Gazdasági Ismeretek | Pénzügy » Cserés Judit - Valutagazdálkodás

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Természettudományi Kar Házi dolgozat Nyíregyháza, 2003.november 20 Készítette: Cserés Judit 2003/2004. tanév I félév II. évfolyam gazdálkodási szak levelező tagozat A. csoport Bevezetés „ Egy kis, nyitott gazdaságban, mint amilyen Magyarország is, az árfolyam kettős funkciót tölthet be: egyfelől biztosítani hivatott a külgazdasági versenyképességet, másfelől viszont nominális horgonyként az infláció elleni küzdelemben is kulcsszerepet kaphat. " Az árfolyam fő funkciója, hogy a világgazdaságban bekövetkező változásokat közvetítse a belgazdaság szereplőinek. Lehetővé tegye a kereskedelmet a különböző országok között, amelyek eltérő nemzeti valutával rendelkeznek. Házi dolgozatomban az árfolyamrendszer-változás jelentőségét vizsgálom, különös tekintettel Magyarországra, mint „volt szocialista” országra. A magyar gazdaság kapcsolata a világpiaccal igen

szoros. A tanulmányom tartalmaz egy rövid magyarországi árfolyam-politika történeti áttekintést a forint bevezetésétől a gazdasági rendszerváltozásig, illetve a rendszerváltozást követő gazdaságpolitikai lépésekről. Kitekintést ad, hogy milyen hatása lehet Magyarország esetében az Európai Unióhoz történő csatlakozásnak az árfolyam-politikára. A különböző árfolyamrendszerek közötti választást az egyik legjobb gazdaságpolitikai eszközként tartják számon, az árak merevségéből és a rendelkezésre álló információ tökéletlenségéből származó torzító hatások tompítására. A tökéletes árfolyam-rugalmasság a gazdaságot érő sokkok forrásának és természetének függvénye. Az árfolyam-rendszer megválasztása egy fejlett ország számára függ az elérni kívánt gazdaságpolitikai céloktól, az ország strukturális jellemzőitől és a gazdasági döntéshozók hitelességétől. Egy fejlődő ország

nézőpontjából az árfolyam-rendszer megválasztásánál tekintettel kell lenni a fizetési mérleg miatti megkötöttségekre és a külső versenyképesség támogatásából adódó igényekre is. Fontossá teszi a témát, hogy az EU csatlakozás után az árfolyam-politikában is jelentős változások lesznek, illetve az árfolyam-politikával is segíteni kellene az EU csatlakozást. Az árfolyam-politika a monetáris irányítás eszköze A gazdaságpolitika elsődleges célja a fenntartható és gyors gazdasági növekedés, amely lehetővé teszi a foglalkoztatottság növelését, az életszínvonal emelését és a fejlett országokhoz történő gazdasági felzárkózást. A monetáris politikának a gazdaságpolitika részeként kell segítenie ezen célok elérését A Magyar Nemzeti Bank a monetáris politika vitelében egy kialakult és jól működő pénzpolitikai eszköztárra támaszkodik: • Kötelező tartalékráta • Refinanszírozás • Nyíltpiaci

műveletek • Árfolyam-politika Az árfolyam-politika a monetáris hatóságok egyik gyakran alkalmazott eszköze, amely egy célrendszer megvalósítását segítheti. Ilyenek például a külső egyensúly, a versenyképesség javítása, a dezinfláció, a kamatprémium, illetve (ezen keresztül) a tőkebeáramlás növelése stb. Az átmeneti gazdaságokban az infláció csökkentése hangsúlyos kérdés, ugyanakkor a gazdaságpolitika a növekedést is preferálja. Mindez azonban ellentétes irányú lépéseket kíván a g azdaságpolitikai döntéshozóktól. Egyfelől reálleértékeléssel javítani lehet az exportálók helyzetét, s ezen keresztül impulzust kap a növekedés, másfelől azonban a leértékelés általában erős növelő hatást gyakorol a különböző árindexekre (azaz inflációt okozhat). Meg kell jegyezni azonban, hogy az inflációs hatás nagyban függ attól, hogy milyen az importált termékek aránya az összfogyasztáson belül, illetve hogy

a hazai termelés és export mennyire importfüggő. Ezen kívül a piaci szerkezet (például a monopóliumok súlya) is hat az áremelési szándékok megvalósulására. Az árfolyamrendszer-választás elméleti jelentősége és kritériumai Mire jó az árfolyam? Lehetővé tegye a kereskedelmet a különböző országok között, melyek eltérő nemzeti valutával rendelkeznek. Ha valaki például acélt termel, akkor Németországban márkában, az Egyesült Államokban dollárban, Magyarországon forintban kalkulál. Azonban az acélnak a világpiacon csak egy ára van, mert a verseny egy árat követel meg. Az árarányok megfelelő alakítása az árfolyampolitika feladata, innen ered jelentősége is A különböző árfolyamrendszerek közötti választást hagyományosan az egyik legjobb gazdaságpolitikai eszközként tartják számon az árak merevségéből és a rendelkezésre álló információ tökéletlenségéből származó torzító hatások tompítására,

a piac tökéletlenségeinek kiküszöbölésére. Az optimális árfolyam-rugalmasság eszerint a gazdaságot érő sokkok forrásának és természetének függvénye. Az árfolyamrendszer megválasztása egy fejlett ország számára függ az elérni kívánt gazdaságpolitikai céloktól, az ország strukturális jellemzőitől és a gazdaságpolitikai döntéshozók hitelességétől. Egy fejlődő ország nézőpontjából mindezen felül az árfolyamrendszer megválasztásánál tekintettel kell lenni a fizetési mérleg miatti megkötöttségekre és a külső versenyképesség támogatásából adódó igényekre is. Az árfolyamrendszer tekintetében a választási lehetőségek széles skálája áll rendelkezésre. Egy ország kötheti árfolyamát egyedülállóan egy másik valutához, vagy valutakosárhoz, használhat csúszó árfolyamot, lebegtethet beavatkozásokkal, különböző műveletekre különböző árfolyamokat állapíthat meg, azaz megengedi a többes

árfolyamot és lebegtethet szabadon. Tehát a két véglet, vagyis a fixálás és a szabad lebegtetés között számos átmeneti lehetőség van, melyek tükrözik a különböző országok különböző adottságaiból fakadó igényeket. A választási lehetőségeket mutatja az 1 ábra, amelyet Ladányi Csaba ismertetett a Bankvilág (1993)című folyóiratban. Az egyes csoportok mögötti százalékok az IMF statisztikai megfigyelési körébe bevont országok megoszlását mutatják. 1. ábra Alapvetően fix rendszerek: kötés egy valutához 27% kötés egy valutakosárhoz 20% kötés előre megállapított határok közé 3% Alapvetően flexibilis rendszerek: indikátor által vezérelt árfolyam 3% menedzselt lebegetés 16% független lebegtetés 30% Az árfolyamrendszer megválasztásakor megkülönböztetett jelentősége van egyrészt annak, hogy milyen a h azai gazdaság és a világpiac közötti kapcsolat, másrészt annak, hogy milyen a h azai gazdaságpolitika

aktivitásának foka. Az első szempont az árfolyamrendszer megválasztása és az adott nemzetgazdaság nyitottságának, illetve zártságának meghatározása közötti összefüggést érinti. Ennek megfelelően a kis, nyitott gazdaságok hagyományosan rögzített árfolyamrendszert alkalmaznak. Ennek oka az, hogy az árfolyam ingadozása az exportőrök és importőrök jövedelmét változtatja, ami a nettó export (X) ingadozásához vezet. Lévén a n ettó export az összkereslet alkotóeleme (GNP= C+I+G+X), GNP = fogyasztás (Consumption) + bruttó (hazai és külföldi) beruházás (Investment) + a j avakra és sz olgáltatásokra fordított összes kormányzati kiadás (Government) + nettó export, az export és az import közötti különbség (X-M), ezért minél inkább ingadozik a nettó export az árfolyamváltozások miatt annál inkább megnő az üzleti ciklusok amplitúdója. Azaz recesszióban nagyobb mértékű munkanélküliség, fellendülés idején pedig

magasabb infláció és erősebb fizetési mérleg problémák várhatóak. Mivel a nagy belső piaccal rendelkező zárt gazdaságok esetén ezen összefüggés jelentősége a GNP-hez viszonyított nettó export alacsony aránya folytán kicsi, ezért esetükben a lebegő árfolyam használata terjedt el. A pontosság kedvéért meg kell említeni, hogy csak a l egfontosabb nemzetközi kulcsvaluták, azaz a YEN-EUR-USD lebegnek teljesen függetlenül egymással szemben, mivel kis országok esetén az egymással szembeni árfolyamok változásakor a valuta leértékelődése beépül a hazai árakba, a felértékelődés azonban nem vagy csak korlátozottan, mivel az árak lefelé kevésbé rugalmasak. Most vizsgáljuk meg, hogy milyen más megfontolandó tényezők vannak még az árfolyamrendszer megválasztása kapcsán. A nemzetgazdaságok egymás közötti kölcsönhatása két fő elem összetevőjeként írható le, melyek a következők: a fizetési mérleg és az

