Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Berzéky Krisztián - Az alulértékelt valutaárfolyam előnyeiről és hátrányairól

Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási szak Levelező tagozat Az alulértékelt valutaárfolyam előnyeiről és hátrányairól Készítette: Berzéky Krisztián „D” csoport A világ közgazdász társadalmának érdeklődése az elmúlt években fokozottan fordult a valutaválságok felé, s ennek köszönhetően az ilyen típusú krízisekről szóló nemzetközi irodalom számos jelentős elméleti és empirikus munka eredményeivel gazdagodott. Hazánkban az elmúlt években meglehetősen kevesen foglalkoztak ezzel a témával különösen 0 ahhoz képest, hogy a valutaválság eshetősége sajnos az EU-csatlakozás küszöbére került Magyarországon sem elhanyagolható. A folyó fizetési mérleg tartós deficitjének következményei és fenntarthatósága régóta vita tárgyát képezi az elméleti közgazdaságtanban. Alapvetően kétféle megközelítés alakult ki A pozitív megközelítés a folyómérleg hiányát pozitív jelenségnek a deficitet felhalmozó

ország tőkevonzó képessége megnyilvánulásának tekinti, s annak bizonyítékát látja benne, hogy az illető országban nagyobb a tőke határhaszna, mint más államokban. A negatív megközelítés ezzel szemben a folyómérleget tekinti önálló változónak, s a tőkemérleget derivatív mutatónak. Eszerint a folyómérleg tartós hiánya egyértelműen negatív jelenség, hiszen azt jelzi, hogy az ország többet költ, mint amennyi jövedelmet megtermel. Jelentős mértékű deficit huzamosan nem tartható fenn. A deficit ugyanis államadósságot generás, s az egy bizonyos szint fölé emelkedve a valuta leértékelődéséhez, kötött árfolyam esetén a globalizált és integrálódott tőke és pénzpiacok korában a belső reálkamatszint emelkedéséhez vezet. A leértékelődött valuta csökkenő importkeresletet és növekvő exportot generál, így a kereskedelmi mérleg javul, s ez a folyamat mindaddig tart, míg a folyómérleg deficitje meg nem szűnik.

Kulcskérdés az, hogy milyen lejáratú és formájú tőke áramlik az országba. Ha többségben van a rövid lejáratú likvid pénztőke, akkor külső vagy belső sokkok esetén gyorsan, akár néhány nap leforgása alatt ki tud vonulni akkora hányada, amely már komoly gondokat okoz az illető ország pénzügyi életében. Ha viszont a beáramlott külföldi tőke nagyrészt közvetlen befektetések formájában „tárgyiasultan” jelenik meg, akkor nem távozhat annyira hirtelen, így az uralkodó vélemény szerint az országoknak lehetőség szerint a hosszú lejáratú tőkéket kell előnyben részesíteniük a rövid lejáratúval szemben. Ha egy ország folyómérlege deficitessé válik, az azt jelenti, hogy a valutájából többet kínálnak eladásra mint vételre, vagyis a devizapiacon nemzeti fizetőeszköze iránt kisebb a kereslet, mint a kínálat. Ez pedig a valutája leértékelődéséhez vezet, mindaddig, amíg az új egyensúlyi árfolyam ki nem alakul.

A leértékelt valuta révén nő az export, csökken az import, s ezeken keresztül a folyómérleg egyensúlya helyreáll. A Marshall – Lerner feltétel szerint a folyómérleg kiigazításra a valutaleértékelés módszerét kell alkalmazni, de csak akkor, ha az importáruk és az exporttermékek iránti kereslet árrugalmasságának összege 1-nél nagyobb. Ha a d eficit ellen nem tesznek érdemi gazdaságpolitikai lépéseket, gyakran alakul ki a fizetési mérleg válsága, amely a mai vegyes árfolyamrendszerek és nagymértékben liberalizált tőkeáramlások mellett legtöbbször a valutaárfolyam válságában ölt testet. Jelentős negatív hatás lehet az infláció felgyorsulása, a lakosság vásárlóerejének csökkenése, ezen keresztül a l akossági fogyasztás, azon keresztül pedig a t ermelés csökkenése, a befektetők tömeges elfordulása stb Hosszas tétlenség után az Európai Központi Bank 2000 okt óbere és novembere folyamán mégiscsak

tevőlegesen interveniált a devizapiacokon az egységes valuta védelme érdekében (méghozzá több ízben is), de minden érdemi eredmény nélkül. Vagyis az euró leértékelődése immár kielégíti a valutaválság néhány kritériumát, mégsem beszélhetünk az egységes európai fizető eszköz esetében valutaválságról. A valutaválságok azonban elsősorban a feltörekvő országokat sújtják, amelyek jobban ki vannak szolgáltatva a befektetők értékítéletének, mint a fejlettek, de már nincsenek olyan reménytelen pénzügyi helyzetben, hogy képtelenek legyenek hitelhez jutni a nemzetközi pénzpiacokon. 1 Szabályként fogadható el, hogy a külföldi pénztőke már a leépülés pillanatát megelőzően elkezd kivonulni az országból, magával víve azt a szuperprofitot, amelyet a „művi gazdasági fellendülés” során zsebelt be. Ezt a t ávozást követi az értékpapír-piac összeomlása, amikor meredeken zuhan a részvények és kötvények

árfolyama. Ekkor természetesen a n emzeti valutát is leértékelik. A leértékelés eredményeként a r eálgazdaság valódi értéket hordozó objektumai tovább veszítenek értékükből, s így a külföldi pénzügyi manőverezők bagatell áron megvehetik azokat. A nemzeti vagyon nagyarányú leértékelését követően a nemzetközi pénztőke visszatér, megkezdi a felvásárlást az igen alacsony árakon, s újra kezdődik a nemzeti gazdaság értékének felfúvódása a forró spekulációs pénzekkel. Néhány ilyen ciklust követően az adott ország nemzeti tőkéje kénytelen felvállalni a harmadrangú szerepet saját országa gazdaságában, mert nem képes fenntartani működését a külföldi spekulációs tőke ismétlődő kivonása következtében. Kína gazdasága az utóbbi években óriási mértékben fejlődött, azonban az ország virágzásának más államok látják kárát. Az alacsony személyi költségek és az alulértékelt nemzeti valuta

Kína javára elszívja a befektetéseket a többi országtól. Az országba települő külföldi befektetők olcsón tudnak termelni és export körülményeik is kiválóak, miközben globálisan a külföldi befektetések visszaestek. Kínában egy gyári munkás havonta mintegy 100 dol lárba kerül munkáltatójának. A világ gazdasága visszaesik, nem könnyű nyereségesen termelni, az alacsony költséggel dolgozók fennmaradnak, a többiek tönkremennek. A defláció az árak általános visszaesését jelenti ami Amerikában ismeretlen fogalom, mely ha beindul, önmagát gerjesztő folyamattá válik. Az alacsony árak csökkentik a profitot, elbocsátásokat és a b efektetések visszaesését eredményezik. Az ázsiai országok általában óriási külkereskedelmi pozitív egyenleggel rendelkeznek, vagyis exportjuk igencsak meghaladja importjuk mértékét. A világkereskedelem azonban nem működhet megfelelően akkor, ha túl sok ország törekszik pozitív

külkereskedelmi mérleg elérésére, mert ez zavart okoz a s zabad kereskedelemben. Amennyiben Kína felülértékelné nemzeti valutáját, akkor erősíthetné az importot és gyengíthetné az exportot. Kína azonban Japánhoz hasonlóan nem tesz semmit, hiszen az a mesterségesen fenntartott állami cégek bukásához vezetne. Ázsia tehát tovább folytatja önpusztító gazdaságpolitikáját, hiszen a fő export célországok főként az USA nem képesek felvásárolni a termékeiket. Ázsia egészének inkább a belföldi értékesítést kellene erősíteni. Ezzel nem csak ők, de a Föld többi országa is kedvezőbb helyzetbe kerülne. Ritka az, amikor egy ország közgazdászai annak örülnek, ha a hazai gazdaságot gyengének nevezhetik. Nem így Kínában A jüan árfolyama 1995 óta a dollárhoz van kötve, de az amerikai valuta mélyrepülése miatt a jüan alulértékelt lett. Amerika és Japán ezért egyesült erővel arra próbálja rábírni Kínát, hogy

engedje szabadjára valutája árfolyamát. A kínai bankrendszer azonban még nincs felkészülve erre. Tény, hogy Kína egyike a gyorsan fejlődő országoknak, gazdasága évi 8%-os sebességgel növekszik – a világon valószínűleg a legdinamikusabban. De ha Kína megnyitja gazdaságát, milliók maradnak munka nélkül. A kínai import ez év első 8 hónapjában gyorsabban nőtt, mint az export és a fogyasztás is gyorsan nő, annak ellenére, hogy az idén járvány, szárazság, forróság és árvíz egyaránt sújtotta az országot. Az import és a fogyasztás növekedése gyengíthetik a jüant. Amerika akkor tudná a leginkább ellensúlyozni a Kínai versenyt, ha erősítené a dollárt. Amerika nyomást gyakorol Kínára, de Peking egyre inkább világhatalomnak érzi magát. Peking ellenállásának más oka is van: a banki kölcsönök 45%-a kétes. Kína valutája felszabadításával a bankok adósságot finanszírozó eszközeit gyengítheti Japán és Amerika

az alulértékelt jüantól fél, pedig a l egnépesebb országban esetleg kibontakozó, pénzügyi krízis súlyosabb következményekkel járhat. Kína éppen ezért akarja a fokozatosság elvét választani. 2 Kínában a gazdasági struktúra átalakítása elé került a növekvő egyes esetekben kritikus mértéket elérő munkanélküliség kezelése. A gazdasági növekedés lassulása a munkanélküliségi adatok növekedésében is megjeleni. A városi munkanélküliség jelentősen, kb. 70%-ra nőtt, ehhez járulnak a vidéki alulfoglalkoztatott, illetve munkanélküli tömegek, számuk a hivatalos adatok szerint 170 millió főt tesz ki. A kormány 80-90 millió fölösleges falusi munkást kíván a városokba irányítani. A munkaerőpiac évente jelentkező kb 14 millió embernek csak 8 millió új munkahely jut. Az új állások túlnyomó többségét a magánszektor biztosítja, amely már így is a városi foglalkoztatottság háromnegyedét adja. Az elmúlt

