvágásával és megosztásával, veszélyeztetett növény- és állatfajok élőhelyeit károsítja. A károsító hatás egyrészt háborítatlanság megbolygatásában (a zaj, a vizek hőmérsékletének változása, szennyezés) és az élőhelyek szegmentációjában nyilvánul meg, ami akadályozza az állatok normális és az életfenntartáshoz szükségszerű mozgását. Az eredmény bizonyos fajok populációinak megritkulása vagy teljes eltűnése az adott

területről. A környezeti erőforrások kimerítése • • • Sok olyan mezőgazdasági termelési mód részesül támogatásban, amely teljesen összeegyeztethetetlen a fenntarthatóság elvével és a k érdéses terület teherbíró képességével. Az állatok száma alapján számított támogatások kifejezetten növelik a legeltetésből adódó terhelését és az elsivatagosodás határára juttatják a területet, mely visszafordíthatatlan következményekkel jár. A mezőgazdaság gépesítése a marginális fekvésű területek elhagyására ösztönöz, amelyeket eddig a hagyományos gazdálkodás (teraszos művelés, védsövények) óvott meg az eróziótól. A vegyszerek fokozott használata (műtrágyák, rovarirtó szerek), illetve a mechanikai megterhelés (súlyos gépek használata) elszegényítik és tömörítik a talajt. A támogatott kínálatra és használatra épített erőforrás-gazdálkodás túl intenzív kizsákmányoláshoz vezet

(különösen igaz ez a víz- és energiagazdálkodás és a halászat vonatkozásában). Az eredmény az erőforrások kimerülése Az erőforrások kimerülésének másodlagos hatásai elsősorban olyan területeken éreztetik hatásukat, amelyek földrajzi helyzetük révén valamely természeti erőforrástól függnek (például a gátak melletti vizes területek), és ahol egy erőforrás kiapadása azonnal súlyos következményekkel jár a biodiverzitás és a természeti folyamatokra. A földhasználat és az ezzel összefüggő népesség- és gazdaságszerkezet gyakran éles kontrasztban áll az adott terület hulladék- és szennyezés elnyelő képességével . Néhány esetben sikerült (műszaki megoldásokkal, illetve a projekt helykijelölésének, jellegének módosításával, áthelyezésével) ezen károk csökkentése, sőt megszűntetése. Ezen intézkedések költsége azonban jelentős és egyben sokak számára ijesztő is, mivel nehezen összemérhető a

környezeti károk rejtett externális költségével. A kritikák eredményeként megszületett reformok és ezek (továbbra is hiányzó) gyakorlati hatása 81 A különböző környezetvédő csoportok nyomására, az Európai Uniónak a fenntarthatóság iránti új elkötelezettsége és a szabályozórendszer 1993-as felülvizsgálata végül számos olyan rendelkezési kiegészítéshez vezetett, amelyek a Strukturális Alapokat voltak hivatottak összehangolni az Európai Unió környezetpolitikájával. A rendelkezések főbb pontjai: Környezeti profiltanulmány Az új rendelkezések értelmében minden támogatásra jelölt ország vagy régió úgynevezett környezeti profiltanulmányt köteles készíteni. Ennek az a cél ja, hogy a tagországoknak lehetőséget adjon környezeti problémáik összehangolt kezelésére és a Strukturális Alapok felhasználásából esetlegesen adódó új környezeti problémák elkerülésére. Környezeti értékelés A

Strukturális Alapokból való finanszírozás előfeltétele, hogy a támogatandó tevékenység összhangban legyen a közösségi szakpolitikákkal, ideértve a környezetpolitikát is. Ez a feltétel (a 97/11/EK rendelettel módosított 85/337/EGK rendelet alapján) indirekt módon írja elő környezeti hatástanulmány (Environmental Impact Asessment-EIA) elvégzését a Strukturális Alapok felhasználása előtt. Az ún "EIA-rendelet" azóta is a környezetvédelem legfontosabb jogi eszköze. Sok projektet tett környezeti szempontból elfogadhatóbbá és definícióival fogalmi alapul szolgál a projektek környezeti szempontú felépítéséhez, végrehajtásához és működtetéséhez. Környezeti tervezés: a környezetvédelmi hatóságok szerepe A Strukturális Alapok szabályzata a pályázás előfeltételeként szabja meg az illetékes környezetvédelmi hatóságokkal való együttműködés egyértelmű igazolását a tervezetek előkészítési és

végrehajtási fázisa során. Az információhoz való hozzáférés A Strukturális Alapok előírásai szerinti tervek végrehajtásáért felelős tagállamok kötelesek azokat megfelelő módon nyilvánosságra hozni. Az 90/313/EK rendelet továbbá azt is lehetővé teszi, hogy a tevékenységek és projektek leírásaihoz bármely érdeklődő fél hozzáférjen. Társadalmi részvétel A rendelkezések új generációja utolsó reformjának lényege a társadalmi partnerek bevonásának ösztönzése a t ervezési, a v égrehajtás felmérési és értékelési fázisok során. A partnerek általában - az adott országtól függően - a központi, regionális vagy helyi gazdasági és társadalmi szervezetek közül kerül ki. Hatásai a valóságban A gyakorlat alapján általában elmondható, hogy a szabályozók reformjának köszönhetően a Strukturális Alapokon belül jobban érvényesültek a környezeti szempontok. A módosítások ugyanakkor nem hozták meg a várt

eredményt, melynek több oka van: • • A rendelkezések nem tartalmaznak olyan tételeket és előírásokat, amelyek garantálhatnák egy a Strukturális Alapokkal összhangban levő teljes körű és ellentmondásmentes környezeti politika megvalósulását. Jellemző példa erre, hogy azok a S tratégiai Környezeti Hatáselemzés (SEIA) fogalmát még nem tartalmazzák, csupán a projektek szintjén írnak elő viszonylag egyszerű hatásvizsgálatot. A rendelkezések túl tág teret hagynak a tagállamoknak a különböző értelmezésekre, akik gyakran - a szubszidiaritás elvének védjegye alatt - élnek is ezzel. Ez a közös 82 környezetpolitika egységességének és konzisztenciájának hiányához vezet. A rendelkezések lehetővé teszik a tagállamok számára, hogy az Európai Unió környezeti jogrendszerét megkerülve országos jelentőségükre hivatkozva olyan projekteket valósítsanak meg, amelyek ellentmondanak az EU környezetpolitikájának.

Példák erre azok a k ivételes rendelkezések, amelyek - a közbiztonsági érdekekre, vagy ipari titoktartásra hivatkozva - megengedik a tagállamoknak, hogy megtagadják az információkhoz valóhozzáférést. 7.3 AZ AGENDA 2000 KAPCSÁN FELMERÜLT REFORMJAVASLATOK A Bizottság által 1997. júliusában az Európai Parlament elé terjesztett Agenda 2000, számos reformra tesz javaslatot a Strukturális Alapok következő időszakára vonatkozóan. Ezek közül a legfontosabbak: • • • • Az Európai Unió folytatja a Kohéziós Politikát a 2000-től 2006-ig terjedő időszakban is. A Kohéziós Politika részei továbbra is a Strukturális Alapok, a Kohéziós Alap és a Közösségi Kezdeményezések. Abszolút értékben mindhárom alap pénztömegét növelni kell. Becslések szerint a teljes Strukturális Alapokhoz kapcsolódó támogatási csomag 1997-es árakon 275 milliárd ECU-t, 1999-es árakon mintegy 286 milliárd ECU-t tesz majd ki, és arányaiban továbbra

is az Európai Unió átlag bruttó nemzeti termékének 0.46%-át jelenti. A Kohéziós Alap tartja a kb. 29 m illiárd ECU-s éves költségvetési keretét a célországok változatlansága mellett. A Közösségi Kezdeményezések költségvetése csökkenni fog a Strukturális Alapok 9 %-ának megfelelő mai összegről a következő időszak Strukturális Alapjainak 5 %-ára. A kezdeményezések számát a j elenlegi (a Peace nélkül) 13-ról 3-ra csökkentik majd (ezzel növelve a megmaradók támogatási összegét). E reformok tükrében és az új, a f enntarthatóságot célként megfogalmazó Amsterdami Szerződés alapján az európai környezetvédő társadalmi szervezetek több olyan javaslattal álltak elő, amelyek elősegítenék a környezeti szempontok integrálását a Strukturális Alapok szabályozási rendébe. Várhatóan 1998-ban és 1999-ben is folytatódnak még a Strukturális Alapok új szabályozórendszeréről és ezek alkalmazásáról szóló