árfolyamrendszer. Mindkét elem természetszerűleg kölcsönösen függ egymástól. Az árfolyamrendszer választási lehetőségek vagy a fix vagy a flexibilis rendszerhez közelítenek. Ezen alternatívák és a nyitott illetve zárt rendszer közötti választás analógiája a következő gondolatmenetre épül: „A fix árfolyamrendszer választása egyenértékű a gazdaságpolitikai mozgástér korlátozásának elfogadásával, mivel az adott országban a gazdaságpolitikai lehetőségek tárházából csak azokat a kombinációkat választhatják, amelyek konzisztensek a fix árfolyam fenntartásának követelményével. Így tehát a h azai gazdaságpolitika kialakítása endogénné válik, azaz az ár folyam fenntartásából fakadó kötelezettségek elsődlegessége határozza meg. Röviden ez annyi, mint a nemzeti gazdaságpolitika mozgásterének csökkentése egy nemzetközi korlátozó tényező miatt. Ebben az általános értelemben a rögzített

árfolyamrendszer választása egyenértékű a nyitott rendszer előnyben részesítésével, azaz semmiféle elszigetelési törekvés nincs a nemzetgazdaság és a világpiac közötti kölcsönhatások korlátozására. Ezzel ellentétben a r ugalmas árfolyamrendszer választása elvileg a h azai gazdaságpolitika adott országra való korlátozását jelenti. Bármilyen hatása is legyen a követett politikának az az ország határain belül marad az árfolyam igazodásának következményeképpen. Ennek megfelelően más országok gazdaságpolitikájának hatása a hazai gazdaságra, szintén a határokon kívül reked. Valójában ez annyi, mint a hazai gazdaság elszigetelése a nemzetközi korlátozó tényezőktől. Ebben a tág értelemben a flexibilis árfolyam előnyben részesítése nem más mint a zárt rendszerre eső választás kinyilvánítása, amelyben az ár elszigeteli a hazai gazdaságot a n emzetközi környezet sokkjaitól. Vegyünk példát erre! Az olasz

líra, a közös piaci országok valutaárfolyam mechanizmusából (ERM) való kilépését megelőzően rendszerint felülértékelt volt a német márkával szemben, elsősorban gyorsabb inflálódásának köszönhetően. Az árfolyam-mechanizmus szabályai szerint azonban az ITL-DEM árfolyam előre meghatározott sávban tartásának érdekében nem csak az olasz, hanem a német jegybanknak is interveniálnia kellett a nemzetközi valutapiacokon konkrétan egy gyengülő líra esetén lírát kellett vásárolnia márkáért. Ily módon egy helytelen olasz költségvetési politika miatt bekövetkezett magasabb infláció a működtetett fix árfolyamrendszer miatt kihat a német gazdaságra, esetünkben a pénzkínálat növelésére kényszeríti a német jegybankot függetlenül attól, hogy valójában indokolt-e a német márka kínálatának növelése. Ugyanez a probléma lebegő árfolyamrendszer mellett nem okoz gondot, hiszen a német márkával szemben lebegő líra az

inflációs differenciáknak megfelelő mértékben leértékelődik, ily módon az olasz költségvetési politika nem hat a német pénzkínálatra, tehát a német gazdaság elszigetelte magát a lebegő árfolyammal a környezet hatásaitól. A másik fontos téma, melyre megkülönböztetett figyelmet kell szentelni, a hazai gazdaságpolitika előre látható aktivitási foka. A különbségek ebből a szempontból rendkívül markánsak Amint az fentebb megvilágítást nyert a fix árfolyam egy olyan kötelezettséget jelent, mely korlátok közé szorítja a nemzeti gazdaságpolitikát, így annak célkitűzései nem követhetők függetlenül. Ez a nyitott rendszerek tipikus jellemvonása. A rugalmas árfolyam ellenben olyan gazdaságpolitikai eszköz, ami biztosítja a hazai gazdaságpolitika korlátokkal nem járó részvételét a nemzetközi rendszerben. Ennek megfelelően a nemzetközi gazdaságpolitika a külvilágra való tekintet nélkül űzhető, tehát alapvető

jellemvonásai tekintetében a flexibilis árfolyam hasonló a zárt rendszerhez. Az árfolyamrendszer-választást befolyásoló tényezők Eddig az árfolyamrendszer megválasztásának természetéről volt szó. Azonban vannak más megfontolásra váró tényezők, melyek befolyásolhatják az eddigieket. A kérdéses szempontok technikai jellegűek és a következő három kérdésre összpontosítanak: a) milyen típusú zavaró tényezőknek van leginkább kitéve a hazai gazdaság b) milyenek a nemzetgazdaság strukturális jellemvonásai, c) mennyire közös a kockázat, aminek a h azai gazdaság és an nak kereskedelmi partnerei ki vannak téve, illetve az, hogy milyen célokat követnek. a) Milyen típusú zavaró tényezőknek van leginkább kitéve a hazai gazdaság: Beszélhetünk külső és hazai zavaró tényezőkről, melyek egyaránt lehetnek nominális és reál természetűek. Rugalmas árfolyam esetén bármely külső nominális sokk, amely változásokat

eredményezne más országok árszínvonalában kompenzálódik az árfolyam automatikus ingadozásával, így a zavaró tényező a nemzetgazdaság határain kívül reked. A hazai nominális sokkok -mint például a pénzpiaci egyensúlytalanságból eredőek - leginkább a rögzített árfolyamrendszerrel kezelhetőek. Például a hazai valuta túlkínálatát eredményező zavaró tényező fizetési mérleg deficithez vezet, ami a tartalékok csökkenésén keresztül a pénzpiaci egyensúly helyreállásával zárul fix árfolyamrendszert feltételezve. A zavaró tényező hatása ilyen körülmények között nem terjed át a reálgazdaságra, ami ez esetben a rögzített árfolyamrendszer működtetésének köszönhető. Hasonló módon a hazai valuta túlkeresletét eredményező sokk fizetési mérleg szufficithez vezet, ami a tartalékok növekedésén keresztül állítja helyre a pénzpiaci egyensúlyt a fix árfolyamrendszer működése következményeképpen. Az

árupiac egyensúlytalanságaiból eredő hazai reálsokkal szembeni legjobb rendszer viszont a rugalmas árfolyamrendszer használata. Ez azért van így, mert a hazai keresletet érő sokkok az árfolyam megváltozásához vezetnek, ami a külföld keresletének igazodását eredményezi és így nincs szükség olyan hatásra, amely a hazai kibocsátást növelné. Minden gazdaságnak szembe kell néznie nominális és reál szférát érintő sokkokkal egyaránt. Ezért az árfolyamrendszer megválasztását kizárólag a gazdaságot érő sokkok természetére építeni várhatóan működésképtelen javaslat. Így tehát ez a módszer csak korlátozottan alkalmazható b) A második választást befolyásoló technikai tényező a kérdéses gazdaság strukturális jellemzőivel kapcsolatos. Az ehhez fűződő elméletek az optimális valutaterület meghatározásával kerültek az érdeklődés középpontjába. Központi kérdéskörük a különböző gazdaságok közötti

munkaerő mobilitás fokának mértéke - illetve általánosabban a termelési tényezők mobilitási fokának mértéke - ami a g azdaság nyitottságát szimbolizálja a termelés inputjainak oldaláról. Konklúziójuk az, hogy a magas fokú tényezőmobilitás elősegíti a fix árfolyamrendszer használatát. A következtetés kiterjeszthető az áruk és szolgáltatások piacának nyitottságára. c) Az árfolyamrendszer megválasztásánál a harmadik megfontolást érdemlő technika. tényező a nemzetgazdaság összefonódottsága, pontosabban az, hogy milyen mértékhatára. vannak közös gazdaságpolitikai céljaik vagy űznek hasonló gazdaságpolitikát azonos attitűdjük miatt, netán a kettőt egyszerre. Ebben az összefüggésben elmondható, Hogy minél inkább közösek az egyes nemzetgazdaságok gazdaságpolitikai célkitűzései és minél inkább hasonló az attitűdjük, annál kedvezőbb számukra a fix árfolyamrendszer választása. A flexibilis