években az állami vállalatoktól leépítettek száma összesen 26,6 millió főm közülük 17,2 millió fő tudott újból munkába állni és 4,6 millió fő kap valamilyen segélyt, juttatást. Az újrafoglalkoztatottsági arány azonban az évek során jelentősen csökkent. A belső migráció, növekvő munkanélküliség azt jelenti, hogy Kína számára hosszú távon is nagy mennyiségű olcsó munkaerő áll rendelkezésre. A központi kormány és az állami fejlesztési bankok a költségvetési hiányt és a n agy infrastrukturális projektek finanszírozására ismételten több 100 milliárd értékben bocsátott ki speciális és specifikus államkötvényt. A pro-aktív fiskális politika egyenlőre folytatódik, mert a kormány megítélése szerint a gazdasági növekedés még nem önjáró, a belső kereslet állami felpumpálása szükséges a gazdasági fejlődés ütemének fenntartásához. 2002-ben az állami befektetések 23%-kal nőttek a belföldi

kereslet azonban továbbra sem kielégítő, a keresletnövekedésre irányuló politika nem eredményes. A lakossághoz eljutó plusz források elsősorban nem a fogyasztást, hanem a betétállományt növelték. A gazdaságpolitika új elemeként jelenik meg a költségvetési egyensúly megőrzésének fontossága, az adóbevételek növelése (ezen belül a k ülföldi vállalatok kínai adózási moráljának emelése) amely annak a jele, hogy a kínai kormány hosszú távon már nem tudja finanszírozni a költekezést. A kínai kormány kiemelten kezdett foglalkozni a munkanélküliség kezelésével a munkahelyteremtéssel. A pénzügyi rendszer reformja a bankrendszer piacosítása, a rossz hitelállomány csökkentése, egy új hitelminősítő információs rendszer kiépítése továbbra is fontos helyen szerepel a kormányzati gazdaság politikában. Míg a kormány egyrészről a gazdaság élénkítése érdekében nagyobb hitelkihelyezésre ösztönzi az állami

bankokat, már részről csökkenteni kívánják a rossz hitelek arányát, melyek elsősorban az állami vállalatokhoz kötődnek. A kínai központi bank elsősorban a kínai valuta árfolyamának biztosítására törekszik. A gazdaság külső versenyképességét növelni lehet pusztán a valuta felértékelésével (vagy a szükségessé váló leértékelés elhalasztásával), anélkül, hogy a termelékenységben vagy a termelés költséghatékonyságában az bármiféle tényleges javulás következett volna be. Ezt az eszközt gyakran alkalmazták korábban az egyes országok fizetési mérleg problémáik megoldása érdekében. A másik klasszikus monetáris politikai eszköz a devizagazdálkodás átalakítása. Az adott ország valutájának kivitelét bármilyen formában akadályozó szabályozás, azaz tőkemozgás útjában álló korlát, alkalmas lehet a valuta árfolyamának látszólagos védelmére, hiszen megakadályozza a s zélesebb piac erőinek

érvényesülését. Ha nem vihetem ki az árumat a piacra, senki sem tudja meg, mi lenne a piaci ára, így szabadon határozhatom meg én magam az árát. Ugyanígy, ha korlátozom a valuta külföldre való kivitelét, akár készpénz, akár hitelek, akár befektetések, akár nyereség-hazautalás formájában, akkor egyben megakadályozom, hogy szabad piaci árfolyama alakuljon ki. Ugyanakkor a korlátozás védelmet is jelent, hiszen a gazdaság gyengélkedése esetén megakadályozza a tőke elmenekülését az országból, illetve enyhíti a hirtelen árfolyam ingadozásokat. Kína mint Ázsia reménysége, vagy Kína mint globális probléma: ki tudná biztosan megmondani, hogy melyik alternatíva lesz a győztes? Kína felmérhetetlen fejlődési 3 lehetőségei még messze nincsenek kimerítve, de el kell ismerni, hogy a fejlődéssel együtt a problémák is nőnek. Mindebből következik, hogy Kína lassan egy olyan ország lesz, ahol a lehetőségeket és a

kockázatot pontosan mérlegelni kell. Ha Kínából világhatalom válik, ez nem kevesebb problémával jár majd az államok közössége számára, mintha Kína gazdasága és politikai rendszere zátonyra futna. Kína nyitása a külföld felé lényeges politikai döntés volt. Jelentős mennyiségű külföldi tőke áramlott be, ugyanakkor a kínai vállalatok külföldi beruházásai is napról napra növekednek. A nyitás természetesen leginkább a gazdaság területét érinti. 1978 előtt a kínai külkereskedelem főként az akkori szocialista országgal bonyolódott és csak a minisztériumoknak illetve állami bizottságoknak és ezeknek alárendelt külkereskedelmi vállalatoknak és helyi külkereskedelmi bizottságoknak volt külkereskedelmi joguk. A nyitás politikájának végrehajtása során bővült a külkereskedelmi partnerek köre, egyre élénkebbé váltak a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok a f ejlett nyugati országokkal. Ezzel párhuzamosan

fokozatosan enyhítette a külkereskedelem ellenőrzését. Miután Kína csatlakozott a világkereskedelmi szervezethez, fokozatosan bővült a külkereskedelmi joggal rendelkezők köre. Emellett Kína fokozatosan csökkentette vámtarifáit és enyhítette a devizagazdálkodási megkötéseket. Mindez pozitív hatással volt a kínai külkereskedelem fejlődésére. A kínai gazdaság megnyitásának másik fontos eredménye a külföldi tőke fokozott méretű bevonása. Mint számos fejlődő országban, Kínában is szűk keresztmetszetet jelentett az infrastruktúrális létesítmény viszonylagos fejletlensége, ami akadályozta a gazdaság fejlesztését. Az elmúlt 10 évben azonban Kína nagy erőkkel fogott hozzá a n agy szabású létesítmények építéséhez, s kiváltképpen az ázsiai gazdasági válság idején a belső kereslet bővítésével számos nagyszabású létesítmény felépítésébe kezdett. A tények bebizonyították, hogy ez rendkívül jó

hatással volt a gazdaság fellendítésére. A kilencvenes évek legelején megfogalmazott prioritások a m eghatározó elemei annak a stratégiai irányvonalnak, amely Kína politikai és gazdasági valóságát uralja mind a mai napig. Az adott időszakon belül is fellelhetők mindazon sajátosságok, amelyek az immár két évtizedes reformfolyamat egészét jellemzik. A szakaszhatárok ugyan elmosódottan jelentkeznek, de megmaradt az adminisztratív, a centralizációs, valamint a piacgazdasági mechanizmusoknak nagyobb teret adó decentralizációs időszakok dominanciájának várakozása. A modell nem bővült minőségileg új elemmel A piacgazdaságosodási folyamat előrehaladtával ma már politikailag nem vitatott a reformok szükségességének kérdése, azonban az alkalmazandó eszközök, az ütemezés kérdése újabb és újabb összecsapásokhoz vezet. A hatalmi elitek párt-, politikai és gazdasági összefonódása oly szoros, hogy végső soron a hatalmi

rendszer egészét erősíti a KKP szerepének, az ideológia fontosságának az utóbbi évben is hangsúlyozott fenntartása. A hatalmi struktúra jelenleg stabilabb, mint a társadalom. A tartósan gyors gazdasági növekedés középtávon biztosítja a j elenlegi politikai rendszer fennmaradását. A szerkezeti aránytalanságok, a mélyülő válságjelenségek ellenére a gazdaság növekedési üteme továbbra is meghaladja a világátlagot. A világ többnyire a reformfolyamat révén nagyhatalommá váló ország gazdasági növekedését, strukturális gondjainak kezelését csodálja. A makrogazdasági mutatók alapján valóban úgy tűnik, hogy maradéktalanul sikerült teljesíteni az 1978-ban megfogalmazott feladatot. A rendszer stabilitásának köszönhetően őrizni tudja az ún kínai szocialista piacgazdaság vívmányait. Az a program, amely a központosított irányításitervezési rendszer piaci mechanizmusokkal való összekapcsolására épült, gazdasági

és politikai nagyhatalommá tette Kínát. 4 A kínai GDP növekedési rátája 1979-1997 között a világon a legmagasabbnak bizonyult, éves átlagban 9,8 százalékos bővülése messze meghaladta a 3,3 százalékos világátlagot. 1997-ben a bruttó hazai termék összege 904,14 milliárd dollár volt, amelynek alapján a KNK a világ 7. legnagyobb gazdasági hatalmává lépett elő. Az egy főre jutó GDP összege azonban csak 734 dollár, így továbbra is a fejlődő országok közé tartozik. A GDP növekedését mérséklő restriktív intézkedések bevezetésére a gazdaság túlfűtöttsége miatt került sor, célja a bővülés 8 százalék körüli stabilizálása. A természeti csapások és az ázsiai valutaválság mélyülése azonban keresztülhúzta a számításokat: 1998 első felében a GDP növekedési üteme alig érte el a 7 százalékot. Az év második felének erőfeszítései ezért a 8 százalékos szint elérésére irányultak. A jelenlegi

nehézségek áthidalását célzó csomagterv legfontosabb elemei a belső fogyasztás növelése, az árvíz sújtotta területek újjáépítése és az infrastrukturális beruházások. A belső kereslet növelése az a vélt vagy valós makrogazdasági stabilizálóeszköz, amelytől az új strukturális váltást remélik. Maga a terv a kínaiak világviszonylatban is kiemelkedő megtakarítási hajlandóságára épül. A lakossági takarékbetét-állomány 1997 végén 560 milliárd dollár volt. Ez a teljes banki betétállomány 60 százaléka Az egy főre eső megtakarítás országos átlagban 453 dol lár, úgy hogy az egy főre eső jövedelem átlaga városokban évi 632,2, vidéken pedig 252,4 dollár. Meghatározó az a konfuciánus életfelfogást jellemző biztonsági tartalékolási hajlam, amelyet már nem a kényszertakarékosság motivál. A belső kereslet élénkítését célzó elképzelés éppen ezt a h agyományos szemléletet próbálja áttörni. A

nemzetgazdaság szerkezeti arányai a fő termelőágazatoknál érvényesülő fejlesztési prioritások alapján rendeződtek át. A mezőgazdaság, az ipar és a szolgáltatások súlyának változásai a gazdaságban némi lemaradása ugyan, de követik a világgazdasági trendeket. A gazdasági reformok húzóágazata, a mezőgazdaság extenzív tartalékai a kilencvenes évek elejére kimerültek. 1991-1997 között alig észlelhető elmozdulás a 4,8 százalékos növekedési átlagtól. Megoldást a tőkeintenzív termelésre való átállás jelenthetne, amihez azonban hiányzik a tőke. A központi költségvetésnek legalább 10 százalékát kellene a mezőgazdasági beruházásokra költeni ahhoz, hogy 4 százalékkal növekedjenek a terméseredmények. A nagy ellenállás miatt nem mertek visszatérni a ’80-as években általánossá vált felelősségi azaz bérleti rendszerről a nagyüzemi termelési formákhoz. A lakosság élelmezésében meghatározó szerepet