tárgyalások. Elképzelhetőek tehát további változások. Az Európai Bizottság 1998 m árciusi közleménye az alábbi javaslatokat tartalmazza: • • • A Strukturális Alapok célkitűzéseit összhangba kell hozni a fenntarthatóság követelményével és a fejlődés fogalmát nem szabad kizárólag pénzügyi mutatók tükrében értelmezni. A célkitűzéseknek a környezet védelmét és az erőforrások fenntartható használatát egyaránt tartalmazniuk kell. A Strukturális Alapok rendszerének egységes területi megközelítést kell alkalmaznia, amely megvalósítja a fenntartható vidékfejlesztés elvét és több forrást juttat a természetvédelemnek és egyes, fontos természeti területeknek. A tervezésnek az egyes tervezetekkel együtt benyújtott fenntarthatósági profiltanulmányokra kell épülnie és ösztönzőket kell alkalmaznia megvalósulásuk érdekében. Egy ilyen ösztönző lehet például az infrastrukturális támogatások

megkülönböztetése a közjavak létrahozását célzó beruházásoktól. 83 • • • Szükséges feltétel a Strukturális Alapoknak mind a tervezési mind a felhasználást ellenőrző szakaszában az átláthatóság. Továbbá több partnert, köztük társadalmi szervezeteket is be kell vonni. Be kell tartatni az Európai Unió környezetvédelmi jogrendjét a tervezés és értékelés során, akár szankciók alkalmazásával is. Képzési és támogatási programokkal kell növelni az országos és helyi környezetvédelmi hatóságok és a társadalmi szervezetek relatív súlyát. 7.4 JÖVőBENI KILÁTÁSOK A Struktúrális Alapok jövőbeli működése az EU intézmények által elfogadandó új tervezési és végrehajtási szabálytervezettől függ. Bíztató, hogy a Bizottság és a Parlament egyre nagyobb jelentőséget tulajdonít a környezet védelmének és a f enntarthatóság követelményének. Ez a kitüntető figyelem azonban a szándék szintjén

maradhat, ha nem társulnak hozzá jelentős politikai és pénzügyi elhatározások. Ha az Alapok új szabályozása nem tükrözi az EU környezetpolitikájának egészét oly módon, hogy nem ad teret eltérő értelmezéseknek, a tagországok továbbra is egyoldalúan a saját érdekeiknek megfelelően fogják a pénzeket felhasználni, miközben a környezet védelme a szigorútól a hiányosig minősíthető - nemzeti szintű törvényekre marad. A Strukturális Alapok földrajzi jelentősége jelentősen nő majd az Európai Unió a csatlakozási tárgyalásokat folytató országokkal való bővítése esetén. Az Európai Kohéziós Politika már a közeledési folyamat során foglalkozik majd ezen országokkal. Az Agenda 2000 á ltal előrevetített különböző támogatási formák várhatóan a következőképpen alakulnak majd: • • Struktúrális Alapokból (ideértve a Kohéziós Alapot is) 38 m illiárd ECU terveznek kifizetni a - 2002-re becsült - csatlakozás

után. Ez fogja helyettesíteni a jelenlegi Phare segélyeket. A csatlakozást megelőző időszakban további évenkénti 1 milliárd ECU kerül kifizetésre. A csatlakozásra váró országok viszonylagosan korlátozott tapasztalata, a hasonló infrastrukturális projektek megvalósítása terén mutatkozó intézményi és know-how-beli hátránya, valamint az Európai Unió környezeti jogával még nem konform jogrendszer potenciálisan komoly veszélyt jelent ezen országok környezeti állapotára. Fontos, hogy az alapok megnyílása előtt helyükön álljanak az igazgatási struktúrák, és hogy a környezeti szféra szereplői intenzív képzésben és támogatásban részesüljenek minél hamarabb. Végezetül, igen fontos a csatlakozásra váró országok környezeti tőkéjének, természeti erőforrásainak és a meglévő biodiverzitásnak a felmérése, felkészülés a védelmükre, mielőtt nagyszabású projektek visszafordíthatatlanul károsíthatnák őket. 84

8. KÖZLEKEDÉS Az európaiak gyakrabban és messzebbre utaznak, mint ezelőtt bármikor. Egyre többen vesznek, illetve használnak autót, egyre többet utaznak repülővel. A forgalom növekedése jelentős környezeti, társadalmi és gazdasági problémát okoz a "tisztább" gépjárművek és a jobb forgalomszervezés ellenére is. Az Európai Unió intézményei fontos szerepet játszottak és játszanak ma is a f orgalom növekedésében amellett, hogy korlátozzák a fenti hatásokat a szennyezésre vonatkozó szabályozás és más eszközök bevezetésével. A Bizottság szakértői, a tagállamok és a társadalmi szervezetek egyre világosabban látják azonban, hogy a közlekedés okozta környezeti károk korlátozásának egyetlen módja a forgalom csökkentése. Ebben a tagállamoknak van elsődleges felelőssége, de az Unió intézményeire is hárul feladat. Ebben a fejezetben áttekintjük az Európai Unió közlekedési trendjeit, az Unió jelenlegi

közlekedéspolitikáját és annak várható jövőbeli változását. Jellemző az a kettősség az Unióra, hogy miközben egyes intézményei és politikái - a gazdaság versenyképessége érdekében - a forgalom növekedését támogatják, addig mások a forgalom visszafogását és csökkentését próbálják elérni a környezet védelme érdekében. A csatlakozás hatása a j elölt országok közlekedésére nehezen kiszámítható. Az Unió közlekedéspolitikájának központi eleme, a szektor deregulációja további forgalomnövekedéshez vezet elsősorban a személygépkocsi- és a légiközlekedésben. Az érintett országok társadalmi szervezetei sokat tehetnek a forgalom várható növekedésének visszafogása és az alternatív közlekedési módok - vasút, busz és kerékpár - terjesztése érdekében. 8.1 KÖZLEKEDÉSI ÉS SZÁLLÍTÁSI TRENDEK AZ EURÓPAI UNIÓBAN Az Európai Unióban az összes motorizált közlekedési mód forgalma növekszik. Ennek oka

elsősorban az emelkedő életszínvonal, de szerepet játszik benne az is, hogy a tagországok kormányai szinte semmit nem tettek a növekedés megfékezésére, sőt tovább erősítették a létező tendenciákat. Az általános növekedési tendencián belül a légi és a személyautó közlekedés forgalma gyorsabban nő a buszok és a vonatok forgalmához képest. A személygépkocsi használat megkettőződött 1970 és 1995 között. A buszforgalom növekedése a személygépkocsi használat növekedésének csak 40 % -a, a v asúti forgalom csak harmada. Ezzel szemben a légi közlekedés 80%-kal nőtt 1980. és 1990 közötti évtizedben Milliárd utaskilométer Személyautó Busz 1970 1476.70 233.37 19599 183 546 (1980) 1995 3353.00 343.97 26826 326 795 (1990) Vasút Repülőgép utaskilométer) (millió % -os változás 127.06% 47.39% 3687% 7805% 3. táblázat A forgalom növekedése az Európai Unióban A gépkocsi használat növekedésének oka a gépkocsik

számának gyors növekedése, mely a rohamos útépítésekhez vezetett. Az Európai Unió 15 t agországában bejegyzett gépkocsik 85 száma mintegy 126 %-kal nőtt 1970. és 1990 között, míg az autóutak hossza 14000 kilométerről 36000-re emelkedett. Annak ellenére, hogy a gépkocsi használat növekedésének alapvető trendje az Európai Unió összes országára igaz, a növekedés mértéke, és főleg a tömegközlekedés szerepe, országonként jelentősen eltér. A gépkocsi használat leggyorsabban Spanyolországban és Portugáliában nőtt, ahol az Európai Unió költségvetéséből nagy összegeket fordítottak útépítésre és ahol az Uniós tagság megszerzése a gazdasági növekedés fellendüléséhez vezetett. Nagy valószínűséggel hasonló növekedési ütem jellemzi Görögországot és Írországot is, ám adatok sajnos nem állnak rendelkezésünkre. Feltételezhetjük, hogy az uniós tagság és az azzal járó útépítési támogatások