árfolyamrendszer választására pedig ellenkező előjellel igaz az állítás, azaz minél kevesebb a közös gazdaságpolitikai cél és minél inkább különbözne: az egyes gazdaságok attitűdjei, annál hasznosabb a rugalmas árfolyamrendszer alkalmazása. A nemzetközi tényezőmobilitás, a nyitottság és a közös gazdaságpolitikai célok mind a f ix árfolyamok használatát támasztják alá és a nyitott rendszerek tipikus jellemzői. Ezzel szemben ezek hiánya flexibilis árfolyamok használatát indokolja és zárt rendszerre utal. A fix árfolyamok rendszere A hazai pénzkínálat és devizapiacon történő jegybanki intervenció között közvetlen kapcsolat van. Amikor egy ország jegybankja külföldi eszközöket vásárol, ezzel a pénzkínálatot növeli. Ha a jegybank külföldi eszközöket ad el az a p énzkínálat automatikus csökkenését eredményezi. A jegybank mérlege mutatja, hogy egy konkrét intervenció miképpen befolyásolja a

pénzkínálatot, mivel a jegybank forrásai - melyek nőnek, illetve csökkennek - a pénzkínálat részét képezik. A jegybank meg is semmisítheti, más szóval sterilizálhatja az intervenció pénzkínálatra gyakorolt hatását a változás összegével azonos nagyságú ellenétes irányú művelettel. Amint arról már korábban volt szó: egy jegybank hozzákötheti a hazai valuta árfolyamát más ország, illetve országok valutáihoz, ha szándékában áll felső határ nélküli mennyiségben kereskedni saját pénzével és külföldi eszközökkel adott árfolyamon. Az árfolyam rögzítése érdekében a jegybank köteles interveniálnia hazai valuta túlkeresletének, illetve túlkínálatának megelőzésére. Hatását tekintve a jegybank kiigazítja külföldi eszközeit s ennek megfelelően a hazai pénzkínálatot, hogy ezzel biztosítsa az eszközpiacok mindenkori egyensúlyát a fix árfolyam használata mellett. A fix árfolyam használata egyúttal

csökkenti a m onetáris politika belső egyensúlyi célokra való felhasználhatóságát. Azaz fix rendszerben a monetáris politika nem használható a GDP alakítására, ezáltal a foglalkoztatáspolitikát sem szolgálja. Ugyanakkor az i s igaz, hogy az árstabilizáció tekintetében a monetáris politika ugyanúgy felhasználható az árfolyamrögzítést választó ország esetéhen. Fizetési mérleg problémák adódhatnak abban az esetben, ha a piaci résztvevők a fix rendszer központi árfolyamának a monetáris hatóság általi kiigazítására várakoznak. Ilyen irányú várakozások esetén ugyanis a magántőke áramlásán keresztül a tartalékok meredek csökkenése fog bekövetkezni. A fix árfolyamok bretton woodsi világrendszere, ahol az országok lényegileg egy tartalék valutához kötötték árfolyamaikat aszimmetrikus volt. A tartalékvalutát kibocsátó országnak ugyanis nem kellett fixálnia árfolyamát, így monetáris politikáján keresztül

jelentős mértékben képes volt befolyásolni a gazdasági tevékenységet mind otthon, mind külföldön. Ezzel szemben az összes többi országnak nem állt rendelkezésére a hazai és külföldi kibocsátás befolyásolásának lehetősége. Az aranystandard rendszerben érvényesült a szimmetria, ahol az összes ország az aranyhoz kötötte árfolyamát s ráadásul a pénzkínálat növekedésének is automatikus korlátai voltak. A nemzetközi pénzügyi- és árfolyamrendszerek változása Egy nyitott gazdaságban a gazdasági döntéshozók célja a belső egyensúly (fizetési mérleg egyensúly) fenntartása, azaz olyan folyó fizetési mérleg, ami képessé teszi az adott országot külföldi hitelek visszafizetésére, ugyanakkor nem is olyan pozitív, hogy ezzel képtelenné tegye a k ülföldet tartozásainak törlesztésére. A külső egyensúly meghatározása számos tényezőtől függ, beleértve az árfolyamrendszert és a világgazdasági feltételeket.

Mivel minden egyes ország makrogazdasági politikájának külföldön is van hatása, ezért az egyes országok azon törekvése, hogy belső és külső egyensúlyt érjenek el, függ a többi ország által alkalmazott gazdaságpolitikától. Az aranystandard rendszer magába foglalta a külső egyensúly elérésének automatikus biztosítását, azaz az aranypont mechanizmust. A deficitet és szufficitet követő arany ki- és beáramlás megszüntette a folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságát és így az országok külső egyensúlyának visszaállítása arányában hatott. A rendszer felhasználhatósága a belső egyensúly fenntartására már korántsem volt ilyen egyértelmű. Ennek ellenére a rendszer meglehetősen jól működött egészen az I. Világháború kezdetéig, amikor felfüggesztették működését. Azok a k ísérletek, melyek 1918 után történtek a háború előtti rendszer felélesztésére sikertelenek maradtak. Az 1929-es általános válság

után a visszaállított arany standard szétesett és a nemzetközi gazdasági integráció meggyöngült. Az időszak zavaros gazdasági feltételei közepette a kormányzatok a fő hangsúlyt a belső egyensúly elérésére helyezték, a külső egyensúlyproblémákat pedig a gazdaságok elszigetelésével igyekeztek megoldani. A végeredmény egy olyan világgazdaság lett, amelyben minden ország már csak javíthatott saját helyzetén a nemzetközi kooperációval. A Bretton Woods-i konferencia létrehozta a Nemzetközi Valuta Alapot (International Monetary FundIMF) azzal a cél lal, hogy az igazgassa az árfolyamrendszert, és egyfajta nemzetközi bank szerepét töltse be. Az IMF megalapítása a fix árfolyamrendszer kiépítésének reményében történt, ami a nemzetközi kereskedelem növelését tűzte ki célul, valamint a külső egyensúly elérését oly módon, hogy ne sértse eközben a belső egyensúly által támasztott követelményeket. Ezen cél

elérésére az IMF alapszerződése finanszírozási lehetőségeket biztosított a deficittel küzdő országok számára és megengedte az árfolyamok kiigazítását alapvető egyensúlytalanság felmerülése esetén. Minden ország a dollárhoz kötötte valutáját. Az Egyesült Államok pedig az aranyhoz kötötte a dollárt és 35 dollár/unciában állapította meg az árfolyamot, melyet kizárólag jegybankok használhattak. „A valutakonvertibilitás 1958-ban állt helyre Európában, a pénzügyi piacok egyre szorosabban integrálódtak, a monetáris politika pedig az USA-a kívül egyre kevésbé működött hatékonyan és a nemzetközi tartalékok mozgása ingadozóvá vált. Ezek a változások nyilvánvalóvá tették a rendszer gyengeségét. A külső és belső egyensúly eléréséhez ugyanakkor szükséges volt a költségvetési politika és az árfolyam felhasználása. Az árfolyam-ingadozás lehetősége megnövelte a spekulatív tőkeáramlásokat, ami

aláásta a fix árfolyamrendszert. Ehhez az is hozzájárult még, hogy az Egyesült Államokat külső egyensúlytalanság jellemezte. Az ehhez kapcsolódó bizalmi probléma onnan ered, hogy a külföldi országok által tartott dollárkészlet meghaladta az USA aranykészletét." Az 1960-as években folytatott amerikai makrogazdasági politika egyik oka volt az 1973 elején bekövetkező eseményeknek, s így a bretton woodsi rendszer bukásának. A túlexpandáló amerikai költségvetési politika a 70-es évek elején hozzájárult a dollár leértékelésének szükségessé válásához. Ráadásul minél magasabb volt az inflációba torkoló pénzkínálat növelés az USA-ban, a külföldi országok gazdasági döntéshozói annál inkább vonakodtak az infláció további importálásától, melyet a fix árfolyamrendszer miatt kénytelen voltak elviselni. Az 1971 tavaszán kezdődő válságok sorozata oda vezetett, hogy feladták mind a dollár aranyhoz kötését,