játszik a g abonaellátás. A termés 1978-1997 között 62,1 százalékkal nőtt nem sikerült megismételni az 1996-os 504,53 m illió tonnás rekordtermést, s a népesség növekedése az utóbbi években már meghaladja a gabonamennyiségét. A hiányt importtal kell pótolni. Amerikai becslések szerint Kína több százmillió tonna élelmiszerimportra szorul a következő 30 évben, ami nagymértékben befolyásolja majd a világpiacot. 1978-1997 között az ország ipari termelése átlagosan 10 százalékkal nőtt. Az iparvállalatok vagyona 1997 végére 1,39 milliárd dollárra emelkedett, ami 26,6-szorosa a húsz év előttinek. A könnyűipari termelés növekedésének üteme némileg meghaladja a nehéziparét, de az ipari termelés egészében még mindig a nehézipar dominál. A vállalati szektoron belül azonban nagyok a szóródások. A tulajdonviszonyok alapján állami, kollektív tulajdonú, magán és egyéb kategóriájú vállalatokra osztható rendszeren

belül az állami vállalatok nyújtották a leggyengébb teljesítményt. A bruttó termelési érték növekedési átlaga 1997ben mindössze 3,8 százalékot ért el, miközben a kollektív tulajdonú vállalatoknál 10,2 a z egyéni vállalatoknál 15,4 az egyéb kategóriába sorolható vállalkozások esetében pedig 30,2 százalék volt a növekedés mértéke. A gazdasági szerkezetátalakulás középpontjában jelenleg a s zolgáltatási ágazatok állnak. A külföldiek előtt korábban zárt szolgáltatási piacok egyre több területét nyitják meg a 5 befektetők előtt. A WTO-konformitás jegyében Kína gyors ütemben integrálódik a szolgáltatási világpiacokba. Az ágazat olyan speciális területei válnak hozzáférhetővé külföldiek számára, mint a reklám, a g eológiai feltárás és kutatás, az olajfeldolgozás, az épületgépészet, az ingatlanpiac, a várostervezés, a b ank és biztosítási piac, a turizmus, a komputerszerviz, az

óceánhajózás, a l égi és szárazföldi szállítás, az ügyvédi tanácsadás. A fejlett országokhoz képest azonban még mindig erősen korlátozók a szolgáltatási szektor protekcionista elemei. Az infrastrukturális beruházások impozáns méretei ellenére az ágazat hagyományosan szűk keresztmetszete a g azdasági növekedésnek. Környezetvédelmi szempontból az energiaforrások összetétele az energiatermelésben még 1997-ben is katasztrofálisnak minősíthető. Az energiatermelés más szempontból is súlyos gond A krónikus hiány következtében a t ermelési kapacitásnak mindössze 60 vagy annál is alacsonyabb százalékát tudják kihasználni. Előrejelzések szerint Kínának a gazdasági fejlődése fenntartásához 2010ben mintegy 550-600 milliárd kW villamosenergia-termelő kapacitásra lesz szüksége, ami csak külföldi beruházásokkal érhető el. Az energetikai ágazat viszonylag zárt területe a külföldi befektetéseknek. Vegyesvállalat

alapítására vagy együttműködésre csak az energiaelőállítás területén van lehetőség Külföldiek továbbra sem szállhatnak be tőkével az energiaátviteli létesítmények építésébe és üzemeltetésébe. A külvilág felé történt nyitás eredményeként megkezdődhetett Kína szerves kapcsolódása a világgazdaságba. Ennek következményeit három – egymástól mereven el nem választható – területen lehet lemérni. 1. A külgazdasági kapcsolatok fejlesztése 1979-től gazdaságpolitikai prioritás A nyitott kapuk politikájának sikerét mutatja az a növekedési pálya, amelyet Kína külkereskedelme volumenének folyamatos bővítésével, valamint a külföldi tőkebefektetések fogadó országaként 1979-1997 között bejárt. Külkereskedelmi volumenének összege 20,64 milliárd dollárról 325,1 milliárd dollárra emelkedett, azaz 15,8-szorosára nőtt. A dinamikus növekedés eredményeként az ország az 1978-ban elfoglalt 27. helyéről

1995-re a 10 helyre lépett elő, s pozícióját őrizni tudta 1998-ban is. Az import vonatkozásában ez a 27ről a 12-re, exportnál a 28-ról a 10 helyre való előrelépéshez volt elég Abszolút számokban kifejezve ez 1978-ban 10,89 m illiárd 1997-ben 142,36 milliárd dollár importot, illetve 1978-ban 9,75 milliárd, 1997-ben 182,70 milliárdos kivitelt jelentett. 2. Az önerőre támaszkodás elvére épülő kínai gazdaságban külföldi hitel felvételére csak a ’70-es évek közepétől, a működőtőke importjára pedig 1979 júliusától, a közös vállalatok működéséről elfogadott törvény megszületésétől van lehetőség. Az elmúlt húsz év gyakorlatának eredményeként 1993-től Kína – az Egyesült Államok mögött – a világ második legjelentősebb működőtőke-befogadó országává vált. A fejlődő országokba irányuló befektetések harmadát hasznosítják Kínában. Kínai statisztikák szerint húsz év alatt közvetlen külföldi

tőkeberuházásból 304.345 projektet, külföldi hitelből és kölcsönből pedig 1.528 projektet finanszíroztak Ezen időszak alatt 519,24 milliárd dollár közvetlen külföldi tőke befektetésére kötöttek szerződést, amelyből ténylegesen 220.141 milliárd dollárt használtak fel. Az országba beérkező külföldi tőke mennyisége 348348 milliárd dollárt használtak fel. Az üzleti világ érdeklődése nemcsak a gazdasági szereplői részéről nagy, mivel a külföldi turisták is növekvő számban keresik fel az ázsiai országot. Kína ma már a nemzetközi idegenforgalom 8. legjelentősebb célállomása A külföldi tőkeberuházásokkal, közös vállalkozásokkal kapcsolatos elvárások 1979 ót a lényegében nem változtak annak ellenére, hogy kezdetben magának a működőtőkének – válogatás nélküli – becsalogatása volt a k özponti feladat. A reformfolyamat előrehaladtával lényeges átrendeződés figyelhető meg az ágazati prioritások

terén. Mindvégig alapvető probléma volt, hogy a külföldi beruházások többnyire az improduktív 6 szféra felé fordultak: inkább a s zállodaiparba vagy a lakásépítésbe fektettek be, mint a modern technológiát hordozó ágazatokba. Ennek következtében dinamizáló vagy modernizáló húzóerőt sem jelenthettek a környező kínai vállalatok számára. 1996. április elsején léptek hatályba azok az intézkedések, amelyek a beváltatlan remények korrekciójára irányulnak. A vámtarifa szintjének 35 s zázalékról 23 s zázalékra való csökkentése előzte meg a külföldi vállalatok kedvezményeinek megszüntetését. 6000 tételből több mint 4000 árucikk vámtétele csökkent átlagosan 30 százalékkal. A differenciált csökkentés mértéke a versenyképes kínai termékek – bizonyos gyógyszerek, vegyszerek, teherautók stb. – esetében jelentősebb a kevésbé versenyképes ágazatok termékeinél elenyésző. A vámtarifa módosítására

azon kedvezőtlen hatások ellensúlyozása miatt volt szükség, amit a teljesen vagy részben külföldi tulajdonú vállalatok kedvezményeinek megvonása, a vámmentes árubehozatali jog megszüntetése okozott. A Kína számára fontos beruházások azonban – központi engedély alapján – továbbra is megkaphatják a kedvezményeket. A külföldi és hazai vállalatoknak azonos feltételek szerinti működtetése leginkább a közepes vagy kevésbé fejlett technológiát hordozó termékeket, valamint a kis- és közepes méretű külföldi beruházásokat érinti érzékenyen. Egy új vállalat létesítésének költsége ma már nagyjából 40 százalékkal magasabb, mint a változásokat megelőzően. A 30 millió dollár alatti beruházások vámmentességét 1997-ben a nagyobb beruházókét 1998 közepén szüntették meg. 3. A Különleges Gazdasági Övezetek a gazdasági nyitás előretolt helyőrsége Miután a külföldi működőtőke túlnyomó többségét a

hagyományosan fejlettebb keleti tengerparti területek gazdasági övezetei fogadják, a szigorító intézkedések is itt é reztetik leginkább hatásukat. A hivatalos kínai álláspont szerint azonban nem változott a külföldi beruházások, a K ülönleges Gazdasági Övezetek megítélése, csupán a f ejlesztési súlypontok változtak. Ez azt jelenti, hogy a keleti országrészek helyett a n yugati régió fejlesztését szorgalmazzák. A Különleges Gazdasági Övezetek szerepe nem változik, továbbra is kapnak támogatást. A változással mindössze az a k ör tágul tovább, amely gyakorlatilag az ország egészét foglalja majd magába. A kínai érvelés úgy is értelmezhető, hogy tulajdonképpen az ország egésze válik fejlesztési övezetté. Az 1996 április elsejével bevezetett intézkedések pedig mindössze részei a W TO-konformitásra tett erőfeszítéseknek. A nemzeti elbánás elvének kiterjesztése a külföldiekre végső soron előnyt jelent a

gazdaság valamennyi szereplője számára. A kínai érvelés további eleme annak feltételezése, hogy a kínai vállalatok kedvezőtlen helyzetben vannak az eltérő devizaelszámolási gyakorlat miatt, a külföldiek számára pedig az okoz kellemetlenséget, hogy nem foglalkozhatnak jüanügyletekkel. A változások tehát a visszás helyzetek feloldását szolgálják. A nemzetközi munkamegosztásba való bekapcsolódással a külföldi működőtőkeberuházások jelentősége végül is meghaladja az abszolút számokban mérhető eredményeket. A gazdasági modernizáció motorja a beruházásokhoz kapcsolódó külföldi technológiai, gyártási ismeretek átvétele, a menedzsment, a külföldi marketingtapasztalatok elsajátítása. A jelenlegi, protekcionista elemeket sem nélkülöző gazdaságpolitikai gyakorlat ennek következtében – a külföldi működőtőke pozitív szerepét megkérdőjelező viták ellenére – minden bizonnyal kitart az eddig sikeres

külgazdasági nyitottság mellett, amely a gazdasági stratégia meghatározó eleme. Kínai gazdasági szakértők tisztában vannak azzal, milyen szerepet játszott a külföldi segítség és verseny az ország modernizációjában, ezért igyekeznek megakadályozni, hogy mindezt feláldozzák a protekcionista lobbyérdekek oltárán. Kínának a gazdasági-műszaki fejlesztéshez szüksége van a külföldi tőkére, technológiára és szaktudásra. Ezek adaptációs közegei a Különleges 7 Gazdasági Övezetekben és a különböző elnevezésekkel és jogokkal felruházott fejlesztési területeken kialakított bázisok. A kérdéskör kapcsán szólni kell a fejlett és az elmaradott tartományok közötti külö9nbségekről. A GDP-hez való hozzájárulás mértékében ötvenszeres az eltérés a legnagyobb és a legalacsonyabb értéket előállító Kuangtung tartomány és Ninghszia-Huj Autonóm Terület között. Ez jelentős és feloldhatatlan társadalmi

