1929-1931-ig az átmenet évei.
Szép és jelentős versei születtek de még nem jelentik a pálya csúcsára való megérkezést.
Kiemelkedő versei:
-Életképek, leíróversek (Esik, Tiszazug, Favágó)
-Dalok (Harmatocska, Nyár, Bánat)
-Idéző versei (Ady emlékezete)
A korszak közepétől a munkásmozgalomban való aktív részvétele miatt megszületnek agitatív költeményei is(Tömeg, Lebukott, Szocialisták, Munkások).
József Attila világszemléletének gondolati, filozófiai előzményeit leginkább Hegel, Bergson, Marx, Fiend, munkásságában lelhetjük fel. Kevés olyan költő van a magyar irodalomban, aki ennyire következetesen formálta és fogalmilag végiggondolta esztétikai elveit. József Attilánál nem csak a forma minősíti, magyarázza a tartalmat, hanem a tartalom is minősíti, magyarázza a formát. (dialektikusság)
Költészetében gyakori a külvárosi táj képe, motívuma, amely a kapitalizmus világát kifejező forma. Az ábrándok nélküli valóságképnek felel meg a sivár külvárosi táj és e táj lakóinak sivár élete. A táj úgy fejez ki belső tájat, belső állapotot, hogy a tájleírás hogy a tájleírás, a tudatállapot rajza és a valóság egymásra rétegződik. József Attila legfontosabb motívumai a sivárság üresség érzését kifejező külvárosi táj, valamint az éjszaka.
Korszak versei:
1.) Holt vidék (1932)
Látszólag hagyományos tájleíró vers. A téli alföld az édesanyja szülőföldje (Szabadszállás) adhatta az élményanyagot. A táj bemutatása személytelen tárgyilagossággal történik, de nem érzelemmentesen. Hagyományos ábrázolási elem a téli alföld mozdulatlansága. (Petőfi), ill. az alföldi táj szimbolikus képe (Ady). A holt vidék tája önmagát is jelenti, ugyanakkor egy léthelyzet szimbólumává is formálódik. A természet, a történelem és a lét szemlélete rétegződik egymásba. A vers azt a „zörgő időt” mutatja be, amelyben az ember sorsán nem segíthet sem az isteni gondviselés, sem a mesebeli csoda. Nem segít a természet sem, az a táj, amelyben élnek, amelyet művelnek. A táj középpontjában egy tanya áll, tehát az ember lakhelye. A táj leírása ide jut el, de távolabbról indul.
1-es versszak - víz, pusztaság, ég, mező.
2-es versszak - tó, ladik.
3-as versszak - a táj mitikussá válik, a zörgő fagy és a csontos hó a halál képzetei.
4-es versszak - a szőlő.
5-ös versszak - a tanyai ház.
6-os versszak - az ól.
7-es versszak - tanyai szoba belülről.
Az utolsó versszak üzenete az, hogy az uraság számára nem is holt ez a vidék, a parasztoknak viszont mindig zörgő az idő. Nem segít rajtuk sem a lelki, sem a testi táplálék.
Meghatározó szerepe van az ellentéteknek:
Csönd=hangosság
Mozdulatlanság=mozgás
Magas=mély
Holt=élő
Van=nincs
A vers lényegét fejezi ki az is, hogy hiányzik a tél ellenpontja a nyár, vagyis ennek a vidéknek csak természeti értelemben lehet nyara.
2.) Külvárosi éj (1932)
A költői fordulat igazi kulcsverse.
Megtörténik benne a költői eszközök, motívumok kidolgozása és megváltozik a szemlélet. A költemény építkezése a szerpentin-hasonlat illemrációja: az utas mind többet és többet láthat meg a tájból, a benne élő emberekből. Éjszaka minden és mindenki pihen, de így is megmutatkoznak a különböző magatartásformák, az egyik ember kikapcsolódik a másik, végzi a munkáját (pl.: rendőr, elvtárs) sokan alszanak, de az alvás is sokféle. A versben a látomás és a valóság ugyanúgy elválaszthatatlan egymástól, mint az éber és álmodó ember.