beáramlása jelentős forgalomnövekedést eredményez a jövőben Kelet- és Közép-Európában is. Természetesen a b usz és a vonatforgalom növekedett a "szegényebb" tagországokban (Portugália és Spanyolország) is. Komolyabb növekedést azonban csak a tehetősebb tagországok (Dániában, Németországban és Hollandiában) könyvelhetnek el. Belgiumban és Nagy Britanniában a tömegközlekedés aránya csökkent. Mindez azt sugallja, hogy az országokra jellemző eltérő viszonyok és kormánypolitikák befolyásolják a lakosság utazási szokásait. A közúti forgalom növekedése néhány európai országban (például Nagy Britanniában és Hollandiában) fontos politikai kérdéssé vált, kormánypolitika foglalkozik a növekedés mérséklésével. A légi forgalom csökkentésére nem történtek lépések 8.2 A KÖZLEKEDÉS KÖRNYEZETI HATÁSAI A közúti és a légi közlekedés növekedése kétségtelenül rontja Európa környezetének

minőségét. A hatások pontos felmérése európai szinten nem könnyű feladat A hatás nagyságrendje és jelentősége azonban ismert. A forgalom növekedése minden környezeti elemre - levegőre, édesvízi és tengeri vízrendszerekre, talajra és az élővilágra is - hatással bír. A közúti és légi közlekedés a globális felmelegedésért felelős CO2 szennyezés jelentős forrása. Az EU CO2 kibocsátásának negyedéért a közlekedés felelős, amin a közúti közlekedés (80%) és a légi közlekedés (15%) osztozik. Az üvegház gázokért (N2O és CH4) a közlekedés ma csak kismértékben felelős, aggasztó azonban, hogy a közlekedés kibocsátásának növekedési üteme a leggyorsabb. Az emberek lakó- és munkakörnyezetében a levegőminőségi problémák alapvető oka a közúti közlekedés az Unió legtöbb területén. Európa egészét tekintve a nitrogén oxidok (NOx) kibocsátásának 45 % -a , a szénmonoxid (CO) kibocsátás 90%-a és a i

llékony szerves vegyületek 31%-a a közúti közlekedésből származik. A levegőben lebegő szennyeződés forrásai a t eherautók és az autóbuszok. A légi közlekedés jelentős szennyező forrás, mind a nagyobb repülőterek környékén (Heathrow, Schiphol) mind a felső légkörben, ahol a kibocsátott NOx és SO2 az ózonréteg bomlásához vezet. A közúti és légi közlekedés hozzájárul a vízek - a tenger és az édesvizek - szennyezéshez is. A közúti közlekedés olajfogyasztása az EU -ban 1970-es 86.7 millió tonnáról 1990-re 1917 tonnára emelkedett. Az olaj nagy részét tartályhajókkal szállítják fel és alá az Atlanti-óceánon és a Földközi-tengeren. A tartályhajó katasztrófák nagy olajkiömléseket okoznak, amelyek szennyezik a partot, károsítják és elpusztítják a halállományt, a madarakat és a tengeri 86 emlősöket. A tartályhajók tisztításának köszönhető mindennapos szennyezések rombolják a folyótorkolatok és

a part élővilágát az olajkikötők közelében. A közúti közlekedés szennyezi továbbá a folyókat és a tavakat is. Nehéz fémeket (ólom, cink, króm, kadmium, nikkel és a vas) és poliaromás-hidrokarbonátokat tartalmaz az utakról lefolyó csapadékvíz. A szennyező anyagok a kerékből, a fékből, a fagyálló folyadékból és az olajból származnak. Bizonyított tény, hogy az utakon a napi 25 000 autót meghaladó forgalom az ólom, kadmium és nikkel olyan mennyiségű felhalmozódásához vezet, amely károsítja a közutak mentén élő állatok egészségét. Az úttól 50 méterre is található szennyező anyag Továbbá, százezer tonnányi motorolajat öntenek az önjelölt szerelők a csatornákba és a vízelvezető rendszerekbe. Még ennél is több olaj szivárog el a csővezetékek és tárolók repedésein keresztül. Ezek mind a folyókba és talajvízbe jutnak A légi közlekedés is szennyezi a vizeket. A sugárhajtású repülőgépek

leszállás előtt rendszeresen lezúdítják üzemanyag feleslegüket a baleset esetén felléphető kigyulladás kockázatának csökkentése érdekében. Hideg időben az olaj, a nehézfémek és a jégoldó vegyületek mindennapos használata gyakran a helyi folyókat szennyezi a drága gyűjtő rendszerek létének ellenére. A közúti és légi forgalom növekedése az infrastruktúra szükséges fejlesztését vonta maga után. Az EU autópályáinak hossza 150%-kal növekedett 1970 é s 1990 köz ött Az EU földterületének 1.3%-át utak fedik A légi közlekedés növekedése a repülőterek erős bővítését eredményezte. A londoni Heathrow aszfaltfelülete egy 200 mérföld hosszú hatsávos autópálya méretének felel meg. A kifutópályák építése számos fontos természetes élőhelyet károsított vagy pusztított el közvetlenül, illetve közvetve, az építéshez használt kő kitermelése által. Jó példa erre a Bizottság által is támogatott Somport

Alagút megépítése a F rancia Pireneusokban, valamint a Liszabon és Porto közötti autópálya megépítése a Serra de Airee Candeeros Nemzeti parkon keresztül. Az utazás divatja az ipar és a k ereskedelem területi szerkezetét is gyökeres átalakította a nyugati országokban. A közutak és a repülőterek vonzzák az új befektetéseket, általában tömegközlekedéssel nem elérhető területekre. Ez jelentősen hozzájárult a régi városközpontok hanyatlásához, és ez a l akosság, a m unkahelyek és a s zolgáltatások szétszóródását eredményezte. Ennek eredményeként a városok által elfoglalt terület nagysága növekedett, noha a városi lakosság létszáma csökkent. A jelenlegi becslések szerint az urbanizáció miatt Európa mezőgazdasági területének nagysága tíz évenként 2 %-kal fog csökkeni. A közlekedési infrastruktúra és az ahhoz kapcsolódó fejlesztések közvetlen hatásán túl a teherautók és az autók állatok milliót

pusztítják el minden évben. Az Egyesült Királyságban készült becslések alapján évente több, mint egymillió emlőst, köztük 100 000 sündisznót és 47 000 borzot ölnek meg az ország nagyobb útjain. Madarak milliói és az ország kétéltű nemzőképes populációjának 20-40 %-a válik a közúti balesetek áldozatává évenként. Nagyon sok madárfajt kellett "lebeszélni" a zsúfolt utak melletti fészkelésről. Egy egészen új hollandiai felmérés alapján a napi 30 000 járművet meghaladó forgalmú út 500 méteres körzetén belül 43 r egisztrált fajból 26 popul ációja csökkent. Az ilyen típusú utaknál 250 méteren belül az egyedszám sűrűsége 20-98%-os mértékben is csökkenhet. Végezetül, a közlekedés növekedésének környezeti hatása jóval tágabb, mint az autók, teherautók és a repülők tényleges használata. A fentiekben olvashattuk, hogy az Európai Unióban az autók száma 1970. é s 1990 között a duplájára

emelkedett Minden egyes autó 87 súlya 1 tonna körül van és több, mint 15 000 alkatrészből áll. Az autógyártáshoz szükséges fémek kibányászása és feldolgozása szintén komoly környezeti hatásokkal jár, hasonlóan a használt gumik, kivénhedt autók és teherautók elhelyezése. Brit felmérések szerint a vastartalmú fémek 1%-át autógyártáshoz használják az Egyesült királyságban. A többi fém esetében ez az arány - az alumíniumot kivéve - még magasabb: a cink 4%-át, a vörösréz 10%át és az ólom 27%-át használják fel az autóiparban. Továbbá, az EU által termelt veszélyes hulladék 10%-a származik a leselejtezett autók préselésére használt gépek működéséből. 8.3 A KÖZLEKEDÉS TÁRSADALMI ÉS GAZDASÁGI HATÁSAI A társadalmi és gazdasági hatások némelyike pozitív. Az emberek nagyobb távolságokat tudnak áthidalni, ami növeli a választási lehetőségeiket a lakhely, a munkahely és a kikapcsolódás

helyszínének megválasztása során. A vállalatok nagyobb és specializáltabb telepeket hoztak létre, amely növelte a termelékenységüket. A közlekedés azonban számos káros hatással is jár. Az EU gazdaságának évente 122 milliárd ECU-be kerülnek a közúti, 1.48 m illiárd ECU-be a légi közlekedési torlódások A jövőben várhatóan ezek a költségek tovább emelkednek, a légi közlekedés esetében 2000-re a költségek előreláthatóan elérik a 5.54 milliárd ECU-t Az Európai Unió országaiban évente 44 000 ember esik áldozatul közúti baleseteknek és további 1.5 millió ember sebesül meg Egyre több és több ember vásárol és használ autót, ezért sok országban egyre nehezebb finanszírozni a tömegközlekedést, a gyalogosok és a biciklisek helyzete pedig romlani kezdett. A szolgáltatások területi elhelyezkedése központosítottá vált, az üzletek és a kórházak gyakran csak autóval közelíthetőek meg. Ennek eredményeként az EU