mind pedig az iparosodott országok valutáinak kötését az amerikai dollárhoz. A lebegő árfolyamok rendszere A bretton woodsi rendszer gyengeségei sok közgazdászt vezettek a lebegő árfolyamok melletti kiállásra, már 1973 előtt. Három fő érv szolgált a lebegtetés támogatására Az első a monetáris politika autonómiája. Abban az esetben ugyanis, ha a jegybanknak nem kell interveniálnia a valutapiacokon a fix árfolyamok fenntartása miatt, akkor a kormányzatok képessé válnak a külső és belső egyensúly szolgálatába állítania monetáris politikát. Az USA-a kívüli országok pedig nem lennének kényszerítve az infláció (vagy defláció) importálására. A második érv a szimmetria. Rögzített árfolyamok mellett a bretton woodsi rendszerben az USA mint a fő kulcsvaluta tartója képes volt a m onetáris feltételek kizárólagos diktálására az egész világ számára. Ugyanakkor az USA más országokhoz hasonlóan képes volt befolyásolni

a külföldi országokkal szembeni dollár árfolyamot is. A harmadik érv a valutaárfolyam automatikus stabilizátorként való felhasználásának lehetősége. Még aktív monetáris politika hiányában is a piac által meghatározott árfolyamok igazodása - az aggregált kereslet változásai esetén - segítené az országokat a belső és külső egyensúly fenntartásában. A spekulációs periódusok, melyek a bretton woodsi rendszert kisérték egy-egy árfolyamrendezéskor, szintén nem okoznak problémát lebegtetés mellett. A lebegő rendszerrel szemben viszont a következő ellenérvek merültek fel: A fegyelmező erő elvesztése. Ha a jegybank felszabadul a fix árfolyam fenntartásának kötelezettsége alól, akkor növekszik annak esélye, hogy inflációs politikába kezd a kisebb ellenállás irányába haladva. A spekuláció destabilizálása és a pénzpiaci zavaró tényezők. Az árfolyamváltozásra vonatkozó spekuláció jelentős méretű

instabilitáshoz vezethet a pénzpiacon lebegtetés mellett. Ez az instabilitás viszont negatív hatást gyakorol a belső és külső egyensúlyra, mivel a nettó export ingásán keresztül a nemzeti jövedelem szélesebb tartományban való mozgását eredményezi. Továbbá az is igaz, hogy lebegő rendszerben a zavaró tényezők hatása erősebb, mint fix rendszerben. A nemzetközi kereskedelem és beruházási tevékenység korlátozása. A lebegő árfolyamok a világpiaci árakat kevésbé előrefelezhetővé teszik így visszavetik a n emzetközi kereskedelmet és b eruházást a magasabb kockázatvállalás kényszere révén. Koordinálatlan gazdaságpolitikák. A bretton woodsi árfolyam-kiigazítási szabályok kiiktatása megnyitja a lehetőséget a versengő valuták előtt a világgazdaságot károsító versenyelőny-szerzési akciók kezdeményezésére. A nagyobb autonómia illúziója. A lebegő árfolyamok valójában nem adnak nagyobb gazdaságpolitikai

autonómiát az országoknak. A valutaárfolyam változásoknak olyan mindent átfogó makrogazdasági hatásai vannak, amelyeket a jegybanknak a legtöbb esetben kompenzálnia kell. Azaz a jegybanknak akkor is be kellene avatkoznia a valutapiacokon, ha nincs formailag kötelezettsége az árfolyam kötésére. Tehát a lebegtetés növeli a bizonytalanságot a gazdaságban anélkül, hogy nagyobb szabadságot adna a makrogazdasági politika kialakításában." Az 1973-tól 80-ig terjedő időszakban úgy tűnt, hogy a lebegő árfolyam megállja helyét és jól működik. Valóban nem volt esélye annak, hogy a fix árfolyamrendszer jól funkcionáljon az olajársokk és az azt követő világméretű ár- és értékarány rendeződések idején. A lebegtetés tapasztalatai azonban nem támasztják egyértelműen alá sem a rugalmas rendszer kritikusait, sem korai támogatóit. Félremagyarázhatatlan viszont az a tanulság, hogy egyetlen árfolyamrendszer sem képes jól

működni olyan időszakban, amikor a nemzetközi gazdasági kooperáció hanyatlik. Optimális valutaövezetek Robert A. Mundell volt az, aki először vázolta fel az évezredforduló talán legnagyobb jelentőségű pénzügyi eseményének, az Európai Monetáris Unió(EMU) létrehozásának elvi és gyakorlati lehetőségét. Két fő elmélete, az optimális valutaövezetek elmélete, illetve a Mundell-Fleming modell megszületésekor a világ gazdasági és pénzügyi rendszere teljesen más alapokon nyugvott, a BrettonWoods-i rendszer kellős közepére tehető ez az időszak. A közgazdászok figyelme ekkor elsősorban a fizetési mérlegek növekvő hiányára, elsősorban a kulcsvaluta országának, az USA-nak növekvő deficitjére irányult, ugyanis ez lassan kezdte aláaknázni az egész rendszer működőképességét. Mind inkább nyilvánvalóvá vált, hogy az ún e gyensúlyi árfolyamok nem képesek ellátni funkciójukat, s a r ögzített árfolyamrendszer ezen

irracionalitását Mundell ezt egy egyedi megközelítésből próbálta bizonyítani 1961-ben publikált tanulmányában, melyben az optimális valutaövezet (optimál currency area-OCA) elméletével először jelentkezik. Az amerikai közgazdász nem a rugalmas versus rögzített árfolyamok vitájában kívánt állást foglalni, egyik mellé letenni a garast. Tanulmányában abból indult ki, hogy fix árfolyamok esetén a fizetési mérleg egyensúlyhiánya az árak és bérek merevsége miatt periodikusan visszatérő problémát jelent. Kedvezőtlen piaci változások bekövetkezésének esetén ebben a rendszerben nincs meg az árfolyampolitikának az a lehetősége, hogy a szükséges cserearány-változásokat, vagyis a r elatív árak csökkenését indukálja, s a gazdaságok egyéb igazodásának lehetősége igen korlátozott. Ez két következtetést vont maga után: Egyrészt mindaddig, míg nem áll hasonlóan rugalmas eszköz a gazdaság rendelkezésére a fizetési

mérleg-hiány kezelésére, addig az adott országnak a rugalmas árfolyamrendszert kell fenntartania. Más oldalról megközelítve a problémát, az árfolyamrögzítés azon partnerekkel, illetve valutákkal tekinthető racionális döntésnek, amelyek esetében az exporttermékek keresletingadozásának valószínűsége minimális. Vagyis Mundell szerint egyik árfolyamrezsimet sem lehet abszolút értelemben minősíteni, a gazdaság konkrét körülményei határozzák meg, hogy a flexibilis vagy a fix árfolyamokat célszerű-e használni. Tehát minél inkább ki van téve az adott ország egy váratlan f7zetési mérleg problémának, és minél merevebb a munkaerőpiaca, annál inkább indokolt az árfolyammozgás lehetőségének biztosítása. Mundell tanulmányának központi kérdése, hogy mikor tekinthető optimálisnak egy valutaövezet. Mi is az a valutaövezet? A szerzőnk ennek kétféle definícióját adta: az a terület tekinthető valutaövezetnek, amelyen

belül a valuták közti átváltási arányok rögzítettek, illetve közös valutát használnak. A rendszer optimalitásának kérdését kétfelé kell választani A világon működő valutaövezetek egy-két kivételtől eltekintve mindig politikai célzatból jöttek létre. Ebben az esetben a valutaunió optimális jellegét az dönti el, hogy mennyire sikerült a központi hatalmat az övezeten belül kialakítani és f enntartani. Más a h elyzet akkor, ha önálló nemzetgazdaságok gazdasági érdekeik alapján döntenek a valutaövezet létrehozása mellett. Így az ekkor releváns kritérium az, hogy az övezetben való részvétel előnyei valamennyi résztvevő számára kimutathatóak legyenek. A valutaunió két típusa között lényeges a különbség gazdaságpolitikai szempontból. Abban az esetben, ha közös valutát vezetnek be, a résztvevők lemondanak az önálló monetáris politika lehetőségéről, ellenben akkor, ha a valutát megtartják és csak az

