Vallás | Buddhista » Tarr Bence László - Parttalan kikötő

Tarr Bence László Ánanda Pradzsnyárádzsa PARTTALAN KIKÖTŐ A révbe juttató megismerésről HANGOSKÖNYV 2022. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 1 TARTALOM ELŐSZÓ BEVEZETÉS A transzcendencia lényegéről 1. RÉSZ: HOGYAN ÉRJÜK EL A MEGVILÁGOSODÁST? 2. RÉSZ: AZ „ÉN-CSINÁLÁS MŰVÉSZETE” – A Perszóna fogalmáról ÍRÁSOS BEVEZETŐ A 2. és 3 RÉSZHEZ 2. RÉSZ: AZ „ÉN-CSINÁLÁS MŰVÉSZETE” – A Perszóna fogalmáról 3. RÉSZ: ÉNTELENSÉG ÉS ÜRESSÉG 4. RÉSZ: ÖNMEGVALÓSÍTÁS VAGY ÖN-MEGVALLÁSOSÍTÁS? ÍRÁSOS BEVEZETŐ A 4. RÉSZHEZ 4. RÉSZ: ÖNMEGVALÓSÍTÁS VAGY ÖN-MEGVALLÁSOSÍTÁS? 5. RÉSZ: LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG – a téridő tükörlabirintusában 6. RÉSZ: ISTEN ÉS ISTENSÉG – a transzcendencia lényegéről, és az agnoszticizmus valódi okairól 7. RÉSZ: AZ ÉLET ÉRTELEME – Sors, akarat, végzet 8. RÉSZ: A NINCS KAPU – Megvilágosodás itt és most! 9. RÉSZ: A

KICSI ÖRÖM ÉS A BOLDOGSÁG – csupán a lényeget 10. RÉSZ: A LÉTÖRÖM – Hogyan légy valóban Boldog? UTÓSZÓ: HOGYAN TÁMOGATHATOD HASONLÓ KIADVÁNYOK ELKÉSZÜLÉSÉT? Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 2 ELŐSZÓ Több, mint 15 esztendővel hangzottak el ezek a tanítóbeszédek. A PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozat célkitűzése az volt, hogy a szellemi felébredéshez, a MEGVILÁGOSODÁSHOZ vezető út, szemléleti alapjait, és filozófiai és fogalmi keretrendszerét lefektesse. Méltán örök érvényű igazságai, kortalanok, így ma is ugyan olyan aktuálisak, mint amikor elhangzottak. Több százan kértétek, - így mondhatom, hogy közkívánatra teszem ismét közzé ezeket a tanításokat, amik így lejegyezve több, mint 170 gépelt oldalt tesznek ki. Mily tömérdek szó, egy olyan témáról, amiről szavakkal szólni aligha lehet! Modern korunk mégis lehetővé teszi, hogy így, ilyen új

formátumban, amolyan hangoskönyvben érjétek el a révbe juttató bölcsességről szóló, időtlen szellemi tantásokat. Ebben a szövegkönyvben, a kék színű fejezetcímekre, vagy közvetlenül a képekre, kattintva elérhetők az eredeti előadás hanganyagai, így az olvasás mellet, ezek egyszerre újra is hallgathatók. A felhalmozott tudáson, bölcsességen túl, több száz munkaóra fekszik ennek a mostani kiadványnak az elkészítésében! Kiemelt hála és köszönet Sikur Zsuzsának, aki anno legépelte az előadások szövegkönyvét! AUDIOTÁR: AZ ELŐADÁSOK HANGFELVÉTELEI Ez a kiadvány INGYENES és szabadon megosztható! Ezzel párhuzamosan arra kérünk, hogy amennyiben tetszenek az itt elhangzottak, és szeretnéd támogatni a további ilyen kiadványok elkészítését, akkor kérünk tiszteld meg a befektetett munkát azzal, hogy megvásárolod ezt a kiadványt! A befolyt összeget a Parttalan Kikötő előadássorozatot követő, a „Hét Tenger

Hajósa” hétrészes előadássorozat hasonló formátumú, de már videófelvételeket tartalmazó kiadvány elkészítésére fordítjuk! Amennyiben ezt szeretnéd támogatni, kérlek ide kattintva látogass el a „Tarr Bence László Patreon oldalra”. Továbbá ezen hangoskönyv legvégén is megtalálhatod az erre vonatkozó tájékoztatót. Hozzanak ezek az előadások mély belátást, bölcsességet, tartós ráébredést! Juttassanak biztos révbe bennetek! Tarr Bence László Budapest, 2022.0202 Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 3 BEVEZETÉS: Minden kérdés alfája és ómegája a: „Ki vagyok én?” Ennél általánosabb és mégis őszintébb kérdés aligha létezik, amit ember feltehet magának. A mai kor emberének a kérdés éppen úgy életbevágóan fontos és aktuális, mint bármely más történelmi korban élőnek. Vágyak és megérzések, hitek és filozófiák megannyi veszejtő útvesztőjét

végigjárva, az út végén ott a Világ. Csupa világosság és a túlpartra vezető éber felismerés. Tarr Bence László, filozófus, kulturális antropológus, buddhista tanító közel 30 éve tart előadásokat az egyetemes kultúrhistória, vallásbölcselet, metafizika, és spirituális önismeret témaköreiben. Örök-érvényű, tízrészes előadássorozata, a spirituális önismeret iránt fogékony keresőknek ad tartalmas útmutatást. A Szintézis Szabadegyetem szervezésében elhangzott, eredeti előadássorozat, 5 egymást követő nyilvános előadás formájában került megrendezésre, a következő tematikus formában: 1. Alkalom: „Gnóti sze Autón”, Ismerd meg Önvalódat! Az én-csinálás művészetéről: a karaktertipológiáktól a személyiség-zavaron át az ego árnyképéig. Avagy a tudattalan tudatlanság ára és veszélye 2. Alkalom: Önmegvalósítás és Ön-meg-vallásosítás A hit, vallás, szentség viszonyáról. Leplezetlen

őszinteséggel a meditáció és a vallásgyakorlat hasznáról, káráról, korlátairól és hasznos felismeréseiről. 3. Alkalom: Isten és Istenség A transzcendencia lényegéről. A ’bennünk’ élő Valóság közvetlen megtapasztalásának gyakorlati korlátai és gátló tényezőinek praktikus felszámolása. 4. Alkalom: Tenni vagy nem tenni Sors, akarat, végzet. Mi az Élet értelme és mi közöd lehet ’neked’ hozzá Életfeladatod és cselekedeteid éber (el)fogadása. 5. Alkalom: Boldogság és Öröm Hogyan élj boldogul, míg meg nem halsz. Az Életöröm felismerésének átfogó gyakorlata. Hogyan fogadd el önnön boldogságod, és hogyan bánj vele Az ötalkalmas, de 10 részes előadássorozat a MEGVILÁGOSODÁS-hoz vezető útról, és transzcendens megismerésről szól. Ennek lényegi megértéséhez íródott az alábbi, rövid, írásos bevezető, ami nem szerepelt az eredeti hanganyagban: Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ

előadássorozatának változatlan átirata 4 A transzcendencia lényegéről A transzcendencia szó átlépést, meghaladást jelent. Ahhoz, hogy megtapasztaljuk a Valóság magasabb aspektusát át kell lépnünk ennek a ‘világnak’ a kapuján. Ez a kapu mi ‘magunk’ vagyunk. Mindenkinek saját magát kell meghaladnia Saját ‘magán’ kell átlépnie. Fel kell adnia pici ‘én’-jén, hogy Önmagára lelve, Önvalójában feloldódva visszakapja azt a maga teljességében, a maga ragyogásában. A felemelkedett szemléletben mindenki ‘én’-je gyönyörű és teljes, minden ‘hibájával’ és ‘gyengeségével’ együtt – hiszen ez tesz bennünket egyedivé. És Egyediségünk adja meg a változatosság gyönyörűségét, ami pont, hogy az emberi létforma egyedi jellegzetessége. Ezt a létezési módot, ezt a létformát mindenki pontosan azért választotta, hogy megtapasztalja milyen embernek lenni. Milyen emberként élni Milyen emberként látni,

érezni, tudni ezt a Világot, a Valóságnak ezt a vetületét. De a Valóság nem azonos azzal a Világgal, amit az emberek látnak, hallanak, szagolnak, ízlelnek, tapintanak. Nem azonos az érzékszervi benyomások halmazával, és nem azonos a tér-idő szemlélet csőlátása által leképezett vetülettel. Éppen ezért meg kell különböztetnünk a Valóság megtapasztalási lehetőségeinek legalább két alapvető szintjét, amit a buddhizmus a Végső Igazság szintjének (Paramártha Szatja) és a Relatív Igazság (Szamvritti Szatja) szintjének nevez. A szamvritti kifejezés pontosan megjeleníti miből áll ez a relatív igazság: a tudati folyamatok (vritti-k) egymásra hatásából (szam-). A relatív igazságot a valóság megismerésére irányuló tudatok, kollektív egymásra hatása hozza létre. Tudati összekapcsoltságuk. Az emberi ‘élet’ az emberi tudatok által generált Világ színterén zajlik. Ez a létezés szintje. A létezés: folyamatos

keletkezés A látszólagos tér-idő horizontján lefutó történések láncolata. Minden egyes létező pillanat egy előző pillanatot feltételez, és egy következő pillanatot indukál. Épen ezért a relatív Igazság szintjén észlelt Világ folyamatos átalakulásban, változásban van. Itt minden állandó folyamatban van. Panta rhei – mondta Hérakleitosz: Minden változik Minden folyamatos átalakulásban van. Ezzel együtt a Valóság nem csak ilyen. Van a Végső Valóság szintje is, amely nem a létezés és a létezők horizontja, hanem magáé a LÉTé. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 5 ISTEN LÉT ÖNVALÓ A Végső Igazság szintje szentség transzcendencia átlépés Az Örökkévalóság horizontja SZAT – CSIT – ÁNANDA TISZTA-TUDATI-BOLDOGSÁG A transzcendens képzelt határa meditáció A Relatív Igazság szintje A képzelt múlt Az észlelt JELEN, ami MINDIG ITT ÉS MOST VAN Tér-Idő

horizont A képzelt jövő ‘dolgok’ – a megismerő tudatosság ‘tárgyai’ A létezők Világa (TÉR és IDŐ) A LÉT és a létezés szintje között nem mennyiségi, hanem minőségi különbség van. Míg a létezők térben és időben ‘vannak’, a transzcendens tiszta LÉT semmilyen értelmezhető keret között nem mondható ‘létező’ Valóságnak. Valósága az Örökké-Valóság. Mint ilyen, a tér-idő szemlélet meghaladásán, a történeti események horizontján való felülemelkedésen keresztül élhető át. A LÉT ‘megtapasztalása’ valójában egy ÉL-mény és nem tapasztalat. Tapasztalata az embernek csak a létező ‘dolgokról’ lehet. A létezés horizontján megjelenő ‘dolgok’, számunkra mindig, mint megismerésünk tárgyai jelennek meg. Gondolkodási folyamatunkban ezeket a ‘tárgyakat’ magunktól függetlennek és rajtunk kívül állónak gondoljuk. Ezért a relatív igazság szintjén ‘élők’, a létezők világát

egy objektív realitásnak tételezik. Úgy viszonyulnak a dolgokhoz, mint amik rajtuk ‘kívül’ és tőlük ‘függetlenül’ léteznek. Ez teljesen paradox gondolat, hiszen az emberek, magukat a létezőkhöz sorolják, így magukat is tárgyiasított, dologosított létezőként fogják fel. Éppen ezért létezésüket térben és időben értelmezik, és magukat térhez és időhöz kötött lényként élik meg. Az emberi szemlélet a létezés horizontját tér-idő keretben értelmezi, és úgy véli minden esemény valamilyen képzelt időben és képzelt helyen történik. A megtapasztalt események közötti kapcsolatot, egy nagyon egyszerű, unilineáris logikai kényszert követve, egymásra következésükben képes csak szemlélni. Azaz minden eseményt a múlt-jelen-jövő szemléleti kerethez Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 6 igazítja. Minden ‘jelen’ esemény okaként valamilyen múltbéli eseményt

teszünk felelőssé, és a létező jelen esemény jelen-tőségét a korábbi események jelentik. A jelen pillanatban történő események mindig jelzés értékűek, hiszen ezen események mindig számunkra vannak jelen. Pontosan a jelen-ség (a görög fenomén szó) szó is erre utal, hogy ami jelen ‘van’, annak jelentő-sége is van, valamire utal, jelez. Minden esemény jel értékű tehát Az emberek a jelen pillanat eseményeit értelmezve, és annak jelentőségét tovább projektálva egy képzelt ‘jövőbe’ vetítik az így létesült elvárásaikat, amelyek megszülik a ‘következő’ jelen pillanatot. Noha minden ember az ÖRÖK jelen pillanatban él, úgy gondolja, úgy hiszi, hogy az időben halad valamiféle múlt felől a jövő irányába. Valójában mozdulatlanul áll egyetlen helyben, csak tudatán áramlik át megannyi észlelet. A tudatfolyamatok örökös változása kelti azt a képzetet, hogy az idő halad, vagy, hogy a ‘dolgok’ változnak. A

jelen pillanatot, bárhol is legyen a létezés horizontján, azaz egészen pontosan bárhol és bármikor is legyünk, mindig áthatja a LÉT teljessége, amely az Örökkévalóság mozdulatlan síkjáról árasztja fényét. Ezt a kiáradást nevezzük a ‘szentség’ érzésének. A szentség érzése, annak az élménynek a vetülete, amelyben megtapasztaljuk a transzcendencia lényegét. Amely élményben kilépünk a létezés horizontjáról, hogy magunkon túllépve közelebb kerüljünk Önvalónkhoz. A szentség megtapasztalásának feltétele, hogy felülemelkedjünk magunkon, ‘én’képzetünkön, és megengedjük magunknak, hogy tudatunk egyesüljön eredeti természetes állapotával, ami a LÉT teljessége. Ennek a teljességnek a megtapasztalása a SZAT-CSIT-ÁNANDA egybeesése, ahol a tiszta LÉT (SZAT), a TUDATI befogadás (CSIT), és a BOLDOGSÁG (ÁNANDA) egybe esik. Ennek eszköze lehet a meditáció, amely az érzékszervi tapasztalás visszavonásával,

tudati kiküszöbölésével, elsősorban a létezés horizontján való felülemelkedést, a transzcendenciát teszi lehetővé. A meditáció fokozatos ösvény: fokról- fokra vezet egyre közelebb valódi Önmagunkhoz, Önvalónkhoz. Az Önmagunkhoz vezető út, teljesen egybe esik az Istenhez vezető úttal, hiszen a Végső Valóság horizontján az Önvaló és ISTEN (ÉN-IS-ÉN, TE-IS-ÉN, TE-ISTE, ÉN-IS-TE) egy és ugyan az. A meditáció folyamatában, amelynek jelentése: ‘önmagunk közepébe helyeződés’, rámutat arra, hogy valójában minél inkább elengedjük a létezés horizontján felmerülő ‘én’-képzetünk, annál közelebb kerülünk a szentséghez. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 7 Ez nem tényleges elmozdulást jelent! Senki nem megy sehová! Valójában soha senki sehová sem mozdul, csak elméjében éli meg az állapotváltozást. A LÉT, mind fundamentális alap, áthatja a létezés

egészét. Így nincs mit elhagyni, és nincs mit megnyerni. Csak ráeszmélni kell, hogy a LÉT teljessége jelen VAN, mindig és mindenhol. Hogy mindig és mindenhol jelen ‘volt’ és jelen ‘lesz’. Boldogsága az ember elvitathatatlan sajátja, benső természete. Sem elhagyni, sem megtalálni nem lehet, mert elveszíthetetlen ÖRÖK birtoka mindenkinek. FIGYELMEZTETÉS! MINDEN, amit itt leírtam FÉLRE-VEZETÉS. Az IGAZSÁG Benned van. Kérdezd meg Önmagadat! OM ÁH HUNG PHAT! Tarr Bence László (Ánanda Pradzsnyárádzsa) Budapest, 2007.0608 Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 8 PARTTALAN KIKÖTŐ 1. RÉSZ: HOGYAN ÉRJÜK EL A MEGVILÁGOSODÁST? Budapest, 2007. április 13 Elhangzott az eredeti előadássorozat 2. alkalmával Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! Nagyon örülök, hogy itt van mindenki megint! Arra gondoltam, hogy a mai alkalmat azzal vezetném be, hogy egy kicsit a címről beszélek,

amit a múltkor szándékosan nem tettem meg. A Parttalan Kikötőről Mit jelent ez a „parttalan kikötő”? És mit jelent ez a rév, illetve a révbe juttató megismerés, amiről az előadássorozat a címét kapta? Gondolom mindenkinek van valami elképzelése, hogy mire vonatkozik ez. Kezdjük onnan, hogy mit jelent az a parttalan kikötő, miért nevezzük így? Nagyon tömören és egyszerűen, ez az ötrészes kurzus a megvilágosodásról szól. Semmi egyébről, mint arról, amit nagy betűkkel MEGVILÁGOSODÁS-nak, szellemi felébredésnek lehet nevezni. Ennél mélyebb, és ennél nagyobb dologról nem lehet beszélni. Mondhatni, hogy erről úgysem lehet beszélni, úgysem lehet szavakkal elmondani semmit, innentől kezdve mindegy, hogy mit mondok, akkor is erről beszélek. Ha megfordítanám, gnosztikus oldalról, akkor azt mondanám, hogy viszont semmi másról beszélni sem lehet. Mert bárki bármiről beszél az élete során, akkor is csak erről beszél, mert

hogy a valóság természete ez: maga a megvilágosodás. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 9 Amikor valaki krumplit pucol, vagy éppen a cipőjét tisztítja, vagy éppen csak az utcán sétál, vagy éppen azt számolgatja, hogy vajon ki tudja-e fizetni a számláit a hó végén, bármilyen furcsa, akkor is a megvilágosodáson töri a fejét. Igazából minden, mondhatjuk, hogy minden ember, minden emberi élet egy kilőtt nyílvessző. Egy olyan indíttatásból született életerő, amelynek az egyetlen igazi célja maga a megvilágosodás. Vannak persze olyan kilőtt nyílvesszők, akik viszonylag röviden, egyenesen, célra tartottan indulnak el, és sokkal rövidebb úton érik el ezt a célt. Vannak olyan életutak, vannak olyan kilőtt nyílvesszők, amelyek látszólag mindenféle vargabetűt tesznek, jobbra-balra kanyarodnak, és úgy érik el a célt, de elérik. Hogy ez – mondhatni, egy életidőt vesz-e igénybe,

vagy életek egymás után következő sorozatát, vagy látszólag párhuzamos életeket, ez igazából mindegy; mert az emberi élet és a valóság szempontjából a célba érés az egyetlen dolog, ami számít. A mi számunkra az a kérdés, hogy ez a fajta célba érkezés, a révbe jutás itt és most történik-e meg, vagy pedig nem?! Célba érni kizárólag csak most lehet. És nem arra kell valamilyen módon tartogatni magunkat, hogy majd egy későbbi életünk során, majd egy későbbi állapotban, majd egy következő létformában érjük el az abszolút célt, hanem bármennyire radikálisnak tűnik, itt és most. Egyedül ennek az itt és mostnak van értelme. Ugyanis minden más, az a mi tapasztalati valóságunk szempontjából nem létezik. Nincs Tehát a mi, konkrét valóságunk, a mi tapasztalati lehetőségünk az mindig tényleg az itt és mostban van. Sokszor szoktam úgy fogalmazni, - és még egyszer ezzel a képpel élnék, hogy az emberi élet

„értelme”, és minden egyes egyénnek, saját emberi életének az értelme, ebben a jelen pillanatban csúcsosodik ki, amit éppen most él. Ebben a szent pillanatban Gondoljatok bele, hogy minden eddigi cselekedetetek, amit eddig születésetektől fogva tettetek, azt eredményezte, oda vezetett, hogy most itt vagytok. Itt; ebben a teremben, péntek 13-án, ami amúgy is egy rendkívül jelentőségteljes - tudjuk, hogy szimbolikusan, és mágikusan is kiemelt időpillanat -, hogy itt vagytok és nem máshol. Ebben az időpillanatban ezek, ahogy a születésetek pillanatában elindult ez a nyílvessző, és repült, repült, repült és ment valamerre, mondhatjuk, hogy akármerre is járt, akármilyen úton is repült, most itt tart, és itt van. Az ember életének a jelen pillanata, az bizonyos értelemben mindig az élet bizonyos végpontját jelenti. A végét Hiszen minden, ami az előtt volt, ide vezetett Hogy innen persze merre repül tovább ez a nyílvessző, az azon is

múlik, hogy itt és most mi történik. Itt és most milyen irányok, milyen irányba fordul tovább ez a nyílvessző. De a lényeg az, hogy minden eddigi cselekedeteket, minden eddigi történés, ami az életetekben volt, azt eredményezte, az annak az eredője - hogy ha megint a nyílvessző példát vesszük, és ezeket, mint vektorokat nézzük, hogy egy kicsit erre is mentem, egy kicsit arra is mentem, kicsit ezt csináltam, kicsit azt csináltam, de ezeknek a látszólagos, különböző irányoknak, ha vektoriálisan Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 10 összeadjuk az eredőjét, akkor az oda vezetett, hogy most itt vagytok, és nem máshol. Tehát a jelen pillanatnak mindig hihetetlen súlya van Mindig hihetetlenül kiemelten fontos, a legfontosabb, ami veletek történik az, ami most van. Minden, ami ez előtt volt, bizonyos értelemben megváltoztathatatlan, és minden, ami a jövőben van, még megváltoztatható. Az

egyetlen tapasztalati valóság, az egyetlen igazi, megélhető aspektusa ennek a valóságnak, legalábbis ezen a tudatszinten, az az, ami most van. Az, ami most történik Nagyon érdekes viszont, hogy ez a most, ez egy folyamatos vándorlásban van. Ez a nyílvessző, egy kilőtt nyílvessző, ami folyamatos repülésben, folyamatos ívben, egy folyamatos haladásban van. Aki ismeri Zénónnak az apóriáit, aki egy híres ókori filozófus volt, Zénón próbálta azt megvizsgálni, hogy hogyan lehetséges egyáltalán, hogy a kilőtt nyílvessző térben mozog. Ezt a példát a múltkori alkalommal táblára felrajzoltam, ezért nem ismétlem most meg, ő próbálta azt bizonyítani, hogy nézzük meg, hogy ha a tér, mondjuk véges lenne, és lenne egy kezdeti pontja meg egy végső pontja. Akkor a nyílvesszőnek ahhoz, hogy eljusson az egyik pontból a másikba, akkor először a távolság felét kéne megtenni. Emlékeztek erre a példára? Zénón ezzel azt bizonyította,

hogy a távolság felét csak akkor teheti meg, ha annak a távolságnak a felét is megtette, meg annak a felét is, és annak a felét is, és annak a felét is, és annak a felét is. Hol a vége? – teszi ő föl? Ha a tér végtelenségig osztható, akkor a nyílvessző igazából soha nem tehetné meg ezt a távolságot. És mi volt az ő következtetése ebből? Egyszerűen azt mondta, ki emlékszik? Hogy? Hogy meg se teszi. Ebből az következik, hogy miután ez lehetetlen, ezért ez nem is történik meg. A nyílvessző nem halad egyetlen egy lépést se. Mi az, amivel mégis ezt a képzetet kelti? Az, hogy mindezt úgy foghatnánk fel, hogy mi magunk, mindig a nyílvessző vagyunk, ami látszólag mozog ebben a térben. Ha egy kamerát leteszünk egy független állványra, és ott, előtte lövünk el egy nyílvesszőt, akkor egy kívülálló kamera számára ez a nyílvessző mozogni látszik. De ha ezt a kamerát a nyílvesszőre rögzítjük, akkor mi az, ami mozog? Nem

a nyílvessző, hanem a környezete, a világ. És ez az, amit mi igazából megélünk nap, mint nap. Velünk igazából ez történik, hogy mi egy ilyen mozdulatlanul rögzített nyílvessző vagyunk, nem mi mozgunk, hanem látszólag a világ mozog körülöttünk. Nagyon sok ember úgy hiszi, hogy én mozgok térben és időben, hogy én vagyok az, aki napról napra haladok. Én vagyok az, aki vándorlok valamerre, én vagyok az, aki valamiféle cél felé haladok, és ez a cél valahol ott van, és az én kilőtt nyílvesszőm, az én életem ezt a célt majd egyszer eléri. A legtöbb ember így gondolkodik az önmegvalósításról, a megvilágosodásról, a felébredésről. Hogy van egy távoli cél, ami a megvilágosodás. Van egy távoli kikötő, ahová majd az én életem hajóját ki tudom kötni. Van egy part, van egy túlsó part, amit el tudok érni De ha erre a nyílvessző példára visszatérünk, akkor azt kell belássuk, hogy nem mi haladunk a part felé, ez egy

fundamentális különbség. Ez egy igazi, kopernikuszi fordulat Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 11 A filozófiában talán mindenki ismeri, hogy kopernikuszi fordulat, ami azt jelenti, hogy Kopernikusz mire ébredt rá? Próbálta kiszámolni, a bolygók mozgását úgy, hogy a Földet egy rögzített állapotban találta, és aztán arra döbbent rá, hogy ez sehogy nem stimmel, valahogyan ez nem működik. Akárhogyan számolja, az, hogy a Föld mozdulatlanul áll, az nem illik bele a képletbe, abból nem ezek az eredmények jönnek ki. És akkor, ez tényleg radikális, gondoljuk mekkora tudatállapot-változás kellett, hogy legyen, hogy rá merjen arra ébredni, ki merje mondani azt a gondolatot, hogy a Föld mozog; a Föld nem mozdulatlan, hanem mozog. Nekünk most pont fordítva kell ezt a kopernikuszi fordulatot megtenni, fel kell ismernünk, hogy nem mi vagyunk, akik haladunk a cél felé. Nem mi vagyunk, akik egy

célhoz közelítenek. Nem a mi hajónk halad valamerre, hogy kikössön egy parton, hanem nagyon érdekes módon mi mozdulatlanul állunk. Mi vagyunk azok, akik mozdulatlanok vagyunk, egy rögzített nyílvessző, és igazából a cél közelít hozzánk. A part az, ami bennünket elér, és nem mi érjük el a partot Ezt el tudja képzelni mindenki? Nehezen, igaz? Pedig ez tapasztalati valóság, és ma erről is fogunk beszélni, hogy hogyan lehet ezt tapasztalattá tenni, hogy nem a tér és az idő változik körülöttünk, nem mi változunk pontosabban a térrel és idővel, hanem a tér és az idő változik körülöttünk; mi pedig ebben mozdulatlanul állunk. És mi vagyunk egy ilyen rögzített kamera, és ahelyett, hogy miért nem így éljük meg a valóságot egyébként már ebből a példából is jól lehet látni -, mert hol vagyunk a nyílvesszőhöz képest? Hová kell tenni a kamerát, hogy a nyílvessző mozogni látsszon? Kívülre, valahová máshova. Valahová

máshová, és akkor úgy tűnik, hogy az a nyílvessző halad valamerre. De ha a kamera a nyílvesszőre van rögzítve, akkor hirtelen ő mozdulatlannak látszik, és csak körülötte változik, és körülötte változik, körülötte mozog a világ. Velünk pont ez a probléma, hogy hol van a mi kameránk? Kívül. Erről próbáltunk már beszélni a múltkor is, hogy ahhoz, hogy közelebb kerüljünk a valóság igazi felfedezéséhez, igazi megtapasztalásához, ezt a ‘kihelyezett személyiséget’, ezt a kihelyezett én-tudatot meg kellene próbálni odatenni, ahol ez valójában van. Közelebb kellene kerülnünk ahhoz az Ön-valóhoz, ami már tényleg mi magunk vagyunk, és nem pedig ez a kihelyezett külső forma, személyiség, bevezettük a perszóna fogalmát, szerepszemélyiség. Bevezettük aztán a ‘személyiség’ fogalmát, beszéltünk ennek az árnyék oldaláról, erről az árnyék-személyiségről, vagy ahogy a pszichológusok nevezik az ‘id’-ről,

erről a hát negatív személyiségről, vissza kellene tudni térni oda, meg kellene próbálni valamilyen módon érteni, hogy nem ott kinn vagyunk. De amíg kívül vagyunk, addig úgy fog tűnni, hogy mi változunk, és mi haladunk valami cél felé. Az idő és a célba-érés viszonyáról Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 12 Felrajzolok a táblára egy kört, egy ábrát, ami ezt nagyon jól kifejezi. És akkor rögtön egy vallási jelképpel, egy szimbólummal lehet ezt magyarázni. A múltkor is elhangzott az a buddhista alapfogalom, hogy ‘létesülés’, hogy az emberi létforma az látszólag egy folyamatos mozgásban levő valami. Ahogyan a nyílvesszőt, ha kívülről nézem, a nyílvessző folyamatos mozgásban van, ha én kívülről nézem a jelen pillanatot, akkor a jelen pillanat folyamatosan egyik pillanatról a másikra zajlik. Ha fel kéne tennem azt a kérdést, hogy hol van a most, akkor nagyon érdekes

lenne, mert valahogy mindenki így képzeli, hogy itt van egy valami kezdeti, misztikus pont, talán a születésünk, valahol az eszmélésünk első pillanata, és a most ahhoz képest mindig volt. Meg most volt, meg most volt, meg most volt, meg most volt, azaz a mostot úgy képzeljük, ami ilyen az egymás után következő időpillanatok sokasága. De miért van ez? Mert az időt ilyen végtelenül felosztható, mennyiségi természetű valaminek gondoljuk. Hogy az idő részekre bontható. És mondhatom, hogy a legelemibb felosztásban az időt három részre bontjuk, mert azt mondjuk, hogy múlt, jövő, és valahol ez a képzelt múlt, és a képzelt jövő között egy ilyen megfoghatatlan helyen van a most, a jelen pillanat. Mert abban a pillanatban, hogy azt mondom, hogy most, már el is múlt És amikor azt mondom, hogy most erre gondolok, amire gondolok, azt igazából már csak gondoltam. Mire utolérném a jelen pillanatot, már egyből a múltammá is vált. Tehát

ameddig egy ilyen külső kameraállásból próbálunk a jelen pillanathoz kapcsolódni, addig az a jelen milyen lesz számunkra? Mint a homokórában lepergő homokszemek, amelyek folyamatosan esnek ki a kezünk közül, már el is tűnnek. Szeretnénk a jelen pillanatot megragadni, szeretnénk megfogni, de ez a jelen pillanat folyamatosan csúszik ki a kezünk közül. Hiába zárjuk össze a két kezünket. Ez egy ilyen folyamatos, vándorló jelen pillanat És ezért a legtöbb ember miben él? Aki ilyen értelemben kívülről szemléli akár önmagát, és az élet eseményeit, és aki az ilyen örökké eltűnő mostba próbál kapaszkodni. Állandóan sodortatva és sodorva érzi magát Úgy érzi, hogy az élete egy folyamatos, görcsös megragadás iránti kényszer, hogy jaj hadd ragadjam meg, ami éppen elmúlóban van. Nem tudunk a jelen pillanatban lenni Ebből a perspektívából soha! Ameddig úgy látjuk az életünket, mint egy képzelt múltból egy képzelt jövő

felé haladó állapotot, addig ezt a mostot soha nem fogjuk tudni megragadni. Tehát változtatnunk kell ezen a szemléleten majd Visszatérve, ezt az örökkön sodródó jelen pillanatot nevezik például a buddhista filozófiában létesülésnek, szanszkritul ‘bhávának’. És ők azt mondják, hogy ez a létesülő állapot pont az, amit a szó maga kifejez, nem maga a lét, hanem a létnek egyfajta módosult változata, a lét modusa, mondhatnám latinul, de módosulása, azaz a létnek egy keletkezett formája. A lét valamilyen kívülre került, létrejött formája. A létesülés, mint ilyenfajta létmód, lét-állapot, az egy folyamatos keletkezésben, formálódásban lévő létállapot. Vannak más létállapotok is, csak a legtöbb ember ezekről semmit, de semmit nem tud. Az egyetlen létállapot, az Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 13 egyetlen lét-modus, amit megél, az ez a létesülő létállapot, ahol

a lét mindig újrakeletkező formákban, folyamatos formálódásban jelenik meg. A buddhista és hindu szimbológia úgy próbálja ezt a létesült állapotot allegorikusan, szimbolikusan számunkra elképzelhetővé tenni, hogy azt mondja, hogy az emberek élete olyan, mint egy örökkön forgó kerék: Úgyis hívják ezt a létkereket, hogy ‘bháva-csakra’. A létesülés kereke A bháva-csakra A legtöbb ember az életét úgy éli, hogy ez a létkerék, ez folyamatosan forog vele, azaz mire az egyik állapotot éppen csak megtapasztalta, már a tudata rögtön egy következő létállapotot tapasztal meg. De mire azt éppen feldolgozná, felfogná, már itt is a következő létállapot. És mire azt megragadná, már tovább is perdült ez a kerék, tehát hogy éli meg magát? Egy ilyen folyamatos hányattatásban, egy folyamatos ilyen körbe-körbe pergetéssel, forgatással. Itt van kinn A létforgatag: szamszára Itt KINN lenni Létesülni, folyamatos keletkezésben

lenni: bháva Pillanatnyi létállapotaink Az összeszedettség, a koncentrálódás, az élményvilág besűrítése vezet a létesülés, és a létállapotok ellobbanásához, a nirvánához. Ebben a pontban rejtezik valódi önmagunk, Önvalónk. Ez a ‘kerékforgató’ állapot, a csakra varti A létesülés itt van kinn, és ezt a folyamatot, létesülés, keletkezés, formálódó létállapotot nevezzük éppen ezért létforgatagnak, szanszkritul ‘szamszárának’. Biztos ismerős ez a kifejezés mindenkinek. A szamszára A létforgatag, a létesülésnek ez az örökös pörgő-forgó állapota. Azt mondja, nemcsak a buddhista tanítás, hanem igazából az egész ind gondolkodás, hogy az ember természete nem ilyen, nem szamszárikus. Nem ilyen örökkön módosuló, formálódó, keletkező Nem ez az ember természete, nem ez az ember természetes létállapota. Hanem mi? Maga az úgynevezett felébredett, a megvilágosodott állapot. Hangsúlyozom, a

megvilágosodás, az éber tudatosság, az éber, megvilágosodott állapot az ember természetes, alapvető állapota! Nem létrehozni kell, ez egy borzasztó fontos, nagy különbség! A megvilágosodás nem valami olyan, amit ki kell művelni, amit létre kell hozni, ami valamilyen hosszú és fáradságos munkának a végeredményeként Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 14 kialakul, felépül, megvalósul, hanem ez minden embernek a természetes, alapvető tulajdona, tulajdonsága, igazi lényege. Azt mondja pontosan ezért a buddhista tanítás, hogy a megvilágosodásra nem törekedni kell, mert ha törekszünk rá, ha mint valami távoli partot akarjuk elérni, egy távoli célt, sose kerülünk hozzá közelebb. Miért? Mert azt mondom, hogy itt vagyok most, és azt feltételezem, hogy én most itt nem vagyok megvilágosodott, de majd itt megvilágosodott leszek. Azt várom, hogy valamilyen létállapot vigyen majd ennek a

közelébe, valamilyen újabb és újabb esemény, valamiféle újabb és újabb történés. Akkor tulajdonképpen nem teszek mást, mint ebben a létesült létforgatagban, újabb és újabb állapotokat kergetek, és az újabb és újabb létállapotok, megint csak azt merem állítani, hogy újabb és újabb létállapotokat szülnek. Úgymond ebből a ‘bhávából’, ebből a létesülésből csak újabb létesült állapotok keletkeznek. Ebből nem keletkezik olyan, ami nem ez A szanszkrit nyelvben van egy fundamentális különbség, a tiszta lét szót, ami magyarul mi ugye megkülönböztetünk a létező és a létesülés szavaktól, a szanszkrit ‘sat’ szó fejezi ki, a szat. Ami azt jelenti, hogy bhávából csak bháva keletkezik, de tiszta lét soha nem. És egyetlen eszköze van annak, hogy a tiszta léthez eljussunk, ez pedig azt mondja, egy szóval fejezi ki szanszkrit nyelven, ami nagyon pontosan leírja, hogy hogyan lehet ebből a szamszárából eljutni a

nyugvás, a tiszta lét állapotába. Úgy, hogy ez a szamszára ellobban A ‘nirvána’ kifejezés szanszkritul, félre ne értsük, nem egy helyet jelent, még csak nem is egy állapotot, hanem pontosan a magyar szónak az eredeti jelentését, hogy ellobbanás. Mégpedig a szamszára ellobbanása, a létesülés megszűnése. Ez nem egy hely Még csak nem is egy állapot. Hanem pont azt fejezi ki ez a szó, hogy a létesülés, a bháva ellobban. Azaz a létforgatag lobban el, a létforgatag szűnik meg, az aziránt érzett késztetés, hogy újabb és újabb létezőkkel találkozzon a tudat, hogy újabb és újabb létállapotokat éljen meg. Akkor viszont mi történik vele? – merül fel a kérdés. Mi van akkor, ha már nem létezem tovább, a létezésnek nem ezt a szintjét tapasztalom, ahol minden ebben a függő keletkezésben, ebben az állandó formálódásban történik, azt mondja ezzel a képpel, hogy az az ember bejut ide, a körnek a középpontjába, ahol

találkozhat az igazi önmagával, az Önvalójával, Nyugodtan nevezhetjük ezt a múltkori előadásra utalva a mi felsőbbrendű énünkkel, az igazi Önvalónkkal, de én az önvaló kifejezést jobban szeretem magyarban, mert ez az, ami mi valójában vagyunk, ez a mi igazi önmagunk. Csak nincs benne a maga, mert a maga kifejezés, a magunk az már egy személyes dolognak tűnik. A való az viszont egy személytelenebb fogalom, mert nincs benne a személyiségünknek az a fajta erőltetett aspektusa. Itt, ennek a közepén vagyunk önmagunk, és azt mondja még egyszer, megint a szanszkrit kifejezés, hogy az az ember, aki azt az állapotot megvalósítja, azt éppen azért úgy szokták nevezni, hogy ‘csakra varti’. A keréknek a forgatója Mégpedig Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 15 ennek a létesülés kerekének a forgatója. Ami arra is utal, hogy ő maga nem keletkezik, illetve külső formák szintjén

látszólag ezek a létállapotai változnak, de igazából ő a kerék forgatójaként, a kerék mozdulatlan agyaként nem mozdul. Állandónak és nyugvónak éli meg önmagát. Ehhez persze meg kell érteni, hogy Indiában a kerekek nem úgy mozogtak, mint az európai kocsikon, ahol a tengely is forgott, hanem kicsit úgy, hogy egy mozdulatlan tengelyen, noha csapágyakat nem használtak, csak a kerék forgott, de maga a kerék tengelye, az rögzített volt, az nem mozgott a kerékkel együtt. Éppen ezért a mozdulatlan tengely fejezi ki, ez a középpont, és az az ember, aki eljut tehát önmaga belsejébe, saját önvalójához, az már mozdulatlan, és úgy éli meg a világ jelenségeit, mint egy folyamot, amelyik folyik ugyan, de ő mozdulatlanul áll. Megint azt lehet mondani, hogy nézőpont kérdése: Ha valaki egy folyam partján áll, és azt nézi, hogy a folyamban rohan, úszó csónak a folyammal sodródik, akkor úgy fogja megélni, ha a csónak az, ami halad ezen a

folyón. De ha mi benne ülünk a csónakban, és azt mondjuk, hogy szemléletet váltunk, visszatérünk ahhoz az eredeti állapothoz, hogy legyünk mi a csónak, akkor mi az, ami mozgásban van? Maga a part és a folyó. És látszólag a hajó az, ami mozdulatlan. Egyébként mindenki, aki szimulátort és számítógépes játékot játszott már, pl. szimulátor autóversenyzést, az ugyanezt az élményt teljesen megtapasztalhatja, hogy ő gyakorlatilag egy helyben ül, egy számítógép monitora előtt, de a kép, amit néz, az folyamatosan változik, folyamatosan nagy sebességgel repül el mellette, és ő meg rángat egy kormányt, és mit érez? Hogy hatalmas sebességgel száguld valahol. Pedig igazából ő saját maga nem mozdult semerre Semerre. Éppen ezért a megvilágosodás partja, a megvilágosodás, mint cél, az nem valahol van, nem valahol kinn. Aki kint fogja keresni, valamiféle partot akar elérni, és azt mondja, hogy most még nagyon sok mindent kell

megtennem, nagyon hosszú utat kell bejárnom ahhoz, hogy eljussak ahhoz a parthoz, hogy ott végre kiköthessek az téved. Ennek a kikötőnek nincsen partja, ezért ez a címe, hogy Parttalan Kikötő Itt nem így lehet kikötni. Nem lehet eljutni a létesülés szintjén egy olyan állapotba vagy egy olyan létmódba, vagy egy olyan helyre, egy olyan időbe – ha éppen így tetszik –, ahol ott a megvilágosodás. Nem valahol ott, nem valahol ott máshol van Az út végén. Ahová el kell jutni Mert nem mi megyünk oda, és még egyszer nagyon hangsúlyozom ezt a képet, ezt az allegóriát, ezt a metaforát megismételném, nem mi megyünk oda, hanem ez a part jön el hozzánk. És ez egy óriási nagy különbség! Hogyan érjük el ennek a parttalan kikötőnek a révét? Erről szól ez az öt előadás, hogy hogyan jöhet ez a part közelebb hozzánk? Nem mi, nem hogyan jutunk mi ennek a közelébe, noha jogosan mondhatjuk, hogy ez csak szemlélet kérdése, hogy mi megyünk

hozzá, vagy ő jön hozzánk, attól függ, hogy hová helyezzük a Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 16 perspektívát, honnan tekintünk rá. Ezért van az, hogy a buddhista felfogás is tulajdonképpen ugye kétfajta nyelvezetet használ. Két igazságot különböztet meg: Azt mondja, hogy konvencionális szinten, a konvencionális igazságok szintjén, mindenki halad egy cél felé. És ez teljesen igaz is Valahol köznapi értelemben jogos azt mondani, hogy mindenki erőfeszítéseket tesz, mindenki törekszik, és mindenki a cselekedetei által egyre közelebb és közelebb jut ahhoz a célhoz, még akkor is, ha látszólag a teljesen ellenkező irányba megy, akkor is közelebb megy. Erre szoktam mindig azt mondani, hogy a rossz út is jó út, mert legalább nem oda visz. És amikor az ember erre rájön, hogy ez nem oda visz, akkor akár sokkal pontosabban tud változtatni ezen az irányvételen. Még egy példát

szoktam használni, és ezt is hadd mondjam újra el, esetleg akik még nem ismerik: számomra metafizikai jelentőségű felismeréseket okozott az, amikor egyszer azt olvastam, hogy az interkontinentális rakéták hogyan működnek. Amikor kilőnek egy rakétát mondjuk Amerikából és azt mondják, hogy lebombázzuk Új-Delhit. Elindítanak egy rakétát Washingtonból, és azt mondják, hogy a célpont Teherán. Gondoljuk el, hogy ez egy több tízezer kilométeres távolság, merre lövöm ki? Ott azt mondom, hogy ezredfok eltérés, 10 ezer kilométerrel arrébb, akár egy földrésszel arrébb érne. Nyilvánvalóan becélozni ott a kiindulási pontnál nem lehet. Ellövik valamerre, nagyjából keletnek, és azt mondják, hogy menj keletre, Teheránnak. Persze folyamatosan követik nyomon ezt a rakétát, hogy merre halad. Van benne egy ilyen globális pozíció-mérő, hogy hol tart pontosan, és nagyon érdekes, hogy úgy vannak ezek a szárnyak megcsinálva ezen a

rakétán, hogy lehetőleg próbálják, nemhogy keletnek megtartani a rakétát, hanem mindig északnak fordítani. Úgy vannak beállítva ezek a csűrőlapátok, hogy eltérítsék a céltól. És miután a rakéta eltérül a céltól, a vezérlőközpontnak mindig célra kell igazítani. De aztán halad megint 500 métert, és közben megint letér a célról, tehát megint a célpontra kell igazítani. Ez történik, hogy mindig eltérül a céltól, és mindig helyre kell igazítani. Egészen addig meg, amíg ott nincs Teherán fölött, addig folyamatosan korrigálják, a lapátok pedig folyamatosan akkor is próbálják eltéríteni, egészen az utolsó másodpercig célra kell tartani azt a rakétát, és így érnek el pontos találatot. Mi ennek a metafizikája? Talán önmagáért beszél ez a dolog, hogy mi is úgy vagyunk vele, hogy most ezt a köznapi igazságok szintjén nézzük, és azt mondjuk, hogy legyen ott a cél, a megvilágosodás, valahol az út végén.

Innen olyan messze van, hogy nem látszik, hogy hol van, de nagyjából elindulunk keletnek, és azt mondjuk, én legalábbis keletnek indultam, legyen ez a buddhizmus-tan. Akkor elindulok kelet felé, és megyek, megyek, megyek. Közben jön egy csomó minden más, ami mégiscsak eltérít, és akkor, noha a buddhizmus felé indultam, közben mégis megérkeztem Közép-Amerikába, vagy Észak-Amerikába, az indiánokhoz. Vagy egészen máshová, egyiptomi kultúrába, vagy egészen máshova. Mindegy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 17 ez, bárhová mehettem volna, de nem oda mentem, illetve amikor elindultam, mindig másfele. Így vagyunk, hogy megyünk, megyünk a célunk felé, és közben mindenféle más elterel ettől. A munka, kinek mi, én nem tudom, hogy kit mi terel el, ilyen értelemben a munka látszólag sokszor elterel, de a munka elterel, a családi kapcsolat elterelnek, baráti kapcsolatok, különböző

élethelyzetek, mindigmindig elterelnek, és ha mi hagyjuk magunkat becsapni, hagyjuk ezt az elterelést, akkor valóban félre megyünk. Viszont ha tudjuk, hogy életünkben minden esemény, gyakorlatilag azért van, hogy eltereljen bennünket ettől a céltól, akkor mindig helyre tudjuk ezt igazítani. Minden pillanatban, minden percben. Nagyon fontos felismerés, most konkretizáljuk még konkrétabban, most ami történik, az félrevezetés. Félrevezetés Minden, ami most veletek történik, az félrevezető Ti azt hiszitek, hogy ez közelebb visz titeket a célotokhoz, a megvilágosodáshoz közelebb kerültök. Dehogy is, ez a legnagyobb félrevezetés. Ez a legnagyobb csűrőlapát, ami most történik. Ez most térít el benneteket attól, hogy valójában célra tartsatok Mert mivel foglalkoztok? Másik ember gondolataival, egy másik ember iránymutatásával. Egy másik ember tanításaival, mások útmutatását próbáljátok meg követni, ahelyett, hogy ott szeretnétek

ezt, ahol van. Az pedig ott van bennetek. Ez is félrevezetés A világ minden másodperce félrevezetés Minden Amíg nem érzitek magatokban a felébredettséget, amíg nem érzitek a megvilágosodás mindent átható erejét, addig tudhatjátok, hogy minden, ami történik félrevezetés, káprázat, illúzió. Félrevezetés Ez a paranoid interpretáció Ez is félrevezetés. Az az elv, hogy minden az Ha az ellenkezőt mondanám, az is az lenne. De valahol éppen azért, az ind filozófia azt mondta, hogy minden, ami kívül történik, minden, ami ennek a létesülés kerekének, aki úgy érezte, hogy rossz volt ezt a hangot hallani, az tudhatja, hogy még nagyon a létesülés állapotában van. Minden, ami itt feltűnik, az illúzió Az májá, az félrevezetés A máját, amit egyébként annyit, úgy szoktuk fordítani, hogy fátyol, lepel, illúzió, úgy is fordíthatjuk most, a rakéta-példa kapcsán, hogy „a csűrőlapát”. Ez egy szokatlan fordítási mód. Az a

csűrőlapát, az az illúzió, az a félrevezetés, ami eltérít minket a célunktól, mert a mi célunk itt van, viszont a májá ebbe az irányba mutat, mindig elfele, úgy is mondhatnám, hogy mindig kifele, a befele helyett, mindig valami külső dologra irányul. Éppen ezért, a májá fátyla az egy nagyon borzasztóan rabul ejtő valami. És van még egy szinonimája, ennek a csakravartinak, ennek a megvilágosodottnak, ami nem egyéb, mint a „Majavín”, a májá szó van ebben is benne, az „illúziók ura”. Úgy is szokták fordítani, hogy a világ varázslója: majavín. Az, aki már az illúziók fölött a téveszmék, a félrevezetések fölött Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 18 uralkodni tud. A majavín Magát Buddhát, a Buddha szó annyit jelent, hogy felébredett, annyit jelent maga ez a szó, felébredett. Mire ébredt fel? Arra ébredt fel, hogy a világ csupa ilyen téveszme, csupa ilyen

becsapás, félrevivés, félrevezetés. Éppen ezért Buddhának két jelzője van, 2 külön szóval szokták őt még jellemezni. Érdekes módon csakravarti-nak, és majavínnek ez a két szó, amivel még szokták őt illetni És nemcsak őt, hanem minden felébredettet. Mert a Buddha nem egy történelmi személy, ezt is sokszor el szoktuk mondani, hanem létállapot, a felébredettség állapota.  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 19 PARTTALAN KIKÖTŐ 2. RÉSZ: AZ „ÉN-CSINÁLÁS MŰVÉSZETE” – A Perszóna fogalmáról Budapest, 2007. március 30 Elhangzott az eredeti előadássorozat legelső alkalmával ÍRÁSOS BEVEZETŐ A 2. és 3 RÉSZHEZ Ez az írásos bevezető nem része az elhangzott előadásnak, csak ebben az hangoskönyvben szerepel, a könnyebb megértés végett. Ki vagyok ‘én’? Az alábbi ábra azt szemlélteti, hogy az Önmagunknak képzelt én hány rétegben rakódik rá valódi

Önvalónkra. Minden ember hordozza magában azt a Felsőbbrendű ‘én’-t, amely sokszorosan meghaladja felszínes szerepszemélyiségét. Az önmagunkra ismerés, az önismeret útján haladva, bensőnk mélyebb rétegeiben szembesülhetünk azokkal az ‘én’-jeinkkel, akik a felszínes személy-iségünk számára elrejtve élnek bennünk. Noha ezeket az ‘én’-eket a legtöbb ember nem tudatosítja magában, tudattalan folyamatainak irányításában óriási szerepet játszanak. A valóság átfogóbb szintjén tudatosult, realizált ember képes ezeket az ‘én’-eket egymástól gondolatban elkülöníteni, noha a legtöbb tudati folyamatot komplex módon irányítják ‘énünknek’ ezek a különböző rétegei. ‘Én’-ünk különböző rétegei olyan szorosan épülnek egymásra, mint a hagyma héjai. Ha ezeket a rétegeket sorra lehámozzuk, mint a hagymánál is nem marad a közepén semmi. Ez a látszólagos semmi Önvalónk formai burka, azaz a létezés

oldaláról szemlélve semmi-lyennek sem látszik (vagy sem-milyennek), míg a lét oldaláról szemlélve minden-ilyennek (vagy akár-milyennek). Míg valódi Önvalónk a létezés tükrében megragadhatatlan és ezáltal semmilyennek látszik, a lét tükrében maga a minden-ség. Az ‘Én’-em rétegei alatt megbúvó Önvaló, bizonyos értelemben nem ‘én’ vagyok, mert ezen a szinten minden személyes viszonyulás megszűnik. Ez egy transzperszonális entitás, egy olyan észlelet-együttes, ami minden formai jellegzetességtől mentes. Így nincsenek a személyiségre vonatkoztatható aspektusai. Mégis ez az észlelet tartalmazza ‘én’-ünk felszínesebb rétegeit, mintegy átvilágítva és átlátszóvá téve azokat. Az ‘én’-t nagyon sok rétegre lehet bontani, és különböző személyiségpszichológiai elméletek meg is teszik ezt, itt csak az ‘Én’ leglényegesebb rétegeit ábrázolom: Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának

változatlan átirata 20 árnyék-én Szerepszemélyiség Felsőbbrendű ÉN (Ön-tudat) / Ön-magam Önval ó Kollektív (Én-)tudat Karakter / jellem N.B A fent ábrázolt felosztás teljesen önkényes, és nem is teljes! Más személyiségpszichológiai elméletek egészen másként ragadják meg az ‘én’-t. Én csak a rétegzettséget próbálom, és az alapelvet szemléltetni ábrámmal! ‘Én’-ünk különböző rétegei egymásra kölcsönösen hatva, a legtöbb ember számára észrevehetetlenül összegabalyodva hatnak ide-oda, direkt vagy indirekt módokon. Az egymásra hatások legtöbbször nem tudatosítottak és sokszor fel sem ismertek. Kívülről befelé haladva, legkívül találjuk: 1. Szerep személyiség: Az az ‘én’-ünk, akivel, mint szereppel azonosulunk egy adott helyzetben. Ez a szerep-személyiség jelleg könnyen tetten érthető, ha pl a foglalkozásunkra gondolunk. Pl ‘Én’ a munkatársaimnak tréner vagyok, számotokra előadó,

buddhista tanító, a feleségemnek férj vagyok, a gyerekeimnek apa, stb. Ezek a szerepek csak az adott kontextusban értendők A kollégáimat nem érdekli az én apa vagy buddhista tanítói szerepem, minthogy a gyermekeimet sem a férj-ségem. Az adott szerep-személyiség mindig csak a másokkal folytatott viszonyban értelmezhető! Veszélyes, amikor valaki ezekkel a szerepekkel állandósult kapcsolatot ápol, azaz nem tudja őket letenni, pl. otthon is főorvos szerepben viselkedik, nem tud a munkahelyi szerepétől szabadulni. N.B Egyetlen embernek nagyon sok szerep-személyisége van! A kapcsolatai számától függően. Fontos, hogy az egyes szerepeket az ember ne keverje egymással! Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 21 2. Karakter, jellem: Nagyban befolyásolja, hogy ki milyen szerep-személyiséget vállal, vagy vesz magára. Pl nem lesz valakiből hóhér, ha nem erőszakos a jelleme. Ezt a jellemet a modern

pszichológia a karaktertipológiák segítségével próbálja megragadni. Aminek egyik osztályozási módja Jung munkásságát tükrözi. Ezen felosztás szerint egy ember jelleme lehet: Extravertált – Introvertált : Kifelé vagy befelé irányul Észlelő – Intuitív : Hogyan szerzi az információt (Tényszerűen vagy ráérzéssel) Gondolkodó – Érző : Hogyan jut döntésekre Ítélkező – Szemlélő : Hogyan reagál a környezeti hatásokra A 4 jellempár kombinációs lehetőségei 16 karaktertípus osztályozását teszik lehetővé. Hogy ki milyen szerepekben érzi jól magát, döntően azon múlik milyen a jelleme, milyen karakterrel bír. 3. árnyék-én: Egy mélyebb szinten, minden ember hordozza saját megélt szerepeinek totál ellentétpárját. Pl, ha valaki hűséges férj, a lelke mélyén csapodár szoknyavadász. Ellenkezőleg egy örökkön hűtlenkedő a lelke mélyén a hűséget keresi. Mindenki, aki azt hiszi, hogy ő szilárd ‘jellem’, azaz

rögzített személyiség-jegyekkel bír, tudnia kell, hogy ‘én’-jének mélyebb rétegeiben ott rejtezik minden jellemvonása totális ellentéte. Aki azt gondolja magáról, hogy: „‘én’ sose tudnék embert ölni”, jó, ha tudja, hogy lelke mélyén ugrásra várva ott él egy vérengző fenevad, ami az első ‘öntudatlan’ pillanatban felszínre törhet. Az ‘én’ – árnyék-‘én’ ellentétpár a kollektív tudatosság szintjén (más szóval a tudatelőtti szintjén) feloldódik egy mélyebb ‘én’-ben. 4. Kollektív én-tudat: A kollektív éntudat szintjén, minden megjelenik, ami emberi. Minden, ami az emberiség tudatában él Mondhatni ez az emberi létállapot kollektív tudatosságának szintje, ahol egyáltalán az emberi tudatosítási mód, a létmegélés jelen formája rögzítődik. Az, hogy ‘én’ a világot ilyen-és-ilyen keret között, térben és időben, így és így észlelem, annak tudható be, hogy egy tudati kollektíva része

vagyok. A tudatok egymásra hatása, és kölcsönös tudati függése határozza meg az egyén szintjén is, hogy ‘tapasztalja’ meg a valóságot. Nincs tudati függetlenség. Nincs igazi értelemben vett szabadgondolkodás Mindenki ‘csak’ emberi módon tud észlelni, érezni, gondolkodni. Nagyon is meghatározott keretek között, noha ennek a tudatszintnek a keretei a mi szerepszemélyiségünk által megélt valóság-horizonthoz képest olyan tágak, hogy a legtöbb ember, aki egyszer is ide téved már a felébredés kapujának gondolja. Itt ugyanis megjelenik a ‘mindentudás’. Mindennek a tudása – amit ember valaha is tudhat. Még jó, hogy nem csak emberi tudatformák vannak (nem az angyalokra, meg ilyenekre gondolok, hanem pl. az állatokra, akik nagyon sok tekintetben sokkal több mindent észlelnek, éreznek, tudnak. Éppen ezért ezen a szinten lehet Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 22 kapcsolódni pl.

állati tudatszintekhez is, és valahol minden ember ‘én’-je kötődik is egy meghatározott állat-fajhoz.) 5.) Felsőbbrendű ÉN – Öntudat: Az a szint ahol ‘én’ megélhetem, hogy mindazoktól a személyektől, akik a felsőbb rétegekben lakoznak ‘ÉN’ független vagyok. Annak a szintje, ahol ráébredhetek Önmagamra, tudván, hogy bármi és bárki is ‘legyek’, mindig Önmagam maradok. Pl Indiai allegóriával élve, bármilyen megtestesülésem is legyen, szülessek bármilyen korba, bármilyen testbe, bármilyen személyiséggel, az mind ‘ÉN’ vagyok. ‘ÉN’ Önmagam Ez az Önmagam áll legközelebb a lélek gondolatához. Az ÁTMAN-hoz Mindegy mi történik a felszínen, mindegy hogy ‘én’ szomorú/vidám, boldog/boldogtalan, családos vagy egyedülálló, vagy bármilyen tulajdonsággal megragadott és leírt személy-iség vagyok, én Önmagam személy-emben NEM változom. Mert én magam vagyok a SZEMÉLY (szanszkrit: Purusa), aki bármilyen

személyiséget is ölt magára nem változik. Hiszen egyetlen ember, egyetlen élet során annyiféle személyiséggel bír, mégis mindvégig tudja, hogy valamilyen láthatatlan aranyzsinórra fel vannak fűzve ezek a személyiségek, és ez a zsinór vagyok ‘ÉN’. 6.) Önvaló: A transzperszonális transzcendens valóság síkja Az Önvaló NEM ‘én’ vagyok. Ez a szint túl van ‘rajtam’ Az Önvaló nem az Önvalóm Nem az ‘enyém’. Minthogy senkié és semmié Túl van a létezők határán ‘Én’ sohasem lehetek azzá. Bár sohase volt semmi más, mint az Minden forrása, ahová minden létező visszatér, ha színjátékát befejezte ebben a látszatvilágban. Valójában csak az ‘van’. Semmi más ‘nincs’ Miközben magamat ‘más-nak’ élem meg, mint Önvalónak, tudatilag elszakadtam a forrástól. Mindenki, aki Ön-tudattal bír elszakadt állapotban létezik. Aki visszatér az Önvalóhoz, elveszti Ön-tudatát Elveszti Ön-magát. A létezés

oldaláról nézve nem nyer semmit Viszont a lét oldaláról nézve megnyer mindent. Nehéz erről szavakkal szólni A jóga szútra szavaival: „Amikor a Különbséget megtapasztalja, önmaga folyamatos létesülésének létrehozása megszakad. Ahogy mélyül a különbségtevés, úgy vonzza maga felé az Egyedülvalóság az elmét. // Ezzel a tettek és a szenvedést-kiváltó-tényezők visszahúzódó lánca elszakad. Ekkor a tisztátalanság minden hordalékától megszabadult Tudás végtelenné, míg a tudnivalók köre jelentéktelenné válik. // A Purusáért-valóság hiányában a lételemek visszamerülnek a Prakriti mélységeibe, megmarad az önformájában nyugvó Egyedülvalóság, az önmagátmegvilágító-tudás hatalma.” 425-34 Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 23 2. RÉSZ: AZ „ÉN-CSINÁLÁS MŰVÉSZETE” – A Perszóna fogalmáról Budapest, 2007. március 30 Elhangzott az eredeti

előadássorozat legelső alkalmával Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! 1. FEJEZET: A PERSZÓNA, AVAGY A SZEREP-SZEMÉLYISÉG Nagy szeretettel köszöntök mindenkit! Érzem, hogy mindenki rám figyel, éppen ezért azt szeretném kérni, hogy próbáljunk meg azzal kezdeni, hogy ne rám figyeljetek. Mindenki csukja be a szemét Az apropója ennek az 5 részes előadássorozatnak az, hogy a Szintézis előadásokon mindig szó esett arról, hogy milyen jó lenne, ha nem mindig csak az elmélettel ismerkednénk meg, hanem megnéznénk, hogy mik azok a gyakorlati formák, amelyek az embert egy magasabb rendű megismeréshez vezetik el. Óvakodnék attól az ígérettől, amit a Tamás itt sejtetett, hogy révbe juttató megismerést adjak 5 foglalkozás keretén belül. Ez nem a hirtelen megvilágosodás kurzusainak egyike, ami öt alkalom után garantálja a Buddha-paradicsomokba való belépést. Tehát, aki erre számít, az eleve azt mondom, hogy csalódni fog,

lehet, hogy nem. Lehet, hogy pont ez az utolsó néhány olyan lépés, amit még meg kell tennie, de ha ez így van, akkor ez nem rajtam múlik, hanem rajta. Ez egészen biztos. Ennek az első előadásnak az a pontos címe, görögül, akik már itt vannak, azok bizonyára tudják is, hogy mit jelent vagy nem? Mit jelent ez a gnóthi sze autón, amit a mai foglalkozáson „ismerd meg önmagad”, és akkor nyilván akik ezt tudják, azt is tudják, hogy hol szerepelt ez a mondás ebben a formában? Az egy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 24 kultúrtörténeti tény, hogy a delphoi jósdának a kapujára volt felvésve mindez a szöveg, Apollón szentélyében, ami nagyon érdekes, a Parnasszus hegy lábánál épült. Hányan voltan Delphiben itt közületek? Vannak, akik személyes élménnyel is rendelkeznek, és megtaláltátok önmagatokat Delphoiban? Sajnos ennek van valamiféle - ma már talán Delphoi sem a régi,

legalábbis az én emlékeim szerint. Aki emlékszik magára a jóshelynek a történetére, emlékezhet arra, hogy magát ezt a szent forrást, ami a delphoi jósda helyén fakadt a földön, egy sárkánykígyó őrizte, egy úgynevezett Daphiné, aki a legenda szerint a forrásnak az őrzőjeként egy még mérgesebb, még szörnyűségesebb sárkánykígyót nemzett, a Tüphónt. Ez a Tüphón pedig Apollónt, magát a Napistent megette, aminek a következtében a Napisten sugarai elkezdték szétrothasztani a testét, és a szétrothadó testének maradványai miatt nevezték ezt a második sárkánykígyót Pithonnak, és a Pithon, amelynek a görög jelentése a szétrothad, elrothad jelzi majd valahol azt, hogy mi lesz ennek a delphoi jósdának a sorsa, hiszen ezt az erőt, ezt a pithoni erőt testesítette meg, és magában a delphoi jósdában élő jósokat éppen ezért phüteáknak nevezték. Ennek a kígyóerőnek, ennek az ősi erőnek a megtestesítőinek, vagy

legalábbis ennek az erőnek az urainak, a Pütheáknak. A Pithon szó, vagy a Pithon név honnan lehet ismerős sokaknak? A Monty Pythonban is ez van benne kétségtelenül, de azért a mai napig is él ez. Harry Potter rajongók nincsenek itt? Harry Potter birodalmában a méreg és az ártó varázslat tanárát is Python tanár úrnak hívják, tehát valahol ez a legenda, vagy ez a derű tovább él. Miért mondom ezt el? Azért, mert a delphoi jósdában mindenképpen, és a delphoi misztériumokban mindenképpen benne volt az, hogy aki belép a delphoi jósda kapuján, azzal a szándékkal, hogy önmaga megismeréséhez közelebb kerüljön, elkerülhetetlen módon szembesülni fog valamiféle olyan erővel, amelyik a rothadással, a lebontással, a putrefactálódással áll kapcsolatban. A lebontó erőkkel. Az út felfelé, ahogy a nagyon régi tanítások mondják, az út felfelé először lefelé vezet. Önmagunk mélységeibe Tehát amikor valaki az önismeretre, a

valóban ennek spirituális értelemben vett önismeretre készül, és azt mondja, hogy közelebb kerülök önmagamhoz, ahhoz, aki valóban én vagyok, akkor elkerülhetetlen ez a pozitív értelemben vett megoldást találjon a saját énjére, a saját személyiségére, megoldja annak a határait, tehát egyfajta dekonstrukciót hajtson végre. Ez az eredeti értelme ennek A filozófiai hagyományban a dekonstrukció az valamikor a 19. században jelenik meg, mint filozófiai irányzat, és arra irányul leginkább, hogy a már filozófiában megöröklött filozófiai fogalmakat egyfajta hermeneutikai tisztázással újra értelemmel, jelentéssel, tartalommal töltsük fel. Mindazok, akik a mai korban gondolkodnak, és filozófiai kifejezéseket használnak, pl. ilyesmit, hogy lélek, szellem, vagy akár azt, hogy önmagam, én-magam, nem biztos, hogy tisztában vannak ennek a jelentésével. Sőt! Merem állítani, hogy biztos, hogy nem Van a Tarr Bence László: PARTTALAN

KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 25 nyelvhasználatnak egy felszínes módja, amelyet főleg a napi kommunikációban használunk, és természetes, ha én azt mondom, hogy én itt állok, akkor ennek van értelme, mindenki számára egy értelmes kijelentés, tudja, hogy mire gondolok, és valószínűleg az én fejembe járó gondolat, amikor azt mondom, hogy én itt állok és az, amit számotokra jelent, az nagyjából megegyezik. De csak itt Amikor azt mondom, hogy én itt állok, az az „én” kire vonatkozik, vagy mire? Hát mondhatjuk, hogy a testre, de mindenképpen egy jelölő szerepe van ebben a kijelentésben, semmi egyébként. Ha most logikai értelemben vizsgálnánk ezt a kijelentést, az „én itt állok”, igazából csak mire figyelmeztet mindenkit? Hogy a figyelmét hová fordítsa. Mondhatnánk, hogy ide Ez tulajdonképpen annak a kijelentésnek, hogy én itt állok, ebben a kontextusban annyi üzenete van, hogy „figyeljetek rám”.