feszültség forrása Eddig nem sikerült megállítani az ország hagyományosan fejlettebb és fejletlenebb részei közötti szakadék mélyülését. A területileg kiegyensúlyozottabb növekedésre, a fejletlen területek felzárkóztatására irányuló törekvések közrejátszanak mind a külföldi tőkebefektetők kiváltságainak szelektív megnyirbálásában, mind a központi kormányzat erőforrást elvonó és újraelosztó szerepvállalásának erősödésében. Gyakorlatilag a fejlettebb tartományokban termelt profit elmaradott körzetekbe való átcsoportosításról van szó, ami természetesen nem tetszik a fejletteknek. A központi kormányzat centralizációs és a tartományi kormányzatok önállósodási törekvései ellenérdekeltséget teremtenek, ami végül is gazdasági törésvonalak mentén megosztja az országot. Ezzel együtt erős az egymásrautaltság, az egység őrzésében való érdekazonosság is, ami megóvja az országot attól, hogy az

ellentétek kiéleződjenek. A világgazdaságban elfoglalt dobogós helyek, a statisztikai adatok jelzik a reform húsz évének gazdasági dinamizmusát, a teljesítmények impozáns voltát. A makrogazdasági mutatók mögé pillantva azonban előtűnnek azok a belső szerkezeti aránytalanságok, amelyek felfedik a kínai gazdaság és társadalom gyenge pontjait. A gazdasági fejlődés egyensúlytalanságai miatt Kína politikailag és társadalmilag sebezhetőbb, mint ahogy általában feltételezik. A reformfolyamattal egy sor olyan jelenség is beépült a rendszerbe, amely közvetlenül vagy közvetve veszélyezteti a t ársadalmi stabilitást. Az első ilyen az állami juttatásokkal földhöz, ingatlanhoz vagy bizonyos nyersanyagokhoz jutó kiváltságosok példája. A különféle vállalkozások működéséhez például az ingatlanügyletekhez, a tőzsdére való bejegyzéshez, az export-import joghoz szükséges engedélyek beszerzése már nehezebben tetten érhető

visszaélések körébe tartoznak. A munkanélküliséggel és a szociális háló hiányával párosuló korrupció növeli a lakosság veszélyérzetét. A társadalmi közérzet romlásának konkrét okait olyan jelenségekben lehet megfogalmazni, mint • • • • • • a gazdagok és szegények közötti különbség növekedése: a népesség leggazdagabb egyötödének kezében összpontosul a javak fele, míg a legszegényebb ötödé ezeknek mindössze 4,3 százaléka a munkanélküliség és a bűnözési hullám növekedése a klánszerű szerveződések újjáéledése, ami veszélyezteti a h agyományos vidéki önszerveződéseket, gyengíti az ellenőrzési mechanizmusokat a feketegazdaság terjedése, a triádok megjelenése az állami hivatalnokok és az alvilág összefonódásával nő a kisebb városok, települések, vidéki körzetek lakosságának kiszolgáltatottsága a hatalom ragaszkodik forráselosztási rendszere érintetlenségéhez, amelyben a

hatékonyság nem elsőrendű szempont. Ennek következtében igazi piacról sem lehet beszélni, csak annak szimulálásáról. A jelenlegi problémák kulcskérdésének tekintett vállalati veszteségek lefaragásához olyan szerkezetátalakítás vezet, amelynek eredményeként a m unkanélküliek 20 milliónyira becsült tömege újabb 10 m illiókkal nő. A kínai miniszterelnök valódi dilemmája a gazdasági 8 konszolidáció és a foglalkoztatottság szintjének csökkentése közötti választási kényszer. Az állami alkalmazottak 20-30 %-a tartozik az úgynevezett kapun belüli, rejtett munkanélküliek sorába. Elbocsátásuk szerény becslések szerint is legalább 9 millió fővel növelné a munkanélküliek kilátástalan tömegét. Elbocsátás helyett ezért számos helyen inkább rendkívül alacsony, a túléléshez éppen csak elegendő száz jüanos munkabért fizetnek. A mezőgazdaság 150 millió fős munkaképes korú feleslegével együtt a

munkanélküliség legalább 180-190 millió embert, azaz a munkaképes lakosság 28 %-át sújtja. Az alkalmi munkából tengődő belső migráció nagyságrendjét hivatalosan 70 millióra teszik, amit a nem hivatalos források megdupláznak. A foglalkoztatottság amúgy is szorító gondja tovább mélyül, a gazdaság képtelen felszívni ekkora tömegű munkaerő felesleget. ’91-’96 között mindössze 34 m illió új munkahelyet sikerült teremteni, miközben éves átlagban 14,5 m illió fiatal jelenik meg a munkaerőpiacon. Marad a mozgásszabadság adminisztratív korlátozása és a hosszabb távon demográfiailag súlyos torzuláshoz vezető szigorú népesedéspolitika. A társadalmi egyenlőtlenségek mélyülésével együtt azzal az időzített bombával is szembe kell nézni, amit a környezet pusztítása jelent. • • a légszennyezés 5-10 –szerese az amerikai városokénak. A veszély valódi nagyságának felméréséhez hiányoznak a

környezetszennyezést mérő műszerek és védőberendezések. Elkezdődött a természetes vízgyűjtők kiszáradása, az elsivatagosodás folyamata. Az urbanizáció és a talajerózió következtében a termőföld évente fél százalékkal csökken. A környezetszennyezés okozta károk becsült értéke éves átlagban a G DP 15 százalékával azonos nagyságrendű a Jangce áradása számos területen felerősíti a környezeti és társadalmi gondokat. Ezeksorából a gabonahiány a belső migráció bővülése, a városi funkcionárusokkal és a gazdagokkal szembeni erőszakos cselekmények számának növekedése emelkedik ki. Az elmondottak alapján meglehetősen lesújtó kép alakul ki a kínai viszonyokat illetően. Az azonban, hogy nyíltan lehet beszélni a problémákról mutatja, hogy a társadalmi konszenzus keresése a p olitikai stratégia részévé vált. Legutóbb a r eformok kezdetén volt erre példa Akkor a Mao Ce-tung örökébe lépett Teng

Hsziao-ping engedélyezte a kulturális forradalom utolsó évei fájdalmas történeteinek nyilvánosságra hozatalát amelynek bázisán leszámolhatott a négyek bandájával. Húsz évvel később Csiang Cö-min elnök készült Teng Hsziao-ping gazdasági örökébe lépni. Ebben az örökségben azonban számos feloldhatatlannak tűnő feszültség gyökerezett. Amint Hö Csiang-lian könyve is mutatja, a bajok még Csiang hatalomátvételét megelőzően keletkeztek. A tengi politika felelős a problémákért amiből azonban nem következik, hogy Csiang Cö-min alapvetően más irányba vezetné Kínát. A legfontosabbaknak az ázsiai válság által fenyegetett gazdaság növekedésének ösztönzését, az állami bankok megerősítését, a veszteséges vállalatok eladását vagy bezárását és több millió új munkahely teremtését jelölte meg. A túlburjánzó bürokrácia visszafogására karcsúsítani kívánja az állami tulajdonú vállalatok mellett az állami

apparátust is: három év leforgása alatt 4 millió fővel kell csökkenteni a köztisztviselők számát. Az öröklött és a reformfolyamat során felszínre került problémák közül súlyosságuknál fogva kiemelkedik a veszteséges állami nagyvállalatok és az elaprózott és befejezetlen beruházások ügye, a regionális és strukturális szintkülönbségek mélyülése, a gazdasági növekedés egyensúlytalansága, az infláció, az infrastrukturális szűk keresztmetszetek, a foglalkoztatottsági gondok, a demográfiai feszültségek, a mezőgazdaság extenzív tartalékainak kimerülése. Ezek közül a gazdaság túlfűtöttségének és az inflációnak a megfékezése sikeresnek bizonyult. 1997-ben a kiskereskedelmi árindex mindössze 0,8 9 százalékkal, a f ogyasztói árindex 2,8 százalékkal emelkedett. Az inflációs ráta alacsony szintjét 1998-ban is sikerült tartani. A gazdasági szerkezetátalakítás, az állami tulajdonú vállalatok reformja,

a rendelkezésre álló eszközök észszerű és hatékony felhasználása továbbra is az egyik legnagyobb kihívás a kínai gazdaság számára. A feladatok középpontjában, fertőző gócként a veszteséges állami vállalatok állnak, felszámolásuk nélkül az egyéb problémák sem kezelhetők. Világbanki becslés szerint 198-1997 között az állam teljesen feleslegesen mintegy 10 milliárd dollárt fordított ezen vállalatokra. Az irracionális vállalatszerkezet, a párhuzamos fejlesztések, a menedzsment hatékonytalansága, a t ermelés technológiai színvonalának elmaradottsága változatlanul jellemzi a rendszert. Az állami vállalatok mélyülő válsága az utóbbi évek belpolitikai és gazdasági vitáinak középpontjába emelte a tulajdonformák kérdését. Az állami és közösségi tulajdon elegyedése a rejtett privatizációval rendkívül bonyolult viszonyrendszert alakít ki a gazdaság szereplői között. Mivel a résztvevők egyikének sem

érdeke a helyzet egyértelmű tisztázása, a valós tulajdonviszonyokat inkább csak sejteni mint tudni lehet. Ezen a ponton válik némileg abszurddá az a gazdaságpolitikai igyekezet, amely a tulajdonreformot a tulajdonformák jelentősebb változása nélkül kívánja végrehajtani. A belső ellentmondások nemcsak rontják a miniszterelnöki cselekvési program hatékonyságát, de kizárják a radikális változás lehetőségét is. Középpontba a stabilitás és a fokozatosság elvét állították, tulajdonreformról – a politikai reformokhoz hasonlóan – manapság nem esik szó. A kilencvenes évek első éveiben az állami vállalatokra vonatkozó koncepció a privatizációra épült, amelynek részarányát a tulajdonformákon belül 30-33 százalékra tervezték csökkenteni. Az állami szektornak az ipari termelési érték alapján számolt részesedése 1997ben mindössze 27,2 százalék volt, a csökkenés azonban nem párosult a liberalizációs folyamatok

bővülésével. A privatizáció kifejezés tabunak számít a mai kínai szóhasználatban Jelenleg az állami vállalatok vezető szerepének fenntartása, a domináns szerep őrzése a kínai gazdaságpolitika egyik alapelve. Hivatalosan az állami nagyvállalatoknak 43 százaléka – nem hivatalosan kétharmada – veszteséges. Az állam újraelosztó szerepének megerősítése azzal jár, hogy a költségvetési bevételek jelentős hányadát fordítják továbbra is a veszteséges állami nagyvállalatok szubvencionálására, az elmaradottabb régiók támogatására. Ez azonban csak a fejlettebb régiók, mindenekelőtt a Különleges Gazdasági Övezetektől elvon nyereség átcsoportosításéval lehetséges. Csiang Cö-min pártelnök a részvénytársaságosítási formát kínálja fel megoldásként. Elvileg ugyan elvetették a magánosítás gondolatát, gyakorlatilag része a tulajdonformák diverzifikálásának. A nemzetbiztonsági szempontból fontos ágazatok