átváltási arányok rögzítését vállalják, a jegybankok saját hatáskörben dönthetnek pénzpolitikai kérdésekben. Maga az elmélet egy két országos modellre épül. Tegyük fel, aszimmetrikus keresleti sokk lép fel, azaz B ország termékei iránt valamilyen okból csökken a kereslet, vagyis A ország termékeire tolódik át, s en nek hatására B országban recesszió bontakozik ki az exportjövedelmek csökkenése miatt, továbbá nő a munkanélküliség. Ezzel egyidejűleg az A országban megjelenő többletkereslet élénkíti a gazdasági konjunktúrát, s növeli a foglalkoztatottsági szintet, de erősödik az inflációs nyomás is. Ha az A jegybank nem teszi meg az infláció elleni restriktív lépéseket, akkor a cser earányok B ország javára módosulnak, ami a keresletet visszairányítja B országba. Azonban ha A jegybank restriktív politikába kezd, megakadályozza ezzel az egyensúlyi állapotok visszaállását, s ennek következtében B

ország rákényszerül a t ermelékenység javítására vagy a r eáljövedelmek csökkenésére, ugyanis B ország relatív árainak csökkentése A ország változatlan árszintje mellett más módon nem megoldható. Ennek hiányában B országban mind a termelés, mind a foglalkoztatottság csökkeni fog. Erre adhat választ a k özös valutaövezet, ahol a k özös jegybank prioritása az lesz, hogy a d eficites ország munkanélküliségét leküzdje, nem pedig az aktív ország inflációjának letörése. Ezt úgy érheti el, hogy növeli az övezet pénzkínálatát, ami tovább élénkíti A ország gazdaságát és ár színvonalát, másrészt jelentősen segíti B ország igazodását. Ez a közös jegybanki intervenció egymagában azonban kevés az övezet optimális működéséhez, ehhez nélkülözhetetlen feltétel a termelési tényezők magas fokú mobilitása. Miért van ez így? A szabad magas fokú tényezőáramlás lehetővé teszi az országok számára,

hogy igazodjanak az aszimmetrikus sokkokhoz a monetáris politika hiányában is. Hogy működik ez? A keresletcsökkenés következtében munkanélkülivé vált passzív országbeli munkaerő a túlkereslettel bajlódó aktív országba költözik, míg a szabad tőkeáramlás következtében a strukturális változáshoz szükséges külső források elérhetővé vállnak a passzív országban székelő vállalkozások számára. Mindezek hiánya viszont logikusan azzal jár, hogy az árfolyam-politika lehetőségétől megfosztott gazdaságpolitika nem tud reagálni az aszimmetrikus sokkra. Így addig tekinthető optimálisnak egy valutaövezet (unió), amíg a tőke- és munkaerőáramlás megfelelő mértéke biztosított, azonban ezen mérték meghatározása nerc egyszerű feladat. Az OCA-elmélet kritikáját többek között McKinnon és Kenen prezentálta. McKiunon szerint az aktív árfolyam-politika nem feltétlenül jár pozitív hatásokkal, bizonyos feltételek esetén

a jövedelemarányok átrendeződéséből következő negatívumok meghaladhatják a leértékelés pozitív, foglalkoztatottságot növelő hatását. Kénen az optimalitás kritériumát illetően a gazdaságok deverzifikáltságát hangsúlyozta szemben a Mu ndell-féle tényezőmobilitással. Az aszimmetrikus sokkok bekövetkeztének lehetősége akkor a legkisebb, ha az országok, régiók gazdasága minél inkább deverzifikált, s í gy a g azdaságok csak korlátozottan érzékelik az árfolyam-politika hatását, vagyis képes lesz az övezet az optimális működésre. Tehát Kénen önmagában a szabad tényezőáramlást nem tartja elégséges és egyedüli feltételnek. Az OCA azonban csak egyik jelentős elméleti munkássága volt Mundellnek, hasonlóan fontos az ún. Mundell-Fleming elmélet, mely a g azdaságpolitika optimális cél-eszköz kombinációjához kapcsolódik. A döntéshozóknak meg kell határozniuk a gazdaságpolitika fő célját, s minden egyes

kiválasztott célhoz hozzá kell rendelni a leginkább megfelelő politikát (eszközt). Mundell ezen gazdaságpolitikai döntések meghozatalánál érvényesülő új szempontokra hívta fel a figyelmet. Teóriájában a következőt állítja: Feltételezve az egyes országok közti kamatlábkülönbségeket és a tökéletes tőkemobilitást, vagyis ha a tőkeáramlások kamatrugalmassága korlátlan, a belső egyensúly megteremtésében teljesen különbözik a monetáris és fiskális politika hatékonysága függően az ország méretétől, valamint az alkalmazott árfolyamrendszertől. Tehát a v álasztásnál (kijelölés, assignment) figyelembe kell venni, hogy az al kalmazott árfolyamrendszer fix-e avagy flexibilis. Illetve avagy° az érintett gazdaság nagy zárt avagy kis és nyitott terület. A rögzített árfolyamrezsim alapvetően determinálja az ország mind monetáris, mind fiskális politikáját. Ilyen rendszer mellett egyaránt figyelembe kell venni a

külső és belső egyensúlyi követelményeket. Fizetési mérleg hiány esetén három alternatíva kínálkozik A leginkább drasztikus, s csak más megoldás híján alkalmazott lehetőség az árfolyam kiigazítás, ettől azonban erősen ódzkodnak a döntéshozók. Másik lehetőség a monetáris politikai korrigálás, expanzió a fizetési mérleg aktívuma, restrikció a d eficit esetén. A harmadik választási lehetőség a fiskális politika megváltoztatása, a kiadások növelése aktívum, míg a r estriktív politika deficit mellett. Más és más azonban a választott politikák hatása a kamat és jövedelmi viszonyokra. Nyitott, kis gazdaságok számára nem releváns a monetáris expanzió lehetősége, nem sok sikert érne el ez a gazdaságpolitika. Mi az oka ennek? Bár monetáris expanzió hatására csökkenthető a fizetési mérleg aktívuma, de ez nem eredményezi a jövedelmi szint emelkedését, ugyanis ilyen országok esetén a belső kamatláb a

nemzetközi kamatok szintje által van determinálva. A belső reálkereslet növekedése az ellentétes hatásokat nem képes ellensúlyozni, a monetáris expanzió kamatlábcsökkenést eredményez, aminek következménye az erőteljes tőkekiáramlás. A jegybank kénytelen interveniálni az árfolyam védelmében, ez azonban pénzkínálat szűküléshez vezet. Mint látható, a kör bezárult, a belső pénzmennyiség növelését s az azt követő pozitív hatást nem képes e feltételek mellett elérni a monetáris expanzió. Alapjaiban fordul meg a „világ" rugalmas árfolyamrezsim mellett, ugyanis ilyenkor elsősorban az aktív monetáris politika nyújthat orvosságot a gazdaság egyensúlyhiányos állapotára. A különböző hatásokat összegezve meg lehet állapítani, hogy a fiskális politika nem képes biztosítani a gazdaság élénkítéséhez szükséges impulzusokat. A költségvetési expanzió következtében a magas belső kamatláb hatására oly

mértékben megerősödhet a hazai fizetőeszköz, hogy az a nemzetközi versenyképességet alááshatja. Ez, azaz a nettó exportbevételek visszaesése az oka annak, hogy a konjunktúrát stimuláló folyamatok beindulása ellenére sem következik be a t artós jövedelemnövekedés. Pont fordított a helyzet az aktív monetáris lépések megtételét követően, megindulnak mindazok a kedvező folyamatok, melyek képesek az egyensúlyi helyzetet visszaállítani természetesen mindez csakis a tökéletes tőkemobilitás feltétel esetén igaz. A helyzet természetesen változik nagy országok esetében, ahol az alapvető különbség abban van, hogy a nemzetközi kamatlábak alkalmazkodnak a belső piaci kamatokhoz, s ez az eltérő kiindulópont természetesen jelentkezik az alkalmazandó cél-eszköz kombinációk vonatkozásában is. Ebből következik, hogy mindkét árfolyamrezsim esetén mind a költségvetési, mind a monetáris politika alkalmazható az egyensúlyi

helyzet eléréséhez, az előzőekben említett negatív hatások itt kiküszöbölődnek. Az aktív monetáris politika hatására minden esetben bekövetkezik a kamatlábcsökkenés trendje, míg az aktív fiskális politika hatására csak ideiglenes az erős tőkebeáramlás, ugyanis hamar megszűnik az arbitrázs-lehetőség, mivel a nemzetközi kamatlábak gyorsan követik a nagy országét. Röviden összegezve, Mundell elméletének magva a következő: Noha Mundell alapvetően a keynesi tanokból indul ki, mégis a pénzkínálat növekedésének bővítése, kifejezetten hatásos lehet szerinte bizonyos körülmények esetén, ugyanígy a k öltségvetési politikát sem lehet abszolút értelemben jónak vagy rossznak kikiáltani. Azonban még egyszer fontos hangsúlyozni, hogy elmélete a tökéletes tőkeáramlás körében él, minél kevésbé működik a szabad tőkeáramlás, úgy módosul a modell. Nyitott gazdaságot feltételezve, a monetáris politikának nincs