országainak lakossága fokozatosan "autófüggővé" válik. Egyre komolyabb hátrányba kerülnek az autóval nem rendelkező emberek, különösen a vidéki területeken. A közlekedés negatív hatásaitól leginkább azok a csoportok - szegények, fiatalok, illetve az idősebbek - szenvednek, akik legkevesebbet utaznak és akik legkevésbé használnak autót. A sors iróniája, hogy ezek a csoportok szenvednek a legtöbbet a légszennyezéstől és a közúti balesetektől. Az autóközlekedés dominanciája igazságtalan közlekedési rendszert teremtett 8.4 AZ EURÓPAI UNIÓ KÖZLEKEDÉSPOLITIKÁJA A közlekedés kérdését az EU intézményei soha nem kezelték kiemelkedő fontosságú témaként. Noha az Európai Gazdasági Közösség 1957-es alapszerződése rendelkezik a közös közlekedéspolitika kialakításáról, a nyolcvanas évek végéig szinte semmi nem történt e téren. A közös piac létrehozása kapta a legnagyobb hangsúlyt egészen a

kilencvenes évekig. Ennek fényében kezdeményezték a l égi közlekedési szabályozók liberalizálását, a t eherfuvarozó cégek szolgáltatásainak más országban való működtetésének engedélyezését, a vasúti közlekedés nemzetközi összehangolását és a kombinált fuvarozás támogatását. A közös piac megteremtésére irányuló kezdeményezések számos, járművekre vonatkozó szabályzót tartalmaznak, melyek közül sok a környezeti teljesítményt szabályozza. Az 1990-es években azonban jó néhány javaslat látott napvilágot a közös közlekedéspolitika jobb összehangolására, melynek alapdokumentuma az 1992-ben megjelent " A Közös Közlekedéspolitika Irányvonala" című Fehér Könyv. A dokumentum szerint az EU célja a ún fenntartható mobilitás támogatása 88 • • • • • a termékek és a munkaerő szabad áramlását biztosító közös piac erősítése; az Unió perifériális és központi régiók közötti

egyenlőtlen színvonalú közlekedési infrastruktúra megszüntetése; a közlekedési hálózatnak a fenntartható fejlődést, és különös tekintettel a CO2 kibocsátás csökkentését lehetővé tevő fejlesztése; biztonság támogatása; és az Unión kívüli, a termékek és munkaerő áramlásában fontos szerepet betöltő országokkal kötött egyedi megállapodások által. A Bizottságnak kezdettől fogva komoly nehézségekkel kellett szembe néznie a végrehajtás során. Ennek egyik oka magának a s tratégiának az ellentmondásos volta A stratégia célja egyrészt a forgalom növekedését ösztönző közös piac támogatása, másrészt elismeri, hogy a környezet védelme szükségszerűen a forgalom csökkentését jelenti. A következő probléma, hogy a végrehajtás elsősorban a tagállamokon múlik. Az Európai Bizottság például megegyezhet a Parlamenttel és a T anáccsal a támogatandó utak és vasúti projektek listájában, de nem

kényszerítheti a tagországokat a megépítésre. 1992. óta a teherautók és repülőgépek tagországok közötti mozgásának ellenőrzése megszűnt, 1998-tól egy tagállam szállítmányozó vállalata az Unió bármely országában korlátozások nélkül működhet. Ez előreláthatóan a nemzetközi utazások és kereskedelem gyors növekedéséhez vezet, mely tovább rontja a környezet állapotát. A megnövekedett forgalom környezeti hatását csökkenteni képes eszközök a h áttérben maradtak. A forgalom csökkentésének egyik lehetséges eszköze az externális költségek internalizálása, melynek módja az Unión belül egységes, a szennyezés költségeinek megfelelő nagyságú adó bevezetése lenne. Bármilyen közös adó bevezetéséhez teljes konszenzusra van szükség a tagállamok között, akik azonban féltve őrzik az adókivetési jogukat. A Bizottság ebben a témában "A közlekedés igazságos és hatékony árai" címmel vitaanyagot

készített 1995-ben, de még nem készített semmilyen konkrét javaslatot azóta. Az Európai Bizottság, a M iniszterek Tanácsa és az Európai Parlament hatalmas erőfeszítéseket tett és tesz ma is az európai közút-, vasút-, kikötő- és repülőtér hálózat, az ún. Transzeurópai Hálózat (Trans-European Network) kialakítására, amely mögött az az elképzelés áll, hogy a nemzeti infrastruktúra fejlesztési stratégiák nem veszik figyelembe a nemzetközi forgalmat, és ennek eredményeként az Unió közlekedési hálózata széttöredezett. A Bizottság a Tanáccsal és a Parlamenttel együtt 58 000 km utat (amelyből 15 000 km új), 70 000 km vasutat, 267 repülőteret, számos kikötőt és csatornát minősített közérdekűnek és azt várja, hogy a tagországok 400 m illiárd ECU-t költsenek a hálózat kiépítésének 2010-re kitűzött befejezésére. Mivel a valóságban a Bizottságnak csak kisebb összegek befektetésére sikerült rábírnia a

tagállamokat, a h álózat nagy része még hiányzik. Az infrastruktúra fejlesztését célzó projektek elleni helyi tiltakozás és a pénzhiány többet nyom a latba, mint a várható Bizottsági megrovás (lásd a La Manche-t átszelő alagúthoz kapcsolódó dél-angliai vasút esetét). Azokban az országokban azonban, ahol a kohéziós alap támogatja az infrastruktúrális fejlesztéseket (Írország, Görögország, Spanyolország és Portugália tartozik ide), illetve ahol a helyi politika építéspárti, hatalmas összegeket költöttek az infrastruktúra, elsősorban az utak fejlesztésre. Ezek az utak nagyon sok, nemzetközi szinten is jelentős természetes élőhelyet károsítottak, és további forgalmat generáltak. 89 Az Unión kívüli országok tekintetében az EU agresszív módon környezetellenes, melyre iskolapélda Svájc és a teherautók súlytól függő tranzitkorlátozásának esete. A svájciak, kevéssé meglepő módon, nem szeretik a nagy

teherautókat és ezért meg kívánják akadályozni, hogy az északról délre, illetve vissza tartó nehéz teherautók áthaladjanak az ország útjain és alagútjain. A Svájcot földrajzilag teljesen körülvevő Európai Unió Svájcot az országot átszelő, drága vasúti teherautó szállítási rendszer megépítésére kényszeríti, amennyiben az meg akarja tartani a jelenleg az országban érvényes 22 tonnás felső korlátozást, az EU-s 40 tonnással szemben. Az EU semmit nem tesz, hiszen nem is tehet, a közlekedésből eredő környezetkárosítás legfőbb oka, az országon belüli, rövid távolságú rendszeres autóhasználat ellen. A Bizottság létrehozta azonban az Európai Autómentes Városok Hálózatát (European Car-Free Cities Network), mely rendszeres vitafórumot nyújt a radikális önkormányzatok számára a városi autóhasználat csökkentésének kérdésében. A Bizottság " A Polgárok Hálózata: a tömegközlekedés fejlesztésének

lehetőségeiről Európában" címmel vitaanyagot publikált, azonban szinte semmit nem ért el a t agállamoknál az autóbusz hálózat és kerékpárutak vonatkozásában, mert ezek a kérdések a tagállamok, azon belül a r égiók és az önkormányzatok kizárólagos hatáskörébe tartoznak. A közlekedésen belül az EU intézményei egyetlen környezetvédelmi vonatkozásban, az autógyártás technikai normáinak szigorításában értek el eredményt. Ezen a területen hatalmas mennyiségű szabályozást léptettek életbe. Az autók, teherautók és kamionok mérgező kibocsátását folyamatosan csökkentették a kibocsátási normákról, az üzemanyag minőségéről, a műszaki vizsgáról és a karbantartásról szóló direktívákon keresztül. Ezeket a direktívákat a közelmúltban beolvasztották az Autó-Olaj Programba, amelynek célja a járművek szennyezésének költséghatékony módon való csökkentése, melynek eredményeképpen 2000re számos