és tevékenységek – hadiipar, űrkutatás, energiaellátás, high-tech, pénzkibocsátás stb. – állami kézben maradnak őgy, hogy azokat konglomerátummá próbálják szervezni. A csődeljárás lehet a veszteséges állami vállalatok felszámolásának egyik módja. A megoldás szépséghibája, hogy az állami bankoknak több mint 600 milliárd dollárnyi kihelyezett kölcsöne fekszik az állami iparban. Banki oldalról képtelenség behajtani a hitelt, garanciát vagy jelzálogot, vállalati oldalról képtelenség készpénzre váltani az állóeszköz-állományt. A behajthatatlan rossz kölcsönök arányát hivatalosan 20 százalékra teszik, a Világban szerint azonban nagyságuk eléri a GDP 50 százalékát. 2001-re a rossz kihelyezések mértékét 10 százalékra tervezik csökkenteni egy bankkonszolidációs hitelkonstrukció bevezetésével. A csődeljárással szemben pedig a nyereséges és veszteséges vállalatok fúzióját részesítik előnyben. A

pénzpiacok, a bankrendszer, az értéktőzsdék korábban sokat bírált fejetlensége következtében a külső válságok kevésbé érintik a viszonylag zárt gazdaságot. Ennek következtében a belső egyensúlytalanságból eredő feszültségek, az országot sújtó árvízkárok 10 mélyebben érintik a kínai gazdaságot, mint a térségbeli pénzügyi válság. Csu miniszterelnök nem adta fel eredeti gazdaságpolitikai koncepcióját, de pragmatikus módon némileg visszafogta az állami vállalatok reformjának és a bankkonszolidációnak az ütemét. 1998-ban megkezdődött a kereskedelmi bankok átszervezése. Az utóbbi három év szigorú fiskális politikájának köszönhetően nem forog veszélyben a gazdasági makroökonómiai egyensúlya. A leértékelés esetleg megvédhetné a helyi termékeket attól, hogy helyükbe olcsó import jöjjön. Az export további növelése érdekében azonban sokat tenni már nem lehet, mivel a kérdés sokkal inkább az

ázsiai felvevőpiacok beszűküléséhez, mint a kínai árak versenyképességéhez kötődik. A kínai kivitelt legérzékenyebben a japán import drasztikus visszaesése érintette, amely azonban sokkal inkább kötődik Tokió problémáihoz, mint a kínai árak versenyképességéhez. A jen árfolyamának esése viszont Kína számára előnyös, mivel a GDP 18 százalékának megfelelő 120-140 milliárd dollár körüli külső adósságból 40 milliárd dollárnyi japán jenben halmozódott fel. A külföldi valutatartalékok 1997 novemberétől 1998 júniusának végéig mindössze néhány százmillió dollárral csökkentek. Az ország külföldi devizatartalékai 1997 végén 139,9 milliárd dollárt tettek ki. Nagyságát tekintve csak Japán előzi meg 220,8 milliárd dolláros tartalékával úgy, hogy az anyaországétól elkülönítetten kezelik Hongkong Különleges Adminisztratív Övezet 92,8 milliárd dolláros devizatartalékát. A megfoghatatlan

tőkekiáramlás növekedése mellett jelentős mennyiségű tőke áramlik be az országba. Az adósságszolgálati ráta 1985-ben 2,8, 1990-ben 8,5, 1997-ben 7,3 százalékot tett ki. 1998 első felében a k ülkereskedelmi többlet 22,4 m illió dollár, a külföldi közvetlen tőkebefektetések nagysága pedig 20,5 milliárd dollár volt. Ez az az alap, amely feloldja a l eértékelés kényszerét. A kínai gazdaság látványos eredményei ellenére őrzi a politikában is uralkodó ciklikusság éltető elemeit. Nem sikerült oldani azoknak a feszültségeknek a t öbbségét, amit a szűk infrastrukturális keresztmetszetek, a fejlett és elmaradott régiók közötti feszültsége, a mezőgazdasági termelés extenzív tartalékainak kimerülése, az agrárolló nyílása, a tőkehiány, a vagyoni különbségek növekedése, a szociális háló széthullása, a foglalkoztatottsági gondok, a migrációs és demográfiai problémák, az infláció elszabadulásának

lehetősége és a költségvetési hiány okoz. A felsorolt problémák ellenére Kína belső helyzete stabil A tartós, de enyhülő túlfűtöttségről tanúskodó, kiegyensúlyozottabb gazdasági növekedés középtávon biztosíthatja a belső stabilitás fennmaradását. Ezzel együtt világgazdasági és politikai súlyát, növekvő befolyását elsősorban nem annyira a minőségi – gazdasági, technológiai vagy tudományos – fejlettsége, hanem a mennyiségi tényezők – az ország mérete, népességének száma, természeti erőforrásainak gazdagsága, a g azdasági növekedés dinamikája – adja. A nemzetközi munkamegosztásban az iparilag fejlett országok számára a korszerű termékek és technológiák egyik legnagyobb felvevőpiacaként és a különféle bérmunka-konstrukciókban jól felhasználható, olcsó munkaerőforrásként, valamint bizonyos nyers- és alapanyagok, élelmiszerek, textíliák, többnyire könnyűipari termékek

szállítójaként jön számításba. A fejlődő országok számára viszont műszaki cikkek, technológiai berendezések és felszerelések forrásaként jut növekvő szerephez. Kína alapvetően a hagyományos nemzetközi munkamegosztás szabályai és törvényszerűségei szerint kapcsolódik a világgazdasághoz. Ennek ellenére ma már a v ilág egyetlen erőközpontjában sem kérdőjelezik meg Kína világpolitikai és gazdasági súlyát, nagyhatalmi szerepvállalásának lehetőségét, jövőbeli meghatározó szerepét. Kína és a külső – elsősorban fejlett – világ közötti kapcsolattartás mögött kemény gazdasági érdekek húzódnak meg. Kínai részről a továbblépés, a gazdasági-műszaki modernizáció kényszere determinál, a külföldi hatalmak részéről a nagy piac varázsa késztet engedményekre. Ezzel magyarázható az, hogy a 11 kínai külkapcsolati rendszer kereteinek tágítása a gazdasági-fejlesztési törekvések eszközül és

egyben célul is szolgálnak. Ezen a ponton találkoznak Kína és a Kína számára fontos partnerek érdekei. Kína egyelőre csak saját régiójában szeretne vezető szerepet játszani, de ez a r égió meglehetősen nagy, gyakorlatilag az egész Csendes-óceáni térség, és a mindenkori pekingi vezetők évről évre gazdasági háttérrel érkeznek az APEC, az Ázsiai, Csendes-óceáni Országok Gazdasági Együttműködési Szervezetének rendszeres csúcstalálkozójára. Idén Bangkokban Hu Csin-tao elnök már egy félig-meddig űrhatalom képviselőjeként mozgott a nemzetközi parketten, és teljesen egyenrangú partnernek látszott például Bush amerikai elnök mellett is, sőt udvariasan, de egyértelműen lesöpörte az asztalról az amerikaiak követelését a jüan, a kínai valuta felértékelésére, pontosabban azt mondta, hogy Kínának megvannak a maga érdekei, és megvan a m aga ütemterve a j üan teljes konvertibilissá tételére, amelynek része lehet a

valuta szabadpiaci lebegtetése is, majd egyszer. Bushnak tehát meg kellett tapasztalnia, hogyha nem ajánl valami ellentételt, akkor nem kap semmit. A kínaiakat a még oly látványos izomtáncoltatás sem hatja meg, és egyébként sem gondolják, hogy Amerika komolyan bele merne menni ebben az ügyben egy kereskedelmi háborúba. A jüan felértékelését egyébként érdekes módon a h atalmas kereskedelmi deficitet felhalmozott Amerikán kívül igazán nem sokan szorgalmazzák, a térség kisebb országai attól tartanak, hogy megrendülhet legfontosabb piacuk, a lassan világgazdasági lokomotívvá váló Kína. Amúgy a jüan árfolyamának kérdésétől eltekintve Kína ma már a kereskedelem, a beruházások liberalizásásának élharcosa, ahogy az a sikeres gazdaságokkal egy idő után lenni szokott, sőt sokan éppen ettől a szabadságtól, a mindent lehengerlő kínai exporttól félnek. Igaz, a térségben a kicsik hamar rájöttek, hogy aki sokat exportál,

annak importálnia is kell, vagyis Kína jelentős felvevőpiac, de azért ezt nem árt tudatosítani rendszeresen a partnerekkel. Argentína neve a latin ezüst szóból származik. A korai spanyol hódítóktól kapta nevét, akik nemesfém után kutatva szálltak partra a Rio de la Plata torkolatvidékén. A sors különös tréfája, hogy nemesfémeket ugyan ezen a mérsékelt égövi világon igen keveset találtak – az Dél-Amerikában mindenekelőtt Peru és Bolívia bányáiból került ki – de a vidék hamarosan Amerika és Európa egyik éléskamrája lett. Természeti adottságai és a főleg olasz és spanyol bevándorlók szorgos keze munkája nyomán Argentína a huszadik század elejére a világ egyik leggazdagabb országává vált. Az első világháború és az 1929-33-as gazdasági válság közötti időszakban Argentína az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében megelőzte Kanadát, Japánt, Hollandiát és az összes latin-európai országot.