hatása a foglalkoztatásra rögzített árfolyam mellett, míg a lebegő árfolyamrendszerben a fiskális politika nem tudja befolyásolni a foglalkoztatottságot. Ugyanakkor a fiskális politika erőteljes hatással tud lenni a foglalkoztatásra rögzített árfolyamrendszerben, vagyis ekkor a keynesiánus következtetések érvényesek, míg a monetáris politika lebegő árfolyam esetén tudja számottevően befolyásolni a foglalkoztatás szintjét, azaz a k lasszikus mennyiségi elmélet következtetései a helyesek. Következtetések a magyar árfolyamrendszerre vonatkozólag Magyarország szempontjából értékelve az első fejezet elméleti fejtegetéseit, a tények azt mutatják, hogy a magyar gazdaság kapcsolata a világpiaccal igen szoros. Ebből a szempontból tehát a rögzített árfolyamok használata indokolt. Számolni kell azzal, hogy a fix árfolyamrendszer választása egyben a g azdaságpolitikai mozgástér korlátozását is jelenti, hiszen a gazdaságpolitika

eszköztárából csak azok az elemek vehetők igénybe, amelyek egyúttal megfelelnek a rögzített árfolyam fenntartásából adódó követelményeknek. Ez adott esetben ellentétbe kerülhet foglalkoztatáspolitikai célkitűzéseinkkel és a külkereskedelmi mérleg javításának egyes módozataival. Továbbá arra is számítani kell, hogy a külföldi országok gazdaságpolitikája, illetve annak hatásai és sokkjai a m agyar gazdaságot is érintik. Ez arra hívja fel a figyelmet, hogy Magyarország esetében viszonylag aktívabb gazdaságdiplomácia szükséges a külföld keresleti sokkjainak csökkentésére. Az árfolyamrendszer választást befolyásoló technikai tényezők tekintetében nézzük először azt, hogy milyen típusú zavaró tényezőknek (sokkoknak) van leginkább kitéve a magyar gazdaság. Egyrészt a hazai nominális sokkok, - melyek az elkövetkezendő években pl. a költségvetés deficitjei miatt várhatóak - amint azt az első fejezetben

láttuk leginkább a rögzített árfolyamrendszerrel kezelhetőek. Másrészt a piacgazdaság kiépítésével együtt járó struktúraváltás miatt reálsokkok egyaránt várhatóak a hazai piacon. Ezek ellen viszont a l egjobb ellenszer - amint láttuk - a rugalmas árfolyamrendszer használata. Mivel igen nehezen eldönthető kérdés, hogy a reál, avagy a nominális sokkok fognak uralkodni a magyar gazdaságban, ezért ennek a technikai tényezőnek a vizsgálata újabb támpontot nem ad számunkra, s nem változtat az eddigi következtetéseken. A magyar gazdaság strukturális jellemzői tekintetében elmondható, hogy a termelési tényezők mobilitásának foka, a gazdaság nyitottságából adódóan magas, ami elősegíti és indokolja a rögzített árfolyamok használatát. Az árfolyamrendszer megválasztásánál az utolsóként tárgyalt technikai tényező a nemzetgazdaság összefonódottságának mértéke volt, mely szerint minél inkább közösek az egyes

nemzetgazdaságok gazdaságpolitikai célkitűzései és minél inkább hasonló az attitűdjük, annál hatékonyabb lesz számukra fix árfolyamrendszer választása. Tekintetbe véve Magyarország integrációs törekvéseit, s kis gazdaságából eredő érdekeit hosszít távon tekintve ez a technikai kritérium is a rögzített rendszer alkalmazását támasztja alá. Összefoglalóan, mivel kis, nyitott gazdaságot mondhat magáénak Magyarország, ezért a f entebb vizsgált árfolyamrendszer választási kritériumok alapján a fix rendszer működtetése kívánatos. Mégis, a piacgazdaság kiépítése során olyan tendenciák látszanak kibontakozni, hogy a v olt szocialista országok inkább a l ebegtetés irányába mozdulnak el, legalábbis rövid távon, bár hosszú távú céljuk egyértelmű. Ennek az oka, hogy a gazdasági struktúraváltás miatt megnövekvő infláció megakadályozza az árfolyam hosszabb időszakra való rögzítését. A magyarországi

árfolyam-politika történeti áttekintése 1. táblázat A fontosabb konvertibilis valuták forintárfolyama Év Angol font Francia frank Német márka 750,00 Olasz líra Svájci frank Svéd korona USA dollár 607,65 Holland forint 828,73 1968 nem kereskedelni kereskedelmi 1976 nem kereskedelmi kereskedelmi 1981 nem kereskedelmi kereskedelmi 1982 1983 1984 1985 1986 1987 1988 1989 1990 1991 1992 1993 Index (%) 1993/1968 1993/1976 1993/1981 7200,00 48 686,06 579,91 3000,00 14400,00 3951,00 1215,30 456,19 1657,46 784,81 1500,00 813,53 96,00 26,07 1372,12 788,19 1159,82 478,76 6000,00 2078,77 7902,00 6354,41 912,38 582,11 1569,62 1266,33 1627,06 1394,64 52,14 27,87 1576,38 1581,81 957,52 619,46 4157,54 3094,50 7096,90 6420,93 6478,37 6434,33 6483,25 6722,31 7699,13 8972,70 9671,85 112,56 131,77 139,24 138,18 649,26 561,29 564,03 552,30 561,12 662,41 782,00 847,12 927,30 11,62 13,24 14,95 16,23 1409,69 1375,87 1502,61 1504,03 1518,69 1876,82 2321,28

2553,47 2789,36 37,74 39,96 45,00 49,51 1551,92 1514,25 1678,87 1695,85 1712,76 2117,44 2615,65 2873,86 3146,53 39,14 45,03 50,67 55,62 31,11 27,17 28,28 27,48 26,32 30,81 36,24 38,77 43,10 52,78 60,24 63,42 58,47 1756,40 1806,29 2030,07 2054,25 2035,65 2559,50 3155,26 3450,92 3614,55 45,61 52,14 56,34 62,31 696,07 589,53 557,50 582,35 584,19 643,61 741,33 822,77 916,74 10,68 12,34 13,62 11,81 3429,77 3663,12 4267,12 4804,25 5010,70 4583,06 4698,70 5042,36 5909,58 63,20 74,72 78,98 92,04 96,0 174,9 194,7 133,5 177,9 262,1 298,7 315,4 351,2 370,8 341,8 358,4 60,9 112,1 187,9 454,1 395,3 354,8 101,8 123,3 169,7 153,4 221,4 268,4 A külföldi valuták árfolyama „A forint - névleges - aranytartalmát 0,07575 grammban határozták meg, és ennek a külföldi valuták aranytartalmához való aránya (aranyparitás) szabta meg azután a valuták hivatalos forintárfolyamát. Miután a világpiacon érvényesülő árak szinte kivétel nélkül dollárban jelentkeztek, és a

dollár volt a Bretton Woods-i monetáris rendszer kulcsvalutája is, így a „bázisárfolyam" nálunk is a dolláré lett: a dollár 0,8888 grammos és a forint ,07575 grammos aranytartalma alapján a dollár hivatalos árfolyamát 11,74 f orintban rögzítették, és a többi valuta árfolyamát azoknak a Bretton Woods-i rendszerben megszabott fix paritása határozta meg. Hasonló alapokon került sor a későbbiekben más valuták - például a KGST-országok nemzeti valutái - árfolyam meghatározására is. Az 1961-ben 0,987412 gramm aranytartalomra alapozott szovjet rubel forintárfolyama így lett 13,044 forint, ami természetesen megfelelt a dollár és a rubel közötti aranyparitásnak is. Ezek a h ivatalos árfolyamok később a devizaforint nevet kapták. A devizaforint „túlélte" még az árfolyamrendszer 1968. évi korszerűsítését is A Magyar Nemzeti Bank egészen 1975 végéig hivatalosan jegyezte, de a gyakorlati elszámolásokban 1968 óta nem

került alkalmazásra. Használata lényegében csak statisztikai számbavételi és tervezési célokra korlátozódott. 1976 január 1-jével a devizaforint jegyzését a Magyar Nemzeti Bank felfüggesztette, s ennek megfelelően megszűnt statisztikai és tervezési célokra történő használata is. Bár a f orint megteremtését követő két évtizedben a forint aranyparitása, így a valuták hivatalos árfolyama (az említett devizaforint) nem változott, de ahhoz számos kiegészítő konstrukció született. Ennek oka elsősorban abban keresendő, hogy a gazdaság fejlődése, helyzete és ezen belül az árfolyamok szempontjából igen fontos árrendszer és árszínvonal sok tekintetben nem az eredeti elképzeléseknek megfelelően alakult. A deviza-elszámolások kettéválasztása Árfolyam-kiegészítő konstrukciók (1957-1963) 1957-ben nem-kereskedelmi és a külkereskedelmi tevékenység elszámolásainak kettéválasztására került sor. A nem-kereskedelmi körbe