új direktíva kerül hatályba. A 2005-re új határértékek meghatározó második AutóOlaj Program elkészítése folyamatban van A Bizottság 1995-ben publikálta a "Közösségi Stratégia az autók CO2 kibocsátásának csökkentésére és az üzemanyag felhasználás hatékonyságának javítására" című elemzést. Legfőbb tartalmi pontjai egy közös kutatási program indítása, az autók kibocsátás szerinti besorolása és egy közös adózási javaslat. A lényege azonban önkéntes megállapodás kialakítása európai motorgyárakkal az üzemanyag felhasználás hatékonyságának javítása céljából. Az ötlet nem új, megvalósítására azonban most van először reális esély A javasolt adót, természetesen, nem sikerült bevezetni. Végezetül a Bizottság 1997-ben bemutatott egy direktíva javaslatot a leselejtezett járművek elhelyezéséről, amely meghatározná a égetésre kerülő és az újrahasznosítandó hulladékmennyiség

arányát. Összefoglalás A jelenlegi európai közlekedéspolitika a következő módon foglalható össze: • • • az uniós közlekedési ipar liberalizációja és deregulációja a k özúti (személyautó és teherautó) és a vasúti forgalom növekedését eredményezte; az EU által közlekedési infrastruktúra fejlesztésére fordított pénz legnagyobb részét közutak építésére fordították; sok szó, de annál kevesebb tett fémjelzi a közlekedés valós költségeinek kifizettetésére irányuló erőfeszítéseket, illetve a helyi tömegközlekedés fejlesztését; 90 • az autók tervezése során figyelembe vették a környezeti hatásokat, de semmit nem tettek az autóhasználat növekedésének megakadályozására. 8.5 A KÖZÉP-KELET-EURÓPAI ORSZÁGOK KILÁTÁSAI Az uniós tagság hatása a régió közlekedési rendszerére nem ismert, a veszélyek azonban már felismerhetőek. Az EU tagországaival ellentétben a közép-kelet-európai

országokat alacsony jövedelmi szint, az autótulajdonosok alacsony száma és a rossz minőségű utak, azonban kiterjedt és jól kihasznált vasúti hálózatok jellemzik, mind a városokon belül mind azok között. A taggá válással valószínűleg emelkedik a bérszínvonal, növekszik az autótulajdonosok száma, amely folyamatos zsúfoltságot fog okozni az utakon. Amennyiben az EU pénzügyi támogatását utak építésére fogják fordítani (Portugáliához, Görögországhoz, Írországhoz és Spanyolországhoz hasonlóan), akkor a forgalom egyre gyorsabban fog nőni. A tömegközlekedés fenntartása továbbra is komoly állami támogatásra szorul, kérdéses, hogy a fejlesztési beruházásokat ki tudja majd finanszírozni. A közép-kelet-európai országok jó eséllyel ismételhetik meg a nyugati államok elmúlt 30 évben elkövetett hibáit. Amennyiben a nemzeti és a helyi kormányzatok a környezetvédő társadalmi szervezetek és a polgári mozgalmak

hatására képesek tanulni a nyugati példából, képesek lehetnek a forgalom növekedésének korlátozására. Képesek lesznek továbbá az adózási, tervezési és a beruházási politikán keresztül biztosítani a közlekedés teljes társadalmi költségének megfizettetését és képesek lesznek a beruházásokat, az autó és a repülőgép használatát kiváltó megoldások felé irányítani. A közép-kelet-európai országok jövője éppoly változatos, mint az EU tagországok jelene. Az egyik oldalon áll Spanyolország, ahol a 1970. és 1995 köz ött az autóhasználat megháromszorozódott, míg a vasút használata csak 10%-kal emelkedett és Belgium, ahol ugyanebben az időszakban az autó használat 85%-kal nőtt, míg a tömegközlekedés ténylegesen csökkent. Ezzel szemben áll Dánia, ahol az autóhasználat 85%-kal emelkedett, de eközben az autóbusz használat a duplájára nőtt, és Svédország, ahol az autóhasználat csak 25%-kal nőtt, de

eközben 34%-kal nőtt a vonat- és 65%-kal a buszhasználat. Remélhetően, a közép-kelet-európai államok, az EU-s tapasztalatok ismeretében képesek a hibák elkerülésére. 9. AZ ENERGIA ÉS A KÖRNYEZET Az energia alapvető fontosságú egy ország gazdasági és társadalmi fejlődése szempontjából. Mivel a tagországok kormányai megtartották nemzeti szuverenitásukat e stratégiailag fontos szektorban, az uniós integráció nem járt együtt közös energiapolitika kialakításával. Valójában a szén és a nukleáris energián kívül (ahol az együttműködés az Európai Szén- és Acélközösség és az Euroatom égisze folyik), az Európai Gazdasági Közösségeknek és a későbbi Európai Uniónak soha nem volt jogalapja egyéb energiapolitikai intézkedések bevezetésére. Az EU Alapszerződése nem rendelkezik az EU energiapolitika szerepéről, így a politikai intézkedések e területen erősen a tagállamok ellenőrzése alatt állnak. Bevezetés Az

EU gazdálkodása erősen energia- és anyagintenzív. Az EU energiaigénye az elkövetkező évtizedekben várhatóan tovább nő, amely - az Európai Környezetvédelmi Ügynökség becslése szerint - a CO2 kibocsátás évi 1%-os növekedésével jár. Az EU energiaszükségletének megközelítőleg felét importból szerzi be. Ez az arány várhatóan tovább nő és 2020-ra az 91 elsődleges fogyasztás 70%-át fogja jelenteni. Amíg a k özép-kelet-európai országok importfüggősége jóval gyengébb (kb. 29%), az energiaintenzitás a tíz közép-kelet-európai országban hatszor magasabb, mint az EU-ban. Ez az arány vásárlóerő paritáson számolva is kétszeres-háromszoros. Év 1990 1994 Balti országok 9423 5735 Közép-Kelet-Európa 7237 8561 8061 8463 EU 4. táblázat Egy főre jutó CO2 kibocsátás (kg) Forrás: Energy in Europe - 1997 Annual Energy Review ország Ausztria kibocsátás 7.4 Belgium 11.8 Bulgária 11.5 Cseh Köztársaság 16

Dánia 12.3 Észtország 14.8 Finnország 12.2 Franciaország 6.2 Görögország 7.8 Hollandia 11 Írország 9.1 Lengyelország 9.4 Lettország 4.9 Litvánia 6.7 Luxemburg 31,7 Magyarország 5.9 Nagy Britannia 9.6 Németország 11.3 Olaszország 6.9 Portugália 4.5 Románia 5.2 Spanyolország 5.9 Svédország 6.5 Szlovákia 8.2 Szlovénia 6.9 92 5. táblázat Egy főre jutó CO2 kibocsátás 1994-ben (tonna) Forrás: Phare Multi-coutry energy programme: Convergence of energy policies - core document (EC, June 1997) olaj szén gáz nukleáris vízi egyéb összesen 1980 629.8 3047 1828 551 23.9 212 12175 1985 525.1 3144 1975 1499 24.4 253 1236.6 1990 555.4 2995 2226 1877 22.3 309 1318.4 1995 588.2 2538 2691 2097 26.1 360 13829 6. táblázat Teljes elsődleges energiafelhasználás (millió tonna olaj ekvivalens) az EU 15 tagországában olaj szén gáz nukleáris vízi egyéb összesen 1980 97.5 1869 621 28 4.8 49 359.0 1985 84.3