Valójában hol van az az én, aki itt áll? Nyilván nem tudjuk, ezt a hallgatást legalábbis annak veszem, mondhatjuk, hogy a fizikai testre vonatkozik ez az én-kijelentés. Van egy test, ami itt megjelenik, vagy amelyiket én látok. Ez itt egy test, amelyik valamit itt csinál, felfoghatjuk így, de mi köze van nekem ehhez? Nagyon sok ilyen hermeneutikai elemzést szoktam csinálni az előadásaimon, és most nem akarok erről az oldalról közelíteni, hanem egy kicsit máshonnan. Amikor azt mondja a delphoi jósdának az a felszólítása, hogy ismerd meg „önmagadat”, akkor arra tesz felhívást, illetve arra figyelmeztet, hogy akit önmagadnak gondolsz, nem biztos, hogy te vagy. Mindaz, amit magadról eddig gondoltál, vagy amivel azonosítottad magadat, az úgynevezett én-állapotaid, nem biztos, hogy valóban te magad vagy. Ismerd meg önmagad. Vagy tenmagad Így szoktuk fordítani, de mindenképpen az auton szó a görögben többet jelent, mint pusztán ez a nyelvi

jelölő, az én. Benne van ez az autón szó az autonómiában, benne van ez a szó az automatizmusban, mindenképpen arra utal, hogy valami, ami a cselekvés mélyén a cselekedetet és a külsőleg megnyilvánuló világ mögött rejtezik, önmagában. Az automatika, mint kifejezés azt jelenti, hogy „önmagát mozgató”, van benne valami, ami képes a mozgást létrehozni. Ennek a felfedezése viszont csak akkor történhet, ha valaki belép ebbe a szentélybe, belép a delphoi jósdába, és ott felfedező útra indul. Azt kevesen tudják ám, hogy a delphoi jósdából kijövet is volt a kapunak a másik oldalára valami írva. Ki tudja, hogy mi volt oda írva? „De semmit sem túlságosan.” „Ismerd meg önmagadat, de semmit sem túlságosan” Ez az üzenet azért volt nagyon fontos, mert ha az ember a megoldás keresésében, önmaga megismerésében túlságosan nagy falatként, túlságosan nagy erővel egy csörtető elefántként beront önmaga szentélyébe,

önmaga belsejébe, és nem csinál mást, mint zúz, rombol, és azt mondja, hogy nem én vagyok ez, nem én vagyok ez, nem én vagyok, és keresi azt, ami ő, akkor mi marad a végén? Ha mindent levetkőzik, ha mindent eldob magától? Azt mondhatjuk, hogy semmi. Semmi Tehát a túlságos önismeret iránti vágy vagy a dekonstrukció, vagy ahogy az alkímia nevezte, a megoldás helyett, a solutio helyett a disolutio, a szétoldás, az nem egy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 26 követendő út. Nézzük meg akkor azt, hogy honnan induljunk, és fokozatosan fogunk végighaladni ezen az ösvényen, hogy ki vagyok én? Honnan lehet elindulni, mint alapvető kiindulási pontból? Jung volt az első, - nem az első persze -, de talán aki a legpontosabban a maga pszichoanalitikus neveltetése folytán elkezdett azzal foglalkozni, hogy egyáltalán az emberek, amikor arról beszélnek, hogy „én”, és ezt a kifejezést

használják, akkor mire gondolnak? Mit értenek alatta? Hány rétege van ennek az énnek? S nagyon sok aspektusát különböztette meg az énnek, aminek legismertebb fogalma az ego például, ami ennek az énnek egy bizonyos aspektusa, de ugyanúgy ő vezette be azt a fogalmat, hogy persona. Talán induljunk ebből ki, hogy mi az a perszóna, amivel mindenki rendelkezik. Úgy szoktuk ezt fordítani, ha már helyettesíteni kell ezt a kifejezést, hogy személy-i-ség. És nem maga a személy A személyiség, evvel a képzővel arra utal, hogy egy embernek tulajdonképpen rengeteg személyisége van, ami nem feltétlenül ő magát takarják, hanem azt a fajta szerepet, ál-arcot, amelyeket bizonyos szituációkban visel. Minden embernek meghatározott számú ilyen személy-isége, álarca, perszónája van, attól függ, hogy a valóságnak ezen a horizontján milyen szerepeket játszik, milyen formákban nyilvánul meg. Ehhez kapcsolódóan csináljunk egy kis gyakorlatot,

rögtön, most. Itt az előadás közben, amit úgy hívnak, hogy a „Tízrétű én” gyakorlata. A következőt szeretném kérni mindenkitől, hogy írja fel azt, hogy én. Gondoljon arra, hogy különböző helyzetekben milyen szerepköröket tölt be, milyen szerepeket játszik? Pl. ha én arra gondolok, hogy a jelen szituációban milyen szerepet játszok, azt mondhatnám, hogy „én” az előadó vagyok. Természetesen bárkire ránéznék itt, és most egyes szám második személyben megszólítanám, azt mondanám, hogy „te” hallgató vagy. De ez csak itt és most igaz rám, hogy én vagyok az előadó. 10 perccel ezelőtt, amikor még elkezdődött volna ez az előadás, még ez a személyiségem, ez a perszónám, ez az álarcom nem létezett. Potenciálisan igen. Potenciálisan benne volt a helyzetben, hogy majd én leszek az előadó, amikor az előadás elkezdődik. De amikor az előadás véget ér, én továbbra is előadó maradok? Képzeljétek el, ha úgy

mennék haza, hogy én vagyok az előadó. S vinném magammal ezt a személyiséget Arra kérnék most mindenkit, nem muszáj erre a szituációra vonatkozni, hogy milyen perszónái, milyen énszerepei vannak, és ezek közül tízet válasszon ki, és kösse össze ezzel az énnel. Ami rögtön az eszetekbe jut. Valamilyen napi tevékenységgel függ össze, hogy én mit csinálok, az vagyok éppen. Éva azt mondja, hogy amit csinálok, az vagyok éppen. Ha ezek az alanyi szerepek megvannak, akkor annyit szeretnék, hogy próbáljuk ezt a diagramot, ha van hely, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 27 annyiban bővíteni, hogy mindegyikhez írjunk hozzá legalább 2 melléknevet, hogy milyen? Nem baj, ha nem írtok mindegyikhez, bármelyik lehetne nyilvánvalóan, van amihez nehezebb, van, amihez könnyebb. Természetesen ezt a kört lehetne azzal bővíteni, hogy mikor vagytok ilyenek, amit melléírtatok. Ha ezzel a kérdéssel

folytatnánk, hogy mikor? Egy újabb kört lehetne húzni. Mikor vagytok ilyenek? Mikor vagyok én „megbízható barát”? Általában? Néha? Ritkán? Lehet gyakorisági jelzőket írni hozzá, konkrét időhatározókat, péntek este, szombat délután. Tehát érdemes még akár egy-kettőhöz hozzáírni konkrét időpontot, vagy határozót, hogy lássuk, hogy nem mindig vagyunk ilyenek nyilvánvalóan. Nem tudom, hogy valaki, ha ezt a gyakorlatot komolyan veszi, és egyszer elkezdi számba venni ezeket a szerepeit, ezeket a személyiségeit, ezeket a perszónáit, akkor hány ilyen szerepet tud felsorolni az életében. Én azt merem állítani, hogy tulajdonképpen végtelenül sokat, de azért mégis belefárad az ember a gondolkodásba, és körülbelül száznál abba szokta hagyni. Érdemes végigcsinálni, tehát komolyan arra bíztatlak benneteket, hogy amíg legközelebb találkozunk, ezt a gyakorlatot csináljátok végig. Kezdjétek el összeírni, hogy „én” a

különböző szerepeimben mi vagyok? Először mindig főnevekre, alanyi tulajdonságokra kell gondolni, mint amit az első körben felsoroltunk. Mikor vagyok én „előadó”? Mikor vagyok én „férj”? Mikor vagyok én „apa”? És kiknek vagyok az? Pl. amikor elmegyek a nagyobbik fiamért az óvodába, akkor mindenki azt mondja, hogy itt a Norbi apukája. Tehát én abban a pillanatban, a legnagyobb fiamat, akit Norbinak hívnak, a Norbi apukája vagyok, és semmi más. Nyilván az óvodás társai nem ismernek engem másképp, mint a Norbi apukáját, és én számukra a Norbi apukája vagyok. Mondhatni, hogy a munkatársaim számára, ahol trénerként dolgozom, én „tréner” vagyok. Ha megkérdezik, hogy ki a Tarr Bence, azt fogják mondani, hogy ő a „tréner”. Ha most megkérdezem, hogy ki a Tarr Bence, azt fogjátok mondani, hogy ő az „előadó”. Adott esetben ezek a személy-i-ségek, ezek a szerepek valóban a mi én-azonosságunk alapját adják. Nagyon

gyakran ezzel azonosítjuk magunkat, az adott szituációban. Zavar engem az, hogy én nem is a Norbi apukája vagyok, hanem igazából a Szintézis Szabadegyetem előadója? Odamegyek az óvodástársakhoz, és azt mondom, hogy tévedtek, én nem a Norbi apukája vagyok, hanem a Szintézis Szabadegyetem előadója vagyok? Vagy mondhatnám azt, hogy a feleségem szeretője? Zavarba jönnének, és nem értenék, hogy mire gondolok. Pedig mondhatom, hogy ez is vagyok, az is vagyok A nagy kérdés az, hogy mikor mi vagyok, illetve az vagyok-e valóban, valójában? A jungi pszichológia azt mondja, hogy a legtöbb ember önmagát ezekkel a szerepekkel próbálja definiálni, és teljesen tévesen tulajdonképpen a szerepeibe temetkezik, és azt gondolja magáról, nagyon sok embernek ez az identitástudatának az alapja, és amikor ezt a kifejezést használjuk, hogy identitás, az énazonosság, akkor ez az ön-azonosulásnak az alapja tulajdonképpen a perszóna. Ha meg kell határozni

magunkat, hogy ki vagyok én, leginkább az identitástudatunkat erre a perszónára építjük. De természetesen nemcsak ez az identitásunk Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 28 alapja, hanem még nagyon sok minden más. Gondoljunk arra, hogy első bemutatkozáskor, amikor két ismeretlen találkozik, milyen típusú kérdéseket teszünk fel egymásnak? Megint arra kérnék mindenkit, hogy írjon fel három kérdést, amit első találkozáskor feltenne egy másik embernek. Mik az örök kérdéseket, amiket első találkozáskor fel szoktunk tenni valakinek? Nyugodtan be lehet kiabálni! Hogy vagy? Nagyon mélyre szántó kérdés. Tehát mondhatjuk, hogy a „hangulat”. Amikor azt mondjuk, hogy rossz kedvű vagyok, jó kedvű vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok, akkor tulajdonképpen mivel azonosítjuk magunkat, énünket? A szükségleteinkkel. Mert például az éhség, szomjúság, fáradtság ezek mondhatni biológiai,

fiziológiai szükségleteket takarnak, és amikor azt mondom, hogy éhes vagyok, miről beszélek? Ki az a vagyok, aki ott van, még ha mi a magyar nyelvben nem kell, hogy kitegyük, hogy én a mondat elejére, de az –ok ragban ott van jelölőként, hogy én éhes vagyok, én fáradt vagyok, én jó kedvű vagyok. Hangulatokat, úgynevezett létállapotokkal azonosítom magam. Mi a következő kérdés, amit felírtatok? Hogy hívnak? Ez talán tényleg a leggyakoribb, a „név”. Mint az identitásunknak az egyik legfontosabb jelzője, amikor azt mondom, hogy én Tarr Bence vagyok, és ő kicsoda? Hát ő Tarr Bence. Akkor azt gondoljuk, hogy máris megragadhatóvá tettük azt a valakit, aki ő, a nevén keresztül, hogy a névnek olyan mágikus hatalma volt, nagyon jól tudjátok talán az egyiptomi mitológiából, hogy minden embernek volt egy exoterikus, mindenki számára használatos, külső neve, ami valóban őrá, mint bizonyos értelemben vett perszónára lehetett

utalni, hogy ő X.Y, aki abba a szerepben az meg az. De amikor valaki a vallási életben elmélyülve elkezdett önmaga igazi személyéhez közelebb kerülni, a személyisége mögött rejtező belsőbb, igazi énjéhez, akkor azt is meg kellett valahogyan nevezni, és ezt a nevét viszont már beavatásként kapta. Beavatásként kapta valakitől, aki pontosan azért, hogy azt az identitását megkülönböztesse ettől a külső és felszínes éntől, megpróbálta egy titkos névként átadni neki. De ezt a titkos nevét senki nem tudhatta, csak ő maga. Ehhez kapcsolódik például egy nagyon-nagyon régi, egyiptomi mítosz. Nagyon jól tudjuk, hogy az egyetlen ember, mondjuk inkább, az Isten, aki például a Teremtőistennek, Rének a nevét tudta, Ízisz volt. Ízisz, aki a következő intrikával csalta ki tőle ezt a titkos nevét, mindjárt elmondom, hogyan. Miért volt ez fontos? Mert ha az egyiptomiak hite szerint valaki birtokolta a másik embernek, vagy a másik

istenségnek ezt a titkos nevét, ami az ő belső lényegét fejezte ki esszenciális módon, mágikus hatalommal bírt felette. Na most a Rének, a Teremtőistennek a titkos, mágikus nevét ismerni, egyet jelentett azzal, hogy a Teremtő-erőt, a Teremtés hatalmát birtokolja valaki. Hogy mai kifejezéssel éljek, Ízisz nem volt kispályás, amikor ezt meg akarta szerezni, ugyanis Ré egyik köpetéből, tehát a nyálából, amit ő véletlenül, a Napisten kiejtett a homokba, egy kígyót formált, és Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 29 evvel a kígyóval megmaratta magát Ré-t. A Teremtőistennek senki nem árthat, csak ő saját magának. Ezért volt fontos, hogy önmaga köpetéből, önmaga erejével mérgezze meg. Viszont ennek a kígyónak a mérgét előre kinyerve Ízisz egy ellenmérget készített, és itt jön, hogy az emelkedett Istenség, Ré haldokolni kezdett, a saját köpetéből készített kígyó

marásától, Ízisz csak akkor bocsátotta rendelkezésére az ellenmérget, ha hajlandó volt titkos nevét elárulni neki. A halál kapujában ki ne mondaná meg, - bármit, amit kérnek tőle - tehát elárulta a titkos nevét, és innentől kezdve Ízisz a Teremtés istennőjévé vált. S maradt mindvégig, pontosan ez az a varázshatalma, aminek a segítségével később férjét, Ozíriszt, akit gonosz ikertestvére eltett láb alól, életre tudja kelteni. Függetlenül attól, hogy Ozírisz nem térhet vissza az élők sorába teljes egészében, hiszen a feldarabolt testrészeiből egyet nem sikerült Ízisznek visszaszereznie, ezért válik Ozírisz a holtak birodalmának uralkodójává, ezért lett ő az alvilág ura, noha újranemzi saját magát – ez is egy nagyon érdekes mitikus kép: Ízisz saját fiában, Hóruszban születik újjá, aki elfoglalja Ízisz mellett újra a trónt. Miért mondom ezt el? Csak azért, mert a név, a mágikus név, az hatalom.

Tulajdonképpen a mai korban is, mind a mai napig például, a jog gyakorlásában mi számít bizonyítéknak, vagy bizonyító erőnek? Hogyha valaki saját nevével szignál, saját aláírásával, saját nevének a használatával, mégpedig úgy, hogy az konkrétan nemcsak szóban hangzik el, hanem fizikailag is megtestesül íráskép formájában, tulajdonképpen mágikus kötelékként arra kötelezi az embert, hogy amire a nevét odaírta, vagy amit aláírt, az tényleg úgy is legyen. Az írás megjelenése előtt elég volt, ha valaki a szavát adta. Nagyon ritka dolog, hogy mondhatom azt, hogy már a profanizáló emberiségnek az egyik jele, hogy nem elég mondani. Nem elég a szavunkat adni valamire, hanem csak akkor hisszük biztosnak, és jogosnak, ha valaki egy száraz pecsétes papírra leírja a nevét. Tehát a név az mind a mai napig mágikus hatalom, olyan értelemben, hogy ha leírtuk, akkor abban az identitásuk egy részét, tulajdonképpen önmagunkat

fejezzük ki. Borzasztó nagy jelentősége van a névválasztásnak, és ezt tudja mindenki, hogy a „nomen est omen” alapon, hogy a név az valóban mágikus értelemben is hatalmat gyakorol afelett, aki azt a nevet viseli, tehát nem mindegy az, hogy például a szülők a gyerekeiknek milyen neveket adnak, mert a név bizonyos értelemben meg fogja határozni bizonyos értelemben annak a személyiségnek a sorsát. Ez tényleg így van, gondoljuk azt, hogy egy olyan különleges névvel, hogy Südi Iringó, micsoda hatalmas karriert lehet befutni, egyszerűen azért, mert szokatlan. Nézzétek meg a média-sztárok neveit: egyetlen közönséges, vagy hétköznapi név sincs közötte. Ha valaki legalábbis nem Cintia, akkor biztos, hogy nem fog tudni a mai, publikus, vagy külső világban érvényesülni. Ma már az olyan hétköznapi nevek, hogy István, vagy Pál, vagy Gábor, az sajnos nem divatos. Ezt nem ironikusan mondom. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ

előadássorozatának változatlan átirata 30 De visszatérve oda tehát, hogy amikor valaki elkezd a belső szentélyébe, és ezt a külsődleges énjét meg akarja különböztetni az ő belső énjével, akkor beavatást kap, és a beavatásnak szinte minden hagyományban mind a mai napig része a névadás, hogy valamiféle új nevet kap, „beavatási” nevet. Még a keresztségnek, a keresztelőnek is ez az igazi értelme, hogy azt a nevet nem a szülők adják, hanem azt a nevét, amit ugyan a szülők választanak, a papi vezetővel egyetértésben, hiszen a keresztény hagyomány szerint is mindig milyen nevet kap a keresztséggel a megkeresztelendő gyermek? Nem akármilyen nevet, hanem egy keresztnevet, ami mindig kinek a neve? Egy szentnek a neve. Nagyon fontos, hogy kinek a nevét adják annak a gyereknek, akkor annak a szentnek a sorsa, annak a szentnek a példája, annak a szentnek az ereje rászáll arra az emberre. Tulajdonképpen, ha elfogadjuk, ha nem, itt ez

többé kevésbé, és Jung erre tapint rá, hogy valóban az emberiség kollektív tudattalanjában, úgymond a perszónák mögötti, egy mélyebb, maradjunk egyelőre most még nem tárjuk fel konkrétan, de egy mélyebb tudati rétegekben ezt mindenki tudja. Mindenki tudja, és mindenki kapcsolódik hozzá Nem mindegy, hogy valakit hogyan nevezünk, és valóban a név az az identitásnak egyfajta külső tükre. Saját magunknak mindenképpen Mi még a következő kérdés? Hol dolgozol? Vagy ennek variánsai: mivel foglalkozol? Hányan írták fel ezt a kérdést? Megint a többség – ugyebár. Az én-identitásunknak a következő táptalaja, hogy valahol mit gyakorol, mi az, amivel a napját tölti, mi az, amit csinál, mi az, ami a napi cselekedeteit letölti? A foglalkozás sokkal több, megint azt kell mondani, mint puszta munka, pénzkereseti lehetőség, noha a mai profanizálódó korban a foglakozást, a munkát, az emberek pusztán pénzszerzési lehetőségnek

tekintik. Megint azt kell mondani, hogy ha visszamegyünk az archaikus időkbe, az archaikus időkben nagyon-nagyon fontos volt szakrális értelemben is, mondhatjuk mágikus értelemben, bár ezt a szót még nem definiáltam, hogy ki mivel foglalkozott. Tulajdonképpen a foglalkozása egyben a szellemi hierarchia tekintetében őt valamilyen nemcsak társadalmi osztályhoz, hanem spirituális rangba is sorolta. Az, hogy valaki mivel foglalkozik, pl. földművelő-e, és gyakorlatilag az elméjét folyamatosan a föld megmunkálásával tölti, ide tartozik a kertápolás, a kertészkedés is, az egy spirituális rang volt. Voltak kultúrák, ahol a földdel való, és a növényvilággal való folyamatos érintkezés a legmagasabb rendű szellemiség megnyilvánulását jelentette, mint például a keltáknál, ahol a druidáknak a növényvilággal, és a természettel való élő kapcsolata a spiritualitás legmagasabb megnyilvánulási formája volt. De voltak olyanok, és ez volt

az általános, hogy inkább a földművelő rétegek, az úgynevezett parasztokat, mint ahogy a magyar nyelvben is inkább pejoratív és ha valakinek azt mondjuk, hogy te paraszt vagy, akkor azt szoktuk mondani, hogy te alacsonyabb rendű vagy. Na de mihez képest? Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 31 Mert te a földdel foglalkozol, te az állatvilággal foglalkozol, te a növényvilággal foglalkozol. Mihez képest? Mindenki ismeri az ind kultúrának a klasszikus kasztrendszerét – gondolom én. Igen? Ami nem csak a foglalkozások szerinti – hogy úgy mondjam – szakosodást, és specializációt jelentette, bár kétségtelen, hogy a materialista-marxista filozófia, és ez a fajta dialektikus materializmus, ahogy ezt nevezik, ezt úgy próbálta beállítani, hogy ezek az emberek a foglalkozásuk révén specializálódtak, és tulajdonképpen már a többrétegű társadalmi osztályok megjelenésének előképei ezek.

Tehát hogy egy sudra, egy paraszt, aki a földdel foglalkozik, az az elnyomott, a proletár réteg előképe, aki csak azért szenved ott a föld túrásával, mert egy gonosz elnyomó rendszer arra kényszeríti. Az persze igaz, hogy a 20 századra ezek a kasztok, amik elsősorban spirituális eredetűek voltak, társadalmi rétegekké merevedtek, de igazából inkább egy szellemi irányultságot jelenítettek meg ennek a kialakulásában. Tehát a legalsó kaszt, a parasztok kasztja, földdel foglalkozóké, a sudráké, az valóban a társadalom alapját jelentette, mint egyfajta első szintet, ami nélkül az összes többi nem létezhet. De ezen túllépve, mi volt a második? Ki tudja? A vaisják, a kereskedők kasztja. S azért nagyon fontos, mert tulajdonképpen azt mondhatjuk spirituális értelemben is, hogy az, aki úgymond a földdel foglalkozik, a földhöz kötött, kicsit lépjünk tovább a fogalommal, és azt mondom, röghöz kötött, olyan értelemben le van

láncolva arra a helyre, arra a sorsra, ha valaki elvet egy magot egy helyen, akkor azt a magot azt ugye meg kell várni, amíg kijön, szárba szökken, hogy learathassa. Ez a fajta gyökér-eresztés, röghöz kötöttség valóban egyfajta statikus létformát hoz létre. Megint azt mondom, hogy antropológiai szempontból ezeket letelepült népeknek nevezik, a földművelők mindig letelepültek, szemben pl. a nomád állattartókkal A kereskedők ehhez képest már egy dinamikus állapotot jelentenek. A kereskedőnek mi a lételeme? Hogy nem statikus, nem röghöz kötött, hanem a szó szoros értelemben „gyökértelen”. Nem ereszt gyökeret a földbe, nincs egy helyhez kötve, folyamatosan vándorol, beutazza a világot. Számára nyilvánvalóan az a fajta spiritualitás, amit ő megtestesít, az a mozgásban, dinamizmusban testesül meg. Hogy a mi világunkban, Egyiptom dinamikus, vagy statikus volt alapjaiban, mint kultúra? Statikus természetesen. Mezopotámia szintén

Azt lehet mondani, hogy a pre-hellén, az ókori görög kultúra szintén statikus volt. Ha az emberiség kultúrtörténetét jól ismerjük, akkor látjuk, hogy mindig mi történik? A letelepült kultúrákat mindig elsöpri egy nomád, mozgásban lévő, s ezért van az, hogy a dinamikus, mozgásban lévő spirituális kultúrákat mindig úgy fogjuk találni, mint amelyek ráépülnek arra a statikusra, ami volt. Ha most például a mai Arábiaifélszigetet nézzük, és azt mondjuk, hogy ott volt annak idején sumér, akkor utána jöttek az akkádok, és elfoglalták. Az akkádok, akik akkor egy nomád nép volt, megörültek, hogy itt gyönyörű városok vannak, mégis milyen jó itt lakni, mégis Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 32 jobb, mint állandóan a pusztában vándorolni, és letelepültek. És mi lett velük? Jöttek a perzsák, és a perzsák, akik ugyanúgy nomád népek voltak, elsöpörték őket. A

perzsák is rájöttek, hogy de jó itt lenni! Babilon mégsem egy olyan rossz hely, mégis letették a feneküket, és mi történt a perzsákkal? Jöttek a macedónok, és elfoglalták Nagy Sándorral, akik szintén vándor-népek voltak, és világhódítók. Letelepültek, és mi történt a makedónokkal? Lehetne folytatni, hogy mi történt, jött a római, akik szintén nomád hódítók voltak. Úgy tűnik, hogy nincs új a Nap alatt, állandóan, aki egyszer leül, letelepszik, gyökeret ereszt, az tulajdonképpen visszaáll látszólag egy eredetibb, statikusabb létállapotra. Túl mélyre mentem, visszatérek ide: A foglalkozás borzasztóan meghatározó, és valamiféle létállapotot, megint a mi belső énünknek egy külső megnyilvánulási formáját tükrözi. Az, hogy valaki földművelő, vagy kereskedő, s akkor ha tovább megyünk, a következő kaszt, amelyiket az indiaiak megkülönböztettek a ksatriák, az úgynevezett, eredetileg a harcosok, a katonák,

akik fegyverrel és erővel szereznek érvényt a jogaiknak. Nagyon érdekes, hogy később ők lettek a hivatalnokok is, csak a hivatalnokok már nem karddal és lándzsával, különböző fegyverekkel szereznek érvényt a jogaiknak, hanem sokkal alamuszibb módon, elnézést a jogászoktól - tehát tulajdonképpen megszilárdul egy jogrend, és ez a fajta jogrend és jogosság alapján ugyanúgy erőszakot gyakorolhatnak a környezetükön. De mégis érdekes, ők is ilyen értelemben ksatriák, ők azok a harcosi rend, akik valahol az igazság, a törvényesség, a rend-ért tesznek. Az, hogy ma a profán világban a jogrend hogyan alakult, és miért olyan, amilyen, annak megvan a maga történeti sajátossága, de mindenesetre a ksatriák valójában az igazság és a rend őrei, akik ha kell, fegyverrel is érvényt szereznek ennek, és mindez a mai napig így van. Ha valaki a törvényeket nem tartja be, vagy jogsértést követ el, akkor ugyanúgy fegyveres erővel is rá

lehet kényszeríteni, hogy törvényes módon viselkedjen. Ha meg nem akar, akkor meg elzárjuk, mert más megoldást nem tudunk rá adni – egyelőre. De a legmagasabb rend, a bráhminok, a papoknak a rendje, az, amelyik elsősorban mivel foglalkozott? Szellemi dolgokkal – ez a szellem egy tág fogalom. Tényleg így igaz. Persze, magával a szellemmel Magával azzal, ami már nem a külvilághoz kötődik, hanem pontosan ők azok, akik valamilyen értelemben az emberek oktatásával, tanításával, fejlesztésével foglalkoznak, és útmutatásokat adnak arra, hogy ebből a külső világból hogyan jussanak tulajdonképpen „túl”. A foglalkozás túlságosan erős, és ha valaki végiggondolja, hogy mi az én foglalkozásom? Mivel töltöm én a napomat, mi az, amit én csinálok? Az tulajdonképpen döntően meghatározza az ő perszónáját, külső személyiségét, de valahol az ő belsőbb lényegének megnyilvánulása is. Ki milyen foglalkozást űz, az valóban

tükörképe is lehet annak, hogy mi az, ami benne, a saját perszónája alatt van. Nyilvánvalóan, ha valaki ítéletvégrehajtó lesz, mondjuk hóhér, ez egy szokatlan foglalkozás, de higgyétek el, hogy van ilyen, akkor ez a foglalkozás Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 33 tükrözi azt, hogy noha persze, ő ítéletvégrehajt délután 3-kor csütörtökön, de csütörtök este 7-kor már szerető férjként leül a vacsoraasztalhoz. Akkor már nem ítéletvégrehajtó. Tehát más-más személyiségei vannak, és feltehetőleg nem az a hobbija, hogy ilyen kis elektromos székecskébe ültetgeti a gumibabákat, de lehet, hogy így van. Elnézést az ítéletvégrehajtóktól, ha lenne itt olyan Ilyen szempontból ki milyet választ, az tükrözi azt, ami benne van, mi az, ami személyiségének lényege, mi az, ami a személyisége mögött, mint személy ott rejtezik. Még egyet, egy utolsót! Kivel él? Tehát az

úgynevezett „házastársi viszony”. Ez teljesen visszavezethető arra az etológiai viselkedésformára, ami bennünk, mint genetikai parancs a kezdetek pillanatától élt, hogy párt keresünk magunknak. Mindenki ebben a világban párt keres. Nagyon mélyen, genetikailag belénk van kódolva. Az első dolog, amit valakivel kapcsolatban meg akarunk tudni, hogy szabad parti-e, vagy foglalt, és ezt nagyon fontos az első pillanatban tisztázni. Ez tényleg így van, és ez is az identitás-részünket képezi, hogy szabad vagyok-e mások számára, vagy nem. Mert ráadásul ez társadalmunkban annyira leszabályozott, korlátozott, hogy a szabad partikat nagyon szűk keretek között értelmezzük, mert azt mondjuk, hogy aki már ilyen és ilyen tulajdonságokkal rendelkezik, az már biztos, hogy nem szabad parti. Aki nem mer erre ilyen nyíltan rákérdezni, hogy: „és te szabad parti vagy”? Az milyen formában szokta ezeket megfogalmazni, mint kérdést? Van családod? Ez

egy elég direkt kérdés, de ez is jó. És hogy vannak a gyerekek? Vár valaki otthon? Ez a feleséged fényképe? Nincs nálad véletlenül egy családi fotó? Ezek azok a feltérképező kérdések, amik egyből tisztázzák számunkra, hogy akivel szemben vagyunk, az szabad, vagy foglalt. És ez tényleg visszavezethető oda, hogy mindenkiben és alapvetően, és ez már nem biológiai, hanem azt mondjuk, hogy társas viszony iránti igény, ami arra irányul, hogy abban a személyben én „párt” látok-e? Potenciális, szexuális partnert. Ez visszavezethető az ösztönélet szintjére, legalábbis a freudi és a jungi pszichológia tekintetében. Azért kérdezem, mert még egy valami hiányzik a listámról, azért erőltetem, mi a következő. A honnan jössz? A nemzeti identitás, erre gondoltál? Vagy hogy vidéki? A nemzetit inkább úgy kéne mondani, hogy a „lokalizáció iránti igény”. Ez bizonyos kultúrákban, vagy nemzeteknél hihetetlenül fontos, hogy

térben el tudjuk helyezni. Hol laksz? Ez kapcsolódhat egyben a párválasztási kényszerrel, na jó, még szabad, de hol él? Mert az sem mindegy, hogy mennyit kell a metrón utazni. Tényleg nagyon fontos számunkra, hogy budapesti az illető, vagy vidéki, közel lakik, vagy távol? Hány éves vagy? A kor. Ez megint valahol visszavezethető szintén ide, hogy még potenciálisan nemzőkorban van-e? Mert ha nem, akkor már nem annyira fontos, mintha igen. Egy idő után megfordul, és az a jó, ha nem De a kor azért is egy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 34 nagyon fontos tájékozódási pont egyébként, mert azt mondjuk, hogy a perszónák, a személyiségek szintjén, ezekben a külső személyiségi szinteken, a kor az valóban tükröz valamit. Az az ember, aki a személyiségével azonosítja magát, az tévesen, természetesen valamilyen kor fogságában is él. Amikor mi valakivel találkozunk, és azt mondjuk, hogy

ötven éves, akkor mire asszociálunk rögtön? Mit teszünk még hozzá? „Hogy kevesebb van hátra, mint előre.” Biztos, hogy ha egy tíz éves gyerekkel találkozom, akkor azt mondom, hogy előtte az élet, még bármi lehet belőle. Ez fontos dolog valóban, a halálhoz képest is viszonyítjuk, hogy inkább közelebb, vagy inkább messzebb van tőle. De mindenképpen amire utalunk, hogy milyen tapasztalati bázissal rendelkezhet. Nyilván, aki ötven éves, az még aktívan megélhette az előző rendszert, és vannak az előző rendszerből tapasztalatai, és valószínűleg tudni fogja, hogy ki az Első Emelet, bár ezt egy fiatalabb generáció is tudja, de inkább azt mondom, hogy az Omegát jól fogja ismerni, az Omega zenekart. Ha ma egy fiatal tizenévesnek azt mondjuk, hogy Omega, akkor lehet, hogy zavartan néz ránk, és azt mondja, igen, az a görög ábécének valamelyik betűje, ha tudja ezt, mert ez sem biztos. Tehát nyilván a tapasztalati bázis, és megint,

amikor azt mondjuk, rögtön eldöntjük az első találkozásnál, hogy szeretünk-e valakit, vagy nem, vonzódunk-e hozzá, vagy nem, akkor ez egy borzasztó fontos dolog, hogy legyen közös tapasztalati alapunk. Valahol azt az embert fogjuk majd magunkhoz hasonlóan kedvelni, aki ugyanolyan külső tulajdonságokat hordoz, mint én magam. Egész biztos, hogy ha nekem jó hangulatom van, akkor olyan emberek társaságát fogom keresni, akik szintén jó hangulatban vannak. Attól függ, hogy én az önismeret milyen fokán állok, vagy nagyon sok ember például csak hasonló foglalkozásúakkal barátkozik, és akik nem azt a foglalkozást űzik, azokat már csodabogárnak tartják, vagy valamilyen érthetetlen módon hogy lehet, hogy nem mindenki orvos ezen a világon? Ismerek ilyeneket, azért mondom. Aki nem olyan, az nem ember Tehát nagyon gyakran így vagyunk ezzel, az ügyvédek maguk között azért olyan elnézően megmosolyogják azokat, akik mégsem azok, vagy nem a jogi

egyetemre járnak. Vannak itt jogászok, mert sokat bántom őket. Nincsenek? Hála Istennek! Jó! A lokalizációval kapcsolatban, amit úgy is hívnak, hogy lokálpatriótizmus, tehát azokat szeretem, akik ugyanahhoz a helyhez kötődnek. Ha pécsi vagyok, akkor a pécsieket jobban szeretem, mint a budapestieket. Ha én erdélyi vagyok, akkor az erdélyieket jobban szeretem, ha budapesti, akkor mindenki, aki nem budapesti, az vidéki, és jönnek ezek a kategóriák, és hajlandóak vagyunk a saját, ilyen külső, ezt még csak nem is identitásnak nevezném, de az identitáshoz tartozó kategóriákhoz kapcsolni. Mindenki ennek alapján kitölthet egy kis táblázatot, felírhat akár öt mondatot, hogy én milyen vagyok, vagy mi vagyok én ezekkel kapcsolatban. Elmondom, hogy én Tarr Bence vagyok, jelen pillanatban előadó vagyok, nős vagyok, magyar vagyok, budapesti vagyok, és kortalan vagyok – el Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan

átirata 35 lehet mondani ezeket a dolgokat. Persze egyik sem igaz Egyik sem igaz Illetve, azt mondom, itt jön az, hogy az igazságnak több arca van. Akár a logikában is1 Bocsánat, egy kis logikai kitérőt teszek, aki tanult logika-elméletet, annak ez biztos triviális, hogy az igazság az egy hozzárendelés. Az igazság egy függvény, így is hívják a formális logikában. Az nem tény Amikor valaki tesz egy olyan kijelentést, hogy „én”, az, aki itt áll, „én”, próbál mondani egy ilyen kijelentést magáról, hogy „én egy nő vagyok”. Igaz-e ez a kijelentés? Most mindenkit zavarba hoztam. Mi lenne a helyes? (Vita) Azért mert van bennem női fél is? Aha. Én honnan tudjam, hogy te minek képzeled magad? Hát például. Én minek képzelem magam? Oké Pontosan, ahhoz, hogy például ennek az igazság-értékét el tudjuk dönteni a formális logika kategóriái szerint, mit kell nekünk csinálni, rögtön az elején? Úgynevezett axiómákat kell

létrehozni azzal kapcsolatban, hogy mit takarnak ezek a szavak? Miket rendelünk ezekhez a szavakhoz? Mit értek az alatt, hogy én? Mert ha például azt értem az én alatt, hogy te, miért ne lehetne ennek a szónak a jelentése, akkor máris igaz lehet, hogy ha az összes többit a hagyományos értelemben vesszük. Mi kell ahhoz, hogy eldönthessük? Egyfajta értelmezési tartomány. Mit jelent az, hogy egy? Minek az értelme? Ne bánkódjatok, ha nem tudjátok, mert filozófusok több ezer éve nem tudják meghatározni, hogy mi az, hogy egy, mert az egyet úgy kéne felfogni, mint valamiféle osztatlan egészet, de azt is tudjuk, hogy gyakorlatilag olyan nincs, ami ne lehetne tovább osztható. Legalábbis eddig nem találták meg Nagyon sokáig az atom, mikor a 20. század, sőt, a 19 század végén tényleg kísérletileg lehetett bizonyítani, hogy vannak atomok, akkor mindenki fellélegzett, hogy de jó! Megvan a világunk atomi egysége, megvan az az egy, amit kétezer

éve kerestünk, itt van, tessék, tovább nem osztható. Mit jelent az a görög kifejezés, hogy atomosz? Oszthatatlan, tovább nem osztható. Ezt igazából Démokritosz filozófus határozta meg ezt a fogalmat, ezt az atomot, és azt mondta, hogy de jó, mert kell, hogy legyen egy ilyen. Ő is abból indult ki, hogy nézzük meg, hogy a Zénon nevű filozófust, a görögöt, hogy kell hogy legyen valami oszthatatlan egy, s az ő paradoxonjai nagyon jól levezetik, hogy miért. Mert azt mondja, hogy ha nem így lenne, akkor nem tudnánk megtenni egy távolságot. Pl nem tudnék én innen oda eljutni. S miért nem? – mondja ő Látjátok ezt a vonalat, amit ide felrajzoltam? Azt mondja, hogy én A-ból el akarok jutni B-be. Mit kell ahhoz először megtennem? Ahhoz, hogy B-be eljussak, biztos el kell jussak ennek a távolság feléig. Meg kell tennem a távolság felét De ahhoz, hogy ezt a távolságot, nevezzük ezt A’-nek, de az, hogy A’-be eljussak, mit kell tennem? Az A

és az A’ 1 A barnával jelölt szövegrészek a szerkesztett audiofelvételeken nem szerepelnek. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 36 közötti különbséget, ezt nevezzük A”-nek. Ahhoz, hogy ezt megtegyem? Ennek a felét, az A’”-t. Aztán, ott? A””, stb, stb, stb Meddig osztható a tér? – teszi fel ezt a kérdést. Ha végtelenségig osztható a tér, akkor hogy vagyok képes ennek a határait mégis átlépni. Soha nem tehetném meg, ezt a távolságot, mert ha végtelenségig osztható a tér, akkor kell, akkor egyszerűen nem léphetnék át rajta. Erre mondja ő is, két következtetése van. Van egy pontja a térnek, ami tovább már nem osztható, van egy egy benne, van egy oszthatatlan egész, amit mégis át lehet lépni, és ennek azért a praxeológiája működik, mert azért én ha innen el akarok menni, azért sikerül. Ez az egyik következtetés, de a másik sokkal fontosabb, és valószínűleg

ez az igaz, legalábbis az én meggyőződésem szerint, ami azt mondja, hogy minden illúzió, a mozgás is. Igazából soha, senki nem megy sehová Mert nem mehetne. Mert aztán persze több megoldás is születik erre Pl azt mondják, hogy ahhoz, hogy a végtelen térben végtelen lépést megtegyünk mennyi időre van szükségünk? Tegyük fel, ez a végtelen fizikája, nagyon sok könyv született ebben a témakörben, ha nekem egy távolságot végtelen részre kell osztanom, és végtelen részre oszthatom, és meg kell tennem ezt a végtelen távolságot, akkor mennyi időre van szükségem? Végtelen időre. Tehát ha van mozgás, és elfogadom ezt valóságnak, akkor mit tudhatok, hogy mennyi idő áll rendelkezésemre? Végtelen. Tehát végtelen tér és végtelen idő áll az ember rendelkezésére, amit úgy tűnik, hogy egyébként a kvantum fizika ma már kísérletileg is tud bizonyítani. Tehát, hogy az idő az csak megint a felszínen osztható egy ilyen típusú

24 órára, 60 perces, meg mindenféle egységekre. De igazából ezek az egységek csak a felszínen léteznek. Tehát ne jöjjünk zavarba, ha nem tudjuk megmondani, hogy mit jelent ez az egy, és mi ennek az egynek az értelmezési tartománya, de jelen esetben, amikor azt mondom, hogy egy, akkor mit értek értelmezési tartományaként? Én egy nő vagyok, mi a jelentése ennek az egynek itt? Ez itt egy mennyiség-jelző, egy számnév? Nem. Ez egy határozatlan névelő Igazából inkább valamiféle lexikális jelentése van, nem pedig mennyiségi. A nő alatt mit értünk? Megint attól függ, hogy mit? Ha kiragadom ezt a szót ebből a mondatból, és azt mondom, hogy például tekintsük igeként, akkor mit jelent? Hogy növekszik. Tehát egészen más lesz a jelentése, ha ebből a kontextusból kiragadjuk. Nem akarok logika-elméletbe belemenni, de hát mi fogja meghatározni ennek az igazságát? A jelentés, a kontextus, ezek mind-mind-mind logikai hozzárendelések, és

ha megvan a jelentés, és ennek az értelmezési tartománya, és megvan a kontextusa, akkor még mindig eldönthetem, hogy ezt igaz kijelentésnek tartom-e, vagy sem. Mert értsük azt a nő alatt, hogy férfi, és akkor máris igaz, s holnaptól fordítva használjuk ezeket a szavakat, jó? Mindenki, aki magát nőnek tartja, férfinak fogja nevezni, és mindenki férfi nőnek. Megtehetem ezt a logikai csavart? Miért ne! Megegyezés. Az igazság hozzárendelés, legalábbis a logikában. Miért mondtam ezt el, bárki emlékszik rajtam kívül? Az igazság függvény. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 37 Igen, abból indultunk ki, azt, hogy igaz-e ez a kijelentés, hogy én Tarr Bence vagyok, igaz is, meg nem is. Onnan indultunk el Tehát van ennek igazságtartalma, de az igazság-tartalma az mire vonatkozik? Az igazságnak erre a külső burkára, erre a perszóna-szintjére. Ott, ahol ezek a kijelentések maguk értelmezési

tartományában igazak. Igaz az, hogy én Tarr Bence vagyok? Mi szerint „igaz” Például a személyi igazolványomban ez áll. És még mi szerint igaz? Szüleim ezen a néven szólítanak. Saját bevallásom szerint És még? Találkozhatunk olyan emberrel, és még fel is mutat egy személyi igazolványt, hogy ő John Smith, és mindenki így is szólítja, hogy John, és azt mondja, hogy én John vagyok, holnaptól szólítsatok Johnnak. Igaz-e, vagy esetleg ő mégsem ez? Ettől igaz ez, hogy ő John Smith? Csak azért mondom, mint példát, rossz példa volt, én is érzem. A névválasztás, az, hogy minek neveznek engem, vagy mi az én nevem, az igazából tényleg min múlik? Személyi igazolványon? Az akaraton? Bizonyos körökben, én ismertem olyan embert, akinek két neve volt, tényleg két neve volt, mint ahogy nekem is Bence László a két nevem, az egyik Gyuri volt, a másik Ádám. Egyik kör Ádámként ismerte, a másik kör pedig Gyuriként Akkor nagyon

sokáig ki sem derült, hogy ugyanaz a személy. Te ismered a Gyurit? Nem Soha életemben nem láttam. Ne hülyéskedjél, a múltkor is együtt láttalak vele Kivel? A Gyurival? Gyurit én nem ismerek. Dehogynem És bizonygatták, hogy de bizony ismerem, de bizony nem ismerem, kiderült, hogy azért, mert ő nekem Ádám, és nem Gyuri. Tehát az igazságnak van egy ilyen szintje. És most térjünk vissza oda, hogy rajzolni fogok egy kis dolgot. A saját személyiségünket, az énünket, hogy ha meg kellene ragadnunk, akkor mindenképpen úgy kellene elképzelni, mint egy hagymahéjat. Ennek a hagymahéjnak a legkülső részén, nem a Shrekre gondoltam - ha ezért nevettek, hogy „az ogrék hagymák”, az emberek is hagymák. Mégpedig úgy, hogy van egy külső héjuk, és ezen a külső héjon található meg az ő perszónájuk. Ezt a szót én most Jungtól vettem kölcsön, a perszóna azt jelenti, hogy szerep, vagy ál-arc. Nem azt jelenti, hogy mi ezeket az álarcokat

azért vesszük fel, mert el akarjuk rejteni magunkat, mert az álarcnak van egy ilyen pejoratív értelme, hogy az vesz fel álarcot, aki valamit rejtegetni akar, vagy el akar rejteni. Nem arról van szó, én ha a kisfiam odajön hozzám, és azt mondja nekem, hogy apa, és én azt mondom, hogy nem apa, Bence, akkor tulajdonképpen mitől fosztom meg? Hogy az életében legyen egy olyan szereplő, akihez nagyon fontos, meghatározó pszichológiai, egészséges pszichológiai szempontból nagyon fontos szerepe van annak, hogy őneki legyen egy apaképe, és ehhez az apához mint apához tudjon kapcsolódni. Számára én ezt az apaszerepet játszom, mert ilyeneket mondok, hogy „irgum-burgum”, „ne csináld”, „nahát”, „ejnye-bejnye”, „ez nem volt szép”, meg hasonlókat. Ennek az az oka, hogy én ezzel az álarccal én kevésbé tudok azonosulni, mint más szerepeimmel. De néha nagyon beleélem magam, és akkor nagyon szigorúan tudok nézni. Nyilván mindenki

tudja, hogy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 38 melyik szerepével tud a legjobban azonosulni, melyikkel meg nem, és a nekem ez ki szokott pukkanni a legtöbbször, ezt ők is tudják, hogy jaj apa, ne hülyéskedj! S akkor én is mondom, hogy jó, de most igazán nagyon mérges vagyok! Megpróbálom felemelni a hangomat, és még dühösen toppantok a lábammal, de nem szokott semmi bejönni. Nem tudom, hogy ezek a jó apaszerepek-e? De mindenképpen tanulom én is, hogy milyen ez. Ezek a külső szerepek ott vannak, és az adott szituáció kihozza belőlünk, és nyilván mi az adekvát, a helyén való? Megfelelő helyzetben a megfelelő szerepet hordjuk. Tehát ha valaki például foglalkozásánál fogva mondjuk vezető egy vállalatnál, nagyon furcsa lenne, ha ezt a szerepét hazavinné, s otthon is vezetőként szerepelne. Attól függ persze, hogy ugye ez a vezetői szerep mit indukál, mit hoz? Mi az, amit ő bent a

vállalaton belül is, mint vezető megjelenít? De hazamenne és mint vezetőként viselkedne a saját háztartásában is? Nagyon sok olyan ember van, aki ezeket a szerepeket hazaviszi, mert az identitásának, az énjének annyira hamis alapja lett. Ennek az előadásnak az az alcíme, hogy a személyiség-zavaron át az ego árnyképéig, azaz a tudatlan tudatlanság ára és veszélye – akkor itt rögtön az első nagy veszélyre rá is lehet mutatni. Ha valaki a saját én-képét tévesen ezzel a perszónával azonosítja, és ezekkel az álarcokkal, és ezekkel a szerepekkel azonosul, mint identitással, akkor hatalmas tévedést követ el, illetve az összes társas kapcsolatait borzasztóan szűk mezsgyére, borzasztó szűk keretek közé szorítja. Mert ha valaki azt várja el, hogy hozzá mindenkor ugyanúgy viszonyuljanak, mint abban a meghatározott szerepben, tegyük fel, hogy valaki foglalkozásánál fogva bohóc. S az a szerepe, hogy szórakoztasson, nevettessen

gyerekeket, és hazamegy és otthon is ezt folytatná, hogy szervusztok gyerekek, megjöttem, és hasra esik, és azt várná, hogy mindenki nevessen rajta, mert ez a szereppel együtt járó fogadtatás, de rajta senki nem nevet hanem a felesége így csinál, és azt mondja, hogy jaj de hülye ez. Hogy fogja magát megélni? Hogy őt nem szeretik, nem ismerik el, mert őt identitás-zavara lesz. Vagy ha valaki, még egyszer mondom, akár ugye fontos vezetői beosztásban úgy megy haza, hogy ő továbbra is vezető akar maradni, és azt a fajta tiszteletet, körültekintést, alárendeltségi viszonyt vár a családtagjaitól, amit ideális esetben a munkahelyén megkap, megint identitás-zavarba kerül. Személyiség-zavarnak hívják ezt Függetlenül attól, hogy a személyiséget a jungi értelemben egy mélyebb szintnek kell tekinteni, mert azt mondja Jung, hogy persze, az, hogy valaki milyen szerepeket vesz magára, milyen álarcokat, milyen társadalmi szerepeket vállal,

tehát milyen külső szerepeket játszik el. Én például, hogy ha holnap felkérnének, hogy legyek ítéletvégrehajtó, és végezzek ki néhány embert, lehet, hogy azt mondanám, hogy nagyon szépen köszönöm, de ez a szerep nem nekem való. Miért? Mert nem összeegyeztethető sem a személyiségemmel, sem pedig annak mélyebb rétegeivel. Ideteszem még a karaktert, ami egy még alapvetőbb fogalom, amelyet megpróbálunk itt majd körüljárni, és valahogy a karakter mélyén vannak ezek a tudattalan, Jung során nevezzük árnyék-énnek, Freud ezeket az ösztönös Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 39 énnek nevezte, vagy valamiféle ösztönvilághoz kapcsolódó, de valahol ennek a még belsőbb magjaként ott van az, amit jobb híján spirituális körökben felsőbbrendű ÉN-nek nevezünk, függetlenül attól, hogy ez a felsőbbrendű ÉN mihez képest felsőbbrendű. Attól függ, ezt az irányt felfelé

irányulónak, vagy befelé irányulónak nevezzük. Valahol a minőségeinkben van egy olyan típusú én, egy felsőbbrendű én, aminek semmi köze ahhoz a szokványos, külső értelemben vett énhez, akivel ezen a külső szinten azonosítjuk magunkat. A legtöbb ember számára ez a felsőbb rendű én, egy titok. Egy láthatatlan erő Mondhatni, hogy egy vakfolt Míg a legtöbb ember a maga szerepeit elég jól be tudja azonosítani, személyiségét már nem biztos.  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 40 PARTTALAN KIKÖTŐ 3. RÉSZ: ÉNTELENSÉG ÉS ÜRESSÉG Budapest, 2007. március 30 Elhangzott az eredeti előadássorozat legelső alkalmával Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! 2. FEJEZET: MI A SZEMÉLYISÉG, KARAKTER, „ÁRNYÉK-ÉN, és az ÖNVALÓ VALÓJÁBAN? Mehetünk tovább a személyiség felé? Mi tartozik a személyiséghez? Ha le kéne írni a személyiségeteket, akkor miket sorolnátok

fel? A szerepet, a perszónát azt értjük elég pontosan. A személyiséget hogyan írjuk le általában? Hogy a fogalmakat egész pontosan használjuk, nagyon gyakran ezt a felsőbbrendű ént, ezt szokták, vagy egyes szerzők, én is szívesen használom ezt a kifejezést, személyiséggel szemben személynek nevezni, aki valóban te magad vagy. A személy. A személyiséget ki hogyan határozná meg közületek? Mielőtt még mindenki kiabál, csak azt akarom mondani, hogy egy fontos szó nem hangzott el, amit még nem ejtettünk ki ebben a formában az pedig az ego. Az ego egyébként a latin nyelvben mit jelent? Én. Semmi többet nem jelent, mint „én” Az ego nagyon sok szinten nyilvánulhat meg. Az, hogy ki vagyok én, miben találom meg az én identitás-tudatomat, mi az én egom? Az egonak több, különböző szintjei vannak. A klasszikus pszichológia az egot hová teszi? Ide a külső héjra, és azt mondja, hogy akinek a legtöbb ember megéli magát, a külső

szerep, az álarc, ez az ő egoja, mikor valaki cirkuszigazgatóként kimegy, és azt mondja, hogy én Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 41 vagyok a cirkuszigazgató! Fanfárok, taps, hajrá! Imádom a cirkuszigazgatókat egyébként. De nem igazából Ez történik A legtöbb ember, amikor egy szerepben megjelenik, nekem mindig a cirkuszigazgató jut eszembe. Pedig nem sokat jártam cirkuszba, féltem a bohóctól – bevallom őszintén –, mert mi történik? Porond, fény, világítás, tessék, ez vagyok én, mint szerep, jól nézzetek meg engem. Mit csinál egy cirkuszigazgató? És most következik a rettenetes, világhírű, egyszeri, csak itt és most látható „én”. És akkor felkonferálja magát, és mindenki nagyon odanéz, és nagyon azt hiszi, hogy hű, tényleg, csak egyszer látható, megismételhetetlen, csak itt és csak itt. És mi van ott általában? Mit csinál egy cirkuszigazgató? Illúziót

leginkább. Az egész cirkusz egy illúzió, egyébként lovakat igazgat, ezért hívják igazgatónak, tényleg. Visszatérve ide: a legtöbb ember csak ezzel a külső szereppel azonosul, és amikor meg kell mutatnia magát, és ez olyan nagyon szomorú, és ez itt jön talán valahol az emberiség tragédiája, az ember igazi tragédiája, ahogy ezt a Madách-i drámában is nyomon lehet követni, Ádám mit csinál ebben az utazásban, korokon át, térben és időben vándorol előre, és mit csinál? Újabb és újabb szerepeket ölt magára, és újabb-újabb szerepekben próbál közelebb kerülni önmagához, de minden szerep micsoda? Végtelen fájdalom és nyomorúságnak a forrása. Itt, hiába a boldogság kereséséről szól „Az ember tragédiája”, ahogyan azt ő is sugallja, a boldogság-keresés nem nagyon visz hová? Sehová. Annyira, hogy a végén Ádám meg is akarja ölni saját magát. Ádám egyébként mit jelent ez a héber szó? Ember Ennyit jelent ez a

szó. Az ember tragédiája, hívhatjuk Ádám tragédiájának is Ő az ember. Éva mit jelent? Hogy anya Anya Ennyit jelent ez a szó, azt nem most fogom elmondani, hogy miért. Az viszont nagyon fontos, hogy az ember tragédiája az, hogy ezekben a szerepekben mutatja meg magát, a szerepekben próbálja magát megélni, s amíg valaki a szerepeiben éli meg magát, egyet lehet tudni, hogy boldog nem lesz. A személyiség: a mai pszichológia foglalkozik a személyiséggel, egyébként nagyon fontos, hogy akár Freudot, akár Jungot vesszük, a psziché kifejezés, amiből ők a pszichológiát megalkották, igazából már arra utalt, hogy amit ők a psziché alatt értenek, maradjunk ennek a magyaros-furcsa átírásban, hogy psziché, a jungi meghatározásban is sokkal több, mint a lelki folyamatok. A psziché, nem tudom, hogy rajzoljam, nem azonos a lelki folyamatokkal. Mert a lelki folyamatok, mint ilyen, a „lélek dimenziója” egy nagyon érdekes dolog. Mi a lélek? Mik

a lélek dimenziói? Mik a „lelki folyamatok”, amikkel a pszichológia egyáltalán foglalkozik? Miben nyilvánulnak meg ezek a lelki folyamatok? Viselkedésmódokban leginkább, és vannak olyan irányzatok, mint a behaviourizmus, a behaviourista pszichológia, ami mit mond? Mit állít? Hogy az emberek igazából nincsenek is lelki folyamatai, csak mik vannak? Viselkedési mintáik, amelyeket utánoznak. Amikor egy gyerek szomorú, akkor még nem tudja, hogy kell a szomorúságát kifejeznie, hanem leutánozza a szüleit, vagy leutánoz valami mást, és azért kezd el sírni, mert leutánozza, mert megtanulja. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 42 Vagy ezek a bizonyos viselkedés minták már eleve vele születtek. Ez a két opció Akinek van két gyereke, az biztos tudja, hogy nem engem utánzott le az egy órával ezelőtt született kisgyerek, amikor torkaszakadtából bömbölt, mert én biztos nem bömböltem előtte,

tehát ezt a viselkedési mintát biztos nem utánzással szerezte meg, az biztos, hanem valóban vannak velünkszületett viselkedési mintái, például az, hogy egy csecsemő sír, minden tulajdonképpen főemlős egy ilyen típusú hangadással jelzi, ha valami problémája van. Ez faj-specifikus, főemlősi magatartás-forma, ami tényleg velünk születik. Vannak ilyen velünk született viselkedési minták, és vannak olyanok, amiket megtanulunk. Hihetetlenül sokat, ezt most nem akarom részletezni, de amit mi igazából személyiségnek gondolunk, és azt gondoljuk, hogy lelki folyamataink megnyilvánulása, ebből kb. 95 % nem tényleges lelki folyamatoknak a megnyilvánulása, hanem tanult viselkedési minták. Pl nézzünk egy konkrét példát Megígérte nekem a szerelmem, hogy délután 5-kor felhív, de 6-kor még mindig nem csöngött a telefonom. Milyen „lelki” folyamat indul el bennem? Ki hogyan reagálna erre? A szerelmem, a legfontosabb számomra, aki

ráadásul megígérte, hogy felhív otthon, de 6-kor még mindig nem hívott. Mi az a folyamat, ami elindul bennem? Aggódás, csalódás, félelem, féltékenység, düh, stb. Amiket mi érzelmi állapotokként élünk meg, azok a jelenségek ilyenkor, miért van az, hogy valaki aggódással, valaki félelemmel, valaki dühhel, valaki, attól függ, hogy milyen a viszony, és mi határozza meg, hogy milyen érzelemmel reagál erre a szituációra? A „személyisége”. A személyiség tulajdonképpen alapvetően tanult viselkedési minták összessége. A személyiség igazából tanult viselkedési minták, módok, használjuk ezt a nagyon szép kifejezést, hogy „játszmák” színészi eszköze. Nagyon érdemes megnézni egy gyereknél, hogy milyen egy gyerek személyisége? Ugye a mai modern pszichológia beszél ilyesmiről, hogy személyiség-fejlődés. A gyerek egy adott szituációban hogyan viselkedik? Mit szoktunk mondani, hogy mi vezeti egy kisgyermek viselkedését

alapvetően? Pl. amikor bepisil az éjszaka közepén, ez egy esemény, hogyan viselkedik a gyerek? Akinek van kisgyereke, az biztos tudja. Alszik tovább Semmit Sehogyan nem viselkedik Az égvilágon sehogy. Aztán jön a szülő, aki eljátssza a szülői szerepet Irgum-burgum, azt a paszta, nahát ezt nem kellett volna, ha még egyszer ezt csinálod, jaj neked. A gyerek hirtelen mit csinál? Nem szorong, csak elkezd gondolkozni, hogy mi történt? Szépen lassan fejlődik, összeköti azt, hogy most biztosan azért emelt hangon beszél velem valaki, vagy azért toporzékol, vagy vág csúnya arcokat, mert én bepisiltem. Egyáltalán visszaköti az én viselkedésemet a saját viselkedésével, az egy borzasztó nagy lépés. Nagyon sok helyzetben, a gyerekek nem értik, hogy miért viselkednek úgy, ahogyan, mert nem köti a másik ember viselkedését a saját viselkedéséhez. Egyáltalán mire kialakul ez a fajta kapcsolat, hogy az én viselkedésem egy másik ember

viselkedésére is kihathat, az kb. egy olyan 3-4, saját gyerekeim tapasztalata, 3-4 hónapos kor. Persze, ennek vannak ösztönéleti meghatározói, ha én sírok, tudom, hogy felvesznek, tudom, hogy odafigyelnek Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 43 rám, de egyéves kor után válik ez igazán tudatossá. S a gyerekek ezt hihetetlen manipulatív eszközként fel tudják használni, és akkor tudják, hogy ha én valahogyan viselkedem, akkor a szüleim így viselkednek, tehát akkor elkezd próbálgatni, elkezdi ezeket a viselkedési mintákat próbálgatni. S hihetetlen, ahogy értelmileg is fejlődik a gyerek, egyre jobban és tudatosabban használja ezeket a játszmákat. Kisfiam három nappal ezelőtt az óvodába való indulásnál azt mondja, hogy kérek Pez-cukorkát. Hogy micsoda? Most megyünk az óvodába, most nem kapsz. De én csak akkor megyek óvodába, ha kaphatok Pez–cukorkát Mondom, mi az, hogy feltételezed,

hogy kapsz így az óvodába induláshoz? Erre teljesen értelmesen rám néz, és azt mondja, hogy ti is mindig feltételeket szabtok, amikor kértek valamit. Mondom, ebben igazad van, tessék, itt a Pez–cukorka Erre nem nagyon lehet mit mondani. Öt és fél éves, már elég jól érti azt, hogy hogyan működik a világ, hát igen. A szülői viselkedés-módok különböző feltételeket, tehát a személyiség az mindenképpen viselkedési minták, módok, játszmák, színészi eszközök. És a legtöbb ember, amikor a saját személyiségéről beszél, akkor arról beszél, hogy hogyan szokott ő viselkedni, vagy mik az ő úgynevezett preferenciái. Amikor a mai modern pszichológiában fel akarnak állítani személyiségprofilokat, ez egy divatos kifejezés, tehát leírni, hogy milyen ez az illető, ezen a szinten, személyiség-profil, akkor ezt úgy csinálják, hogy bizonyos viselkedési preferenciákat vizsgálnak. Tehát azt, hogy egy adott személy, egy adott

szituációban hogyan viselkedne. Ha ilyen vagy olyan szituációban vagy, szeretede, nem szereted Pl ha az egyik legismertebb ilyen osztályozási rendszer mondjuk a jungi tipológiára építő, Myers-Briggs-fajta indikátor, olyan kérdéseket tesznek fel, hogy szereted-e a társas összejöveteleket? Vagy szeretsz-e magadban olvasni. S akkor valaki azt mondja, hogy igen, akkor lehet tudni, hogy ha ő magában szeret olvasni, akkor biztos introvertált, hogy ha szereti a társas összejöveteleket, akkor biztos extrovertált, és akkor az ilyen típusú viselkedési preferenciák alapján fel lehet állítani azt, hogy milyen az ő személyisége. Hát nézzük akkor meg azt, hogy milyen a mai, jungi személyiség-elméletre építve, milyen személyiség-típusok léteznek, vagy milyen dimenziók mellett lehet megragadni. Képzeljük azt el, hogy a mai legmodernebb felfogás szerint is az embereket, persze most bírálják már, hála Istennek, de összességében még mindig

nagyon sokan hisznek ebben, hogy a személyiség-típusok azok 16-féle csoportba oszthatók. Tehát most, ebben a teremben összesen 16-féle személyiség ül Ha hiszitek, ha nem. És méghozzá ezt diagnosztikai módszerekkel fel is lehetne állítani, hogy ki melyik személyiség-típusba tartozik. Megint azt mondom, hogy ez bizonyos szinten igaz, de bizonyos szinten természetesen, hogy nem. Hogy milyen a mi személyiség-típusunk, természetesen a személyiség szintjén igaz. De hogy én lennék ez a személyiség, az biztosan nem igaz. Ennek a személyiség- Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 44 elméletnek az első dimenziója, pl. azzal áll kapcsolatban, hogy honnan szerzek én energiát, hogyan töltődöm fel. Az első nagy kérdés, meg viselkedési preferencia, tehát mitől töltődöm fel? Honnan szerzek energiát? Honnan szerzek erőt? Ennek alapján azt mondják, hogy a személyiség két nagy csoportba

oszthatók, vannak az extrovertáltak, és vannak az introvertált személyiségek, ami nagyjából csak és kizárólag annyit jelent nagyon sokan tévesen, nem tévedés ez, igazából szűk értelmezési tartomány, azt mondják, hogy az extrovertált kifele fordul, az introvertált pedig befelé fordult. Ez mit jelent? Befelé fordul, hová? Mivé? A saját felsőbbrendű énjét keresi? Akkor inkább introvertáltnak kéne mindenkinek lenni, mint extrovertáltnak. Hangsúlyozom, hogy az emberek 50 %-a ilyen, 50 %-a olyan. Bármilyen kategóriát használunk, egyik sem jobb, mint a másik, hiszen arra mutat rá ez a fajta osztályozási rendszer, hogy ki tényleg honnan szerez energiát. Aki szeret társaságban lenni, aki tud egy hosszú hét után, amit mondjuk végigdolgozott, mondjuk a munkájában elfáradt, fel akar töltődni, mit csinál? Ha elmegy egy táncos szórakozóhelyre, ahol nagyon sok ember van, rálépnek a lábára, büdösek, és azt mondja, hogy de jó volt,

tökre jó volt, teljesen feltöltődtem, és hajnali 2-ig pörög-forog, az egész biztos extrovertált típus. Kívülről szerzi az energiáit, a külső események feltöltik. Nyilván, aki introvertált ehhez képest, az inkább az energiáit a saját maga forrásaiból teremti meg. Szívesebben marad feltöltődés céljából pl. egyedül, egy könyvvel a kezében, vagy egyedül sétál egy parkban, vagy az utcán, vagy akárcsak tényleg leül, meditál, s akkor ezek ugyanannyira feltöltik őt. Ki miben keresi önmagában a feltöltődési lehetőségét, vagy nem Mitől töltődöm fel? Természetesen ebből nagy sok minden következik, mert az extrovertált embernek sokkal nagyobb szüksége van a társasági életre, a közösség visszajelzésére, hogy mások mit gondolnak róla, hogy valamilyen értelemben egy közösség tagjaként dolgozhasson, mint az introvertált személyiség, aki önmagában is nagyon jól elvan. Egy kutató, mindegyik típus, vagy mindegyik

személyiség-jegy valamilyen foglalkozásra valóban indukál. Mindegyik preferencia tulajdonképpen képessé tesz bizonyos foglalkozások betöltésére. Pl egy kutató-mérnök, egy biokémikus, aki petricsészékbe kell, hogy teszegessen indikátorokat, az inkább extrovertált, vagy inkább introvertált lesz? Nyilván introvertált, mert a petricsésze ritkán köszön vissza, hogy de jó, hogy csöppentettél belém, de egy extrovertáltnak nagyon nagy szüksége lenne erre a visszajelzésre. Egy introvertáltnak nem, mert ő tudja, hogy jól csöppentett bele, tehát annak nem kell mondani. Hajlamosít természetesen a mi személyiségünk, hogy milyen szerepet játszunk, milyen foglalkozást választunk magunknak, és nyilván a mai modern alkalmazásban azért van a személyiség-profiloknak olyan nagy sikere, mert valóban bizonyos diagnosztikai határokon belül segít nekünk abban, hogy eldönthessük valakiről, hogy az a foglalkozás való-e neki, vagy nem. Betenni egy

könyvelésbe egy extrovertált személyiséget, az valószínűleg nem lesz Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 45 túlságosan sikeres. Mondhatni, hogy biztos, hogy nem Mert a számlakönyvek ritkán adnak visszajelzést. A második ilyen nagy kategória az inkább azzal kapcsolatos, hogy valaki honnan szerzi be a világból érkező információt? Tehát hogy hogyan szerzi be a világból érkező információt? Honnan szerzi be az információt, vagy hogyan, egészen pontosan. Megint a két nagy osztályozási mód megint azzal áll kapcsolatban, hogy vannak az úgynevezett észlelők, és vannak az úgynevezett intuitívek. Kérdezem, ismeri valaki ezt az osztályozási rendszert? Mert akkor nyilván unalmas neked. Inkább arra vonatkozik, hogy az észlelők azok, akik a tényekre koncentrálnak. Ők azok, akiket borzasztóan érdeklik az úgynevezett tényszerű információk. Mindent szeretnének mennyiségivé tenni. Nemcsak

az a lényeg, hogy hoztál kenyeret, hanem felteszi azt a kérdést is, hogy na de hány kilót? Vagy például milyen kenyeret hoztál? Barnát, fehéret? Veknit? Hosszút? Franciát? Az észlelőt sokkal inkább ezek az úgynevezett tényszerű, adatjellegű, mennyiségi fogalmak érdekelnek, ha egy észlelőnek azt mondjuk, hogy van egy bélyeggyűjteményem, akkor nem azt fogja mondani, hogy de jó neked! Hanem azt fogja mondani, hogy hány bélyeged van? Hogy milyen korú bélyegeid vannak? Hogy milyen színű a bélyegalbumod? Tehát egy hihetetlen információ-éhség áll az észlelő emberektől, és szeretnének minél többet megtudni. Minél, de minél, de minél többet megtudni S mindezt a tényadatot megtanulni, felhalmozni, számszerűsíteni, rendszerezni, pláne ha az már egy további tulajdonsággal párosul, akkor az egy igazán fantasztikus kutatói elmét, személyiséget hozhat létre. Az intuitívak ezzel szemben nem nagyon foglalkoznak ilyen

számszerűsített, adat-jellegű információkkal, ők a holisztikus szemléletűek, akik azt mondják, hogy a világban megjelenő jelenségeket, mint egészet próbálják befogadni, és nem részleteiben vizsgálják. Hogy ha egy észlelőnek azt mondjuk, hogy vettünk egy új kocsit, akkor az észlelő azt fogja feltenni, hogy igen? Milyen típus? Hány hengeres? Hány literes fogyasztású? Hány sebessége van, nem tudom még micsoda, mert én intuitív vagyok, nem egészen tudom, hogy az észlelőket mi érdekli igazán. Az intuitív mit fog igazán gondolni? Hogy hová menjünk vele? Vagy de jó! Holnaptól nem kell metróznom. Vagy valami egészen mást, már inkább a kontextusra koncentrál, amiben ennek a dolognak bármiféle jelentősége van. Nyilvánvalóan mind a két személyiség-típusnak óriási előnye van, hogy mire való, mire használható. Pl foglalkozások tekintetében Az intuitív személyiség inkább olyan foglalkozásokban lesz sikeres, vagy olyan

foglalkozásokban lesz hasznos, vagy nyilvánulhat meg, ahol egészben való rálátásra van szükség, ahol nem részletekkel kell foglalkozni. A harmadik inkább azzal kapcsolatos, mint kategória, ami mentén a személyiségeket osztályozni lehet, hogy mit kezd ez az ember az információval? Mit kezd az információval? Két nagy kategória, az egyik a gondolkodó típus, a második pedig az érző. Azaz a gondolkodó típus az a megszerzett információt Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 46 valamilyenféle rendszerben fogja osztályozni, fiókokat gyárt, kategóriákat, mappákat, halmazokat, és a rendelkezésére álló információkat, akár egészben szerezte be, akár részleteiben, mindenképpen valamiféle kategóriába fogja sorolni. Ezzel szemben az érző igazából tényleg érzelmi alapon fog az információval bármit kezdeni. Ha egy intuitív, érző személyiségnek azt mondjuk, hogy vettem egy új kocsit,

akkor azt fogja rá reagálni, hogy de jó! És viszont ha én egy észlelő gondolkodó típus vagyok, akkor azt mondom, hogy mi az, hogy de jó, miért nem kérdezed meg, hogy milyen típus, hány sebessége van, és mennyiért vettem? Egy észlelő-érző azt fogja mondani, hogy tök mindegy, hogy mennyiért vetted, és hogy hány sebessége van, piros? Teljesen más lesz a megközelítési módja. Az érző megmarad abban, hogy a rendelkezésére álló információ, illetve világ eseményei, azok kvázi milyen jellegűek, milyen természetűek. Nem akarja ezeket feltétlenül rendszerezni, kategorizálni, halmazokba sorolni. S a negyedik, illetve azt is mondhatnánk itt, hogy hogyan dolgozza fel, azt talán még pontosabb kérdés lenne a harmadiknál. Nemcsak mit kezd vele, hanem hogy hogyan dolgozza fel? S az utolsó nagy kérdést úgy lehetne meghatározni, hogy mire használja? Mire használja azt az információt, helyzetet, ismeretet, amit beszerzett? A két nagy

kategória az úgynevezett ítélkező típus, a másik pedig az alkalmazkodó, vagy hát észlelő. Az észlelést itt már használtuk, ez inkább az alkalmazkodó, ami azt is jelenti, hogy igazából az ítélkező típusok a rendelkezésre álló információt valamire feltétlenül fel akarják használni. Csak akkor van értelme számukra a rendelkezésre álló információnak, ha azzal valamit konkrétan kezdeni is tudnak, ha azt valamire alkalmazhatják. Pl onnan tudjuk, hogy valaki ítélkező típus, hogy ha hazamegy, és azt mondja, hogy te tudtad azt, hogy te egy ítélkező típus vagy, akkor tudhatjuk, hogy biztos azok vagyunk, mert ezt az információt, ami a rendelkezésünkre áll, rögtön fel akarjuk használni. Rögtön kérdezni akarunk vele valamit. Mert ha valaki ezt az előadást meghallgatva elkezd prédikálni, vagy elkezdi ezt továbbadni és tanítani, és valamilyen módon erről beszélni másoknak, az biztos, hogy ítélkező típus, mert a

rendelkezésére jutó információt már fel akarja használni, tovább akarja adni, valamit kezdeni akar vele. Az alkalmazkodó típus ezzel ellentétben, nem akar vele kezdeni semmit. Legalábbis kívülről, hanem maga számára akarja felhasználni ezt. Számára nem a külső térben, nem a mások számára kifelé forduló módon felhasználás-mód a lényeg, hanem ő alkalmazkodik az adott helyzethez, az adott információhoz, azt nézi meg, hogy a maga számára mit jelent ez? Hogy maga számára. Nem helyzetben, nem kifele fordulva akarja használni, hanem a maga számára. Ez az a 8 nagy kategória, amelyik mentén a jungi tipológia a személyiségeket erre a 16 típusra osztja. Amit most körbe adok, itt azt találjuk ezen a táblázaton, hogy ezt az úgynevezett ennek a 8 kategóriának a kombinációjából mi az a 16 személyiség-típus, amelyik a jungi karaktertipológia, vagy személyiség-elmélet szerint kijöhet. Gondolom, hogy mindenkinek van már egy benyomása

arról, hogy ő, az általam elmondottak Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 47 alapján hová sorolható, milyen az ő személyisége? Arra kérnélek, hogy ebből a kétoldalas táblázatból keressétek ki azt a típust, ami szerintetek vagytok, és nézzétek meg, nagyon jellemző-e rátok. Ha valaki úgy érzi, hogy én introvertált vagyok, és nemcsak introvertált, hanem intuitív, érző, ítélkező személyiség-típus vagyok, valóban tényleg illik-e rám ez a leírás alapján? Ott az angol rövidítés van, az észlelőt angolul S-betűvel jelölik, az intuitivet pedig N betűvel, mert az I betű az introvertált jelöli. Az E és I ami ennek a négy betűs kódnak az eleje, az tehát ebből jön, hogy extrovertált, illetve introvertált. Az észlelő S betű, mint az intuitívet N-nel jelölik, mint A gondolkodót T-vel jelölik, mint thinker, az érzőt pedig úgy nevezik, hogy feeler, és F betű jelöli, az