Fontos motívumok:
a.) csönd: általában a sötétedéssel együtt jelenik meg. A teljes csönd a halál birodalma. A csönd egyben a sivárság élményét színező motívum, ugyanakkor az eszmélkedés alkalma is.
b.) víz, áramlás: mely megjelenik a nedvesség, nyirkosság képzetében, amely a szegénység kifosztottság motívumához kapcsolódik. A víz képzet egyszerre jelzi a forradalom elodázását és szükségességét, így alakul ki a mozdulni akaró mozdulatlanság képe.
c.) érc, vas: melyek a lényeg kifejezői. Utalnak a nehéziparra, a munkásságra, és arra a győzelemre, amely a szívós munka eredménye. A sorra vett motívumok megszervezett szövevényként hálózzák be az egész verset, így sokfelől nyílik rálátás, és az egyes nézetek egymás jelentéskörét gazdagítják, segítik értelmezni.
3.) Téli éjszaka (1933)
József Attila egyik legnagyobb összefoglaló verse. 1932-33.-as esztendők költői szintézise. A nyitó mondat („Légy fegyelmezett”) egyszerre önmegszólítás és az olvasóhoz intézett üzenet. A virrasztó ember magatartására utal, ami ahhoz szükséges, hogy mindent fel tudjon mérni és el tudjon viselni ezt a filozófiai nézőpontot rögzíti a vers indítása, igazi tere nem csak a tanya, és a város, hanem az űr a világegyetem is. A konkrét tájjelenet egy belső táj felépítéseihez szükséges. A Téli éjszaka tája és tele nem lelhető fel a természetben. A valóság tárgyi elemei beépülnek a világegyetem általános létezési törvényeibe. A konkrét látvány áttűnik az elvont értelmezésbe. A versben az emberi létre korlátozottságára kell rádöbbenni. Ezt a korlátozottságot erősíti a tanya és a hazatérő földműves képének ellentétes hangoltsága a 3. versszaktól. Az ötödik szakasz hasonlata már csak visszautal a tanya képére, az egész kép kozmikussá növekszik és előkészíti a 6. versszak elvont világát. A holt táj, az embertelenség és az éjszaka motívumához itt kapcsolódik a tél motívuma.
Ez a vers egyik csúcspontja. A világegyetem haranghoz válik hasonlóvá. A nyár végleg ellobban, a téli éjszakába érkezünk. Az elme nem csak hallja, hanem látja is a bezártságot, amely kozmikus magányra kárhoztatja az embert. A 10. versszak a vers legnegatívabb része, az embertelenség abszolút O pontja. A hideg űrből visszatér a földre. A versbeli világ uralkodó képe a városba tartó tehervonat, amely nemcsak a tanyát és a várost, hanem a világegyetemet és a tájat is összeköti. Az utolsó versszakban visszatérünk a kiindulóponthoz, a lírai hős itt rajzolja be önmagát is a képbe. A Téli éjszaka a feloldhatatlan ellentmondások verse. Alapellentéte az a tény, hogy az ember egy tőle idegen világban kénytelen élni.
A verset építő szerkezeti elemek:
1. dialektikus ellentétpárok:
Pl.: sötétség-színek, fények
Mozgás-mozdulatlanság
Közel-távol
Csend-hang
Nyár-tél
Szép-rút
Emberi jelenlét-ember nélküliség
2. egymásra épülő párhuzamosságok:
Pl.: konkrét táj és az elvont táj
Tanya és a város
Harmónia ígérete és a széttörése
Szív és az elme
Élet és a lét
Téli éjszaka és a külön kis téli éj
4.) A város peremén (1933)
Műfaja óda.