2002 680 92 4.3 65 372.5 1990 79.8 1622 659 150 3.7 64 333.0 1995 59.3 1469 530 148 4.9 49 283.8 7. táblázat Teljes elsődleges energiafelhasználás (millió tonna olaj ekvivalens) Közép-KeletEurópában (Albánia, Bulgária, volt Csehszlovákia államai, Magyarország, Lengyelország, Románia és a volt Jugoszlávia) Forrás: Wood Mackenzie Consultants Limited 9.1 AZ EU SZEREPE AZ ENERGIAPOLITIKÁBAN Az Unió komoly hatáskörrel bír a környezetpolitika alakításában, a belső piac működéséhez elengedhetetlen közös normák és szabályozások meghatározásában. Az Unió ezt a hatáskörét egyre határozottabban használja az energiapolitika befolyásolására, vagyis a n emzeti kormányok autonómiájának megtörésére. Emellett a strukturális energiapolitika terén megszerzett hatásköre lehetővé teszi szakpolitikai ajánlások készítését, és a p énzalapok elosztását is fel tudja használni az energiatechnológiák fejlesztésére. Az EU

energiapolitikájának egyik legnagyobb gátja az adó bevezetéséhez szükséges teljes konszenzus szüksége a tagállamok között. Az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram szerint az energiaszektor azon elsőbbséget élvező öt terület egyike, amelyekbe maradéktalanul integrálni kell a környezeti szempontokat. Az energiával foglalkozó három legfontosabb Főigazgatóság: az energiaszektorért felelős XVII. Főigazgatóság; a környezetvédelemért, nukleáris biztonságért, polgári védelemért felelős XI. Főigazgatóság; és a versenypolitikáért felelős IV. Főigazgatóság EU direktívák és más dokumentumok A Bizottság által 1995. decemberében elfogadott Energiapolitikai Fehér Könyv (White Paper on Energy Policy, COM(95) 682) a következőkben határozza meg az EU energiapolitikájának legfontosabb céljait: versenyképesség, az energiaellátás biztonsága és környezetvédelem. Ennek legfontosabb eszközei piacliberalizáció, az árak

tartalmának egyértelműsége, 93 energiahatékonyság és az energiahálózatok összekapcsoltsága. A Bizottság meggyőződése szerint a piac liberalizációja növekvő versenyképességhez vezet, és többi cél eléréséhez is hozzájárul. Bár nem volt egyértelműen konszenzus abban, hogy milyen mértékben szabadítsák fel az energiapiacot, a 96/92/EC Direktíva az elektromos áram egységes piacának kialakítását irányozza elő. A Direktíva értelmében a legnagyobb fogyasztók (melyek 1999ben legalább 40GWh-ot, 2000-ben 20 G Wh-ot, és 2003-ban 9GWh-ot fognak felhasználni) szabadon megválaszthatják, hogy kitől vásárolják az áramot. A gáz piacának liberalizációja az Unión belül jóval lassabb, az erre vonatkozó direktíva vitájára 1998-ban kerül sor. Kulcsfontosságú direktíva továbbá a nagyteljesítményű égetőművekre vonatkozó (88/609/EEC), melynek célja az 50MW feletti égetők SO2 kibocsátásának 59%-os csökkentése 2003-ra

(1980. a viszonyítási év) és az NOX 30%-ra való csökkentése 1998-ra az EU 12 t agországában. A direktíva felső határt szab meg a túlzottan nagy költségekkel nem járó lehető legjobb technológiákon alapuló (BATNEEC) új erőművek SO2, NOX és por kibocsátására is. A fent említett célok elősegítése céljából tervezett, a nagyteljesítményű égetőművekre vonatkozó direktíva jelenleg tárgyalás alatt áll. A Bizottság Integrált Szennyezés és Megelőzési Ellenőrzés Direktíva (IPPC) meghatározza az erőművekre vonatkozó engedélyek kibocsátási rendszerét, amellyel ellenőrizhetővé válik a lég-, a talaj-, és a vízszennyezés. A jelenlegi üzemeket arra kötelezi, hogy 2007-re érjék el az új üzemekre vonatkozó normákat, a legjobb elérhető technológiákat alkalmazva és figyelembe véve a költség-hatékonysági szempontokat is. Egy Integrált Forrás Tervezési Direktívára (IRP) is született javaslat, de a tagországok

erős támadása miatt elvetették, a Bizottság a közeljövőben dönt az ezzel kapcsolatos további lépésekről. A Direktíva olyan beruházásokra kötelezné az áram- és a gázszolgáltató vállalatokat, melyek célja a k ereslet csökkentése és nem a k ínálat növelése. Bár az integrált forrástervezés jól működhet egy központilag tervezett rendszerben, egy liberalizált piac esetében a közvetett finanszírozás megfelelőbbnek tűnik. Ebben az esetben közmű vállalat finanszírozza az épület szigetelését, vagy másféle energiahatékonysági beruházást, melyek csökkentik a f elhasznált energia mennyiségét. A szolgáltató az eladott mennyiség csökkenéséből származó bevételkiesést magasabb díj bevezetésével kompenzálja. Összességében a f ogyasztók kevesebbet fizetnek, a szolgáltatónak pedig pár éven belül megtérül a beruházása. A nukleáris biztonsággal kapcsolatos szabályozások, beleértve a hulladék anyagok

elhelyezését szintén rendkívül fontosak. Az energiapolitikára hatással van sok más direktíva és rendelet, mely a levegő minőségével, a hulladékkal, a fűtőanyagok minőségével, a Transzeurópai Energiahálózattal, a szénipart támogató állami segélyekkel, és a szénhidrogénfeltárásokkal foglalkozik. Az Európai Unió és tagországai több nemzetközi szerződéshez például a nagy távolságokra jutó, országhatárokon átterjedő levegőszennyezésről szóló UNECE Egyezményhez - kapcsolódtak. Éghajlat változás Az utóbbi időben az éghajlatváltozás témája a politikai napirend élére került. Ez az egyik legjelentősebb olyan környezetvédelmi probléma, amely az Ötödik Környezetvédelmi Akcióprogram keretében megoldásra vár. Rióban az EU vállalta, hogy 2000-re az 1990-es szintre szorítja vissza a CO2 kibocsátást, bár a tagállamok egyedi előirányzatait nem 94 állapították meg. Kyoto-ban az Európai Unió jogi

kötelezettséget vállalt hat üvegházhatást okozó gáz kibocsátásának 8%-os csökkentésére 2008. és 2012 között 1992-ben a Bizottság egy átfogó stratégiai tervet dolgozott ki az éghajlatváltozás káros következményeinek kezelésére, és ebben egy szén/energia adó bevezetésére is javaslatot tett. A Tanács elé kerülő javaslatot azonban nem mindenki fogadta el, így nem kerülhetett be az Unió joganyagába annak ellenére sem, hogy a tagországok többsége támogatta, némelyik pedig (Dánia, Finnország, Svédország és Hollandia) ténylegesen be is vezette az adókat. Egy másik irányból közelítve a kérdéshez a Bizottság 1997-ben javaslatot tett egy, az összes energiahordozó termelésére vonatkozó közös adórendszer bevezetésére. A javaslat szerint az adókat olyan feltételekkel kell bevezetni, hogy hatásukban bevétel-semlegesek legyenek, ami a munka utáni járulékterhek csökkentésével lenne biztosítható. Az adó kiterjedne a

földgáz- és villamosenergia-termékekre, míg a megújuló energiaforrások, a bio-fűtőanyagok, az egyéb kísérleti projektek keretében termelt energia, és a vasúti, ill. a belföldi vízi szállítás üzemanyag fogyasztása mentességet kapna. Energiahatékony megújuló energiaforrások A Bizottság egyértelműen elismerte az energiahatékonyság javítását célzó intézkedések lehetséges szerepét a CO2-kibocsátás csökkentésében és más uniós célkitűzések megvalósításában, pl. a regionális politikában és foglalkoztatás növelésében (Egyes becslések szerint az energia iránti keresletet csökkentő beruházások háromszor-négyszer annyi új munkahelyet teremthetnek, mint amennyit egy ezzel ekvivalens kínálati oldali intézkedéscsomag.) Az EU energiahatékonyság-javítási törekvéseit ugyanakkor erősen korlátozza a szubszidiaritás elve és az, hogy az adott kérdésben jogilag sem egyértelműek az Unió és a tagországok

hatáskörének határvonalai. Ez magyarázza, hogy számos, az 1990-es évek elején kidolgozott új tervezetet elvetettek. 1986-ban a T anács az energiaintenzitás legalább 20%-os csökkentését tűzte célként 1995-ig a 12 tagország elé, de csak a kitűzött cél felét érték el. Ugyanakkor a közelmúltban sikerült a háztartási hűtőgépek és bojlerek energiahatékonysági szabványaira vonatkozó új direktívákat elfogadtatni. A Bizottság tervezi ezentúl egy önkéntes egyezmény létrehozását is a mosógépekre vonatkozóan. A Bizottság azt is felismerte, hogy az EU hatalmas megújuló energiaforrás-készletei hozzájárulhatnak az üvegházhatást okozó gázok csökkentéséhez is. Ugyanakkor, bár a megújuló energiaforrások témaköre széles publicitást kap és általános támogatást élvez az EU-ban, az uniós kezdeményezések ezen a területen a kutatás-fejlesztés és az információcsere támogatására korlátozódnak. A Bizottság