Franciák, olaszok, spanyolok és portugálok nézték irigykedve LatinAmerika gyöngyszemét, ahol az átlagos életszínvonal csaknem elért Nagy-Britanniáét és az Egyesült Államokét. Buenos Aires csillogása vetekedett Párizséval, az élet minősége pedig jobb volt, mint az öreg kontinensen. Hetven évvel ezelőtt azonban valami végzetesen megroppant Argentína gazdasági és társadalmi szerkezetében. Kegyetlen katonai diktatúrák és jobbára tehetségtelen, korrupt polgári kormányok kezdték el váltogatni egymást. A gazdasági növekedés drámaian lelassult, és rendszeressé vált a t ermelés és a k ivitel csökkenése. A mindenkori rezsimek rövidlátó gazdaságpolitikája és felelőtlen költekezése nyomán rendszerint elszabadult az infláció, és drámai méreteket öltött az állam eladósodása, amit aztán gyakran csak az életszínvonal súlyos visszaesése árán lehetett megállítani. 12 Az elmúlt hetven év egyik válsága sem

hasonlítható azonban ahhoz, amit az ország napjainkban kénytelen elszenvedni. Argentína ma minden tekintetben csődben van Nemcsak az állam jutott a teljes fizetésképtelenség állapotába, hanem nagyon sok vállalat és az állampolgárok tömegei is. A banki kifizetések felfüggesztése nyomán azok sem tudnak hozzájutni a pénzükhöz, akiknek egyébként elvileg lenne, így a fizetésképtelenség drámaian továbbgyűrűzik és csődbe rántja a gazdaság elvileg egészséges szereplőit is. A nemzeti valuta értéke egyik napról a m ásikra felére-harmadára esett vissza. Félő, hogy ismét elszabadul a hiperinfláció, aminek megállítása a legutóbbi, tíz évvel ezelőtti stabilizáció legfontosabb eredménye volt. A bajok gyökere az a már száz évvel ezelőtt is hamisnak bizonyult, de az argentínai politikai osztályon belül talán a mai napig uralkodó felfogás, miszerint Argentína hatalmas és gazdag ország, amely egyedül is képes gyorsan fejlődni

– tekintet nélkül arra, hogy a hazai gazdasági tevékenység nemzetközileg versenyképes-e. a múlt század közepén a komoly állami eszközökkel támogatott importhelyettesítő iparosítás is ebből indult ki. Habár ez a gazdaságpolitika a hetvenes évekre jórészt kifulladt, az alapelv a politikai skála mindkét oldalán népszerű maradt. A gazdaságban uralkodó pozíciót szerzett hatalmas és hatékonytalan állami vállalatok dolgozói számára természetes volt, hogy rendszeresen magasabb béremelést harcoljanak ki annál, mint amit a h azai munka termelékenységének nemzetközi összehasonlításban mért növekedése megengedett volna. Mivel az export jövedelmezősége így rendszeresen leromlott, az állam a nemzeti valuta leértékelésével igyekezett a gazdaság versenyképességét helyreállítani. A gyakori és kiszámíthatatlan mértékű leértékelés viszont fűtötte az inflációt, és rendre meggyengítette a nemzeti valuta iránti bizalmat.

A leértékelés és az infláció mértékét csak tovább növelte a r endszeres, drámai költségvetési túlköltekezés, amit a munkásarisztokrácia és a politikai osztály éppolyan természetesnek tartott mint a félkilós marhahússzeleteket az éttermi tányérokon. A hiperinfláció Argentína gazdaságában gyakran visszatérő jelenséggé vált. 1991-ben fordulat látszott bekövetkezni a közgondolkodásban. Az akkori válságot megelőző, éves szinten ötezer százalékos pénzromlás annyira szétrombolta a n emzeti valuta iránti bizalmat, hogy az emberek tömegei menekültek a hazai pénztől: már a legegyszerűbb hétköznapi vásárlások során is mindenki a dollárt kezdte használni. Csak a dollár iránt volt bizalom. Innen származott az ötlet, hogy ezt a bizalmat „vegyék kölcsön” a nemzeti pénz hitelének újjáteremtése. A nagy újítás az úgynevezett „valutatábla” bevezetése volt némileg leegyszerűsítve a dolgot, a valutatábla azt

jelenti, hogy az ország jegybankja kizárólag annyi hazai pénzt bocsáthat forgalomba, amennyi külföldi keményvalutával rendelkezik, így a hazai pénz mögött száz százalék fedezet van. Maga a p énzkibocsátás mechanizmusa biztosítja ezt azáltal, hogy egységnyi hazai pénz teremtésére csakis az egyébként szigorúan rögzített árfolyam által megszabott mértékű külföldi keményvaluta megvásárlása révén kerül sor. Egyéb hazai pénzteremtési csatorna használata szigorúan tilos, így a központi bank semmiképpen sem nyújthat hitelt a költségvetésnek, de rendszerint még a kereskedelmi bankoknak sem. A megoldás sikere azon a feltételezésen alapul, hogy az állampolgárok és a v állalatok újra elfogadják majd a hazai pénzt, hiszen tudják, hogy annak minden egysége mögött teljes mértékű keményvaluta-fedezet áll és ezért értéke elvileg nem csökkenhet. (Kelet-Európában is több helyen használják a valutatáblát a nemzeti

valuta iránti közbizalom helyreállítására. Boszniában, Bulgáriában, Észtországban és Litvániában sikerrel működik a valutatáblalegalábbis egyenlőre) A valutatábla bevezetése kezdetben rendkívül sikeres volt Argentínában is. Az új peso árfolyama igen egyszerű és világos volt: egy peso éppen egy dollárt ért. A jegybank garantálta 13 a teljes és korlátlan átválthatóságot a százszázalékos tartalékfedezet alapján. Megugrottak a beruházások és gyorsan bővült a foglalkoztatás. 1991-92-ben Argentína több mint tízszázalékos reálgazdasági növekedést mutatott fel, és 1997-ig, egy évet kivéve, mindig pozitív és magas, négy-hat százalék volt a bruttó hazai termék bővülése. Úgy látszott, hogy az országnak sikerül végre kikecmeregnie a huszadik század pusztító vergődéséből, és képes lesz tartósan magas növekedésre – visszatérő hiperinfláció nélkül. A politikai osztály azonban nem értette meg a

valutatábla legfontosabb üzenetét. Ez az igen egyszerűnek látszó pénzpolitikai eszköz a bizalomvesztett gazdaságban csak akkor tudja kifejteni előnyös hatását, ha bevezetésével párhuzamosan a gazdaságpolitika egyéb elemeiben is drámai fordulat következik be. Ha ugyanis egy ország lemond az önálló, saját pénzpolitikáról, márpedig a valutatábla éppen ezt jelenti, akkor az eddiginél sokkal szigorúbb költségvetési és jövedelempolitikára van szükség. Érdemes ezt a nem könnyen felismerhető összefüggést Argentína negatív példáján keresztül szemügyre venni. A valutatábla bevezetését követő gyors kezdeti sikerek láttán megélénkült a hitelkereslet, először csak a beruházó vállalatoké, de hamarosan a központi és a tartományi költségvetéseké is. Gyors gazdasági növekedésre számítva ez nem látszott veszélyesnek, mert úgy tűnt, a termelés és az adóbevételek várhatóan gyors növekedése bőven megteremti majd

a hitelek visszafizetésének fedezetét. A fellendülést tovább fűtötte az állampolgárok hitelkeresletének megugrása a fogyasztási cikkek és a nagy értékű ingatlanok iránt. A hitelek nagy része persze külföldről származott, ami a valutatábla alkalmazása mellett teljesen természetes, hiszen mint láttuk, a valutatábla nem engedi meg a jegybanknak, hogy hitelezze a költségvetést és a bankrendszert, így azok mindenekelőtt külföldi kölcsön felvételével képesek növelni a belföldi hitelkínálatot. Szigorúan rögzített árfolyam mellett ráadásul a pesóban történő hitelezés sem látszott különösebben kockázatosnak, hiszen a leértékelés a valutatábla miatt kizártnak tűnt. Ez a logika azonban nem számol három igen fontos körülménnyel. Az egyik az hogy tartós gazdasági növekedés kizárólag tartósan hatékony termelés mellett lehetséges. Márpedig Argentínában a kilencvenes évek során a termelékenység növekedése végig

negatív volt. Annak ellenére, hogy a nagy energetikai és közüzemi vállalatokat sorban privatizálták és így a gazdaság néhány szektorában nőtt a hatékonyság, a mezőgazdasági és az ipari termelékenység vészesen csökkent, s mindez olyan körülmények között, amikor a fejlődő területeken elért nagyvonalú béremelések természetesen követendő példát mutattak a gazdaság összes többi ágazata számára. A felelőtlen jövedelempolitika súlyos következményekkel járt: a h azai termelés egyre drágább, az import pedig egyre olcsóbb lett. A növekedés lassan kifulladt, majd a legutóbbi három évben már visszaesés következett be. Mindazok a vállalatok, amelyek piacbővülésre számítva hiteleket vettek fel, most csak a termelés komolyabb visszafogása és saját eszközeik eladása révén tudták fizetni az esedékes törlesztéseket. Miközben a foglalkoztatás a fellendülés éveiben sem bővült, az utóbbi időben hirtelen megugrott a

munkanélküliség. Ennek mértéke Argentínában ma már 22 százalék! A másik tényező, amit a politika formálói figyelmen kívül hagytak, a történelmileg hagyományos argentin költségvetési fegyelmezetlenség és felelőtlenség volt. A központi kormányzat, de még inkább a politikailag igen befolyásos tartományok nyakló nélkül vették fel a hiteleket arra számítva, hogy a gyors gazdasági növekedés nyomán ugrásszerűen felszaporodó adóbevételekből gond nélkül vissza lehet majd fizetni őket. Meg kell jegyezni, hogy a tartományok számára még ez sem volt fontos, mert történelmi tapasztalatuk alapján joggal számítottak arra, hogy adósságaikat a központi költségvetés mindenképpen fedezi. Ha azonban a gazdaság növekedése megáll, netán egyenesen visszaesés következik be, akkor a költségvetés egyensúlya szükségképpen felborul, hiszen a kiadások jelentős része nem 14 csökken, vagy kifejezetten emelkedik (például a

munkanélküliségi és egyéb segélyek) miközben az adóbevételek drámaian visszaesnek. Könnyen beindul az adósságlavina, amikor már nemcsak az egyre nagyobb hiány, hanem a gyorsan növekvő adósság szolgálata miatt is újabb és újabb óriáshiteleket kell felvenni. A harmadik tényező sem kevésbé fontos. A modern gazdaságban a hírek és ismeretek sebesen terjednek és maguk is gyorsan „anyagi erővé” válnak. A modern közgazdaságtan fele lélektan: a várakozások és a tömegek viselkedésének szerepe felértékelődött. Argentínában ezek az erők drámaian és pusztítóan fejtették ki hatásukat: a nemzetközi és hazai hitel- és tőkepiacok gyorsan felismerték, hogy a valutatáblát mint egyetlen újítást leszámítva változatlan gazdaságpolitika nem fenntartható. Argentína politikai osztálya azonban hitt a csodában. Nem értette, hogy a valutatábla éppen hogy leszűkítette a gazdaságpolitka mozgásterét: ha a gazdaság

hatékonytalanságát már nem lehet többé rendszeres leértékeléssel ellensúlyozni, akkor egyedül a hatékony gazdálkodás kikényszerítése kínálhat kiutat. A valutatanács a hazai monetáris politikát kényszerzubbonyba bújtatta, nem volt többé szuverén pénzpolitika, azaz játéklehetőség a kamatokkal és az árfolyammal. A hazai pénzpiac teljes mértékben nyitott, változatlanul felelőtlen gazdálkodás esetén kétszeresen is sebezhetővé vált. Argentína legutóbbi tíz évének történetében a közgazdász szakember számára talán az a legszomorúbb, hogy a mostani csődöt előre lehetett látni. Minden bizonnyal ezt sokan Buenos Airesben is tudták: mégsem akartak, vagy tudtak cselekedni a válság elkerülése végett. Ha már egyszer a v alutatáblát bevezették és ráadásul az emberek elkezdtek újra hinni a nemzeti valuta értékállóságában, akkor végül mégis feladni az újjáteremtett bizalom alapján számító rögzített