ítélkezőt judgernek hívják, tehát J betű jelöli, és az alkalmazkodót plieblernek nevezik és P betűvel jelölik. Így jönnek ki a betűkombinációk. E és I, S és N, T és S, illetve J és P A saját elképzelésetek szerint rátok illik-e az a személyiség-típus, amit ebben a táblázatban találtok? Természetesen minden személyiség-jegynek megvan a maga árnyoldala, és megvan a maga napfényes oldala. Ezek a külső-belső tulajdonságok, ezek nagyon sokféleképpen felfoghatók. Én had írjam fel ennek a pozitív megfogalmazását Extrovertáltakat általában széleskörű érdeklődés jellemzi. Mi ennek a gyakorlati haszna? Az, hogy az adott személy a lehető legszélesebb érdeklődési körrel fog rendelkezni. Ezzel szemben az introvertáltnak pontosan az lesz az erőssége, úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy az összpontosítás rémségére képes. Míg mondjuk egy extrovertált, pontosan azért, mert az érdeklődése nagyon-nagyon széleskörű

többnyire, éppen ezért kicsit felszínes is marad a megismerésében, sőt, akár felszínes is maradhat mindenben. Az introvertáltak ezzel szemben sokkal mélyebbre jutnak, sokkal jobban képesek összpontosítani, sokkal inkább képesek a dolgok mélyére hatolni. Ugyanúgy az úgynevezett észlelőknek nagy előnye, hogy tényekre támaszkodnak. Amit ők állítanak, az általában nagyon is alátámasztható valamiféle konkrét információval, az van, amit ők állítanak, amit ők tudnak, az mindig tényen alapul. Ezzel szemben egy intuitív nem mindig tényekre alapoz, hanem nyilvánvalóan valahol a hallomása, vagy úgy tudom, hogy vagy valaki azt mondta, hogy. én így érzem, hogy , vagy azt sejtem, hogy . De éppen ezért az ő nagy erősségük az, hogy mindig képesek a lehetőségeket megragadni. Meglátják azt, hogy hol vannak a kiskapuk, hol vannak a nyitott ajtók, hogy merre lehet tovább menni, a lehetőségek megragadása, a legnagyobb erősségük. A

gondolkodóknak, a thinkereknek a legnagyobb erősségük az, hogy hihetetlen jó logikai és elemző-képességük van. Fantasztikusan jól tudják végiggondolni a dolgokat, és azt rendszerezni. Ezzel szemben, ennek az árnyoldala ez lehet, hogy pontosan, pláne, ha az egy észlelő típussal párosul, egy kicsit olyan tárgyilagos, kimért, távolságtartóvá tesz. Az érzőknek a legnagyobb előnyük az, hogy képesek a melegségre és együttérzésre. Tehát fantasztikus módon képesek átérezni, melegség és együttérzés, az érző típusok azok, akik másokhoz borzasztó együttérzéssel, empátiával tudnak Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 48 fordulni. Valahol az ítélkező típusoknak a legnagyobb előnye, hogy konkrétan megszerzett információknak praktikus alkalmazhatóságát nézik, tehát azt mondanám, hogy a szervezés, megvalósítás, gyakorlati alkalmazhatóság. Ezzel szemben az alkalmazkodó

típusoknak az idomulás, alkalmazkodás a legfontosabb tulajdonsága. Tehát az extrovertáltak széleskörű érdeklődés, introvertáltak összpontosítás, mélységek. Észlelők tényekre támaszkodnak, az intuitívek meg tudják ragadni a lehetőségeket, lehetőségek megragadása. A gondolkodók logika és elemzés. Az érzők melegség és együttérzés Az ítélkezők szervezés és megvalósítás. Az észlelők legnagyobb előnye, hogy alkalmazkodóak Érzékelőre javítsuk ki az észlelőket, amiből nyilván látszik, hogy nem egy érzékelő típus vagyok. Ha érzékelő típus lennék, akkor tudnék a tényekre támaszkodni Ebből máris elárultam, hogy nem érzékelő típus vagyok, hanem intuitív, és amit alkalmazkodónak mondtunk, az az észlelő. Nagyszerű! Felállítottunk egy 16 osztályba sorolt személyiség-típust és mindenki boldogan rátalálhat arra, hogy ő milyen személyiség, és azt mondhatja, hogy én – én most magamról beszélek – én

egy extrovertált, intuitív, érző, ítélkező típus vagyok, én ez vagyok ugyanis a személyiség-típusaimat tekintve. Extrovertált, intuitív, érző, ítélkező típus. Ha meg kéne betűvel mondani, akkor ENFJ vagyok De jó! És akkor a legtöbb ember, amikor megkapja ezt a személyiség-jellemzését, a személyiség-profilját, ebből rengeteg minden következik. Én ilyen személyiséggel rendelkezem, leginkább mire lehet következtetni, ha ilyen a személyiségem, akkor arra lehet következtetni, hogy bizonyos helyzetekben én hogyan fogok viselkedni, hogyan fogok reagálni? Ebből a személyiségtipológiából az derül ki, hogy bizonyos szituációkban én hogyan fogok reagálni, hiszen az egész modell miből indul ki? Hogy milyen viselkedési mintákkal rendelkezem? Mik azok a szokványos viselkedési minták, azaz az emberek elfogadott keretek között egy adott szituációra hogyan reagálnak? Tehát ennek az alapja, a személyiség-tipológia alapja az, hogy az

emberek szokványos módon, szokványos helyzetekben hogyan szoktak reagálni? Mi van akkor, hogy ha nem szokványos helyzetek vannak? Abban a pillanatban a személyiség-elmélet, és a személyiség-tipológia már nem nagyon segít nekünk, mert a nem-szokványos helyzetekben megjósolhatatlan, hogy egy adott személyiség-típushoz rendelt ember hogyan fog viselkedni. Csak azt tudjuk mondani, hogy amikor egy tömött buszra fel kell szállni, akkor az adott ember a személyiség-típusának megfelelően hogyan fog viselkedni, mert ez egy szokványos helyzet. De a szokatlan helyzetekről semmit nem mond. Tehát a személyiség és a személyiség használata tulajdonképpen csak az úgynevezett társas interakciókra, az úgynevezett szocializációs folyamatokban általánosan megjeleníthető szituációkban jelenik meg. Egyáltalán hol lehet nekem személyiségem? Emlékszem egyszer, nagyon szerettem gyerekkoromban, volt egy Garfield rajzfilm, ahol a John elmegy egy

személyiség-fejlesztő tréningre. Ismeritek – Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 49 gondolom – a figurát? Ott, hogy kedvet csináljanak nekik a személyiség-fejlesztő tréninghez, kiáll egy, úgy van karikírozva, hogy egy eléggé magába forduló szerencsétlen, mielőtt elvégeztem volna X.Y személyiség-fejlesztő tréningjét, nem volt személyiségem, de most, hogy már elvégeztem, fantasztikus személyiségem van, és már nem is félek mások előtt nyíltan beszélni erről. Köszönjük szépen, megtapsolják, és akkor John azért van ott, hogy neki személyiséget építsenek. Akkor ilyen hasznos tanácsokat, akkor határoztam el, hogy tréner leszek valószínűleg, hasznos tanácsokat adtak neki, pl. hogy ha valaki érdekes személyiség akar lenni, akkor beszéljen külföldiül. Pl miután ez Amerikában játszódik, beszéljünk kanadaiul. Ami majdnem olyan, mintha amerikaiul beszélnénk, de minden

mögé odatesszük, hogy eeee. Jól érzi magáteeee? Azt mondtam, hogy ha ez a személyiség-építés, ilyet mi is tudunk csinálni. De tényleg így van, a pszichológusoktól előre elnézést kérek, hányan vannak itt? Senki? Egy? A feleségem is az, tehát minden bűn megbocsátható, nagyon nagy tiszteletem a pszichológusoké, de tudni kell, hogy a klasszikus értelemben vett személyiség-fejlesztés az elsősorban valahol ezt a szintet érinti, és a maga szintjén teljesen hiteles és adekvát, csak amikor arról beszélünk, hogy spirituális önismeret, akkor arról beszélünk, hogy ennek vannak mélyebb szintjei. Akinek személyiség-zavara van, azon segíteni kell, annak segíteni kell felismerni a maga belső erőforrásait, hogy milyen típusba sorolható, hogy ő mit tud aktivizálni, mit nem, melyek azok a viselkedési minták, amit ki tud javítani, melyek azok, amiket nem, de ennek megvan a maga határa. Pont a jungi pszichológia az amely ezeket a határokat

bőven szétfeszíti, sőt, a pszichoanalízis, mint módszer mélyebbre megy, de igazából mennyire, az egy más kérdés. Ezt a Tar Ildikó, akik a Szintézis egyéb előadásaira is járnak, sokszor hallhatják őt, írta most az új könyvét, „Álmaink tükrében”, és az Ildikó avval foglalkozik, hogy az álom-személyiség, az álomélményekben megélt személyiség az mennyivel mélyebb, sokkal hűebben tükrözi azt a fajta tudattalan, árnyékénünket, amelyik a személyiségünk mögött rejtezik, és mint ilyen sokkal közelebb áll a mi felsőbbrendű énünkhöz. Tehát az álmunkban megélt személyiségünk sokkal, de sokkal jobban tükrözi azt a felsőbbrendű énünket, akik valójában vagyunk. Amikor valaki álmában azt éli meg, hogy hentes módjára egy csatamezőn másokat kaszabol, és ő ezt megéli, mint személyiséget, és azt mondja, hogy de jó volt ez a véres tusa, de reggel felébred, és ilyen kicsit zavartan azt mondja, de hát ez nem én

vagyok! Én joviális tanár úr vagyok egy középiskolában és elmegy, akkor mit lehet tudni? Hogy elfojtja. Igazából az ő benne lévő árnyékénje sokkal de sokkal, éppen a felszínre akar törni Az Elixír Magazinban, szintén Tar Ildikó könyvéből, egy ilyen kis összefoglaló, az énségnek, a személyiségnek a különböző rétegeiről, nagyon egybevág azzal, amiről én ma itt beszélek. Aki szeretné, tényleg ajánlom figyelmébe, hogy nézze meg, másrészt pedig nekem is van benne egy cikkem, mint mindig, ami viszont nagyon egybevág Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 50 azzal, amiről most beszélek, tehát már csak azért is érdemes elolvasni. Az is a különböző mélyrétegekről szól. Természetesen az, hogy miért nevezi árnyék-énnek Jung ezt az „én”-t? Azért, mert ez általában a felszínes személyiségünk, vagy a világ felé megnyilvánított személyiségünknek pont az

ellenkezője, pont az ellentéte. Ez az érdekes, hogy a valóság a teljességre törekszik. Ha valaki kifele nagyon jó ember, és mindenkivel udvarias, és mindenkivel segítőkész, akkor álmaiban egész biztos mi lesz? Ennek a totális ellentéte, önző, királyként álmodhatja magát, vagy akit szolgák ezrei szolgálnak ki, az az ember, aki alárendelt módon karitatív tevékenységet folytat, és beteg embereket gondoz egész nap, és ezzel valóban ez az ő személyisége és összhangban van vele, az árnyék-énje pont az ellenkezője lesz, amit nem mindig élhet ki, csak például álmaiban. Az ő árnyék-énje pont az az én, aki nemhogy másokat segít, és másokat gondoz, hanem másokat pusztít, másokat rombol. És ha valaki ugyan arról álmodik, amilyen valójában, akkor mi van? (Hallgatói kérdés) Akkor ez lenne a cél. Természetesen ez a cél, hogy előbb-utóbb az álomban megélt személyiségünk és a külvilágban megjelenő személyiségünk

összhangban legyen, vagy tükrözzék egymást. Kvázi ez a fény-árnyék ellentét ez a fajta külső és belső személyiség ez összhangba legyen egymással. Nagyon sokféle dologra lehet ezt bontani. A legtöbb ember, miért beszélek erről a két szintről ennyire részletesen, azért, mert a legtöbb ember egész életében, amikor arról beszél, hogy „én”, soha nem lépi át ennek a kettőnek a küszöbét. Illetve átlépi, de álmában egyedül. Talán az álom az egyetlen olyan állapot, amikor ezt átlépik. Azt is szoktuk mondani, hogy amikor valaki átlépi a saját énségének ezeket a küszöbeit, akkor már bizonyos értelemben módosult tudatállapotokba kerül. Mikor szembesülhet valaki az énségének mélyebb rétegeivel? Ha valamilyen módosult tudatállapotba kerül, és a módosult tudatállapotok teszik lehetővé számára, hogy szembe nézzen azzal, aki az ő személyiségének, aki az ő énjének mélyebb rétegei. Ilyenek lehetnek például

valamilyen mesterségesen létrehozott hipnotikus állapot, autoszuggesztió, valamiféle önhipnózis, ami segíthet ezeket a belső élményeket felszínre hozni. Természetesen a meditáció, mint módszer, ami belépést enged a belső terekbe. De egy nagyon fontos dolog van, ezzel kapcsolatban, hogy amikor ezt a belső világot már eleve a személyiség is egy elzárt dolog, aminek általában csak, mint a jéghegy csúcsának a csúcsával találkozunk, miközben mindenki tudja, hogy a felszín alatt ott úszik egy hatalmas nagy. A személyiségünk mélyebb rétegeivel sem mindig szembesülünk. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 51 Tehát ezt mindenki tudni szokta, hogy az a szerep, amiben megjelenek, az tényleg csak a jéghegynek a legesleges-legteteje. Miért pont ezt a szerepet játszom? Miért pont ez a foglalkozásom? Miért pont ezt nyilvánítom meg magamból a világnak, miért nem mást? Azért, mert ilyen a

személyiségem, ez már egy nagy dolog, ha valaki ezt felismeri. Miért vagyok én orvos? Miért vagyok én sebész? Azért vagyok sebész, mert a személyiségem tulajdonképpen egy olyan típus, aki kimondottan, ha ezt a tipológiát akarnánk nézni, be lehetne sorolni, persze orvosok között mindenféle típus található, de a melegség és együttérzés nehezen. Az nem lesz sebész, aki érző típus. Azért, mert nem mer belevágni egy betegbe Az, hogy én egy szikét beledöfjek valakibe, és felvágjam a húsát, és utána az véres cafatokat összevarrjam, az alapvetően nem egy meleg, és együttérző ember alapvetően, és valószínűleg tényekre támaszkodó lesz. De ha mélyebbre megyünk, a személyiség mélyebb rétegeibe, akkor azt fogjuk találni, és ez minden esetben tényleg így van, hogy a sebészek azok agresszív típusok. Nagymértékű agresszió rejlik bennük, amit tulajdonképpen nem bűnözőkként élnek meg, hanem úgymond ennek a típusú

agresszió kiélésnek egy szocializált formáját választják. Tehát nem úgy vágom bele a kést valakibe, hogy a sarkon áll, hanem úgy, hogy közben el van altatva. Mennyivel egyszerűbb! Ami nem azt jelenti, hogy az orvos, amikor ő a saját személyiségét megéli, és a saját szerepét, akkor ne lenne egy végtelenül kedves, aranyos, barátságos, türelmes, szerető személyiség. Csak a személyiségének mélyebb rétegeiben, mondhatni, hogy az ő árnyék-énje az, amelyik ilyen. Megint azt mondom, hogy a foglalkozások, szerep, amit az ember kívül hord, a maga perszónája, tökéletesen tükrözi az ő mélyebb rétegeit. De borzasztóan elmentünk a pszichológia vizeire, pedig ez nem volt szándékom. Az mindenképpen fontos, hogy van egy határ, ahol a mélyebb rétegek már csak egyfajta módosulással jöhetnek a felszínre. A legnagyobb tévedésben azok az emberek élnek, akik azt gondolják, hogy az én felsőbbrendű én-emet meg tudom úgy tapasztalni,

hogy közben megtartom az egomat, megtartom az én felszínes én-emet, a felszínes tudatosságomat. Ha például a felsőbbrendű énnel való szembesülést egyfajta megvilágosodás-élménynek tekintjük, és azt mondjuk, hogy amikor a felsőbbrendű énemként megtapasztalom magamat, akkor „én” megvilágosodom, akkor mit értünk ez alatt? Itt jön az a fogalom-zavar, hogy „én” megvilágosodott vagyok. Az énem melyik szintje a megvilágosodott? Én, mint Tarr Bence? Mit fogunk elveszteni egészen biztosan, amikor a mélyebb rétegek az összes perszónánkat. Az összes perszónánkat nem lehet a megvilágosodásba magunkkal vinni. Az a képzet, hogy Tarr Bence valaha megvilágosodik, az helyből ki van zárva. Már csak logikailag is képtelenség. Ugyanis ez a típusú személyiség, az a fajta én-azonosság, önazonosulás, ami mindaddig amíg én azt gondolom, hogy Tarr Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 52

Bence vagyok, és ezzel azonosítom magam, addig köztem és a felébredés között áll, köztem és az önmagam mélyebb megismerése között áll. Én ezeket a felszínes személyiségeket, akár a perszónát, akár az úgynevezett tulajdonság-halmazokat, viselkedés-módokat nem vihetem magammal. Mit mondott, hogy visszakanyarodjunk oda, ahonnan indultam, hogy a delphoi jósda, hogy „ismerd meg önmagadat”, ismerd meg az autont. Az auton, aki önmagad vagy, az önvalód, mert hogy így is szokták nevezni, az önvaló az itt van legbelül. A delphoi jósda legmélyén, a szentélyben. A szentélybe viszont nem léphet be az, aki nem vesztette el ezeket a külső rétegeket. Ma félünk ettől a kifejezéstől, vagy nagyon sokaknak pejoratív módon szól, hogy ezotéria, hogy „belső tér”. Pedig mit jelentett ez igazából, annak az eredeti érelmében, amikor egy szentélyről, vagy egy misztérium-iskoláról volt szó, de maradjunk a szentélynél, a görögöknél

a szentély mindig alapvetően mindig, most egy nagyon sematikus rajzot fogok felrajzolni, de így nézett ki: volt egy fallal körülzárt épület, s ennek a templomnak volt egy udvara. És a templomnak volt, a templomkereten belül volt egy szentély, és a szentélyen belül még egy szentély. Így. Aki bejött a templom udvarába, és nem volt beavatott, az legfeljebb a templom kertjébe léphetett be, a külső térbe. Ezt hívták exo-térnek Ez volt az exo-terré, a külső föld, külső hely. Ide léphetett be, és itt hallgathatta a nem beavatottak, a nem felhatalmazottak a vallási, vagy a misztériumra vonatkozó tanításokat. De a szentély legbelsejébe, ahol maga az adott misztérium megtestesítője, valamiféle istenség trónolt, oda csak úgy lehetett bejutni, hogy egyrészt valaki megkapta rá a felhatalmazást, és a felhatalmazásnak az volt a lényege, hogy el kellett veszítenie bizonyos tulajdonságokat, hogy a hátsó bejáratot megtalálva belépjen. De

rögtön egy falba ütközött, megint egy újabb réteget le kellett magából vetkőzni, hogy bejuthasson a legnagyobb szentélybe. Három lépcsőt kellett megtennie, hogy betérhessen ebbe a belső térbe, amit ezoterrének, belső térnek hívtak. Az ezotéria a belső teret jelenti, ahol a misztériumok őrzője lakik, az önvalónk, ahol a mi felsőbbrendű énünk található. Oda csak úgy lehetett belépni, és csak úgy juthatunk oda el, hogy ha ezt a három szinten való levetkőzést megtesszük. A legkülső az nyilván az, amikor valaki elfelejti a szerepét. Amikor valaki belépett egy templomba, nagyon szigorú szabályokhoz volt kötve, ünnepi ruhát, fehér leplet kellett öltenie, meg kellett oldania a saruját, minden világi tulajdonát kívül kellett hogy hagyja a templomon kívül. Hogy léphet be? Már eleve egy letisztult formában, egy fehér lepelben, egy egyszerű ruhában, ahogy ő mindenki mással egyenértékű volt. Nem vihette magával a

perszónáját Két ember, aki ott ült a templom udvarán egymás mellett, ugyanazt a fehér leplet viselte, nem lehetett tudni, hogy az egyik koldus, a másik király. Mert már a templom kertjében nem viheti magával az ember a személyiségét. Mi az értelme, mi volt az értelme a szerzetes-rendeknek? Hát ugyan az. Amikor valaki a szerzetesrendbe belépett, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 53 oda már nem vihette magával a világi rangjait. A világi életnek a letételét jelentette. De attól még vitte magával a személyiségét, hogy ennél a felosztásnál maradjunk. De ha a személyiségéhez ragaszkodik, és azt mondja ilyen vagyok, olyan vagyok, akármilyen, nem juthat beljebb. Ahhoz, hogy beljebb juthasson, ahhoz ilyen értelemben a saját viselkedéstipológiáját, saját behaviourizmusát, saját személyiségét, személyének igazi lényegének, az önvalójának a groteszk torzulást is le kell tenni,

maradjunk annál, hogy önvaló. És nem viheti tovább S a személyiségünk nagyon az a tudattalan árnyék-énje az a másik, ami sokkal közelebb áll valahol még egy harmadik dologhoz, amit én karakternek nevezek, de a pszichológia kicsit mást ért ez alatt. Én nem a pszichológiai értelemben használom a karaktert. Igazából a mi legbelsőbb indíttatásainkat, a bennünket hajtó, alapvető erőket testesíti meg. A minőségeket. Valahol a modern európai pszichológia temperamentum fogalma jár ehhez a legközelebb, milyen az én temperamentumom? Milyen az én vérmérsékeltem? De azt is jelenti, hogy milyen az én hőmérsékletem? Milyen az elemi erő, ami bennünk van? Csak hát a temperamentum akár a nyugati pszichológiát nézzük, visszavezet oda, hogy ezek igazából minőségekhez köthetők, mert amikor azt mondom, hogy valaki kolerikus temperamentumú, akkor az mit jelent? Hogy tüzes. Amikor azt mondom, hogy szangvinikus valaki, mint temperamentum, ha

ismerősek ezek a kifejezések, akkor az mit jelent? Adott esetben légies, levegős. Az elemekre vezetjük vissza, és minden ember visszavezethető temperamentumát tekintve, a pszichológia is használja ezt a kifejezést, hogy szangvinikus, kolerikus, flegmatikus, melankolikus, és mindegyiket egy-egy elemhez rendel. Akkor viszont, ha egy elemhez lehet rendelni, akkor miért ne lehetne egy olyan karaktertipológiát felállítani, ami már a négy elemet egyben valamiféle minőséggel is párosítja, és azt mondja, hogy kardinális, stabil, labilis. És akkor már hol vagyunk? Amikor azt mondjuk, hogy kardinális tűz? Asztrológiánál. Az asztrológia pl. mint tipológia, mint karakter-tipológia, legalább annyira adekvát, hogy ha ennek eredeti értelmét vesszük, mint amennyire a pszichológiai megközelítés. Egy Kos, az milyen lesz pszichológiai osztályozásban? Egy kardinális tűz, azaz milyen temperamentummal bír? Kolerikus lesz biztos. Ezek a rendszerek nem

kizárják egymást, hanem igazából segítik, támogatják, csak az egyikre azt mondjuk, hogy tudományos, a másikra azt, hogy ál-tudományos, vagy para-tudományos, vagy meta-tudományos, vagy nagyon egyszerűen tudománytalan. Pedig ugyan annyira karakter-tipológiáról van szó, és ugyanúgy segítséget nyújthat mindenkinek, hogy az önmaga mélyebb rétegeit már a személyiségén túl levő energetikai szinten lévő én-képét megragadja. Amikor valakinek a kezébe adunk egy születési horoszkópot, maradjunk az asztrológiánál, mi az, amit ő lát? Mi van oda lerajzolva? Az, hogy milyen ő? Én Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 54 Skorpió vagyok, Ikrek Ascendenssel? Ez mit jelent, nem egy szimbólumrendszer, szimbólumokon keresztül teszi megragadhatóvá, de mit ír le egy születési horoszkóp? Azt mondjuk, hogy a karaktert, ez egy karakterrajz. Milyen az én személyiségem? Nem a személyiségem. Nem az

önvalóm Milyen az én karakterem? Az én önvalóm, az én igazi lényegem milyen alapvető erőket hoz magával a világba? Mik az alapvető lehetőségei? A karakter. Mi az én alapvető karakterem? Ezek az erők hajlamosítanak engem arra, hogy valamilyen személyiség-típusom legyen. A személyiségtípusom hajlamosít engem arra, hogy milyen foglalkozásom legyen, milyen perszónákat öltsek magamra. De igazából ez egy sokkal mélyebb szint, ez energetikai szint, amit igazából a karaktertipológia ír le. Amikor én a karakter szót használom, mármint én, Tarr Bence, mint perszóna, akkor a karakter alatt ezt az energia-térképet értem, amivel mindenki rendelkezik. Ez a szűkülő idő borzasztó nagy kényszer, mindig Platón jut eszembe, aki Szókratész szavaival azt mondta, hogy a filozófia csak annak való, akiknek van idejük, ezzel kétségtelen egyetértek én is. Ahogy egyre tovább jutunk, itt már azt látjuk, hogy itt már a karakter szintjén már csak

erőkről, energiákról lehet beszélni. Amikor valaki megéli a maga karakterét, akkor igazából erőket él meg Amikor a maga karakterével azonosítja saját magát, akkor valamiféle erő birtokába kerül, és ahogy jutunk a felsőbbrendű énünkhöz, a valódi önvalónkhoz, kevésbé marad számunkra konkrétan megragadható valami. Ez a nagyon érdekes Azt mondtam az elején, hogy a megoldás fogalmával, hogy minél jobban oldjuk meg a személyiségünket, minél jobban, minél közelebb jutunk a megoldáshoz, annál kevesebb marad, mint konkrétan megragadható valami. Ha túllépünk a saját perszónánkon, a saját személyiségünkön, a saját karakterünkön, és még mélyebbre jutunk, szinte alig marad valami konkrétum. Na de hát akkor milyen vagyok én? Ha nem vagyok ilyen személyiség, nem vagyok ilyen karakter, akkor milyen vagyok? És itt jön az ego, itt jön az ego harca. Nekem valamilyennek lennem kell. Az ön-definiálás, és a tévesen értelmezett

én-azonosság az ragaszkodik ahhoz, hogy én vala-milyen legyek. Mindegy, de valamilyen Még bűnözőnek is jobb lenni, mint semmilyennek. Még csúnyának is jobb lenni, mint semmilyennek. Az összes negatív tulajdonságaival szívesebben azonosul az ego, mint ha azzal kellene azonosulni, hogy én nem vagyok semmilyen. Márpedig ha lefosztjuk az emberről ezeket a rétegeket, a hagymának ezeket a külső héjait, akkor ott klasszikus értelemben, és szokványos fogalmi gondolkodásunk számára nem marad megragadható valami. A mi önvalónk semmilyen, ha lehet ilyet mondani, semmilyen, és a buddhizmus egy fogalommal írja ezt le, hogy tathá, hogy olyan. Ez egy rámutató szó, ami azt jelenti, hogy ilyen, csak megélni lehet, nem lehet leírni, és ha megnézzük azt például, hogy a buddhista szentiratok hogyan beszélnek erről a belső lényegről, erről az önvalóról, akkor azt mondják, hogy ez anátman. Ez nem az, aminek te gondolod Tarr Bence László: PARTTALAN

KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 55 Az anátman nem annak a tagadása, hogy van ott valami, mint azt nagyon sokan tévesen értelmezik, hogy ha lebontjuk a hagyma héját, nincs a végén valami, de van. A buddhista tanítás azt mondja, van, de ez a valami üresség-természetű, ami csak annyit jelent, hogy fogalmilag nem megragadható. Fogalmilag mentes És „én”, amikor a saját önvalómat megélem, nem valamilyenként élem azt meg, hanem egyszerre minden és egyszerre semmi. Egyszerre akármilyen és bármilyen, és mégis semmilyen. Az összes lehetséges személyiség-típus illik rá, és egyik sem. De semmi köze a személyiséghez Ezek fölött van, illetve ezektől mentes Az a nagyon nehéz a legtöbb ember számára, és ezzel zárom a gondolatom, hogy amikor a felsőbbrendű énjével találkozik, és tényleg ezt megéli, megtapasztalja, akkor igazából mi az, amit megél a megtapasztalása szempontjából? Önmaga hiányát. S ez a

legtöbb ember számára hirtelen borzasztóan ijesztő és félelmetes, mert nincs ott ő. És amikor az „én” hirtelen elveszíti önmagát, amikor az ego kihuny, ezért nevezik ezt a buddhizmusban nirvánának, ellobbanásnak, mert ez az ego, ez az „én” ez ellobban. S nincs helyette semmi A nirvána ennyit jelent, hogy ellobbanás. Semmi többet Ellobban az ego, ellobban az én, és nincs ott helyette semmi. Ez a semmi, ez a mi igazi önvalónk Aki fél ettől a semmitől, mert egoja ezt a félelmét, csak az ego fél, az ego fél ettől a fajta kihunyástól, méghozzá nagyon, mert még egyszer mondom, ragaszkodik ahhoz, hogy valamilyen legyen. De aki ezt átéli, és képes az egoját elengedni, az énjét, annak lehetősége nyílik arra, hogy ezzel az igazi önvalóval eggyé váljon. S ezzel eggyé válik, akkor viszont minden többi rárakódott réteg legfeljebb már csak valamiféle illúzióvá válik. Óriási párhuzamot fedeztem itt fel, amikor az atomot is

bontjuk, mert ugyanaz. Ha az atomot lebontjuk, ugyanezt találjuk a végén. Innen fogjuk folytatni, hogy nézzük akkor meg, hogy a következő alkalom azt a címet viseli, hogy önmegvalósítás és önmegvallásosítás a hitvallás-szentség viszonyáról. Leplezetlen őszinteséggel a meditáció, vallásgyakorlat hasznáról, káráról, korlátairól és hasznos felismeréséről. Arról fogok itt leginkább beszélni a következő alkalommal, hogy a vallás-gyakorlás, és egyáltalán a meditációs formák, illetve a különböző realizációs eszközök mennyiben segítenek bennünket ahhoz, hogy eljussunk ide, ehhez a felsőbbrendű énhez, az önvalónkhoz, és mennyire gátolnak benne? Mi az, ami ebből hasznos számunkra, mi az, ami haszontalan. Köszönöm szépen a figyelmet!  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 56 PARTTALAN KIKÖTŐ 4. RÉSZ: ÖNMEGVALÓSÍTÁS VAGY ÖN-MEGVALLÁSOSÍTÁS? Budapest, 2007.

április 13 Elhangzott az eredeti előadássorozat 2. alkalmával ÍRÁSOS BEVEZETŐ A 4. RÉSZHEZ Ez az írásos bevezető nem része az elhangzott előadásnak, csak ebben az hangoskönyvben szerepel, a könnyebb megértés végett. A buddhista vallásgyakorlás és az időtlen fogadalom Vadzsraszattva oltalomimája E kötődésmentes határtalan térben, ragaszkodás nélkül, hitünk felfüggesztve, oltalomért folyamodunk az abszolút lámához, ki maga a jelen tudatosság. Az oszlatva-sugárzók három létsíkjának magától ébredő tökéletessége, áldás, bölcsesség és részvét tündöklése. (Agócs Tamás fordítása) Magyarországi buddhista tanítóként egyik legnagyobb örömömet abban lelem, hogy közel harminc éve segíthetek másoknak feltárni a felébredés tanításának lényegét. Egy olyan útmutatást, amelyet Gautama Sziddhártha herceg, a Sákjamuni Buddha hagyott itt számunkra 2500 évvel ezelőtt. A buddha szó jelentése felébredett vagy az

európai filozófiai fogalommal élve „megvilágosodott”, és mint megnevezés tiszteletadás a sákja nemzetség tisztánlátó bölcsének. A felébredett kifejezés arra utal, hogy ez a bölcs ember oly tanítást hagyott ránk, amely tiszta világosságával képes bennünket ráébreszteni valódi természetünk elfogadására. Buddha tanítása szerint valódi természetünk makulátlan és tiszta, ragyogó gyémánthoz (vadzsra) hasonló, amely a tapasztalati valóság szennyeitől mindig és mindenkor mentes. Eredendően örök létű és időfeletti, tisztán tudati természetű, és hagymahéjként rakódnak rá a tisztánlátást elhomályosító burkok, a tiszta tudatosság mindenen átlátó világosságát beárnyékoló szennyeződések. Miután emberi alakot öltünk, és ezáltal tudatunk feloldódik a testiség és a formabirodalom tapasztalatának örökké változó játékában, a tudati tompultság, az Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ

előadássorozatának változatlan átirata 57 elhomályosulás, a szennyeződés elkerülhetetlen. Mint amikor kezünkkel a sáros földből homokvárat építünk, és az építő kezek piszkosak lesznek, ugyanúgy az elménk is, amely énképünk és önmagunk várát építi, akaratlanul beszennyeződik. De ahogy a kéz nem az akarat, amely a várat rakta, az elménk sem a tiszta tudatunk, amely az éncsinálás folyamatában koszos lesz. Bármennyi szenny is tapadjon az építő kezekhez, ez az akaratot nem érinti, amihez nem érhet el semmilyen külső, világi körülmény. Így akármilyen énképet, öntudatot, egót is építsen számunkra a tapasztalati valóságra építő elménk, és bármennyire is koszolódjék ez az építőeszköz, ez semmiben sem érintheti az építő szándékot, ami makulátlan és tiszta marad. Sokan, akik a „buddhizmust” gyakorolják, első helyen az elme tisztogatásának eszközét látják benne. Amolyan mentálhigiénés praxist,

amely a „lelki egyensúly” fenntartásának ügyes módszere, és tisztítja a tudati elhomályosulásokat. Az elme megtisztításának ezen gondolatata már a korai buddhista iskolákban is megjelenik, és számtalan gyakorlás társul hozzá. Az általam legnagyobbra tartott ilyen ügyes módszer a Vadzsraszattva, a mahájána és a vadzsrajána buddhizmus kiemelt alakjának szentelt, száz szótagú mantra. Ez a tibeti buddhizmus mind a négy fő iskolájában központi szerepet játszik, ahol a ngöndro gyakorlatokban a tudat szennyeződéseinek tisztítására használják, még azelőtt, hogy a tanítványok a magasabb szintű tantrikus tanításokba beavatást nyernének. Mintha az elmét valóban meg lehetne tisztítani. Mert az egyes buddhista irányzatokban, így pl Nágárdzsuna tanításaiban azt találjuk, hogy miután az elme érintkezésbe került a tapasztalati világgal és a formabirodalom elemeivel, már sohasem képes megtisztulni. Menthetetlenül és

átláthatatlanul elegyedik vele, mint a vízben feloldott só. Ez is a szerepe, funkciója és egyben haszna A tiszta tudat számára az elme olyan, mint egy távérzékelő készülék, egy „okosszonda”, amelyet teljes biztonsággal egy távoli, de mérgező világ felszínére lehet küldeni, hogy ott feltárjon és megismerjen a rendelkezésére álló eszközökkel. Ezek az eszközök az érzékszerveink, a megismerőképességünk, a logikánk, amely feltérképezi és leképezi számunkra a „világot”. A tiszta tudat pedig egy távoli „bolygóról” figyeli a felfedezőutat, és elraktározza mindazt, ami ezáltal felfedezésre kerül. De nincs „ott” és nincs „benne” a felfedezés világában. Érintetlen tisztaságában a formabirodalomtól mentes, határtalan „térben” lebeg. Ezért ábrázolják képletesen egy kinyílt lótuszvirág kelyhében ringó makulátlan, ragyogó gyémántként. Persze ez a fenti kép azt sugallhatja, hogy a tiszta tudat –

amely a ráébredés alanya és egyben tárgya is – valahol „másutt” van, valahol egy messzi-messzi galaxisban, és távolról figyel. Sokan így is gondolják, hogy a megvilágosodás célja egy időben és térben elérendő távoli állapot, amely a hozzá vezető fokozatos ösvény bejárása által a fáradhatatlan törekvés végső állomása. Ahová és amihez eljutni kell. És míg ez egy konvencionális közfelfogás (szamvriti-szatja) szerint hasznos elképzelés, mi sincs távolabb a végső igazságtól (paramártha-szatja). Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 58 A végső igazság felismeréséhez vezető utat a buddhizmusban vadzsrajanának, gyémántútnak nevezik. Az elnevezés arra utal, hogy a keskeny út és a széles út módszereitől alapjaiban eltérő felismerésekre támaszkodik. Központi tanítása, hogy minden érző lény eredendően makulátlan és tiszta tudati természetű, és ezt a

természetét semmilyen cselekedet, gondolat vagy hatás be nem szennyezheti. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy egyetlen ember sem hagyhatja el akár csak egyetlen pillanatra sem eredendő, felébredett, makulátlan, tiszta buddhatermészetét. Elhiheti és elképzelheti, hogy ő nem felébredett, ő nem tiszta, ő nem megvilágosodott, de ilyenkor ez az „ő” valójában nem a valódi önvalója, hanem ön-maga, a valóság lebutított és a téves gondolatok szennyei által eltompított, alvó mása. A vadzsrajána lényege, hogy a megvilágosodásra való törekvést felváltja az az ügyes módszer, amelynek lényege a téves képzetek elengedése. Annak a hamis gondolatnak és a hozzá való ragaszkodásnak az elengedése, hogy „én” nem vagyok felébredett, megvilágosodott, makulátlanul tiszta. És ez persze igaz is, amíg az „én” fogalma alatt magamat, az egómat, az élettörténetemet értem, ami nevetségesen esendő és esetleges, és valóban gyakran kevés

igazán tiszta pillanatot tükröz. Éppen ezért a vadzsrajána központi gyakorlata az „éntelenség és üresség” meditáció, ami az elme kiürítésének egyszerű és egyhegyű ügyes módszere. MINDEN ELENGEDÉSÉVEL MINDENT ELÉRSZ. Ilyen egyszerű ez Számomra Buddha tanítása az elengedés művészete. És immáron 16 éve, hogy elengedtem annak a képzetét, hogy bármit vagy akármit is tehettem volna a felébredésemért. Egyszerűen elengedtem minden feltételt, kritériumot és elvárást, elengedtem magam, az egót, aki egyszer „engem” éltetett, és valóban „felébredtem”. De nem én, hanem eme kötődésmentes, tiszta éberség, amelynek határa a végtelen, míg formája a jelen tudatosság. Képletesen szólva: magától ébredt, „én” csak félreálltam az útjából. Nem kellett és nem is lehetett ezért tenni semmit, jobban szólva a „semmit” kellett nem-megtenni. És a végső igazság az, hogy a felébredést nem lehet elfelejteni,

elhagyni vagy megtalálni. Makulátlan tiszta lényegünk örök fogadalma, hogy „a minden árán”, de visszatér felismeréséhez. Ezért nem véletlen, hogy a tibeti buddhizmus egyik központi imája Vadzsraszattva bódhiszattva száz szótagú mantrája. Ez a mantra valójában nem egy kérés, egy fohász, hanem kinyilatkoztatása annak az időtlen ígéretnek, hogy tiszta tudatunktól el nem szakadhatunk. Om Vadzsraszattva szamajam. „Makulátlan természetem örökre megfogadom” Ez az az idők kezdete óta fennálló ígéret, mely kikerülhetetlen erővel terel, és segít megtisztulni minden érző lénynek az elhomályosulástól. A Tan Kapuja Buddhista Egyház 108 fenntartójának egyikeként 30 éve gyakorlom napi szinten Vadzsraszattva száz szótagú mantrájának recitációját. Ez Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 59 azt jelenti, hogy a tibeti hagyománynak megfelelően napi legalább 3-szor mondom el a

teljes mantrát, és/vagy 21-szer a gyökérmantrát, ami egyszerűen így néz ki: OM VADZSRASZATTVA HUM. No nem azért, mert ennek szennyeződő elmémre bármiféle tisztító „hatása” lenne, hanem mert ez az időfeletti kinyilatkoztatás, az oszlatva-sugárzók három létsíkjának magától ébredő tökéletessége, áldás, bölcsesség és részvét tündöklése. Tarr Bence László Budapest, 2021.1004 4. RÉSZ: ÖNMEGVALÓSÍTÁS VAGY ÖN-MEGVALLÁSOSÍTÁS? Budapest, 2007. április 13 Elhangzott az eredeti előadássorozat 2. alkalmával Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! Kezdjük onnan hogy mit jelent ez a parttalan kikötő, miért nevezték így? Nagyon tömören és egyszerűen ez az ötrészes kurzus a megvilágosodásról szól. Egészen egyszerűen arról, nagy betűkkel MEGVILÁGOSODÁS-nak, szellemi felébredésnek lehet nevezni. Ennyit talán erről a szóról, miután a mai előadás arról szól, hogy mi a hit, a vallás, és a szentség

szerepe ebben a kikötő megtalálásában, ebben a befelé fordulásban. Kezdjük először a nagyon általános megfogalmazásokkal, hogy hogyan lehetne egyáltalán megfogni ezt az egészet? Mi a hit, hogyan kellene a hithez viszonyulni. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 60 Azt mondanám, mielőtt bármiféle hivatalos megfogalmazást adnánk, de legyen ez a hivatalos, ez az egyetlen hivatalos megfogalmazás, hogy az igazi értelemben vett hit az nem egyéb, mint annak a felismerése, és az a meggyőződés, hogy van kikötő. Én azt mondom, hogy a hit minden esetben annak felismerése, az arra való ráébredés, hogy van hová kikötni. Hogy, meg lehet haladni ezt az állapotot Éppen a legtöbb ember nagyon sokáig folyamatosan csak ezekben a külső formákban, szerepekben, személyiségekben, helyzetekben, kapcsolatokban tapasztalja saját magát, és mit tapasztal, bármilyen szerepről legyen szó, amit játszik? Hogy

ezek a szerepek előbb-utóbb kiüresednek. Pl ha valakinek hihetetlenül fontos volt élete egy szakaszában pl. a szülői szerep, mi van akkor, amikor a gyerekei felnőnek? Mi van akkor, ha a gyerekek már elhagyják már az otthont? És ő továbbra is ugyanolyan fontosan „anya”, vagy „apa”? Az az ember, aki ebben a szerepben teljesítette ki saját magát, mit kezd azzal, ha a gyerekei elhagyják? Vagy ha esetleg a gyerekei külföldre költöznek? Vagy horribile dictu, meghalnak? Ő hol marad ekkor ezzel a szerepével? Akkor kell ráébredni arra, hogy ez a szerep mi volt? Egy illúzió, egy kiüresedett valami. Nagyon érdekes, mert Szepes Máriának most fog megjelenni, lehet, hogy már meg is jelent az önéletrajza, a naplója. Azt írja Szepes Mária, hogy milyen érdekes létállapotban van most ő. Mert mindenki, akihez bármilyen kapcsolat fűzte, már rég meghalt. Már meghaltak a rokonai, barátai, a gyerekei jó, a gyerekei nem Ezt írja, hogy milyen érdekes

létállapot, - tudom klasszikusokat csak pontosan szabad idézni -, de milyen érdekes, hogy kvázi magányosan van, de még sincs egyedül. Miért nincs egyedül? Mert ő soha nem volt itt Vagy bizonyos értelemben mindig „önmaga” volt. Mindig egyedül volt Ez a másik, hogy nagyon komoly tanulság volt nekem, egy nagyon-nagyon mély meditációs állapot okozta ezt a sokkot, amikor egy olyan alternatív jövőt éltem meg, meditációs állapotban, hogy mindenki meghalt, akit ismerek. Ebben a meditációs állapotban olyan realizációként jelent meg, hogy tényleg mondhatjuk azt, hogy olyan paranoid érzetem alakult ki, hogy miközben én egy meditációs elvonulásban vagyok, mindenki más meghalt, akit ismertem. És ha én most itten hazamegyek ebből a meditációs állapotból, akkor már senki nem él, senki, aki nekem fontos lett volna, vagy akihez eddig kötődtem volna. Ez olyan realizációt jelentett számomra, hogy azt kell hogy mondjam, még két napig utána nem

tértem magamhoz, a szó szoros értelmében. Mit kezdek most magammal, hiszen mindenkit elvesztettem? Az az érdekes volt, hogy ezen keresztül ez egy lépés volt bizonyos értelemben befelé, hogy igen, nyilván a külső kapcsolatok és a külső szerepek nélkül is „önmagam” vagyok, és sokkal inkább vagyok az. Nem azt jelenti, hogy a külső kapcsolatok által kevesebb lettem. Az is egy nagyon fontos dolog. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 61 Én azt mondtam, hogy ez azt jelenti, hogy a szamszárából a puszta léthez a nirvána vezet. A szamszárának ellobbanása vezet a puszta lét megtapasztalásához, de nem azt jelenti, hogy a tiszta lét állapotában a létesülési állapotok, - maga a külső világ, az ne létezne tovább. Sokan úgy képzelik, hogy valaki eléri ezt a belső önazonosságot, az önmegvalósításnak ezt a legmagasabb fokát, akkor eltűnik a világból. Akkor hirtelen a létezés

szintjén megszűnik létezni Vannak olyan – akár buddhista mítoszok, szivárvánnyá válik a konkrét fizikai teste, és valamiféle magasabb energia-formában létezik tovább. Vagy akár ott van Jézus Krisztusnak a mennybemenetele, hogy valamiféle csodálatos áthelyeződés révén elhagyja ezt a világot, és a Mennyek Országába távozik, nincs jelen tovább ebben a világban. Az én meggyőződésem, hogy ez nem így van, hanem később a buddhista filozófia is kiegészíti, vagy helyre teszi ezt az elképzelést, és azt mondja, hogy bizonyos értelemben a külső formák, a létesülés, továbbra is fennmarad. Mondhatni, mint egy kerék, amelyet nagyon sokáig hajtott valamiféle erő, és van egy lendülete, vagy egy perdülete. Az a perdület még viszi tovább Ugyanúgy, ahogy nem kell folyamatosan a gázt nyomnom, hogy az autó guruljon tovább, egy idő után levesszük a lábunkat a gázról, még hosszú kilométereket gurulhatunk, pláne, ha lejtőn vagyunk,

akkor száz kilométereket is. Nem kell már hajtani Ez történik igazából, nagyon érdekes, hogy évek alatt annyi perdületet, annyi lendületet adunk a saját életünknek, hogy még tíz évekre van kifutása. Ez a karma, ahogy mondják, amíg le nem tölti magát, addig a létesülés, a külső élet is tovább zajlik. Hiába tért be valaki önmaga belsejébe, hiába jutott el ebbe az állapotba, a külvilágban létrehozott létfenntartó erők, a létállapotokat gerjesztő erők, a létesülést formáló erők továbbviszik. Egyet lehet tudni, hogy aki még él, aki még emberi formában él, az még nem tette le ezeket a karmikus terheket. Lehet, hogy nem csinál már újakat, lehet, hogy már nem generálja ezt a folyamatot, de még a lendülete viszi tovább. Azt lehet mondani, hogy aki él, az biztos, hogy még abszolút értelemben nem „lobbant el”. Ez a nirvána ez még nem az abszolút fokát jelenti. Éppen ezért vezeti be a buddhista filozófia azt a

kifejezést, hogy parinirvána Lehet, hogy hallottátok már ezt a kifejezést, a parinirvána tényleg az, amikor valaki a fizikai teste is megszűnik létezni, azaz meghal. Akkor tényleg a végső ellobbanás történik meg. Amikor Buddha meghalt, azt tényleg úgy is nevezik, hogy távozik a parinirvánába. Kicsit olyan faramuci fordítás ez, mert azt sugallja, hogy valamilyen helyre távozik, és aztán a nirvánánál „tutibb” hely a parinirvána. A halála előtt egy kis nirvánában volt, a halála után már a parinirvánában, az a legtutibb. De ez igazából csak arra vonatkozik, hogy tényleg, az utolsó karmikus hatások is megszűntek létezni, ezek a létfenntartó elemek már nem léteznek tovább. Visszatérve a hit kérdésére, a hit annak a felismerése, hogy én nem ez a külső személy vagyok, én nem ez a külső személy-iség, nem a perszóna, nem ezek a szerepek, nem ezek a külső kapcsolatok, hanem valami más. És a hit az egy olyan Tarr Bence

László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 62 hihetetlen erő, amelyet én úgy is szoktam fogalmazni, - és akkor tegyünk még egy meghatározást, hogy a hit a transzcendenciába vetett bizonyosság. Ha értitek ezt a kifejezést. A hit nem egyéb, mint az a bizonyosság, hogy van valami odaát, és hogy az igazság az odaát van. Ez a hit Amikor ezt valaki megérzi, és erre ráébred, azt gondolom, hogy ha ezt időben el kell helyezni, hogy én kb. olyan 11 éves lehettem, amikor ez a hit felébredt bennem, hogy van valami, ami több ennél az életnél, ami több ennél a létezésnél, több a létezésnek ennek a formájánál. Van valami odaát, van valami mélyebb. Amikor ez a hit, mint meggyőződés megjelenik az emberben, akkor valamiben szeretne tárgyiasulni. Ez a hit valami formát keres magának, amiben tárgyiasulhat, és valamilyen formát keres magának. Mégpedig azt, valami olyan formát, ami ezt a fajta transzcendenciát

segíti. Ezt a szót is nagyon sokan félreértik, a transzcendencia szó annyit jelent, hogy meghaladás, hogy átlépés. Mégpedig minek az átlépése? Mindennek A transzcendencia saját határaink átlépését jelenti, ezeknek a külső burkoknak az átlépését. Amikor megjelenik a transzcendencia igény valakiben, akkor igazából az az igény jelenik meg, hogy túllépjen saját személyiségén, saját határain. Nagyon érdekes, és akkor mondjuk nyugodtan így, hogy a hit miben testesül meg leginkább? Az önmeghaladás igényében. Ez az önmeghaladás aztán a leggyakrabban olyan formában jelenik meg, hogy szeretnénk, hogy ha „én”, az én személyiségem, valamilyen értelemben több lehetne. A több, a szebb, a jobb iránti igényben formálódik meg az a hit, a transzcendencia igénye. Kell, hogy legyen valami szebb, valami jobb, valami teljesebb, tehát milyen formát keresek, a hit milyen formában akar megnyilvánulni? Olyan formában, ami által ő több,

jobb és szebb lehet, többnek, jobbnak és szebbnek érezheti magát, hiszen az első lépés az az, hogy amikor ez a hit megszületik, akkor elkezdjek törekedni arra, hogy önmagamat nemesítsem, hogy önmagam többé váljak. Ebben van óriási segítségre a vallás. A vallás a magyar szóban gyönyörű szó, mert pontosan azt fejezi ki, a vallás és a magyar nyelv tényleg egy második „dévanágari”, egy második isteni nyelv, ami pontosan azt fejezi ki, amit hordoz, ha ennek a mélyebb értelmét nézzük, hogy a vallás megvallja, külsővé teszi ezt a belső meggyőződést. Ne felejtsük el, hogy ennek előtagjaként mindig ott volt, hogy hit-vallás. A vallás az mindig egy hit vallása. Annak a kifelé való megnyilvánulása, hogy bennem megszületett ez: a transzcendencia igénye. Mert én ezt meg akarom mutatni A vallás mindig kifelé irányul, érdekes módon, míg a hitnek az iránya definiálhatatlan. Azt mondjuk, - és akkor most szigorú értelemben

vesszük a vallás szót -, és az mondjuk, hogy a vallás mindig egy kifelé forduló jelenség, ami külső formákban szeretné megjeleníteni ezt a belső meggyőződést, a hitet. A hitet, amikor külsővé tesszük, akkor jutunk el a valláshoz. De a vallás természetesen mindig valamilyen vallási formában testesül meg, és a vallási formákat pedig már nagyon-nagyon sok minden fogja meghatározni. Nyilván maguk a vallásalapítók, akik ezeket a vallási formákat a leggyakrabban lefektetik. Nagyon kevés ember Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 63 mer saját vallást alapítani, inkább azt szokta csinálni, hogy valamilyen számára, saját személyiségéhez közel álló vallási formát választ, és akkor abból kiemeli azokat az elemeket, amelyek a saját hitével összeegyeztethetők. Rengetegen megfigyelték, - és most nem akarok itt valláspszichológiai fejtegetésekbe belemenni, vagy akár

vallás-pszichológiaiba, de rengeteg olyan szociológiai felmérést csináltak, hogy bementek például egy katolikus templomba, nagyon elemi kérdéseket tettek fel a hívőknek, pl. hogy ki mit gondol Istenről? Vagy ki hogyan képzeli az Istent? Onnantól kezdve volt olyan ember, aki tényleg azt mondta, hogy nagy szakállú, ősz hajú férfi, aki a felhőkön ül. Találtak olyat is, aki már olyan absztrakt filozófiai kifejezéseket használt, amiket még én sem értettem. A legszélesebb spektrumban benne van, ami azt mutatja, hogy a vallást mindenki a saját képére formálja. Hiába van egy egyezményes, egy intézményesített forma, tulajdonképpen mindenki úgy érti, ahogyan „ő” érti. Nem kollektív. Éppen ezért lehet ilyen vallási formákhoz kötődni Nagyon fontos, hogy azt, amikor valaki ezt a transzcendencia-igényt, önmaga meghaladásának igényét kezdi el, illetve az igény megvan, ez az igény kezdi el vezetni, az önmeghaladást, lehet, hogy nem

is hagyományos értelemben vett vallási formákban fogja keresni. Pl. az a tudat, aki megérzi annak szükségességét, hogy „tegyem magam szebbé, jobbá, tökéletesebbé, haladjam meg saját külső jelenlegi állapotomat”, lehet, hogy pl. valamiféle harcművészethez fog vonzódni Lehet, hogy valamiféle sporthoz, ami az ő testét fogja erősíteni, a saját testi határait próbálja meg majd meghaladni. Azt mondom, hogy a személyiségfejlődés különböző szakaszaiban ez így is van. Az az ember, aki túlságosan testtudatú, borzasztóan a testtel azonosítja magát, akkor a testét akarja majd szebbé, jobbá, tökéletesebbé tenni. Ez természetes is Valóban így van, hogy „ép testben ép lélek”, ahogy mondják, a test a lélek temploma. Tehát valóban a testi szinten kell kezdeni Nem véletlen, hogy a legtöbb vallásgyakorlat valahol a test fegyelmezésével, a test művelésével, a testtel való foglalatoskodással kezdődik. Azzal, hogy tudatosítsd

magadat külső formákban, tapasztald meg, hogy mi a test, és ismerd fel, hogy ennek a testnek mik a határai. Mik a teljesítőképességei, és természetesen ezt a teljesítőképességet fokozd annak az érdekében, hogy vele tudjál haladni. A testi képességek fokozása valahol a lelki fejlődéssel nagyon szorosan összefüggnek. De nem egyenes arányban, mert ha így lenne, akkor a legtöbb body-builder az egyben megvilágosodott mester is kéne, hogy legyen. A testi gyarapodás, a testi fejlődés nem hozza szükségszerűen a lelki fejlődést. Érdekes módon, inkább fordítva indukálódik, de ott sem feltétlenül. Azok az emberek, akik már kiindulásként elég gyenge testtudattal rendelkeznek, azaz nem a testükre figyelnek, figyelmük központjában nem a testüket észlelik, hanem pl. az intellektust, - nem az igaz értelemben vett szellemet, hanem az intellektust, a gondolkodó képességet -, az ilyen emberek nyilván értelmileg próbálnak fejlődni, nyelveket

tanulnak, matematikai képleteket oldanak meg, meg Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 64 logikai feladványokat, IQ-teszteket. Valamilyen értelemben egy ilyen intellektuális közösségnek a tagjaiként fogják saját magukat megpróbálni fejleszteni, szebbé, jobbá, teljesebbé tenni. Ezek nem vallási közösségek, de ilyen értelemben ugyanennek a transzcendenciának az igénye testesül meg bennük. Amikor azt mondjuk, hogy van IQ-klub, itt van a Mensa HungarIQa, van itt köztetek olyan, aki ennek a tagja? Nehogy megsértsem. Valóban, a Mensa HungarIQa nagyon összetett intelligenciájú, az átlag ember az 100-as, (mindig ehhez igazítjuk a százas IQ-t,) mondhatjuk, 40 %-kal jobb értelmi képességű, nemcsak értelmi, hanem összetett, tehát magasabb intelligenciájú embereket tömörít ez a csoport. Mire ösztönzi ez a csoport az embereket? Arra, hogy az intelligenciájukat növeljék. Saját, átlagos

intelligenciájukat tegyék jobbá, szebbé, és ezt lehet gyakorolni. Az intelligencia fejleszthető, nem igaz, hogy született képesség. Vannak határai, mindenki a személyiség-típusának megfelelően valamilyen intelligenciában domináns, van, akinek a térérzékelése a jobb, van, akinek a zenei intelligenciája, ma már ugye összetett intelligenciáról beszélünk. De biztos az, hogy nagyon jól lehet fejleszteni. A transzcendencia igénye – innen indultunk el –, ez mindig arra irányul, hogy az ember önmagát szebbé, jobbá, többé tegye, meghaladja. A saját határait kiszélesítse. Testileg, lelkileg, értelmileg, és az az érdekes, akik a lelki fejlesztést tartják ilyen értelemben fontosabbnak, azok akár inkább ugye a zene, művészet, egyáltalán a „civil birodalmába” tartozó formákhoz fognak vonzódni leginkább. Miért különülnek mégis el a vallási formák, a hagyományos értelemben vett vallási formák az egyéb önmeghaladó

formáktól? Mondhatjuk, hogy egyrészt azért, mert ezek komplexebb, tehát egyszerre foglalkoznak a test, a lélek és a szellem meghaladásával, ideális esetben tudatosítják a vallás gyakorlójával, hogy noha ezek a külső formák eszközként valakinek a birtokába kerülnek, ezek csak eszközök azért, hogy továbbvigyék őt a végső célhoz, és nem maguk a cél. Merem állítani, hogy minden ember életében, kihagyhatatlan lépés az, hogy vallásgyakorlóvá váljon. Legyen az a saját vallása, vagy legyen az egy megörökölt, úgynevezett hitelesített, institúciónált vallás, vagy intézményesített vallás, amelyet valamiféle közösség szentesít. Hivatalos kulturantropológiai meghatározása a vallásnak az, hogy közösség által szentesített, és intézményesített hitvallási forma. Gondolom, senki nem akarja leírni, de a lényeg benne van, hogy egy közösség által szentesített, és intézményesített hitvallási forma. Nagyon jól esik az,

amikor én nem tudom igazából, hogy milyen formában gyakoroljam ezt a transzcendencia-igényt, milyen formában jelenítsem ezt meg. Sokkal egyszerűbb másokhoz fordulni, egy már meglévő, hagyományos tradícióhoz, és megnézni, hogy ők hogyan csinálják. Itt jön az, hogy a lelki alkat, a személyiség-típusnak megfelelően fognak az emberek hitvallási formát választani. Mai korban sokkal inkább, mert azért ezt a kulturális hovatartozás is meghatározza nagyon erősen: hogy mibe születek bele? Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 65 Hogyan akkulturálódom? Illetve maradjunk annál, hogy enkulturálódom. Hogyan születek bele? Mit öröklöm át? Engem is keresztény-katolikusnak neveltek, voltam elsőáldozó, hitgyakoroló, nagyon mély hatást tett rám a keresztény vallásgyakorlat, és borzasztó fontosnak tartom mind a mai napig. Ennek a kultúrkörnek legalább olyan kulturkincse és értéke, mint

Indiának a hinduizmus, vagy a buddhizmus. Ezeket nem egymással szemben, nem egymást kizárva kell megismerni, hanem egymás mellé helyezni, megnézni. Nyilván a személyiség-fejlődés bizonyos fokon jön rá az ember arra, hogy bizonyos vallásgyakorlási formák az én lelki alkatomnak jobban megfelelnek. Illetve azt gondolom, hogy az ember az életszakasza során lehet, hogy többet is kipróbál, evvel nincs semmi baj. Ez nem azt jelenti, hogy ő a hitét hagyja el, ez egy óriási nagy tévedés. A hitét nem tudja valaki elhagyni, a hit az egyetlen, ami vezeti, ami pont arra készteti, hogy egy újabb vallási formát ismerjen meg, mert a hite új formákat keres. Új megnyilvánulási lehetőséget Engem a hit vezetett a filozófiához, a hit vezetett a kulturális antropológiához, a hit vezetett a buddhizmushoz, a kereszténységhez, az iszlámhoz, az összes kultúra összes vallási, szellemi, minden formájához, és úgy érzetem, hogy ezekből a formákból

mind-mind merítettem, mindig gazdagabb lettem általa, de a hitem nem változott egy percig sem. Tehát a vallásos formák iránti vágy, és a vallási formák gyakorlása szellemi tevékenységhez vezető úton egy borzasztó érdekes állomás. És szerintem ez szükséges, de nem elégséges állomás. Ami nagyon sok embernek problémát jelent az az, hogy ha egy vallási formát megismer, egy vallási formában úgy érzi, hogy valóban történt valami, úgymond ezt a transzcendencia igényét elkezdi kielégítve látni, akkor hirtelen összetéveszti a szezont a fazonnal, a tartalmat a formával, és azt fogja érezni, hogy a forma a tartalom. Ez a legnagyobb csapdája És ezt, ebben a címben úgy próbáltam éreztetni, hogy „önmegvalósítás, vagy önmegvallásosítás”, mint szó, ami bizonyos értelemben nagyon hasonlít, de mégsem ugyanaz. Nagyon sokan abba a hibába esnek, hogy önmegvallásosítók lesznek Azaz rátalálnak egy vallási formára, ami őket

közelebb viszi a valóság megtapasztalásához, önmaguk valódi megéléséhez, innentől kezdve úgy fogják érezni, hogy EZ az, amit kerestem, ez az a forma. Illetve a formára mondják, hogy ez az. és nem veszik észre, hogy az csak egy edény, az csak egy kehely, az csak egy eszköz, amiben a tartalom, a lényeg, megnyilvánul. Az, hogy kinek melyik vallás, kinek melyik forma ez, az még egyszer mondom, az egyénen múlik egyrészt, és nyilván valahol a születése, születési körülményei befolyásolják. Viszont óriási erőt adnak ezek a vallások, ezek a vallási formák. Miért? Mert mindegyik azzal kezdi, hogy légy jobb ember, mint amilyen most vagy! Tegyél magadért valamit, legyél valahogyan jobb. Általában mi által lehet jobb? Minden vallásban egy közös vonás az, hogy miáltal képzeli ezt a jobbá tételt? Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 66 Ez a közös vonás leginkább az, hogy NE önmagadra

figyelj. Ne saját igényeidet nézd, hanem figyelj másokra! Haladd meg önmagad, tarts másokat fontosabbnak, mint saját magadat, és ezáltal fogod önmagadat visszakapni! Kezdj el másoknak segíteni, kezdj el másokra figyelni, és ne mindig önmagadat helyezd előtérbe! Valamilyen értelemben ez egy közös vonás, hogy úgy lépj magadhoz közelebb, hogy átlépsz magadon. Ebben azért nagyon sokfajta irányvételi különbség van És ami miatt én a keleti vallásgyakorlási formában találtam meg az eszközt az az, hogy sokkal markánsabb ez a gyakorlati oldal, hogy hogyan lépj át magadon. Hogyan kerülj közelebb önmagadhoz. Ez az eszköz a meditáció, legalábbis a keleti filozófiákban, a keleti önmegvalósítási formákban sokkal kifejtettebb, mint azokban az egyéb vallásokban, ahol ugyanúgy megvan, csak itt egyszerűen dogmamentes, és nem annyira ritualisztikus, noha természetesen ennek is megvan a maga külsődleges formája. Az eredeti, élő

előadásban itt egy rövid szünet következett, ezután indul tovább a gondolatfolyam. Evezzünk ezen a mozdulatlan folyón egy kicsit tovább! Azt mondtam, hogy rátérünk itt a második részben a meditációra, de természetesen mi a meditáció értelme? Mit jelent ez? Nagyon-nagyon sok félreértést kell tisztázni. Rögtön azt mondanám, hogy a harmadik fogalom, a hit, a vallás, szentség, a szentségről még nem beszéltünk. Ahhoz, hogy megértsük, hogy mi a meditáció, ahhoz a szentség fogalmát is pontosan kell értenünk. Onnan indulhatunk ki, hogy ez egy olyan szó, amely az európai fogalomtárban is a megfoghatatlant jelöli. Ez a szó igazából nem takar ugyanolyan értelemben semmit, mint pl. egy szék, vagy egy asztal, amihez egy konkrét tárgyat lehet rendelni. A szentségnek nincsen tárgya A szent, az valamiféle formában nyilvánul meg, igazából a szent nem egy valami. A szentség az nem egy konkrét dolog. Hanem pont az az értelme, hogy egy „nem

dologi valami”. Ez most egy fogalmi játéknak tűnik, látom az értetlenséget az arcokon, míg a világban a legtöbb fogalom valami konkrét tárgyat jelöl, addig a szentségnek nincsen tárgya. A szentségnek NINCSEN tárgya Pontosan ez a nagyon érdekes! Két nagy klasszikus alapmű próbálja körbejárni ennek a fogalomnak az értelmét. Az egyik Mircea Eliadénak a Szent és a profán műve, ha szeretné valaki elolvasni, Eliade, aki egy vallástörténész, vallásfilozófus, a Szent és a profán, aki azt mondja, hogy ha megnézzük a világban az összes olyan formát, vallási formát, amit szentségnek tartanak, pl. a keresztény kultúrkörben az eucharisztiát, maga a színeváltozott ostyát, amit ugye már egy szertartás keretében átváltoztattak Krisztus testévé. Ezt kiteszi az oltárra, egy szentségtartóba, azt mondják, hogy ez egy szentség. A szentséget pedig imádni kell, vagy imádni lehet, ez egy imádati forma. Mitől szent ez az ostya? Ha jönne

egy fizikus, és elkezdené darabokra bontani, akkor meg tudná állapítani, hogy 15 g lisztből készült, sült kenyér, vagy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 67 még az sem, pirítós, vagy valami, és nem találna benne semmi egyebet alkotóelemként, ami „a szentség” lenne. Tehát mi az a tartalom, mi az a tárgy, amitől ez szentté válik? Mitől szentség ez? Mitől lesz az? Erre vezeti be Eliade azt a fontos kifejezést, hogy minden szentség, hiero-phánia. Ez egy görög szó, ami kb. annyit jelent, hogy a „szentség megnyilvánulása” A szentség megnyilvánulása, a minden szentség tulajdonképpen csak egy kapu, ha úgy tetszik egy ajtó, amin keresztül a szentség megnyilvánulhat. A szentségekben maga a szent nyilvánul meg. De a szent mindig túl van magán a szentségen A mögött van Megint itt van ez a transzcendencia, ezt az átlépés, ez a határátlépés, hogy a transzcendens az, ami a

szentségben megnyilvánul. Az, ami a mögött van, ami a rejtett. Láthatatlan dolog, de dolognak nem nevezhetjük Mert nincs tárgya Nem dolog ez, hanem maga a szent. Mondja Eliade, hogy na de megpróbálhatnánk ezt a szentet körüljárni, fogalmakkal meghatározni, pont ez a lényege, hogy nem egy fogalom, nem ragadható meg, nem testesíthető meg semmivel. A másik nagy vallásfilozófus, Rudolf Otto, akinek van egy ilyen, - Eliade tanára egyébként, és szellemi mestere - van egy ilyen híres monográfiája, hogy „A Szent”. Rudolf Otto: A Szent Azt mondja, hogy minden esetben, amikor valaki a szenttel kerül kapcsolatba, akkor elfogja őt a mysterium tremendum. Látszik, hogy hiába modern gondolkodók ezek, mindig visszatérnek egy olyan nyelvhez, amit senki nem ért. Amikor le kell írniuk ezeknek a dolgoknak a lényegét, olyan nyelven teszik, hogy ne értsük. És valószínűleg, ennek megvan az értelme, mert hogyha azt mondanánk, hogy a Szent egy alma, akkor

mindenki azt mondaná, hogy AHA! Értem! Mert az almát mindenki érti. De amikor azt mondjuk, hogy a szent az mysterium tremendum, akkor nem érti senki, hála Istennek marad egy nagy kérdőjel a fejében, egy nagy üres fehér lap, hogy na vajon ez micsoda? Kivétel azok, akik tudnak latinul, azoknak sajnos máris megjelenik valami a fejükben, és azt mondja, hogy a misztérium az mindenkinek egy ismerős szó, valamiféle titkot jelent, valami titokzatosságot, már magában a szóban az van benne, hogy ez nem fedi fel magát. Pont az a misztérium, ami nem fedi fel magát Pont az a lényege, hogy nem nyilvánul meg, megnyilvánulatlan, így is lehet ezt a misztérium szót fordítani: hogy nem nyilvánul meg, nincs egy konkrét formája. A tremendum meg egyszerűen reszketést jelent, és ugye a „szent félelem”, vagy a szent reszketésként szokták fordítani, - Kierkegaard egyszerűen szintén azt hiszem, talán félelemnek fordítja, a „Félelem és reszketés című

munkájában”. (Aki szintén egy filozófus, nem káromkodtam.) Azt mondja Rudolf Otto, hogy mikor valaki a szent közelébe ér, akkor onnan tudja, hogy a szentséggel találkozik, hogy valamiféle érzés születik meg benne. A szent nem tudatosul, a szentet nem lehet fogalmilag megragadni, a szentséget csak átélni lehet, ez egy élmény. Én is nagyon szeretem ezt a kifejezést használni, élmény. Élmény, mert benne van a megélés, ennek a dolognak a tárgya Egy élmény, és nem pedig egy dolog. Történik velünk valami, bennünk változik meg Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 68 valami, és a bennünk történő változás, a bennünk történő élmény, maga a szentség. A szanszkrit nyelvben nagyon sok szót használnak erre, vagy ennek szinonimájaként, finomultabban osztályozzák magát ennek az élménynek a minőségét, de a végső kifejezés, az mégis csak az lenne erre az egész élményre, hogy

„szat-szang”. Az előbb láttuk azt a szót, hogy szat, ami annyit jelentett, hogy a létesüléssel, a létezéssel szemben az, ami a létezésnek a forrása, ami minden létezés mögött áll. Amikor mi megpróbáljuk a létezésünket meghaladni, megpróbálunk túllépni a saját, emberi állapotainkat, akkor nem törekszünk másra, mint ennek a tiszta létnek a közelébe kerüljünk. A szang kifejezés - az benne van a szangha kifejezésben is, akinek ez ismerős, - ami annyit jelent, hogy közösség, közelség. A szat-szang kifejezés annyit jelent, hogy a tiszta létnek a közelében lenni. A léttel való együttlevés A lét közelébe kerülünk Amikor a szent megnyilvánul, akkor én a lét közelébe jutottam. Akkor a léttel vagyok együtt Ez a nagyon fontos dolog, hogy ez a szat, mint láttuk, ennek a körnek a középpontján igazából a mi önvalónkat jelenti. Itt volt ez a külső létesülés, magának a létezésnek, létezés, keletkezés szintje, itt

vagyok én, aminek megélem magamat. Minek élem meg magamat? Ha a külső formákkal azonosítom magamat, akkor egy örökkön változó, keletkező, formálódó valaminek tapasztalom magamat. Jogos a kérdés, hogy ha én ezt folyamatosan keletkező, formálódó, létesülő valami vagyok, akkor miért nem így élem meg magamat? Miért van az, hogy mégis minden ember változatlannak érzi magát, hiába tudom azt, hogy én nem ilyen voltam 10 évvel ezelőtt, és azt is tudom, hogy 10 év múlva nem ilyen leszek, na de én 10 évvel ezelőtt is „én” voltam, és 10 év múlva is „én” leszek. És az az én, aki 10 évvel ezelőtt voltam, noha tudom, hogy nem pont így nézett ki, adott esetben fiatalabb volt, 10 év múlva öregebb lesz, alacsonyabb volt, kövérebb volt, külsőleg is változott, belsőleg is változott, tehát mondhatjuk, hogy személyisége tekintetében nem ugyanaz volt, de mégis valami azonosságot érzek vele. Miért? Miért gondolom azt, hogy 10

évvel ezelőtt is én az voltam, aki voltam, és 10 év múlva is én vagyok az, aki akkor leszek. Miért? Miért gondoljuk ezt? „Én” elárulom: mert buták vagyunk. Azért, mert félre akarjuk magunkat vezetni Egyrészt, aki 10 évvel ezelőtt volt, az már nincs. Itt a fundamentális probléma Az az én, aki 10 évvel ezelőtt volt, az nincs. 10 évvel ezelőtt van De most már nincs Sajnos „minden, ami keletkezik, elmúlik”. Mondja Buddhának a legfontosabb tanítása, ami létesült, ami keletkezett, az szükségszerűen meg is szűnik. Ki tud itt akár ebben a teremben egyetlen egy ember is 10 évvel ezelőtti önmagába most visszatérni? Itt és most. Mi kell ahhoz, hogy a 10 évvel ezelőtti önmagába visszatérhessen? Mert lehetséges. Hogy tudja újból megélni újból azt az állapotot? Lehetséges, pl. meditációban, pl hipnózisban, de mindenképpen egy módosult tudatállapotban. Ha ő módosítja a tudatállapotát, azaz elszakad a jelenlegi énjétől,

akkor visszamehet a 10 évvel ezelőtti énjébe, sőt, még skizofrén módon Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 69 fenntarthatja azt is, hogy egyszerre megvan a jelenlegi énje, és megvan a 10 évvel ezelőtti énje is, de nem lesz ugyanaz. Vagy ez lesz, vagy az lesz, vagy mindkettő De a kettő nem ugyanaz, az egyik ilyen, a másik olyan. Én vissza tudok menni korábbi énállapotaimba, milyen furcsa lenni itt, ha elkezdenék egy hároméves gyerek szintjén rohangálni, és gőgicsélni. 3 évesen már nem gőgicséltem Vissza lehet menni, de a lényeg az, hogy ez az élet folyamatosan változik, és aki 10 évvel ezután én leszek, az egy másik „én”. Egyébként hipnózisban azt is megnézhetem, hogy 10 év múlva én milyen „én” leszek, de az a nagyon-nagyon érdekes, hogy ha valakit a jövőbe utaztatnak hipnózison keresztül, és jövőbeni énjeit éli meg, akkor választási lehetőségei vannak, hogy milyen

énjei lehetnek. A jövőben sokkal több „én”-je van az embernek, és az az érdekes, hogy a múltjában is. Az más kérdés, hogy hagyományos időfelfogásunk szerint, ha egy múltbeli énünkhöz vezetnek vissza, akkor azt gondoljuk, hogy a múltbeli énünk mindig csak egyfajta „én” lehetett. De ezt most nem akarom kifejteni, a múltban is nagyon sokféle „én”-ünk van. Ezt ott érthetjük meg, bocsánat, - ha ezt a kitérőt megengeditek, hogy a hagyományos időfelfogás szerint, maradjunk ebben, elágazó múltak, és elágazó jövők vannak. Itt és most itt vagyok „én”, a jelen pillanatban Hogyan jutottam ide el? Pl. tágítsuk ki a jelen pillanatot erre az előadásra Most mindenki itt van ebben a teremben, de hogy jött ide? Jöhetett autóval, jöhetett metróval, jöhetett busszal és jöhetett repülőgéppel is. Az kicsit nehezebb, de biztos Vagy gyalog Többféleképpen is idejuthatott. Mindenkinek van egy emléke arról, hogy ő hogyan jött ide.