elsősorban a lakossággal kapcsolatos műveletek kerültek, közülük is fő helyen a külföldi valuták vétele és eladása, a külföldről érkező rokoni és eg yéb támogatások kifizetése, a külföldi örökségek és tiszteletdíjak elszámolása, de ide sorolták többek között a n emzetközi személyszállítás menetdíjait, valamint a posta nemzetközi elszámolásait is. A külkereskedelmi tevékenység elsődlegesen az exportot és az importot jelentette, de ide tartozott a nemzetközi szállítás és szállítmányozás, a külkereskedelemmel kapcsolatos biztosítás, valamint az ún. áru mellékköltségek elszámolása is. A nem-kereskedelmi műveleteknél kezdetben 100%, a külkereskedelmieknél 155% árfolyampótlék érvényesült, vagyis - e kiegészítésekkel - 23,48 forint, illetve 30 forint volt egy dollár. A két elszámolási kör meghagyása mellett azonban rövidesen tovább tagolódtak a kiegészítő konstrukciók. Így pl a nem kereskedelmi

szférában a 100%-os pótlék lényegében a turizmusra és egyes támogatási formákra korlátozódott. A nem-kereskedelmi és a k ereskedelmi tevékenység elszámolásainak szétválasztására a rubelelszámolású országok, illetve valuták tekintetében 1963-ban került sor. Ennek időszerűségét egyfelől a KGST-országok kollektív valutájának - a transzferábilis rubelnek (tr. rubel) - 1964 január 1-jei bevezetése és a Nemzetközi Gazdaság Együttműködési Bank (NGEB) egyidejű alapítása, másfelől 12 ország által 1963-ban Prágában kötött ún. nem kereskedelmi megállapodás adta meg Rubelelszámolású országok azok voltak, amelyek között külgazdasági tevékenység állami (illetve bank-)közi pénzügyi elszámolása többségében az országok közös bankjánál (az NGEB-nél) vezetett sokoldalú tr. rubel számlákon, illetve egyes országok esetében kétoldalú klíringszámlákon klíringrubelben történt. Tr. rubelben vezették Bulgária,

Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Mongólia, a N émet Demokratikus Köztársaság, Románia, a S zovjetunió és V ietnam számláit. Klíringrubel számlákat alkalmaztak Albánia, Kambodzsa, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság és Laosz esetében. Az USA dollár és a Tr. rubel kereskedelmi árfolyamának fontosabb változásai 1968. január 1-jétől az egységes árfolyam bevezetéséig Időpont Ft/dollár Ft/tr. rubel 1968.0101 60,00 40 00 1971.1223 55,26 1972.0301 49,74 1976.0101 41,30 35,00 1978.0101 39,80 33 50 1978.1101 37,45 32 00 1979.0101 35,58 1980.0101 34,00 28,00 1980.0201 33,50 1980.0301 31,93 1980.0401 1980.0501 1980.0601 1980.0701 1980.0801 1980.0901 1980.1016 1980.1101 1980,12.01 32,97 32,60 32,24 32,05 31,79 32,24 32,61 32,21 27,00 Új alapokon a árfolyamrendszer (1968-1975) A gazdaságirányítás rendjének korszerűsítése az új gazdasági mechanizmus bevezetése keretében 1968-tól lehetőség nyílott az árfolyamrendszer új

alapokra helyezésére is. Az addigi mintegy 20 külkereskedelmi vállalattal szemben a 7 0-es évekre már több, mint 100 vá llalat foglalkozott külkereskedelmi tevékenységgel, amelyeknek több, mint a fele olyan termelő vállalat volt, amely önálló exportra, vagy importra vagy mindkettőre kapott felhatalmazást. A termelő vállalatok termelvényeik exportjáért lényegében a külföldön elért devizaárak alapján jutottak hozzá forint árbevételeikhez és fordítva, az importárukért is alapvetően a külföldi beszerzési árak alapján fizettek. Ilyen körülmények között fokozott jelentőséget kapott a helyes alapokon nyugvó, megfelelően orientáló árfolyamrendszer kialakítása. A termelői és a fogyasztói árak akkori szerkezete nem tette lehetővé, hogy a nemzetközi elszámolások valamennyi területén - vagyis a n em-kereskedelmi és a k ülkereskedelmi szférában egyaránt egységes, azonos árfolyamok kerüljenek bevezetésre, de már az

akkori elképzelésekben nem túl távoli célként szerepelt az egységes árfolyam elérése. 1968 január 1-jétől az új árfolyamrendszerben megmaradt a kétféle - a nem-kereskedelmi és a kereskedelmi - árfolyam elkülönítése, azzal azonban, hogy azok egy-egy szférán belül egységesek, azonosak lettek. Egyidejűleg megszűnt a kiegészítő konstrukciók széles köre, és az új árfolyamok képezték az elszámolások alapvető magját. A nemzetközi feltételek változása (1971-1975) Az 1968-ban bevezetett árfolyamrendszert - beleértve az árfolyamok mértékét is - hosszú távon stabilan működőnek képzelték el, többek között azért, mert nem számoltak a nemzetközi háttérben sem változásokkal. A valóságban azonban mindössze három év telt el 1968. január 1-jétől úgy, hogy nem vetődött fel sem a devizapiacok (árfolyamok), sem az árupiacok (világpiaci árak) oldaláról változtatási igény. A korábban hosszú ideig stabil konvertibilis

valuták körében megindult jelentős mértékű árfolyamváltozásokkal egyidejűleg a 70-es évek elejétől a fontos termékek világpiaci áraiban, „robbanás" következett be, az addig „kúszó inflációt" rohanó pénzelértéktelenedés váltotta fel. 1973 tavaszán szétesett a nemzetközi monetáris rendszer és az árfolyamok ún. szabad lebegtetésére (floating) tértek át. Egyes valutáknál - jogilag - meghagyták az aranyparitást, de a lebegtetésnél nem voltak rá figyelemmel, másoknál eleve deklarálták, hogy felfüggesztik az aranyparitást. 1968-tól 1975 végéig az OECD tagországokban a fogyasztói árszínvonal csaknem 60%-kal, Magyarországon 16%-kal emelkedet. 1975-ben a k onvertibilis valuták ellenében exportált magyar áruknál 40%-kal (1974-ben még 45%-kal) magasabb árszínvonalat sikerült elérni, mint 1969-ben, miközben az importáruk beszerzési árszínvonala 70%-kal, a belföldi termelői, illetve nagykereskedelmi

árszínvonal viszont csak 20%-kal nőtt. A változásokban egyfelől a nyugati világban 1972-73-ban bekövetkezett árrobbanás jutott kifejezésre, másfelől az a magyar törekvés, hogy ez az árrobbanás ne -gyűrűzzön be korlátlanul és ellenőrizetlenül a magyar gazdaságba. Ehhez nyilvánvalóan le kellett volna vonni a megfelelő árfolyam-politikai következtetéseket és hathatós forintfelértékelő lépéseket kellett volna tenni. Ilyen lépésekre azonban nem kellő időben és mértékben került sor, sőt 1972. január 1 és 1975 december 31 között a Magyar Nemzeti Bankot arra kötelezték, hogy a külkereskedelmi árszorzós elszámolásoknál az árszorzón felül az exportnál 3%, az importnál 4% pótlékot alkalmazzon. Ez lényegében egy burkolt forintleértékelési intézkedés volt, mértére az exportnál és az importnál eltért. Az 1968. január 1-jei árfolyamokhoz képest 1975 végén a dollár forintárfolyama 32%-kal, a fonté és a líráé

hasonló mértékben volt alacsonyabb. Ugyanebben az időszakban a márka árfolyama 14%-kal emelkedett. Felértékelő árfolyam-politika (1976-1980) A konvertibilis valuták körében az 1973 óta érvényesülő „floating"-gal az aranyparitások szinte teljesen elvesztették jelentőségüket. A pótlékolt árfolyamokat nem-kereskedelmi, a k ülkereskedelmi árszorzókat kereskedelmi árfolyam néven tartalmazták a hivatalos árfolyamjegyzések. A továbbiakban statisztikai és tervezési célokra is a kereskedelmi árfolyamok szolgáltak. (Kivétel ez alól egyedül az idegenforgalmi bevételek és kiadások mérése volt, hiszen ebben a szférában a nemkereskedelmi árfolyamok funkcionáltak. A fizetési mérlegbe természetesen ezek az adatok is kereskedelmi árfolyamon kerültek be). 1976. január 1-jével sor került a forint valamennyi konvertibilis valutával szembeni felértékelésére: a nem-kereskedelmi árfolyamszint 3%-kal, a k ereskedelmi pedig 8%-kal