árfolyamot, felér egy politikai és gazdasági földrengéssel. Hiszen itt már nem pusztán arról van szó, hogy néhány vállalat esetleg tönkremegy, mert képtelen lesz fizetni dollárban felvett vagy dollárhoz kötött adósságát a leértékelt hazai valutában képződő és a válság miatt egyébként is zsugorodó bevételéből. Amíg ugyanis az emberek hittek nemcsak a fix árfolyamban, hanem a h azai gazdaság fellendülésében is, addig igen sokan vettek fel fogyasztási és még inkább jelzáloghiteleket. Argentínában igen széles a középosztály, sokan kaptak komoly béremelést az utóbbi évtizedben, amire alapozva ugyanúgy viselkedtek, mint észak-amerikai kollégáig: nyakig eladósodtak. Csakhogy amíg Egyesült Államok gazdaságának nemzetközi versenyképessége magas dollárárfolyam mellett is változatlanul fennáll, addig az Argentínáról nem mondható el. Számítások szerint legalább 30 százalékos reálbércsökkenés szükséges ahhoz,

hogy Argentína gazdasága visszanyerje nemzetközi versenyképességét. Minthogy a névleges bérek lefelé merevek, vagyis a borítékban lévő pénz mennyisége nem csökkenhet, nem marad más hátra, mint a hazai valuta leértékelése. Ez lényegében azt jelenti, hogy Argentína nem engedhet meg magának egy ilyen széles középosztályt vállalatok tömege után most az emberek tömegei mennek tönkre. További tragédiát vetít előre az, hogy a politikai osztály nem látszik tanulni a múlt hibáiból. A válság okának az ország nyitottságát, magát a valutatáblát, a külföldi vállalatok és bankok uralmát kiáltják ki. Nem értik meg, hogy mindez önmagában eszköz, ami működhet kiválóan is, ha a gazdaságpolitika egyébként korszerű, felelős és fenntartható. De hogyan fog fejlődni Argentína befektetések, hatékony hazai munka és fizetőképes költségvetés nélkül? Észtország függetlenségének visszaállítása 1991. a ugusztusában

számos változást hozott a gazdasági intézményi keretein belül, Észtország mégis a rubel-övezeten belül maradt. 1992 első hónapjaiban nagy áremelkedések voltak, mivel az orosz nyersanyagok, ezen belül fűtőanyagok és más erőforrások ára többszörösére emelkedett ugyenezen év elején. Mivel 15 Észtország ipara számára a legtöbb nyersanyagot Oroszországból szerezte be, az áremelkedés az addig szabályozott árak eröltetett liberalizációját és ugrásszerű emelkedését vonta maga után.Amikor Észtország 1992 júniusában bevezette saját valutáját, az olajpala, az eledtromos áram, a közlekedés, a bérleti tarifák, a fűtés és a postai és kommunikációs szolgáltatások árai a központi és helyi önkormányzatok hatáskörébe tartoztak. Az 1992-ben bevezetett pénzügyi reform a gazdasági rendszerváltás sarkallatos pontja volt. Bevezetésre került a valutatábla, az észt korona konvertibilissé vált. A korona váltási

rátáját a DM-hoz rögzítették, az egyéb valuták rátái a DM rátáihoz illeszkedtek. Magánszemélyek és vállalatok is korlátozás nélkül válthatnak koronát külföldi valutákra. A korona váltási árfolyamának bevezetésén kívül a külföldi valuták eladása azt eredményezte, hogy a korona némely becslés szerint 7-8-szor olcsóbb lett, mint az a lakossági vásárlóerő-paritásból következett volna. Ez Észtország importját drágává tette, kedvezett a t ermékek és szolgáltatások exportjának és a b elfüldi inflációval szemben védelmet nyújtott a korona váltási árfolyamának. Az 1992 júniusában bevezetett rögzített váltási árfolyam azonos szinten maradt az euró bevezetésével is. A valutareform után azonban Észtországban nagymértékű volt az infláció: 1992 júniusától decemberéig az infláció 89,8% volt. A valutatábla működése sokkal kisebb lehetőséget hagyott a gazdaságpolitika lehetséges irányvonalának

kiválasztására. A reform kezdetén a t ermékek és szolgáltatások, de még a pénz és a tőke áramlását is teljes mértékben liberalizálták. A nyitott gazdaság kialakításának egyik oka a hazai piac kis mérete. A gazdasági hanyatlás és a kis lakossági vásárlóerő arra kényszerítette a vállalatokat, hogy termékeiket nagy hányadban exportáláják. A következő lehetőség a makrogazdasági körülmények és a gazdasági növekedés közötti összefüggéseket írja le. Az alacsony lakossági vásárlóerőhöz mért, alulértékelt korona megjelenik a termelés költségeinek csökkenésében és élénkíti a külföldi beruházásokat. A gyártás alacsony költsége a technológia és szakértelem terén eszközölt közvetlen külföldi befektetésekkel egyetemben növeli az exportot, ami a gazdasági növekedés alapja. A korona német márkához való rögzítése garantálja a valuta megbízhatóságát és a gazdasági környezet stabilitását.

Ha az előrejelzés magas inflációval párosul, a termelési faktorok növekedése a t ermelési költségek és a vásárlóerő növekedését vonja maga után. Tehát ha a rögzített valutatábla a kereskedelmi partner inflációjánál 5-6-szor nagyobb inflációval jár együtt, a valódi váltási rátát meg kell becsülni, ami akadályozza az exportot, növeli az importot, nő a külkereskedelmi deficit, mindez fizetési válsághoz vezethet. Ezen problémák kialakulását Észtországnak sikerült elkerülnie a direkt külföldi befektetések által támogatott rendkívül gyors szerkezeti változások során. Észtország esetében a korona valódi váltási értékét 1992-97 között átlagosan háromszor értékelték újra. 1993-97 között az import 11,6-szeresére emelkedett, míg az export csak 7,5-szörösére. Az észt gazdasági reformra jellemző, hogy a gazdaság egyetlen ágazatát sem részesítették előnyben, az átalakulás gyakorlatilag egyetlen

meghatározó tényezője a vállalatok gazdasági körülményekhez, különösen a nyugati piac igényeihez való alkalmazkodási képessége volt. Ezt a s zituációt a b izonytalan gazdasági helyzet, az árak mértékének gyors változása és a keleti piacok intenzív zsugorodása okozta. Az átalakuló gazdasági környezet hatása leginkább a gazdaság minden területén mutatkozó termeléscsökkenésben jelentkezett. A gazdasági változásokat főképpen az árak és a külgazdasági sokk befolyásolt. A GDP növekvő hanyatlása az 1990-94-es periódusban 36% volt. Az ipari termelés csökkenése 1991ben kezdődött és azévben elérte a 10%-ot. Gazdasági növekedésről 1995-től beszélhetünk A leginkább jövedelmező terület jónéhány vállalatnak az 1998 augusztusi pénzügyi összeomlás előtt az orosz piac volt. Ez a terület elsősorban az élelmiszeripar számára volt nagyon fontos Az orosz válság a közvetlenül érintett szektorokból szétterjedt a

gazdaság más területeire, 16 többek között a pénzügyi területre is. Az 1998-as és 1999-es év folyamán a gazdaság 4-5%os, az ipari termelés esetében még ennél is kisebb növekedésével lehet számolni Észtország a gazdasági válságból gyökeresen megváltozott gazdasági struktúrával került ki. A kereskedelem, szállítás és szolgáltatási szektor aránya gyorsan növekedett. 1989-ben a GDPből az ipari termelés 35,1%-kal, a mezőgazdaság 22%-kal részesedett A strukturális változások a mély gazdasági hanyatlás és a külkereskedelmi sokk ( a kereskedelmi szerkezet gyors változása és az Oroszországgal való kereskedelem hirtelen hanyatlása) eredményei, amelyek az ipari vállalatok számára voltak a legnehezebben áthidalhatók. Fontos kérdés, hogy az olyan hagyományos ágazatok, mint az ipari termelés és a mezőgazdaság, milyen mértékben kelthetők új életre. A külföldi közvetlen tőkebefektetés lehet az egyik megoldás a

fentebb vázolt szerkezeti problémák megoldására. A növekvő export egyik oka a lakossági vásárlóerőparitáshoz képest a nemzetközi pénzkereskedelemben alulértékelt ész korona, ami az észt munkaerőt nagyon olcsóvá tette (átlagos havi jövedelem 1992 végén 100 DEM, 1996 végén 413 DEM). A növekvő import a korona növekvő vásárlóerejéből következett. Az exportnövekedésért a gazdasági intézményi és strukturális változásai is felelősség tehetők. Az intézményi változások biztosították az új piacokra való kijutást (ez magában foglal különféle országokkal kötött szabadkereskedelmi egyezményeket, új kereskedelmi partnerekkel való kapcsolatokat és az észt termékek iránti keresletet növelő valóban megvalósuló minőségellenőrzési rendszert). A szerkezeti változások az új, magas technológiai igényű termékeket előállító alkalmazkodóképességben tükröződtek, melyek képesek voltak a növekvő hazai

termelési költségek ellenére megőrizni termékeik eladhatóságát. Ha kiértékeljük a korona valós elismerésének hatását, megfigyelhetjük, hogy különösen az észt belföldi költségek emelkedtek az iparosodott országok áraihoz képest. Ugyanekkor az észt korona néhány átalakuló gazdaságú ország pénzneméhez képest veszíteni kezdett értékéből. Habár az ilyen valós váltási érték a fejlett ipari országok magas árai miatt várható, mégis csökkenteni fogja az észt exportvállalatok versenyképességét ezeken a piacokon. Ennek eredményeként azok a vállalatok, melyek versenyképessége csökken, rákényszerülnek, hogy a keleti piacokkal kereskedjenek. Az USA dollár árfolyam emelkedése a n émet márkához képest 1996-ban és 1997 első hónapjaiban előnyösen érintette az észt exportőröket, mivel a márka értékének csökkenése az észt korona értékének csökkenését hozta magával. Észtország világgazdasági