Igaz? Ő úgy gondolja, hogy gyalog jött ide, vagy azt gondolom, hogy én autóval jöttem. Én úgy emlékszem, hogy metróval jöttem De elképzelhetőnek tartjuk-e azt, lehetett volna egy metró-szerencsétlenség, ami miatt metróval nem jöhettem volna ide, akkor gyalog kellett volna. Lehetséges ez a múlt? Lehetséges. Ha lehetséges, akkor létezhetett? Igen Miért nem létezett számomra? Mert azt mondom, hogy számomra másik múlt létezett. Számomra az létezett, hogy nem volt metró-szerencsétlenség, és metróval jöttem ide. Na de létezik egy olyan múlt, ahol volt metró-szerencsétlenség, és ezért én nem metróval érkeztem, hanem mással. Ha engem elkezdenek visszavezetni a saját múltamba, mi fogja kiválasztani az alternatív múltak közül, hogy melyik az enyém? Hogy hogyan emlékszel rá? Hogy hogyan érzel? Én már nem annyira érzem, hogy úgy jöttem volna, csak gondolom. Tehát úgy, hogy miben hiszek Hogy mi az „én” meggyőződésem, hogy mi

történt velem. Honnan születik az a meggyőződés, hogy a múltban ez történt? A jelenből abszolút. Hogy én meg vagyok győződve, hogy ez így történt. Mi vezet vissza engem a múltamba? A saját meggyőződésem, hogy az történt. Én a feleségemmel számtalan párhuzamos múltat szoktam megélni, azt mondta, hogy egészen másképp emlékszik múltbeli eseményekre, mint én. De ez nem is szokott problémát okozni, mert mindig csak azt mondjuk, hogy hát akkor a mi múltunk most már nem találkozik, volt valami, de a legtöbb Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 70 vitát rögtön el is Mert azt mindenképp megint csak elfogadja lehetőségként, hogy én innen bármerre távozhatok, mehetek autóval, metróval, gyalog, és motorral, mondjuk, hogy melyiket választom, az csak min múlik? Hogy hogyan döntök most. Aki nyilván úgy gondolja, hogy autóval jött, az hogy fog innen elmenni? Azt várja, hogy ott lesz az

autója. De ha közben ellopták, akkor nem Azt mindenki lehetőnek tartja, hogy a jövő elágazzon, az, hogy a múlt elágazna, azt nem tartja lehetőnek, pedig ugyanúgy elágazik az is. Rengetegféle módon érkezhettünk ehhez a jelen pillanathoz, megint csak nagyon sok alternatív lehetőség volt, de számomra csak egyetlen egy tűnik valósnak. És miért az tűnik valósnak, azért, mert emlékszem, hogy az történt. Az nem az, aminek a legtöbb ember gondolja. Mert az ember azt hiszi, hogy az emlékezet valamiféle passzív raktár, amibe elraktározódnak a jelen pillanatok. De ez tényleg nem így van Ideoda hat ez a jelen pillanat Ez csak egy kitérő. Onnan tértünk ki, hogy az „én” állapotaim, az „én”-nek a különböző állapotai azok az időben folyamatosan változnak, de mégis az az érdekes, hogy akkor is folyamatosan az az érzésem, hogy „én”, függetlenül attól, hogy milyen voltam, meg tíz év múlva milyen leszek, noha a külső énem

biztos, hogy más, formailag is más, személyiségem is más, szerepei mások, van bennük valami közös. De MI az, ami közös bennük? Mondhatjuk, hogy a tudat, de maradjunk abban, hogy az Önvaló. Ami egyébként valóban tudati természetű Már ha nem értik félre, hogy mit értünk tudat alatt. Maradjunk abban, hogy az Önvaló. Az önvaló az közös benne, mert mondjuk azt, hogy én itt voltam 5 éves „én”, itt voltam 10 éves „én”, itt voltam 30 éves „én”, itt voltam 60 éves „én”, itt voltam 150 éves „én”, de mi az, ami benne közös volt? EZ, az origo. Teljesen mindegy, hogy ez az „én” milyen állapotban van, tapasztalja a most-ot, hol tart az idő körén. Ez a bháva-csakra ez egyben kála-csakra is, az időnek a kereke És teljesen mindegy, hogy ezen én hol tartok, teljesen mindegy, hogy az énem most a 30., a 10, az 5, a 150, a 60 évben van, mert ez nem „én” vagyok Illetve „én” vagyok, de nem az igazi értelemben. Az

önvaló az mozdulatlan Az önvaló az, ami középen van, amit mondhatjuk, hogy tudati természetű, de ez igazából a tiszta lét, a szat. Amikor a szentséget megtapasztaljuk, vagy a szentség élményét éljük át, akkor igazából ezzel az önvalónkkal kerülünk kapcsolatba, ehhez kerülünk közelebb. Ezt jelenti a szat-szang. A szentség, a tiszta lét közelében időzni A közelében lenni. Van, aki ismeri ezt a fogalmat máshonnan? Hogy szatszang? Az ind kultúrkörben, a hindu filozófiában, és a praxeorológiában, a hindu praxisban egy meditációs forma is. Azt mondják, hogy amikor van egy magasan realizált személy, van egy guru, a gurunak ez az ismérve, hogy ő képes önmaga valóságában létezni. Ő képes az önvalójával eggyé válni Egy ilyen ember társaságában lenni már önmagában véve is boldogság, és ha én nemcsak egy személy, csak egyszerűen egy ilyen mester közelében időzöm, ezt hívják Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ

előadássorozatának változatlan átirata 71 szatszangnak, egy ilyen realizált emberrel együtt lenni tulajdonképpen önmagában is meditáció, önmagában is vallásgyakorlat. A nyugati ember nagyon nehezen érti meg, hogy hogy lehet az, hogy valaki elmegy egy szatszangra, ahol a guru, egy büdös szót sem szól, csak ül némán önmagában, a tanítványok bejönnek, meghajolnak, megérintik a lábát, leülnek, ott töltenek egy vagy két órát, utána meghajolnak, megérintik megint a lábát, és ilyen széles mosollyal mennek ki, és azt mondják: de jó volt! De mi? Nem történt semmi. Akkor jönnek a nyugati elmék, de hát nem történt semmi, nem csinált semmit. Pedig dehogynem Mi történt? Az emberek az igazság közelében, a tiszta lét közelében időztek. Pontosan itt kezdődik a meditáció értelme, hogy mi is az? Mit jelent ez a latin szó? Mit jelent maga ez a fogalom? Hogyan kéne érteni? Mindenki tudja, hogy ha a formákból, a „meditációs

formákból” indulunk ki, akkor ezek mindig az önfegyelmezéssel állnak kapcsolatban. Ott kezdődik egy meditációs gyakorlat, hogy „kezd el magadat fegyelmezni”. De mit fegyelmezünk igazából? Ezt az „én”-ünket. Teljesen mindegy, hogy ez hol tart a különböző létállapotaiban, ezt a külső ént kell megtanulni, elkezdeni fegyelmezni. Pl pusztán azáltal, hogy az önfegyelmezés eszközén keresztül születik meg az ön-figyelés. Ön-fegyelem, önfigyelem Szeretem a szavaknak ezt a játékát, és mondtam, hogy a magyar nyelv fantasztikusan jó, mert egy-egy betű változtatásával sok mindent elárul. Az önfegyelmezés vezet oda, hogy elkezdhetünk igazából önmagunkra figyelni Erre az Önvalóra. Éppen ezért minden gyakorlat, minden meditációs gyakorlat önfegyelmezéssel kezdődik. Történetesen azzal, hogy az énnek ezt a folyamatos létezésben tartott, folyamatos pörgését megpróbálja kicsit megszűntetni. A meditáció igazából azt is

tartalmazza, mint szó, hogy mediális, hogy közép. Ismerős ez, a múltkor is beszéltünk róla talán konkrétan. Középre helyezkedni, a „középső stáció”, ebből jön a meditáció, a középső állapot, középen lenni. Minek a közepén? Önmagunk közepében, önmagunk középpontjába kerülni. Erre utal ez a szó maga. Hogyan lehet önmagunk közelébe kerülni, úgy, hogy megpróbáljuk egy picit megállítani ezt a pörgést. Múltkor már beszéltünk arról, hogy szintén a szanszkrit nyelvben beszéltem ezekről a csittavrittikről, a tudatnak ezekről. Nem? Akkor most nem fogok, mert most már sok lesz az idegen szó. De még egy idegen szót mégis be kell vezetni, a meditáció szanszkrit szava a dhjána. Ez a szó, és van még egy, ami ismerős lehet, a szamádhi, amit szintén meditációnak szoktak fordítani, ez a két szó van a szanszkrit nyelvben, a meditáció kifejezésére, mind a kettő jó. Melyiket ismeritek jobban? Egyiket se. Nem baj, mert

ezek csak szavak De sok minden elárulnak A szamádhi annyit jelent, hogy összeszedettség, összpontosítás. Ez nagyon jó, mert a meditáció igazából tényleg egy kon-centrációval történik, és ha fel kellene írni a stádiumait, meditáció első stádiuma mindig a koncentráció. Az összeszedettség, a szamádhi. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 72 A meditációs „fokozatok”, mert megint hogyha azt mondjuk, hogy fok, akkor azt mondom, hogy hát én első fokon meditálok. Én a második fokon meditálok Megint, már mindenki ilyen szintben gondolkodik, meg oklevelekben és majd a 10. fokozaton megkapom a „meditation master” elnevezést Isten ments, hogy valaki így gondolkodjon. Ez így nem is jó! A fokozat helyett szakaszt mondjunk Bár fokozatnak szokták nevezni, a szakasz az pontosabb. Ennek az első szakasza mindenképpen tehát idegen, latin szóval a koncentráció, a szamádhi, ami azt jelenti, hogy

összpontosítás, latin szó, koncentrátum – mindenki ismeri ezt a szót – azt jelenti, hogy sűrítmény, a koncentrátum. Koncentrálni annyit jelent, mint összesűríteni, egy pontba sűríteni, egy pontba gyűjteni. Összpontosítás, sűrítés, összefogás. Nem elég koncentrált módon megtartani, összeszedni magunkat, és ez a fajta összeszedettség, amit a koncentráció eredményez, hanem ezt az összeszedettséget ezt fenn is kell tartani. A második szakasz az, ennek a koncentrált állapotnak a fenntartása, amit csúnya idegen szóval megint kontemplációnak szoktak nevezni, de ez megint hülyeség, mert ebben benne van, hogy ez valamilyen gondolati tevékenység. Aki így értelmezi ezt a szót, az téved, igazából ide lehetne elnevezni, ide lehetne tenni a dhjána kifejezést, aminek az az értelme, hogy az összeszedettség = „az összeszedett állapot megtartása”. Megtartása, maga a fenntartás. Mindenki tud koncentrálni, csak meddig?

Természetesen mindenki tud koncentrálni, mindenki képes összeszedett módon valamilyen összpontosított állapotot elérni, kb. 1 másodpercig Vagy kettőig Nagyon gyakorlottak már 3 másodpercig. Nem az a kérdés, hogy képesek vagyunk-e a koncentrációra, vagy sem, most mikrofon van a kezemben, de kézen kell állni, mindenki tud kézen állni, csak lehet, hogy egy tizedmásodpercig, mert egyből dől tovább. Kézen áll? Persze Ha meg így áll kézen, akkor egész sokáig De azt szokták mondani, hogy a harmadik stáció, a dhjána azt jelenti, magából a megtartás szóból jön ez a szó, meg kell tartani ezt az összeszedett állapotot, és ha sikerül megtartani, akkor jön létre a meditáció, mint a harmadik, a meditációs állapot, amikor is megtartom magamat önmagam közepében. Ebben, ez a fajta szatszang, az igazi lét „közelében levés”. Minden vallásgyakorlat valahol ezzel foglalkozik, hogy hogyan lehet ezen a körön túljutni, hogy lehet a saját

kis felszínes énünket legyőzni, és ez nem is annyira egyszerű, mint amennyire gondoljuk. Olyanok vagyunk, mint egy búgócsiga Nyugodtan lehet ehhez hasonlítani, amit állandóan nyomunk felülről. Tesszük bele az újabb és újabb impulzusokat, hihetetlenül búg. Folyamatosan pörög a saját tengelye körül, és búg. És ha már nem nyomjuk, akkor is búg nagyon sokáig Nagyon sokan úgy vagyunk, hogy én már nem nyomom, de ettől még búg, akkor már mindegy, akkor nyomok rá még! És tényleg ilyen az ember, hogy ebben a pörgésben folyamatosan pörög, pörög, pörög, és nem hagyja abba! Van tényleg a mai világban egy nagyon-nagyon – nem csak egy, de csak egyet emelek ki –, hogy nagyon megvilágosodott, valóban nagyon éber tudatosságú, felébredett ember, akinek még könyvei is vannak, akit úgy hívnak, hogy Eckhart Tolle. Aki olvasta Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 73 az „Új Föld” című

könyvét, vagy a „Most hatalmát”, két nagyon alapmű, mindenkinek ajánlom. Főleg, aki még nem olvasta Eckhart Tolle hozza ezt a példát már nem tudom, melyik könyvében, már nem emlékszem, melyikben, de nagyon pontosan szemlélteti, főleg az emberi létállapotot, azt mondja, hogy az egyik döntő élménye az volt, ami elkezdte őt a saját felébredéséhez vinni, az az volt, hogy látott az utcán egy embert, aki folyamatosan magában beszélt, és mondta magának a dolgait. Gondolom, ti is láttatok már ilyen szerencsétlen elmeháborodottat, aki megy az utcán, és folyamatosan hangosan beszél. Ment az utcán, és látott olyan embert, aki folyamatosan hangosan magához beszélt, és mondta a magáét, hogy milyen ez a Gyurcsány, meg nem tudom, micsoda, ilyeneket szoktam látni, szegény Gyurcsányt szidják mindig, ezek a magukban beszélő emberek, legalábbis arra, amerre én járok lehet, hogy ez égtáj függő mindig ő van a fókuszban, és az Eckhart

Tolle is erre lett figyelmes, hogy valaki mondja, mondja, mondja és azt mondja, hogy hát ez dilis. Ez nem normális Mondogatta magában, hogy milyen dilis, magában beszél, milyen dilis magában beszél, milyen hülye, magában beszél, egyszer csak rádöbbent, hogy mit csinálok én? Magamban beszélek, csak én nem mondom ki hangosan. Magamban mondom azt, hogy ez dilis, meg hogy nem normális. Én ugyanezt csinálom, attól, hogy nem hangosan mondom ki, hanem magamban, ugyanezt csinálom. Ez akkora sokkot okozott neki, hogy hirtelen elkezdett nagyon komolyan gondolkodni, és arra jött rá, hogy nem képes abbahagyni ezt a belső monológot, ezt a belső beszédet. Bizony így van, hogy az ember nem tudja, vagy iszonyatosan nehéz ezt a belső monológot abbahagyni. Aki olvasta Carlos Castañeda könyveit, van itt olyan esetleg? Akkor nagyon jól tudja, hogy ezt a belső párbeszédet ő is mennyire pontosan leírja. Carlos Castañeda egy sámánnak volt a tanítványa, és

nagyon-nagyon fontos könyveket írt, aki szeret olvasni, és sok ideje van, annak ezt is érdemes elolvasni, a Don Juan tanításai, bár ott a belső párbeszéd nem jelenik meg, hanem a második kötetben, a Másik világ kapujában, ez a címe a könyvnek. Mi ez a másik világ? Ahhoz, hogy a másik világba be tudjunk lépni, ahhoz ezt a belső párbeszédet, ezt a folyamatosan zajló belső monológot abba kell hagyni. Nem véletlen, hogy minden, minden meditációs elvonulás, ami kicsit is komoly, mivel kezdődik? Némasági fogadalommal. Ne beszélj! Legalább kívül ne! Kezd azzal, hogy kívül nem beszélsz. Aki még életében nem tette magát próbára, hogy ne beszéljen huzamosabb ideig, annak itt kell kezdeni. Ott kell kezdeni, hogy tegyetek magatoknak némasági fogadalmat. Először egy napig Van, aki máris húzza a száját, hogy az túl sok. Akkor legyen egy óra Visszajutunk oda, amit Buddha kapcsán meséltem, hogy meddig kell a szatipatthánát gyakorolni, vagy

azt nem itt meséltem? Az egy másik valóság. A buddhista meditáció szívének a szattipatthánát nevezik, éberség-gyakorlat, annyit jelent. Érdekes módon ezt a szat-ot most elég sokat emlegetjük, ez a szat Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 74 szó, ami a tiszta létet jelenti, a szati szó, az éberséget jelenti, a tiszta tudatállapotot. A szati-patthána ennek a tiszta éberségnek a gyakorlata ez a buddhista meditáció szíve. Van egy ilyen, el lehet olvasni, hogy „Szatipatthána szútra”, és meglepően rövid. Ebben beszél a Buddha arról, hogy sokan azt gondolják, hogy az éberség gyakorlását egy életen keresztül keményen kell gyakorolni ahhoz, hogy elérjük az abszolút felébredést. Akkor mondja Buddha a tanítványának, Ánandának hívták, Ó Ánanda, ne izgulj! Aki ezt a meditációt 7 éven, 7 hónapon, 7 héten, 7 napon, 7 percen keresztül gyakorolja, az eléri a megvilágosodást. Á,

tudod mit Ánanda, nem is kell ezt 7 éven, 7 hónapon, 7 héten, 7 napon, 7 órán keresztül gyakorolni, elég lesz ezt 7 hónap, 7 nap, 7 órán keresztül, és így alkudoznak végül is, egy kicsit olyan, mint amikor Mohamed alkudozik Allahhal, hogy hányszor kell egy nap a vallást gyakorolni, a végén lealkudja ötre, elég egy nap ötször Allahhoz imádkozni. Ugyanúgy Buddha is alkudozik Ánandával, és azt mondja végül is ebben a szútrában, hogy elég lesz a szattipathána gyakorlatot 7 napon keresztül, 7 nap, 7 óra, 7 perc – a rohadt életben, az ember életében csak van 7 nap, amit erre szán, nem? Egy hét – nem olyan sok idő. Hét nap alatt abszolút el lehet érni a megvilágosodást, aki odaszánja magát. Én azt mondom, hogy 7 nap sem kell De ez az érdekes, hogy a legtöbb ember ezt a 7 napot sem bírja ki. Nem tud az életében 7 olyan napot találni, amikor azt mondaná, hogy én 7 napig meditálok. 7 napig az éberséget gyakorlom. Mert mindig van

valami más Hogy hogy „nincs”? Pl 7 napig nem szólalok meg. Így van Ott kezdődik, az első gyakorlat, hogy próbáljak meg nem beszélni. Az a baj, hogy mindenki, aki elkezd némasági fogadalmat tenni, hogy azzal, hogy kívül megszünteti a beszédet, itt indul el még erősebben. Olyan őrült belső monológ és párbeszéd kezdődik el, úgy cikáznak a gondolatok, a szavak, a mondatok, az érzelmek, mindenek, felerősödnek, hogy az hihetetlen! És a legtöbb ember mit csinál? Én nagyon sok ilyen elvonuláson vettem részt életem korábbi szakaszaiban, elkezdenek írásban kommunikálni egymással. Pl nem mondom ki, de inkább leírom. Vagy nem írom le, de mutogatom Az egész értelme félrecsúszik! Aki ennyire gyenge, annak tényleg az a legjobb, ha befalazzák egy barlangba, mert ez is szokás. Legalábbis a tibeti buddhista meditációs elvonulásoknak bizony van olyan formája, hogy biztos, ami biztos, bezárják egy barlangba, és felfalazzák, hogy még

véletlenül se, - de hát palackposta van ott is, meg ételt azért visznek-, de tényleg az lenne a cél, hogy ne beszéljen, ne kommunikáljon, ne próbáljon meg információt cserélni, hanem figyelje azt, hogy benne hogy zajlik ez a folyamat, hogy pörög ez a kerék. A másik, hogy ugye ne csak beszéljen, hanem ne csináljon semmit. Azaz fizikailag ne végezzen semmit! Ne mozogjon, ne menjen, ne járjon, hanem maradjon veszteg egy helyben! Érdekes módon érdekes megfigyelni, hogy a legtöbb embernek ez mekkora kínszenvedés, hogy egyhelyben kell maradnia. Akár csak egy háromórás előadást végigülni a széken, már az is komoly kihívást jelent az embernek. Akár legtöbb embernek középiskolai rémálmai jönnek, amikor fél napokat kellett iskolapadban ülni, tehát hogy egy helyben maradás nem az ember létezésének az eleme. Hiszen a létezés folyamatosan pörög-forog, kezdődik Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan

átirata 75 Tehát ez a második lépés, hogy ne csak ne beszéljek, hanem ne is mozogjak! Válasszak valamiféle kényelmes testhelyzetet, tőlem akár feküdhet is az ember, ülhet is, állhat is, ami neki jól esik, de ne mozduljon. Maradjon mozdulatlan kívül! Ami arra vonatkozik, hogy ne beszéljen, ne mozogjon! Természetesen ennek van egy fiziológiai korlátja, pár óra múlva elgémberedik az ember, akármilyen testhelyzetben van, még ha fekszik, akkor is. Akkor is az oldalára kell forduljon, vagy valami. A fekvő testhelyzettel általában az a baj, hogy nem állva szoktunk aludni, mint a lovak, hanem fekve, éppen ezért arra vagyunk kondicionálva, hogy ha lefekszünk, akkor nagy valószínűséggel el fogunk aludni. Nagyon kevés ember tud ébren maradni vízszintesen, azért érdemes függőleges helyzetet keresni. Széken is lehet ülni, földön is lehet ülni, ki hol szeret, a lényeg az, hogy ne mozduljon és ne beszéljen. Próbáljátok ki csak egy napig!

Úgy hogy nem csináltok semmit! A nap végére a legtöbb ember úgy fogja érezni, hogy rögtön megőrül. Egy szobában üljetek le a szoba közepére és ne csináljatok semmit Ne beszéljetek, ne csináljatok semmit. Nyilván készítsetek oda magatoknak innivalót, mert szomjasak lesztek. Mi történik rögtön? Jön a test, jön a fesztivál: éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell! Visszamegy az ember erre az egyéves, kétéves gyerek szintjére. Követeli, a gyermeki énjét megélheti az ember, milyen voltam 3 évesen? Na olyan, mint egy meditációs ülésben 2 óra múlva leszek! Pontosan. Ez egész biztos Jön ez: az „éhes vagyok, szomjas vagyok, fáj a lábam, csináljunk már valamit, unatkozom!”. A gyermeki énje ott az embernek kőkeményen előjön, nem baj, ezzel szembesülni kell, tudomásul kell venni, igen, jönnek ezek a gyermeki vágyak, valamilyen módon, ha túl tud ezen az állapoton jutni, akkor utána szépen lassan felfedezheti a felnőtt

énjét, a felnőtt értelmét, hogy milyen ő felnőttként. Értelmet próbál az egésznek teremteni Miért ülök én itt? Azért ülök itt, mert ez bizony közelebb visz engem a „megvilágosodáshoz”! Jó. Elég jó indok? Igen Megpróbálja meggyőzni magát De azért két óra múlva nem tűnik olyan jó érvnek. De biztos, hogy van azért más értelme is ennek S akkor jönnek ezek a magyarázatok, jönnek a gondolatok, hogy miért jó ez nekem. Utána jönnek a gondolatok, hogy miért rossz ez nekem. Csatározik a jó és a rossz, és az ember megélheti ezeket a belső vívódásokat. Soha nem felejtem el az első ilyen hosszabb meditációs elvonulásomat, a tari buddhista központban, egy Nyungne-meditáción, ami egy recitációra épülő meditációs forma, van egy szöveg, egy mantra, amit folyamatosan mondani kell, - de hát egyrészt miután nem is érted, mert tibetiül van -, értelmetlen szavakat kántálsz, az ember szívesen gondolkodik, meg kalandozik

ide-oda. Egyébként a mantra-recitációnak az az értelme, azért érdemes valamivel lekötni az ember tudatát meditációban, legalábbis ezt a felszíni dolgot, mert pontosan a megkötés eszköze ez az egyik. Hogyan tudjuk a folyamatos gondolkodást, pl úgy, hogy adunk neki egy gondolati formát. Pl egy mantrát Ezek lehetnek egy egyszerűbb mantrák, lehetnek hosszabbak, lehetnek tulajdonképpen a keresztény Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 76 vallásgyakorlásban is, amikor a zsolozsmákat, meg az imák folyamatos ismételgetése, ez ugyanaz. Kössük le a tudatot, ne össze-vissza csapongjon, ne mindenfélére gondoljon, hanem legalábbis a felszínes, verbális igényét, hogy folyamatosan beszéljen, hogy szavakat készítsen, fogalmakat alkosson. Ezt a felszínes működést kössük meg egy mantrával. A buddhista vallásgyakorlásban nagyon sok mantra van, a legegyszerűbbtől kezdve a legbonyolultabbig, és fel is

írok ennyit. Visszatérve, hogy hogyan lehet koncentrálni. Hogyan lehet összpontosítani, hogyan lehet leszerelni az embernek ezt a folyamatos késztetését, hogy gondolkodjon. Pl úgy, még egyszer, hogy mantra-meditációt tart Mantrameditációnak azt nevezzük, amikor valaki egy monoton szöveget folyamatosan kántál. Ennek az az értelme, hogy a gondolat-folyamatot, a gondolkodás folyamatát egy ici-picit megkösse. Még nem győzi le, hiszen nem szűnik meg ezáltal, de valamilyen szintre kerül. A buddhista hagyományban a mantrameditációk közül a legegyszerűbb az OM-ÁH-HUNG mantra, amelynek a folyamatos mondogatása valóban három szinten köti meg a tudatot. Ebbe most nem fogok belemenni, az OM tulajdonképpen a „tudati” folyamatokra hat, az ÁH azok az úgynevezett „lelki” folyamatokra, a HUNG pedig a „testi” folyamatokra. Ennek minél gyorsabb mondogatása segít megkötni magát a tudatot, tehát ha úgy mondjuk, hogy

om-áh-hum-om-áh-hum-om-áh-hum, kimondani viszonylag gyorsan, és ezek előbb-utóbb teljesen eggyé olvadnak. Mutatom Végül igazából egyetlen egy rezgés válik belőle, ahol tulajdonképpen a rés-hangok nyitása és zárása kelt egy vibrációt. A mantráknak mindig az az értelme, hogy valamiféle vibrációt kelt, és ezek a vibrációk hangolják végül is a tudatot valamiféle érzékelési tartományba. Maga az érzékelés is megváltozik Egyébként ez a légzéssel függ nagyon erősen össze, hogy a mantrázás közben az ember légzése megváltozik. Miután arra irányul, hogy a lehető legtovább tartsa fenn magát ezt a mantrát, tulajdonképpen keveset lélegzik be, és sokat lélegzik ki. Vagy inkább így fogalmazok, hogy röviden lélegzik be, és hosszan lélegzik ki. A rövid belégzés és a hosszú kilégzés megváltoztatja az ember tudatállapotát. Azt mindenki tudja, hogy a légzés és a tudatállapot az nagyon szoros összefüggésben van,

próbáljon meg valaki lefutni 5 kilométert, tudni fogja, egészen biztosan! Az 5 kilométer lefutása után az oxigénhiány, vagy éppen túltelítettség miatt milyen állapotban lesz? Van, aki ettől teljesen feltöltődik, energikus lesz, és azt mondja, de jót futottam, van, aki azt mondja, hogy hol a söröm, mert teljesen elpilled. „Én” nem vallom be, hogy melyikbe tartozom A másik egy picit összetettebb mantra, az ami a buddhizmusban visszatérő, az OM MA-NI PEM-ME HUNG. Ami ugyanez, csak kicsit bővítve van, 6 szótagból épül fel, illetve 6 szent szótag, tulajdonképpen a buddhizmus 6 fajta erejét, 6 fajta bennünk működő erőt idéz meg, ezekre hat a maga rezgésével, tehát amikor ezt recitálja valaki, akkor szintén megváltozik a tudatállapota, egy egészen más Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 77 állapotba kerül. Ezt lehet szintén gyorsan mondogatni, leht röviden mondogatni, vannak hozzá

dallamos formák, vannak egyszerűbbek is, de a lényeg az, hogy magát a mantrát, ha leírnánk, úgy kéne leírni, hogy PADME HUNG, aki jár a Mireisz Laci kurzusra, az biztos, hogy erről sokat beszéltetek, vagy nem? Ennek a mantrának a folyamatos mondogatása egy emelkedettebb tudatállapotot hoz létre, egészen másfajta rezgés. Egy egészen másfajta tartomány Ritmusosan így szokták mondani: om-mani-pemme-hum. Igazából a ritmust mindenki maga határozhatja meg, ha akarja. Megkíméllek benneteket, de a mantra-meditációk egyik kulcsa a száz-szótagú mantra, ami tényleg száz szótagból áll, mégpedig így hangzik: A százszótagú mantra tibeti és szanszkrit változata: Oṃ (1) ཨོཾ་ བཛྲ་སཏྭ་ས་མ་ཡ་མ་ནུ་པ་ལ་ཡ། Vajrasattva (5) samaya (8)manupālaya བཛྲ་སཏྭ་ཏྭྭེ་ནོ་པ་ཏིཥ།ྛ (13) | དྲྀ་ཌོ་མྭེ་བྷ་ཝ། Vajrasattva (17) tvenopatiṣṭha

(22) | dṛḍho me bhava (27) | སུ་ཏོ་ ཥོ་མྭེ་བྷ་ཝ། sutoṣyo me bhava (33) | སུ་པོ་ ཥོ་མྭེ་བྷ་ཝ། supoṣyo me bhava (39) | ཨ་ནུ་ར་ཀོ་མྭེ་བྷ་ཝ། anurakto me bhava (46) | ས་རྦ་སི་དི་མྭེ་པྲ་ཡ་ཙྪ། ས་རྦ་ཀ་རྨ་སུ་ཙ་མྭེ ཙི་ཏྟཾ༌ཤྭེ་ཡཿ་ཀུ་རུ་ཧཱུྂ། sarva siddhiṃ (50) me prayaccha (54) | sarvakarmasu (59) ca me (61) ཧ་ཧ་ཧ་ཧ་ཧོཿ cittam śryaḥ kuru hūṃ (68) | བྷ་ག་བ་ན Hā hā hā hā hoḥ (73) ས་རྦ Bhagavan (76) ཏ་ཐཱ་ག་ཏ་བཛྲ་མཱ་མྭེ་མུ་ཉྩ། Sarva (78) བཛི་བྷ་ཝ་མ་ཧཱ་ས་མ་ཡ་སཏྭ Tathāgata (82) Vajra (84) mā me muñca ཨཱཿ །། ཧཱུྂ ཕཊ༔ (88) | Vajra bhava (92) mahāsamaya (97) sattva āḥ (100)

|| Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 78 Elég hosszú, tehát nyilván nem ezzel kell kezdeni, vagy nyilván nem ezzel érdemes. Vannak köztesek is, de igazából fontos, hogy egy idő után teljesen mindegy, hogy ezt hangosan mondja az ember, csendesen mondja az ember, kívül mondja az ember, vagy belül mondja az ember, igazából ha kívül kezdi recitálni, úgyis elfárad. Egy-két óra múlva már nem lesz kedve kívül mondogatni Nagyon sokat segít abban, hogy a tudat-folyamatokat megkösse. Természetesen egyébként a mantra-meditációk előtt koncentrációs gyakorlatoknak nagyon sok része konkrét mozgáshoz kötődik. Ezért mondtam azt, sokan például egyszerűen harcművészetekben kezdik a vallásgyakorlási formákat, és harcművészeti formákkal párosítják, hiszen a test feletti uralom, és a befelé koncentrálás ugyanannyira segítik ezeket a tudatfolyamatokat megkötni. Ha valaki tai-csit gyakorol,

és megpróbálja a nyitólépéseket megcsinálni, akkor ugyanúgy arra figyel, hogy az a kézmozdulat tökéletes-e, hogy hogyan indítja el ezt az egész folyamatot: hogy mi az, amit megcsinál, és utána az a probléma, hogy ha ez már tökéletessé válik, már nem figyel oda, akkor már csak rutinból csinálja. De igazából, amíg meg nem tanulja, amíg tökélyre nem viszi, utána is persze segíthet az, hogy magukra a mozdulatokra figyeljek oda. Tehát a tudatát a mozgás köti meg. De mindegy, hogy ez művészi szintre emelt mozdulatok, vagy hétköznapiak, igazából a buddhizmusban megint például a leborulás egy ilyen nagyon egyszerű megvalósítási külső forma. Az, hogy a teljes testhosszammal végigterülök a földön. Utána nagy nehezen feltápászkodom, felállok egyenesen, utána felteszem a kezemet, meghajolok, és utána lefekszem a földre. (Közben leborul.) Aki látott buddhista filmeket, akár a Kála-csakrát, az láthatta ezeket Mind a testmozgás,

bármilyen testmozgást végezzünk, pl. az iszlám szufizmusban nagyon gyakori testmozgási forma, - ami szintén azt szolgálja, hogy megkössék ezt a folyamatot -, a derviseknek ez a saját tengelyük körüli forgása. Mindegy, hogy mi a forma, a lényeg az, hogy a formára való figyelem, a formában való elmélyülés, legyen ez egy testi mozgás. Legyen ez jóga, ez annyira triviális, hogy eszembe sem jutott, hogy azt mondjam. A jóga az innen indul, hogy az egyes ászanákban, az egyes testtartásokban megtartani a figyelmemet, a légzésemet, odakoncentrálni. Amikor valaki megpróbálja a saját lábát a nyakába téve éppen a lába között hátrafelé átbújni, mármint a maradék lába között, mi jut akkor eszébe? Garantáltan semmi. Egész egyszerű Legfeljebb néha egy káromkodás, amit ott magában elnyom. De kiváló, szerintem is, én is sokat jógáztam, egyébként A jóga volt az első vallásgyakorlati formám, amivel találkoztam 12 éves koromban, még

Dely Károlynál, aki akkor Magyarország egyetlen jógaoktatója volt, aztán utána hirtelen elszaporodtak. Nekem is tudathasadást okozott, hogy hova tovább és ezért inkább abbahagytam. ;) Azt, hogy hogyan tanulunk meg összpontosítani, hogyan fékezzük meg ezt a belső párbeszédet, ezt a belső monológot, ennek nagyon sok eszköze van, de a mantra-meditáció ez kiváló eszköz. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 79 A másik viszont, a mantrázással az a probléma, hogy egy idő után ez is annyira automatikussá válik, ha már a mantrára nem kell annyira figyelni igazából, már csak úgy pörög a fejemben, és közben ugyanúgy elkezdek gondolkodni. Erről kezdtem mesélni, hogy a meditáció során ment ez a recitáció, úgysem értettem, le volt írva, csak mondani kellett, közben baromi jól gondolkodtam, jöttek a gondolatok, és mindenféle gondolat. De izgalmas, tibeti kolostor, tibeti mantra, tibeti

levegő, igaz, hogy Taron voltam, de minden olyan tibetis volt, én is olyan tibetis vagyok, és akkor ebben megéli önmagát, de jó! Közben fél óráig tart ez az öröm, utána már hú de nyom a lábam, hú de rossz az izé, meleg van, pihenni kellene, pisilni kellene, jönnek ezek a dolgok, lényeg az, hogy két órán belül odáig jutottam, hogy úgy szidtam magamat, nemcsak magamat, hanem Buddhát, az embereket, hogy ezt a hülyeséget ki találta ki? Hogy itt ülünk, egy értelmetlen szöveget kántálunk, ami egy idegen nyelven van, egy idegen kultúrából, semmit nem értek belőle, mi ennek az értelme, gyűlöltem magamat, a helyzetet. Olyan érzelmi állapotokon mentem át egy nap alatt, hogy szerintem én bejártam az érzelemvilág minden poklát, mennyországát, stb. Higgyétek el, hogy ez előjön kőkeményen. Attól, hogy valaki mantrázik, még nagyon is tud gondolkozni közben. Hogyan lehet ezt a gondolatfolyamatot megkötni? Hát Nagyon nehéz ezt öt perc

alatt elmondani. Múltkor már tettem rá utalást, pl. úgynevezett érzékszervi visszavonással Azzal, hogy borzasztó keményen próbálom megkötni a figyelmemet, mégpedig oly módon, hogy egyre kevesebb érzékszervi bevonásra figyelek oda. Megpróbálom kiküszöbölni a látást, a hallást, az ízlelést, a tapintást, a szaglást, de ezt mindig úgy teszem, vagy csak így tudom ezt megtenni, hogy fokozatosan redukálom őket. Az érzékszervi benyomások redukálásával. Ahhoz, hogy vissza tudjam ezeket vonni, ehhez az kell, hogy valamire a figyelmemet mindig vissza tudjam vezetni. Legyen a figyelmemnek mindig egy tárgya, amire mindig vissza-vezetem. Lehet ez egy látvány, lehet ez egy hang, lehet ez egy íz, lehet ez egy érzet. Pl. ilyen a gyertya-meditáció Leteszek egy gyertyát magam elé, és megpróbálok arra figyelni. Megpróbálom, akárhányszor elkalandozik a figyelmem, mindig megpróbálom a figyelmemet oda visszavezetni, és tudatosítani magamban, hogy

egy gyertyát nézek, minden mást, ami az eszembe ötlik, azt tudatosítom, hogy igen, eszembe jutott, elkalandoztam, de most azért vagyok itt, hogy a gyertyát figyeljem. És megpróbálom minél hosszabban a figyelem közepében a gyertya lángját tartani. Azért jó a gyertya, mert az mozog Itt van benne mozgás, egy kis érdekesség, hogy ha nem egy mozgó tárggyal kezdem, hanem rögtön egy statikus tárggyal, ami nem mozog, sokkal nehezebb lesz a figyelmemet ott tartani. Én nagyon szerettem, egy darabig tényleg, régen, nagyon rég volt, azt használtam ilyen külső meditációs tárgyként, lehet ilyen plazma lámpákat kapni, ahol van egy ilyen rúd, egy gázzal töltött gömbben, amiből villámok csapnak ki ebből ki, nemcsak szép, hanem érdekes is. Órákig tudtam ez előtt ülve, ennek az örökkön Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 80 változó játékát figyelni. De ugyanilyen jó a víz nézése Nagyon

sokan szoktak folyóparton meditálni, pontosan ezért, mert az örökkön áramló víznek, vagy egy tóparton, ahol a hullám fodrozza a köveket, könnyebb, vagy akár a fák leveleit, vagy egy mezőnek a virágait, mindegy, csak legyen benne mozgás. A mozgó dolgokra könnyebb odafigyelni, mint a statikusokra. Ha már a mozgókra oda tudunk figyelni, akkor sikerülhet az egészet egy állóképre, legyen ez egy mandala, egy kép, egy egyszerű tárgy, egy sima valami, és mindig visszavezetem oda. Lehet ez egy látvány. Nem mindig a látott dolgok a legjobbak Igazából a látvány nagyon gyakran túl sok asszociációt szül. Ezért az ember elkalandozik gondolataiban, gondoljunk József Attilára, aki a Duna parton ülve milyen gondolatokra jutott, csak azzal, hogy a dinnyehéj ott elúszott az orra előtt. A vipassana-meditáción, ami tulajdonképpen ez a gyakorlat, az azt mondja, hogy figyeljünk sokkal inkább a lélegzetünk érzetére, ahogyan a hasunk emelkedik és

süllyed, a belégzés és kilégzés során. A gondolkodásunkat mindig vezessük oda vissza, hogy kilégzek, belégzek. Közben bármi eszünkbe jut, nem baj, eszünkbe jutott, tudatosítsuk, majd vigyük vissza a gondolkodásunkat oda, hogy érezzük, hogy kilélegzünk, belélegzünk. Ha nem tudnánk először érezni, nyugodtan tegyük a kezünket, érezzük, ahogy a kezünk emelkedik és süllyed. Emelkedik és süllyed Ha ezt sokáig gyakoroljuk, eljutunk oda, abba az állapotba, hogy az emelkedés és süllyedés között lesznek olyan állapotok, amikor nem történik semmi. Mert azért valljuk be, hogy az ember nem folyamatosan ki-be lélegzik, hanem vannak állapotok, amikor közben nem csinál semmit. Akkor, ha már képes erre is odafigyelni, akkor bővíti ezt a folyamatot, kilélegzem, de most nem csinálok semmit. Belélegzem, nem csinálok semmit Itt a harmadik fázis, hogy a „nem csinálok semmit”-ben próbáljon meg leginkább időt eltölteni gondolatilag. És

ha sikerül, - ezek mind koncentrációs gyakorlatok, ezek mind még csak arra szolgálnak, hogy összefogjuk magát a tudatosságot. És ha sikerült ezt a fajta koncentrációs képességet elsajátítani, akkor juthatunk arra a szintre, hogy bármit cselekszünk, vissza tudjuk vezetni magát az észlelést, ennek az elemi szintjére. Amikor beszélek, képes leszek a figyelmemet arra fordítani, hogy mozog a szám, és ne arra gondoljak, hogy mi az, amit mond, hanem próbáljam meg redukálni, visszavezetni oda, hogy hangokat adok ki, miközben a szám mozog. Fogalmam sincs, hogy mit mondok, nem a beszédem értemére figyelek, hanem arra, hogy hogyan mozog a szám, hogyan mozog a nyelvem, hogyan érinti meg a fogam néha az ajkamat, próbáljam meg az érzeteket redukálni magukra az érzetek szintjére. Amikor állok, figyeljem, hogy a lábam hogyan nyomja a talajt. Hogyan érintkezik a bőröm a zoknimmal, a zoknim a cipőmmel, a cipőm a talajjal. Próbáljam meg minél

részletesebben lebontani az érzeteket, és visszavezetni ezekre a gyökér-érzetekre. És ha ez sikerül, akkor hihetetlenül érdekesen megváltozik például a folyamatokhoz és az időhöz való viszonyom. Hiszen megáll az idő, egyetlen szó kimondása örökkévalóságnak Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 81 tűnhet, egyetlen lépés megtétele, hogy ha végig tudatosítom magamat, hogy most emelem a lábam, emelem a lábam, emelem, most nyújtom, nyújtom, nyújtom, nyújtom, áthelyezem a súlyomat, akkor minden egyes lépés, minden egyes kézmozdulat, minden egyes cselekedet végtelenül hosszúnak, végtelenül lassúnak, végtelenül örökkévalónak fog tartani. Itt átléptünk ebbe, a dhjánába. Átléptünk ebbe a 2 szintbe, második szakaszhoz, ahol a tudat elkezdhet tehát feltárni olyan területeket, amelyekre normális esetben már nem figyel, már nem intencionál, már nem fordít oda figyelmet. Azaz

elindul befelé. Minél távolabb kerül ezektől a külső, szokványos tapasztalási módoktól, és minél szokatlanabb dolgokra tereli a figyelmét, annál szokatlanabb érzetek uralkodnak el rajta. Tehát meditáció közben például elkezdi hallani a saját szívverését, méghozzá nem is, hogy ver a szívem, hanem mintha hatalmas dobokat vernének, mintha sámán dobjait vernének, nem csak hogy érezni fogja, hallani fogja, ahogy zubog a vére az ereiben, ahogy a szíve iszonyatos erővel pumpál, és úgy fogja érezni, hogy minden szívverésével megrázkódik, és így is fogja megélni, mintha megrázkódna, pedig közben abszolút mozdulatlan. Csak minden egyes érzet felerősödik, de mértéktelenül. A hallás, a szaglás, a tapintás hihetetlenül kitágul. Hallani fogja a három utcával arrébb történő dolgokat, hallani fogja, ahogy a szomszédban beszélgetnek, pedig esküszik rá, hogy soha életében nem hallotta a szomszédokat beszélni. Hallani fog

minden neszt, mindent meg fog hallani, és ha ne adj Isten valaki rányitja a szobát, és csak lenyomja a kilincset, úgy fogja érezni, hogy beszakadt a dobhártyája. Annyira felfokozódnak ezek az érzéki benyomások ezen a szinten, hogy innentől kezdve minden testi érzet, és minden érzékszervi benyomás hihetetlen erős lesz, és fájdalmas is egyben. Ilyenkor jelentkeznek olyan testi fájdalmak, pl. ezen a szinten, amik egyébként mindig bennünk vannak, csak soha nem vesszük észre, mert a tudatunk nem arra figyel. A tudatunk azzal van elfoglalva, hogy befizettem a számlámat, hogy mikorra érek haza, vajon ha hazamegyek ébren lesz-e a férjem/feleségem, akármi. Közben nem figyelünk arra, hogy közben vesekövem van. De ebben a meditációs állapotban az ember megéli, hogy egy veseköve van. Mert ott egyértelműen érezhetővé válik, sőt, teljesen egyértelművé. Meg arra, hogy lyukas a fogam Normál állapotban soha nem jutott volna eszembe, nem érzem,

hogy lyukas a fogam, de ebben a meditációs állapotban annyira felerősödnek ezek az észleletek, hogy minden szervi bajomat, minden szervi jelenségemet a legnagyobb felfokozott állapotban fogom megélni. Ha más haszna nincs a meditációs állapotnak, ez a haszna megvan, hogy diagnosztizálhatom a saját testemet, már ha erre irányul a figyelmem. Rengeteg úgynevezett járulékos, ilyen mágikus, varázslatos képesség, úgynevezett sziddhi-vel jár együtt a meditációs állapotoknak ezzel a szakaszával. Amikor ezt a dhjánát valaki kigyakorolja, és a figyelme ennyire koncentrálódik, és elindul befelé, önmaga belső birodalma felé, akkor rengeteg olyan észlelet, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 82 élmény és érzet erősödik fel benne, amelyeket mi ilyen varázslatos élményeknek, misztikus élményeknek gondolunk. Tudom, és ezeket leírja pontosan a szattipatthána irodalom, hogy mik ezek az élmények,

de ilyenek társulnak hozzá, hogy úgy fogjuk érezni, hogy a testünk „hatalmas”. Hogy tükrözi az egész világmindenséget. Úgy fogjuk érezni, hogy úgy nevezzük, hogy a „hihetetlenül hatalmassá levés”. Vagy pont az ellenkezőjét, hogy úgy fogjuk érezni, hogy a tér végtelenségéhez képest hihetetlenül kicsit vagyunk. Vagy úgy fogjuk érezni, hogy hihetetlenül nehezek leszünk. Persze szokták ezt bizonygatni, hogy valóban, aki a meditációban eljut erre a szintre, és ezt a hihetetlenül nehézzé levést érzetileg fel tudja fokozni magában, nagyon sokan azt írják, nagyon sok ilyen leírást olvastam, hogy valóban hihetetlenül nehéz is lesz, és három-négy-öt ember sem képes a földről felemelni, mert akkora súlya van. Én azt nem tudom, hogy ez tényleg így van-e, de azt, hogy ilyen élménye lesz az embernek, és így éli meg, hogy hihetetlen súlyos, hihetetlen nehéz, azt tényleg megéli. Itt az elméje az embernek hihetetlen sok

trükköt dob be, hogy ebben a dhjánában megtörténjen. De minden meditációs szöveg egyetért (abban), hogy ez csapda Ezzel azonosulni, ezek megint az elmének megint csak a trükkjei, a játékai, tovább kell ezen lépni! Nem kell velük foglalkozni. És valóban Nem kell velük foglalkozni, mert ha a tudat ezen is túllép, és a figyelmet képesek vagyunk tehát elengedni, ez a legfontosabb mozzanata: ezeknek az érzeteknek, észleleteknek, élményeknek az elengedése! Nem ragaszkodni, hogy „de jó hihetetlenül nehéz vagyok”, vagy „de jó, hihetetlenül könnyű lettem!”, hanem elengedni ezeket és hagyni, hogy a folyamat az tovább lépjen, és akkor egyszer csak felragyog a világosság. Ezért nevezzük ezt „megvilágosodásnak”, mert valóban, egy fényélménnyel jár együtt Ez a legjobb kifejezés! Bár nincs ennek olyan fizikai értelemben vett fénye, hogy hirtelen elvakítaná a szememet, nem, valahogy az elmében gyúl világosság, az egész elme

ragyog fel. Ami egyébként csak annyit jelent, hogy letesszük a terheket! Hogy elengedtük azokat a külső tudati szennyeket, és közelebb kerültünk magához a tiszta léthez, magához a szentséghez. És ez az a fajta közelség, ami aztán valóban lehetőséget ad ahhoz, hogy ebben az állapotban időzzünk, vagy töltsünk több időt. Aki bizonyos értelemben egyszer belépett ebbe a belső szentség állapotába, ebbe az időtlen csarnokba, az Önvalójával ilyen értelemben eggyé vált, és közel vált, az bizonyos értelemben túl is lépett az idő határán. Nincs értelme azt mondani, hogy ez „meddig” tart ez az állapot? Ebben az állapotban nincs idő, hogy most fél percig voltam a megvilágosodás állapotában, vagy tíz percig voltam. Egyáltalán voltam, mint szó, egyáltalán nincs értelme. Az az érdekes, hogy valamiért az „én” az visszatér. Hiába van ez a nirvána, hiába van ez az ellobbanás, hiába lobban el ez a külső folyamat, az elme

valamiért visszatér. Visszatér, és újra uralni kezdi az ember életét, szépen lassan, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 83 fokozatosan nyílik rá az ember értelme magára a világra, és újra itt találja a létesülésnek ebben a fogalmában, miközben mégis egy nagyon élő, belső kapcsolata megmarad azzal a valósággal, amit ott, akkor megél. Nem szakad meg ez a kapcsolat, sőt, inkább arra eszmél rá, hogy ez a kapcsolat soha nincs megszakítva, hanem mindig is fennáll, csak mi nem vagyunk vele élő viszonyban. Akkor innen fogjuk majd folytatni.  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 84 PARTTALAN KIKÖTŐ 5. RÉSZ: LÁTSZAT ÉS VALÓSÁG – a téridő tükörlabirintusában Budapest, 2007. április 27 Elhangzott az eredeti előadássorozat 3. alkalmával Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! Megint nagy szeretettel köszöntök mindenkit!

Úgy éreztem, hogy egy kicsit akadályoztatva van az idejutás. Nem tudom, hogy ki hogyan érezte, tehát ez mindig egy jel valahol, időben ott lenni valahol, ami nem is létezik, mármint az idő, amiben ott kéne lenni. Mindig felmerül bennem a kérdés, hogy akkor most miért vagyok másutt, amikor ott kéne lennem, ahol vagyok. Nagyon furcsán változik meg aztán maga az időtartam Miközben ide jöttem, mindig úgy éreztem, hogy futok ki az időből, és nem leszek az időben. Ehhez képest mégis ideértem, és itt lettem időben, és amikor ideértem, akkor meg hirtelen meg is állt ez az idő. Mind az a fajta gyorsaság, a nagyon hirtelen elmúlásérzet, ami addig volt, hogy csak úgy fogynak a percek, és biztos nem érik ide időben, az teljesen elmúlt. Ilyenkor mindig azon gondolkodom, illetve felmerül bennem újra és újra élményszerűen, hogy mennyire rugalmas maga az idő? Nem csak az idő, hanem a valóság megélése mennyire rugalmas? Gondolom így van ezzel

mindenki, hogy egy-egy fél óra az ember életében végtelenül hosszú, végtelenül rövid is lehet. Amikor oda kell érni valahová időben a csúcsforgalomban, akkor borzasztóan kevésnek tűnik az a félóra, szinte lehetetlennek tűnik, másfelől viszont, hogy ha egy előadást kell hallgatni, ami meglehetősen nehéz, akkor bizonyára sokkal de sokkal hosszabb. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 85 Próbáljuk meg felvenni a gondolat folyamát és fonalát, ahol múltkor abbahagytuk. Ez most már 3 hete is lehetett, de az ilyen időbeli kérdésekkel mindig zavarban vagyok, talán 3 hete volt. Mindenesetre most is az idővel való harcban odajutottunk, hogy a meditációról kezdtünk el beszélni, és a meditáció lényegéről. Ennek a kapcsán beszéltünk azokról a határátlépésekről, amelyek elvezethetnek önmagunk belsejébe, ahol megtaláljuk azt a bizonyos önvalót, azt a felsőbbrendű ént, akivel

valamiféle élő kapcsolatot ápolunk folyamatosan, egész létezésünk során, és mégis ettől elkülönültnek tekintjük magunkat. Noha azonosak vagyunk vele, mégis gyakran elkülönültnek gondoljuk magunkat. Illetve elkülönültnek éljük meg. Azt már számtalanszor elmondtam, és csak a keret miatt ismétlem újra, hogy ez a fajta elkülönültség ez illúzió. Az, hogy mi magunkat nem ennek az önvalónak tapasztaljuk, nem ennek az önvalónak éljük meg, az azért van, amit legelső alkalommal részletesen próbáltunk megvitatni, hogy ahelyett, hogy ezzel a fundamentummal, ezzel az alappal azonosulnánk, egy szerepszemélyiséggel, egy külső én-tudattal, nyugodtan nevezhetjük ezt felszínes öntudatnak is, ezzel a felszínes öntudattal azonosulunk. Ez a téves önazonosulás tulajdonképpen helytelen, és ez az, ami mindenfajta szenvedésnek és tudatlanságnak a forrása. Tehát ha visszatérünk ehhez a gondolathoz, és azt mondtuk, hogy a meditáció

igazából legalábbis ennek különböző mélységei és fokozatai, oda kell, hogy vezessenek, hogy amikor ebből a külső, felszínes öntudatból, ebből a külső felszínes világmegélésből valamiféle belső lépést teszünk efelé az önvaló felé, és itt a befelé lépés, vagy befelé-fordulás tulajdonképpen csak egy szó. Nem arról van szó, hogy a testünkbe kellene valamilyen mélyen befelé fordulni, inkább talán az elfordulás a legjobb szó erre. Elfordulunk attól a fajta külső, felszínes valóságtól, amelyik körülvesz bennünket, lehetőséget ad számunkra, hogy ez az önvaló valamilyen módon erőteljesebb jelenlétként nyilvánuljon meg számunkra. Régen azt mondták, - és pontosan ma jelent meg ez az új Elixír, annak az egyik cikkében olvastam azt, hogy ez a jóslatokról szól ez az e havi szám, hogy ebben van valaki, - most nem emlékszem, kinek a cikkében - felmerül újra és újra az a gondolat, hogy a jósok közül a legtöbben

vakok voltak. Valóban, hogy visszagondolunk a régi véda íróihoz, az úgynevezett rishikhez, a rishi kifejezés szanszkrittul azt jelenti, hogy látó. A legérdekesebb, hogy a leghíresebb rishi a 7 közül Dirgatamas volt, aki vak volt szintén, a vak rishi, így is hívják. A szeme születésétől fogva nem látta a valóságnak ezt az illúzióját, nem töltekezett fel a formákkal, éppen ezért sokkal bensőségesebb viszonyt ápolhatott magával a jelenléttel, magával azzal a fajta valósággal, amely az illúziók, látszatok, formák birodalma mögött rejtezik. Erről kezdtünk el múltkor beszélni a meditáció kapcsán, hogy igen, bizonyos értelemben a meditációs praxis és a koncentrációt meghaladó szinten, ott, ahol már a kontempláció tárgyává, a kontempláció szintjén mélyül el, egybekötődik egyfajta érzékszervi visszavonással, az Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 86 úgynevezett

prathjádhárá-val. Emlékeztek még, hogy erről beszéltünk? Ki az, aki már most gondolatilag nagyjából fel tudta ezt idézni? Nagyszerű. Innen megyünk tovább. Miért szükséges az érzékszervi visszavonás? Az úgynevezett prathjáhára. Hogy miért akadályoz bennünket tulajdonképpen a látást, hallás, ízlelés, szaglás a megismerésben? Megint arra kell térnem, hogy igazából két igazság van, vagy az igazságnak két oldala. Egyfelől látszólag akadályoznak bennünket ezek az érzékszervi benyomások a megismerésben, másfelől viszont nem. És majd ki fogom fejteni, hogy milyen értelemben nem. Miért vagy milyen értelemben gátolják a megismerést? Attól függ, hogy a megismerés mire irányul? Mi a megismerés tárgya? Azt mondjuk, hogy hétköznapi valóság szintjén ahhoz, hogy működni tudjunk, hogy jöjjünk-menjünk, hogy ebben a világban valamilyen cselekedeteket hajtsunk végre, szükséges ennek a világnak, ennek a valóságnak az

észlelése. Ahogyan a legelső alkalommal beszéltünk, ezek az érzékszervek, és maguk az érzékszervi észlelet-együttesek azok, amelyek felépítik, konstituálják ezt a valóságot. A szék azáltal lesz számomra valóságossá, hogy észlelem Ezt a szélsőséges idealista hozzáállást, ahogyan ezt nevezik, az idealizmus a nyugati filozófiában Berkeley képviselte legelőször, az ind-filozófiában az úgynevezett jógacsára irányzat, és mind a kettő azt mondja, hogy minden egyes érzéki valóság, minden egyes tárgy, amellyel a tudatom találkozik, amely számára, mint tárgy jelenik meg, azáltal jelenhet meg tárgyként, hogy ezt a tárgyat érzékszervi benyomásaink számomra tárgyiasítják. A tárgyak nem önmagukban léteznek, hanem a tapasztaló alany, és a tapasztalt tárgy viszonyában létezik kizárólag. Tehát latin szavakkal a szubjektum és az objektum viszonyában lehet csak tárgyakról beszélni. A tárgy pedig minden esetben csak és

kizárólag olyan értelemben létezik, a tárgy létezésének a feltétele, hogy tárgyiasítva legyen. A tárgyiasítás folyamata pedig nem egyéb, mint a szubjektum által, mondjuk itt a tárggyal szembehelyezkedő én, leggyakrabban magunkat ezzel a kifejezéssel aposztrofáljuk, jelöljük. Mi figyelünk erre a tárgyra, latin kifejezéssel mi intencionálunk rá, a figyelmünket mi fordítjuk oda, és hogyan tárgyiasul számunkra ez a tárgy? Úgy, hogy van egyfajta figyelem, s ez a figyelem az, amelyik a tárgyat „létezteti”. Nagyon furcsa dolog ez a tárgyiasítás, egyben a léteztetés, hogy ezt a heideggeri kifejezést használjam, a léteztetés aktusa. Ha én figyelek rá, akkor létezik. Ha nem figyelek rá, akkor nem létezik Mi által létezik számomra a tárgy? Pl. úgy, hogy a figyelmem, mint látás, hallás, szaglás, ízlelés és tapintás jelenik meg. És ezeket, a látást, hallást, szaglást, ízlelést és tapintást, mint egyfajta érzetet „én”

tudatosítom. Visszavezetem a tudatba, ahonnan tulajdonképpen származik Tudatosítás. Egy nagy kérdés, hogy ki tudatosítja ezeket az érzeteket? KI az, aki tudatosítja? Természetesen nyelvileg azt szoktuk mondani, hogy „én”. Én Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 87 tudatosítom, de akkor hol létezik ez a tárgy? A tudatban, ott, ahol tudatosul, ha ez bennem tudatosul, akkor maga a tárgy tulajdonképpen fogalmazhatunk így, hogy bennem létezik, de sokkal pontosabb azt mondani, hogy általam létezik. Ez az, amit Berkeley is mondott. Egyben biztosak lehetünk, hogy ha én figyelek egy tárgyat, azaz a tárgyam egy észlelt valóság, az észlelt valóságnak egy bizonyos valamije egy tárgy, és ezt a tárgyat én észlelem, tudatosítom, akkor annak léteznie kell. Igen ám, csakhogy van itt egy probléma, amivel már Berkeley is szembesült, azt mondta, hogy ha én meggyújtok egy gyertyát egy sötét szobában,

ahol az ablakok el vannak függönyözve, garantálom, hogy senki ne figyeljen erre a gyertyára, becsukom az ajtókat és kimegyek, és utána visszajövök, mit fogok tapasztalni? Azt, hogy a gyertya kisebb lett. Hogy a gyertya az látszólag tovább égett, akkor is, amikor én nem voltam a szobában. Ami azt is feltételezi, hogy ha megváltozott, akkor is léteznie kellett, amikor én nem figyeltem rá, amikor „én” nem figyeltem rá. Akkor hogyan létezhetett ez a tárgy? – teszi fel Berkeley, hiszen létezni annyi – mondja ő, esse est percipi, latinul, létezni annyi, mint észlelve lenni. Létezni annyi, mint valaki által figyelmet kapni – így is mondhatjuk Ha valami nem kap figyelmet, akkor nem létezik, mert akkor nem tárgyiasul számára. Ezt a logikai következtetést sikerült követni? Tehát tárgyként akkor létezik valaki, hogy van egy alany, aki ezt tárgyiasítja, akinek számára tárgyként megjelenik. Kinek jelenik meg tárgyként akkor, mikor én

nem figyelek rá? – teszi fel Berkeley a nagy kérdést. Hiszen akkor nem szabadna léteznie, mégis létezik, legalábbis a gyertya tovább ég. Ki ismeri a Berkeley következtetését nyilván? Mit mond ő? Hogy miért létezik ez a tárgy akkor is, mikor én nem figyelek rá. Nemcsak én, hanem egyetlen más szubjektum sem, egyetlen más emberi tudat sem intencionál erre a tárgyra? Hogyan létezhet ez mégis? A kérdés egyértelmű egyébként, aki ismeri ezt a filozófiai korszakot. Azt mondja, hogy Isten figyel rá. Isten az, aki figyelmével létezteti továbbra is ezt, és Isten figyelmében létezik minden tárgy, és Isten az, aki figyelmével fenntartja, létben tartja, létezteti a dolgokat. Ugyanúgy a látszólag tőlem független tárgyakat, mint engemet, jómagamat is. Ő ezzel tudja magyarázni azt, hogy miért léteznek a tárgyak akkor is, hogy ha az emberek figyelme nem terjed ki rájuk. Mert azt mondja, hogy Isten figyelme kiterjed mindenkire és mindenre. Itt

találkozunk egy olyan fogalommal, amivel eddig mi még nem foglalkoztunk az elmúlt két előadáson: Istennel, és ez az, amiről a mai előadás szól. Mi ez az Isten, mit jelent az istenség, és mi a transzcendencia lényege, és mi akadályoz meg bennünket elsősorban, hogy ezzel az istenséggel kapcsolatot teremtsünk? Illetve ezt az Istent, ezt az istenséget magunkban felismerjük. Erről lesz ma szó Ha innen indulunk tovább, Berkeley filozófiájától, ebből még egyszer mondom, két dolog is létezik: Nemcsak a tárgyak léteznek Isten figyelme által, hanem az összes szubjektum is, mi magunk is, akik Isten tudata számára mik vagyunk? Tárgyak. Legalábbis Berkeley-i filozófiájában Ennek az az oka, hogy Berkeley Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 88 úgy képzelte el az Istent, ezt a bizonyos figyelmet, aki mindenre kiterjed, mint ami az emberi világ felett áll, a mi érzéki valóságunk, a mi érzéki

tapasztalatunk fölött áll, és innen felülről tapasztal minden mást. Rajzolok ide egy párhuzamos rajzot, hátha segít ezt jobban elképzelni: ISTEN LÉT ÖNVALÓ A Végső Igazság szintje szentség transzcendencia átlépés Az Örökkévalóság horizontja SZAT – CSIT – ÁNANDA TISZTA-TUDATI-BOLDOGSÁG A transzcendens képzelt határa meditáció A Relatív Igazság szintje A képzelt múlt Az észlelt JELEN, ami MINDIG ITT ÉS MOST VAN A képzelt jövő ‘dolgok’ – a megismerő tudatosság ‘tárgyai’ A létezők Világa (TÉR és IDŐ) Nyugodtan mondhatnánk úgy, kicsit modern, ezoterikus nyelven fogalmazva, hogy van az emberi létezésnek egy síkja. Itt vannak a létezők A létezők síkja alatt, ahol vannak szokványos értelemben vett tárgyak, és vagyunk mi emberek. Ezt most személyesítjük, és mondjuk azt, hogy én. Én és a tárgy, az valamilyen értelemben időben létezem, hiszen és térben. Erről már a múltkor beszéltünk, hogy a

két fogalmat egymástól elválasztani nem lehet, én mindig egy adott teret feltételezek, a tér mindig egy adott időpillanatot, és ennek a tér-időnek az illúziója az, amiben a létezők számunkra megjelennek. Nagyon nehéz lenne azt mondani egy magasabb szintről nézve, hogy a létezés térben és időben történik. Ez egy tévedés lenne, vagy nem lenne egész pontos kifejezés. Maga a létezés, az emberi létezésünk nem térben és időben történik, hiszen beláthattuk azt, hogy térben és az időben való elmozdulás és mozgás tulajdonképpen egy filozófiai képtelenség, az emberi megismerés a maga tapasztalatával egy örök jelen pillanatba van merevítve, hogy szépen magyarosan, szenvedő szerkezetben. Belemerevedett egy jelen pillanatba. Csak a most létezik számára, az, ami itt és most történik, minden további képzelgés a múltról és a jövőről az úgynevezett tudati projekció, egy elképzelés azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami várható

és ezek a tudati elvárásaink teremtik meg majd a jövőbeni jelen pillanatokat és a múlttal Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 89 kapcsolatban támasztott képzeleteink azok, amelyek pedig a múltból beszélnek vissza a jelen pillanatra. Nem erről akartam most beszélni, a múltkor ezt már megbeszéltük. Látszólag a létezők térben és időben léteznek, és az én rengeteg tárgyra fordíthatja figyelmét ebben a tér-idő birodalomban. Nem egyetlen tárgyra, hanem tárgyak sokaságára, sőt, mások számára, más szubjektumok számára, tárgyként jelennek meg. Más személyeket ugyanannyira tárgyként ismer meg. Azt mondtuk, hogy létezni annyi, mint figyelmet kapni valamitől, valakitől. Nagyon könnyű belátni ennek a szubjektív idealizmus tükrében, hogy amikor én figyelek egy adott tárgyra, amikor én figyelek egy másik személyre, akkor ez a személy azáltal létezik, hogy én figyelem, hogy én

intencionálok rá. Most egy kulcsgondolatot fogok mondani, ez tényleg nagyon fontos, hihetetlen mély igazságtartalma van, ezen érdemes meditálni, mint alapgondolaton, hogy mi, mint szubjektumok, mint emberek, mint tudatok: mi egymás által létezünk elsősorban. Mi egymás által létezünk Ez azt jelenti, hogy én azáltal létezem, hogy másoktól figyelmet kapok, és mások azáltal léteznek, hogy tőlem figyelmet kapnak. Ezt úgy hívják, hogy kölcsönösen függő keletkezés a buddhizmusban. Kölcsönös ez a függő keletkezés, én létrehozok másokat azzal, hogy tudatilag rájuk figyelek, mások létrehoznak engem, hogy tudatilag rám figyelnek, és a létezésnek ezen a szintjén ez a típusú én, az a szubjektum, akinek megélem magam, azáltal létezik, hogy mások léteztetik. Sajnos bármennyire nem tetszik ez nekünk, a mi felszínes én-tudatunk, a felszínes énünk mások létezése által létezik, azzal, hogy ők is vannak. Ha nem lennének, nem lenne,

aki rám figyelne, nem lenne legalább még egy tudat rajtam kívül, aki rám intencionál, nem létezhetnék, azaz nem lehetnék egy megismerő tudatosság tárgya. Nem tárgyiasulhatnék a megismerésben Ez bonyolult ez a gondolat? Mondok erre egy allegorikus történetet: pl. akár az Upanisadok, akár a Rigvéda teremtéstörténeteiből. A Rigvéda azt mondja az egyik Teremtés-himnuszában, hogy az idő kezdetén létezett a világlélek, a Brahman. Brahman megnyilvánulatlan volt A szanszkrit filozófiában magának ennek a gyöknek, hogy bṛh-, amiből maga a Brahman szó származik, amelyet úgy is szoktak fordítani, hogy bármit mondanék, nem lenne igaz, ugyanannyira lefordíthatatlan kifejezésről van szó, mint amikor az IHVH szavakat próbálnánk, vagy betűket próbálnánk kiejteni ügyetlen módon Jahvéként, vagy Jehovaként, vagy nem is akarok több szót mondani rá. Magát ezt a tetragrammatont, ezt a négy betűs szót azért találták ki a héber

filozófiában, már ha ez kitaláció, hogy ne lehessen megnevezni azt, ami megnevezhetetlen. Hasonlóképpen maga a bṛhgyök is tulajdonképpen egy ilyen megnevezhetetlenséget takar Pont azt, hogy itt még egy nem létező entitásról van szó, bár az entitás szó talán itt félrevezető. Hála Istennek sokan nem értik, addig jó, mert az félrevezető lenne, ha értenénk. Mert érthetetlen. A Brahmannak az a lényege, hogy őslélek, világteremtő lélek, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 90 ősprincípium, ilyen szavakkal szokták illetni, de talán legfontosabb tulajdonsága, hogy ő még a megnyilvánulás előtti, a megnyilvánulatlan, a megnyilvánulatlan őserő. Hála Istennek, az erő is egy kellően misztikus fogalom, aki pontosan tudja, hogy a newtoni mechanikában mit jelent az erő, az pontosan tudja, hogy csak összefüggésrendszerek által kifejezett reláció ez tulajdonképpen és nincs ennek

különösebb jelentés-tartalma. Csak most hagyjuk egyelőre ebben Egy ilyen őserő, a Brahman, a megnyilvánulatlan ősállapotban létezik, illetve pont ez a lényege, hogy nem létezik, hiszen maga a lét. Még a létezés előtti Ezt a létezés előttit latin szóval úgy szokták nevezni, hogy primordiális, ami arra vonatkozik, hogy a latin szavak, hogy primus ordo – hogy az „első rend”. Az ordo, ami a világrendet jelenti, a világrendet, arra vonatkozik, hogy amikor a világ megnyilvánul és manifesztálódik a létezés szintjén, akkor valamilyen rendben jelenik meg, a világnak rendje van. És mi ez a rend, amelyet egyébként a szanszkrit nyelvben és a védikus filozófiában ezt a világrendet Ṛta-nak hívják, üdvözlöm a Ritákat ezáltal is. A Ṛta ez az ősrend, tulajdonképpen nem egyéb, mint a létezés kereteit meghatározó szemléleti forma, amit tulajdonképpen a világgá lett ősteremtő, a Brahman teremt. Mi ez a létezés kereteit

meghatározó szemléleti forma, amiben a világban létező tárgyak megjelennek, megnyilvánulnak? Mi ez a keret? Hogyan léteznek számunkra a világ tárgyai, dolgai? Akár mi magunk, önmagunk számára is, és más emberek számunkra. Hogyan és miben léteznek? Térben és időben. Tulajdonképpen a Ṛta, az ős-rend, a megnyilvánult, manifesztálódott, létező kerete, nem egyéb, mint ez a tér-idő szemlélet. Ez egy szemléleti forma, egy forma, és éppen ezért úgy is nevezik ezt a megnyilvánult birodalmat, amikor a Brahman, mint őserő megnyilvánul, manifesztálódik, akkor létrehoz egy úgynevezett formabirodalmat, a rúpa-lókát, szanszkrittul. A lóka annyit jelent, hogy világ, a rúpa szanszkrittul annyit jelent, hogy forma. Rúpa-lóka A forma egyébként, ami a világot meghatározza, maga az idő és a tér. Ezt jelenti a rúpa, ezt jelenti a forma A forma, amiben a létezők léteznek, az a tér és az idő. Viszont mondják a védikus himnuszok, hogy ez

a forma, amiben maga az ősteremtő megnyilvánul, makulátlan, és tiszta, és tökéletes. A rúpa önmagában makulátlan, tiszta, és tökéletes. És miért? Ugye felmerül a kérdés, gyönyörűek ezek a teremtés-himnuszok, azt mondja Dirgaszamasz az egyik himnuszában, hogy mi volt mielőtt a világrend létrejött volna? Mi létezett akkor? – teszi fel a kérdést. Ez kicsit hasonló ahhoz a kérdéshez, amit Szent Ágoston tesz fel a Vallomások című munkájának az utolsó három kötetében, hogy mit csinált a Teremtő a „teremtés” előtt? Ami egy logikai abszurdumnak tűnik, mert mit csinált a Teremtő a teremtés előtt, van-e értelme feltenni ezt a kérdést, volt-e egyáltalán teremtés előtti időszak? Létezett-e, van-e értelme ennek a kérdésnek? Ki ismeri Szent Ágoston okfejtését ezzel kapcsolatban? Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 91 Látszólag csapongok, de nem, majd látjátok, hogy

érnek össze ezek a láncszemek. Szent Ágoston azt mondja, hogy mikor születik az idő? Mikortól számíthatjuk a világot időben létezőnek? Csak a megnyilvánulást követően, azaz a Teremtést követően. Tehát feltenni azt a kérdést, hogy a „Teremtés” előtt mit csinált az Isten, azért értelmetlen, mert nem létezett a Teremtés előtt idő, ami előtt létezhetett volna. Hiszen az idő csak a Teremtéssel jön létre a világban, mint a világ formája Mi van akkor a Teremtés előtt? Azontúl, hogy ez egy rossz kérdés, mert e szerint értelmetlen, és értelmezhetetlen. Ő is már szembe kell, hogy kerüljön azzal, hogy maga az idő és a tér pusztán az emberi világ, ami létezőnk világának birodalmára vonatkoztatható, és ez a világ éppen ezért az ő fogalmai szerint, a tempus, az idő világa, és persze feltételezhetjük, hogy ebben a világban egy végtelen idő, egy infinit tempus létezik, mondja ő - tehát végtelenül sok időben

léteznek majd ezek a dolgok, ezek a tárgyak -, de ennek Istenhez semmi köze nincsen. Mert Isten a Teremtő, aki ennek a világnak a forrása, az nem a végtelen idő kezdetén, vagy akár a végtelen idő végén létezik, hanem maga a Lét. Ettől egy teljesen más minőségben tartózkodik – mondja Szent Ágoston, amit ő ezzel a szóval nevez, hogy eternitas. Az éter szót mi is ismerjük, de ez igazából annyit jelent, ha le kéne fordítani, hogy örökkévalóság. Örökké-valóság Nem végtelenül sokáig, hanem örökké. Ez egy minőségi különbség, nem mennyiségi Az éternitás azt jelenti, hogy örök-lét, így is lehet fordítani, hogy „öröklét”, vagy „örökkévalóság”, ami utal erre, hogy a valóságban van. Milyen idő létezik itt egyedül? Az Öröklétben? - ha kellene egyáltalán ezekkel a fogalmakkal egyáltalán tükröztetni. Míg mi a végtelen időt úgy osztjuk fel, hogy múlt, jelen, és jövő, addig az örök-lét, az milyen

időben „van”, már ha ezt időjelzőként, időminőségként lehetne, kizárólag a van-ban van. Az örök lét az van. Mindig Nem véletlenül mondja éppen ezért Mózesnek a megnyilvánuló Isten, a Sínai-hegy tetején, hogy mikor megkérdezi tőle, hogy ki vagy Te? Mózes felteszi ezt a kérdést a megnyilvánuló Istennek. Isten azt válaszolja rá, hogy vagyok, aki VAN. Nagyon rossz a fordítás, ha úgy fordítják, hogy vagyok, aki vagyok. Mert nem ezt jelenti ez a kifejezés Vagyok, aki van Vagyok a Lét maga Vagyok, aki mindig is van. Egészen máshol, Krisztus azt mondja az evangéliumokban, hogy én vagyok, mielőtt Ábrahám lett volna. Nagyon érdekes ez a kifejezés, azt mondja, én vagyok, mielőtt Ábrahám lett volna. Nem azt mondja, hogy voltam, nem azt mondja, hogy leszek, múlt időt használ, mielőtt Ábrahám lett volna, ez egy múlt idő, de én vagyok, mielőtt ő lett volna. Tehát arra utal már megint, nem az idő végtelen mélységében létezett

ő korábban, hanem ő maga az öröklét, ő maga a lét, a LÉT, ami van. Ez a bizonyos Isten, nem létezik, hanem maga a LÉT. Ez egy minőségi különbség Míg az időt akármennyire soknak, vagy végtelenül soknak fogjuk fel, a tempus, az idő, mint minőség lehet múlt, jelen és jövő, és lehet kevés, vagy sok. Attól függ, hogy mi hogyan tapasztaljuk, hogyan éljük meg. De az a dimenzió, amiben Isten létezik, az az örök Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 92 jelen-lét. Még azt is írjuk fel, hogy nemcsak örök lét, hanem örök-jelen-lét Ez mindig van. Egy örök jelen Azaz jelen lét Ez mindig van De mégis, visszatérve a Rigvéda himnuszaihoz, ez az örök jelen létben lévő Isten, úgy dönt, legalábbis, hogy dönt-e, vagy nem, azt nem mondja Dirgatamasz, mindenesetre az történik vele, hogy egyszer csak megnyilvánul mégiscsak. És miért? Az egy borzasztó nagy kérdés. Dirgatamasz persze ezt a

kérdést úgy fogalmazza meg, hogy mi volt mielőtt a lét a létezők szintjére lépett volna? Nagyon érdekes, hogy tudja-e ezt valaki, tudják-e az Istenek? Tudják-e a dévák? – teszi fel. Tudja-e maga a teremtő Isten, a Brahman – teszi fel Dirgatamasz, és ő maga adja meg a választ – „nem tudja senki, lehet, hogy még ő sem”. Borzasztóan szerethető rishi, bölcs, egy igazi vak bölcs, aki még azt is feltételezi, hogy akár a Teremtő Isten sem tudja, hogy mi végre teremtette ezt a világot. Hát ezt a modern egzisztencialisták ugyanúgy a szemére vetik, hogy miféle teremtés ez, aminek látszólag semmi különös értelme nincsen. Hogy miért? De azért más himnuszok mégis tesznek erre valamiféle utalást, azért teremtette meg Isten a megnyilvánult világot, azért teremti a formabirodalmat, a rúpa-lókát, a térnek és időnek ezt a porondját, ezt a színjátékát, egyrészt azért, mert szórakozik, örömteli döntés volt, kedvtelésből,

tényleg, komolyan, kedvtelésből. Egyszerűen azért, mert ez kedvére való, a második ok pedig azért, mert nagyon tanulságos. Ebből megismerheti önmagát. Emlékeztek még, a legelső alkalommal beszéltünk erről, hogy mi értelme van a létezés különböző állapotaiba kerülni. Mindig azt mondtuk, hogy a különböző léthelyzeteknek két oka lehet. Vagy azért megyünk bele, mert élvezet, mert örömforrás, vagy azért, mert valami tanulsága van. Más ok igazából nincsen Vagy tanulunk valamiből, vagy örömünket leljük valamiben. Amikor valamiben nem leljük örömünket, akkor tudhatjuk, hogy akkor biztos tanulunk belőle. Vagy egyszerre a kettő. Örömünket leljük benne, és még tanulunk is belőle, az a legjobb. És ezt mondja a buddhista és az ind gondolkodás, hogy eredeti állapotában a rúpa, ez a formabirodalom még tiszta, még nincs benne semmi szenvedés, nincs benne semmi, csak öröm és tanulság. Isten egy olyan világot teremt, ami csupa

öröm és csupa tanulság. És NINCS benne semmi szenvedés, nincs benne semmi rossz. Szent Ágoston is felteszi ezt a kérdést, érdekes, hogy most pont ők kerültek párhuzamba, biztos szeretik egymást, még ha az idő látszólag két teljesen más korban éltek is, azt mondja Szent Ágoston, hogy honnan a világban a rossz? Hiszen ha az Isten egy JÓ erő, a „legfőbb jó” ráadásul, a legfőbb jó forrása, akkor hogy teremthet egy olyan világot, amiben látszólag ott a rossz. Szent Ágoston nagyon küzd azzal a gondolattal, hogy hol is a rossz? Talán az egyik legfontosabb olyan gondolkodó a keresztény kultúrkörben, aki azt mondja, főleg fiatal korában, és a „Vallomásokban” nagyon sokat ír erről, hogy ha körbe nézek, milyen világot Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 93 látok? Ez a világ csupa öröm, csupa boldogság, csupa szépség. Mindenhol „Isten nyomait” látom – mondja Szent Ágoston.