Bizonyos szempontból az agitatív versek folytatásának tekinthető. A munkásosztály szükségszerű győzelmét megcáfolhatatlan igazságnak tekinti benne a költő. A vers keretes felépítésű. A kereten belül pedig három szakasz különíthető el.
Felépítése:
1. Keret (1 és a 15-16. versszak)
A költő monológja ez.
Egy nagy hasonlattal kezd: a város peremén, alkonyatkor úgy rakódik le a korom, ahogy lelkünkre ül, szívünkre kövesedik a kor. A város pereme a költő és a munkásosztály színtere. Az osztály ittléte törvényszerű, a költőé viszont a sorsközösség vállalásának kifejezője. Nem egy bizonyos tájat ábrázol, hanem általánosít a külvárosi tájak jellegzetességeit, keresi.
2. Öntudatos elemzés (2-7. vsz.)
Az anyag gyermekeiként írja le a munkásosztályt. A tőkés társadalom is anyagelvű, (materialista) de csak a maga hasznát keresi, az anyag, a gép és a munkás viszonyrendszerében. Így mindenkivel ellentétes szerepet tölt be.
3. 8-10. szakaszban a gépet emeli ki a költő.
A gép az ipari társadalom jelképeként funkcionál, mely a burzsoáziát pusztulásba kergeti, a munkásságot viszont szolgálni fogja.
4. látomás a jövőről (11-14. vsz-ig)
A történelem szinte minden feltételt megérlelt a munkásság győzelméhez, ezért elérkezett a forradalom ideje, amely nem csak a társadalom forradalma, hanem a személyiségé is.
5. Újból a keret:
Kicsit megváltozott módon ismétli meg a versindítást. Visszaránt a sivár valóságba, a város peremén, egyelőre csak sivít a dal, s a korom rakódik továbbra is.
A vers néhány kulcsmondata:
-szív
-elme
-rend, törvény
5.) Elégia (1983)
Műfaja elégia.
A jövő benne csak elérhetetlen távlatként tűnik fel. A versindító helyzet szinte ugyanaz, mint az előző versben, de itt a munkásosztály jelenlegi helyzetén van a hangsúly. Ennek a versnek is fontos szervezőelve a szemlélődő magatartás és a teljes azonosulás kibontása. A külvárosi táj mozdulatlanul dermedt, nép a romok világa. Mégis ez a költő sajátja, otthon érzi magát benne, ezért az Elégia a hazaszeretet verse is.
6.) Óda (1933)
Egy lilafüredi írókongresszuson keletkezett egy friss, futó ismeretség nyomán fellobbant, hirtelen szenvedély hatására. A nagy szintézis versek sorába illik. A művet a beteljesülő szerelem, a harmonikus emberi kapcsolat verseként szokás olvasni. Figyelmesebben olvasva belátható, hogy a kapcsolat csak a képzelet sírján válik valóságossá. Éppen ezért, olyan általános érvényű a vers tárgya az emberi szerelem általában azé az érzésé, amely feloldja, megszünteti a magányt. A vers indítása a szemlélődő költőt mutatja a tájban amely, most egyértelműen harmonikus, nappali és nyarat idéző. A táj minden eleme a szeretett lény képét villantja fel. Az egyedüllét alkalmat teremt arra, hogy az alkotó leltárba vegye a történteket, számot vessen érzéseivel, eltervezze a folytatást. A vers ennek az érzésnek a részletes boncolgatása. A vers végén megjelenő utazás motívum visszaránt a valóságba. A szöveg számokkal elkülönített részekre tagolódik, de az egyes részek között átkötések találhatók. A záró motívumnak mindig megvan a megfelelője a következő rész elején.