integrálódását a liberális gazdaságpolitika és az állami szinten kötött szerződések segítették elő. A részvétel a kereskedelmi kapcsolatokat segítő szervezetekben olyan előnyöket jelentettek Észtország számára, melyet nem érhetett volna el a különálló országokkal folytatott kereskedelemmel. Az észt GDP szerkezete közeledett a fejlett ipari országokéhoz. Mivel a szerkezeti változások mély gazdasági válság és külföldi gazdasági sokk eredményei, melyek különösen nehezek az ipari vállalatoknak, ezért jelenleg az egyik legfontosabb kérdés az, hogy milyen lesz az olyan tradicionális ágazatok részesedése, mint az ipari termelés és a mezőgazdaság, vajon sikerül e ezeket a területeket újraéleszteni. Az állami gazdaságpolitika fontos szerepet fog játszani ezekben a s zerkezeti változásokban. Észtország komparatív előnyeit az alacsony munkaerőköltségek és az olyan termékek, mint az elektromos áram, fa és fémek

alacsony árai alkották. Az alacsony ár más, alacsonyabb költségtényezőjű területekről (mint például Oroszország) való import során alakult ki. Az észt korona alulértékeltsége az egyik olyan makroökonómiai faktor, amely kialakította ezt a helyzetet, de az infláció és a növekvő bérek a termelést egyre drágábbá teszik, a relatív előny csökken, akár el is tűnhet, aminek veszélye különösen a munkaerő igényes ágazatokban áll fenn. Az új befektetések és a gazdaság szerkezeti változásai azok a fő 17 tényezők, melyek a magasabb költségek szintjén is megőrizhetik az észt gazdaság versenyképességét. A világgazdaság fejlődésének az utóbbi 30-40 évében jelentkező egyik legmarkánsabb vonása a transznacionális vállalatok szerepének dinamikus bővülése volt. A vállalatok nemzetközi tevékenysége a komparatív előnyökre alapozott termékkereskedelem mellett egyre inkább jelentős tőkeáramlást kiváltó

formákat öltött. A külföldi értékesítést a külpiaci állandó jelenlét biztosításával igyekeztek elősegíteni. A helyi termelés elindítására kooperációs szerződéseket kötötte, licenceket, termékeket, márkaneveket adtak át. Már ezek a lépések is jelentős, országhatárokat átszelő tőkeáramlást keltettek. A tőkeáramlás szempontjából ugrásszerű növekedést a nyolcvanas évek közepétől azonban az jelentett, amikor a vállalatok nagyobb tömegben kezdték tevékenységüket nemzetközi méretekben szervezni. Világosan látszik, hogy a beruházási tevékenységben két időszakot lehet elkülöníteni. Az első periódus a hetvenes évek első feléig tartott. Ekkor a világgazdaságban bekövetkezett változásokkal kölcsönhatásban a működőtőke-áramlások sajátosságai is lényegesen megváltoztak. Ugyanebben az időszakban indultak meg azok a műszaki-technológiai változások is, amelyek a korábbi laza kapcsolódású

transznacionális vállalati hálózatok szoros integrálását, a termelés üzemi szintű nemzetközi specializációját lehetővé tették. A vállalati máködés valamennyi lényeges területén a cégek azt mérlegelték, hogy a tőke megtérülése szempontjából mely fö9ldrajzi régió vagy ország nyújtja a legjobb feltételeket. Megindult a vállalati tevékenységkörök nemzetközi méretekben történő átszervezése. Ez a folyamat természetesen rendkívül nagy mértékű nemzetközi ftkeáramlást váltott ki. A beruházások volumene nagyságrendileg nőtt meg. 1975 és 1985 között a folyó beruházások értéke a világtermeléssel, a v ilágexporttal és az összes beruházással egyforma ütemben gyarapodott, mintegy kétszeresére nőtt. A nyolcvanas évek második felében azonban ütemváltás következett be. Öt év alatt 1990-ig a működőtőke – befektetések éves értéke az 1975-ös szint nyolcszorosára nőtt, miközben a világ termelése az

összes export és a beruházások alig több, mint háromszorosra emelkedtek. Az 1990-es csúcs után a világgazdasági recesszió következtében átmeneti megtorpanás, 1992 ut án azonban ismét emelkedés következett – a tőkeáramlás mértéke 1993-ra elérte az 1990-es szintet, 1994ben pedig meghaladta azt. Ez a nagyszabású növekedés a vállalati stratégiák fent leírt korszakos változására, a globális vállalatok működésének elterjedésére vezethető vissza. A közép- és hosszú távú nemzetközi tőkebefektetéseknek közismerten két alapvető típusa van. A kettő közötti különbséget a tőkét befektető fél szándéka jelenti A pénzügyi befektető célja kizárólag a tőkéje után várható minél magasabb hozadék elérése. Ehhez kapcsolódik természetesen a befektetési kockázat csökkentésének motívuma is. A pénzügyi befektető ezért tőkéjét több, egymástól jelentősen eltérő területen helyezi el. Tőkéjéből olyan

portfóliót alakít kii, amelyben a legkülönbözőbb értékpapírok kapnak helyet: vállalati részvények és kötvények, állampapírok, pénzintézetek által kibocsátott értékpapírok. A különboző értékpapírokból összeállított csomag elnevezése után szokás a pénzügyi befektetőket portfólióbefektetőknek, beruházásaikat pedig portfólióbefektetéseknek nevezni. A pénzügyi befektetőktől eltérően a működőtőke-befektetők célja a megszerzett tulajdonrésszel a tulajdonosi jogok közvetlen gyakorlása. Motívumuk csak általánosságban véve és legfeljebb csak hosszabb távon a befektetett tőke hozamának maximalizálása. A tőkemegtérülés szempontja a működőtőke-befektető számára jellemzően nem közvetlenül, vagy nem csak az adott befektetésre vonatkozik. A transznacionális vállalatok működésében a befektetése, az érdekeltségek összességének, a t eljes rendszernek a h ozamát, megtérülését igyekeznek

maximalizálni. 18 A működőtőke – befektetéseknek sokféle formája képzelhető el. A tulajdonosi ellenőrzés megszerezhető már meglévő vállalat beolvasztásával vagy az azzal való egyesüléssel. Ebben az esetben vállalatok üzletrészei cserélnek gazdát, és a k ülföldi fél a t ranzakció keretében a vételárat a b ankrendszeren keresztül átutalja. Ugyanez történik a térségünkben zajló privatizációs folyamatban is. Elképzelhető, hogy a már létező vállalat tulajdonrészének kivásárlása során emelik az alaptőkét. Az alaptőke-emeléshez szükséges vagyoni hozzájárulás lehet pénbzbeli vagy tárgyi apport. Ugyanígy, a jogelőd nélkül, újonnan alapított vállalatok alaptőkéjének része lehet egyaránt pénzbeli vagy tárgyi apport. Mindezek a számbavételi problémák a tőkeáramlási és állományi adatok óvatos kezelését indokolják. A trendek azonban így is egyértelműen leolvashatóak. Nyilvánvalóan látszik,

hogy a nemzetközi működőtőke áramlásnak és a transznacionális vállalatok tevékenységének nagyon fontos szerepük van egy-egy ország, régió, de az egész világgazdaság működésében szerepük különösen akkor és ott értékelődik fel, ahol és amikor a külföldi tőkebefektetésekhez fejlesztési szükségletek, várakozások kapcsolódnak. Ez a helyzet most az átalakuló országokban. A tőkeáramlások hátterében a nemzetközi tőke és valutapiacok ingadozása is szerepet játszik. A valutakonvertibilitás nemzetközi elterjedése jelentős pénzügyi műveletek előtt nyitott lehetőséget. A termeléshez szükséges külföldi kapacitások telepítésével, felvásárlásával a befektető ország tőkései a donor ország valutájának erejét akarják kihasználni. A hazai valutával olyan országokban finanszíroznak beruházásokat, melyekben a valuta alulértékelt, és így az olcsóbbá vált beruházásokkal nagymértékű

költségmegtakarítást érhetnek el. A fogadó országok gazdasági növekedést, a GDP bővülését várják a beruházástól, hiszen a GDP bővülése vagy hazai vállalatok, hazai forrásokból valósítják meg, vagy ennek hiánya esetén a külföldi források által jöhet létre. A második eset vonatkozik különösen tőkeszegény közép kelet európai országokra, hiszen itt külső vagy belső források nem állnak rendelkezésre, így a gazdasági növekedésnek két forrása lehet: egyrészről a betelepült cégek termelése, másrészről azon hazai vállalatok termelésnövekedése, amelyek az előbbi cégek közvetlen vagy közvetett hatására képesek növelni a termelésüket. Akkor szerencsés igazán a külföldi működőtőke beruházások összetétele, ha egyrészt a gazdaság több szegmensében valósulnak meg, tehát nem csupán néhány multinacionális vállalat van jelen egy szektorban, hanem több szektorban is megjelennek a befektető vállalatok,

és nem csak a világméretű óriáscégek, hanem nemzetközi közép- és nagyvállalatok beruházásokat eszközölnek. A külföldi működőtőke különböző fajtái különféle hatás gyakorolhatnak a foglalkoztatásra. A zöldmezős beruházások megvalósításával létrejövő munkahelyek fontos szerepet játszhatnak a munkanélküliség enyhítésében. Nem szabad figyelmen kívül hagyni a beruházás jellegét, hiszen ha a beruházás épp az olcsó munkaerő miatt, csupán az olcsó termelési tényező kihasználása miatt települt az országba, akkor hosszú távon a további párhuzamos beruházások, illetve a kormányzat jóléti politikai intézkedése nyomán emelkedő bérekkel elolvadó versenyelőny az üzem továbbköltekezését, és az ott dolgozók munkahelyének megszűnését vonhatja maga után. Persze a kérdés korántsem ilyen egyszerű, hiszen ha a munkaerő árának növekedését nem pusztán mesterséges kormányzati beavatkozás okozta, akkor

annak más oka lehet, pl. az, hogy a munkaerőpiacon pótlólagos elhelyezkedési lehetőségek indukálódtak, melyek más változások eredményeképpen jöttek létre. Nagyrészt privatizáció során külföldi kézbe került beruházásoknál általános volt, hogy a racionalizálások keretén belül elbocsátott alkalmazottak rövid távon növelték a munkanélküliek számát. Ezen emberek részben a „vállalaton belüli munkanélküliek” voltak, akik csupán rontották a vállalati eredményességet. Ahhoz, hogy ők nem váljanak tartósan munkanélküliek részévé, kormányzati beavatkozás szükséges, aminek a g azdaság 19 átalakulásához, a szerkezetváltáshoz igazodóan kell megvalósulnia. A mindenkori kormányzatnak ezzel hosszú távon is számolnia kell, hiszen a fenntartható fejlődés állandó gazdasági átalakulást is generál, ami előtérbe helyezi az élethosszig tartó tanulási programok megvalósítását. 20