álláspontját "Jövő energiája - megújuló energiaforrások" című Fehér Könyv (Energy for the Future - renewable sources of energy, COM(97) 599 végső) ismerteti. Eszerint a megújuló energiaforrások részesedését a bruttó energia-felhasználásban 2010-re 12%-ra kellene emelni (a jelenlegi érték 6%, beleértve a működő nagyteljesítményű vízierőműveket is). Ehhez nagyságrendileg 10 000 M W szélenergia kapacitásra lenne szükség (a szélenergiára épülő villamosenergia termelés költségei drasztikusan csökkentek az elmúlt évtizedben, ma már egyes területeken a 0,04 ECU/kWh-át sem érik el). További évi 10 000 M W energiát kellene biomassza felhasználásával előállítani 2010-re, egy speciális program pedig 500 000 tető és homlokzat napelemekkel történő ellátását célozza meg (becslések szerint a napelemek Dél-Európában tíz éven belül versenyképesek lesznek a hagyományos villamosenergia-forrásokkal a

csúcsidőbeli fogyasztást tekintve). Egy másik tervezet szerint 2005-re bio-üzemanyagok részesedésének el kellene érnie a t eljes üzemanyag-felhasználás 5%-át a szállításban. Azzal együtt, hogy az európai villamosenergia felhasználás jelentős részét már ma is vízierőművek 95 szolgáltatják, a tervezet szerint jelentősen bővíthető még a kisteljesítményű vízierőművek összkapacitása is, új minierőművek építésével, ill. a régiek korszerűsítésével Az EU a kombinált hő és a villamos-energia termelésről szóló közleménye (COM(97) 514 véső) az ilyen rendszerek fejlesztését tűzi ki célul. A közlemény szerint a kombinált hő és a villamos-energia rendszerekben előállított energiamennyiség részesedését az összes villamosenergia termelésben a jelenlegi 9%-ról 2010-re 18%-ra kellene emelni. EU energia programjai Energiapolitikai céljainak elérése érdekében az Unió egész sor kutatási és fejlesztési (K+F)

programhoz és egyéb projekthez nyújt támogatást az energia szektornak. A széntechnológiákkal, nukleáris fúzióval és maghasadással kapcsolatos K+F programok támogatására tekintélyes összegeket fordítottak. A THERMIE és a J OULE programok keretében jelentős támogatást kaptak az energiahatékonyság javítására és a megújuló energiaforrások technológiáinak kialakítására irányuló kutatási és fejlesztési programok is, míg az e két terület fejlődését nem technológiai újításokkal, hanem kísérleti projecteknek nyújtott pénzügyi támogatásokkal és információkkal segítő SAVE és ALTENER programok valamivel szerényebb támogatásban részesültek. K+F támogatások az Európai Unióban 1990. és 1995 között (millió ECU) Energia forrás EU Nemzeti Fosszilis fűtőanyag 371 905 Nukleáris hasadás 688 4,221 Nukleáris fúzió 653 1,750 689 2,990 - 478 Megújuló energiaforrások energiatakarékosság Villamos-energia

Összesen 8. táblázat K+F támogatások energia-technológiák szerint és 2,401 10,344 A JOULE-THERMIE K+F és demonstrációs programok az energiahatékonysággal, környezetvédelemmel és a szolgáltatások biztonságával kapcsolatos stratégiák tervezésére és terjesztésére irányuló, ill. demonstrációs programok teljes körére kiterjednek 1999-től KözépKelet-Európa országai számára is elérhető lesz a THERMIE program A SAVE program olyan energiahatékonysági intézkedéseket támogat, mint az energia management javítása, energia-hatékony infrastruktúra kialakítása a kevésbé fejlett régiókban, monitoring az energiahatékonysági fejlesztések területén és információcsere. A SAVE programba tartoznak a kogenerációs projektek, az épületek energia auditjának elkészítése. Az ALTENER program célja a megújuló energiaforrások használatának kiterjesztése az Unióban. A program első szakaszára 40 millió ECU-t, a második szakaszára

1998. é s 1999 köz ött 22 m illiót fordítottak. Jelenleg sem az ALTENER sem a SAVE programok nem nyitottak a közép-keleteurópai országok számára (A SAVE programot 1998-ban ezen országok számára is megnyitották a szerk.) 96 9.2 ENERGETIKAI EGYÜTTMűKÖDÉS AZ EU ÉS A KÖZÉP-KELET-EURÓPAI ORSZÁGOK KÖZÖTT Az Energia Karta és különböző bilaterális egyezmények az EU és a közép-kelet-európai országok kapcsolatainak alapja az energia szektorban. A Karta fő célja egy nyílt és versenyképes piac kialakítása és az energia szabad forgalma. Az EU szemszögéből az Energia Karta legfőbb célja a nyugati beruházások védelme és segítése az energia szektorban, valamint az EU erőteljesebb részvétele az energiapiacok liberalizációjában. A közép-kelet-európai országok Csatlakozás Előtti Stratégiája az energia szektorban a következőket tartalmazza: • • • • • piac-orientált gazdálkodás feltételeinek megteremtése; az

energiahatékonyság javítása és a megújuló energiaforrások fejlesztése; biztonságos és megbízható energiaellátás; az energiaszektor környezeti hatásainak csökkentése; és az energiapiac liberalizációja. Még mindig tisztázatlan azonban, hogy mikor és hogyan fogják alkalmazni az EU energiával kapcsolatos direktíváit az Unióba lépő közép-kelet-európai országokra vonatkozóan. A középkelet-európai energiapolitikát nyilvánvalóan harmonizálni kell az EU energiapolitikájával, aminek előfeltétele egy hatékony szabályozó és intézményes rendszer létrehozása. Segélyprogramok A PHARE egyre több energiával (nukleáris és nem-nukleáris) kapcsolatos munkát támogat, költségvetésének mintegy 15%-át jelenleg a transz-európai energetikai hálózatok fejlesztésére használják fel. A PHARE technikai segítséget nyújt az energiapolitika és törvényhozás fejlesztéséhez, a képzések és az energiaszolgáltató vállalatok

átszervezéséhez. A Crossborder Program keretén belül számos gáz- és villamossági projektet támogatott az EU-val határos közép-kelet-európai területeken. A Synergy néven ismert program a Közösség nemzetközi szerepének megerősítését célozza az energiaszektorban. Ez a XVII Főigazgatóság által igazgatott program alacsony költségvetésű együttműködési eszköz (1995-ben 9 millió ECU) az Európai Energia Karta céljainak megvalósításához, az intézményi kapacitás növeléséhez, az energiapolitika fejlesztéséhez, és energiahatékonysági fejlesztések tervezéséhez, továbbá képzési programok, szemináriumok és tanulmányutak támogatására. Egy másik kezdeményezés a Városi és Regionális Energiahatékonysági Program (Urban and Regional Energy Efficiency Programme), melynek célja az együttműködés előmozdítása a régiók, városok és helyi szervezetek között az EU-ban és Közép-Kelet-Európában. Kölcsönök Az EU

intézményei többfajta kölcsönt is kínálnak az energiaszektor számára a k özép-keleteurópai országokban. 97 a. Az Európai Beruházási Bank 1995-ben 290 millió ECU-t juttatott az energiaszektorba, elsősorban a transz-európai hálózatok projektjeibe. Az bank egyik célja az energiatakarékosság és a környezet állapotának javítása. b. Az Európai Szén- és Acélközösség Egy 200 m illiós hitelkeretet határoztak meg a 6 közép-kelet-európai ország számára, de eddig csak két projektet támogattak. A pénzalap használható lenne például a széntermelés modernizálására. Több kölcsön nem pályázható, mivel az Európai Szén- és Acélközösség Alapszerződése 2002-ben lejár, mikorra az összes kölcsönt vissza kell fizetni. A Bizottság kivizsgálja egy új kölcsönzési séma lehetőségét a szén- és acéliparban bekövetkezett változások miatt hátrányos helyzetbe került területek regenerációjára. c. Euroatom 1994 óta az