Pl.: Az 1-2. rész: patakkép-vízesés hasonlat
Az 5-6. rész: elveszettség- otthonra találás
7.) Eszmélet (1934)
A vers a filozófiai igényű költészet egyik magyar csúcsteljesítménye. Nem egyetlen filozófiai rendszer merev alkalmazása, hanem szintéziskeresés. A mű lényege a sokoldalú rétegzettség. Az egyes rétegek hol egymásra épülnek, hol szembehelyezkednek egymással, és antiómákat (ellentmondásokat) alkotnak. Ez az ellentmondásosság jellemző a valóságra, az emberekre, és az egymáshoz való viszonyukra is.
A vers jellemzői:
-oxiómaszerű kijelentések
-aforisztikusság (életbölcsességet tömören szellemesen kifejező)
-szaggatott építkezés
-emigmatikus jelleg (talányosan, rejtvényszerűen közmondásos)
Olyan mű, amely a szemléletesség és az elvontság kivételes összhangját teremti meg, elhiteti hogy a filozófia és a költészet egy és ugyanaz.
A vers címe Bergson fő művének (Teremtő fejlődés) központi fogalma is. Bergson eszmélet fogalma, az élőlények általános sajátossága, maga az élet, két összetevője van, az értelem és az ösztön (intuíció) melyek állandó kölcsönhatásban vannak.
Szerkezete: 12, elkülönített számokkal, azonos formájú és ritmusú részből áll. A 8 soros versszakok jambusi 8-asokból és9-esekből épülnek fel.
Rímelése szimmetrikus, AB ABB ABA.
Három nagy egysége van:
1. egység:
I-V. részig: ez az első nagy szerkezeti egység, a képzet és a tett távolságát mutatja, illetve azt, hogy közben milyen tettek lehetősége merül fel a tudatban.
VI. rész: összegzés
3. egység: VII.-XII. rész: azt vizsgálja, hogy milyen legyen a következő magatartás, ha állandósulni kényszerül az eszmélet állapota.
2. nagy egység:
I. rész: Hajnalképpel indul, amely himnikus hangvételű. Az ösztön világa ez.
II. Itt az ösztön világa mutatkozik meg, az álomkép rendjében, és ezzel állítja szembe az ébrenlét diszharmóniáját.
III. Életrajziasan személyes, az éhezés állandó motívumából indul ki, ez a totális hiányt a boldogságtól való megfosztottság jelképezi. Ez az állapot alkalmas arra, hogy az értelem keresse a választ, a lét kérdéseire.
IV. A determináció (meghatározottság) gondolatát fogalmazza meg, amely azt jelenti, az eszmélkedő számára, hogy minden mindennel összefügg, és ez meggátolja a pozitív jövő megvalósulását. Az élő fa, és a hasított fa, kettőssége az egész és a széttört egész szembeállítása.
V. Illusztráció a determinációhoz egy életkép a gyermekkorból. (tüzelőbeszerzés)
VI. Összegzés, az ember ki akar törni, a determináltságból, szeretne egészségesen és szabadon élni, egyénként és a társadalom polgáraként, és ennek lehetséges programja szólal meg itt.
VII. Időbeli kettősséget figyelhetünk meg.
VIII. Mivel a cél a szabad ember létrehívása, ennek a lehetőségét keresi, de ez nem adott a jelenben sem. A jelen-világegyetem-börtönlátomásával ragadható meg.
IX. A szakasz lényege a világ és a személyiség egymás mellé állítása, az”arany öntudat” az eszmélet folyamatának csúcspontja, amely kettős arcolatú, egyrészt szeretet, másrészt küzdelem határozza meg.
X. Érzelmek nélküli élet képe.
XI. Értelem nélküli életképe. valójában életképszerű pillanatfelvétel, melynek témája, a „boldogság”, hőse pedig a disznó. Ezért itt a boldogság állati, vegetatív, emberhez méltatlan, értelemben értendő, azt is kifejezi, hogy az adott korban, léthelyzetben, lehetetlen az igazi boldogság.
Ismét a szemléletes és a nem szemléletes rétegek szintézise. Ténylegesen vasúti pálya mellett lakott a költő, ebből bontja ki a vállalt költői magatartást.