Vestigia Dei Ismerős ez a fogalom, de ha nem felírom. Még itt is, a teremtett formák birodalmában csak Isten nyomait látom: vestigia dei. Isten nyomait látom, mindenütt és mindenhol Ez a világ csupa szépség, jóság, öröm. Hol itt a rossz? Amikor kicsit idősebb lett, elkezdi látni a rosszat is, úgy látszik ez korral jár – elnézést, ez ironikus megjegyzés akart lenni – de egy idő után ő is felismeri azt, amit a buddhista tanítás is kimond, hogy hát ebben a végtelen időben, ebben a látszólagos időbeliségben mi zárja le számunkra legalábbis ezt az időt? Az öregség, betegség, halál – a három gyökérok. Az út vége ez. Szent Ágoston is felteszi, hogy honnan lehet ez? – mondja ő, vagy bármi rossz, ami a világban van. Számára ez egy nagyon fontos kérdés, mert manicheus volt fiatalabb korában. Nem keresztény volt ő születésétől fogva, sőt! Hosszú időn keresztül a manicheizmus ékes szószólója. A manicheizmus, ami

valahol a perzsa és iráni gondolkodásból gyökereztethető, nagyon élesen szembe állítja ebben a teremtett, megnyilvánult világban a jó és a rossz erőit. A jót és a rosszat És azt feltételezi, hogy ebben a világban nemcsak Isten létezik, hanem a megnyilvánulásával, azzal, hogy tulajdonképpen kilépett önmagából, meghasadt a természet jóra és rosszra. A világban jó és rossz egyaránt létezik – tanítja ezt a manicheizmus. Valahol a manicheizmusnak akkora hatása volt, hogy a kereszténység is elfogadja ezt a gondolatot, és azt mondja, hogy mi, a mennyek birodalma az Isten országa, addig a földi birodalom a gonoszé, a megrontóé, a Sátáné. Ez a birodalom, amiben mi létezünk, az emberi világ, az a Sátán birodalma, a megtévesztőé, a kísértőé, ahogy nevezték a Bibliában. Ez a kísértő birodalma, a rossz birodalma. Ez egy arisztoteliánus gondolat egyébként. Arisztotelész volt az első, aki a maga filozófiájában azt mondta,

hogy a világnak ebben a tér-idő-szerű megnyilvánulásában létrejön valami, amit mi úgy nevezünk, hogy anyag. Ez az anyag világa, ez a forma, mi nem formának nevezzük a nyugati gondolkodásban, hanem minek? Ezt a rúpát? A megnyilvánult világot az anyag hatja át. Abban a pillanatban, hogy ez a világ megnyilvánulttá válik, megnyilvánul, még pedig térben, és időben. A térben és időben megnyilvánuló erő, energia, ős-teremtő erő, pedig nem másként nyilvánul meg, mint anyagként. Szeretnék mindenkit arra bíztatni, hogy bármilyen természettudományos lexikonban, csapja fel az anyag nevezetű bejegyzésnél a lexikont. Próbálja meg elolvasni, hogy mit talál ott? Noha mi azt mondjuk, hogy mi egy anyagi valóságban élünk, és sok vád érte a Világokon át című sorozatot azzal, hogy nem segíti, - szó szerint ezt mondták a magyar szkeptikusok társaságánál -, nem segítik a természettudományos világkép kialakulását. Én tiszteletben

tartom mindenkinek a nézetét, tehát a természettudományos világképet is nagyon értékesnek tartom, és nagyon sok természettudományos munka van, nem sok, rengeteg, több száz Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 94 természettudományos munkát olvastam, és komolyan is veszem a természet tudományát, ennek legősibb, héraikleitoszi értelmében. Érdemes a Természettudományi Enciklopédiát a kezünkbe venni, megnézni, hogy mit írnak ott a természettudósok az anyagról. Rögtön az az első mondatuk, hogy bármilyen szomorú ezt ide leírni, de fogalmunk sincs. Kb nem ugyanezekkel a szavakkal, de ez a lényege. Tulajdonképpen fogalmunk sincs Abban a pillanatban, hogy az anyagot elkezdjük vizsgálni, és alkotó elemeire bontjuk, nem találunk semmit. Be kell ismernünk, hogy a mai felfogásunk szerint az anyag jobbára tér-ből áll. És abban a pillanatban, hogy az anyagot alkotó elemek helyét meg akarjuk

határozni, nem találunk semmit. Mit tudunk megmérni? Noha az anyag jobbára térből áll, ezt a tér-t csak úgy tudjuk lokalizálni -mondják ők is, ha valamilyen erőhatásnak tesszük ki, azaz kölcsönhatásba kerül valamivel. Ha nincs kölcsönhatásban ez az anyag valamivel, akkor nem tudjuk úgymond lokalizálni, nem tudunk vele mit kezdeni, mondhatni, akkor látszólag „nincs”. Nem akarom ezt tovább fejtegetni, mert tényleg egy más pályára vinne bennünket, nézzen mindenki utána, hogy mi ez az „anyag”: azt fogjuk találni, hogy tér. Akkor majd azt is nézzétek meg, hogy mi van a „tér” alatt bejegyezve: a tér alatt is nagyjából ugyanazt fogjuk találni, „hogy bármennyire is szégyelljük itt ezt leírni, de fogalmunk sincs”. A tér mint írják, legalább 3 dolog mentén értelmezhető: egyrészt a tér, az az „anyag” által kitöltött valami, akkor ez egy farkába harpó kígyó, úgy mondják, hogy circulus vitiosus, az egyik fogalom

magyarázza a másikat, a másik azt mondja, hogy egyesek feltételezése szerint, és e szerint a tér nem egy önálló szubsztancia, létező, csak azáltal jön létre, ha anyag van, ha anyag tölti ki. Tehát ha anyag nem tölti ki a teret, akkor tér nem létezik Mások szerint, a vákuumelméletben hívők szerint, a tér akkor is létezik, ha semmiféle anyag nem tölti ki. Hát nesze neked semmi – fogd meg jól! És egy harmadik értelmezés szerint, és még ez a legőszintébb, ez az, amit a természettudományi lexikonok tartalmaznak, hogy a kanti filozófia értelmében a tér és az idő tulajdonképpen nem az anyagi birodalom, nem a fizikai univerzum tulajdonsága, hanem az ember szemléleti formája. Ez az, amit Kant fogalmazott meg először, hogy a tér nem, és az idő nem a világban van, nem a világ tulajdonsága, hanem a mi szubjektív szemléletünknek egy formája. Mi látjuk térben és időben a dolgokat. Nem a dolgok vannak térben és időben Azaz ha az

anyag tér, és a tér, a mi szubjektív szemléletünk formája, akkor már csak innen középről ki kell hagyni azt, hogy mi az anyag? Lehet, hogy túl sok a fogalom, azt mondják ezek a lexikonok, hogy az anyag egyenlő tér, a tér viszont egyenlő a mi szemléleti formánk, akkor ezt nyugodtan kihagyhatjuk, mint közbensőt, és akkor mi között kapunk egyenlőség-jelet, hogy az anyag a mi szemléleti formánk. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 95 (Az anyag = tér, a tér = a mi szemléleti formánk, akkor az anyag = tér = szemléleti formánk.) Arisztotelésztől indultunk el, aki azt mondja, hogy a megnyilvánult Isten térben és időben, mint anyag jelenik meg. Számára ez a fogalom az anyag, a chóra Kicsit úgy, mint a bevásárlóközpont, csak nem annyira röviden, kicsit hosszabb ó-val. Ezt a szót használja erre, illetve a chóra görögül teret jelent, úgy szoktuk fordítani, hogy tér, amely chóra válik

úgynevezett hülé-vé. Mi a különbség a kettő között? A hülé az az anyag a görög filozófiában, amelyik már az ember számára észlelhető, tapintható. A chóra a tér, az anyagnak az az elsődleges állapota, amelyik még nem nyilvánul meg. Arisztotelész úgy véli, hogy maga a tér, maga a chóra az tiszta és makulátlan, úgymond jó, platóni értelemben, a hülé viszont rossz, állítja Arisztotelész. Sőt, a hülé nemcsak, hogy rossz, hanem egy nagyon érdekes szót vezet be szinonimaként rá, ez pedig a görög szterészisz szó, ami azt jelenti, hogy hiány. Ez egy nagyon fontos gondolat Hogy az anyag tulajdonképpen hiány. Valaminek a hiánya De minek a hiánya? Az ő felfogása szerint is a jóság és tiszta tér hiánya. Anyag ott jön létre, a maga romlott állapotában, ahol már nincs tér. Mi is valahogy úgy fogjuk fel, hogy mivel egy lisztes dobozban vagy van liszt, vagy nincs. Ha nincs benne liszt, akkor azt mondjuk rá, hogy üres, azaz mi

van benne? Üres tér, vagy azt mondjuk, hogy anyag van benne, amivel telített. Pontosan ezért mondja azt is, hogy a valóságnak is kétfajta megnyilvánulási aspektusa van, egy telitett, egy úgynevezett pléróma és van egy üres a kéróma. Az egyik jó, a másik rossz A rossz, és itt jön a legfontosabb, valójában hiány. A jóság hiánya Szent Ágostonra is óriási hatással van, noha nem Arisztotelész közvetíti ezt, és később Aquinói Szent Tamás, aki Arisztotelész filozófiájának lesz a nagy követője, mondja majd ugyanezt, és teszik ezt végül is általános felfogássá, ami mégsem terjed nagyon el, hogy a világban lévő rossz, az nem principiális értelemben létezik. Nincs olyan a világban, hogy rossz, és ez most megint egy nagyon fontos kulcs-gondolat, hogy NINCS ROSSZ. A rossz a jóság hiánya. Ez egy nagyon fontos felismerés A világ teremtése alapvetően jó, tökéletes, harmonikus, és teljes. Amikor úgy éljük meg, hogy nem jó, nem

tökéletes, és nem teljes, akkor a jóság hiányával küzdünk. Nem a rosszasággal. Nincs rossz, akit le kéne győzni Isten, amikor megteremti a világot, nem teremti bele a rosszat. Visszatérünk Szent Ágostonra: a világ szép, Isten keze nyomát, lába nyomát viseli magán, az vestigia dei-t, az Isten nyomait viseli magán. Hogy mi nem vesszük észre ezt a szépséget és jóságot, annak nem a teremtett világ az oka, nem a teremtett világot lehet hibáztatni érte, hanem mit? Saját magunkat, a mi téves, megromlott szemléletünket. Ez az, amit úgy fejez ki Arisztotelész, és visszatérve az ind filozófia rúpa fogalmához, ami annyit jelent, hogy forma, ami ugyanez a szinonima, azt mondják, hogy ezt a tiszta formát, ami a tér és az idő, azt tulajdonképpen beszennyezzük, szennyessé tesszük, mégpedig Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 96 az úgynevezett vágyainkkal, tévedéseinkkel. De maradjunk

leginkább azzal ott, hogy a tudatlanságunkkal. A vágy, a tévedés, a tudatlanság, a nemtudás, a harag és a vágyakozás, mint a három gyökérok, a három legfőbb a buddhista filozófiában, a három klésa, ez azt jelenti, hogy szenny, tudati szenny, és ez a tudatilag szennyezett világ már nem mint tiszta forma jelenik meg számunkra, hanem mint a vágyak világa, a kámalóka. A kámát a káma-szútrából mindenki ismeri, ez az úgynevezett anyagi vágy, az anyagi világ iránti vágy a káma. Hogy a tudat oda jut a világ tapasztalásában, hogy nem a tiszta formákat észleli, nem a tiszta formákat szemléli, nem a tiszta formákat tapasztalja, hanem a már szennyezett formákat. Ez sajnos tényleg így van. Nagyon így van Mikor mi egymásra nézünk, mi nem egymás tiszta formáját látjuk, hanem azokat a szennyezett formákat látjuk, konkrétan a biológiai testet, azt a fizikai testet, amelyeket tulajdonképpen a tér-idő szemlélet ilyen szűkre szab.

Csőlátásunk van, bármennyire szomorú. Csőlátásunk van, és ez a csőlátás végül is nem engedi az egészet látni, csak arra szorít bennünket, hogy azt lássuk a másikból, amit a saját tudati szennyeink úgymond ilyen legátolt módon láttatni engednek velünk. Nem a tiszta formákat látjuk Meditációban feltárulnak a tiszta formák, feltárulnak. De ahhoz nyilván az kell, hogy maga a tudati működés, amelyik szennyezi azt, tulajdonképpen visszaszoruljon, vagy elcsendesüljön. Amikor az érzéki benyomásoktól elfordulunk, és visszavonjuk ezeket a világból, azaz figyelmen kívül hagyjuk, hogy mit látunk, mit hallunk, mit ízlelünk, illetve olyan értelemben hagyjuk figyelmen kívül, hogy azt mondtuk, hogy a létezés alapfeltétele a rá való figyelem, figyelés valamire. Hogy lehet figyelmen kívül hagyni valamit? Borzasztó érdekes. Hogy lehet figyelmen kívül hagyni a látást? A hallást, az ízlelést, a tapintást, és a szaglást? Ez egy

teljesen természetes állapot, és mindenki tapasztalta is, hogy milyen nem figyelni ezekre. Amikor bambul például. A bambulás: amikor nem tudatosítja ezeket az érzékszervi benyomásokat, nem figyel oda arra, hogy mit lát, mit hall, mit ízlel és mit szagol. Ilyenkor, amikor az ember bambul, tegyük fel, hogy még a gondolatai sem kötik le. Elég közel van egy ilyen elmélyült meditációs állapothoz Azt jelenti, hogy az ember tud arról, hogy bambul? Általában nem. Mikor veszi észre, hogy bambult? Amikor abbahagyja. Amikor rászólnak, hogy ne bambulj már, akkor észreveszi, hogy tényleg. Mi történt akkor, fogalma sincs, tehát nincs tudatánál A meditációt a bambulástól sok szempontból ez a fajta éber jelenlét különbözteti meg, hogy tudatosan bambulok. Ha nem lenne ez egy ellentmondás Valami módon rajtakapom magam a bambuláson, anélkül, hogy kiesnék belőle. Tényleg ez áll hozzá a legközelebb, ez a fajta bambult állapot. Mi köze ennek

Istenhez? Mit jelent a transzcendencia? Az, hogy mi, amikor a valóság mezején létezünk, a létezőket, mint tárgyakat észleljük, akkor igazából ebben a káma-lókában, a saját tudatunk szennyei által elkendőzött, elfátyolozott Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 97 valóságát látjuk a világnak, és nem annak a tiszta formáját. Ha valaki a tiszta formák szintjén rá tud pillantani egy tárgyra, akkor az a tárgy megtelik élettel, elevenné válik, hihetetlenül mélységessé. Úgy tudnám ezt legjobban megfogalmazni, hogy minden elveszti a jelentéktelenségét, minden hihetetlen jelentőségteljessé válik, és ha a magyar nyelvben pontosan értjük ezt a kifejezést, hogy jelen-tős, jelen-lévő. A jelen-tőségét azt jelenti, maga a jelentés szó is ezt jelenti, és most csak a jelen-ti, jelen-tés, jelen-levő, hogy itt van, ezen a szinten. Hirtelen az örök létét tapasztalom, jelen-tőssé válik.

Az adja meg a jelentőségét, hogy nem a végtelen időben ragadt formaként észlelem, hanem számomra megjelenik ebben az öröklétben. Egy egészen más minőségben Persze maga a tárgy mindig is ott is volt, maga a tárgy, maga a dolog, amire a figyelmem irányult, az most is ott van, mert csak a mostban van, annak a jelenléte, az örökléte adott. Én nem vagyok ott. Nem a meditációm tárgya változik meg, nem maga a tárgy, amire a figyelmem irányul, hanem én változom meg, aki figyelek. És az én figyelmem megváltoztatásával, illetve azt mondom, hogy a figyelmem figyelmen kívül hagyásával, a „figyelmetlen figyelemmel”, használjuk ezt a kifejezést, tudom, hogy szavak játékának tűnik, de mégis csak ez a legfontosabb félrevezetés, - ugye a múltkor mondtuk, hogy minden, amit mondok, félrevezetés, mindenki tudja, hogy ez nem igaz. Ez a „figyelmetlen figyelem” az, amelyik mégiscsak egy egészen más minőségben láttatja ezeket a dolgokat,

mégpedig jelentőssé válnak. Azt mondom, hogy azok a dolgok, amelyeket meg egyébként jelentősnek tartanék, - bár én egy ilyenre sem tudok gondolni hirtelen, de mindenkinek a maga értékrendje, természetesen különbséget tesz, megkülönböztetünk tudatilag dolgokat, hogy minek van jelentősége és minek nincs számunkra. A jelentős dolgok is jelentéktelenné válnak. Csak azért nem helyes ez a kifejezés, és félrevezető, mert nem arról van szó, hogy minden jelentéktelenné válik, hanem ellenkezőleg, minden jelentőssé megkülönböztető tudatosság nélkül. Nem érvényes rá a megkülönböztetés. Tehát visszatérünk abba az öröklétbe, ahol minden jelentős, ahol minden jelenlévő, ahol mindennek jelentősége van. És visszaemelkedünk ennek a tiszta formáknak a szemléletéhez, ha az észleletek szintjén kellene megragadni, úgy képzelhetnétek el – ha nem lenne félrevezető, hogy hirtelen minden mélységesebb, ragyogóbb, telibb lesz van.

Minden jelentősebb lesz. Bármit mondanék, az is félrevezető lesz De élesebbnek látjuk a dolgokat, telítettebbnek, a színek élénkebbek, a hangok élesebbek, minden kristálytiszta, minden élettel teli, megtelik egyfajta olyanfajta vibrációval, olyanfajta erővel, amelynek nem vagyunk a tudatában. Ami egyébként ott van most is, mindenben és mindenhol, de nem vagyunk tudatában. Ott viszont tudatába kerülünk. Nem ott, akkor És akkor minden így jelenik meg Ezt jelenti maga a transzcendencia kifejezés. És felírom, mert ezt a kifejezést nagyon sokan félreértik. A „transzcendencia” tulajdonképpen annyit jelent, hogy átlépés Ennyit jelent ez a szó, semmi többet. Átlépés, határátlépés a transzcendencia Milyen határon kell átlépni? A létező és a lét határát. Amikor valaki transzcendál, vagy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 98 transzcendentális meditációt végez, akkor a

meditációja arra irányul, hogy átlépjen a létezők birodalmából a lét birodalmába. Mit kell még transzcendentálni? Tulajdonképpen azt az önmagunkat, amelyik ennek a formabirodalomnak a vágyvilág szintjén létezik, akivel tévesen azonosítom magamat. Önmagamon kell átlépnem A transzcendenciának ilyan jelentése is van, hogy önmeghaladás, önmagam meghaladása. Pl a transzperszonális pszichológiában a transzcendencia, mint kifejezés az azt a szintet jelöli, amikor az egyén fel tudja adni a saját érdekeit, már nem önmagát akarja megvalósítani, hanem másoknak akar segíteni az önmegvalósításban. Ezt hívják ott, a transzperszonális pszichológiában transzcendencia-igénynek. Amikor már nem én akarok megvilágosodni, nem én magam akarom beteljesíteni a céljaimat, hanem másoknak akarok segíteni az önbeteljesítésben, azaz átléptem saját magamon, pszichológiai értelemben. Nem a saját személyiségemet tartom a legfontosabbnak, hanem

mások személyiségét. Tehát a transzcendencia átlépés, a létezők birodalmából a lét birodalmába, ami egyben önmagamon való átlépést is jelent. Mi a transzcendencia? – van a mai előadás címében egy ilyen kérdés. Ez Ez a határátlépés. Mi a transzcendencia lényege? Az, hogy túl tudjunk magunkon lépni, túl tudjunk lépni ezen a szemléleti formán, a teren és az időn, és azzal tudjuk magunkat azonosítani, akik valójában vagyunk. Ha viszont ez a transzcendens lépés megtörténik, a határátlépés megtörténik, és belépünk a lét birodalmába, az örök lét birodalmába, mit találunk ott?  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 99 PARTTALAN KIKÖTŐ 6. RÉSZ: ISTEN ÉS ISTENSÉG – a transzcendencia lényegéről, és az agnoszticizmus valódi okairól Budapest, 2007. április 27 Elhangzott az eredeti előadássorozat 3. alkalmával Az 5. rész közvetlen folytatása, az eredeti

előadássorozatban egy rövid szünet után következett. Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! Egy kérdést tettem fel, mielőtt a szünetet elkezdtük, és ez a kérdés az volt: hogy mit találunk akkor, hogy átlépünk a létezés mezejéről a lét birodalmába, a létezők birodalmából a lét birodalmába? MI az, amit ott találunk? Persze, ha a nyelv nem lenne önmagában is korlát, és félrevezetés, mert ugye a „mi”, mint kérdőszó általában valamiféle tárgyra irányul. A mi kérdőszó mindig valamilyen tárgyra mutat rá. Mire azt szoktuk mondani, hogy mondjuk mi van rajtam, akkor erre valaki valamilyen tárgy megnevezésével válaszol. Ha így teszem fel a kérdést, hogy mit találunk ott? Mi van ott? Mit találunk ott, akkor ez a -t, mint tárgyas rag már arra utal, hogy a megismerésnek tárgya lehet ebben az öröklétben. És Isten, - maradjunk ebben, vagy az örök lét, az tárgyként megismerhető. Ez tévedés Ez megint sajnos a

létezés szintjén ragadt emberi tudatosság csapdája. Az a gondolat, hogy Istent megismerni meg lehet, hogy Istent a megismerésem tárgyává tehetem, vagy akár úgy is fogalmaztunk, „hogy Istent meg kell keresi valahol”, és ha Istent megkerestük valahol, akkor hozzá eljutunk, és ő a megismerésünk tárgya lesz. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 100 Nagyon érdekes dolog, a zen buddhizmusnak van egy nagyon híres koanja, ezzel kapcsolatban, hogy picit olyan, mint ez a durva vicc, - elnézést, egy kicsit csapongok, de egy viccel fogom kezdeni: Villamosbalesetet szenved valaki, és levágja a villamos a lábát, és elkezd borzasztóan kiabálni, hogy: a lábam, a lábam, a lábam! Odamegy hozzá Pistike, és azt mondja, hogy mit kiabál, nincs is lába! És hát milyen igaza van Ez egy kicsit hasonló ahhoz a zen buddhista anekdótához, amikor azt mondja, Bódhidharmának, a karját levágó Lin-csi2, és azt

mondja, hogy mester, „háborog a tudatom, és nem talál békét, segíts lecsendesíteni!” Erre Bódhidharma kicsit ilyen mogorván felnézve a kilencéves meditációja után, azt mondja, - némileg megértjük -, azt mondja, hogy: „hát hozd ide a tudatod, és akkor én majd lecsendesítem!” És erre Lin-csi eléri az első szatorit, az első ilyen eszmélését, hogy valóban, hol az a tudat, amit le kéne csendesíteni? Hogy tudja ő ezt idehozni? Így vagyunk mi ezzel az Istennel is. Keressük őt mindenfelé, és mindenhol, és a problémánk az, hogy térben is időben haladunk, mi úgy éljük meg a saját létezésünket, mint ami térben és időben zajlik valahonnan valahová, és keressük Istent, mégpedig a létezők szintjén, a létezők horizontján, és magát is valamilyen létezőnek tételezzük fel, és azt gondoljuk, hogy Isten a létezők szintjén megtalálható, mint valami, mint valaki. Hiszen azt mondtuk, hogy nemcsak az élettelen tárgyakat, hanem

a személlyel bíró entitásokat is, a megismerésünk tárgyává tesszük. Tehát azok számunkra, mint tárgyak jelennek meg Keressük Istent mindenhol ebben a világban, és természetesen nem fogjuk megtalálni, hiszen nem ebben a világ-ban van. Ebben a világban nem található meg Mert a világ van ő benne,- hogy ha most ezt prófétikus szavakkal kéne jelölni, a világ van őbenne, és igazából mi mindannyian őbenne időzünk. Talán lehet, hogy ez félrevezető kifejezés, mert akkor most mindenki feltételezi, hogy mindenki Isten gyomrában ott valahol fészkelődünk. Mint egy hatalmas lufi, vagy egy minden befogadó halmaz, úgy mindent tartalmaz. Hát nem? Mi ott benne ficánkolunk, és keressük, keressük, és nem találjuk. Egyébként ez egy nagyon jó allegória, egyszer interneten kaptam én is ezt a történetet. Annyira szép történet, hogy még A J Christian is beletette valamelyik Teljesség könyvébe, azt hiszem talán a „Teljesség hangja” című

kötetének a záró meséje ez, ez a következő allegória. Allegorikus történet: Két iker beszélget az anyja méhében. Azt mondja az egyik a másiknak – ismeritek? Ki az, aki ismeri? Hát kevesen. Akkor van értelme elmondani – Azt mondja az iker a másiknak: Te, hiszel az anyában? Azt mondja az egyik, nem dehogy is! Micsoda képtelenség! Hogy gondolod, hogy létezik ilyen, hogy anya? Azt mondják, - mondja, aki hisz Valójában Dazu Huike (487–593; azaz Huj-ko volt az, aki levágott karját a mestere, Bódhidharma lába elé dobta. Bódhidharma a zen-buddhizmus (kínaiul csan) irányzatát megalapító első kínai pátriárka volt 2 Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 101 az anyában -, hogy azt mondják róla, hogy nagyon szeretetteljes, törődő lény, aki borzasztóan szeret bennünket. Á, de honnan veszed ezt a hülyeséget, olyan, hogy anya, nincs is. De, de Azt mondják, hogy ha majd egyszer távozunk

innen, ebből a világból, akkor ő ott vár majd minket, és szeretetével körülölel bennünket, és táplálni fog, és szeretni fog bennünket, és gondoskodni fog rólunk. Micsoda képtelen hülyeségeket gondolsz, honnan veszed, hogy van ez az anya? Azt mondja az egyik, hogy figyelj, ha néha csendben maradsz, és elcsendesíted a gondolataidat, akkor hallhatod, hogyan énekel. Ez gyönyörű kép, pontosan leírja, amiről itt szó van. Hogyha csöndben tudnánk maradni, akkor meghallanánk ezt a bizonyos Istent, aki áthatja a mi világunkat, akiben benne élünk. Ez egy nagyon szép történet, egy nagyon szép allegória, hogy IGEN. Mi úgy viszonyulhatunk ehhez a transzcendens erőhöz, ehhez az Istenhez, mint ahogy a méhben tartózkodó gyermek, akit ott óv és körülvesz az anya, akiről nem tud semmit, akinek a részeként, akiben benne, teljesen természetes módon annak a védelmében él, nem vesszük tudomásul. Ugyanúgy nem vesszük Isten létét tudomásul,

ami már pedig az egész létezésünk alapja, alfája és omegája, mint ahogy élünk benne, mint hal a vízben, - mondhatnám ezt a profán hasonlatot. A halak számára a víz teljesen természetes közeg, és valószínűleg nincsenek tudatában, legalábbis csak akkor lennének tudatában, ha lenne tudatuk, de nekik nincs, vagy legalábbis nem olyan értelemben van, mint nekünk. Mi is tudatilag megtanultuk kiküszöbölni pl. azt, hogy ahhoz, hogy ezt a testi formát éltessük, léteztethessük, rengeteg fizikai feltételnek kell teljesülnie. Pl szükségünk van, mi magunkhoz mérten azt mondjuk, hogy egy bar nyomásra. Ha pl ennél nagyobb nyomás alá kerülünk, akkor hirtelen kellemetlenül kezdjük érezni magunkat. Ha ennél alacsonyabb nyomású helyre kerülünk, akkor hirtelen szintén kellemetlenül érezzük magunkat, de tudomásul se vesszük, nem tudatosítjuk magunkban, hogy ahhoz, hogy a mi tudatállapotunk, komfortérzetünk, testi érzetünk olyan legyen,

amilyen, egy állandó egy bar nyomásra van szükségünk. Sőt, azt is figyelmen kívül hagyjuk, hogy tulajdonképpen 9,80 valahány (g = 9.80665) m/s2 erővel gyorsulunk, és zuhanunk a Föld középpontja felé Folyamatosan. Az ember egy folyamatos zuhanásban van Mégpedig a Föld középpontja felé, ezt úgy hívjuk, hogy gravitáció. Van egy gravitációs erő, ami ránk folyamatos erővel hat, és bennünket a Föld középpontja felé gyorsít. Ha ez nem lenne, akkor pl. nem így keringene bennünk a vér, nem ilyen lenne a tudatállapotunk, stb., stb Mindenki természetesnek veszi ezeket a dolgokat, mert természetes is. A természet része Mi a Földnek ezen a kérgén élve, ennek a meghatározott, nagyon szép kis dimenziójában ezeknek a természeti hatásoknak folyamatosan ki vagyunk téve. Mint ahogy ki vagyunk téve rengeteg más ilyen fizikai törvénynek is, fizikai hatásnak. Amikor valaki azt mondja, hogy „én” vagyok a világ ura, vagy én ilyen erős,

vagy olyan erős vagyok, akkor az mindig csak az ön-erejére gondol, és nem teszi mellé a természet erőit, amelyek Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 102 egyáltalán létben tartják, a létezésének az alapjai. Nem törődünk azzal a biokémiai egyensúllyal, ami bennünk folyamatosan fennáll, csak akkor kezdünk vele törődni, amikor az már felborul. Az ember ezeket természetesnek veszi és elfelejti. Figyelmen kívül hagyja, figyelmét nem fordítja rá Bizony így vagyunk Isten létével is, így vagyunk magával a léttel is, hogy számunkra, miután a létezésünk alapja, teljesen természetes, hogy valami olyat keresünk, ami mindvégig ott van az orrunk előtt. Ez olyan, mintha egy hal elkezdené keresni, hogy hol a víz, nem értem? Hol a víz? Bejárná az egész óceánt, és nézne jobbra-balra, felülre-lefele, és azt mondaná, hogy nem találom a vizet sehol. Menj el a víz forrásáig, majd ott

megleled, és akkor az ember is: menj el minden teremtés forrásához, ott majd megleled Istent. Kutatunk, keresünk az ember teremtéséről, az őseredetről, hogy vajon honnan származunk, vajon ki teremtett bennünket, hogyan és miért, és a hal felúszik a forráshoz, és még mindig nem érti, hogy hol a víz? Miközben mindvégig abban úszott. Ahhoz, hogy tudja, hogy hol van, a víz, ahhoz mi kéne? Hogy kiléphessen önmagából. Hogy túlléphessen önmagán. És ugyanúgy, ahogy a bennünk élő sejtek, akik ugyanannyira élő egységek, mint bármelyikünk, és éveken keresztül, amíg az ő életciklusuk tart, vándorolnak a testünkben, és ellátják a saját feladataikat, kommunikálnak egymással, különböző vegyületekkel, meg elektromos impulzusokkal, és ugyanúgy interakcióban vannak, és mondjuk a különböző vörösvérsejtek viszik az oxigént a sejtekhez, és szállítják el a használtat, és folyamatosan vándorolnak, és vándorolnak, és

keresnének mondjuk bennünket, keresnék az embert. Bejárnák az egész érhálózatot, és bejárnák az összes zugot, és elmennének az összes helyre, és keresnék az embert, az embert, az embert, soha nem találnák meg! Mert az emberben vannak, az ember alkotóelemei. Így vagyunk mi ezzel a léttel is, hogy ameddig Istent itt kívül keressük a létezés horizontján, a létezés szintjén, hiába kutatjuk, keressük, bárhol, bárhogyan, bármiben, bármilyen formában, mégsem jutunk hozzá egyetlen lépéssel sem közelebb. Mert nem ezen a szinten van! Nem a létezés szintjén keresendő, hanem Isten maga a Lét. Maga mindennek az alapja, amiben ez az egész létező világbirodalom, ami létező, számunkra létező valóság, a számunkra létező világegyetem létrejön. Egyetlen egy módon nyilvánulhat meg. Mit találunk ott? Mi van ott? Semmi, mondhatnánk, semmi olyan, amit megtudhatnánk. Semmi olyan, ami tárgyiasult megismerésünk objektuma lehetne. Istent

nem megismerni lehet, Istent nem lehet a megismerés tárgyává tenni, mert nem tárgyiasítható. Isten nem a megismerés tárgya. Akkor mit lehet vele kezdeni? Azt mondhatnám, hogy megélni lehet „Megélni”, és nem megismerni. Teljesen más minőségű együttlét Együtt-lét Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 103 Eggyé válás – mondhatjuk. Nem megismerni lehet Istent, hanem eggyé lehet válni vele, és ez egy teljesen más fogalom, és teljesen mást fejez ki. Istent senki nem ismerheti meg, mert nem ismeret kérdése. Nem megismerés tárgya, hanem megélésé. És igazából fundamentálisan a kérdés az, hogy valaki eggyé válik-e Istennel, azaz átlépi-e ezt a fajta, emberi létezés határát, vagy nem, vagy marad ez? Nagyon profán kifejezést akartam mondani, de nem fogom mondani, nagy bajban lennénk, persze ha ez csak így lenne. Hogyha Isten, csak ilyen „rejtőzködő” Isten lenne. Persze az, meg nem

is – Persze minden „félrevezetés”, amit mondok, ezt tartsátok mindig észben! – Ha az Isten egy ilyen rejtőzködő Isten, aki csak a lét szintjén nyilvánul meg, illetve pont az a lényege, hogy nem-nyilvánul meg, pont az a lényege, hogy nem nyilvánul meg, hanem egy ilyen megnyilvánulatlan létállapotban, öröklétben tartózkodik, és nekünk kell hozzá felkapaszkodnunk, akkor nagy bajban lennénk. Ezért van az, hogy a legtöbb vallásfilozófia felfedezi, illetve bevezeti azt a fogalmat az „Isten” mellett, hogy „Isten-ség”. Az Istenen túl Vagy mellett. Isten – Istenség A –ság, -ség képző a magyar nyelvben mit jelent? Pl. Buta-ság Mindenképpen tárgyiasít, tehát azt is mondhatjuk, hogy főnévképző ez, mondjuk, pl. melléknevekből készít főnevet, ez a képző Azt mondjuk, milyen? Buta. Azt mondjuk, hogy butaság, ez annak a főnévi alakja Ügyes, ügyes-ség, hogy pozitív példát hozzunk. Isten, Isten-ség Ha ennek az

analógiáját nézzük, - és a magyar nyelv nagyon mágikus, nagyon szakrális, nagyon mély értelme van, tényleg nagyon mély értelme van, azt hiszem, erről már az első előadáson is beszéltem, hogy óriási jelentősége van annak, hogy magyar nyelven beszélhetünk, és magyar nyelven hangozhatnak el ezek. Mert a magyar még megőrizte ezt a nagyon mély, transzcendens bölcsességét. Ha azt mondjuk, hogy ügyes-ség, és akkor ennek a kapcsán odatesszük, hogy Istenség, akkor Isten az egy milyen szó kéne, hogy legyen, milyen szófajú szó? Egy melléknév. Azaz valamilyen tulajdonságot feltételez. hogy az Isten az valamiféle tulajdon-ság És azon túl, hogy nagyon sok etimológus, aki a magyar nyelvvel foglalkozik, és magát az Isten szót is úgy bontja le, hogy: „is”, „te” – és ahol a „te” meg az „én” találkozik, az összeolvad. Az „is” szavak vannak benne, a „te” szó és az „én” szó És ha ezeknek a sorrendjét

megváltoztatnánk egy kicsit, és azt mondjuk, hogy maga az „is-te” szó, abből jön össze - az „Isten”, hogy az „e” meg „é”, ugye ami egy hangalakú szó3 összeolvad, akkor valahol az van benne, hogy: „te-is-én”, illetve „én-is-te. Tehát benne van ez valamilyen módon elrejtve, mint egy ilyen anagrammában, ennek a lényegeként, hogy mint egy tulajdonság - ha erre vonatkoztatunk, az a bizonyos lét, ez a primordiális, ez a még a megnyilvánulás előtti őserő, ez is „én” vagyok. 3 Valójában az „e” meg az „é” egy hang nem önálló szó. Ezek hasonló hangalakúak, ezért olvadnak össze Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 104 Az upanisad filozófia - ami ugye az ind gondolkodásnak mondhatnám a legkésőbbi, ortodox irányzata még, tehát valamikor az upanisádoknak a legfontosabb tanítása pontosan ez! Ők azt mondják, mint mondanak a bölcsek mindig a keresőknek, hogy

„Tat Tvam Asi”. Ami mit jelent? Hogy „én te vagyok”, „te én vagy”, azaz nincs kettőnk között különbség.4 Aki felismeri Istent, azaz a Brahmannal egyesül, az rájön arra, hogy minden „ő”. Ő és a mindenség egylényegű. „Te is Én vagyok” Az upanisad tanítások legfontosabb tanítása, mondjuk ennek is több szintje van, ahogy ezt le tudjuk fordítani, az, hogy az emberben lakozó individuális lélek, amelyet az upanisad filozófiában Átmannak neveznek, maga az átman szó tulajdonképpen annyit mond, hogy én magam, az Átman, egyenlő vagyok a Brahmannal, ezzel az ősforrással, az ősteremtővel. Az átman és a brahman az egy és ugyanaz. Én nem vagyok más, mint ő Ez igaz is, meg nem is. Milyen értelemben? Olyan értelemen igaz, hogy a lét szintjén én és az Isten valóban egy-lényegűek vagyunk, köztünk nincs különbség a lét szintjén. A létezés szintjén azonban ez nem igaz, ott van különbség. Mindaddig, amíg én magamat

elkülönült létező-ként élem meg, tehát önmagamat nem Istennel egylényegűnek tapasztalom, és nem egylényegűnek élem meg, addig van különbség. Abban a pillanatban, hogy én kvázi túllépek önmagamon, és hagyom, hogy ez a fajta Istenség velem egylényegűvé váljon, abban a pillanatban egylényegűvé lettem vele, és egylényegű vagyok vele. Hogy lehet Istent megismerni, tettem fel a kérdést, és azt a választ adtam rá, hogy sehogy. Istent nem lehet tárgyiasított módon megismerni, Istenné válni lehet Nyilván, itt most egy fogalmi játékot játszunk, és lehet, hogy aki mondjuk egy keresztény kultúrkörből érkezik, és azt a fajta tanítást, arról a spirituális útról érkezik, annak ez a megfogalmazás egy durva-ság, vagy erős túlzásnak tűnik, hogy Istennel eggyé válni lehet. Pedig valahol a krisztusi tanítások is pontosan azt mondják, hogy az Atya és én egyek vagyunk. Az Atya és én egy vagyunk, mondja Krisztus magáról, és

amikor az „Isten Fia” kifejezést használja, akkor tulajdonképpen mindig azt akarja vele értetni, hogy ő és Isten egylényegűek. Vannak olyan modern teológiai irányzatok, 20. századiak, amelyek azt próbálják bizonyítani, hogy Krisztus soha nem állította magáról, hogy ő Istennel egylényegű. Nonszensz Az egész keresztény tanításnak semmi értelme nem lenne, hogy ő ezt nem állította volna. Nagyon is ezt állította, hogy ő és az Atya egylényegűek. Mert nagyon sokan próbálják a krisztusi tanításokat úgy beállítani, hogy hát Ő igazából nem Isten fia volt, hanem Ő csak Isten prófétája, nem Istennel egylényegű volt, nem maga az Isten volt, hanem csak valamiféle hírnöke. Mi ennek az értelme? Egyrészt az egész keresztény tanítást ilyen értelemben denivellálná, vagy színvonaltalanná tenné. Itt pontosan arról van szó, hogy a Tat Tvam Asi (Devanagari: तत्त्वमसि, Vedic: tát tvam ási) a Csándógja upanisadban

hangzik el, és egészen pontosan az ind hagyományban így fordítják: „Ez te vagy!”, „Ez vagy TE!”, „TE ez vagy!”, „Ez (is) TE vagy!” 4 Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 105 krisztusi tanítások felismerik ezt, hogy az ember a maga lényegét tekintve Istennel egylényegű. De csak a lényegét tekintve, az esszenciáját Ahogy tulajdonképpen meg kell halnia az embernek önmaga számára, hogy Istennel valóban egylényegűvé váljon, ez valahol a kereszthalálnak nemcsak a szimbolikus, hanem egyben az Ő esetében nagyon praktikus megfogalmazása is. Hogy ott a kereszten hal meg, azt mondja a tanítás, az evangélium-tanítás, hogy teljesen „emberré lett”, hogy minden erő elvetetett tőle, és teljesen emberré lett, hogy mint ember halhasson meg a keresztfán. Tehát magunk számára, mint ember, meg kell, hogy haljunk ahhoz, hogy ez a fajta isteni lényeg bennünk megszülethessen. Ez az, amihez

nem sok kedve van a legtöbb embernek, valljuk be őszintén! „Én” Önmagam számára meghalni, vagy meghalni, mint ember, nem egy egyszerű feladat – tényleg! Tapasztalatból mondom, hogy nem könnyű. Sőt, nagyon nehéz Mert az emberben végtelen ragaszkodás van, azok a formák iránt, amelyeket önmagával azonosít. Az a gondolat, amikor valaki pl. egy meditációban elkezdi megélni, és megérik benne ez a fajta tapasztalás, hogy én nem a testem vagyok, én nem a látvány vagyok, amit látok, nem a hang vagyok, amit hallok, nem az íz vagyok, amit érzek. Lefoszlanak rólam ezek az érzetek, amelyekkel olyan szinten azonosítom magamat, hogy azt mondja – megint egy allegorikus módon az ind gondolkodás, mint hagyomány, hogy az emberi tudat úgy elkeveredik az érzékek birodalmában, mint a vízben feloldott só. Belekeverjük, láthatatlanul ott van benne mindenütt, és borzasztó nehéz kivonni. Hogy lehet a sót visszanyerni, azután, hogy egyszer már

belekeveredett a vízbe? Hogyha a vizet elforraljuk, de akkor is valamilyen gusztustalan kaparék marad az alján. Ha rosszul csináljuk ezt a meditációt, akkor mi marad belőlünk? Egy gusztustalan kaparék, és sokan belesétálnak ebbe a csapdába, valóban. Amiről beszéltünk az alkímia kapcsán, hogy nem szétoldani kell ezt a létállapotot. A létezést nem szétoldani kell, nem elforralni kell, hanem megoldani. A lét megoldása, a mi létezésünk megoldásra vár, nem szétoldásra És ez a megoldás tulajdonképpen persze azzal jár együtt, hogy az embernek fel kell ismernie, hogy mindaz, aminek magát megéli, az nem ő. Akkor mi ő? Ez egy nagy kérdés. Mi ő? Ez nem én vagyok, ez nem én vagyok, ez nem én vagyok. Amikor eljut odáig, hogy jó, ez mind nem én vagyok, akkor mi vagyok „én”? Akkor az emberben olyan hihetetlenül erős vágyakozás ébred az iránt, hogy valami legyek már. Mindegy, hogy mi, de valami legyek már Legalább egy porszem a

világegyetem leghátsó bugyraiban, vagy legalább egy kavics, vagy valami. Mindegy, hogy mi, csak valami Borzasztó erőteljes ez a vágy, hogy mindegy, hogy mi, csak legyek valami. Nagyon nehéz elengedni Talán idéztem a Patandzsali jógaszútráját a legelső alkalommal, ahol ő erről a lépésről azt mondja, hogy tényleg egy olyan lépés ez az utolsó lépés, amikor mindent elengedni. Amikor minden elveszik, amikor meghal az ember, mint ember valóban, önmaga és a világ számára. Azt mondja Patandzsali, hogy olyan, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 106 mintha valaki tényleg elrugaszkodik egy szikláról a semmibe, azzal a biztos tudattal, hogy nem tudja, hogy mi van ott. Azt mondja, hogy viszont Isten tenyere megtartja őt ebben az ugrásban, ha elrugaszkodott. Valahol a krisztusi kereszthalálnak az a mozzanata, amikor felismeri, hogy tényleg, itt nincs kiút, itt felszögezve ott meg kell halni, és felismeri

azt, hogy az a következő lépés, hogy meg kell halni, és azt mondja, hogy „kezedbe ajánlom a lelkem”. Nem tud mást tenni az ember ebben az állapotban, mint végtelen bizalommal lenni a világ iránt, hogy van valami, hogy mégiscsak vagyok valami. És ekkor nyeri meg igazából önmagát, akkor lép túl a létezés mezején, amikor mindent elvetve magától, tényleg meghalva a világ és önmaga számára, a létezők szintjén meghaladva önmagát, meghalva a létezők számára, belelép a nagy ismeretlenbe. És ott találkozhat Istennel, már hogy ha ez nem lenne paradox, mert ő már nincs ott. Mekkora egok vagyunk, amikor azt mondjuk, hogy én Istent keresem. Én Mily kevélység azt mondani, hogy „én” keresem Istent. Hát sokra tartjuk magunkat, amikor azt mondjuk, hogy én Istent keresem. Nem! Ez egyébként nem így van, és a misztikusok is egyetértenek, Isten keres bennünket! Sokkal jobb, ha megfordítjuk ezt a viszonyt, és azt mondjuk, hogy Isten keres

engem. Sőt, igazából Ő nem keres engem, ő mindvégig tudja, hogy én hol vagyok, csak én nem fogadom ezt el, én nem akarom, hogy rám találjon. Ez benne van egyébként az Ószövetségi tanításban is. Mit jelent a természetből, a Paradicsomból való kiűzetés? Mit jelent az eredendő bűn? Mire ébred Ádám rá a tudás almájának elfogyasztásával? Miről szól ez az allegorikus történet? Mondhatni esznek a tudás fájáról. Mit jelent ez a tudás, amit Ádám megszerez a paradicsomi fának a gyümölcsét elfogyasztva? Tudásra tesz szert, öntudatra ébred, emberi öntudatra, mire eszmél rá? Hogy mezítelen. Akkor arra ébred rá, hogy mezítelen, tulajdonképpen az emberi típusú gondolkodás megszületését jelenti egyébként ebben az allegóriában, és miután mezítelennek érzi magát, elrejtőzködik, elbújik Isten elől. Isten jön, keresni őt „Ádám, hová bújtál?” Pedig nagyon jól tudja. Ádám nem válaszol, elrejtezik az Isten elől

Isten többször szólítja, Ádám többször nem válaszol. Ezért „haragjában” Isten mit csinál? Száműzi ebből a paradicsomból, bőrből készült ruhát készít neki, és száműzi a paradicsomból. Egy másik előadáson már kifejtettem, hogy mi az a bőrből készült ruha? Az emberi test. Az ember Ádámot és Évát emberi testbe zárja az Isten és kiűzi a Paradicsomból, és azt mondja, hogy innentől kezdve akkor élj ezzel a tudatossággal, amit megszereztél magadnak, az emberi testedben, és bizonyos értelemben ez büntetésként is felfogható. Az ember ebben a bőrruhában, ezzel a bőrruhával azonosítja magát, és azt hiszi, hogy én ez az ez vagyok, ez a bőrruha, amit Isten büntetésként bizonyos értelemben rám teremtett. Nem is ő teremti igazából ez a fajta tudatosság, amit az ember magára ölt, teremti magát az anyagot. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 107 És nem arról van szó,

hogy innentől kezdve az ember kiűzetik ebből az eredeti egység-állapotából, ahol Istennel egy birodalomban létezhetett, egy kertben élt, hogy innentől kezdve nekem kell megkeresnem, hanem el kell fogadnom, hogy ő mindig is velem van. Hogy Isten keres engem, és csak arra vár, hogy levéve végre ezt az álruhát, ezt a bőrből készített ruhát, letéve ezt a hamis tudatosságot, észrevegyem, hogy: ja itt van mellettem, mindig is itt volt. De nem jó az a kifejezés, aki mellettem volt, mert nem mellettem, vagy fölöttem, vagy mögöttem, vagy előttem, hanem mondhatom, hogy bennem volt mindig is. És megint nem jó, az sem jó, hogy bennem. Mondjuk azt, hogy velem volt, mindig Hogy soha egyetlen pillanatra sem szakadtam el tőle. És most mint személyről beszélünk, és nagyon érdekes, hogy miért? És itt visszatérek az Istenség gondolatához. Hogy Isten mindig is velünk van. Nem lesz, vagy volt Van Egy örök jelenlétben velünk van az Isten. Ez még a

reneszánsz gondolat volt, hogy „velünk az Isten”, hát tényleg velünk az Isten. Ott egyfajta bizonyosságként megjelent, azóta az ember ezt megint elfelejtette, hogy nem tudjuk őt elhagyni, nem tudjuk lerázni. Igazából becsukhatjuk a szemünket, mondhatjuk, hogy nem látlak, bibibi, s akkor bújócskát játszunk, várjál még, számolok tízig, utána mehet? Mehet. És akkor elkezdjük keresni, bújócskát játszik az ember Ádám óta folyamatosan. Elrejtezik mindenféle bokrok mögé, és azt várja, hogy nem bújok elő, nem mutatom meg magam. Istent nem kell megkeresni Mert Isten az tényleg velünk van Amikor azt mondjuk, hogy személyként beszélünk, hogy Isten-ség, az miért van? Azért, mert ha visszatérünk ahhoz az eredeti gondolathoz, hogy Isten azért teremti a világot, és tisztának és boldogságosnak és jónak teremti a világot. De akár a Biblia Ószövetségi Teremtés könyvére gondolunk, akkor Isten ahogy teremti a világot, Isten minden

nap, mikor számba veszi a teremtését, úgy mondja a szöveg, hogy „látá Isten, hogy ez jó”. Tehát a Teremtés jó Soha nem mondja azt, hogy látá Isten, hogy rossz. Egy helyen nem mond semmit, ez a 6 napon van Ott mi történik? Amikor az embert teremti. Akkor nem mondja, hogy jó, de legalább azt sem mondja, hogy rossz. Ez azért valami reményt ad az embereknek De mindenesetre látá az Isten, hogy teremté az embert, még ha nem is mondja, hogy jó. De bízunk benne Visszatérve jó a Teremtés, a tiszta formabirodalom szintjén ez egy tökéletes és jó teremtés. Az emberi tudatosság teszi rosszá Az emberi tudat szennyezi be. Ez egy tökéletes harmóniában lévő világ, persze millió-egy természettudós és természetfilozófus ezt cáfolni látszik, vagy cáfolni kívánja ezt a gondolatot azzal, hogy nézzük meg a természeti erőket, vagy nézzük meg az állatokat, azok hogyan ölik egymást. Az ölés, az erőszak, az egymás felfalása, az aztán milyen

„jó”. Ha Isten jónak teremtette volna a világot, akkor nem lehetne benne az ölés, a halál, és ez a fajta erőszak. Igen. Borzasztó érdekes, hogy miért érzi az ember a halált erőszaknak? És mindent, ami a halállal kapcsolatos, erőszakosnak vél. Ez a metafizikai tudatlanságából adódik, hogy a halált valami rossznak véli. A halál igazából egy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 108 kényszerű, valóban mondhatjuk, hogy az ego, az öntudat szempontjából látszólag kényszerű átlépés, pontosan a létezés kapuján. Egy kilépés, a világból való kilépés. Úgy is hívják latinul a halált, hogy exitus Exitus annyit jelent, hogy kilépés, semmi többet. Még a kijárat angolul is exit-nek hívják Exitus – kilépés Kilépés ebből a világból. Miért gondoljuk, hogy ez rossz? Ki mondta azt, hogy a halál rossz? Én állítom nektek, hogy nem az. Persze nem kell nekem elhinnetek Semmi rossz

nincs benne. Rossz az az emberek képzete, ami ehhez tapad Hogy de rossz nekem innen elmenni. De ez azért van, mert nem ismerünk mást, mert ezt ismerjük, és ehhez ragaszkodunk. Ez olyan, mint amikor valaki, nem is tudom, hogy hol olvastam most, lehet, hogy csak képzelem, hogy olvastam, hogy állítólag az auschwitzi táborból voltak emberek, akik nem mertek az öt év raboskodás után elmenni. Mert annyira megszokták azt a környezetet, és tudták, hogy az rossz, de az legalább biztonságos és legalábbis megszokták azt az örökös bizonytalanságot, azt a halálfélelmet, és nem tudták, hogy mi van a világban, mi várhat még rájuk azon kívül, ezért féltek elhagyni a tábort. Mi azt gondoljuk, hogy amikor az amerikai katonák felszabadították az auschwitzi túlélőket és felajánlották nekik, hogy távozzanak szabadon a világba, akkor ők örömmel mentek és azt mondták, hogy véget ért a rabságunk. Dehogy is! Voltak közöttük olyanok, akik nem

merték elhagyni a tábort, és hosszú évekig tartó pszichoterápia – eszembe jutott, valami pszichológiai könyvben olvastam – hogy hosszú pszichoterápiát kellett folytatni velük, hogy egyáltalán újra a világgal szembesülni merjenek. Ezért van az, hogy az emberek ahhoz is ragaszkodnak, ami rossz számukra. Az emberi élet nem rossz, csak korlátolt. De ehhez a korlátolt létezéshez foggalkörömmel ragaszkodunk, azért, mert nem ismerünk mást És azt gondoljuk, hogy amikor ezt a korlátozott működésből végre kiléphetünk, eljön a halálunk kapuja, halálunk órája, lehetőségünk nyílik elhagyni ezt a világot, akkor félünk kilépni ennek a, mondjuk azt, hogy a „börtönnek” az ajtaján, ennek a lágernek az ajtaján? Pedig nagyon sokan vannak, akik azt mondják, hogy ez nem így van. (Most talán az is eszembe jutott, hogy a „Kála-csakra” filmvetítésen mondtam, azt hiszem, talán ott, eszembe jutott, hogy nem ott mondtam, de most elmondom,

hogy) Szókratész, amikor meghalt, - a múltkori egészség hétvégén mondtam a Szintézisen, az ő utolsó szavai azok voltak, mikor a bürökpoharat kiitatták vele, és meg kellett, hogy haljon, mert Szókratészt az athéniak megölték, egyszerűen azért, mert filozófus volt, és bölcsebb volt náluk, és ezt nem tudták elviselni, ezért inkább megölték, és amikor kiitta a bürökpoharat és a méreg elkezdte már merevíteni a testét, és érezte, hogy a lába egyre keményedig és lassan a méreg eléri a szívét, az utolsó szavai azok voltak, hogy áldozzatok egy kakast Aszklépiosznak. Aszklépiosz a gyógyulás istene volt, és az volt általában a szokás az antik Görögországban, hogy aki súlyos betegségből gyógyult, az Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 109 Aszklépiosznak kakast áldozott. Tehát Szókratész azt fejezte ki ezzel, hogy a legnagyobb betegségből gyógyult meg, ami maga az emberi

élet. Amikor valaki meghal, akkor a legnagyobb betegségéből gyógyul. Nincs mitől félni Tulajdonképpen csak egy bizonyos értelemben igenis nagyon szűkre korlátozott létezési módtól szabadul meg az ember. Ami persze nem azt jelenti, hogy ennek nincs értelme, hogy miért vagyunk most mégis itt és most. Mert hogy ha ezt rossznak tekintjük, akkor tévedünk, Isten teremtése végtelenül jó, a létezés minden szintjével együtt. Azt mondtuk, hogy mi most, mint emberek benne élünk. Mi Isten birodalmának ugyanannyira a részei vagyunk, csak nem veszünk erről tudomást. Nem fogadjuk el, hogy Isten velünk van, itt és most, és nem vagyunk képesek legtöbben átélni az ő örökös jelenlétét. Ha össze kéne kapcsolni ezt a két gondolatot, akkor lehetne egy ilyen szép mondatot mondani, amit egyébként Laár Andris fogalmazott meg egy mantrájában, hogy mi emberek valóban, „egymás által, de őbenne élünk”. Egymás által létezünk, de őbenne,

Istenben. Nagyon szép gondolat, és végtelenül igaz. Hogy egymást léteztetjük azzal, hogy folyamatosan a figyelmünket a mások létezésének erre a szintjére korlátozzunk. Tehát „én”, amikor veletek beszélek, természetesen arra fordítom a figyelmemet, hogy benneteket a testként, emberként, a jelenlegi emberi konvencionális határok között értelmezett emberként figyeljek rátok, és „ti” is úgy figyeltek rám, mint emberre. Nem figyelünk egymásra, a figyelmünket nem egy olyan szinten léteztetjük, ahol mi egymás számára nem emberként jelenünk meg, hanem maradjunk egyelőre abban, hogy valamiféle magasabb rendű létállapotban, nevezzük pl. angyalnak, mert nekem az úgy tetszik. Tehát nem „angyalokként” társalgunk itt egymással, hanem emberként. Nem közvetlenül tudatok között kommunikálunk, hanem szavakat használunk az egymás közötti információ-átadásra, és miért? Értelmetlen lenne? Hiba lenne ez? Bűn lenne, ahogy

például sokan a bűnt rosszul értelmezve azt gondolják, hogy az emberi létállapot bűn, és valamiféle bűnhődés. És mi azért vagyunk itt, mert valami rosszat csináltunk, büntiben van mindenki. De tényleg! Van pl. olyan Ron Hubbard nevezetű, maradjunk abban, hogy filozófus, a Dianetika atyja, aki egészen konkrétan azt mondja, hogy ez egy börtön-bolygó. Ez egy börtön-bolygó, ahová minket bebörtönöztek azért, mert valami hatalmas, kozmikus bűnt követtünk el, és ez egy ilyen fegyenctelep. Itt a fegyencek egymást hülyítik a maguk játékával. Megint azt mondom, hogy egyfelől végtelen igaz, amit mond. Lehet így is látni Ebben is van igazság Csak azért ez egy eléggé szélsőséges megfogalmazása a dolgoknak. Miért ne foghatnánk fel ezt üdülőtelepnek, nekem sokkal jobban tetszik, ahol ilyen nyaralásra küldtek bennünket, és egy ilyen jutalom, mindenki kapott üdülési csekket, szépen beváltottuk, és mindenki tölti a nyaralását.

Sajnos, miután ez egy társasutazás, nem nagyon válogathatjuk meg, hogy kikkel kerültünk egy csoportba. Lehet, hogy éppen akikkel egy társasutazáson vagyunk, nem feltétlenül a mi értékrendünknek Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 110 felelnek meg, mégiscsak egy helyen kéne élvezni azt a nyaralást. És mit tudunk csinálni? Nyilván azokkal, akik a társasutazáson se vagyunk szívesen együtt, azokat megpróbáljuk elkerülni, akik meg olyan szimpatikusak, meg ismerkedések, azokkal megismerkedünk. De vannak olyan emberek, akik úgy érzik, hogy ők soha nem akartak erre a társasutazásra befizetni. Ezért úgy kivonulnak ebből, hogy fúj, mindenki „más”, miért van még itt más „rajtam” kívül? Annak azt lehet mondani, hogy bocs, ez egy ilyen üdülőhely, itt sokan vagyunk, ezt miért ne lehetne valamiféle bulinak felfogni, hogy tényleg inkább örülni ennek. Tehát vannak más világok, vannak

olyan világok, ahová egyedül lehet menni. Vannak privát világok, vannak, akik még meghalásuk előtt már ilyen privát világokba menekülnek, meg fordulnak, akár úgy, hogy teljesen autistákká válnak, hogy teljesen az önmaguk világába rekednek. Minden világ csak egy véges világ, tehát ez nem azt jelenti, hogy valaki egyszer mondjuk a befelé fordulása miatt elzárkózik, és teljesen saját képzeletvilágba menekül, ahol ő maga egyedül van. Az sem tart örökké. Minden világnak van egy bizonyos kilépési pontja, egy halála, egy exitusa, és akkor abból a világból ki lehet lépni, azért, hogy az ember új alapokról indulhasson, és új világot teremtsen. Én nagyon szeretem ezt a világot, nagyon őszintén mondom. Én az emberi állapotot nem tartom rossznak De ez nem egy rossz létállapot, ennek megvannak a korlátai, amelyeket fel kell ismerni. Az emberi létezésnek a korlátja például az, hogy ha valaki „öt sörnél többet megiszik, az

másnap biztos, hogy fájni fog a feje”. Ezek olyan típusú korlátok, amellyel együtt kell tudni élni. Vagy ha valaki leugrik egy tíz emeletes ház tetejéről, biztos, hogy össze-vissza töri ezt a testét. Ennek vannak játékszabályai, ennek vannak keretei, de ezeken a kereteken belül viszont rettenetesen nagy szabadság van, de viszont vannak valóban mondhatni korlátok, de ezeket a korlátokat is egyébként sokkal szélesebbre lehet húzni, mint amilyenre általában húzzuk. Messzire kalandoztam el, és vészesen fogy az „időm”, tehát oda kanyarodnék vissza, hogy mi az „Isten-ség”, mert erre még mindig nem adtam választ. Az Istenség az tulajdonképpen ennek a létnek, ennek az isteni öröklétnek a bennünk megnyilvánuló, és bennünk jelen lévő személyes aspektusa. Azt mondják az ind gondolkodók, és a hindu filozófia, hogy Isten, mint személyiség is megnyilvánul a világban. Amikor létrehozta ezt a teremtett valóságot, világot, akkor

egy személyes aspektust is, ő maga is személlyé vált, megtestesült a Szentlélek erejétől, hagyjuk, hogy kitől, és „emberré” lett. Tehát van valamilyen megformálható, van egy megragadható, megtestesülő személyi aspektusa is ennek az Istennek. Személyisége Sőt, pl a hindu gondolkodás azt mondja, hogy nem is egy ilyen személyisége van, hanem akár végtelenül sok, számtalanul sok. Nem egy személyisége, hanem végtelenül sok isteni személyisége lehet ennek a megnyilvánuló Istennek, aminek persze van egy legfelsőbb, inkább valamiféle Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 111 monoteisztikus törekvés, és pl. legalábbis a bhakti-jóga irányzatokban az Istenség legfőbb személyiségének, pl. a Krisna alakjában megformálódó formát tartják De alapvetően végtelen sok formában megnyilvánulhat ez az isteni személyiség, azt merem állítani, hogy minden emberben lakozik egyfajta ilyen

isteni személyi-ség. Amelyik a mi felsőbbrendű „én”-ünk, amiről az első előadáson beszéltem. Tehát amikor valaki megtanulja a saját személyiségének a korlátait átlépni, meghaladni, és túllép ezeken a szerepszemélyiségeken, a karakterén, az árnyékszemélyiségén, és mindentől, ami ilyen téves módon az önazonosulásnak az alapja lehet, és úgy mond „megadja” magát, akkor ebben az ön-megadásban, ebben az ön-feladásban hirtelen megjelenik ez, ez az isteni személy-iség, az isteni személy, aki az ő igazi önvalója. Hogy jutunk ehhez el? Egyébként a keresztény fogalomtárban erre egy szót használnak, hogy hogyan lehet eljutni, de hogy mi visz bennünket ehhez az isteni személyhez közelebb. A „virrasztás”, az éberség, a vigilantia, a „vigília”, ahogy latinul mondják. A vigília, amit úgy fordítunk, hogy virrasztás, az tulajdonképpen egy tudati éberséget jelent. Ez a szó, ezt a vigíliát egy az egyben a szanszkrit

vidjával meg lehetne feleltetni, az éberséggel, hogy éber módon fel kell ismerni, amikor ez megjelenik. Krisztus azt mondja az utolsó vacsorát követő időszakban, amikor tudja, hogy eljönnek érte, és ez az utolsó, mit kér a tanítványaitól? – „Hogy virrasszatok velem”. Ami nem azt jelenti, hogy ne aludjanak el, hanem, hogy legyenek éberek Hogy legyenek tudatilag éberek, mert eljő az idők vége, befejeződik ez az egész. Legyenek éberek, hogy fogadják be a Szentlelket, de a tanítványok még nincsenek kész, és nem képesek befogadni. Nem képesek virrasztani, hanem elnyomja őket az álom. Mikor válnak eléggé éberré ahhoz, hogy befogadhatják ezt az isteni személyt, ezt a Szentlelket? Pünkösdkor. Tehát még van időnk Pünkösdre mindenki kész lesz, hogy befogadhassa ezt a fajta Szentlelket, és ezzel az éberséggel. Tehát EZ az éberség a kulcsa Vagy azt mondom, hogy két dolog a kulcsa ennek, hogy ezzel az Istennel újra eggyé válhassunk,

hogy a bennünk lévő isteni személyiség kitöltsön bennünket: egyrészt az önfeladás, ami tényleg egy önmegadással jár. Azzal, hogy minden, aminek gondolom magamat, az nem „én” vagyok. Ki kell üresedni, legyetek üres edény, mondja Krisztus is Ehhez meg egy zen példát is, anekdotát, koant is mondhatnék, hogy „az üres edény akkor is megtelik, ha cseppenként esik belé a víz”. Ez megint egy nagyon mély bölcsesség. Ha üres edények tudunk lenni, akkor, még ha cseppenként is, de előbb-utóbb megtelik ez az edény, és hirtelen ráeszmélünk ennek a bennünk lévő istenségének a jelenlétére, ami mindig is ott volt, és van bennünk. Nem jó a volt, mindig is ott van bennünk, ebben az örök jelenlétben, ott van bennünk ez. Ezt nem megkeresni kell, mert bárhol kívül keressük, bármit teszünk érte, az mind-mind félrevezető. Emlékeztek erre a fogalomra a múlt alkalommal, hogy félrevezetés Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ

előadássorozatának változatlan átirata 112 Minden az. Minden, amit a tudat tenni próbál ezért, félrevezetés Mindent, amit az ember, mint törekvést tenni próbál, az félrevezetés, mert nem kell menni sehová, nem kell tenni érte semmit. Sőt! Ellenkezőleg! Ki kell üresedni, üres edénnyé kell válni, fel kell adni önmagunkat, és ebben az önfeladásban ébernek kell maradni. Amikor Krisztus arra kéri a tanítványokat, hogy virrasszatok velem, akkor erről beszél. Virrasszatok velem, legyetek jelen lévők Gyakoroljátok a jelen létet, legyetek velem itt és most. Fogadjátok be azt, amik vagytok Magát az Istent De a tanítványok nincsenek kész, és elnyomja őket az álom. Álom, mert a fejük elnehezült a boroktól, - ami egyébként emberileg egy nagyon szimpatikus valami. Nincs miről lemaradni, ők sem maradtak le róla, ez most egy ironikus megjegyzés, tényleg, azért utolérték magukat, lehet ezt mondani. Kicsivel később De valóban, vannak

emberek, akik egész életükben lemaradnak róla valamilyen értelemben. És a halál ilyen szempontból viszont a legnagyobb kegyelem, mert ott aztán nincs miről lemaradni tovább. Ott aztán lefoszlik az emberről az élet, lefoszlik ez a sok illúzió, ez a sok hamis én, ez a sok téves gondolat, és ott, ebben a halál kapujában, azt szokták mondani, hogy ez az „Igazság kapuja”, de tényleg az, mert ott már egyszerűen szembe kell nézni. Olyan aranyos tényleg sok ember, mert egész életében keresi Istent, és amikor meghal, akkor ott végre megtalálja. A halál kapujában ott áll az Isten is, és akkor eszmél rá, hogy de hiszen mindvégig velem volt. Egy percig sem voltam nélküle, erre egyébként minden ember ráeszmél ebben a pillanatban. Rá kell, hogy eszméljen Akkor megérti, hogy nincs igazából elszakadás soha. Az van még az előadás címében meghirdetve, hogy a gátló tényezők praktikus felszámolásának módja, hogy mi gátol bennünket,

hogy ezt felismerjük? Miért van az, hogy ha ez így van, ahogy én elmondtam, hogy ezt mi mégsem éljük meg. És természetesen oda kell visszakanyarodnunk, ahová mindenkor, a legelső alkalommal is, ami meggátol bennünket ennek a felismerésében, az a téves önazonosulásunk, első helyen. Látom, hogy sokakban még mindig ott él a kétség, hogy ez így van. A kétkedés Hogy EZ nem lehet ennyire egyszerű Az nem lehet, hogy nem kell érte tenni semmit! Mert legalább tízezerszer le kell borulnom, meg százezerszer. Százezer leborulást kell végeznem ahhoz, hogy valami történhessen, hogy hosszú, de hosszú, de hosszú út vezet oda bizony, még nagyon sok jót kell tennem ahhoz, hogy ebben részesüljek. Az ember tudatilag szab feltételeket magának, hogy ez miért nem történhet itt és most meg vele. Én is ilyen voltam, merem ezt állítani, saját útkeresésemben. Én is úgy éreztem, hogy rengeteg mindent kell tennem azért, hogy Istent megtaláljam, hogy ezt

az isteni állapotot magamban realizálhassam: meditációkra kell járnom, különböző technikákat kell elsajátítanom, vallásgyakorlóvá kell lennem, filozófusok műveivel kell megismerkednem, stb. stb Ez az én utam, de rengeteg példát mondhatnék. És bármerre mentem, bármivel ismerkedtem is meg, természetesen Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 113 egy lépéssel sem vitt közelebb a valóság megismeréséhez, a valósággal való eggyé váláshoz. Miért nem? Mert a valósággal én mindig is egy vagyok. Egy lépést sem tehetek közelebb hozzá, és egy lépéssel sem távolodhatok el tőle. Az eltávolodás, az elszakadásnak a képzete gátol meg bennünket ennek a realizációjában. Tehát amíg Istent keressük, nem fogjuk megtalálni. Komolyan mondom Ez legyen megint egy ilyen lezáró gondolatnak szánom, hogy: „Aki Istent keresi, az nem találja meg.” Félrevezetés – vigyázat! Amit mondok,

mind-mind félrevezetésnek szánom. Aki Istent keresi, az nem találja meg Aki viszont nem keresi, az se találja. Isten megtalálása nem keresés vagy nem keresés kérdése, hanem a találás kérdése. Sokkal fontosabb kérdés, hogy megtalálod-e? Nem az a kérdés, hogy keresed-e, vagy nem. Hanem hogy megtalálod-e A megtaláláson van a hangsúly, a megtalálás pedig mindig az itt és most-ban történik. Itt és most megtalálom Hogy miben keresem, az megint teljesen mindegy, hogy miben. Mert Isten nem valamiben van, hanem minden benne van. Nem találtam mást, mint Istent, mondják sokan. Én is így élem Én is így élem. Nem találok mást, mint Istent, mindig és mindenhol mindenben Ha magamba nézek, magamban is Őt látom, ha rátok néztek, talán inkább azt mondom, hogy nem rátok, hanem „belétek” nézek, akkor ugyanúgy Őt látom, ha meg lehetne személyesíteni. Nincs különbség: azt, amit magamban tapasztalok, amit magamban élek, és azt, amit bennetek

élek meg a jelen pillanatban. Természetesen ezt sokan úgy érzik, hogy ez az intim-szférájukba való behatolás, hogy „Senki ne nézzen belém!”, „Senki ne próbálja meg az én határaimat átlépni!”. Nyilvánvalóan éppen ezért a hétköznapi érintkezés mezején, szintjén, mi fenntartjuk ezeket a látszólagos korlátokat, hogy én „én” vagyok, te „te” vagy, és az „én” és a „te” határait azok csak meghatározott kereteken belül olvadhatnak föl, ha egyáltalán hagyjuk ezeket felolvadni. De egy magasabb meditációs állapotban nem biztos, hogy ezt a szót elé kell tenni. A tudatosság egy magasabb szintjén ilyen határok nincsenek. Nincs annak értelme, hogy én „én” vagyok, és te „te” vagy. Tényleg semmi értelme, ez csak az emberi létezés szintjén értelmezhető fogalom. Ennek a realizációnak a szintjén „te is én” vagyok, és „én is te” vagy. Mind a ketten Isten vagyunk, nincs közöttünk különbség. Tényleg

nincs Azért nincs különbség, mi magunk sem vagyunk ennek a mai értelmében. Akit rémiszt ez a gondolat, az még azt lehet mondani, hogy nagyon erősen ragaszkodik az énjéhez. Van szintén, talán Nágárdzsunának a Ratnávalí című művének az egyik versében, - aki egy buddhista filozófus, mondja, mikor erre a felismerésre jut Nágárdzsuna, azt írja a versében, amikor erre jön rá, hogy igazából minden és mindenki egy, és ezt úgy fogalmazza meg, mert a buddhista filozófia azt mondja, hogy nem Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 114 mindenki Isten, mindenkinek a közös alapja az üresség. Azt mondja Nágárdzsuna kommentként, lábjegyzetként ehhez, hogy „rémül ettől az éretlen, és boldogságot érez, aki bölcs”. Tehát akit ijeszt ez a gondolat, hogy az Istenség szintén „én” már nem vagyok, az mondhatni, hogy „éretlen” – szellemileg. Aki úgy gondolja, hogy az Istenné válás, az

Istennel való találkozás, az Istennel való együttlét, eggyé válásban „én” magam megmaradhatok, és „Én és Isten két jó barát, együtt harcol, s issza borát”, az nem megy. Olyan nincs, hogy én és Isten Olyan sincs, hogy Isten és én. Mert ennek a realizációban a kettő eggyé válik, és eggyé olvad És nem az van, hogy „Én meg Te, két lángelme, jóban-rosszban összetartunk, így nem fog ki senki rajtunk”5 – ez nem így megy, hogy én és Isten két jó barát. Hanem ott megszűnnek ezek a határok, megszűnnek ezek a különbségek. És tényleg CSAK Isten VAN. Amikor az embert átéli ezt az eggyé válást, akkor viszont arra is rájön, hogy soha nem is volt semmi más. Hanem mindig és mindenkor Isten van. És MINDEN Istenben történik Hát EZ egy olyan misztikus gondolat, ami remélem, hogy kellően zűrzavaros ahhoz, hogy most mindenki a teljes értetlenség homályában úgy érezze, hogy most már végképp semmit nem ért; akkor jó.