Euroatom kölcsönei is elérhetők a közép-kelet-európai országok számára nukleáris létesítmények létesítésére vagy felújítására. A középkelet-európai országok számára 11 milliárd ECU áll rendelkezésére, de eddig csak egy kölcsönt hagytak jóvá (Bulgária), és egy litván kölcsön még elbírálás alatt áll. d. Az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank A Bank széles körben kínál kölcsönöket az energetikai projektek számára. Bár egyik legfontosabb célja az energiahatékonyság növelése, kölcsöneinek többsége a kínálati oldal fejlesztését támogatja. 9.3 EGY CIVIL KÖRNYEZETVÉDő PERSPEKTÍVA 1970. óta egyre többet foglalkoznak az energiahasználatnak a környezetre és az emberi egészségre gyakorolt hatásával. A globális felmelegedés és a fosszilis fűtőanyagok használata által okozott környezeti hatások miatti aggodalmak a fűtőanyagok használatának stabilizálásának és csökkentésének

szükségességét fogalmazzák meg. Az energiapiac liberalizációja és a transz-európai energiahálózat kiterjesztése azonban a fogyasztók fajlagos energiaköltségeinek csökkentéséhez vezet, ami a h áztartások energiahasználatának növekedéséhez és ebből következően a fent említett környezeti hatások erősödéséhez vezet. Túl nagy hangsúlyt kapnak Közép-Kelet-Európában az atomerőművek, és túl keveset a tiszta technológiák, az energiahatékonysági intézkedések, és a távfűtőrendszerek felújítása. Bár az üvegház hatású gázok kibocsátása jelentősen csökkent Közép-Kelet-Európában az elmúlt évtizedekben, elsősorban az ipar visszaesése miatt. Az energiaipar liberalizációja és a növekvő verseny miatt az energetikai vállalatok egyre inkább a rövidtávú hasznot keresik és a piaci részesedésük növelésére törekednek, nagyon sokszor a környezet kárára. Jól példázza ezt a szénipar átalakulása Európa szerte,

a mélyművelésű bányák helyét átvevő felszíni kitermeléssel járó lég- és vízszennyezés, a por, a szállítások, a robbantások, és a gépek által okozott zaj. Az energiaszektorban kialakuló verseny, amit valószínűleg a nyugati vállalatok uralnak majd, alacsonyabb fűtőanyagárakhoz is vezethet, amit bizonyos szempontból üdvözölendő, de ami visszafogja az energiahatékonysági beruházásokat. A jelenlegi piac arra ösztönzi az energiaszolgáltató vállalatokat, hogy minél több fűtőanyagot adjanak el a profit növelése érdekében. Ésszerű költség-hatékonysági tervezési mechanizmusokra, például igényoldali gazdálkodásra (demand side management) van szükség ahhoz, hogy az energiatermelő és szállító vállalatok fontolóra vegyék nemcsak a kínálat, hanem a kereslet csökkentésének lehetőségét is. A Transzeurópai Energiahálózat célja a piacok megnyitása, az ellátás biztosítása és a hátrányos helyzetű területek

támogatása. E hálózat helyett azonban egy decentralizált energiatermelési struktúrát kellene kialakítani, amely több társadalmi és gazdasági haszonnal jár, mint a központosított rendszer. Az atomipar üzleti alapokra helyezése növekvő aggodalmat gerjeszt a megnövekedett baleseti kockázat miatt, melynek oka a munkaerő következetes leépítése és az ipar egyre erőteljesebb profitorientáltsága miatt. Úgy tűnik 98 azonban, hogy a "dereguláció, a liberalizáció és a p rivatizáció után a nukleáris energiát kevésbé vonzó alternatívává változtatják". A piac liberalizációja továbbá lehetőséget nyújt a fogyasztók számára a megújítható energiák keresletének növelésére (hiszen választhat az energiaforrások közül), ami pozitív hatást gyakorolna a környezetre. Tekintettel arra, hogy az EU országainak többsége "egyre kevesebb érdeklődést mutat új atomprogramok indítására" , meglepő, hogy az

Unió K&F alapjainak milyen nagy részét költik erre a technológiára. Az Unióban négy reaktor áll most építés alatt; a 15 t agország közül 14-nek nincs konkrét terve a k apacitás növelésére; az EU-s országok közel fele atommentes, a többi pedig a nukleáris energiatermelés csökkentését, vagy fokozatos és teljes leállítását tervezi. A pénzügyi ráfordítások hatalmas összege egyáltalán nincs arányban azzal az összeggel, amivel az atomerőművek az elkövetkező évtizedekben várhatóan hozzájárulnak Európa energiaellátásához. Sokan aggódnak az Euroatom ellenőrizhetetlensége miatt. Az Euroatom direktívákat bocsáthat ki, és az Európai Parlamentnek nagyon kis befolyása van az Euroatom pénzalapjának felhasználására. Nagy az aggodalom az Euroatom új direktívája (Basic Standards Directive) miatt, hiszen az lehetővé teszi a radioaktív hulladékok környezetben történő "felhígítását", a radioaktív hulladékok

visszaforgatását fogyasztói javak anyagába (például az élelmiszeripari csomagolóanyagokba). Mindezt annak ellenére tervezik, hogy megállapításra került: nincs biztonságos sugárzási szint. Az EU számtalan módon támogatta és támogatja ma is a fosszilis fűtőanyag- és az atomipart. Az EU-s támogatások 88%-a a fosszilis fűtőanyagok és az atomenergia támogatására fordítódik, csupán 12%-ot hagyva a megújuló energiatípusokra. Az energiahatékonyság javítását és a megújuló energiaforrások támogatására kijelölt uniós programok (SAVE és az ALTENER) csak töredékét kapják annak a sok milliárd ECU-nek, ami a mezőgazdaságba, valamint a strukturális és kohéziós alapokba fut, és ezért a programok hatása elenyésző. Jegyzetek 34. A módszer célja a különböző országok bruttó hazai termékének (GDP) összehasonlítása figyelembe véve a G DP 1 dollárjának vásárló értékét (purchasing power). Például, ha egy ország

átlagos egy lakosra számított GDP-je 10 000 dollár, ez kétszer annyi áru megvásárlására elég egy kelet európai országban, mint az Egyesült Államokban. Az energiaintenzitás a G DP 1 dollárjának megteremtéséhez felhasznált energia mennyisége. A vásárlóerő paritás módszere korrigálja az energiaintenzitási mutatót. 35. Ruijgok, E - F Oosterhuis: energy subsudies in Europe, Greenpeace International, Amsterdam, 1997, 8. o 36. "European Energy to 2020 - A scenario approach", Office for Official Publications of the European Commission, Luxembourg, 1996, 80. o 37. lásd az előző lábjegyzetet 99 10. A KÖTETBEN GYAKRABBAN ELŐFORDULÓ NEVEK, INTÉZMÉNYEK, RÖVIDÍTÉSEK Accession Negotiation Task Force Bővítési Munkacsoport Accession Partnership Agreement Csatlakozási Partnerség acquis communiautaire közösségi joganyag Association Committee Társulási Bizottság Association Council Társulási Tanács Association Treaty

Társulási Szerződés Best Available Technology (BAT) Elérhető legjobb technológia Birds Directive Madárvédelmi Direktíva co-decision procedure együttdöntési eljárás Cohesion Fund Kohéziós Alap Commissionaire Főbiztos Committee of the Regions Régiók Bizottsága Common Agricultural Policy (CAP) Közös Agrárpolitika co-operation procedure együttműködési eljárás COREPER Állandó Képviselők Bizottsága Council of Ministers Miniszterek Tanácsa Directorate General (DG) Főigazgatóság EAGGF Európai Mezőgazdasági Orientációs és Garancia Alap Economic and Social Committee Gazdasági és Szociális Bizottság Environmental Action Programmes Környezetvédelmi Akcióprogramok Environmental Impact Assessment (EIA) Környezeti hatásvizsgálat European Agreements Európai Megállapodások European Bank for Development (EBRD) Reconstruction and Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank European Central Bank (ECB)

Európai Központi Bank European Coal and Steel Community Európai Szén- és Acélközösség (Euratom) Európai Atomenergia Ügynökség European Commission Európai Bizottság European Council Európai Tanács European Court of Auditors Európai Számvevőszék European Court of Justice Európai Bíróság European Economic Area (EEA) Európai Gazdasági Térség European Economic Community (EEC) Európai Gazdasági Közösség European Environmental Agency (EEA) Európai Környezeti Ügynökség European Investment Bank (EIB) Európai Befektetési Bank 100 European Monetary Institute Európai Monetáris Intézet European Ombudsman Európai Ombudsman European Parliament Európai Parlament European Regional Development Fund (ERDF) Európai Regionális Fejlesztési Alap European Social Fund Európai Szociális Alap European Union (EU) Európai Unió (IAEA) Nemzetközi Atomenergia Ügynökség General Agreement on Tariff and Trade (GATT) Általános

Vámtarifa Egyezmény Habitat Directive Élőhely Direktíva Integrated Pollution Prevention Control (IPPC Integrált Szennyezés Ellenőrzés Monetary Union Monetáris Unió Single European Act (SEA) Közös Európai Okmány Structural Funds Strukturális Alapok Structured Dialogue Struktúrált Dialógus World Trade Organisation (WTO) Világkereskedelmi Szervezet World Bank Világbank 101 és és Kereskedelmi Megelőzési