Akkor jó Mert ha azt hiszi, hogy érti, akkor már el is vétette. Mert a „megértés” ennek a megélésnek a gátja Nem értelmi kérdés. Nem az értelmen keresztül vezet oda az út Értelmetlen És akkor ehhez azt mondanám, hogy bizonyos ezt már más misztikus keresztények is azt mondták: „hogy hiszem, mert hihetetlen”6. Hiszem, mert hihetetlen, értem, mert nem érthető. Valahol ebbe kéne kapaszkodnunk nekünk is, amit a keresztény misztika tanít, miért hiszek Isten létezésében? Mert hihetetlen. Miért gondolom azt, hogy értem? Azért, mert érthetetlen És ebben nagy igazság rejlik. Tehát aki azt gondolja, hogy megértett valamit, az nem értett meg semmit. Aki nem értett meg semmit, az mindent megértett. Köszönöm szépen a figyelmet, innen folytatjuk!  Ez két rajzfilmfigura, Snoopy és Charlie Brown barátkozós dala, magyar fordításban. Tertullianus (sz. 160); neki tulajdonítják azt a mondást, miszerint „Credo, quia absurdum est”

(hiszem, mert képtelenség). 5 6 Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 115 PARTTALAN KIKÖTŐ 7. RÉSZ: AZ ÉLET ÉRTELEME – Sors, akarat, végzet Mi az Élet értelme és mi közöd lehet ’neked’ hozzá? Életfeladatod és cselekedeteid éber (el)fogadása. Budapest, 2007. május 18 Elhangzott az eredeti előadássorozat 4. alkalmával Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! Ez a kurzus a túlpartra juttató megismerésről szól, azaz arról, hogy mi az a fogalmi keret, mi az a fajta mentális alapállás, amit el kell sajátítanunk annak érdekében, hogy a végső, bármennyire nagy szavak ezek, a végső felébredés közelébe jussunk. Egy szó sem volt igaz abból, amit mondtam És aki a 2-3 előadáson volt, az pontosan érti, hogy miért? Sokszor felvetettük, hogy minden egyes szó, minden egyes gondolat egy útjelző tábla. A zen buddhizmus úgy fogalmaz erről, hogy ne felejtsük el, hogy ’A Holdra

mutató ujj, nem maga a Hold.” Az csak az irány, amelyik valamilyen értelemben jelez. Mi abban a korban élünk, amikor ezeket az útjelző táblákat, amikor a Holdra mutató ujjakat összetévesztjük magával a Holddal. Azt gondoljuk, hogy igen, megismertük a módszert, megismertük az eszközt, megismertük magát a gondolati közeget, megismertük magát a gondolatot, amelyik révbe juttathat bennünket. De maga a révbe juttató megismerés, maga a túlpartra juttató gondolkodás az nem maga a túlpart. És ezzel kapcsolatban mondtam azt, hogy ne felejtsétek azt el, és visszaidézem a második előadásból, hogy amit az Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 116 interkontinentális rakéta tudományból tanultam, hogy amikor kilőnek egy rakétát több ezer kilométerrel arrébb – ki emlékszik erre a hasonlatra? – kezeket a magasba. (Ki az, aki nem emlékszik? Kezeket a magasba! Akkor érdemes még egyszer egy

mondatban összefoglalni.) Amikor kiküldenek egy interkontinentális rakétát egy másik kontinensre, akkor természetes, hogy innen becélozni azt, hogy ez majd San Franciscora fog esni, az teljes képtelenség. Nincs az a célzási mód, amivel innen be lehetne célozni ezt a végső kikötőt. Egyet lehet csinálni, elindulni valamerre. És akkor úgy nagyjából, égtáj szerint ellövik nyugatra, mert San Francisco innen nyugatra van, elindul a rakéta, és megy-megy-megy-megy. Mindig a rakéta oldalán csűrőlapátok vannak, és a csűrőlapátoknak pont nem az a feladata, hogy célra tartsák ezt a rakétát, hanem egyetlen feladata van, hogy eltérítsék a rakétát a céltól. És minden alkalommal, amikor a rakéta eltérül a céltól, akkor van benne egy navigációs rendszer, ami újra a célra igazítja. Ez kb töredékmásodpercre, kb egy másodperces pontossággal olvassa a célra tartást, és akkor arról van szó, hogy ahogy halad a rakéta, a csűrőlapátok

eltérítik és másodperces pontossággal mindig célra állítja a navigációs rendszer. Hát ilyen az emberi tudatosság is! Csak így lehet pontos találatot elérni, hogy elindulunk valamerre, amiről azt gondoljuk, hogy a megvilágosodás, és nagyjából elgondoljuk, hogy nagyjából arra van. Elindulunk egy irányba, és pontosan tudhatjuk, és ezt komolyan mondom tapasztalatból mindenkinek, hogy megyünk, megyünk, megyünk ezen az úton, és biztos, hogy rossz irányba indultunk el, biztos, biztos, biztos! Ezt tutira lehet tudni, hogy bármerre induljunk, az biztos, hogy rossz irány. De ettől függetlenül töretlen lelkesedéssel indulunk, és megyünk, és nagyon határozottan vágtatunk valaminek az irányába, és akkor fellépnek ezek az eltérítő hatások, amelyek azt mondatják velünk, hogy ez mégsem a helyes irány. És ezek az eltérítő hatások, amelyek mondatják velünk, hogy ez mégsem a helyes irány, hatalmas kérdőjeleket rajzolnak a levegőbe, és

feltettetik velünk a kérdés, hogy vajon ez az irány, amerre indultam, helyes-e? A legtöbbször – legyünk nagyon őszinték – azt kell mondanunk, hogy nem. Feltételezem, hogy aki itt van ezen az előadáson, azért van itt, mert egyfajta útirányt szeretne, egyfajta útmutatást keres, mégpedig a megvilágosodáshoz, a felébredéshez. Ez egy ugyanilyen kilőtt rakéta, ugyanilyen irány, amelyre elindult, és valószínűleg most, hogy a 4. alkalomnál tartunk, és aki ezt az előadássorozatot rendesen végigkövette, az most itt a 4. alkalommal ugyanazt a kérdést felteheti magának, hogy vajon helyes irányba haladok-e? Nézzetek a szívetekbe, hogy mit mond nektek! Mit súg? Valószínűleg azt súgja, hogy nem. Vagy aki azt gondolja, hogy igen, az ugyanannyira még reménykedik, hogy van helyes irány, és valamilyen irányba lehet menni, lehet haladni. pedig nem Higgyétek el, hogy annak van igaza, akinek a szíve azt súgja, hogy ez még mindig nem az igazi. A Tarr

Bence még mindig nem az az út, aki engem a megvilágosodáshoz fog vezetni. És hogy akárhány előadást hallgatok, egy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 117 lépéssel sem kerülök közelebb a felébredéshez. És EZ az a csűrőlapát, ez a belső eltérítő gondolat, ami mégiscsak segít a felismeréseket, a bennetek lakó éber tudatosságnak ráébredni arra, hogy persze, persze, akármerre haladok, akármilyen irányt választok, legyen az kelet, nyugat, észak, dél, bármilyen irányban indultam el, bármilyen irányba indultam, az nem a helyes irány. Minden irány hamis irány És ne felejtsük azt el, amit mondtam ennek kapcsán, hogy egy igazi szellemi tanítónak egyetlen egy igazi funkciója lehet, a félrevezetés. A félrevezetés A szellemi „szemfényvesztés”. És amit én most itt csinálok, az az Szellemi szemfényvesztés, félrevezetés, semmi nem igaz abból, amit mondok. Ha ezzel az alapállással

hallgatjátok, amit mondok, akkor már nagyon nem tévedhettek. Merthogy az a bizonyos cél, amelyet elérni kívántok, az nem valahol másutt van, az nincs semmilyen irányban. Az nincs sehol másutt, hanem ott van, és éppen akkor és ott van, ahol ti magatok vagytok. És erről fogunk ma nagyon lényegesen beszélni; hogy mit kell tenni, és mit nem kell tenni? Térjünk ehhez az alapvető kérdéshez vissza. Renáta, azért nézek rád, mert téged nagyon aktuálisan foglalkoztat az a kérdés, hogy jelenleg az életednek mi az értelme? S ez a mai előadás erről szól. Nemcsak, hogy a „te” életednek az értelme micsoda, hanem hogy az életünk értelmét hogyan lehet felfedezni, megtalálni. Minden ember úgy érzi, úgy gondolja, hogy ahogyan az életét éli, kezdetben valamiféle ösztönös célt követ, aztán ezt a célt bizonyos szempontból kulturális és szociális hatások befolyásolják. És amikor egy ilyen öt-tíz évessé válik, tegyük fel, hogy 10-14

éves kora között, egy kora-pubertás korban elkezdi egyáltalán megfogalmazni magában, majd feltenni ezt a kérdést, hogy egyáltalán vajon merre kell az én életemnek haladnia, addigra ezek a kulturális és szociális behatások elég meghatározó módon irányba állítják, hogy merre fog ő haladni. Térjünk vissza, és mondjuk szociál-antropológiai fogalmakkal minden ember szocio-kulturális alapon beleszületik egy értékrendbe. Ezt úgy hívják, hogy szocializáció, nagyon általános szinten. Hogy egyáltalán mi az az érték, mi az az irány, amit ő követni fog egész élete során, valóban társadalmilag és születés által meghatározott. Nem véletlen, nagyon hangsúlyozom, hogy nem véletlen, hogy ki, milyen családba, milyen környezetbe, milyen országba, milyen kultúrába, és milyen korba születik. A tér és idő, mint már nagyon sokszor beszéltük, egy illúzió. Egyfajta koordináta-rendszer, amelyik hajlamosítja a tudatosságot arra, hogy

bizonyos értékek mentén nemesedjen, bizonyos értékek mentén fejlődjön. Az, hogy valaki a 20. század végén, 21 század elején létezik, tehát TI most, itt, mi, 20. század végi, 21 század eleji tér-idő koordináta-rendszerben élitek meg saját jelenléteteket, tehát számotokra a világ térben és időben a 20. század végén, 21. század elején létezik Ennek van egy bizonyos hajlamosító hatása, és az is, hogy ezen belül, pl. nyugati típusú társadalomba, ezen belül közép-kelet európai kultúrába születtetek, magyarnak, ennek megvannak azok a kulturális hozadékai, amelyek hajlamosítanak benneteket, hogy bizonyos értékek mentén Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 118 köteleződjetek el, és bizonyos kulturális hatások hatására ilyen-olyan értékeket tegyetek magatokévá. Valóban, nem mindegy, hogy valaki Indiában születik, mondjuk Bangalorba, és ott akár ebben a térben és időben,

most a 20. század végén és 21. század elején egy bangalori, indiai testben születik, vagy pedig Magyarországra. Teljesen más kulturális hatások fogják érni Úgy hívják ezt a folyamatot, aki szeretné az idegen kifejezést megtanulni, hogy „en-kulturáció”. Enkulturáció. Beleszületik egy adott kultúrába, s a kultúrának a definíciója tényleg nem egyéb, mint hogy „tanult emberi viselkedés”. Hogy milyen tanult emberi viselkedést fog megtanulni. Istenemre mondom, nehogy azt gondoljuk, amit pl. a 19, sőt, 18 század végi újkori filozófusok gondoltak, hogy „modell értékű individuumként” én magamból indulhatok ki, és azt mondhatom, hogy ami az én kulturális értékrendem, vagy ami az én szocializációmnak az eredménye, az általánosítható az emberiségre, mint általános jellemző. Szó nincs erről, hogy minden ember a földön ugyanúgy gondolkodna. Ez egy borzasztóan nagy tévedés Döntően meghatározza, döntően, hogy ki

hová születik. De még csak nemhogy nemzeti szinten, mert hajlamosak vagyunk akár nemzeti alapon gondolkodni erről, és akkor azt mondani, hogy minden magyar ugyanúgy gondolkodik, dehogy! Dehogy! Egy budapesti magyar, egy hetényegyházi magyarhoz képest teljesen más kulturális hatásoknak lesz kitéve. Ha valaki egy alföldi puszta világba születik, egy tanyára, ott a kulturális hatások egészen mások lesznek, mint a II. kerületben Ezt senki nem gondolhatja, hogy egy olyan ember, aki egy hetényegyházi pusztában szocializálódik, az ugyanolyan gondolkodású lesz, mint egy II. kerületi Dehogy, dehogy, dehogy! Valóban ezért van az, hogy bizony az asztrológiának van létjogosultsága, ami azt mondja, hogy nézzük meg leszületési hely szerint, nézzük meg a lokációt, nézzük meg magát a helyet és az időt, ahová az illető beleszületett. Nézzük meg a születési képletét, hogy azon a helyen, abban az időben milyen bolygóhatások érvényesültek.

Mindegy, hogy ezt a „bolygó hatásainak” tulajdonítjuk Itt igazából arról van szó, hogy abban az adott térben és időben, ha valaki ott, abban a térben és időben születik, meghatározott kulturális hatások fogják érni, azaz az ő enkulturációs folyamata egészen más lesz. Visszatérve oda, hogy ki hová és mikor születik, döntően befolyásolni fogja, hogy kvázi, milyen kulturális és szociális hatások érik, és 10-14 éves korára egyáltalán az öntudata, személyiség-fejlődése arra szintre jut, hogy felteheti magának a kérdést, hogy vajon milyen irányba haladjon tovább az életem, már nagyon meghatározott mintákat követ. Ezek a minták többnyire kívülről indukáltak Tehát öröklöttek. Öröklött minták alapján képzeli el a saját kulturális lehetőségeit Míg mondjunk egy 15 éves norvég, függetlenül attól, hogy egy 40 főt számláló, utolsó kis fjord menti faluban született, el tudja képzelni teljesen reálisan, hogy

Thaiföldön lesz olajkitermelő egy olaj-fúrótorony - mert ez egy nagyon konkrét Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 119 eset, amit idézek- , számára teljesen realitás, amit egy magyar tanyasi gyereknek mikor jutna az eszébe? Hogy én olajfúró leszek egy thaiföldi olajfúró-tornyon? Fel sem merül mint gondolati horizont, és ezen látszik ez a kulturális különbség, hogy mik azok a lehetőségek, mik azok a perspektívák, mi az az enkulturációs folyamat, ami úgymond a tudatosságra döntően hat. Egyáltalán a lehetőségek szintjén, a valóság elképzelése szintjén, és hát ezt mindenki nagyon jól tudja. Kicsit misztikusabbra veszem a magyarázatot. Platón az Állam című művének a 12. könyvében, az utolsó könyvében, - aki ismeri ezt az Állam nevű könyvét Platónnak, nagyon sokáig politikaelméleti műnek tekintették, pedig valójában ez nem a politikáról szól. Egyáltalán a polisz,

mint kifejezés a görög nyelvben nem feltétlenül államigazgatást jelent, mint ahogy ma valamilyen módon a politikát fordítani szokták, hogy az „állam igazgatása”. Nem A poliszban a „pólus” szó is benne van, a pólus pedig valamilyen értelemben tengelyt jelent, igazodást, hogy mihez kell igazodni. A politiké, ami igazgatást is jelent, arra is vonatkozik, hogy mi ez a tengely, mi az a pólus, amihez igazodnunk kellene. Platónnak a Politika, - ez egy latin fordítás, ez a fajta Állam című műve arra vonatkozik, hogy mi magunkban hogyan igazodjunk ehhez a pólushoz, ehhez a tengelyhez, ehhez a mozdulatlan rendhez, és arról szól Platón Állam című műve, hogy hogyan tegyünk rendet saját magunkban, hogyan állítsuk vissza ezt az eredeti gondolatot, ezt az eredeti igazságot. Aki ismeri, ebben hihetetlen sok híres idézet van, tehát legeslegutolsó könyv, ahogy véget ér ez azt egész mű, az nem egy politikai fejtegetés, hanem egy misztikus

látomás, mégpedig a túlvilágról érkező üzenet. Platón ezt az úgynevezett Pamfüliai Ér szájába adja, s azt mondja, hogy nézzük meg azt, hogy ez a pamfüliai mezőn elhunyó, csatában meghalt Ér nevezetű ember, ez csak a neve, hogy Ér, mit látott a túlvilágon? Ezzel zárul az egész Állam. Gondoljunk bele, hogy egy politikai mű egy halál utáni látomással érjen véget? Hát nem nonszensz? Hát azért azt senki nem gondolja, hogy ez egy politikai mű, hát nem politika, nem az államigazgatásról szól. Ez arról szól, hogy a mi lelkünkkel mi történik: meghalunk, és, hogy mi lesz a halálunk után következő dolog. S itt Platón arról beszél, hogy ez az Ér beszámol arról, hogy őt elviszik egy ilyen túlvilági utazásra, ahol az „elíziumi” mezőkön ő eljut arra a pontra, ahol már a halottak, akik már ledolgozták a túlvilági életben a saját adósságaikat, új életet választhatnak maguknak. Platón nagyon érdekesen írja le, hogy

kiszórnak a lelkek elé cserépdarabokat. Véletlenszerűen, kvázi sorsolásos alapon húznak a lelkek maguknak egy-egy sorsot. És nem kell azonnal választani, a lelkeket kiállítják a kiszórt cserépdarabok elé, és mindenkinek lehetősége van a kiszórt cserepek közül választani a legjobb tudása szerint. Azt mondja, hogy azok a lelkek, akik hihetetlenül vágyteliek, akik tele vannak mindenféle kívánalommal, mindenféle vágyakozással, azok rávetik magukat a kiszórt cserepekre, és a látszólag legvonzóbbat magukhoz ragadják. Ilyenek a királyi sorsok, a nemesi sorsok, a Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 120 sztár sorsok, a Michael Jackson-sorsok, amelyek elsőre borzasztóan vonzóak. Amelyek azzal kecsegtetnek, hogy te leszel a világ leghíresebb embere. A te nevedet mindenki ismerni fogja a Földön. Nyilván azok a lelkek, akik még nem tanulták meg, nem járatosak, mondja Platón a mértékletesség

erényében, azok rávetik magukat ezekre a sorsokra. Itt van pl. tényleg ez a Michael Jackson, akit az előbb említettem Gondoljunk bele, hogy a 80-as évek végén, „világsztár”. Tényleg, nincs olyan ember – van itt valaki közületek, aki nem ismeri, hogy ki ő? Hát nincs! Tényleg fogalommá vált a neve, egy olyan popsztár, aki avval lett világhírű, hogy ilyeneket csinált: meg ilyet: . Ez elég volt ahhoz, hogy befussa az egész világot, és mindenki tudja, ki ő. Miközben a privát véleményem szerint rendkívül kellemetlen hangja van, tényleg, egy ilyen sipító, magas, vékony, borzalom. De ez teljesen mindegy volt, ahhoz, hogy ő világsztár legyen. S mi most? Hol tart most ez a sors? Teljes csődtömeg, totális eladósodás, az hagyján, hogy anyagi gondjai vannak, fizikailag haldoklik, egy relatív fiatal ember, boldogtalan párkapcsolat, család sehol. Tehát erre mondja Platón, hogy a legtöbb lélek a felszínes ítéletek mentén ráugrik ezekre

a sorsokra, és kiválasztja ezeket hirtelen, a felszínen nagyon vonzónak tűnő sorsokat. Viszont amikor egy lélek megragad magának egy sorsot, akkor onnantól kezdve már nem szabadulhat tőle, a választás első és végleges. Nincs több Egyszer választhat egy lélek magának egy sorsot, azt magához ragadta, akkor onnantól kezdve nem szabadul. Azt is leírja, hogy ezeket a sorsokat a lelkek miután magukhoz ragadták, akkor teljes mértékben átlátják. Akkor már szembesülnek ezzel a túlvilági tudatossággal, ennek az esetleges negatív hatásaival, de már újat választaniuk nincs lehetőségük. És erre mondja, hogy a bölcs lélek ezért mértékletes, és nem ugrik rá az először vonzó sorsokra, hanem bölcsen mérlegeli, hogy vajon mi az, amit az tartalmaz, és csak utána választja ki. És bizony nagyon sokszor előfordul, hogy az első pillanatban látszólag nagyon kedvezőtlen sor mégis, az egész élet kibomlásával a lehető legnagyobb erényeket

tartalmazza. S akkor – írja Platón tovább – kegyetlen egyébként maga a kép, hogy minden lélek mellé az istenek egy „lélekvezetőt” rendelnek. Egy daimont Így hívják ezt görögül. Egy daimont A kereszténység ezt, mint „démon”-t fordítja le, minden embernek van egy démona, és ez a démon valóban egy ilyen őrző, lélek feletti felügyelő, akinek egy feladata van, hogy végigkísérje az embereket, mégpedig végig kísérjék őket egész életükben, „őrizzék” őket, de nem „őket” őrizzék igazából, nem magát a személyt, hanem a sorsot őrzik, amit a személy választott, a lélek vezet. Tehát ők a „lélekvezetők”, ennek szokták a daimont fordítani, de mi nyugodtan fordíthatjuk mi angyalnak. Gyakorlatilag a keresztény kultúrkörnek az őrangyala. Minden embernek van egy őrangyala, akinek nem az a feladata, hogy az adott személyt, az adott embert őrizze, hanem az adott ember sorsát. Tarr Bence László: PARTTALAN

KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 121 Ők a sors őrzői, és a feladatuk az, hogy az adott életet irányban tartsák! Azaz, hogy „sorsát senki el ne kerülhesse”! Ha a sorsunk rossz, akkor ez egy büntetés, akkor ezek az angyalok, ezek a sorsőrzők, ezek az őr-angyalok valóban démonként jelennek meg, hiszen folyamatosan arra kényszerítenek bennünket, hogy a rossz sorsunkat teljesítsük be. Amennyiben a sors, amit magunknak választottunk, kedvező, akkor ezek az őrangyalok nem démonként, nem valamiféle negatív erőként jelennek meg, hanem segítőként, akik a jó sorsunk beteljesítése felé visznek bennünket. Egy angyal, akinek egyébként görögül a nevének jelentése nem több, mint hogy hírhozó, mert az ángelosz görögül semmi mást nem jelent, mint hogy hírhozó; a hírt hozza. Miről? Tulajdonképpen arról, hogy mi a mi sorsunk, merre kellene nekünk mennünk. A legtöbb ember ezekkel a hírhozókkal, démonokkal,

daimonokkal, lélekvezetőkkel nem sok kapcsolatot ápol. Hányan vannak itt közületek, akik tudatosan kapcsolatot teremtettek ezzel a daimonnal, ezzel a lélekvezetővel? Hát ez nem sok! - Kellett volna? Nem kellett volna, dehogy. Teljesen mindegy, hogy ez a kapcsolat tudatos, vagy tudattalan, azaz felszínre hozott, vagy a küszöb alatt létező, ettől függetlenül van. Platón azt mondja, hogy a legtöbb ember, miután a sorsát kiválasztotta, tovább kell, hogy vándoroljon a Léthé mezején, és el kell, hogy jusson a Léthe folyójához, s ez a vándorlás - ezt allegorikusan mondja Platón - olyan sokáig tart, hogy ott aztán kortyolni kell a Léthe folyójából. Miután nagyon szomjassá válnak, megszomjaznak ebben az egész vándorlásban, isznak a Léthe folyójából, és „elfelejtik” ezt a sorsot, amit maguknak választottak, mert a Léthe folyója egyfajta felejtést okoz. Innentől kezdve ők már nem emlékeznek a sorsukra. Ki az, aki emlékszik rá? A

lélekvezető, a daimon, az őrangyal, aki ott van életük végéig mellettük. De ők maguk már elfelejtik, nem tudják mi az a sors, amit választottak. Erre mondja megint, hogy viszont azok a lelkek, akik bölcs mértékletességgel bírnak, azok nem isznak túl sokat a Léthe vizéből, azok épp hogycsak belekortyolnak, - tehát, születésük után egyfajta emlékezettel rendelkeznek, és egészen pontosan tudni fogják, vagy igazából pontosabban emlékeznek arra, hogy mi az ő sorsfeladatuk. EZ - sajnos azt mondom, hogy nagyon igaz. Tényleg így van Nem érkezünk ugyanolyan emlékezéssel erre a világra. Vannak olyan emberek, akik sokkal több mindenre emlékeznek, s vannak olyanok, akik egyáltalán nem emlékeznek arra, hogy mi ez a sorsfeladat. De egy biztos, hogy van egy őrangyal, van egy bizonyos sors, egy lélekvezető, egy daimon, egy őrangyal, akinek az a feladata, hogy igenis az embert ebbe az irányba taszigálja. Platón nagyon sokat foglalkozik a maga

filozófiájában azzal, hogy mi az a daimon, és hogy mi ennek a feladata? Nemcsak azért beszélek erről, mert majd a következő Elixír magazinban erről írok, hogy mi az a daimon, akit érdekel, az majd ott olvassa el, hanem hogy valóban, ez egy olyan erő, olyan fajta entitás, amellyel nagyon kevesen ápolunk kapcsolatot. Pedig Platón is éberen beszél róla, és azt mondja, hogy ennek a daimonnak egyetlen feladata van, akkor Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 122 megjelenni, és akkor jelezni, amikor az ember valami rosszat cselekszik. Egyet lehet tudni, hogy a daimon nem jelentkezik, amikor az ember jót cselekszik, amikor irányban van. Ezt mondtam, hogy minden ember elindul valamerre, a felébredés és a megvilágosodás felé, egyet tudhat, hogy ha a belső lelkiismeret hangja, tehát a daimonja nem figyelmezteti, akkor jó úton halad. Abban a pillanatban, amikor ez a belső érzés, ez a belső irányzék

megszólal, ha a daimon hallatja a hangját, akkor tudhatja, hogy rossz irányban van. Esküszöm, és nagyon kérem, hogy akiben ez a daimon most jelez és szól, álljon fel, és menjen ki! - mert az tudhatja, hogy nem jó irányba halad, nem jó helyen van. Ez a daimon csak akkor jelez, csak akkor szól, ha valaki rossz helyen van, vagy ha rossz irányba halad. Ha jó irányba halad, ha jó irányba megy, akkor nem szól semmit. Addig jó nekünk, amíg nem szól, amíg nem jelez. Úgy is lehet mondani, hogy vészmadár Tényleg A daimon egy vészcsengő, egy vészmadár, aki csak akkor szól, csak akkor jelez, hogy ha mi rosszat készülünk cselekedni, ha rossz irányba megyünk, ha ez nem a mi utunk, nem a mi irányunk, ez nem a mi. Hát ezt az ember baromira jól megtanulta kiküszöbölni ezt a vészcsengőt, ezt a vészmadarat. Mert azt mondja, hogy hát hallom, hogy itt jelez, meg hallom, hogy itt szól, meg hallom, hogy itt a lelkiismeretem mást diktál, de ezt nagyon jól

megtanultuk kiküszöbölni. Tehát nem vagyunk hajlandó elfogadni, amikor a lélekvezetőnk mégiscsak figyelmeztet arra, hogy mit kellene, vagy mit nem kellene csinálnom. Nagyon izgalmas az, hogy miért felejti el? Feltehetném ezt a Léthe folyójának a kérdését – allegorikusan, mert ugye Platón a maga mitológiájában ezt úgy nevezi, hogy minden lélek, mielőtt megszületik erre a világra, mielőtt testet ölt, „iszik” a Léthe folyójából. Hogy: Miért? Miért kell nekünk a saját sorsunkat elfelejteni? Miért? Miért nem születhetünk azzal a bizonyos tudatossággal, hogy nekem ez és ez a sorsfeladatom. Miért kell ezt az embernek elfelejteni? Borzasztó érdekes, hogy a görög nyelvben van egy kifejezés, amit úgy hívnak, hogy alétheia, abetűvel kezdődik, fosztóképző és az alétheia annyit jelent görögül, hogy Igazság. Ebben a Léthe szó van benne. De maga a szó annyit jelent, hogy a-Léthe-ia van a végén, és ez nnyit jelent, hogy

„nem-felejtés”, azaz emlékezés. Az „Igazság” nem egyéb, mint emlékezés. Visszaemlékezés arra, amit mindig is tudtunk Borzasztó érdekes, és most személyes példát mondhatok nektek, hogy 13 éves lehettem, amikor a Raymond Moodynak az „Élet az élet után” című könyve a kezembe került. Hányan olvasták ezt a könyvet? Ez ilyen reinkarnációs hipnózissal előhozott életemlékekről szól. S ahogy olvastam ezt a könyvet, - ugye viszonylag fiatalon -, akkor az volt az érdekes, hogy amit olvastam ott, az számomra megjelent, mint alétheia, mint Igazság. Valamilyen fajta ráeszmélés, nemcsak érdekességként jelent meg, hogy: „Hű de érdekes, van ilyen!”, hanem egy ráeszmélést indított el, hogy ez tényleg így van. Az egy más kérdés, hogy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 123 ennek egy más szinten aztán teljesen átértelmeződött a jelentése, de volt egy ilyen ráeszmélés, egy

ilyen „visszaemlékezés”, egy ilyen ráismerés arra, amit mindig is tudtam. És aztán az én fiatalkoromban tömkelegével szakadtak fel ezek a visszaemlékezések. Platón is azt mondja egyébként nagyon-nagyon sok helyütt, akit érdekel, hogy mely dialógusaiban, pl. a Timaioszban beszél erről, meg a Parmenidészben, hogy a tanulás nem egyéb, mint visszaemlékezés. Ez egy platóni alaptétel Gyakorlatilag a megszületésünk előtti állapotban minden ember tényleg mindent tud. Az egész életét, az egész sorsát előre ismeri De hajlamos ezt elfelejteni, illetve a születésétől fogva arra vagy kényszerítve, hogy elfelejtse. És amikor, és ahogyan lélekben fejlődik, tulajdonképpen ezek a tudati fátylak, ezek a homályok, ezek az elfedések tűnnek el a szeme előtt, és egyre jobban emlékezik arra, amit mindig is tudott. „Én” 17 éves voltam, - emlékszem, amikor bizonyos emberek odajöttek hozzám és kérdezték, hogy: „Te hogy tudhatsz ennyi

mindent? - hiszen 17 éves korodban nem szabadna ennyi mindent tudnod! Honnan tudsz ennyi mindent? Honnan rendelkezel ennyi ismerettel?” Mindig azt kellett, hogy mondjam nekik, hogy soha nem tanultam, amit tudok. Hogy ez nem tudás, nem olyanfajta szerzett tudás, amelyet az ember iskolában szed fel, vagy megtanulja, vagy ismereteket gyűjt magába, hanem engedtem azt, hogy ezek a fajta emlékezések, ez a fajta ismeret-halmaz bennem felszakadjon. Tényleg így volt! És emlékszem, 2-3-4-6-7-10 ilyen alkalomra, amikor döbbenetes módon, tömkelegével szakadtak fel ezek az emlékek, és onnantól kezdve olyan ismereti háttér, ismeret-anyag állt rendelkezésemre, amelyik a legtöbb ember számára elképzelhetetlenül, csak valami nagyon-nagyon sok információ-gyűjtést követően áll rendelkezésére. Állítom nektek, hogy mindenki mindent tud! Tényleg! Ha visszatérünk oda, amit legelső alkalommal mondtunk, hogy a személyiségünk legmélyebb rétege a kollektív

tudatosság. Minden embernek a személyiségének a mélyén egy „kollektív tudat” létezik. Nem szeretem tudattalannak hívni, mert most nem tudunk róla, de igazából ez egy tudatos tudat. Ha engednénk a tudatunkat, hogy ebből a kollektív tudatból táplálkozzon, akkor valóban mindazt tudhatnánk, amit az emberiségben valaki valaha tud. Ez egyébként kezd manifesztálódni, és úgy hívják, hogy Internet. Oda az emberek felteszik azt, amit tudnak, és ma már, ha valaki meg akarja tudni, hogy mi az, amit bármiről tudni lehet, akkor egy akármilyen Internet-keresőbe beírja, azt amit tudni akar, és esküszöm nektek, hogy többet fog róla a kvázi ismeretek szintjén tudni, mint amit valaha is önálló erőből megtudhatna, vagy kikutathatna. Félelmetes, hogy ez milyen kollektív leképezése - az internet - az emberi tudatosságnak. EZ a kollektív tudattalannak egy ilyen manifesztuma! Visszatérve oda, hogy MI az egyéni sors: Platón azt mondja, hogy minden

ember választ magának egy ilyen sorsot, s egy életnek végül is az értemét azt határozza Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 124 meg, hogy mi ez a sors? Mi az értelme? Az élet értelmét, mint fogalmat nagyon sokan félreértik, hogy mit jelent az „értelem” kifejezés. Az értelem egy sajátos emberi fogalom, és nem ismert a világegyetem más dimenzióiban. Ezt komolyan mondom nektek. Az „értelem” egy faj-specifikus, és tipikusan az emberi gondolkodásra jellemző kategória. Az értelem azt feltételezi, hogy valaminek ok és okozati összefüggésben van jelentősége. Ez most egy nagyon mély fogalom! Ilyen lazán kiráztam, de igazából egy nagyon mély gondolat! Még egyszer elismétlem éppen ezért: Az értelem azt jelenti, hogy az ok-okozati összefüggések tükrében, van valaminek jelentése, jelentősége. Látom, hogy ennek súlya senkit nem rendített meg, éppen ezért most egy kicsit

részletezem. Arra vonatkozik, hogy amikor mi pl egy út mentén sétálunk, legyen ez egy erdei ösvény, és ott hevernek mindenféle kövek, akkor ezeknek a köveknek semmiféle különösebb jelentőséget, vagy értelmet nem tulajdonítunk. De abban a pillanatban például, hogy ha tegyük fel, a bakancsunk talpába beszorul egy másik kő, és nagyon kényelmetlenül elkezdi nyomni a talpunkat, felveszünk az út oldaláról egy nagyobb követ, és annak segítségével kipiszkáljuk ezt a kisebb követ, ami a bakancsunkba beszorult, akkor már azt mondjuk, hogy igen, volt „értelme” annak, hogy ez a kő ott feküdt az út mentén. Mi volt az értelme? Az volt az értelme, hogy én kikaparhassam a talpamba beszorult kavicsot. Mi adta meg annak a kőnek az értelmét, hogy az ott hevert? A másik kavics, ami a cipőmbe szorult. Előre látható volt-e, ha ilyen misztikusan feltehetem ezt a kérdést, hogy volt-e előre látható értelme annak, hogy ez a kavics ott hevert?

Még általánosabban fogalmazva, elképzelhető-e, hogy az Úristen, - most maradjunk ilyen pietikus megfogalmazásnál, hogy az Atyaúristen azért teremtette azt a követ, hogy aztán én azt arra használhassam, hogy kipiszkálhassam azt a másik követ a bakancsomból? És annak a kőnek az volt az „értelme”, hogy ott volt, hogy az én talpamból kikaparhassam. Nem? Miért teremtette akkor? – Mert jókedve volt! Aha! Az „értelem” a legtöbb ember számára mindig valamiféle célzott használattal, úgymond „hasznossággal” áll kapcsolatban. Mi a haszna annak? Hogy értelme annak van, aminek valamilyen haszna is van. Az értelem mindig a hasznosság mentén rendelődik hozzá a dolgokhoz. Hogy az az értelme valaminek, hogy valamilyen „hasznot hajt”. Ez pedig mindig szubjektív formában tételeződik fel. Hogy MI egy virágnak az értelme, ami mondjuk egy réten éppen látszólag véletlenszerűen nyíl ki, ha én azt a virágot, pont azt a virágot

szakítom le a rét ezer virága közül, akkor annak a virágnak az értelme az, hogy nekem örömet okoz, örömmel szolgál, hogy leszakítom. Az értelem, az mindig összefüggések következtében születik meg, mint fogalom. Az emberi megismerésnek egy bizonyos fajtája. Ezt el tudjátok fogadni? Értelme akkor lesz valaminek, hogy ha Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 125 egy „összefüggés-rendszerben”, úgy is mondhatom, hogy kölcsönös függő keletkezésben, kölcsönösen függő létezésben valamiféle funkciót tölt be. Ez most nagyon érthetetlen, látom az arcokon. Tehát valamiféle rendeltetése van annak a dolognak. Van valami célja, haszna Borzasztó érdekes, hogy ez a haszon, ez mindig egy szubjektív fogalom, hogy mi haszna van annak, számomra jelenik meg ennek a dolognak az értelme. Ebben a világban a dolgok értelme az szubjektív. Az én szemszögömből van valaminek értelme, azaz

közvetett módon haszna, és ez a haszon ez mindig az én szubjektív megismerésem tükrében realizálódik, jelenik meg. Tehát számomra mi az értelme, számomra mi a haszna? Ebből az is következik, hogy egy dolognak nem egy értelme lehet, hanem végtelenül sok. Ahány individuum, ahány perspektíva, ahány szemléleti forma létezik ezen a világon, annyiféle „értelme” van a dolgoknak. Ezt el tudjátok fogadni? Számomra annak a kőnek az az értelme, hogy kipiszkálhatom a másik követ a talpamból, egy másik ember számára annak a kőnek a jelenléte, a létezése értelmetlen, merthogy nem kezd vele semmit. Nem használja semmire Tehát amikor arról beszélünk, hogy az „én” életem „értelme”, akkor ez annak a tükrében is feltehető ez a kérdés – sőt ÍGY kellene feltennünk, hogy mi számomra ennek az életnek a „haszna”? Az értelmét az fogja meghatározni, hogy mire használom! És a számomra jelentett haszna, és ezáltal az értelme

az nem feltétlenül ugyanazt az értelmet jelenti, mint egy másik embernek. Az én életemnek az értelme az számomra ez, egy másik ember számára teljesen más. Ezt el tudjuk fogadni? Fontos tanulság! Egyszerűsítem: visszamegyünk tényleg „az egy a négyzeten szintre”, hogy az emberi élet értelme nem „egy-rétű”, nem egyrétű. Nem egyetlen egy értelme van az ember életének Nagyon sajnálom, nem egy értelme van, hanem annyi értelme van az ember életének, ahány emberrel kapcsolatba kerül, ahány emberrel viszonyt alkot. Az én életem értelme, azt merem állítani, nem tudom hány ember van itt, sacc/kb. 83, sőt, valószínűleg biztos ennyi, 83 ember számára egészen más értelemmel bír. Más az értelme az én jelen-létemnek, az én pillanatnyi megnyilvánulásomnak, mert minden egyes jelenlévő tudat számára valami más értelmet hordoz. Más haszna van És ezek az egyedi „hasznok” azok, amelyek ennek a létnek, ennek az életnek az

értelmét a jelen pillanatban jelentik. És az emberi élet „értelme”, az pillanatról pillanatra más és más. Ezért nagyon nehéz És ennek semmi köze a sorshoz! A jelen pillanathoz, a jelen pillanatban megjelenő most-hoz rendelhetjük az adott élet értelmét, hogy az adott pillanatban az én jelenlétem más emberek számára milyen hasznot jelent. A negatív haszon is számít. Jó? Mondjuk azt, amikor kvázi valaki árt a jelenlétével a másiknak, azaz kárt okoz, valamiféle kisebbedést, vagy csökkenést, akármit is jelentsen ez, az is haszon, „negatív haszon”. Ez most olyan csúnya közgazdasági kifejezésnek tűnik, és olyan, mint a „negatív bevétel”. De tényleg Annak is van értelme, egy „negatív haszonnak” is van értelme, egyfajta csökkenést okoz. És az Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 126 ember életének az értelme, az egy nagyon speciális viszonyban áll a sorsával, ami nem

ugyanaz a kifejezés, nem ugyanaz a dolog. A platóni allegóriára visszatérve, minden ember választ magának egy sorsot. De a sorsnak csak nagyon közvetett módon van köze az élet „értelméhez”. A sors, most geometriai képet mondok: az én életemnek értelme az más emberek tudatában létrehozott hatás, és haszonnak mondjuk a „vektoriális eredője”. Ezt értitek? Vagy nem? Bocsánat! Kicsit ilyenkor perverznek érzem magam, megpróbálom kicsit pontosabban megfogalmazni, pedig ez a legpontosabb, amit ki tudtam gondolni. Tényleg, ez az értelem minden egyes ember tudatában valamiféle hatást okoz. És ennek a hatásnak van egy iránya Hogy mi ez a hatás, mire hat, milyen irányba mutat, és ha ezt geometrikusan le kellene képeznünk, akkor ez tényleg egy irányba mutat. És ennek a vektornak van egy iránya, és van egy hossza, hogy „mekkora” ez a hatás. Ezt mindenki el tudja fogadni? Ezt értem vektoriális alatt, - mindenki tanulta matematikából. Van

egy hossza, és van egy iránya. Van, akinél ez rövidebb, van, akinél hosszabb, van, akinek ebbe az irányba mutat, van, akinek abba. Tehát ennek az „értelemnek”, egy ilyen „vektoriális” természete van! Nem ugyanabba az irányba mutat, és nem ugyanolyan mértékű. Más a mértéke, más az iránya. Mindig, mindenkinél, mindenhol Tehát ha én bármit is cselekszem ebben a világban, az a környezetemben lévő emberek szempontjából egészen más hatással van, egészen más irányba mutat, és egészen más a mértéke. De ezek a vektoriális hatások összeadódnak, és ezeknek van egy eredője, van valamilyen hosszabb, összhatása. Mindenki tudja, hogy ezeket a vektorokat össze lehet adni, és valamilyen értelemben mutatnak valamilyen irányba. Az emberek, ahogy az életükben haladnak, igazából kellene, hogy tartsanak ilyen, úgy szoktuk ezt nevezni, hogy „valóság-próbát”. Amikor felteszik maguknak azt a kérdést, hogy merre is haladok én?, merre

is mutat az én életem értelme? Pl. a születésemnél, vegyünk egy ilyen kiindulási pontot: elindultam erre, aztán rájöttem - 5 évesen, hogy mégsem hóember akarok lenni, mert én az akartam lenni 5 éves kromban, hanem kéményseprő. Akkor hóember helyett kéményseprő akartam lenni. De aztán nagyon röviden rájöttem, hogy nem, kukás szerettem volna lenni, mert annak mindenki örül. - Ez most a saját élettörténetem: hóember, kéményseprő, kukás, és aztán kukásként rájöttem, hogy hiába örülnek az emberek a kukásnak, mégsem kukás leszek, hanem mondjuk filozófus. (Ez viszonylag korán jött nekem) És akkor innentől kezdve ez már egy egészen más irány volt. Ezeket természetesen mindig a filozófusból egy idő után megszületett, hogy nem mégsem filozófus, hanem buddhista tanító, de itt már viszonylag szűkebbek voltak ezek a mozgások. Nem, mégsem buddhista tanító, hanem nyugati filozófus, á dehogy, vállalati tréner, és

mindenféle ilyen hülyeség, és akkor ezeknek van egy eredője, és ezeket össze lehet adni. Tulajdonképpen a kezdőpont és a végső pont az időben eredményeznek valamilyen irányt. Ez az, amit ilyen „vektoriális haladásnak” Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 127 nevezünk. Tulajdonképpen mindegyek ezek a vargabetűk, hogy most jobbra mentem, balra mentek, ide mentem, oda mentem, a lényeg az, hogy mi az az irány, amerre haladok. Persze minél több idő telik el, az ember egy idő után tisztán látja, hogy mi az az irány, amerre haladok, merre van ez. Függetlenül attól, hogy minden irány, amerre haladok, az „rossz” irány, hangsúlyozom még egyszer, hogy visszatérjek az eredeti gondolathoz. Hogy MINDEN irány, amerre haladok, az egy „rossz” irány. És hogy miért, azt majd megmondom. És hol van az én jelenem? A lényeg az, hogy ahogy az ember halad ebbe az irányba, mindig nézze azt meg, hogy ha

már egy idő után már tudatosan választja ezeket az irányvételeket, hogy merre akarok haladni, hogy nézze azt meg, hogy most hol tartok? Néha az ember nagyon eltérül erről a pályáról. És ez az, amit úgy szoktunk nevezni, hogy az embernek meg kéne állnia, és át kéne objektív módon néznie saját magára, és kellene tartani egy ilyen „valóság-próbát”. Idegen szóval úgy hívják, hogy „reality-check”, hogy valóságpróba, hogy hol vagyok most? És akkor az ember gyakran ráébredhet arra, hogy hoppá! Hoppá! Az én eredeti elképzelésem az irányvételemhez képest „én” már kicsit eltértem ettől az iránytól. Miért vagyok én itt? Egy nagy kérdőjel kell, hogy itt megjelenjen!. És akkor két választása van az embernek: Egyrészt azt mondja, hogy jó, én most itt vagyok, de ez az irány, az eredeti állapotomhoz képest egészen más irányba mutat. Nézzük meg, hogy ha ezen az úton haladok tovább, akkor hová jutok? Akkor fel kell

tenni, hogy ha én eredetileg ide akartam jutni, és ide, erre megyek most, akkor nem kéne-e inkább visszatérnem az én eredeti irányvételemhez? És egy idő után tényleg nagyon fontos, hogy mi köz ehhez a sorshoz? A sors bizonyos értelemben „rendel” az emberhez egy pályát, egy életpályát ennek az eredeti értelmével. Bocsánat Az életpálya nem nagyon szűk, hanem bizonyos értelemben egy tágasabb mező, amin belül még haladhatok jobbra-balra, ide-oda, erre-arra, és mint egy villám, cikázhatok ezen belül. De az életpályán túl, ennek a pályának van egy határa. Ha én ettől az életpályától eltérek, méghozzá kívül esek rajta, akkor elvesztem az úgynevezett integritásomat. Ha ismerős ez a kifejezés Az őrzi meg a maga integritását, aki a saját életpályáján belül mozog, azaz a saját élete értelme összhangban van a sorsával. Ez most követhető? Tehát a saját életpályáján belül mozog. És mi van akkor, ha az ember tesz egy

ilyen valóságpróbát és felteszi magának ezt a kérdést, hogy én vajon összhangban vagyok az eredeti életpályámmal? Összhangban vagyok a saját sorsommal? Azt teszem, amit a sors rendelt hozzám? És hogy ha azt a választ kell adnom, hogy nem, nem, nem, akkor mit kell tudni? Hogy elvesztettem a saját integritásomat. Nem vagyok hű önmagamhoz! Az integritás ezt jelenti, hogy „belül vagyok” - ezt jelenti ez a szó, hogy belül vagyok, azon a mezőn, az életpályán belül. Elvesztettem az integritásomat. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 128 És minden esetben, amikor az ember erre ráeszmél, hogy hoppá! Pályát tévesztettem! Szó szerint! Ez az, amikor megy a rakéta, valamilyen irányba, a csűrőlapát túlságosan eltérítette, tart az ember ilyen valóság-próbát, hol tartok most? Mit csinálok most? Ja! Ennek semmi köze ahhoz, amit eredetileg tennem kellene, azaz pályát tévesztettem, mit kell

ilyenkor csinálni? Korrigálni kell, pályára kell újra magamat állítani! Ha nem teszem, és elindulok tovább ebbe az irányba, akkor általában mire jön rá az ember nagyon rövid időn belül egyébként? Mire jön rá az ember? Én tapasztalatból mondom: hogy NEM éri meg. Erre Hogy NEM ÉRI MEG. Hogy nem éri meg Hogy bármennyire azt gondolom, hogy itt van valamiféle kecsegtetőbb dolog, meg hogy ez szebb, meg jobb, meg akármi, de hogy nem éri meg, nem éri meg. Szerepet tévesztettem, hogy rossz irányba haladok, hogy ez nem én vagyok, ez nem rólam szól. Egyébként hála Istennek van az emberben egy irányzék, van egy folyamatos hang, amelyik mindig figyelmeztet időben. Mi figyelmeztet arról, hogy kiléptem ebből a zónából? A lelkiismeret. A daimon A lélekvezető A lelkiismeret a daimon. A lélekvezető, aki mindig szól Bence! Te most valami oltári hülyeséget készülsz csinálni! Bence! Te most nagyon készülsz eltérni ettől a pályától.

Hozzászólás: - Nekem nagyon ismernem kell EZT a hangot, mert nagyon sok ilyen hang igézhet meg engem. És erről mondanál valamit kérlek? Honnan ismerem meg ezt a hangot? Hogy ő a daimón? Mert sok hang jön. Sokan kopogtatnak, hogy ez meg az, és nekem ki kell választanom a jeleket, meg ezt a hangot, ami belülről jön. Tudnom kell, hogy ez most belülről jön, nem más szól, és hát nehéz ezt kitalálni, hogy nem más szól.- Lehet, hogy rosszul gondolom Igen. Borzasztó érdekes (kérdés) valóban: Hogy honnan ismerhetem meg, (hogy nem más szól)? Van az emberben egy felszínes tudatosság, ami sokszor azt hiszi, vagy azt a látszatot kelti, hogy „én” tudom, hogy mi ez a határ, amin belül még jó irányba megyek, és ez az „én” az, aki megpróbál bizonyos értelemben félrevezetni bennünket. Ha olyan hangon szól hozzánk, ami a daimón látszatát kelti Én elmondom nektek, hogy hozzám először mikor szólt a daimón, és akkor talán megértitek

azt, az Elixír magazinban is leírom a következő hónapban ezt az élményt, hogy én az egész önmegvalósításon cselekvésem egy bizonyos fázisán eljutottam, teljesen mindegy, milyen indíttatásból, Celebesz szigetén éltem együtt egy bennszülött törzzsel, és ezeknek a temetkezési szokásait vizsgáltam. Volt egy olyan rigolyám, - mert hogy olvastam mások leírásában, hogy ezek a bennszülött törzsek barlangokba temetkeznek, és ez a barlangi temetkezés milyen kiemelt fontosságú dolog az ő kultúrájukban. Nekem egy ilyen temetkezési barlangot látnom kell. Felkerekedtünk drága feleségemmel, és elindultunk be a dzsungelbe Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 129 Celebeszt egyébként pont az Egyenlítő metszi át, és ahol ez a törzs él, az Egyenlítőtől 2 fokra van, a trópusi dzsungel közepén. Mi elindultunk be egy ilyen trópusi dzsungelbe, kb. fél napos túra után a helyi lakosok

útmutatása alapján, eljutottunk egy ilyen barlanghoz, ahová ők a halottaikat temetik. Megkönnyebbülve felkapaszkodok egy ilyen sziklabarlang oldalába, elindultam be egy ilyen sziklabarlangba, egy ilyen ócska, ikeás zseblámpával, amiben éppen már egy ilyen kimerülő félben lévő elem épp hogy csak pislákolt, elindultam be a barlangba. Meglepő módon a feleségem mondta, hogy köszöni szépen, de ő nem jön velem, ő inkább kinn maradna. Elindultam be ebbe a barlangba, egy fényképezőgéppel a nyakamban, hogy „De jó, majd én felfedezem!”, hogy ezek hogyan is temetkeznek. S mentem be, először egy ilyen tágasabb kamrába jutottam, körbenéztem, ott volt egy-két ilyen temetkezési jelkép, de különösebb dolgok nem. És akkor mentem mélyebbre és mélyebbre ebbe a barlangba, és kerestem ezeket a koporsókat. Akkor egy idő után azt találtam, hogy szétszórtan hevertek körülöttem az emberi csontok, csontvázak és akkor valóban, ahogy léptem,

ropogtak a lábam alatt a bordák, a lábszárcsontok, a különböző emberi maradványok. Örültem, de jó! Már ropog! Már itt vannak ezek az emberi tetemek De a barlang egyre szűkült. Mentem előre és előre, és egyre szűkült a barlang, de koporsót sehol nem láttam, csak mindenhol szétszórt csontokat. És akkor kezdtem mérges lenni magamban, hogy nem igaz, hogy itt nincsenek koporsók, mit fogok én lefényképezni. Hogy miért akartam lefényképezni, nem tudom, az embernek vannak ilyen zavart pillanatai. Mentem előre és előre, és előre, és egy idő után leszűkült a barlang, és már négykézlábra kellett ereszkednem, és akkor négykézláb, illetve igazából térden csúszva elindultam befelé, mindkét lábra tehénkedve, az egyre szűkülő járatokba másztam be, mert azt olvastam korábban, hogy igen, ezeket a koporsókat ilyen szűk járatokba tolják be. Az elemlámpámat betettem a számra, és négykézláb másztam be egyre szűkülő

csatornába, egyre szűkebb, egyre szűkebb, egyre szűkebb lett, és a végén már hason kúszva próbáltam egyre mélyebbre hatolni ebbe a barlangba, miközben a csontok ott ropogtak a hasam alatt, tényleg, ezek az emberi maradványok között. Nagyon furcsa volt, nem tudnám megmondani, hogy mennyit haladtam így, de bőven fél óra, háromnegyed óra eltelt, mióta beléptem ebbe a barlangba. Ahogy haladok befelé mint egy őrült, a számban az elemlámpával kúszom befelé, hátamon a fényképezőgép, és mászom befelé, egyszer csak hihetetlen hangerővel, mint egy üvöltő, - de nem üvöltött, hanem csak nagyon hangosan, nagyon határozottan egy ilyen isteni hang megszólalt a fejemben, hogy Bence, Bence, hová mész? És EZ volt a daimón, ami ott megszólalt, hogy „Bence, Bence hová mész?” Nem vádaskodott, nem ítélkezett, nem utasított, csak feltett egy ilyen teljesen triviális kérdést, hogy ez miért csinálod? Miért csinálod? Itt vagy a világ

túlsó felén, egy hullákkal teli barlang szűk csatornájában, holtestek között mászol be a sötét ismeretlenbe, miért is csinálod ezt? Nem tudtam erre mit válaszolni, hogy hová megyek. Fogalmam sincs! De azért borzasztó érdekes, mert amikor ez Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 130 a hang hihetetlenül erőteljes hangon figyelmeztetett és egész tudatom hirtelen kitágult, és láttam magamat, ahogyan a madártávlatból, a sziklán keresztül látja azt, ahogy a testem, a személyem ebben a szűk – azt merném mondani ilyen allegorikus nyelven, hogy a föld „méhében”, egy ilyen szülőcsatornába beékelődve, a holttestekkel teli barlangban egyetlen élő lényként ott a hullákkal teli barlangban, Isten tudja, keresi ugye a felébredést, a megvilágosodást, és miután a tudatom kiszabadult ebből a testből, ebből a fajta dologból, hirtelen az egésznek mérhetetlen kozmikus mélysége, és

borzasztó nagy távlata keletkezett. Hogy ami történik, és aki én vagyok, azok között semmiféle aktív kapcsolat nincsen. Nagyon nehéz lenne most szavakkal leírni, mi az a sok eszméletlen felismerés, ami ottan hirtelen megjelent, de arra késztetett engem, hogy megforduljak ebben a szűk csatornában. És én azóta érzem azt, hogy bennem valóban megfordult valami. Történt valamiféle radikális megfordulás, és elindultam kifelé ebből a szűk csatornából, és másztam kifelé. Hiszen rájöttem arra, hogy illetve nehéz ezt ráérzésnek, vagy ráeszmélésnek, vagy rádöbbenésnek nevezni, de egyfajta eszmélés történt, igazi spirituális értelemben megvilágosodás, egy ráeszmélés, hogy minden, amit eddig tettem, minden irányvétel, akármerre haladtam, az rossz volt, az egy hamis irányvétel, az egy téves út. Nem kell elmenni a világ másik felére, nem kell Celebesz szigetére menni, nem kell holtakkal teli barlangok mélyére mászni, nem kell

más kultúrák, más vallások, más hiedelemrendszerek világában elmélyülni ahhoz, hogy megtaláld ezt a végső értelmet, ezt a végső eszmélést, hanem tulajdonképpen ez ugyanannyira becsapás, ugyanannyira egy önámítás, ugyanannyira egy forma. Próbáltam ettől szabadulni, és kifelé kerülni ebből a barlangból, - és egyébként a kimászásnak volt egy ilyen nagyon érdekes fordulópontja: hogy amikor másztam ki négykézláb, kezemben a zseblámpával egy félig tudatos, egy félig öntudatlan állapotban nagyon nehéz leírni azt az állapotot, mert tulajdonképpen egy egészen más típusú jelenlét, egy egészen másfajta tudatállapot, egy egészen másfajta valóság az, amit ennek a barlangnak a mélyén akkor megélhettem. Aztán a számban lévő zseblámpával ide-oda pásztáztam, ebben a szűk járatban, egyszer csak az orrom előtt, mert egy nagyon szűk járat volt, kb. ilyen távolságban, ilyen arasznyira megjelent egy tenyérnyi pók a falon.

Ilyen iszonyatosan nagy pók, ami olyan páni félelmet keltett bennem, hogy kiesett a zseblámpa a számból! Ami persze, abban a pillanatban, ahogy leesett a földre, ki is aludt, és a teljes sötétségben ott maradtam a pók és én. Esküszöm, hogy az a fajta ősfélelem, az a fajta páni félelem, ami valószínűleg az emberek legzsigeribb mélyén élnek, ott az akkor átélhető volt, tényleg mi fog történni most. A teljes haláltól, az elmúlástól, a mindentől való félelem, és közben pedig egy élénk kotorászás a csontok között a zseblámpáért, hogy hol lehet, és ahogy itt a csontok között végre megtaláltam ezt a zseblámpát, és felkapcsoltam újra, ami persze azonnal nem kapcsolódott fel Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 131 újra, ikeás zseblámpa végre felkapcsolódott, és vissza oda, ahol a pókot láttam, és legnagyobb megkönnyebbülésemre még mindig ott volt. Mert ha nem lett volna

ott, akkor aztán És itt jött a fizikai próba, hogy kb. egy ilyen szűk járatban lehete törpejárásban szaladni, akkor én demonstráltam Közben a daimón hallgatott, semmi mást nem mondott, ezt az egyetlen kérdés volt, hogy „Bence, Bence hová mész?” De azt olyan kristálytisztán, és olyan hihetetlenül hallhatóan, és hát amikor kiértem végre a barlangból, ez az egészet nehéz lenne időben meghatározni, de maximum másfél órát jelentett. Akkor így remegtem utána, mint egy nyárfalevél, kb. egy órán keresztül, a feleségem meg ápolgatott, hogy mi történtKörülbelül 1 óráig nem tudtam semmit mondani. (Itt lemerült a hangfelvevő, így az idő homálya fedi ennek a résznek a végét.)  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 132 PARTTALAN KIKÖTŐ 8. RÉSZ: A NINCS KAPU – Megvilágosodás itt és most! Budapest, 2007. május 18 Elhangzott az eredeti előadássorozat 4. alkalmával

Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! Azzal hagytuk abba a szünet előtt, hogy van az emberben egy benne lakozó „én”, aki mindig próbálja kitalálni, hogy mi az én életem értelme, és ez az „én” az, aki folyamatosan megpróbálja spekulatív módon az eddig felhalmozott tapasztalatok alapján kiküszöbölni, vagy kikövetkeztetni azt, hogy mi az életem értelme. És különböző „élet-értelmeket” rendel hozzá. Paulinyi Tamás mondta itt, sokszor idézte ezt a korábbi elképzelést, hogy volt egyszer egy megvilágosodott pillanata, az olvasztókemencéjébe nézve, amikor egy isteni hang, a daimón megszólalt, ezt a kinyilatkoztatást közölte vele, hogy az életnek semmiféle értelme nincsen – emlékeztek erre? – de bármiféle értelem, cél rendelhető hozzá. Ez igaz is, meg nem is. Igaz olyan értelemben, hogy valóban, a kis ego, az ember felszínes én-tudata az mindig értelmet szeretne rendelni az adott pillanathoz, az adott

életszituációhoz, hogy mi ennek az értelme. Az emberi ego hihetetlen mennyiségű energiát fogyaszt, veszteget el erre, hogy kitalálja, hogy mi ez az „értelem”? Hogy kitalálja, megkonstruálja azokat a fogalmi kereteket, kitalálja a szereplőket ezeknek különböző funkciókat rendel, s azt mondja, hogy nézzük meg, hogy a jelenlegi élethelyzetnek az az értelme, hogy és vesszük a szereplőket. Az az értelme, hogy A főnököm ilyen-olyan viszonyban lásson engem, és én neki ilyen-olyan szempontból megfeleljek. Vagy az én feleségem, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 133 férjem ilyen-olyan viszonyban van velem, és az az értelme a jelenlegi értelemnek, hogy ezeket a viszonyokat ilyen-olyan formában fenntartsam. Vagy az én gyerekeim ilyen-olyan viszonyban vannak velem, és ezeket a viszonyokat ilyenolyan értelemben fenntartsam. Túl általános, vagy érti mindenki, hogy mire gondolok? Mindig

ilyenfajta mesterséges elvárásoknak, hasznoknak és céloknak akar a felszínes ego megfelelni. De ez nem Ez valóban az emberi élet értelme, mások szemszögéből. Ahogy hangsúlyoztuk az emberi élet értelmének nem egy értelme van, hanem nagyon sok értelme van. Egész más értelmet képvisel az én életem a főnököm számára, a feleségem számára, a gyerekeim számára, a barátaim számára, a ti számotokra. Teljesen más az értelme Többszörös értelme van az én életemnek, mondhatni, hogy akár ezerszeres. Attól függ, hogy hány emberrel kerülök tudati kapcsolatba, ezerszeres, százezerszeres, tízezerszeres, beláthatatlanul sok értelme van az én életemnek. Ennek semmi köze az én sorsfeladatomhoz. Mégis az ember úgy valahogy szeretné belátni azt, hogy ez a sok értelem, ez végül is mégiscsak milyen határokon belül zajlik, és mi az a végül is eredő? Hogy ennek mégiscsak van egy elég határozott iránya, ami a kiindulási pontból

látszólag valamilyen irányba mutat. Hogy merre mutat ez a nyíl, és amerre mutat, az jó-e? Az ember nagyon gyakran a saját sorsával és sorsfeladatával kapcsolatban azt az elképzelést vallja, hogy én megszülettem az időnek valamilyen pontján, és az én sorsfeladatom az, hogy az idő egy meghatározott pontjára eljussak. pl a 10-es pontban, nevezzük ezt 100 évnek, mire 100 éves leszek, a 100. évben megvilágosodott bölcsként, még egyszer mondom, rubinszemű, lebegő, szivárványtestű, bódhiszattvaként leszek jelen ebben a világban, mindenki a lábamhoz borul, borzasztó nagy bölcsességekért. Ahhoz, hogy oda eljussak, meg kell tennem ezt, meg azt, meg amazt, pl. azzal kezdődik, hogy előtte eljárok Tarr Bence előadásaira, az a tízes, utána Tarr Bence meditációs kurzusaira, az a húszas, utána ha a meditációs kurzuson túl vagyok, akkor a transzcendentális meditációs kurzusaira, utána a szuper-transzcendentális kurzusaira, és ennek a vége

az, hogy ráébredek a magam tökételességére, a magam felébredettségére, és itt beteljesítem életcélomat, és én magam is először kurzusokat, meditációkat, transzcendentális meditációkat és hipertranszcendentális meditációkat tartok, és 100 évig élek. Hát EZ az ego útja Az ego, ami úgy képzeli saját magát, hogy először vagyok ilyen pici vagyok még a 10-nél, a 20-nál már ennyivel nagyobb, a 30-nál még nagyobb, a 40-nél még nagyobb, és amikor 100-as vagyok, akkor már szuper nagyon-nagy vagyok. Mindig több és több és több akarok lenni. Ez a fajta mennyiségi szemlélet, hogy nekem TÖBBÉ kell válnom! Akkor leszek teljesebb, akkor leszek egészebb, akkor leszek teljesebb, ha többé váltam. És EZ a több iránti vágy, az ego vágya Mindig azt hiszi, hogy többnek kell lennie. Többnek kell lennem ismeretekben, minél többet kell tudnom, képességekben, több mindenre kell képes legyek. 3, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ

előadássorozatának változatlan átirata 134 hogy minél több, hogy is mondjam, tulajdonsággal kell bírnom, és ez a fajta elképzelés, hogy a spirituális fejlődés az az ilyen értelemben mennyiségi alapon a „többé válással” kapcsolatos teljesen hamis irányba befolyásol bennünket, hogy nekünk többre van szükségünk, nekünk többé kell válnunk. Lehet, hogy lenyűgöző számotokra, hogy itt áll veletek szemben egy olyan ember, akinek mondjuk több ismerete van. Az archaikus kultúrákat jobban ismeri, mint ti, effektív több tárgyi ismerettel rendelkezik. Lehet, hogy lenyűgöző számotokra, hogy egy olyan ember áll itt veletek szemben, akinek több tapasztalata van, mondjuk vannak olyan misztikus élményei, olyan effektíve konkrét tapasztalásai, amelyek számotokra ismeretlen területeket tárnak fel. Tehát kvázi többet tapasztalt. Lehet, hogy számotokra lenyűgöző, hogy van egy ilyen ember, akinek többet fogad be a tudata, az

ítélőképessége, mint a tietek. Lehet, de ez a többség, ez a fajta mennyiségi szemléletnek semmi köze a lényeghez, semmi köze ahhoz, hogy MI a felébredés és mi a TI sorsfeladatotok, mi a TI igazi akaratotok. A „többé válás” az egy borzasztóan hamis képzet. Arról már beszéltünk, két előadással korábban, amikor azt mondtam, hogy a spirituális fejlődés legnagyobb gátja az az elképzelés, hogy nekem valamit tennem kell, hogy teljesebb lehessek. Hogy nekem még meg kell hallgatnom tíz előadást. Vagy húszat Vagy százat Vagy nem tudom pontosan mennyit, de hogy többet, az biztos! Nekem még el kell járnom ilyen-olyan meditációs kurzusra, és az ilyen-olyan meditációs kurzushoz majd ha már 10-20-30 évig gyakoroltam, és 10-20 éven keresztül gyakoroltam a transzcendentális meditációt, az ilyen-olyan vizualizációt, az ilyen-olyan buddhista imádati formákat, akkor történik valami. Tehát miért van az, hogy az ego végül is a célt, azt

mindig a jövőbe helyezi? A cél az a „jövőben” van. A cél az, hogy az én sorsomat majd beteljesítse. Az én életem az, hogy majd, amikor meghalok, akkor az én sorsom beteljesül, a célomat elértem, vagy nem értem el, de mindenesetre az életem végén majd értékelődik ez. Hogy az emberi ego a célt mindig a jövőbe helyezi, ez egy borzasztóan kártékony szemlélet-mód. Borzasztóan hamis is, de nem baj, mert legalább félrevezető. Olyan, mint a csűrőlapát, ami folyamatosan eltérít a helyes felismeréstől, és amikor az ember felismeri, hogy ez eltérít, akkor már ráébredhet arra, hogy hol van az igazi. Nemcsak, hogy időben hamis ez a szemlélet, - és erről rengeteget beszéltünk már, hogy az embernek a léte az menthetetlen módon ebben a jelen pillanatba rögzített. Hogy MINDEN pillanat az utolsó. Minden pillanat az utolsó Minden pillanat az utolsó. Minden pillanat az utolsó Minden pillanat az utolsó Ezt most, ötödszörre mondtam ki. De

elmondom még egyszer: minden pillanat az utolsó! Hogy NINCS MÁS, CSAK a jelen pillanat. Mert minden jövőbeni pillanat, amikor majd megvilágosodom, csak a jelenben válik realitássá. Csak a jelenben válik aktualitássá. Lehet, hogy ez majd 100 év múlva jön el, de ha 100 év múlva jön is el, amikor eljön, akkor biztos, hogy „most” jön el. Most Most jön el Most van itt. Képzelhetem azt, hogy a következő, kinek mennyi, mondjuk azt, hogy 100 év Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 135 múlva, kinek még mennyit kell 100 évig várni, mondjuk 100 évet, majd 100 év múlva történik valami. De ha azt mondom, hogy 30 év múlva fogok megvilágosodni, akkor ezt a 30 évet még valamivel ki kell töltenem. És milyen érdekes, hogy amikor az ember ezt mondja, majd 30 év múlva elérem a szellemi felébredést, de addig még nagyon-nagyon sok mindent kell tennem, csinál is egy ilyen listát, hogy mi az, amit a 30

év alatt még csinálnom kell ahhoz, hogy elérjem a felébredést, pl. el kell zarándokolnom a Kailash-hegyhez, mert ha azt ott nem járom körül, akkor az biztos nem jó, még el kell mennem Bódhgájába, ki mit gondol. De lehetnek egészen más feltételek, hogy addig még három gyereket kell, hogy szüljek, de mindenesetre szabhatjuk ezeket a feltételeket, hogy mit kell még tennem ahhoz, hogy az a 30 év kitöltődjön valamivel. És lehet, hogy azzal kezdem, hogy de még 6 évig nekem egy meditációs barlangba zárva, árpaliszten és vízen kell élnem, és közben olyanokat kell mondanom, hogy OM, ha már 6 éven keresztül azt mondtam, hogy OM meg árpalisztet ettem, akkor emelkedett tudatállapotba kerülök. Tényleg, egyébként ez nagyon jól működik! A hindu hagyományban borzasztóan jól működik, szádanáknak hívják ezeket. A szádana annyit jelent, hogy fizikai értelemben vett fogadalom, pl. valaki azt fogadja meg, hogy úgy fog eljutni Dél-Indiából

Észak-Indiába, pl. Allahabadba, hogy ami egy közkedvelt zarándokhely a Gangesz partján, Gangesz mentén, hogy nem járva teszi meg az utat, hanem pl. az oldalán görögve, és akkor az oldalán görögve ezt az utat megtenni, mondjuk Dél-Indiából mondjuk azt, hogy Bangalorba, kb. 2,5 év. S akkor 2,5 éven keresztül görög az országúton az oldalán És akkor hiába mondja/mondjuk esetleg egy már „emelkedettebb” gondolkodású ember, hogy de hát van busz is, meg vonatjárat, meg esetleg repülni is lehet - horribile dictu, de ő azt fogja mondani: Nem. Neki ahhoz, hogy azt a fajta „szellemi erőt” megkapja, azt a fajta felismerést, hogy akármit, ahhoz neki ezt a gyakorlatot végig kell csinálni. Az az érdekes, hogy miután ezt a feltételt szabta magának, hogy én csak akkor kaphatom meg ezt a fajta kegyet, ezt a fajta felismerést, ha ezt végigcsinálom. Végig is kell csinálnia, és amikor végigcsinálta, meg is kapja azt a kegyet. Olyan érdekes, hogy

igen, végiggörgi azt a 2,5 évet, amikor oda megérkezik, akkor azt mondja, igen sikerült, teljesítettem a fogadalmamat, a fogadalmam most már feljogosít arra, hogy megkapjam ezt a kegyet, és meg is kapja! Miért van az, hogy mi ugyanezt csináljuk? Én magamról is beszélek, éveken keresztül én is ezt csináltam, hogy ilyen feltételeket szabtam magamnak, hogy amíg 10 napot nem böjtölök, addig én nem kaphatok ilyen-olyan „hatalmakat”, vagy nem láthatok be ilyen-olyan dolgokat. És akkor 10 napig böjtöltem. Amikor a 10 napot leböjtöltem, akkor utána érzetem, hogy ez már a 10 nap, hű de „szar” – pardon: „nagyon éhes vagyok”, „nagyon rosszul érzem magam”, de most már bemutattam, vagy képes lettem rá, és akkor valóban. Ilyenolyan felismerésre jutott az ember! Például arra, hogy: „Most már ehetek!” – tehát ilyen „mély” belátások születnek ennek a végén Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának

változatlan átirata 136 De nem akarom ezt le-redukált, de tulajdonképpen a tudat szab feltételeket magának, higgyétek el, a tudat szab magának feltételeket, senki más. Senki más Hogy miért nem vagyok képes. Igazából az igazi kérdés az, innen kiindulva, hogy miért nem vagyok „elég” magamnak most? Miért nem vagyok elég most? Hogy mi az, ami hiányzik még? Mi az, amiben még több akarok lenni? Nagyon-nagyonnagyon-nagyon-nagyon érdekes az emberi tudat, aki mindig azt mondja, hogy én most még „nem vagyok elég”, nem, és borzasztó kacifántos magyarázatokat ad magának, hogy azért nem vagyok elég, mert még ennek és ennek és ennek nem vagyok a birtokában. S egy ilyen örökös hiányban él A „hiány”, amit egyébként Arisztotelész is az anyagi létezés megrontójának nevez, tulajdonképpen alapvető tulajdonsága van, görögül úgy hívják, hogy szterészisz ez az a fajta alapállapot, ez a hiány-érzet, ami az emberek

alapállapotát, tudati állapotát meghatározza. Egyébként más spirituális tanítómesterek ezt egészen más fogalmakkal jelöli, pl. Eckhart Tolle úgy nevezi, hogy fájdalom. Hogy az embereknek van egy alapvető hiányérzete, ami örökös elégedetlenséggel tölti el őket, ami a létezésük alapállapota, amit ő fájdalomnak nevez. Jobb híján És ez az alapgondolat, hogy nekem most valami hiányzik, és „én” többé szeretnék válni. De aki többé akar válni, az nem TE vagy. Az egy képzet, ami azt hiszi, hogy többé lehet, mint ami most van. Nonszensz Paradoxon! Van egy őrült költő barátom, súlyos alkoholista, de ettől függetlenül ez a verse nagyon jó, ahol így indít, Pető Tóth Károlynak hívják, még él, de nem sokáig, mindenesetre - aki azt mondja ebben a versében, amit „Eszmélésnek” nevez, hogy „nincs megfutás, nincs roham, csak az van, ami van. Időből, térből kitakarva, mezítelenül és utolér felkészületlenül.” S ő

is mondja ezt még, hogy minden pillanat az utolsó. „Nincs megfutás, nincs roham, csak az van, ami van Időből, térből kitakarva, mezítelenül, és utolér felkészületlenül.” Ami ezt nem tudja elfogadni, hogy ez van, ami van, hanem mindig valami mást gondol, mindig valami többet gondol, az a hamis „én”, az az ego, az nem a ti felsőbbrendű énetek, hogy visszatérjünk a legelső előadáshoz. A felsőbbrendű én, ami a ti lényegetek, a bennetek lévő valódi princípium, annak nem kell több! Az nem akar más lenni. Az nem akar más lenni, az megelégszik azzal, ami most van, a valóság jelen pillanatával. A szufizmusban, a szufi hagyományban, lehet, hogy ezt már idéztem egy korábbi előadásban, elnézést, ha igen, de az egyik legnagyobb szufi szent Tirmidzi alHakim, a bölcs Tirmidzi, akiről feljegyezték azt az anekdotát, hogy egyik alkalommal hajóval keltek át valamelyik, talán a Holt-tengeren, és beleesett a vízbe. A halászok, akiknek a

hajóján ment, gyorsan ki akarták húzni, erre elkezdett hihetetlenül tiltakozni, hogy ne, ne, ne, ne húzzatok ki! Erre a halászok visszadobták, hogy jó. Ne, ne, ne, ne dobjatok vissza! Erre megint elkezdték húzni, ne, ne, ne, ne húzzatok ki! Erre visszadobták. Ne, ne, ne, ne dobjatok vissza. Erre a halászok is döntsd már el, hogy mit akar! – ráüvöltöttek S erre ez a Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 137 Tirmidzi al-Hakim ezzel a dologgal válaszolt: erre a „döntsd már el, hogy mit akarsz!”-ra, hogy: „Nem akarok akarni!” Azért kihúzták. Mit jelent ez, hogy „nem akarok akarni”? Mit jelent ez a fajta spirituális alapállás, hogy „nem akarok akarni”? Azt már sokszor idéztem, lehet, hogy ugyanezen az előadássorozaton, hogy amire ez az idézet utal az az, hogy egyet akar, hogy „ne akarjon”. Hogy ne az „ő” akarata teljesüljön be, hanem ahogy még a keresztény hagyományban az

Istenhez szóló imádság mondja, hogy mit akarok? Hogy legyen meg a „TE” akaratod. Hogy egy felsőbbrendű akarat érvényesüljön az én sorsom felett. Ne „én” döntsem el, ne „én” akarjam az életem értelmét megtalálni Ne én döntsem el, hogy belefulladok-e egy vízbe, vagy nem fulladok bele, hogy megmentenek-e, vagy sem. Hanem döntse el valamiféle felsőbbrendű akarat, döntse el a sors. Ez nagyon praktikus, hihetetlenül, végtelenül praktikus, végtelenül egyszerű. Mert hogy a kérdés az, hogy minden alkalommal, amikor mi azt gondoljuk, hogy köztem és az áhított cél és életfeladat között valamiféle szakadék van, akkor azt feltételezzük, hogy valami másnak, valami többnek kell történnie ahhoz, hogy én és az életem célja, az életem értelme egybe essen. Elválasztjuk magunkat tudatilag az életünk értelmétől. De ezt már mondtam egy korábbi előadáson, hogy ha belegondoltok logikusan, az, hogy ti most itt vagytok, most és itt,

az minden eddigi cselekedeteteknek a végeredménye a jelen pillanatból tekintve. EZ az életetek „értelme” Minden, amit eddig tettetek az életetekben, oda vezetett, hogy itt és most itt vagytok, és nem máshol! Ennél nagyobb cél és nagyobb értelem nem született, ez életetek „értelme”, hogy itt vagytok, és nem máshol. Hogy engem hallgattok és nem mást Nem engem, nem az én személyem fontos, hogy ezt az előadást hallgatjátok, és nem a dr. House-t nézitek az RTL-n Lehet, hogy nem az RTL-n van, és nem ma De tök mindegy. Azt hiszem, tegnap volt Én nem láttam, de azt hiszem, tegnap szokott lenni Mindig máskor van – ez az érdekes! Őt is lehet hallgatni, de most mégsem őt hallgatjátok. Ez azt is jelenti, hogy minden, ami eddig az életetekben történt, mint vektor, oda vezetett, hogy most itt vagytok, ez a most. Minden, ami eddig történt az életetekben oda vezetett, hogy most itt vagytok, és ez történik, azaz az életetek jelenlegi célja, a

jelen pillanatban az a célja, az EZ, és semmi más. És aki azt érzi, hogy az ő életének mégsem ez a célja és értelme, hogy most itt legyen, az miért van itt? Az miért itt van? Aki egyébként úgy érzi, hogy nem ez a cél, és nem ez az értelme, az nem itt lenne. És amikor bármikor bennetek megfogalmazódik ez, hogy de nekem nem ez az értelmem, nekem nem ez a célom, akkor fel is fogtok állni, és el fogtok menni! Egy biztos, hogy ami van, most, az az életetek értelme és célja! Ez nagyon súlyos felismerés. Hogy „nincs megfutás, nincs roham, csak az van, ami van. Időből, térből kitakarva, mezítelenül, s utolér felkészületlenül.” Ez az életetek értelme, és ez a célja Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 138 Sokszor én is megkérdezem magam, hogy EZ? Nem most, de sokszor! Sok olyan pillanat van, amikor én magam is elcsodálkozom, hogy ez? De azt is tudom, hogy aki ilyenkor felteszi a

kérdést, hogy hogy ez, miért ez? Amikor ülök reggel egy dugóban, pl. ma reggel, és úgy ülök és ülök Bekapcsolom a rádiót, valami iszonyatosan blődli szám ment a Sztár rádión, semmi mást nem lehet fogni az én rádiómon, és miért pont EZ? Ez az életem „értelme” és célja? Hogy itt és most a dugóban ülve EZT hallgassam? Valami jubileuma volt valami archaikus popsztárnak, aki valószínűleg lehet hogy annak idején az emberi kínzásokért hosszú időt töltött el valamelyik börtönben, az emberek kínzásáért, de szörnyűséges volt. Hogy miért ez? És itt jön az, hogy miért ez történik éppen most? Lehet tudni, hogy az emberi elmének kétfajta kondíciója van. Valószínűleg egyébként, aki Ekchart Tollét olvasta, az tudja! Hogy az egyik az, amikor az embernek az egoja előtüremkedik, és azt mondja, hogy de hát másnak kéne lenni. Vagy többnek kéne lenni A többet úgy is lehet egy másik szóval helyettesíteni, hogy „más”.

A más az annyit jelent, hogy „nem ez”. Valaminek kéne lenni, ami „nem ez” Ez az, amikor a tudat nem adja meg magát a jelen pillanatnak, amikor ellenáll a mostnak. Ha azt mondja, hogy most, nem. Most nem Van egy jelen pillanat, és ami most nem Én például így voltam ezzel az énekessel, hogy ezt „most nem”. És inkább kikapcsoltam És akkor tettem valami mást. De van az is, hogy amikor felismeri végül is a tudat, hogy minden, ami most történik, az életem értelme és célja. Ami most azért történik, mert ide vezetett ez az út, ez a rengeteg vektor, ez a rengeteg origóból kiinduló rengeteg hatás, az ide vezetett, ez ennek a végeredménye. És nagyon érdekes, hogy ha így áll hozzá az ember, hogy minden ami most történik, az életem értelme és célja, akkor az egész léttapasztalása átminősül, átlényegül, átváltozik. S ebben az átlényegülésben az történik meg, hogy a jelen pillanattal való kapcsolata „teljessé” válik. Ez

most olyan triviálisnak tűnik, ahogy én megfogalmazom, de ez egy egészen más jelen-létet jelent. Egy egészen más elfogadást Egyik zen mestert megkérdezték, úgy hívták, hogy Csao-csu, hogy mi a megvilágosodás lényege? Azt mondja Csao-csu, hogy a megvilágosodás lényege? Hogy amikor eszem, akkor eszem, amikor alszom, akkor alszom, amikor olvasok, akkor olvasok. Erre azt mondják a tanítványok, hogy „Kha! Mester, amikor alszol, mi is alszunk, amikor eszünk, akkor mi is eszünk, amikor olvasunk, akkor mi is olvasunk!” Erre azt mondja Csao-csu, hogy nem, nem. Amikor ti esztek, már azon jár az eszetek, hogy hogyan fogtok aludni, amikor alusztok azon, hogy mit fogtok olvasni, és amikor olvastok, hogy mit esztek majd. Hát igen! Hát igen, ilyen az emberi tudatosság, hogy az én, a kis ego az mindig másban látja a célt. Amikor eszik, akkor már azon gondolkodik, hogy de jó, de utána milyen jót fog aludni. Amikor alszik, azon gondolkodik, hogy jó, de majd

milyen jót fog olvasni alvás után. Amikor olvas, akkor milyen jót fog enni. Soha nincs a jelenben, soha nincs itt Ez Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 139 az egonak a lényege, hogy mindig a jövőben él, mindig a jövőből vár, és mindig a jövőből akar valamit. És így vagyunk a felébredéssel, a megvilágosodással, hogy jaj, nehogy itt és most! De tényleg, a legtöbb ember retteg ettől a gondolattól, hogy itt és most. Itt és most? Na nem, nem vagyok úgy felöltözve! Meg nem jó a sminkem! Meg igazából hosszú hajjal? Hát azt nem lehet! Tehát tegyétek fel magatoknak azt a kérdést, hogy mi az, amiért „nem vagyok elég” most, hogy mi kell még. Jaj, még nem olvastam Kung-ce-t, gyorsan a könyvtárba! Ez egy elég lehetetlen feladat, mert nem nagyon fordították le magyarra, de azért lehet próbálkozni! Mindegy Csak magamra gondolok, hogy „miért nem”? Hogy mik voltak azok az akadályok,

amiket én is magam elé éveken keresztül állítottam, hogy az nem lehet, hogy itt és most, mert amíg én Vaszubandunak nem fordítottam le a Trimszatikáját szanszkritból, addig ez nuku. És akkor két évig tanultam szanszkrittul, aztán rájöttem, hogy úgy sem vagyok elég jó! És nem megy le tovább. És soha nem fordítottam le a Trimszatikát, de rájöttem, hogy angolra már százan lefordították, nem baj, mert legalább angolul el tudom olvasni. De hát MI van, ha valaki nem olvasta Vaszubandu Trimszatikáját? Hányan olvasták itt közületek? Na VÉGRE valaki elmegy! (Nevetés.) – Megszólalt a hang! Igen Ez nem az a hang! A daimón végre (A telefonja csöngött, hogy el kell mennie. – A szerk) Tehát tegyétek fel magatoknak, hogy miért „nem vagyok elég” még, miért nem teljesítettem be az életcélomat még? Mi az, ami hiányzik még? Mik azok a feltételek, amelyeket magamnak szabok még? És tudjátok, hogy MINDEN feltétel, minden kondíció,

MINDEN csalás, hazugság, ámítás, önbecsapás, kifogás: „Jaj most ne!”, „Hogy csak most ne!”. Most ne!, Most ne! Most ne! Amikor az evangéliumok azt mondják, hogy készüljetek, mert bármikor ott lehet a végítélet, bármikor, terítsetek meg az asztalnál, mert bármikor kopogtathatok, és bármikor ott lehetek, akkor erről van szó, hogy most! Most, most, és amikor azt mondom, hogy de még nem vagyok kész, az olyan, mint Ingmar Bergmannak a „7. pecsétjében” - emlékeztek talán, aki látta ezt a filmet, hogy jön a Halál, és el akarja vinni a lovagot, és akkor a lovag: jaj, csak még most ne! Most még ez kell, most még az kell, soha nincs kész. Az ember soha nincs kész, az ember soha nincs kész, pedig készen kéne állnia! A helyzet az, hogy az életünk célja soha nem a jövőben van. Életünk célját soha nem a jövő-ben kell keresnünk. És a sorsunk soha nem valami olyan, amit a jövőben kell beteljesítenünk, hanem a sorsunk az, ami

most van, most. EZ a sorsunk. MOST Itt és most Amikor azt kérdezem, hogy mi a sorsod? Hát az, hogy engem kell most hallgatnotok! Hogy ez jó sors, vagy rossz sors, balsors, vagy szerencsés sors, ezt mindenki döntse el magának, de hogy a sorsotok ez, az biztos. Nekem meg az a sorsom, hogy hozzátok kell beszélnem! Hogy ez jó sors, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 140 rossz sors, balsors, szerencsés, az meg az én oldalam. De ez a sorsunk most Itt vagyunk együtt, itt és most. Ez elől nincs megfutás, nincs roham Hacsak valaki most fel nem áll, és ki nem megy. Gyorsan! Most még nyitva van az ajtó! De ez a sorsunk, és nem más. De amikor ennek vége van, és máshová mentek, akkor más lesz a sorsotok. Akkor pontosan az lesz, ami akkor az. És olyan érdekes, hogy ezt a sorsot valaki mindig máshol keresi és másban, és azt mondja, hogy nekem most nem ez a feladatom, hanem nekem valami más a feladatom. És minden

esetben, hogy amikor így érzitek, hogy a jelen pillanat elétek tesz valamit, és úgy érzitek, hogy de nekem valami mást kéne csinálnom, mert az nem lehet, hogy ez a feladatom, akkor tudjátok, hogy az egotok csap be benneteket. Akkor egy ilyen ellenálló, nem egy ilyen „ön-átadó” állapotban vagytok! Nem vagytok az önátadás állapotában, nem élitek meg a sorsotokat! Amikor az történik, hogy most olyan helyzetben vagyok, ami számomra kellemetlen, és én úgy érzem, hogy az nem lehet, - visszatérek a reggeli példához, hogy például énekel Csirli Charlie, a nem tudom én, a „Hipp, hopp halló!” című számát a rádióban, és a Csirli Charlie: „Hipp hopp halló!” az most betölti az én tudatomat, és felteszem azt a kérdést, hogy miért? Miért pont ez? Akkor tényleg két eset van, ugye az egyik az, hogy az nem létezik, hogy nekem ezt kell, valami más kell, és kikapcsolom. De abban a pillanatban már más Az embernek a sorsát van joga

megfordítani! Például ilyen egyszerű dologgal, hogy kikapcsolja a rádiót, és onnantól kezdve már ez nincs! Tehát a sorssal kapcsolatos dolog, hogy három lehetőség van: 1.) Vagy változtatok rajta, 2.) vagy ha nem tudok változtatni rajta, akkor elutasítom, tehát nem fogadom be, 3.) vagy ha sem nem tudok változtatni rajta, sem nem tudom elutasítani, akkor elfogadom, hogy van. Mind a három egy spirituális út A változtatás, az elutasítás és az elfogadás útja. Mind a három ugyanannyira valós, szellemi és teljes. - Hogyan áll ez kapcsolatban azzal, hogy én „nem akarok akarni!” (Hallgatói kérdés.) Pontosan! Nagyon jó a kérdés! Nem „én” döntöm el, hogy változtatok-e, elfogadom-e, vagy elutasítom. Tehát nem rajtam kell, hogy múljon Ha rajtam múlik, akkor bizonyos értelemben nem a sorsot hagyom beteljesíteni, hanem bár ez egy furcsa paradoxon. Közbeszólás: - De Te magad zárod el (a rádiót)! Így van! Így van! Így van! Nagyon nagy

kérdés ilyenkor, hogy KI teljesíti be ilyenkor a sorsot? Én sokáig gondolkoztam, mielőtt lekapcsoltam volna, hogy vajon nekem ezt hallgatnom kell-e? Tényleg. Igen, ezen gondolkodtam, hogy akarom-e én ezt, vagy nem? És próbáltam ilyen isteni közbeavatkozást, ilyen deus ex machina-ra. vártam, hogy most leég-e a rádió, vagy elmegy az adás, vagy hirtelen megváltozik a program, és azt mondja a műsorvezető, hogy „ÉS. Csirpi-csirpi-Charlienak Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 141 köszönjük a „Helló-belló-halló” című számát!”, és jön valami más, de nem jött. Nem volt semmi deus-ex-machina, és akkor gondoltam, akkor én fogom az „isteni szerepet” játszani, és „én” leszek ez az isteni beavatkozást. Tehát akartam! Ebben igazad van, hogy „én” voltam az, a magam egojával, aki változtattam ezen a sorson, aki mást akartam. Ilyenkor ego-ként jelentem meg ebben a világban A

legfontosabb viszont az, hogy ez is szabadságunkban áll természetesen, és ez mondjuk ez egy nagyon akkut példa, de meg kellene az embereknek tudni állni ebben az akarásban. Hogy „akarom-nemakarom”, hanem egyszerűen éber módon jelen lenni abban, ami van! Nem örökkön azon gondolkodni, hogy mi lesz ha ennek az előadásnak a vége, akkor vajon milyen jó lesz már otthon, mit fogok még ma este csinálni, kikkel találkozom, mit csinálok, hanem jelen lenni itt és most! És megadni magunkat a jelen pillanatnak! A jelen pillanatnak, hogy most EZ van. Én egy percig nem gondolok arra, hogy ennek az előadás közben, csak most, hogy példának fel akarom hozni, hogy az öcsémnek ma született kisgyereke, kislánya, és amikor ezt az előadást befejezem, akkor hozzá fogok szaladni mert ünnepelünk, hogy megszületett a kislánya, akit Tündének hívnak. Tehát, hogy Tündét fogjuk ünnepelni. Amíg példának nem akartam hozni, addig tényleg nem gondoltam rá, azért

mert itt jelen vagyok, és ide koncentrálok, és nem azon jár az eszem, hogy majd mit fogok csinálni, hogy mi lesz az én célom? Hanem itt és most jelen tudok lenni, és meg tudom adni magamat, „át tudom magam adni” ennek a jelen pillanatnak. A legerősebb spirituális gyakorlat, ami közénk és az életfeladatunk felismerése közé áll, az pontosan ez az akarás, hogy mi akarunk csatornát váltani, hogy mi akarjuk meghatározni, hogy számunkra mi a jó és mi a nem-jó! Amit a Tirmidzi al-Hakim mondott, hogy „nem akarok akarni!” Kihúznak, vagy nem húznak ki, ne én döntsem el, hanem döntse el! Nem nekünk kell az életcélunkat megtalálni, és aki itt volt a múlt szombati, vagy vasárnapi előadáson, - ott ugyanezt mondtam: hogy nem nekünk kell a célt megtalálni - ez nagyon fontos gondolat, a cél kell, hogy megtaláljon bennünket! A cél kell, hogy megtaláljon bennünket, s ez a cél mindig az, ami éppen most a cél. Hogy itt és most mi az És

egészen más az életem értelme itt és most, mint ami egy óra múlva lesz, és aki valamilyen értelemben ezt valamilyen „kozmikus-eredőként” gondolja – persze az itt és most vett életem értelme, meg az egy óra múlva vett életem értelme, meg a két óra múlva vett életem értelme, meg az egy hét múlva, meg két hét múlva, ezek mind összeadódnak, és mutatnak valami irányba. De ezek az élet értelmei ezeket nem „mi” kéne, hogy indikáljuk, nem mi kéne, hogy szüljük, hanem ezek a, rá kell bíznunk magunkat, hogy kilőtt nyílként, valamilyen irányba indított el bennünket a sors, és ez a sors, ez menthetetlenül beteljesül rajtunk. Ezt viszont ezer százalékig mondhatom nektek, hogy így van! A sorsát senki nem kerülheti el. Életetek értelme csak a sorsotok tükrében az, ami. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 142 Hogy most mi az életetek értelme, most mi a jelenlétetek értelme, azt

csak a sorsfeladatok tükrében válik értelmezhetővé. És a sorsotokat nem kerülhetitek el Tehát nem igazából az a kérdés, hogy „mi az életem értelme”, mert ameddig ezt az egoddal, az értelmetekkel ti akarjátok megérteni, addig nem fog sikerülni. Persze pillanatnyilag most ez az életem értelme, hogy ezt csináljam, de a sorsom mi? A sors, az sokkal nagyobb kérdés! Azt viszont megérteni nem lehet. A sorsnak nem értelme van, ezt is jegyezzük fel, mint fontos gondolatot, hogy a sors nem értelmezhető, a sors nem értelem kérdése, a sors „értelem feletti”, és a sorsotok értelmét „csak akkor lehet majd megérteni, amikor ez beteljesedik”. Amikor kvázi az életetek lezárul. Az utolsó lélegzetvételetekkel, amikor az utolsó nyíl is elrepült, amikor mondjuk ez az utolsó nyíl, ez az utolsó vektor a halálotok pillanata, amikor meghaltatok, akkor lehet látni, hogy mi volt ez a sors. De addig nem. De addig viszont „bazi jól” lehet bízni

benne, - ez kisfiam kedvenc kifejezése, hogy minden, ami történik, az ennek a sorsnak a mentén történik. És hogy a sorsotokról ki gondoskodik? Hát ez a daimon. A lélekvezető Ez az angyal Még egy fogalom van itt: az pedig a végzet. És a végzet pedig azt jelenti, hogy azok az emberek, akik úgy gondolják, hogy „értelmükkel” irányíthatják az életüket, azok úgy fogják érezni, hogy a végzet uralkodik felettük. Azaz a sorsuk irányíthatatlan. És nincs módjuk elkerülni Ezt mondtam az előbb Tehát jól érzik Nem arról van szó, hogy rosszul érzik, csak miért élik meg végzetként? A végzetnek van egy ilyen „negatív hangulata”. Hogy „ez az én végzetem” A végzet azért válik ilyen negatív fogalommá, mert az ego azt hiszi, hogy ő maga irányíthatja a céljait. Az ego azt gondolja, hogy mássá válhat, mint ami Pedig az ego menthetetlenül a mostba van rögzítve, és most az történik vele, ami az ő értelme, ami az ő célja. Persze

képzelhet többet, képzelhet mást, de minden több és minden más igazából csak akkor válhat valósággá, hogy ha összhangban áll a sorsával. Ha nem áll összhangban a sorsával ez a több és ez a más, akkor nem valósul meg. Ez biztos Ez biztos Ha az én sorsom az, hogy ötöst nyerjek a lottón, akkor be fog teljesülni. Ha nem az, akkor nem fogok. És hiába vizionálom ezt egos célként, hogy ötös lottót, ötös lottót, ötös lottó. Istenem! Hányszor vizionáltam az ötös lottót! Egyszer sem sikerült. Valószínűleg mert nincs összhangban az „én” sorsommal Meg lehet haladni a sorsot egyébként. Ez a másik, hogy ki lehet lépni ebből a sorsból, de a sors minden esetben tulajdonképpen az egot szolgálja. Azt, hogy az ego a maga realizációja mentén valamire rá-ébredjen. Azt kell mondjam, hogy ezek a ráébredések, ezek a ráébredések, amikor az ember ráébred egy idő után, hogy a sorsa milyen irányba viszi, azt is mondhatja, hogy ez

csak egy irány. Hogy merre is vezet? Hogy hová fog ez engem juttatni? Az igazi cél nem az, hogy valamilyen irányba haladjak. Az igazi cél nem az, hogy ideérjek célba Mondhatjuk, hogy a Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 143 végső cél, a felébredés, a szellemi teljességgé válás az ilyen. (Kört rajzol) Az 360° fok. Abban minden benne van (Kitölti a kört) Amikor én azt gondolom, hogy az én sorsom az, hogy „én” ebbe az irányba haladjak, tévedtem, illetve ez a sorsom, de nem ez a végzetem. A vég-zet, az igazi vég, az mindenhol van Nem tudom, mennyire érthető, remélem sehogyan, mert hogy ez azt is feltételezi, hogy az ember ebből a kiindulási pontból egyszerre minden irányba halad. Ami elég paradoxnak tűnik. És valószínűleg egyetlen egy hagyományos értelemben vett értelmi megnyilvánulással meg sem valósítható. Amikor az ember egyetlen egy értelemmel bír, és azt mondja, hogy az én

„értelmem” ezt vagy azt diktálja, vagy az én „értelmem” ezt vagy azt, vagy amabba az irányba mutat, akkor tudhatja, hogy még nem a végső célt követi. Mert a végső cél az a MINDEN A végső cél az 360° fokba minden irányba mutat. Hogy lehet ezt a MINDENT megcélozni? Ez az utolsó költői kérdésem, hogy hogyan lehet ezt a mindent megcélozni? (Hallgatói válasz:) Nem lehet, - ezt a Buddha mondta „idézőjelben”, hogy a „Boldogsághoz, nem vezet Út, az Út maga a Boldogság.”? Ez is nagyon jó. Köszönöm a választ! Felteszem még egyszer a kérdést: Hogyan lehet ezt a MINDENT megcélozni? – Sehogy! (Hallgatói válasz) Köszönöm, ÍGY van! (Nevetés.) Még egyszer hangosan! „Sehogy nem lehet” EZ az. EZ az ÚT Ez az egyetlen út, amit itt most kimondott Hogy sehogy Ez az a cél, ahová „sehová nem vezet”, ahová nem lehet „eljutni”, ez az a „parttalan kikötő”, ami ezt a bizonyos címet hordozza, hogy ide eljutni sehogyan nem

lehet. De inkább azt mondanám, hogy idejutni „sehogyan lehet”. Talán a kettős tagadás egy kicsit nyelvi paradoxon. „Sehogy lehet” ide eljutni Sehogy Merre kell menni? Semerre. Hogyan kell menni? Sehogyan Bármi Bármi! Itt jön az, hogy minden, amit mondtam, ez mind a mai napig hazugság, félrevezetés, csalás, szemfényvesztés, ámítás, elterelés, becsapás! MINDEN. Sehogy nem lehet odajutni. Bárki, aki bármerre indul, tudhatja, hogy rossz irányba megy. Bárki, aki azt hiszi, hogy az én sorsom ez, hogy ez a sors fog elvinni oda, tudhatja, hogy nem igaz, hogy még mindig a saját egoja az, ami valamilyen értelemben becsapja őt. Hogy lehet oda eljutni? Sehogy! Akkor, hogy lehet oda nem eljutni? Sehogy! Viszont, ha sehogy nem lehet oda nem-eljutni, akkor ez mit jelent? Hogy már itt van! Itt és most. Miért nem vagyunk hajlandóak ezt elfogadni, hogy elég vagyok itt és most? Miért? Azért inkább hajat kéne mosnom, nem? Így lépjek be az

örökkévalóságba? Borostásan? Mert még mindig azt gondoljuk, hogy több és mássá kell lennünk! Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 144 Aki tudja, hogy ha az örökkévalóság kapuján belépni nem lehet, emlékeztek a híres zen-anekdota kincstárnak a címére: Úgy hívják, hogy „Kapuja nincs átjáró”. Vagy a „Nincs-kapu”, hogy ez egy olyan kapu, ami nincs. Olyan átjáró, aminek nincs kapuja. Kapuja nincs átjáró Idefelé nincs semmiféle ajtón nem lehet, ide eljutni semmilyen úton nem lehet, ilyen sors nincs. Hallgatói közbeszólás: – De akkor megvilágosodás sincs! – Így van. – Akkor mehetünk is! – Abszolút! (Nevetés!) Ne felejtsük, hogy minden, amit mondtam, hazugság. Egy utolsó előadás következik majd, és viszont pontosan ennek a felismeréséből adódik majd amit te mondtál, - és jól gondolkozz ezen el: hogy ettől függetlenül, hogy van, vagy nincs, oda lehet-e jutni,

vagy sem, van-e sorsunk, vagy nincs, ez a végzetünk-e vagy nem, ami viszont mondhatjuk, hogy van, az a „boldogság” és „öröm”. Hogy mit jelent ez a fajta boldogság, és mit jelent a létnek ez az alapállapota, amikor az ember leteszi ezt a kényszert, hogy valamilyen értelemben többé és mássá kell lenni, ezt a fajta felismerést, amit te is most nagyon boldogan kimondtál, hogy úgy van a megvilágosodás, hogy nincs, - ezt ha megérted, hogy ez valóban mit jelent, akkor olyan típusú tudati ébredést fogsz átélni, amilyet még ember a földön nem, hogy ezzel együtt milyenfajta boldogság és öröm jár, erről szól az ötödik, utolsó előadás  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 145 PARTTALAN KIKÖTŐ 9. RÉSZ: A KICSI ÖRÖM ÉS A BOLDOGSÁG – csupán a lényeget. Hogyan élj boldogul, míg meg nem halsz. Hogyan fogadd el önnön boldogságod, és hogyan bánj vele. Budapest, 2007. június 04

Elhangzott az eredeti előadássorozat 5. alkalmával Kattints a képre. hogy meghallgasd az előadást! Onnan kezdeném, hogy miután ez az utolsó előadás, szeretném mindenképpen, legalábbis a második részt egy párbeszédes formának hagyni. Gondolom, hogy gyűjtöttétek a kérdéseket eddig is, és ne távozzon senki úgy, hogy valamiféle égető gondolat, amit akár megosztana velünk, akár kérdés formájában feltenne nekem, ne maradjon benne, ne maradjon vele. Természetesen, ha nincsenek kérdések, akkor én nagyon szívesen kitöltöm majd az időt. A legfontosabb részhez érkeztünk el! Tulajdonképpen magához a kikötőhöz, amihez indultunk valamikor ennek a félévnek az elején. Minden, amit eddig mondtam, mondtam, hogy lehet „hazugság” is. Lehet hazugság is! És minden egyes gondolat, amit mondtam, tulajdonképpen „hazugság” is volt! Kérem, hogy EZT mindig mindenki tartsa fejben, hogy MINDEN gondolat egyfajta félrevezetés. Mások gondolatai

még inkább félrevezetők, tehát ha azok a gondolatok, amiket én mondtam, nem a sajátjaitok voltak, vagy nem ismertétek fel benne a saját gondolataitokat, akkor tudjátok, hogy egészen biztosan Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 146 félrevezettelek benneteket. Ennek a félrevezetésnek, emlékeztek, hoztam ezt a példát, egy nagyon fontos célja és szerepe van. Az ember nem feltétlenül ismeri a célt, ami felé indul. Érdekes, pont a mai nap olyan idézettel találkoztam reggel, - már nem tudnám pontosan megmondani, hogy hol, talán valamelyik honlapon, ami Senecának egy nagyon híres idézete. Seneca azt mondja, hogy: az olyan ember számára, aki nem tudja, hogy hová akar kikötni, minden szél hiábavaló. Így is lehet fordítani Lehet, hogy szebben volt megfogalmazva a gondolat, de ez volt a célja7. De aki nem tudja, hogy milyen kikötőbe akar jutni, milyen révbe akar jutni, annak minden szél hiábavaló.

Annak teljesen mindegy, hogy merről fúj a szél, ha nem tudja, hová szeretne eljutni, akkor akármerre sodorja is, vagy hajtsa vitorláját ez a szél, nem fog révbe jutni. És így vagyunk mi is ezzel, ezért azt mondtam, hogy az a rév, amit keresünk, az nem biztos, hogy világosan látszik mindenki előtt. Sőt! Amikor elindulunk ezen az úton, elindulunk valamilyen irányba, hogy megkeressük a végső kikötőt, akkor egészen biztosak lehetünk, hogy csak úgy nagyjából sejthetjük ennek az irányát, egészen pontosan nem. Viszont az úton haladásban, ahogyan megyünk, és ez az az ábra, amit a Nelli emlegetett, és múltkor is felrajzoltam, ez az út, amerre megyünk, valamilyen irányba vezet bennünket. Menet közben, ahogy haladunk ebbe az irányba, menet közben ébredünk mindig rá, hogy kicsit eltévesztettük a célt. Tehát kell rá igazítani És akkor menet közben ráigazítunk, majd még egyszer ráigazítunk, és még egyszer, és még egyszer, és ahogy

haladunk felé, úgy vagyunk képesek folyamatosan célra tartani saját magunkat, és minden gondolat, ami elvileg erre a célra újra ráirányítja a figyelmünket, egyben el is térít attól az úttól, amerre eddig haladtunk. Az úton járás egy folyamatos eltévedés, és egy folyamatos útra találás, folyamatos letérés és folyamatos visszatérés. Az az ember, egyet lehet tudni, hogy aki azt állítja magáról, hogy teljes, határozott tudatossággal, teljes magabiztossággal halad ezen az úton, valószínűleg rettenetesen téved, és valószínűleg nincs birtokában annak a bölcsességnek, amelyet itt mi próbálunk felmutatni. Egyet lehet tudni, hogy nem lehet tudni semmit! Emlékeztek Szókratésznak ennek az ironikus bölcsességére, Szókratésznek miben állt a bölcsessége? Ő maga sokszor így fogalmazott ironikusan, hogy „Egyet tudok, azt, hogy nem tudok semmit. Ezt viszont tényleg tudom!” Tehát ha ehhez tartjuk saját magunkat, és Szókratész nem

véletlenül volt a delphoi jósda szerint a legbölcsebb görög, ezt, ebben állt az ő bölcsessége, hogy tudta, hogy minden, amit tud, lehet tévedés is. Tehát visszatérve ide, minden, amit mondtam, bizonyos szinten tévedés. Az abszolút értelemben véve, mindenféle beszéd, mindenféle útmutatás egyben félrevezetés is, eltérít bennünket attól az A pontos idézet így hangzik Senecától: „Aki nem tudja mily kikötőbe tart, annak mindegy, hogy honnan fúj a szél.” 7 Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 147 úttól, amelyet éppen járunk, valamiféle új irányt mutat számunkra, s ha ebbe az irányba megyünk tovább, akkor magának az úton járás folyamatában ismerhetünk rá, hogy vajon az az irány, amiben most haladunk, közelebbre visz bennünket a célhoz, vagy pedig valóban megint egy újabb tévút volt? Mi ez a cél, amelyet mindig, mindenhol keresünk, de látszólag soha nem érünk el, és

nem is érhetünk el? A múltkori előadáson is erről beszéltem, hogy hagyományos értelemben ezt az úton járást úgy fogjuk fel, hogy van egy végső cél, és ez a végső cél a térnek és időnek egy meghatározott pontján vár ránk valahol a jövőben. Én elindulok efelé a cél felé, és megyek, megyek, megyek, haladok, különböző próbatételeknek vetem alá magam, próbákat állok ki, s ezeknek a próbáknak a végén találom meg azt, amit hivatott voltam megtalálni. Tehát hosszú, hosszú utat kell bejárni ahhoz, hogy ezt a célt elérjem. Ez egy látszat, ez egy illúzió, amit mondtunk, és mondom is ismételten. Nem a célhoz kell haladni. Mindenféle haladás, mindenféle előrelépés önbecsapás, és megint azt mondom, hogy tévedés. Nem mi haladunk a térben és az időben, hanem a tér és az idő folyik át rajtunk, és mi tényleg tudati értelemben a legmélyebb tudati értelemben mozdulatlanul állunk, és egyszerűen ez az örökös

élmény-együttes, ez a fajta folyamatos tapasztalás zajlik át, tényleg mint egy folyó folyik át a mi tudati gátjainkon, és mindenki a maga kis hálójával halássza le ebből a hatalmas folyóból azokat az élményeket, amelyeket éppen most képes tudatilag felfogni, megemészteni, befogadni. Közben ez a folyó hatalmas erővel hömpölyög, és a „valóság” a maga végtelen lehetőségeivel, a maga multiverzális természetével, párhuzamos valóságok milliárdjaival folyik át ebben a pillanatban is rajtunk, a mi tudatunkon, de a tudatunk, mint egy „szűrő”, ezt a valóságot folyamatosan lefölözi, és azt engedi, azt ragadja meg, azt - mintegy annak szab gátat, és ezen a gáton tényleg és kizárólag azok a dolgok akadnak fenn, amelyeket most tudatilag mi megragadhatónak tartunk, s amelyeket meg akarunk ragadni. Milliárd egy impulzus, millió egy érzéki benyomás és észlelet cikázik most is át a tudatunkon, amit egyszerűen nem veszünk

figyelembe, amelyeket megtanultunk tudatilag kiküszöbölni, nem véletlenül. Mert hogy miért pont ilyen most a mi tudatunk? Miért pont ezt szűri ki a valóságból? Ennek nagyon fontos célja, értelme, igazi, metafizikai jelentéssel bíró „értelme” van! Hogy MI az értelme annak, hogy most ezt fogom fel, ezt regisztrálom, ez akadt fönn a tudatom hálóján? Mindenesetre nem mi mozgunk térben és időben. Nem mi haladunk a világban nagyon érdekes módon, hanem a világ az, ami látszólag változik körülöttünk, és halad át a mi tudatunkon. Mi egy helyben állunk, és mi gátjai vagyunk ennek a valóságnak, és ez a hatalmas folyó hömpölyög át rajtunk, és mi gátoljuk ennek a különböző megnyilvánulási formáit. Nincs ezzel a gátlással egyébként semmi baj, még egyszer mondom, nagyon fontos metafizikai értelme van ezeknek a Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 148 gátlásoknak, ezeknek a

gátló tényezőknek, hogy miért ezt fogjuk fel. Tehát nem mi haladunk a cél felé, a cél közelít mihozzánk. Ez egy radikális különbség Nagyon sok ember azt gondolja, hogy nekem kell ezt a célt meghatároznom, nekem kell a célokat kitűznöm magam elé, és azt mondom, hogy a valóságnak egy bizonyos aspektusából ez igaz is: hogy mi vagyunk azok, akiknek a kis énjüknek, a felszínes személyiségünknek, a kis szereplőnek, aki ebben a világban valamiféle szerepet játszik, mondhatjuk, hogy a személyiség-fejlődéséhez nagyon fontos, hogy legyenek „személyes” céljai. És szét is kell választani valahol majd ezt, hogy vannak „személyes célok”, amelyekért tenni lehet, és amelyekért tenni kell, de van a nagy CÉL, csupa nagybetűvel, az emberi „értelem”, az emberi létezésnek az értelme, végső célja, amiért tenni semmit nem lehet, ami-hez, mint célhoz semmilyen értelemben nem lehet közelíteni. Ez a cél nem egy elérendő cél, hanem

ez egy felismerendő cél, és ez egy borzasztó nagy különbség. Erre a célra ráébredni, ráismerni lehet, de tenni érte semmit az ég világon! Nagyon sokan kérdezik tőlem, hogy mit tegyek azért, hogy elérjem a megvilágosodást? Mit tegyek azért, hogy felébredett legyek? Tényleg a legőszintébb válasz az lenne, hogy semmit. Semmit! Ne tegyél semmit, illetve a semmit tegyed! Ez a legnehezebb dolog: a „semmit tevés”. Mert hogy a felébredés, a megvilágosodás és közéd igazából egyetlen egy dolog férkőzik: TE saját magad! TE állsz a megvilágosodottságod útjába, TE vagy maga a gát! Ez egy csúnya dolog, mert most jönne a sok individualista filozófus, és azt mondaná, de hát én egy modell értékű individuum vagyok, én ilyen-olyan transzcendens princípium és lélek, és „nem tudom én” mi vagyok, hogy lehetek „én” a megvilágosodásom gátja? Természetesen nem transzcendens princípium, nem ez a modell értékű individuum az, ami

gátja a mi felébredésünknek, hanem az a valaki, akinek most magadat tartod, vagy akivel azonosítod saját magad. Tehát közted, és a megvilágosodás között igazából ez a „pici én”, a „kicsi én”, az ego - nevezzük így jobb híján. A felszínes én, az a szerepszemélyiség áll, akivel mégiscsak állandóan azonosítani kényszerülünk saját magunkat. Egy dolgot lehet mondani mégis erről az úton haladásról, ami igazából tulajdonképpen egy nem-haladás. Nem mi haladunk az úton, hanem az út halad át rajtunk valamilyen értelemben, és miután van egy téves önazonosságunk, azt gondoljuk, hogy mi haladunk valamerre, miközben igazából ez a cél közelít felénk. De honnan? Így is fel lehet tenni a kérdést, hogy honnan érkezik ez a felébredés, honnan érkezik a megvilágosodás, honnan érkezik? És erre azt kéne mondani, hogy ha így tesszük fel a kérdést, hogy természetesen rossz a kérdés, és félrevezető, mert sehonnan nem

érkezik. Nincs irány, ahonnan ez érkezhetne Nincs időpillanat, amikor ez megérkezhetne. Nem iránya és ideje van a felébredésnek, hanem ahogyan a múltkor is próbáltuk érzékeltetni, ez egy másfajta lét-állapot, másfajta lét-helyzet, aminek semmi köze sem térbeli, sem Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 149 időbeli pillanatokhoz. Nem valamikor van, és valamikor nincs, nem valahol létezik, és valahol nem. Nem a létezés szintjén történik, mert minden történés a létezés szintjén valósul meg. Hanem ebben az örök-létben, az öröklét állapotában van most is, most, itt és most. És egyedül itt és most lesz. Bocsánat, hogy mindig a múltkori előadásra utalok egy picit, de egy gondolatot hozzá kell tenni, hogy: a legnagyobb önbecsapás, ha valaki azt mondja magának, hogy én „majd egyszer” elérem a felébredést, én majd egyszer elérem a megvilágosodást. Egyszer majd De azért még

nagyon sok mindent kell tennem. Mi van ilyenkor? Ilyenkor közém, és az elérendő cél közé valamiféle feltétel, valamiféle ék kerül, ami azt mondja, hogy még köztem és a kívánt cél közé valami feltétel került, és ennek a feltételnek meg kell felelnem. De ezt a feltételt én magam szabtam, és én magam állítottam közém és a felébredés közé, s az a nagyon érdekes, ahogyan emlékeztek a „Zénoni aporiákkal” kapcsolatban mondtuk: hogy ha azt mondjuk, hogy van valami mitikus múlt, a mi felfogóképességünk számára, van egy jelen pillanat. Ez a múlt valahol a ködbe vész, mert senki nem emlékszik igazából ennek a kezdetére, hogy hol is kezdődött ez a múlt, az én múltam. Hol van az, amikor „én” megjelenek, és önmagamra ismerek. Egyet mondhatok: hogy azt tudom, hogy a jelen pillanatban lévő énem az éppen mit csinál, mit gondol, mit tapasztal, milyen megélései vannak. A jelen mindig az itt és most Az” itt és most” az

mindig egy megélt pillanat. Megélés Az életnek még csak nem is egy olyan általános fogalma, hogy én élek, hanem megélem a jelen pillanatot, megélem magát a jelent, és ez a megélés egy aktív részvétel az én tudatom részéről. Szeretném ezt a fogalmat egy ici-picit pontosítani. A „megélés” minden látszólagos eddigi elképzeléssel ellentétben nem egy passzív folyamat. A legtöbb ember úgy érzi, hogy a jelen pillanatot, vagy magát a létezését passzív módon szenvedi el. Minden, ami történik, az rajta kívül történik, és ő ennek a rajta kívül történő esemény-láncolatnak a befogadója, a szemlélője. A megélője És ilyen értelemben a megélést nagyon sokan passzív, és befogadó állapotnak feltételezi. Nagyon jól tudjuk, hogy nem így van! A megélés az egyfajta aktív jelenlét. A jelenlét, és most nem akarok a szavakon lovagolni, az aktív jelenlét valóban azt jelenti, hogy a LÉTet magát, amiről nagyon sokat

beszéltünk már, magát azt a fajta teljességet, „én” egy cselekvő időpillanat horizontjára kényszerítem. A jelen-lét azt jelenti, hogy az a fajta határtalan LÉT, aminek semmi köze a történések világához, semmi köze a jelenhez, vagy valamiféle képzelt jövőhöz, ahol az én cselekedeteim megtörténhetnek, ez magának az időnek a síkja, az idő vetülete, ami látszólagos múlt, és látszólagos jövő között zajlik. A LÉT ezzel szemben, mint már nagyon sokszor hangsúlyoztuk, és húzok egy dupla vonalat, egyfajta örökkévalóságban. Örökké valóság mezején játszódik És ez a LÉT igazából minden egyes időpillanatban jelen van. Amikor számomra a LÉT a Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 150 létezés szintjén, az idő szintjén, az idő és a tér, ami kettő együtt valahol a létezés jelenlegi koordináta-rendszere, amikor a LÉT létezővé válik, azaz térben és időben

valamit „megjelenít” számomra, „jelenséggé” válik, akkor ezek a jelenségek az én „jelenlétem” számára válnak „jelenlévővé”. Tudom, hogy a szavak játékának tűnik ez, de ezek a szavak hordozzák ennek az értelmét, ennek az igazi metafizikai jelen-tését. És ha belegondoltok, minden ilyen szó a magyar nyelvben valóban ide vezethető vissza, a jelenbe, a jelen-tőségbe, a jelen-lévésbe, amiben természetesen az is benne van, mint szó, hogy jel. Jel, jelzés Minden, ami most és itt történik, „jel-zés” értékű, azért van jelen, mert valami üzenete van számomra. Annak jel értéke van A tudatom úgy szűri meg a valóságot ebben a szent pillanatban is, hogy ami a tudatom számára megjelenik, ami jelen-lévővé válik, annak „jelentősége” van számomra, annak „jelene” van, annak „jel” értéke van! Tehát nem véletlen, viszont egy nagyon fontos van, hogy ezt a fajta jelölést és megjelölést a jelenné tévést ezt

minden esetben az „én” megélésem teszi, indukálja. Azaz valamiféle aktivitást feltételez, és az én megélésem számára minden létező, ami jelen van, tehát bárminek, aminek jelen-léte van, annak jelentősége is van. Ezt a jelentőség az, amit fel kellene ismernünk magunkban Vége a szójátéknak, mert látom, hogy nagyon fáraszt benneteket, pedig ha majd visszahallgatjátok esetleg, érdemes lesz ezt majd kielemezni nagyon pontosan, hogy mik ezek a szavak! A szanszkrit nyelvhez nyúlva egy ici-picit, hadd térjünk vissza oda, amit tényleg a legelső alkalommal is mondtunk, és aztán folyamatosan az előadások során, hogy a létezés magában a szanszkrit nyelvben bhávának nevezik, amelyet jobb híján, hogy megkülönböztessük az európai fogalomtól, „létesülésnek” fordítunk. A „létesülés”, ami utal arra, hogy nem azonos magával a LÉT-tel. A létesülés, a létrejövés, valamilyen értelemben már egy degradált formája a valóság

megtapasztalásának. Minden, ami a világban létesül, keletkezik, az térben és időben korlátozott. Tehát mindig, ami itt és most megtapasztalhatóvá válik, az a létesülés szintjén jött létre, tehát valamilyen módon korlátozott. A bhávával szemben a tiszta létet, a szanszkrit nyelvben a szat szó jelzi, és a legelső alkalommal beszéltünk róla, hogy hogyan nevezik a „felébredést”, a „megvilágosodást”, a szanszkrit szavak segítségével? Azt mondják róla, hogy maga a felébredés nem egyéb, mint „szat-csit-ánanda”. Ez a három szó annyit jelent, ha ezt a három szót szét kell bontani: a szat, - mint láttuk, magát az örökké valóságban megnyilvánuló LÉT-et jelenti. A csit az tulajdonképpen a megtisztult tudat, az a fajta tudatosság, ami képes ezt a tiszta LÉT-et felfogni. Olyan értelemben fogja fel, hogy pont „nem-fogja-fel” Ez most megint a szavak játéka, de még azt mondtuk, hogy az emberi tudatosságot ez a fajta

gátlás, a gátló tényezők jellemzik, amelyek „megszűrik” a valóságot. A csittának, a tiszta tudatosságnak pont az a jellemzője, hogy nem szab gátat a valóság teljes megtapasztalásának, azaz a tiszta lét és a tudatosság „egybe esik”. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 151 Azaz a tudatom válogatás és megkülönböztetés nélkül, különbségtevés nélkül engedi, hogy a valóság a maga teljességében megnyilvánuljon. Nem a létezés, nem a létesülés szintjén, hanem magának a LÉT-nek a szintjén. Mint ilyen, ezt a fajta tudatállapotot, ami a lét egészét fogadja magába, a következő dolgok jellemzik, vagy jellemezhetik: a differenciálatlanság, a „nemkülönbség-tevés”, amiben a jelentős és a jelentéktelen dolgok ugyanolyan súllyal vannak jelen. Egy olyanfajta tudatállapot az, ahol MINDEN, ami az „itt és most”ban, a megélések szintjén megnyilvánul számomra, végtelen

jelentőséggel bír Hát erre nagyon kevés ember tud konkrét példát hozni, hiszen a legtöbb ember tudata úgy működik, hogy közém és a valóság megtapasztalása közé betüremkedik egyfajta „megkülönböztető tudatosság”: mi az, ami tetszik, mi az, ami nem tetszik, mi az, amit szeretek, mi az, amit nem szeretek. Mi az, ami számomra érdekes, mi az, ami érdektelen, mi az, amire vágyom, mi az, amire nem vágyom, stb. stb A jó és a rossz, a kívánatos – nem kívánatos, befogadó – elutasító kategória-rendszerek mentén, osztályozom az éppen a tudatomba áramló információkat, eseményeket, és innentől kezdve nem a valóság teljességét élem meg, nem azt a fajta LÉTet, amelyik az örökkévalóság-ért van, amelynek az értelme maga az „örökké-valóság”. Tehát nem „értem-valóság”, nem az én picike kis egom, az én picike kis emberem-ért való létezés, hanem valami olyanért való, ami az „örökké”, ami az idő feletti:

maga a Teljes és az Egész. Van egy harmadik szó, amivel ezt jellemzik, és ez a mai előadásom központi gondolata, az ánanda, a „boldogság”, az „életöröm”, a „derű”. Az a fajta metafizikai értelemben vett alaphangoltsága az embernek, amelyik valóban leginkább az emberi örömködéshez hasonlít, vagy az örömérzethez. Csakhogy nagyon kell vigyázni, amikor ezzel a fogalommal találkozunk, és főleg, ahogyan ma ábrázolják pl. az „örömöt” Nem vagyok reklám-pszichológus - bár még lehetek, nyilvánvalóan, de ha megnézzük azt, hogy ma hogyan ábrázolják pl. az öröm-érzetet, vagy mik azok a külső, formai megnyilvánulások, amikkel az emberek az örömüket kifejezik, akkor ilyeneket látunk: (Ökölbe szorított kézzel, eltorzult arccal emelgeti az öklét.) És ha én járok az utcán, és ilyen reklámokat nézek, és figyelem az örülő embereket, akkor mindig ilyeneket látok: (Levegőbe ugrál, lábát két irányba szétkapva,

miközben arcán groteszkül széles mosoly.) És ezeknek mindig van valami konkrét tárgya is, hogy miért történik ez. Van egy barátom, aki kellően bolond, vagy mondhatjuk, hogy felszabadult ahhoz, hogy volt egy ilyen reklám, azt hiszem valamelyik banknak, hogy nem tudom én, öt percen belül pár ezer forintot nyomunk a kezébe, valami ilyesmi, gyorshitel reklám. Valami ilyesmi volt magában a reklámban, én is emlékszem rá, hogy jött valaki, aki ezt a hírt meghallotta, hogy „Százezer forint öt percen belül!”, és elkezdett örülni. Na most hogy örült, így: (Groteszk módon táncolva lépked) Na most bement a bankfiókba (közben eljátsza az abszurd jelenetet.) Ide! És akkor a kezébe nyomták, és ő kiment. (A hallgatóság nevet) És hát ez a barátom ezt Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 152 eljátszotta élőben: hogy bement egy ilyen bankfiókba, és „Százezret ide!” Csakhogy akkor hívták

a security-t, hogy hát ez micsoda? És akkor elmondta, hogy elnézést, de a reklámban láttam. Ő csak azt csinálta, amit ott látott Hát akkor mindenki zavarba jött ugye, ahogy az lenni szokott, és felmerült az a nagy filozófiai kérdés, hogy ez „öröm-e” vajon? Lehet így örülni? Vagy mi köze ehhez a valódi értelembe vett örömhöz? Hihetetlenül félre vagyunk szocializálva megint. A legtöbb embernek fogalma sincs, hogy mi az öröm. Nem tudja, nem ismeri, és azért nem ismeri, mert az örömöt valamiféle feltételhez köti. Úgy érzi, hogy az örömnek tárgya kell, hogy legyen. „Valami-nek” örül Nagyon érdekes, már úgy neveljük a gyermekeinket, amikor megpróbáljuk örömre tanítani őket, erre a fogalomra, hogy akármilyen életesemény zajlik velük, tehát bármilyen megélésük van, bármiféle élményhez jutnak, akkor próbáljuk ezt a élményt tárgyiasítani. Pl azt mondjuk, hogy mi tetszett neked a legjobban? És noha legtöbb

gyermek szívesen mondja azt, hogy nem tudom, miért, szerinted mi? Hát az milyen jó volt, hogy és akkor elmagyarázzuk, hogy „mi” volt a jó. Milyen jó volt maga az előadás, vagy milyen vicces volt maga az, amikor ez történt. S akkor tényleg azt mondjuk, hogy milyen vicces volt, és akkor ez volt a „jó”. A jóval, az örömtelivel megtanulnak különböző típusú élményeket azonosítani. És ahogyan zajlik ez a fajta, ahogy folytatódik ez a szocializáció, tulajdonképpen az öröm tárgyiasul. Az öröm tárgyiasul és az öröm tárgyiasítása az valahol a legtöbb embernek rögtön a gátja is annak, hogy megélje magát az örömöt. Minek örülsz? – hangzik el az általános kérdés. Hogy: „Minek” örülsz? Ha helyesen értenénk ezt a kérdést, akkor ez egy jó kérdés lehetne. De általában a minek örülsz, nem úgy értelmezzük, hogy miért? Mert így is lehetne fogalmazni, hogy miért örülsz? Minek örülsz? És akkor mondhatnánk, hogy

„csak úgy”. S akkor ez egy őszinte válasz lenne. De általában a „minek” nem a „miértet” fejezi itt ki, hanem ez a –nak, -nek már hordozza azt, hogy ennek az örömnek van valamiféle tárgya. És ez a tárgy, a –nak, -nekből következik, hogy ez „értem” van Értem van. A legtöbb ember öröme tárgy-függő Ezt a kínaiak úgy nevezik, hogy „pici öröm”, van ilyen is, pici öröm, ez azt jelenti, hogy valóban, amikor az ember magát ezzel az „értem”-ben tükröződő énnel azonosítja, akkor azt mondhatjuk, hogy „én” meghatározott dolgoknak örülök. Mégpedig minek a tükrében? Annak a tükrében, hogy „én” milyen vagyok. A legelső alkalommal beszéltük, hogy az az „én” mindig valamilyen. Mondjuk azt, hogy vala-milyen Hihetetlen erővel és eszközzel kényszerítjük ki azt, hogy „én”, tehát ez a fajta szerepszemélyiség, amelyet magunkra öltünk, vala-milyen legyen. Azaz aki még emlékszik a legelső előadásra,

kialakítsa a maga preferenciáját, a maga személyiség-típusát, és ez a személyiség-típustól függően ez a vala-milyen szerepszemélyiség megkülönböztesse a világban jelen lévő dolgokat. Pl a gyümölcsteát kedvelem, de a feketét nem. Az az igazi, aki cukor nélkül issza a teát, „én” például cukor Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 153 nélkül iszom. Tehát kialakítjuk, hogy melyek a pozitív tulajdonságok, amelyek számunkra „tetszők”, és azokat a tulajdonságokat, amelyeket valamilyen kategória-rendszer szerint nem találjuk vonzónak, azoktól magunkat, az „énünket” elhatároljuk. Igen, igen, igen Tehát EZ az ember tragédiája valahol, hogy ilyen „szerepszemélyiségeket” épít magának, és ezekkel a felszínes énekkel, amelyek mindig valamilyenek, ezekkel azonosítja saját magát. Na most az az ember, aki valamilyen, tehát meghatározott, és kizárólagos preferenciákkal

bír, az csak meghatározott tárgyaknak örül. Azaz, milyen lesz az ő öröme ebben a világban? – Kicsi. Mondtuk, hogy kicsi, igen Miért lesz kicsi? Miért lesz ez az öröm korlátozott? Mert feltételes. Gondoljunk bele ebben a világban mérhetetlenül sokféle lehetőség, és mérhetetlenül sok megélési lehetőség van, mérhetetlenül sok tapasztalat. Én mégiscsak bizonyos típusú tapasztalatoknak örülök, másoknak nem. Miért? Mert az énem, mint egyfajta szűrőberendezés, ezeket a tapasztalatokat osztályozza számomra, azaz rögtön az „én”-nek van egy „osztályozó-szűrő” funkciója, amelynek tényleg az a feladata, hogy a megéléseket valamilyen módon szétossza. Tetszik – nem tetszik, örülök – nem örülök kategóriákba. Most az öröm szempontjából örülök, vagy nem örülök Ez a fajta osztályozófolyamat egyébként hihetetlenül pontosan, és nagyon gyorsan működik az emberben. Úgy hívjuk ezt a pszichológiában, hogy az

„első benyomás”. Ez a fajta „első benyomás” minden léthelyzettel, minden megtapasztalási pillanattal kapcsolatban egy másodperc töredék-rész alatt készen van. Amikor azt mondjuk, hogy van egy első benyomásom valakiről, vagy valamiről. Belépek egy terembe, és abban a teremben az első pillanatban van egy „jó”, vagy egy „rossz” érzésem, ez tényleg másodperc kérdése, hogy akarok ott lenni, vagy nem. Mert az ember tudatosan megtanulja aztán tudatosan kiküszöbölni ezt a fajta megérzését, ezt az első benyomását, és azt mondani, hogy jó, én első pillanatban éreztem, hogy „itt nem fogom magam jól érezni, de azért nézzük meg, hátha” Aki őszinte magához, és volt már ilyen helyzetben, hogy már az első pillanatban érezte, hogy neki ott nem lesz jó és ott maradt, volt olyan, hogy jó lett neki? Tegye fel a kezét, akinek volt! Bátran! Jó, nagyszerű! Miért lehetett jó nektek mégis? Ott, ahol az első pillanatban úgy

éreztétek, hogy nem lesz jó? Valaminek változnia kellett, egy biztos. Vagy a helyzet változott, kívülről, vagy pedig ti „magatok” Lehet, lehetett valószínűleg megélni örömtelinek, vagy jónak azt a helyzetet, de két dolog változott: Vagy ti magatok, ez a bizonyos „én”, ami onnantól kezdve egészen másként kezdett működni, más preferenciákkal. Pl felfüggesztette saját preferenciáit. Ez gyakran előfordul Van egy negatív érzésem, van egy rossz első benyomásom, de zárójelezem. Görögül úgy hívják ezt a tudati mozdulatot, hogy epoché. Egyfajta zárójelezés, mentális zárójelezés, tudom, hogy ezért vagy azért nem tetszik a dolog, de megtanulom kiküszöbölni. Akkor megváltozom „én”, és innentől kezdve nem ilyen vagyok. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 154 Most visszatérve az örömhöz, ha ez a fajta szerepszemélyiség rendelkezik egyébként valamilyenséggel, akkor

ennek a valamilyenségnek a tükrében és preferenciáiban csak meghatározott tárgyak teszik boldoggá. Sőt, úgy fogja érezni, hogy meghatározott tárgyakra szüksége van annak, hogy örülhessen. Nagyon érdekes, amikor boldoggá akarunk tenni valakit, akkor ezt a kérdést szoktuk feltenni: „Mi-nek örülnél?”, „Mi tenne téged boldoggá?”, „Mi az a dolog, amire vágysz?” Nagyon érdekes, hogy már így szocializáljuk a gyerekeinket, hogy jön egy születésnap, jön egy ünnep, és megkérdezzük, hogy te mit szeretnél? S általában tárgyiasult dolgokra vagyunk kíváncsiak. A gyerek esetleg ilyeneket mond, hogy „nem tudom”. Akkor azt mondjuk, de hát biztos van valami, amire vágysz. Akkor lehet, hogy azt mondaná, hogy „legyünk együtt”, vagy csináljunk együtt valamit, az nem elég. Tárgy! Mondj egy konkrét dolgot, egy tárgyat! Előbb-utóbb a párkapcsolatainkban is így vagyunk, hogy kiköveteljük a másiktól, hogy legyenek tárgyiasult

vágyai, és a tárgy nem feltétlenül egy manifeszt, fizikai tárgyat kell, hogy jelentsen, hanem csak valamilyen tárgyiasult dolgot. Lehet egy viselkedésmód, lehet egy érzelem, lehet egy „bármi”. Bármi Ami-nek a függvényében elvárjuk a másiktól, hogy örüljön. Most minden ember rendelkezik egy ilyen énnel, egy valamilyen szerepszemélyiséggel, és ez a szerepszemélyisége a saját vágyaitól átitatva különböző tárgyiasult dolgokban leli az örömét. Tehát úgy nézünk ki, hogy itt vagyunk én, és az ént körülveszi egy „vágyburok”. Egy vágyburok Nem véletlenül nevezik az indiai filozófiában az emberi világot – erről is volt már szó –, káma-lókának. S itt nem a szexuális értelemben vett vágyakozásra vonatkozik csak ez a káma, hanem azt jelenti maga a káma, hogy „tárgyiasult vágy”, szemben az ánandával. A kámának mindig van tárgya Tárgyiasult vágy A kámát pontosan ez jellemzi, mint alapérzelmet, mint

alapgondolatot, hogy mindig valami-re irányul. Ennek a típusú vágynak mindig van valamiféle tárgya Ez a vágyburok önmagában még nem létezik, mert ez a vágyburok folyamatosan különböző dolgokkal áll kapcsolatban, amelyeket nevezzünk úgy, hogy „forma-burok”, így nevezi maga az ind filozófia is, hogy a káma-lókából születik meg, a tárgyiasult vágyak által az úgynevezett formavilág, a „rúpa-lóka”. A formák birodalma Hogy mi-ben, milyen formák-hoz kötődik ez a vágy. Borzasztó érdekes Sajnos azt mondjuk, hogy a mai modern, nyugati értelemben vett személyiségfejlődésnek egészség-kritériumok közé tartozik, hogy az az egészséges ember, akinek vágyai vannak, káma-jellegű vágyai. Aki valamire vágyik Valamiféle konkrét tárgyra. Sőt! Az emberek életcélját is ebben mérjük, hogy mi a te életcélod? Pl. az kell, hogy az életcélod legyen, hogy vágyjál valamire Pl vágyjál arra, hogy családod legyen, gyerekeid legyenek,

munkahelyed legyen, házad legyen, autód legyen, elismertséged legyen, hírneved legyen, Isten tudja, micsodád, de valamid! Hogy mi legyen ennek a tárgya, Miben tárgyiasuljon ez a Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 155 vágy, azt már te határozod meg, de valamiben tárgyiasulnia kell. S hogy ha egy személyiség azt meri mondani, hogy „De hát én nem vágyom semmire!”, akkor azt fogják mondani, hogy ez kóros. Apatikus, depressziós Súlyos személyiségzavara van, tehát valamiféle lelki támogatásra szorul, be kell őt vonni az élet pezsgésébe, és akkor a pezsgő életben majd rátalál arra, hogy mi is az, ami őt igazán élteti. És így van, és akkor kierőszakoljuk, hogy de neked kell, hogy legyenek céljaid, vágyaid, és mik ezeknek a konkrét formái. De mi van azzal az emberrel, aki azt mondja, és valahol itt jön ez a fajta visszavonulás, a megvilágosodás útja felé vezető néhány lépés,

amely azt mondja, hogy nincs olyan forma, aminek a birtoklása valóban örömet okozna. Azt lássuk be, hogy ha valaki borzasztóan vágyik bármire, és mondjuk éveken keresztül az a cél élteti, - nekem van egy ilyen kollegám, nagyon őszintén, talán tudjátok, hogy én ilyen vállalati közegben tanácsadással is foglalkozom, és volt egy ilyen vezető, akivel pontosan ilyen célmeghatározás, és vágyak felderítése kapcsán, (nem fog megsértődni, ha elárulom, hogy mi volt az ő vágya,) esküszöm nektek, azt mondta, hogy őt az a cél vezeti, hogy szeretne egy piros Porschét. Gyerekkora óta. És ő azért ment nagyvállalathoz, és azért lett vállalati vezető, mert ő piros Porschét szeretne. Igaz, hogy az illető lassan 40 éves, és piros Porschéja még mindig nincs, de a vágy az ott van benne! Nagyon érdekes, - sokan mosolyognak, mert azt mondják, hogy ez milyen gyermeki forma, milyen nevetséges vágy, milyen nevetséges tárgya ez a vágyaknak. És ez

élteti ezt az embert De mi történik, ha megkapja ezt? Meddig lesz ez érdekes? EZT? Ezt mindenki tudja. Kicsiben százszor megéltük, hogy gyerekként nagyon szerettünk volna, mondjuk egy társasjátékot. Én pl ezt tudom most konkrét élményként felidézni, nagyon szerettem volna egy meghatározott társasjátékot. Éveken át vágytam rá Voltak beteljesületlen vágyaim, most hirtelen be is ugrott ez a kép. Az egyik ilyen egy szovjet rakéta volt, felhúzható szovjet rakéta, ami gurult előre, és a végén volt egy ilyen hegy, ami ha nekiment a falnak, akkor benyomódott, a rakéta felállt, kinyílt egy ilyen primitív ajtó, és ott állt egy ilyen CCCP feliratú kozmonauta. (Nevetés) Sosem kaptam ilyet. Pedig vörös csillag is volt a tetején Tehát ezért fogok újjászületni a következő életemben, mert ez számomra egy beteljesületlen vágy, ma már nem is tudom, hogy lehet ilyet kapni, vagy nem? Lehet, hogy ilyen retro-boltokban még előfordul. Tudom,

hogy mindenkinek megvannak ezek a gyerekkori tárgyiasult vágyai, hogy mi az, aminek nagyon örülne. De mondjuk társasjátékot azt kaptam, ami kb két napig volt érdekes, mert után az embert azt mondta, hogy ja, csak ennyi? Tehát ez a típusú vágy, ez a fajta öröm állandóan újabb formákban és úgy próbálja a tárgyát megtalálni, és egy nagyon fontos tulajdonsága van az ilyen típusú boldogságnak. Mert a kámát is lehet nyugodtan „boldogságnak”, „örömnek” fordítani, hogy mindig újabb és újabb tárgyra irányul. Ezek a tárgyak váltogatják egymást, a vágynak van egy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 156 örökké változó tárgya. Most erre irányul, most arra irányul, ennek soha nincs vége! Ezt direkt „körnek” rajzoltam, mert igazából az egyik formából következik a következő. S lehet, hogy megszerzem a piros Porschét, de akkor ahhoz kell mahagóni kormány. De ha van

mahagóni kormány, akkor az nem elég, mert ahhoz mahagóni műszerfal is kell. De nem tudom én, ilyen alufelni, nem tudom, nekem nem is nagyon van autóm, tehát nem tudnám ezt felsorolni, hogy mi minden kell egy autóba. De lényeg az, hogy egy idő után már minden mahagóniból van maga az autó is, de akkor rájövök, hogy nem is a piros Porsche a legjobb autó, hanem van ennél jobb, pl. a Rolls-Royce És akkor az már nem is olyan izgalmas, tehát ennek nincs vége! Ezek a formák egymást indokolják. Tudja nagyon jól valaki, én is tudom, hogy először 20 négyzetméteren laktam, akkor az is soknak tűnt. Utána 40 négyzetméteren, akkor az hirtelen kétszer akkora volt, mint a 20, és áhhhhh, lehet 40 négyzetméteren is élni. Most 70 négyzetméteren élek, az is most már kevésnek tűnik, ismerek barátomat, aki 250 négyzetméteren lakik, és még mindig kevés. De valószínűleg aki 500 négyzetméteren lakik, az is kevés Ennek nincs vége. Folyamatosan

bővül Ez olyan, mint a kisgömböc, aki állandóan elfogyasztja ezeket a tárgyakat, és újra és újra és újra nagyobb vágyakra irányul. Mi ennek a forrása ennek az egész kámának? Ennek a típusú vágyakozásnak? „Én”, „én”, „én”, „én”. A hamis „én” Ez van ennek a központjában „Én”, aki állandóan valamire vágyok. „Én”, aki mindig valami-nek örülök, és nemcsak úgy örülök, hanem valaminek. Az örömömnek, boldogságomnak valamiféle tárgyiasult feltétele van. És az már egy borzasztó érdekes dolog, hogy a reklámhoz visszatérjek, hogy hogyan várjuk aztán azt, hogy az emberek ezeknek a tárgyiasult dolgoknak örüljenek. Ezt valamilyen módon kifejezésre is kell juttatni, amikor valaki kap valamit, a vágyának a tárgya konkrétan már megragadható módon ott van, szépen becsomagolva a karácsonyfa alatt, és te megkaptad, akkor mit várunk, hogy mit csináljon? Örüljön! De hogyan örül? Ha valaki ott van, és

nem csinál semmit, akkor: „Mi az, te nem is örülsz?” „-De nagyon örülök!” - ezt a feleségemtől ezt sokszor meg szoktam kapni. „-Te nem is örülsz!” -De, nagyon örülök!” De hát nem látszik rajtad!” -Jó, akkor majd így csinálok!” (És groteszkül mosolyog. (Nevetés) Tehát nem könnyű, de valóban, valamilyen formában ezt meg is kéne, a forma birodalom része, az örömet a formák birodalmában zajlik, tehát itt, formailag is örülni kell! Pl. így: groteszkül mosolyog. (Nevetés) Ahogy láttuk a reklámban, meg „Juhé!”, meg „Csuhaj!”, meg nem tudom én, micsoda. Nagyon nehéz, és semmi köze az igazi értelemben vett örömhöz, mert az öröm az egy tudatállapot. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 157 Mondhatjuk, hogy visszavezetve különböző szintjei vannak, de mondhatjuk, hogy ettől a vágyburoktól független második szintje is az örömködésnek, a kámát lehet

transzformálni. Itt jön az a régi-régi gondolat, hogy egyfajta öröm van mind a három világban, minden szinten. Csak ezeket más-más értelemben éljük meg A „boldogságra”, és ilyen értelemben véve igazából 3 fajta vágyakozás irányulhat a boldogság elérésére. A szanszkrit nyelvben ezt úgy hívják, hogy káma, bhakti és maitri, míg maga a „boldogság” az már az előbb felírt ánanda. S ezt a három fogalmat, hogy káma, bhakti, és maitri, nagyon egyszerű módon mind a hármat „szeretetként” szoktuk fordítani, vagy „vágyakozásnak”, és a vágyakozásnak ez a három szintje bizonyos értelemben a formák, tárgyak irányt érzett vágyakozás, vágyok valamire, valaminek örülök, amit végigbeszéltünk. A káma-típusú vágy, az mindig egy tárgy, és a tárgy iránt érzett vágyakozás, és a tárgy megszerzése, vagy a forma beteljesülése által okozott boldogság az, amelyik pillanatnyi, de ilyen értelemben pillanatnyi, de

valós, tehát örömteli, csak múlandó. A kámatípusú ánanda az pillanatnyi, és múlékony Nem véletlen, hogy ha összevonjuk a káma-ánanda, a káma és az ánanda összevonása, az tulajdonképpen a „szexuális gyönyör”, ezt a szót használják erre a kifejezésre is, a szexuális gyönyör, ami mindig pillanatnyi. Nagyon intenzív, nagyon heves, nagyon örömteli, de múlékony, mint egy kihunyó gyertya lángja. Ilyen ez a típusú öröm, mint a gyönyör. Csak egy pillanatra lángol fel, addig nagyon teljesnek tűnik, amikor valószínűleg majd a kollégám majd végre megveszi az első piros Porschéjét, akkor borzasztóan fog örülni egy napig, vagy egy óráig. Vagy a következő sarokig, amikor ott fog ülni a dugóban, és azt fogja mondani, hogy na gyerünk, hát oda van írva, hogy 230, vagy mennyi. (Nevetés) De azért ülni fog a dugóban, és egyre inkább múlik el ez a fajta pillanatnyi öröm, a pillanatnyi boldogság. Ehhez képest, tehát a

tárgyiasult örömhöz képest a bhakti már egy magasabb szintje ennek. Azért húztam két vonalat, hogy aki nem ismerné, vagy nem lenne teljesen tisztában ezzel, az tudja, hogy a görög nyelvben is ugyanúgy meg volt a szeretetnek és a vágyódásnak ez a három szinje: az erosz, a fília és az agapé, ami pontosan ugyanennek a három szintnek felel meg. A fília, illetve a bhakti mind a kettő egy emelkedettebb szintű vágyódás, és egy emelkedettebb szintű vágyakozásból születő örömöt testesít meg. Örömnek nevezem, mert hogy a fília szót, aki ismeri, vagy használja, akármilyen kifejezésben, pl. azt mondja, hogy a „homo-filiát” nem tudom, hogy ismeritek-e, mint kifejezést, „emberbarát”, vagy emberek iránt érzett szeretet. Akkor benne van az, hogy igen, az különbözteti meg valahol ezt a szintet, és a görög nyelvben ez jobban tetten érhető, hogy ennek a típusú vágyakozásnak a tárgya már nem kizárólagos formákra irányul. Nem az

egyet szereti, hanem ahogy Platón fogalmaz a Phaidosz nevű dialógusában, hogy az egy szeretete helyett ennek a fajta szeretetnek a tárgya már sokrétű. A „sokakat” szereti az eggyel szemben. Nem zárja ki, nem privilegizálja Pl azt Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 158 mondja, nemcsak a piros Porschékat szeretem, hanem a sárgákat is, meg a feketéket is, meg tulajdonképpen mindegy, hogy milyen színű. Sőt! Egy fília szintjén az autókat szeretem úgy általában. Na jó, csak a sportautókat, de az már legalább egy tágabb kategória. De van, aki azt mondja, hogy minden autót szeretek. Trabantot is, meg a Wartburgot Meg a Ladát Hirtelen az egy autó szeretete helyett, ami a piros Porsche, általában az autókat fogja szeretni. Tehát a szeretetnek, és ennek a típusú vágyódásnak egy magasabb szintje az, amikor az egy szeretetét átveszi pl. egy kollektíva iránt érzett szeretet, és a kollektívát

szereti. Ez természetesen ez is korlátozott, de már egy sokkal tágabb értelemben vett szeretet. Pl szeretem a „magyar” embereket, a németeket már nem, de a magyarokat igen. Meg nekem minden magyar ember a barátom, de a lengyeleket nem szeretem. Vagy általában ezt úgy szokták hívni pszichológiailag, hogy ez az a tipikus interdependens szint, akinek mond ez a kifejezés valamit, az interdependencia szintje, amikor a „hozzám hasonlókat” szeretem. De aki hozzám nem hasonló, azt már nem. Pl szeretem mindazokat, akik ezoterikus gondolkodásúak. De akik nem ezoterikus gondolkodásúak, azokat nem Akik hisznek a karmában, azok jók, akiknek hisznek, azok fúj! Akik „spirituális” gondolatokat ápolnak elalvás előtt a fejükben, azok szerethető emberek, akiknek meg azon jár az eszük, hogy másnap hol költség el a pénzüket bevásárlással, azokat nem! Ez az a fajta kirekesztő, megkülönböztető, de mégis csak egy nagyobb kollektívára kiterjesztett

szeretet, ami azért könnyebb, mert ennek sokkal több tárgya van! Gondoljunk bele, hogy mennyivel könnyebb boldoggá tenni egy olyan embert, aki minden autót szeret, és nem csak a piros Porschékat. Mert piros Porschéból van egy, vagy kettő az utcán, sokkal nehezebb ilyet találni, mint azt, akinek csak egy autó kell, és bármilyen, és ugyanilyen boldog lesz egy Volkswagennel, mint egy Peugeot-val. Tehát sokkal könnyebb boldoggá tenni ezzel, hogy bármilyen lehet! Gondoljunk bele, egy olyan emberbe, most emberre vonatkoztassuk ezt a fajta – milyen nehéz annak az embernek boldognak lenni, aki csak egy olyan emberben keresi a boldogságot, és van egy ilyen kritérium-rendszere, hogy ezen a legelemibb szinten, a vágyának a tárgya azt nagyon kizárólagos, és azt mondja, hogy az én társam legyen egészen pontosan 176,5 cm magas, 82,3 kilogramm súlyú, lehetőleg nem tudom én, 2 millió 647 ezer hajszála legyen, és megint felsoroljuk ezeket a kritériumokat,

legyen ilyen-olyan végzettségű, ilyen-olyan munkakörben dolgozzon, nem tudom, legyen ilyen, meg olyan. Valószínűleg egy ilyen kritérium-rendszernek, ilyen elképzelésből született vágynak hány forma felel meg a világon? Egy se! – általában. Vagy hogy ha végre találok egy olyat, aki minden ilyennek megfelel, akkor annak meg „én” nem felelek meg – általában ez szokott lenni. Ezért van az, hogy nagyon sok ember marad társ nélkül, a vágya végül is nem találtja meg a tárgyát, mert ez a kritérium-rendszer túl szűk, túlságosan megkülönböztető. De mennyivel egyszerűbb annak az embernek, aki Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 159 azt mondja, hogy: „Hát nem vagyok nagy igényű, legyen férfi – mondjuk!” (Nevetés.) Ez egy sokkal nagyobb eséllyel indul egy ilyen ember Azt mondja, hogy „magasabb szintre” irányítottam a vágyamat, sokkal könnyebben leszek boldog, mert férfiakból

azért több van ezen a világon. Könnyebb lesz egy ilyet találni. Hát igen Van ennek egy harmadik szintje is, ami már egyáltalán nem feltételekben gondolkodik, hanem azt mondja, hogy nyilván ahogyan haladunk ennek a megvalósítási fokain, úgy távolodunk egyre jobban inkább az „én”-nek, az énségnek a határai egyre gyengülnek. Mondhatjuk, így rajzolom fel, hogy itt az „én” még nagyon erős, itt már mondhatjuk, hogy az „én”-nek a határai szűkebbek. Itt pedig az én már teljesen viszonylagos. Itt pedig teljesen eltűnik A maitri és az agapé szintjén az én nem játszik szerepet, ez a másokért való szeretet állapota. A maitri és az agapé. Amikor nem azt akarom, hogy „én” örüljek valakinek, nem az „én” boldogságom a fontos, hanem a mások boldogsága. A maitrit úgy is fordítják, hogy az „egyetemes szeretet,” ami a másokért levésben testesül meg. Itt nem az a szempont, hogy „én” boldog vagyok-e, hanem a másik ember,

vagy a másik létező boldog-e általam. Egyébként nagyon veszélyes ez is, mert ezt a szintet mérhetetlenül könnyű ugyanerre a szintre visszarángatni, és azt mondani, mondhatjuk, hogy nagyon sok ember esik ennek a csapdájába: hogy ó, hát én nem vagyok fontos, én alárendelt vagyok, én áldozathozó vagyok, én mindent megteszek érted, egy a fontos, a „Te boldogságod, - csak el ne hagyj!” Mert ha te itt hagysz engem, akkor az én boldogságom, az én áldozatomnak semmi értelme, mert én érted áldozom fel magamat. Az az ember, aki önmagát egy másikért áldozza fel, és ezt így is éli meg, hogy én érted mindent feladtam, én feladtam a karrieremet, az állásomat, az életemet, a nem tudom én micsodámat, érted, érted, érted, abban nagyon erősen ott az „én”. Abban mérhetetlenül Azért történik, hogy én magam ugyanannyira egy tárgyban élhessem meg boldognak, az én boldogságom tárgya ebben az esetben az az ember, akiért feláldoztam

magamat, de ez ugyanannyira egy tárgy. Az ugyanannyira ennek az szellemi szintje, hogy mindent megteszek érted. A maitri nem ilyen A szeretetnek ez a legmagasabb szintje, - és ez is áll legközelebb a boldogsághoz, ebben nincs „én”. Ebben nem játszik szerepet, hogy a másik boldog-e, vagy nem Egy biztos: Hogy lehet. Tehát nyitva hagyja a lehetőséget! Boldog lehet tőlem, és én nem vagyok követelőző, nem állok a boldogsága útjába ezen a szinten, hanem segítek másoknak abban, hogy boldogok legyenek. Ezt úgy is hívják a transzperszonális pszichológiában, hogy „transzcendencia”. Túllépek önmagamon Maga ez a kifejezés ennyit jelent, a „transzcendente”, hogy átlépés, túllépek önmagamon. Ezeknek semmi köze a boldogsághoz! Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 160 A boldogság egy sokkal magasabb szinten van, mondhatjuk. A boldogságnak ebben a vázlatában, amit én itt most felrajzoltam, mi

az igazi és egyetlen kritériuma, ebben a pontban látszik? Micsoda? Az éntelenség. Az Én-telenség Az emberek boldogságának egyetlen igazi gátja, hogy boldogok akarnak lenni ők. „Én” boldog akarok lenni! Már pedig az „én” egy olyan típusú létező, egy olyan entitás, ami soha nem lesz boldog. Soha Soha „Én” nem lehetek boldog, mert az „én” mérhetetlenül kielégíthetetlen, egy vágyakkal teli létező, akinek örökös késztetése van, hogy a vágyát újabb és újabb tárgyban lelje meg, hogy újabb és újabb feltételeken keresztül mérje a maga örömét, boldogságát, soha nem lesz boldog! A pici „én”. Tehát mérhetetlenül érdekes ez a gondolat, de IGAZ, hogy a boldogság gátja az „én”. Az, hogy „én” boldog akarok lenni Minden egyes olyan kérdésnél, amikor így tesszük fel a kérdést, hogy: „- Boldog vagyok?” Tudhatjuk, hogy mi lesz a válasz? Hogy: Nem. Erre a kérdésre nincs olyan ember, hogy aki azt mondaná,

igen, „én” boldog vagyok. Az énnek mindig hiányzik valami, az énnek mindig kell még valami, vagy mondhatja, hogy „én örülök”, és ezt összetéveszti a boldogsággal, mert igen, örülök ennek az ajándéknak, vagy örülök ennek a helyzetnek, vagy örülök ennek a lehetőségnek, örülök ennek az állapotnak, de ez az öröm ez mindig a kicsi öröm, ez mindig ez az alsó. A boldogság állapotában nincs „én”. A boldogság állapotában feloldódik az „én” Nem „én vagyok boldog”, hanem boldogság van. Ezt fejezi ki a „szat-csitánanda” A boldogság állapota az egyszerűen van VAN, amihez nekem igazából semmi közöm nincsen. Mégis nagyon érdekes, hogy olyan értelemben van közöm hozzá, hogy az a valaki, aki ebben a boldogság állapotában önmagára eszmél, AZ vagyok igaziból én. AZ az én felsőbb rendű énem Abban nincsen semmiféle személyes vonatkozás. Aki élt át ilyen örömteli állapotot, egyszer csak azon kaphatja

magát, hogy jé, én most boldog voltam! Minden különösebb indok nélkül, és nem azért voltam boldog, mert „kaptam valamit”, vagy mert „történt velem” valami. Aki volt már ilyen boldog állapotban, én tényleg általában abban szoktam lenni, de tényleg sokszor előfordul, és kérdezik, hogy te minek örülsz? Mondom: Semminek. Akkor az emberek általában zavarba jönnek, de minek örülsz, mondd meg, miért vagy ilyen jókedvű. Nem tudom Nincsen semmi különösebb oka. Akkor azt mondják, hogy furcsa szerzet ez Nem teljesen normális, - mert csak úgy örül, meg felhőtlenül boldog. Mert ugye az örömöt és boldogságot valaminek kell okoznia, és ha nincs különösebb oka, akkor ez természetellenes. Akkor az bárgyú Akkor be van szívva Pedig higgyétek el, és most erről fogunk beszélni, hogy ennek a felismerése, hogy ez az életöröm van, mozdulatlanul és függetlenül mindig és mindenkor, hogy ez az életöröm VAN, és ez az ember

alaphangoltsága, ennek a felismerését pontosan az gátolja, hogy van ez az „én”-ünk, aki állandóan jön ezekkel a kívánságlistákkal, ezzel a vágyburokkal és örökké elemzi, hogy na, teljesültek a vágyaim? Na, még ez megvan? Na még ez is megvan. Na jó, már egészen közelít ahhoz, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 161 ahogy a listámon van, és amikor egy listából kilenc tétel teljesül a tízből, akkor azt mondom, hogy „De jó, most boldog vagyok.” De még azért az az egy, még mintha hiányozna. Ilyen az ember. Ha ezeket a listákat egy kicsit félreteszi, egy kicsit elengedi, egy kicsit elengedi az énjét, és egyszerűen odafigyel magára a LÉTre, és arra a létre, ahogy ez megjelenik, minden pillanatban, akkor hirtelen ráeszmél erre, hogy minden különösebb ok, minden különösebb indok, minden különösebb cél és elvárás nélkül, értelmetlenül, felhőtlenül, bárgyú módon

boldog. Minden különösebb indok és feltétel nélkül.  Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 162 PARTTALAN KIKÖTŐ 10. RÉSZ: A LÉTÖRÖM – Hogyan légy valóban Boldog? Budapest, 2007. június 04 Elhangzott az eredeti előadássorozat 5. alkalmával Kattints a képre, hogy meghallgasd az előadást! Ígértem, hogy fogok egy-két kérdésre időt hagyni, és tényleg szeretném is ehhez tartani magamat. Egy-két biztató gondolatot azért szeretnék mindenképpen hozzátenni, hogy teljesen tisztán lássuk az élethelyzetünket, az alaphelyzetünket. Nagyon sokféle módon meg lehetne fogalmazni, de most hadd hozzak egy mitikus példát, hogy pl. a buddhista világszemlélet azt mondja, hogy természetesen nem az emberi létforma az egyetlen lehetséges tapasztalási mód. Nemcsak ember-típusú létezők népesítik be ezt a világegyetemet. Miért nem tapasztalunk másfajta, mondhatjuk, hogy emelkedettebb, fejlettebb

létformákat, erre tényleg az a válasz, hogy azért, mert tényleg fejlettebbek. Ezt el kell fogadnunk, hogy vannak olyan típusú létformák, vagy létezési módok, amelyek a durva fizikai univerzumnak ehhez a tér-idő vetületéhez nem kapcsolódnak olyan szorosan, tehát nem jelennek meg térben és időben. Nem korlátozza a létezésüket tér és az idő, mint szemléleti forma. Miért nem tapasztaljuk az isteneket? Mert az isteni létformák nem kötöttek térben és időben, azért nem tapasztalunk magasabb entitásokat, mert azok térben és időben nem úgy jelennek meg, mint mi. Ez olyan, mint hogy ha valóban egy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 163 vonalra próbálnánk meg egy gömböt valamilyen módon levetíteni, lehetetlen. Ha egy gömböt egy vonalra le akarunk vetíteni, az a gömb, annak a vonalnak mindig csak egy pontként jelenik meg. S azt fogjuk mondani, hogy jé, itt egy pont Na de pontok vannak

mindenhol. Mi magunk is, a vonal nem egyéb, mint pontok végtelen láncolata. Ezt csak arra mondom, hogy a magasabb létformák érintkeznek a mi formánkkal. De ezeket mi mindig csak egy ilyen érintőleges találkozási pontként észleljük. De ezek az érintőleges találkozási pontok viszont mindig lehetőséget adnak a kilépésre is. De nem erről akarok most beszélni, hanem arról, hogy viszont a buddhista tanítás azt mondja, hogy hiába vannak más típusú létformák, amelyek például a boldogság állapotában időznek, számukra a boldogság, mint alapállapot egy teljesen kézzelfogható valóság, mégis mi értelme van emberként lenni? Miért jó? Miért szerencsés emberként születni, aki alapvetően mégis boldogtalan. Fogadjuk el, hogy az emberi létezéshez, a létesüléssel alapvetően egy boldogtalanság jár együtt. A boldogtalanság viszont egy tudati szennyezettségből, egy nem-tudásból születik. S ez a nem-tudás, az, amelyik túlzott

vágyakozás, egyfajta örökös tárgyakban keresendő boldogságkeresésben testesül meg, a vágyakozásban, illetve a nem-vágyakozásban, az elutasításban, a passzivitásban, amelyet a buddhizmus „haragvásnak” nevez, s azt mondja, hogy ez a fajta vonzás és taszítás bizonyos dolgok iránti vágyakozás, bizonyos dolgoktól való elkerülés, bizonyos dolgok elkerülése, és a vonzás és taszítás játékában forog a vágyvilágban az emberi tudat, és nem találja a boldogságot. De hogy miért van ez? Az az érdekes, hogy amikor egy pici gyerek megszületik, akkor az ő tudata még nem így működik, ha úgy tetszik, nem vágy-függő, semmilyen értelemben nem külső feltételeken múlik az ő boldogsága, hanem egy gyerek tényleg az első pillanattól kezdve boldog. Gyerekpszichológusok próbálják azt vizsgálni, hogy a gyerek miért mosolyog? S akkor azt mondják, hogy mert a szülők is mosolyognak, és ez valamiféle reflex, állandóan leutánozza azokat

a mosolyokat, és amikor egy kisgyerekhez odahajol a szülő, meg a nagymama, meg mindenki elérzékenyül, meg mindenki mosolyog, mindenki boldog, tehát a legelső arckifejezés, amit a gyerek majd letükröz, az a boldogság, a mosolygás, nem tudom micsoda. Így van, nem így van, egy biztos, hogy minden normális, természetes gyerek, az valóban felhőtlenül boldog és mosolyog hosszú éveken keresztül, egészen addig, amíg meg nem tanulja, hogy az örömét és a boldogságát feltételekhez kösse. Ezt pedig azért csinálja, mert a szülői mintákat utánozza: „Én csak akkor örülök neked, ha odaülsz reggelizni, és megeszed a reggelidet.” Vagy: „Csak akkor nézhetsz tévét, hogy ha eltetted a játékaidat a polcra.” Tehát megtanítjuk ezeket a feltételeket, és akkor azt látja, hogy mi akkor örülünk, akkor vagyunk boldogok, ha ezek a feltételek teljesülnek. A gyerekek kőkeményen elkezdik kialakítani a saját feltételeiket, hogy jó, én viszont

csak akkor leszek jókedvű, ha s nagyon sokáig gondolkodnak, hogy mi Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 164 legyen az a feltétel, amit mondanak, de előtt-utóbb kitalálnak valamit. Nekem most már az ötéves kisfiam tökéletesen tudja, ismeri ennek a mechanizmusát, és próbálja ezeket a feltételeket kialkudni mindig, hogy apa, én csak akkor ülök oda vacsorázni, ha és akkor gyorsan gondolkozik, hogy ha utána nézhetek egy vízipókot. És ha akkor azt mondom, hogy nem, s akkor jön a vitatkozás, hogy nem, nem, nem, nem, nem. Akkor is odaülsz vacsorázni, és nincs vízipók S akkor kezdődnek ezek a játszmázások, hogy akkor én nem ülök oda. Jó, akkor én meg nem fogok örülni. Jó, de akkor én se S akkor megy ez a vágyvilágnak abszolút a formákhoz kötött, hogy ki mikor örül, ki mikor boldog? Én akkor örülök, hogy ha te megeszed a vacsorádat, de ő csak akkor örül, ha tévét nézhet, s akkor

valóban 5-6 éves korára vágyfüggővé tesszük a gyerekeinket, s a boldogság spontán örömétől sikerült valamilyen értelemben eltávolítani őket. De mégis, ennek van értelme, ezt mondtam a legelején, hogy nem véletlen az, hogy a tudatunk milyen gátakat épít magának, és ez a „gát” hogyan szűri meg a valóságból érkező impulzusokat, és miért alakul ki egy ilyen gátakkal teli tudatosság, és miért kerülünk bele végül is - ezt létforgatagnak hívja a keleti filozófia, ebbe a létforgatagba? Miért űzzük, hajszoljuk a különböző vágyaknak a formáit, a különböző tárgyakat, és miért az ezeken a tárgyakon keresztül próbáljuk boldoggá tenni magunkat. És erre azt mondom, hogy azért, mert lehetetlen. Azért, mert ez szemfényvesztés, és ön-becsapás Azt mondja a buddhista tanítás, hogy az istenek világában, ahol minden vágy tényleg teljesül, azt mondják, hogy vannak olyan „isteni” világok, ahol olyan létformákban

létezhetnek ezek az emberek, - maradjunk annyiban, hogy a „tudatok”, hogy bármilyen vágy, a vágyuk bármilyen tárgyra irányul, az a tárgy ott spontán manifesztálódik, és teljesül. Ilyen értelemben van értelme ott bármire vágyakozni egy olyan világban, ahol a vágyak azonnal teljesülnek? Milyen unalmas lenne?! Illetve, hogy úgy mondjam, igazából akkor ez nem vágyként jelenik meg, hanem egy eszközként. Hogy én most egy hideg narancsszörpöt szeretnék a kezembe, és akkor hirtelen megjelenik a hideg narancsszörp. De igazából hülyeség, mert minek a hideg narancsszörp, mert igazából arra vágyok, hogy ne legyek szomjas. Akkor csak arra gondolok, hogy ne legyek szomjas, nem is kell a narancslé, és már nem is vagyok szomjas. De egyáltalán miért merül fel ez a gondolat, hogy szomjas lehetnék. Mert az sem merül fel Bizonyos értelemben teljesen másként funkcionálnak ezek a világok, amelyek nem teszik lehetővé a „tudat fejlődését”.

Azt mondják ezek a buddhista tanítások, hogy az emberi létforma pontosan a kötöttségei, a hiányosságai, a boldogtalansága révén adja a legnagyobb táptalajt a lelki fejlődésre! Itt lehet a legjobbat fejlődni, az örökös kielégületlenség, a vágyak nem-beteljesülése által, hogy ráeszméljen a valóságnak erre az illuzórikus természetére, itt lehet a legnagyobbat lépni „előre” annak a felismerésében, hogy semmi olyan nincs a világon - mármint a tárgyak szintjén, amely téged boldoggá Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 165 tehetne. Csak és kizárólag itt lehet ennyire konkrétan megélni Semmi olyan nincsen. Semmi Vagy inkább azt mondom, hogy bármi. Mert az már egy következő lépcsőfok Hogy „bárminek” örülni, az ugyanannyira egy lehetséges modell, ugyanannak az éremnek a két oldala. Ha semmi nem tehet boldoggá, akkor miért ne tehetne bármi azzá. Bármi Minden pillanat És

itt jön tényleg az alfája és omegája ennek a praxisnak, az egész megvalósítás lehetőségnek: nem azt a kérdést kell feltennem magamnak, amit az előbb már feltettem magamnak, hogy boldog vagyok-e „én”? Mert ha ezt teszem fel, mint kérdést, biztos, hogy az lesz a válasz, hogy nem. Hanem a kérdés az hogy mondok még egy rossz kérdést, mielőtt a jó kérdést mondanám. A következő rossz kérdés az lenne, hogy „Miért nem vagyok boldog?” Akkor elkezdhetem felsorolni a feltételeimet, hogy azért nem vagyok boldog, mert túl meleg van, túl hideg van, szorít a nadrágom, most hirtelen gondolkodom, hogy mi lehetne az én boldogságom gátja? Szívesebben lennék mezítláb, rengetegféle olyan feltételt tudnék most felsorolni, amelyeket azt is mondhatnám, hogy boldogtalanná tehetnek, a boldogságom útjában állnak. Egyébként képzeljétek ezt el, valóban, vagy tegyétek fel magatoknak akár bármelyik pillanatban, ha ebből indultok ki, hogy boldog

vagyok-e és ezt a választ adjátok, hogy nem, miért nem, nézzétek meg, hogy mik ezek a feltételek, amelyeket felsoroltok. Vajon ezek a feltételek valaha teljesülhetnek-e? Azért nem vagyok boldog, mert 10 évvel fiatalabb szeretnék lenni, vagy 20 évvel idősebb, kisebb lábat szeretnék, vagy hosszabb hajat, vagy mindig is kék szemű szerettem volna lenni. Rengeteg olyan eleme is van ezeknek a kritériumoknak, amelyek teljesen irracionálisak, és megváltoztathatatlanok. Természetesen általában annyi érvet tudunk sorolni, amennyit szeretnénk! Baromi jók vagyunk ebben! Néha szoktunk ilyen játékot játszani, felmerült ez a kérdés, hogy milyen gyakorlatok szerepelnének ezeken a foglalkozásokon, pl. az egyik ilyen gyakorlat, pl. A „boldogtalanság-gyakorlat” Próbáljunk minél boldogtalanabbak lenni, ami egy tulajdonképpen egy mentális játék, hogy hogyan tudjuk egymást behergelni, hogy miért nem jó nekünk. Adott esetben körben ülünk, és mindenki

mond valamit, ami boldogtalanságának egyik pillanatnyi forrása, és azután megpróbáljuk ezeket elvinni az extrémitásig, hogy mondjunk olyan dolgokat, amiktől szenvedhetünk. És akkor a vége olyan jó, mert mindenki „szuttyog” egy ilyen rettenetes, szörnyűséges, boldogtalanságban. Ami természetesen úgy pukkad ki, mint egy lufi, mert semmiféle valóságalapja nincsen! A kérdés, a valódi kérdés az: hogy „Lehetnék-e bármivel több, amitől most boldogabb lennék?” Lehetnék-e bármivel más, ami engem boldogabbá tenne? Tehát a „MI az, ami hiányzik?” helyett, fogalmazzuk meg pozitívan ezt a gondolatot. Mi az, amivel többnek kellene lennem ahhoz, hogy boldog legyek? Mi az, amivel még nekem mássá kell lennem ahhoz, hogy boldog legyek? Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 166 Nagyon érdekes, hogy ha bármit tudunk erre válaszolni, akkor ez valamiféle hiányként jelentkezik. Pl ez a világ a

„hiány” világa A görögök is így fogalmazták meg, Arisztotelész is, aki azt mondta, hogy tulajdonképpen az egész világ egy „hiány”. Egy hiány, és a hiány élteti A hiány, ami egy metafizikai hiány, ami folyamatosan azt a hamis képzetet kelti az emberben, hogy többnek, másnak kell lenni, mint ami. Hogy neki MÉG valami kell Ez mindig az „én” csapdája, ez mindig az ego csapdája, aki soha nem az akar lenni, ami, nem ott akar lenni, ahol van, hanem mindig máshol, mindig másként, mindig másban, mindig többet valamit. Hát igen, sokan sokféleképpen fogalmazzák ezt meg, pl. ha jól emlékszem, a kifejezésre próbálok visszaemlékezni, azt hiszem Eckhart Tolle mondja azt, hogy kétfajta tudatállapot létezik a valósággal kapcsolatban. Az egyik az elfogadó tudatállapot, ott, ahol én átadom magam annak, ami éppen most történik, az itt és mostnak. A másik, amikor nem fogadom el Amikor örökké valamilyen feltételt szabok neki, hogy igen,

nem rossz itt, de jobb lenne, ha hidegebb lenne. Vagy igen, nem rossz itt, de túl meleg van. Ez a „nem rossz itt” már egy feltétellel együtt igaz csak. Azért ott van a tudatom mélyén, hogy azért másképp is lehetne Miért nem lehet úgy, ahogy van egyszerűen. A zen gyakorlatában, a zen praxisában válik ez teljesen felfoghatóvá, hogy a boldogság megéléséhez, a boldogság megtapasztalásához egyetlen dolog kell, elfogadni azt, ami van, úgy ahogy van. És nem kell hozzá tenni se többet, se kevesebbet, hanem figyelni, és elfogadni azt, ami van. És hogyha ezt a tudatállapotot meg tudjuk valósítani, hogy az itt és mostban egyszerűen úgy, ahogy van, elfogadjunk mindent, amit a pillanat, a megélésünk számára lehetővé tesz, akkor egyszerűen felfedezzük ezt a fajta „huncutságot” - tényleg, a világ részéről. Van egy ilyen könyv, még nem olvastam, de nagyon tetszik a címe, hogy „A karmának nincs humorérzéke”. Valaki olvasta? Nem

tudom, miről szól, de jópofa a cím, ráadásul úgy van a borítója, hogy A karmának van humorérzéke, és akkor át van húzva a van, dacosan, és oda van írva, hogy „nincs”. De! A karmának van humorérzéke egyébként, hihetetlenül. Nagyon-nagyon sok vicces, sőt, azt mondom, hogy csak vicces és örömteli pillanatot tesz magunk elé, tényleg a tapasztalat útjába, és abban a pillanatban, csak miért nem látjuk ennek a fonákját, a humorát, a groteszk, paradox és vicces jellegét? Azért mert az énünk az folyamatosan valamilyen módon nem akarja elfogadni ezt az állapotot, ami most van. Azt mondja, hogy de ezt így nem lehet Meg hogy itt máshogy kellene még, hogy legyen, meg itt valami még hiányzik, meg nem tud jelen lenni. Nem tudja elfogadni a jelent olyannak, amilyen. Nem tud ennek a jelen pillanatnak nem tudja átadni önmagát. Egyet kell tenni, „letenni” önmagunkat, s azt mondani, hogy figyeljünk! Semmi mást ne tegyünk, csak figyeljünk

arra, ami történik, figyeljünk Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 167 arra, ami itt és most van mindenestül. Ítélkezés, megkülönböztetés, elfogadás és elutasítás nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudatosítsuk, ami történik, tudatosítsuk azt, ami történik. Igen „meleg van” De hogy meleg van, nem kell hozzátenni egy ítéletet, hogy meleg van, és ez szörnyű. Vagy meleg van, és jobb lenne, hogy nem lenne meleg. Álljon meg ott a ténymegállapításnál, hogy „Meleg van” Konstatáljuk, hogy igen. Igen Igen Bármi, ami történik, az „igen” Legyen ez a mottónk, hogy igen. Próbáljuk meg magunkban minden esetben kitenni a pontot az „igen” után, s ne folytassuk a „de”-vel. Az emberek minden olyan mondatot, amit így kezdünk magunkban, hogy „igen, de”, abban a pillanatban adjunk egy pofont magunknak képzeletben, és kiáltsunk magunkra, hogy de nincs de. Pl máris látjuk a

paradoxont, hogy de nincs de. Dehogy nincs! Mert az ember tudatilag állandóan ezzel küzd, hogy de feltételeket szab magának. Nagyon érdekes, hogy sok emberen segít ez a fajta gondolat, hogy kitegye a pontot az igen után. Mondjunk igent, mindenre És ne tegyünk hozzá semmi mást Viszont ha már hozzátettünk valami mást, akkor ne szabjunk egy olyan feltételt, hogy de ne tegyünk mást, hanem akkor fogadjuk el, hogy de most hozzátettünk. És ne folytassuk, hogy most hozzátettünk, de jobb lett volna, ha nem tettünk volna. Ez őrület egyébként, őrület, hogy nem tudjuk elfogadni azt, ami van Tehát hogy ha már egyszer hozzátettünk valamit, akkor most az történt, és nem kell akkor azt letagadni. Valahol a tudatosítás a fontos Tudatosítsuk, hogy most ez történt! És álljunk meg ott, és ne menjünk tovább! És meg fogjuk tapasztalni, hogy ha így nézzük a világot, akkor szépen lassan átadjuk magunkat neki. Átadjuk magunkat neki, és hirtelen a

pillanat, a jelenlét számunkra megjelenik, mint örömteli pillanat. Nincs különösebb oka, - még egyszer mondom, kiváltó oka, nincs tárgya ennek az örömnek, hogy mitől lett örömtelivé, egyszerűen az, és semmi különösebb oka, és indoka nincs. Örömtelivé válik, ami nem azt jelenti, hogy a következő pillanatban bárgyú mosoly terül szét az arcokon, és ilyeneket fogunk csinálni hanem mérhetetlen belső, - inkább azt szokták mondani még ezzel a tudati boldogsággal kapcsolatban, hogy „békesség” szállja meg az embert. Békességgé válik, mérhetetlenül csendessé, békessé. Azt is lehet mondani, hogy „jelentéktelenné” válik. Szándékosan nem vettem magamra a díszruhámat ezen az előadáson. Ezzel jelezni próbálom számotokra azt is, hogy semmiféle külső forma, külső feltétel, külső látszat nem segít, és tulajdonképpen csak félrevezető. Nem kell felvenni mások öltözékét, mások gúnyáit, attól függetlenül, hogy

én szeretem azt a ruhámat. Higgyétek el, hogy a lelki béke és boldogság állapotában lévő emberek a leghétköznapiabbak. Akiben semmiféle külső megnyilvánulási vágy nincsen Aki nagyon exhibicionista módon, tárgyiasult formákban próbálja a maga különlegességét láttatni, az biztos, hogy félrevezető, vagy azt mondom, hogy Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 168 félrevezethet, nem szükségszerű. Higgyétek el, hogy TI vagytok a különlegesek, ti magatok. Minden egyes ember, aki itt ül TI vagytok a lényeg, nem én, aki erről az előadássorozatot végigvezettem, végigdumáltam, ennek az egésznek az értelme TI magatok vagytok. Az a változás, ami bennetek történik AZ a lényeg Teljesen mindegy, hogy ez úgy történik, hogy én itt állok, és beszélek, és a változás így megy végbe bennetek, én mást is csinálhattam volna. Hogy lehet felismerni, hogy haladtok? Vagy lépéseket tesztek, vagy

ez a fajta parttalan kikötő, ez lassan elér hozzátok? Mindig, tényleg egy fokmérője van ennek az egésznek, hogy boldogabb lettem-e ezáltal? Boldogabb vagyok-e? És a boldogság az nem öröm. Az öröm, az még egyszer mondom, az a kicsi öröm Az a fajta dolog, ami valaminek örül. A boldogság az egy belső bizonyosság, belső béke, a tudatnak az a fajta alapvető állapota, ami sokkal mélyebb, mint ez a fajta tárgyiasult, vágyakozás által megért vidámság. Ami nem azt jelenti, hogy aki boldog, az ne lehetne egyben vidám is, és ne örüljön, mert annál aztán nincs rosszabb, mint amikor van egy nagy, komoly megvilágosodott, és az annyira nagy és komoly, hogy így ül egész nap. Volt egy ilyen zen mesterem, Yvon Beck, az mindig így ült. Fáj valamid? Mondj valamit! Egy zen mester nem beszél, nem vigyorog, nem csinál semmit. Ez hülyeség, nyilván Miért ne örülhetne, miért ne lehetne mosolygós, miért ne lehetne vidám, miért ne temetkezhetne bele

ilyen értelemben tárgyiasult, vágyteli dolgokba, miért ne örülhetne a formáknak, miért ne merülhetne el ezeknek a birodalmában? Nyugodtan! Nyugodtan! Nyugodtan! Pontosan ez a nagyon érdekes, hogy igazából ebben a létformában tényleg nincs kiút. Körbeér ez a dolog Mindenesetre felmegyünk a hegy tetejére, ott nagyon boldogok vagyunk, és ezt a boldogságot megtartva, visszatérünk, és ez a boldogság, ez a fajta ánanda hatja át aztán a világ egészét. A világnak mind a három szintjét. A szellemi, a lelki és a testi örömök szintjét is És innentől kezdve bármit teszünk, akár szellemi, akár lelki, akár testi síkon, az boldogság-ban történik. És a boldogság állapotából egy pillanatra sem zökkenhetünk ki És itt jön még egy utolsó gondolat: nagyon nehéz ezt az embereknek elfogadniuk, hogy a boldogságuknak nincsen semmi akadálya, és semmi feltétele. A legtöbb ember annyira szeretné, hogyha valami-től lehetne boldog. Mondd meg,

hogy MI az a dolog, amitől én boldog lehetek, és ígérem, hogy boldog leszek. Aki olvasta Richard Bachnak az Illúziók című könyvét – hányan vannak itt, akik olvasták? – akkor emlékezhettek, hogy annak a bevezetőjében, ahol a megvilágosodott autószerelő már a tömegek fojtogatásától kicsit elege van, és azt mondja, hogy ő nem akarja helyettük élni az életüket, és azt mondja, hogy mit tennétek akkor, ha én most, mint megvilágosodott autószerelő, nem ezeket a szavakat használja, hanem ha idejönne maga Isten, és azt mondaná, hogy egyetlen egy dolgot parancsolok nektek, – ki emlékszik, hogy mi volt ez? – hogy „Legyetek felhőtlenül és maradéktalanul boldogok!” De úgy teszi fel a kérdést, hogy ha Isten maga itt megjelenne, és mondana nektek valamit, akkor azt nem kellene Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 169 teljesítenetek, mint parancsolatot? És mi lenne, hogy Isten ezt

parancsolná nektek, hogy legyetek felhőtlenül és maradéktalanul boldogok. És akkor azt mondja, hogy hát én ezt parancsolom nektek, és elmegy. De az emberek innentől kezdve bajban voltak, mert hát rendben, de egy ilyen parancsot hogy lehet teljesíteni? Mik a feltételek? Mik a feladatok? Mit kell ezért tenni? Mit csináljunk? Ha annyira rögzült az ember, gondolatilag és tudatilag ebben a rendszerben, hogy nem képes elfogadni azt, hogy nem kell tennie érte semmit. Szeretne feladatokat, szeretne próbákat, szeretne mindenféle küzdelmes dolgokat, és szeretné, hogy ha a boldogságának lehetne végre valami feltétele. Például „Én mindent megteszek érted!” S akkor mi ez a „minden”? És akkor az emberek kitalálják, hogy ez mi minden, amit én teszek érted, azért, hogy te boldog legyél. Pl főzök, mosok, vasalok, bevásárolok, megírom a matek házi feladatodat, mit tudom én, mindenféle dolgokat teszünk, s akkor azt mondjuk, na, most már boldog

vagy? Ennyi mindent teszek érted. Vagy megfordítjuk a kérdést, hogy te mit teszel értem, mert én mosok, főzök, takarítok, bevásárolok, megírom a matek leckét, nem tudom én, helyetted, és te mégsem vagy boldog, de te mi mindent teszel értem, na halljuk! És akkor jönnek a listák. Még néha el is mondjuk, hogy de ha te ezt, és ezt, és ezt, és ezt megtennéd értem, akkor bizony boldog lennék. Pl. ha kiviszed a szemetet, kiteregeted a ruhát, lenyírod a füvet a kertben, nem tudom, és akkor azt mondjuk, hogy ha mindezek a feltételek teljesülnek, akkor boldog leszek. Próbáljátok ki! Hogy valóban boldogok lesztek-e? Egy tapodtat sem fogtok közelebb kerülni a boldogsághoz, pedig kiviszik a szemetet, megírják a matek házi feladatot helyetted, lenyírják a füvet, neked semmit nem kell tenned, mégsem lesztek boldogok egy percig sem, mert a boldogsághoz nem kellenek külső feltételek. Hát ezt a legnehezebb elfogadni Mi a gátja a boldogságunknak?

Még egyszer, ahonnan indultunk, tényleg saját magunk. Mi saját magunk, amit félünk elfogadni, azt, hogy különösebb ok, és indok és feltétel nélkül lehetünk csakis és kizárólag boldogok. S abban a pillanatban, hogy okot, feltételt, tárgyat akarunk neki szabni, abban a pillanatban elrontottuk. Elrontottuk Nagyon! Egyébként hozzáteszem, hogy a környezetünk mindent elkövet, hogy mi miért csak úgy ne csináljuk. Ha mi csak úgy mégis boldogok akarunk lenni, akkor azt fogják mondani, hogy de te nem lehetsz boldog, mert nézd, nem tudod kifizetni a villanyszámlát, meg nézd, bliccelsz a BKV-n, mert még bérleted sincs. Nem lehetsz boldog, ha ilyen-olyan vagy. S akkor ezeket úgy el kezdjük tényleg nem lehet boldog akkor, ha bliccelek a BKV-n. Miért nem lehet boldogan bliccelni a BKV-n? Én például boldogan bliccelek a BKV-n, tényleg most komolyan, de mindegy, néha jegyet is szoktam venni, néha jegyet is veszek! (Íme bizonyság Isten előtt! – ezt

most viccnek szántam.) De bármi Rengeteg feltételt szoktunk szabni annak, és a környezetünk rengeteg feltételt, megkérdőjelezi, hogy te miért? Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 170 és egész biztos-e, és ha igen, akkor hogy mer boldog lenni? Vagy nem látod, hogy „én” milyen boldogtalan vagyok? S akkor jön ez a „boldogtalanság-osztogatás”. Erről aztán könyvek ezreit írták, hogy ebben az ember nagyon jó, mert ha hirtelen talál egy boldog embert, mindent elkövet, hogy boldogtalanná tegye: „Mert TE sose gondolsz az éhező gyerekekre Afrikában?” De, gondolok rájuk! De nem hiszik el, hogy gondolok. Hogy lehetsz boldog, hogy ha 200 etióp éhen hal naponta. Mondom úgy, hogy ezzel együtt, hogy éhen halnak, még mindig boldog tudok lenni. Nincs benned semmi empátia, stb, stb De van! A világ teljes. A világ egész A világ úgy teljes, ahogy van, és ha abban a pillanatban benne van, hogy 200

etióp éhen hal, akkor az is itt és most történik. De egyébként nem itt és most hal meg az a 200 etióp, mert legalábbis nem itt, hanem Etiópiában. Ha Etiópiában lennék, akkor ott azzal kéne foglalkoznom, de most azzal foglalkozom, ami itt van, és ezt nem szabadna az embereknek elfelejteniük, hogy a boldogtalanság forrása a legtöbb embernél 99 százalékában nem létező eseményekből következik. Emlékszem, amikor 3 éves koromban nem kaptam meg a rakétát, ami nekiütközött a falnak, és minden születésnapomkor eszembe jut, hogy igen, igen, 3 éves koromban sem kaptam meg azt, amit akartam. Igaz, hogy azóta minden születésnapomon megkaptam, de akkor nem. S akkor az embernek, majd nézzétek meg, hogy az embernek mik az ilyen kedvenc fájdalmak, amiket úgy szerettek úgy elővenni, hogy amikor elfelejtetted a születésnapomat, na AZ milyen volt. Igaz, hogy 10 éve nem felejtem el a születésnapodat, de akkor igen. Ezt mindig megkapod Ezek a saját

életem példái - ÉS mi van akkor ha az ember komoly veszteséget él meg? Mi a komoly veszteség? Például egy gyermek, vagy hozzátartozó halála, vagy egy állás elvesztése? (Hallgatói kérdés.) Borzasztóan fontos kérdés az, amire most rátapintottál, hogy mi az, ami fontos? Mi az, amit az ember fél elveszíteni, amitől a boldogsága függ, mint tárgytól. Pl egy család, egy gyermek elveszítése. Egy állás elveszítése - amit mondtál példának. Borzasztó nagy meditációs élmény volt számomra egyszer, egy hosszú elvonulás egyik napján, a második héten, volt egy olyan meditáció élményem, ahol azt éltem meg, hogy meghalt a feleségem, a gyerekem, mindenki, akit addig fontosnak tartottam, akihez kötődtem, ragaszkodtam, akit szerettem, az meghalt. Most és itt. És amikor hazamegyek innen a meditációs táborból, ahol nem volt mobiltelefon, – tehát nem tudtam ellenőrizni, hogy ez az érzésem, ez a sejtésem valós-e vagy nem – számomra

valóságként jelent meg. Napokig utána nem tudtam ettől a gondolattól szabadulni, mint azt, hogy elveszítettem mindenkit és mindent, akihez eddig kötődtem, és ez egy ilyen teljes paranoid, skizofrén állapotot eredményezett, ahol hirtelen egy olyan „énem” kezdett el dolgozni, aki teljes kétségbe esésbe, teljes depresszióba esett, és nem értették a környezetemben, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 171 hogy mi történt? Mondtam, hogy mindent elvesztettem, mindent elvesztettem, mi fog történni most? Nagyon érdekes, mert szerencsésnek mondhatom magamat, mert meditációs állapotban éltem meg, és nem a valóságban, ahol effektív meghalhatott volna a családom, autóbalesetben, vagy valamiben, és akkor ténylegesen. Feltenni a kérdést, az egyetlen kérdést, hogy mennyiben változtat ez „rajtam”, mennyivel lettem kevesebb ezáltal, mennyivel lennék több, hogy ha ők itt lennének? Szomorú egy

felismerés az, minden embernek, és sajnos az mondom, hogy ez a kis örömöktől nagyon távolra vezet, és nagyon sokan fájdalmas processzusnak élik meg, amikor rádöbbennek, hogy tulajdonképpen mindenfajta közösségvállalás másokkal, és érzelmi függőség, szintén virtuális, szintén képzelt. Ez azt jelenti, hogy igen, én kötődöm a gyermekeimhez, kötődöm a feleségemhez, kötődöm egy emberek közösségéhez, egy mikroközösséghez, a családhoz például, de ez egy általam vett tudati ragaszkodás, egy tudati kötődés, amit „én” hozok létre. Semmiféle tényleges kapcsolat, az ő lényegük és az én lényegem között – félrevezető, amit mondok, jó, mindenki értse úgy, ahogy kell – félrevezető: de nincs. De nincs! Senki nem tud rajtam segíteni, amikor én olyan tudatállapotokba kerülök, amelyek kilépnek ebből a világból. Nem vagyok képes, azt mondom, tudati kapcsolatot éltetni tovább, amikor pl. a tér-idő kapuján

kilépek. Amikor elhagyom a forma-birodalmat – és most saját élményről beszélek –, amikor kilépek tudatilag ebből a dimenzióból, semmiféle kapocs vagy kötelék – még egyszer mondom, hangsúlyozom félrevezető, amit mondok! – nincs közöttük, nem tehet értük semmit. Egyébként, amikor ne adj Isten, de tényleg ilyen helyzetekben találjátok magatokat, én például nagyapám haldokló ágya mellett, amikor őt búcsúztattam, a kórházban ott voltam és próbáltam tudati kapcsolatot létesíteni közte és köztem, függetlenül attól, hogy fizikailag egy térben és időben voltunk, és én fogtam a kezét a halálos ágya mellett és próbáltam tudatilag „behatolni” az ő elméjébe, kapcsolatot teremteni vele, nem lehetett. Nem lehetett, mert nem volt fogékony rá. Minden ember „sziget” Egy sziget, akinek vannak az élete során kapcsolódási pontjai, hajózási útvonalak tényleg, egy ilyen tudati óceánon, ahol vannak igen:

információ-csere, van ráhatás, van kereskedelmi kapcsolat, csúnya ez a szó, de így van ezen szigetek között, de alapvetően szigetek vagyunk mindnyájan. Nem tudom, válasz ez a kérdésedre? De így van. Hát akkor köszönöm a kérdést Nem a „rakéta” a lényeg, ebben igazad van, ez egy bagatell példa, hogy ki mit nem kap meg, és most megint csúnya ezt mondani, csúsztatásnak tűnik, hogy ha azt mondom, hogy miben testesül meg a mi vágyunk, hogy mire irányul, hogy ez egy rakéta, egy sportkocsi, egy feleség, egy gyerek, egy nem tudom én, micsoda. A tárgy szempontjából, hogy miben tárgyiasul, annak a tekintetében szinte tényleg a forma mindegy. Az más kérdés, hogy mi az esszenciája, a lényege? Más a minősége. Más értelmet hordoz egy emberi kapcsolat, egy emberhez kötődni, egy ember iránti vágyakozás, ami Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 172 bizonyos értelemben „nemesebb”, vagy

magasabb rendű, de ugyanannyira csapda lehet. Gondolj most abba bele, nyilván ez a példa, amit hoztunk, hogy gyerek, család, társ, legyen ez férj vagy feleség, barát, vagy barátnő, a „szerelmem” – nyilván úgy érzem, hogy ehhez egy „nemes” kapcsolat fűz. De mi van azokkal az emberekkel kapcsolatban, akiket te nem szeretsz például? Hogy mi van azokkal az emberekkel? Azokkal a kapcsolatokkal, akit te nem szeretsz? Amelyek egy negatív vágyban testsülnek meg? A buddhizmus ugye azt mondja, hogy a vágynak van egy negatív formája, amikor én valakivel nem akarok találkozni. Van egy gyűlölt személy, egy ember akit állandóan elkerülni akarok, akivel nem akarok találkozni, akit nem akarok látni? Az a vágynak egy negatív formája. Nem vagyok képes elfogadni a jelenlétét, nem akarom, hogy a közelembe legyen, nem akarom, hogy beszéljen hozzám. Nem akarom! MI van akkor? Az is egy vágy. A nemléte iránti vágy: hogy NE legyen! Az az igazság, hogy

semmit nem tehetek ellene! Igaz? Tehát nem tehetek ellene. És ezt a múltkor is mondtuk, hogy akivel viszont ilyen nagyon erős vágy jellegű kapcsolatom van, akár pozitív akár negatív, akár elutasító, akár befogadó, azzal valamiféle „karmikus” kapcsolatom van. Azzal nekem dolgom van Térjünk rá akkor a kérdésekre! Kiben milyen kérdés fogalmazódott meg akár a mai, akár a korábbi előadásokkal kapcsolatban? - Ha jól értettem Echart Toll-ét, akkor ő azt mondja, hogy NE állj ellen semminek! Még a vágyaknak sem! (Hallgatói kérdés.) Igen. Igen (Nevetés) NINCS bennem ellenállás! Csak tényleg ki lehetne egészíteni. Így VAN A kérdés, amit feltehetek hogy: „Ellenállok-e ennek a pillanatnak, vagy nem?” , „Van-e bennem valamiféle elutasítás, vagy nincs?” - Azt szeretném megkérdezni, hogy akkor kell itt egyáltalán valami segítség? Tegyünk egyáltalán valamit? Álljunk fel vagy maradjunk? Halál komolyan hallottuk, hogy bármi amit

teszek a megvilágosodás érdekében, csak eltávolít a céltól: az se jó, ha megyek, az se jó, ha nem megyek. Akkor menjek-e valamilyen foglalkozásra, meditációra vagy nem? Segít ez ugyan bármiben? El lehet menni egy ilyen gyakorlásra? Lehet, de minek! (Nevetés.) Járt itt Magyarországon sokszor egy ilyen zen-mester, aki pontosan az ilyen állapotokra azt szokta mondani: hogy „na ez már jó!” Ez már jó. Amikor nem tudod, akkor tudod igazán Ez az, amit a legelején mondtam, hogy egyet lehet tudni, hogy nem tudunk semmit. Itt hangzott el – a szünetben beszélgettünk egy picit – hogy rettenetesen nagy a nyomás az embereken abban az irányban, hogy mindenáron „megértsék” a világot, és megértsék a helyzetüket, a megélés helyett. Szeretnéd érteni, pedig nem lehet A világ metafizikai Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 173 értelemben értelmetlen. Nem felfogható az értelem számára, de

megélhető Vannak a megéléseknek olyan szintjei, amelyeket nem lehet értelmileg megragadni. Ez is ilyen Amikor azt mondjuk, hogy hiszen most végig a felébredésről volt szó. Az első alkalommal elmondtam, hogy végig erről lesz szó Arról a fajta tudatosságról, ami megvilágosodás felé vezet. Ennek nincs „értelme”. Nem értelmezhető, és fogalmilag nem megragadható Ha ezt érzed, ezt a zavarodottságot, akkor nagyon jó úton jársz, mert bárki, aki azt hiszi, hogy most már tudom, hogy mit kell tennem, és holnap elmegy és vesz három meditációs cdt, és gyorsan azokat hallgatja, és azt mondja, hogy a meditációs cd-ket hallgatom, vagy akár az én cd-met fogja meghallgatni párszor, mert azt mondja, hogy EZ az út, akkor biztos, hogy tévedett. Neki lehet, hogy éppen akkor erre lesz szüksége Jössz-e, vagy mész-e, teszel-e, vagy nem teszel, mit csinálsz, ez rajtad múlik! Itt jön az, hogy ne legyen benned ellenállás azzal kapcsolatban, amit teszel.

Próbálj meg arra figyelni, amit a szíved diktál, amit a benned lévő felsőbbrendű „én” mutat neked. Hogy úgy érzed, hogy meditálnod kell, meditálj! Ha úgy érzed, hogy inkább ennél egy Big Mac-et a McDonalds-ban, akkor egyél egy Big Macet, és figyeld közben magadat! Figyeld azt, hogy boldogabb lettem-e tőle? Ez az egy iránytű. Mi okoz nekem boldogságot? Persze ez mindig veszélyes, mert akkor jönnek a moralisták, és azt mondják, hogy ha nekem azt diktálja a belső hang, hogy nyúzzam meg a szomszéd kutyáját, és feszítsem keresztre, és ez okoz nekem boldogságot, akkor vajon helyesen cselekszem-e? Nehéz lenne azt mondani, mert bizonyos értelemben igen, bizonyos értelemben nem. Csak egyet lehet tudni, hogy az a fajta belső bizonyosság, az a „felsőbbrendű én” nem szokott ilyen sugallatokat adni – én ezt tudom mondani, hogy kutyanyúzás, meg ilyenek. Mindenki tudhatja, és amikor ezt a „belső iránytűt” kezdi követni, hogy

érzi-e? Nagyon pontosan fogja tudni, hogy mi az, amikor a kis egoja, a kis énje, a maga kis emberi vágyait, még ha tudattalan vágyakat hoz felszínre, és mi az a fajta „spirituális énje”, ami nem „én”, a spirituális önvalója, melyik vezeti őt. A nem-tudás, a zavarodottság az jó Az egy olyan érzés, amire el lehet kezdeni figyelni végre! Nem a szavakra nem a szavak értelmére, nem megérteni próbálom a valóságot, hanem hirtelen rájövök arra, hogy megérteni nem fogom soha. Mert felfoghatatlan, mert érthetetlen Nagyon sok keresztény misztikus azt mondta, hogy miért kell Istenben hinni? Azért, mert hihetetlen. Hogy miért hiszek Istenben? Mert hihetetlen Mert felfoghatatlan. Így van ez a valósággal is, a megvilágosodással, hogy nem lehet megérteni, értelmileg soha nem tudjuk megragadni, hanem megélni tudjuk, megvalósítani tudjuk, átélni. És a zavarodottság jó Egy zen mester azt mondaná, hogy ezen meditálj! – ezen a zavarodottságon.

Abban a pillanatban, amikor úgy érzed, hogy valamit megértettél, akkor gyere, és kérdezd meg megint! Mert biztos, hogy nem értetted! Ez nem kioktatás akart lenni! Terelés. Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 174 - Köszönöm szépen! Tényleg! Nem értettem! - AZ JÓ! (Mindenki nevet.) Van-e kérdés még? Akkor zárógondolatként azt mondanám, hogy tényleg ezt kicsit megfejelve még, hogy az értelem az teher! Az értelem egy kényszer. Soha nem volt egyébként, illetve azt mondom, hogy a mi korszakunk egy sajátossága, az újkori gondolkodásnak, és a mi természettudományos gondolkodásunknak az eredménye, egyfajta szocializációs folyamatnak az eredménye, ez a kényszerű értelem-keresés. Minden áron meg szeretnénk „érteni” a helyzetünket Mindenképpen fogalmilag szeretnénk megragadhatóvá tenni. Pedig lehet, hogy aztán felnőttként, minél idősebbek vagyunk, annál nagyobb ez a kényszer, és

annál nagyobb rabjai vagyunk a fogalomalkotás és megértési kényszernek, míg mondjuk egy tinédzser, akit elkap mondjuk a szerelem, és nem tudja, hogy miért szereti azt, nem is akarja megérteni, nem akarja megmagyarázni, hogy miért pont ő, lángol, szalad, kimászik az ablakon éjszaka, meg visszamászik, meg hazudik, meg csal, meg kerüli az iskolát, minden gátat fellök, átlép és nem tudja, és nem is akarja „megérteni” azt az érzést, ami elragadja őt, hanem meg tudja élni a szerelmet. Egy felnőtt egy ilyen típusú szerelemre nagyon nehezen hajlik, mert állandóan meg akarja magának magyarázni, hogy miért történik ez, hogy helyese vagy helytelen, lehet, vagy nem lehet, méltó, vagy nem méltó. S ez az „értelem” végül is a megélés gátjává válik aztán. Csak ezt hoztam példának, mert ez egy olyan általános probléma, amihez valószínűleg nagyon sokan tudunk kapcsolódni. Tehát az értelem az bizonyos értelemben gát. Eszköz,

mankó, nagyon sokat segíthet az embernek eljutni bizonyos dolgokig, de onnantól kezdve gátjává is válik. És amikor odajut egy ember, és azt mondja, hogy nem értem, nem értem, nem értem, ezért nem is vagyok képes befogadni, ott viszont téved. És azt mondja, hogy azért, mert nem tudom megérteni, azért, mert erre nincs értelmes magyarázat, ezért nem fogadom be, ezért elutasítom, mint lehetőséget, mint valóságot, abban a pillanatban hibázik! - Az jó, hogy ez így van, de mi van a felelősséggel? Az, hogy egy tinédzser mondjuk így viselkedik ideig-óráig, az nem jelenti azt, hogy nincs felelősség? (Hallgatói kérdés.) Így van. De az a felelősség, amiről te beszélsz, az miből születik? Amit ilyenkor mérlegelsz, az pontosan ez a kollektív és társadalmi felelősségtudat, amivel érzelmileg is lehet azonosulni, természetesen. Én, mint három gyermekes családapa, nagyon komoly felelősséget érzek a gyerekeim iránt, komolyan. De ez vállalt

felelősség, nagyon tudatos, értelmileg feldolgozott felelősség, amit Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 175 magamra vállalok. De tudom azt, hogy ez milyen szinten történik, mint kötődés Addig vagyok felelős, amíg ezt a felelősséget vállalom. Csak itt jön aztán a társadalmi elvárás, de ez megint egy más szintre tereli. Hogy ha valaki ezt a felelősséget egy idő után eltolja magától, és azt mondja, hogy nem vállalom tovább ezt a felelősséget, teljesen mindegy ez milyen korhoz kötődik, akkor a társadalom megbélyegzi, és azt mondja, hogy eldobta magától a felelősségét, pl. hogy a gyerekei felnevelését magára vállalja Vagy és éppen ezért „erkölcstelen”, itt jön ez a megbélyegzés. Mérhetetlen mennyiségű ilyen szociális elvárásnak felelünk meg. Ez tesz bennünket emberré Most azt mondtam, hogy szociálpszichológiai értelemben, erről pont egyébként a Gabinak a múltkori

vetítésén beszéltünk, hogy ezeknek a társadalmi kapcsolatoknak spirituális értelemben is nagyon erős jelentősége van. Miért tanít meg engem a társadalom kötődni a gyerekeimhez? Miért ruházza rám ezt a felelősséget? Ez nem egyszerű etológiai kényszer, hogy az utódgondozás, és az emberi faj túléléséért folytatott nem tudom én, szociális, pszichológiai kötődés. Nem! Itt nagyon komoly spirituális kapcsolat van egy szülő és egy gyerek között. Teljesen természetes, hogy ez érzelmi alapon, érzelmi viszonyokban megerősítik ezt a kapcsolatot, és kötődni kezdenek egymáshoz, pszichológiailag is, nagyon erős karmikus kapcsolatot hoz létre. És ott nem úgy van, hogy ezt csak úgy egyszerűen le lehet tenni, mert úgy döntök, hogy holnaptól nem kötődöm hozzád. Hogy ha jól szocializálódott egy kapcsolat, legyen ez egy társkapcsolat, párkapcsolat, férfi-nő között, vagy gyerek és szülő között, akkor ezek érzelmileg is

annyira erősek, hogy nem úgy van, hogy én leteszem és kész. Illetve ahhoz, hogy így le tudjam tenni, egyik napról a másikra, ahhoz ki kell tudnom lépni a valóságnak erre a mezejére, erre viszont azt mondom, hogy a többség nem képes! Tehát nem képes így felállni, és azt mondani, hogy hát akkor most elég volt! Illetve úgy tudja ezt általában megtenni, sokan megteszik, hogy meghalnak. Bizony ám! És nagyon sokan inkább meghalnak! Mert ez egyértelműen egy menekülési út. Mert sokkal kényelmetlenebb lenne felvállalni, hogy vállalva mindenféle társadalmi megrovást, stb-t, kilépek egy „rossz karmikus” kötődésből, hanem hát az emberek itt mérlegelnek, hát most már elmúltam ötven, most akár már meg is halhatnék. És akkor inkább úgy lesz. Mondhatjuk, hogy a karmikus kapcsolat sosem rossz, maga a fogalmazás volt pontatlan, nincs olyan, hogy „rossz karmikus” kapcsolat. Karmikus kapcsolatok vannak, amelyek vagy elutasítás, vagy

valamilyen vágyakozás, vagy én indukálom, és én vágyom erre a kapcsolatra, vagy szeretnék ettől a kapcsolattól menekülni. A buddhista terminológia, az egész ind gondolkodás a karmát azt mondja, hogy ha osztályozni kell a karmát, akkor kétféleképpen lehet osztályozni. Vagy „üdvös” ez a karmikus kapcsolat. Üdvös olyan értelemben, hogy engem spirituális erények elsajátítására késztet, azaz a lelki fejlődésemet szolgálja, vagy épp gátolja. Na és EZ a fokmérője ennek Egy nagyon „rossz” karmikus Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 176 kapcsolatban, kvázi amiben én szenvedő alany vagyok, vagy valamilyen értelemben kiszolgáltatott, vagy alárendelt, vagy bántalmazott és igazából menekülnék ez elől a kapcsolat elől, az is lehet hasznos, „üdvös” karma, és ilyen értelemben jó karmikus kapcsolat, hiszen rengeteg olyan erény elsajátítására késztet. ÉS nagyon gyakran

ezek a látszólag nagyon jó karmikus kapcsolatok, amik olyan nagyon kellemesek, olyan nagyon lágyak, meg az üdvösség szempontjából nem visznek sehová, nem késztetnek semmilyen lelki fejlődésre, tehát ilyen értelemben akushala-karmát hoznak létre, pont eltérítenek magától a (céltól), Most nem akarom ennyire primitív szintre levinni, de sok szempontból egy elkényeztetett életforma, ami nem késztet engem az áldozatvállalásra, a folyamatos cselekvésre, az önmagamért tevésre, az tulajdonképpen rosszabb sors, ahol akár bántalmazott módon, kiszolgáltatott és alárendelt módon arra vagyok késztetve, hogy igenis kiálljak magamért, igenis vállaljam fel azt, aki én vagyok, és lehet, hogy ehhez egy zsarnokra volt szükségem, mondhatni, hogy egy rossz karmikus kapcsolatra, de ez a rossz karmikus kapcsolat mégis nagyobb hasznot hozott számomra, mint egy olyan, ahol esetleg nem lett volna meg ez. Castaneda ír erről a „Másik világ kapujában”,

vagy nem is tudom, melyik könyvében, „A Belülről Izzó Tűzben”, hogy miért vannak az ember életében „pici kis zsarnokocskák”? Pontosan ezért, mert ezek a negatív karmikus kapcsolatok sokkal nagyobb lelki fejlődést eredményezhetnek. Nem tudom, hogy ez válasz volt-e? Az embereknek egyébként azt hiszem, egy kicsit naiv elképzelés, nem a tiéd, általánosan mindenkié, nem lehet karmikus terheket letenni, karmikus kapcsolatokat elvágni! Ez mérhetetlenül nehéz! Egyetlen egy módon lehet, a megszabadulás által! A megszabadulás által, ami mindennek a letétele. - Mi a megoldás erre? Mondjuk ha ez ember egy meditációval éri el a szabadságát hajnali 6 és 7 óra között? Mondjuk eddig megoldotta a rossz karmikus kapcsolatát. (Hallgatói kérdés) Nem. Megoldásnak nem megoldás semmiképpen, bár azt mondanám, ha valóban a boldogságot képes megélni 6 és 7 óra között, nincs jelentősége a többinek. Mert ott egy kilépési pont történik, ha

effektív megélte a szabadságot! Ha tényleg megéli, miért lépne vissza, amiben volt? Én ezt a magam életében sem értem, és senki olyat nem ismerek, aki HA képes volt kilépni, túllépni, utána visszalépett volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy ez csak egy egyirányú út, mert ez nem igaz, ez nem olyan, mint a harcsafogó, hogy beúszik a harcsa és akkor csak befelé tud úszni, kifelé már nem. Tehát valaki ha MÁR megszabadult, vagy felébredettebb állapotot realizált, utána már nem esett vissza alacsonyabb rendűbe. Előfordulhat, Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 177 de nagyon ritka, indokolatlan lenne. Illetve azt gondolom, hogy ostoba! Nem, nem láttam erre példát. Hogy miért lépne vissza valaki? Nagyon megköszönöm mindenkinek a részvételt! Megköszönöm mindenkinek, hogy ilyen fáradságos módon megpróbálta megérteni mindazt, ami itt elhangzott. És HA egyfajta értetlenség él

bennetek, azt még egyszer mondom, az nagyon hasznos. Ez az értetlenség azt mutatja, hogy elindult valamiféle belső folyamat, amin el lehet kezdeni dolgozni. OM ÁH HUNG PHAT! Ánanda Pradzsnyárádzsa (Tarr Bence László) 2007. június 04 Budapest Tarr Bence László: PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 178 HOGYAN TÁMOGATHATOD HASONLÓ KIADVÁNYOK ELKÉSZÜLÉSÉT? A Parttalan Kikötő előadássorozatot a „Hét Tenger Hajósa” című 7 részes sorozat követte, amelyről professzionális filmfelvételek is készültek. A közel 20 órányi filmanyag feldolgozása, a költséges utómunka díj miatt még nem valósult meg. Most szeretném ezt a nagysikerű előadássorozatot is közreadni, és szabadon elérhetővé tenni a Youtube-on minden érdeklődő számára! Az előadássorozat a Parttalan Kikötőhöz hasonló, filozófiai körutazás a tapasztalati világunk tengerén, és annak határain túl. Számtalan illusztráció, képanyag,

gazdagítja az előadások professzionális felvételeit. Ha segíteni szeretnél, kérlek támogass munkámban azzal, hogy egy jelképes összegért megvásárolod ezt az hangoskönyvet! Segíthetsz egyszeri, vagy rendszeres átutalással is! Ehhez kérlek látogasd meg a PATREON oldalamat, amin kiválaszthatod hogyan szeretnéd támogatni munkámat. A támogatáshoz a Patreon oldalam itt éred el: www.patreoncom/tarrbencelaszlo Ha tetszett, amit itt hallottál és olvastál, kérlek oszd meg ismerőseiddel, akiket fogékonynak találsz, és úgy véled segíthetsz nekik ezzel! Amennyiben szívesen feliratoznád ezeket a videókat a Youtbe-on, és tudod, hogyan kell ezt csinálni, kérlek lépj velem kapcsolatba a tarr.bencelaszlo@napkapucom címen Akármilyen formában támogatod munkámat, szívből köszönöm, minden érző lény nevében! Legyen áldása életedre ezerszeres! Szerencsés partot érést! Tarr Bence László Ánanda 2022.0222 Budapest Tarr Bence László:

PARTTALAN KIKÖTŐ előadássorozatának változatlan átirata 179