mérséklődött. A felértékelés mérsékelte a külföldi és a hazai árszínvonal-növekedés között az előző években felhalmozódott jelentős eltérést. A tr. rubel 1968 január 1 óta változatlan 40 forintos árfolyama 1976 január 1-jével ugyancsak csökkent - 12,5%-kal - 35 forintra. Ezt a KGST-országok közötti külkereskedelemben alkalmazott szerződéses árak 1975-76. évi emelése indokolta 1976-ban - a január 1-jein kívül - összesen hat alkalommal változott egy vagy több konvertibilis valuta forintárfolyama. Ez a forintfelértékelő árfolyam-politika lényegében a 70-es évek végéig folytatódott. 1968 és 1980 között összesen mintegy 30%-os forintfelértékelésre került sor. Mérséklődött a tr. rubel árfolyama is 40 forintról 27 forintra 1979 tavaszától azonban változott a helyzet, miután a magyar fogyasztói árakban a korábbiakhoz képest nagymértékű - és ezen belül a turisták által vásárolt árukat és

szolgáltatásokat érintő különösen magas - áremeléseket határoztak el. Ezek beengedése a devizaárakba erősen gyengítette volna nemzetközi versenyképességünket a t urizmusban. Ennek elhárítása - vagy legalábbis mérséklése érdekében 1979 februárjában - a kereskedelmi árfolyamok változtatása nélkül - kereken 14%-os forintleértékelésre került sor a nem-kereskedelmi árfolyamokban (pl. a d ollár árfolyama 17,79 forintról 20,33 forintra emelkedett). Miután a következő egy-két évben a fogyasztói árak emelkedése jelentős volt, szükségesnek mutatkozott a leértékelő árfolyam-politika folytatása az árfolyamkülönbözet csökkentésével. 1980 március 1-jén 56,7%, 1980 végén 33%, 1981 szeptemberében pedig már csak 8% volt a különbség a nem-kereskedelmi és a kereskedelmi árfolyamok között. Ez - az elsődlegesen idegenforgalmi érdekeinket szolgáló - lépéssorozat egyúttal elősegítette az egységes árfolyam 1981. október

1-jei bevezetését, egyúttal persze meg is szüntetve a továbbiakban az önálló, külön utakon járó, nem-kereskedelmi árfolyam-politika lehetőségét. Az egységes árfolyam bevezetése (1981. október 1) A 80-as évek elején több lépésben hozott árintézkedések (a fogyasztói árakban foglalt költségvetési támogatások jelentős mérséklése, a termelői szféra ár- és tarifarendszerének, a f eldolgozóipari termékek belföldi árainak az exportárakhoz való közelebb hozása, egyes, a termelői árakba beépített tisztajövedelem elvonási elemeinek átcsoportosítása a fogyasztói árakba, a hatósági árak szerepének visszaszorítása és a szabad árak körének lényeges bővítése stb.) megteremtették az alapját a m ár hosszú ideje célul kitűzött egységes árfolyam ,vagyis a minden külgazdasági műveletnél azonos árfolyam - bevezetésének. „1981. október 1-jével - a kereskedelmi árfolyam akkor indokolt, 35 forint/dollár szintjén

vezették be az egységes árfolyamot, ami mindössze 0,7%-os árfolyam-felértékelő lépést jelentett az akkori kereskedelmi és mintegy 7%-os leértékelő lépést a szeptember végi nem kereskedelmi árfolyamokhoz képest, a külkereskedelmi forgalom, illetve az idegenforgalmi bevételek devizaszerkezetében mérve." A Magyar Nemzeti Bank 1981. október 1-jei hivatalos devizaárfolyam-lapján 18 konvertibilis deviza és a tr. rubel, valutaárfolyam-lapján 22 konvertibilis valuta vételi-, közép- és eladási árfolyama jelent meg. A deviza- és valutaárfolyamok középárfolyama azonos volt, a devizaárfolyamoknál ± 1 ezrelék, a valutaárfolyamoknál ± 3 százalék árfolyammarge alkalmazása mellett. Az egységes árfolyamra való áttérés kedvező nemzetközi visszhangra talált, ami fontos volt azért is, mert ez időben már előkészületben volt a tárgyalások felújítása (folytatása) a Nemzetközi Valuta Alappal a csatlakozás lehetőségeiről. 4.8

Valutakosár-módszer(I980-tól) A nemzetközi gyakorlat tanulmányozása alapján a jegybank több nemzetközi intézmény (Nemzetközi Monetáris Alap, Európai Monetáris Unió, Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bank) és számos nyugat-európai országok (pl. Ausztria, Finnország, Svédország) által alkalmazott ún valutakosármódszer bevezetésére tett javaslatot A módszer lényege: a devizapiaci árfolyamarányok elmozdulásának következményeit a szóban forgó nemzetközi, vagy nemzeti valuta árfolyamának változtatásánál „szétteríti". A javaslatot 1979 végén az illetékes magyar vezetőtestületek jóváhagyták és bevezetésére 1980. január 1-jétől került sor, a következők szerint: Időszakosság (gyakoriság) 1980. január 1-jétől 1981 szeptember 30-áig az árfolyamok havonta egyszer, minden hónap 1-jével változtak, a megelőző 5 munkanap devizapiaci árfolyamarányainak alapulvételével. 1981 ok tóber 1-jétől heti egyszeri

(minden keddi hatályú) árfolyam-kiigazításra tértek át, ugyancsak az előző héten kialakult devizapiaci változásokra alapozva. 1985. január 1 óta az árfolyamokat naponta - minden munkanapon - változtatják A kiigazítás alapját a hatálybalépést megelőző nap délelőtt érvényesülő devizapiaci arányok (a szombat-vasárnap-hétfői árfolyamokét tehát a pénteki arányok) képezték, egészen 1991 de cemberéig. 1991 de cember 9 ót a már nem a hatálybalépést megelőző, hanem a hatálybalépés napján délelőtt a devizapiacokon mutatkozó arányok képezik az az napi árfolyamok alapján, és szombat-vasárnapra nincs jegyzés, hiszen e napokon banki elszámolás sincs. A valuta- (bankjegy- és csekk-) árfolyamok jegyzésének időszakossága 1984 végéig azonos volt a devizaárfolyamokéval, 1985. január 1-jétől 1991 decemberéig azonban azokat továbbra is csak hetenként egyszer (keddi hatállyal) - és a számviteli zárás egyezősége

érdekében - minden hónap utolsó napján változtatták. 1991. december 9 ót a ugyan a Magyar Nemzeti Bank minden munkanapon jegyzi a valutaárfolyamokat, az aznap reggeli devizapiaci megfigyelés alapján, de azok alkalmazása az úgynevezett ügyfélforgalomban már nem kötelező. A bankjegy- és csekkvétellel és el adással foglalkozó bankok, utazási irodák stb. részére szabaddá vált a v alutaárfolyam jegyzés, mind azok mértékét, mind a jegyzés gyakoriságát illetően. A valutakosár összetétele A valutakosárban 1980-tól 1985 végéig a közvetlen exportban, 1986 óta a közvetlen exportban és importban együttesen számítva legalább 1 % -os súlyt elérő pénznemek foglaltak helyet. Mindig a tárgyévet megelőző esztendőt vették alapul. Az 1%-os arányt - évről évre kissé változóan - 9-I I pénznem érte el Közülük fontossági sorrendben - minden évben szerepelt a kosárban a dollár, a márka, a schilling, a font, a líra, a francia

frank, a svájci frank, a holland forint és a svéd korona. Voltak évek, amikor bekerült a belga frank, a finn márka, sőt a japán yen is. 1991-ben a dollár mintegy 50%-ot képviselt, a másik 50% pedig 8 valuta között oszlott meg, amelyek közül a márka és a schilling vezetett. A KGST-országok pénzügyi rendszerének összeomlása óta a k orábbi tagországokkal lényegében dollárban folynak az elszámolások, ami a valutakosár összetételét 1991 végén erősen megváltoztatta. a Magyar Nemzeti Bank nem kívánta ezt az összetételt kifejezésre juttatni, egyúttal közeledni akart a Közös Piac árfolyamrendszere felé. Ezért 1991 december 9-étől 50%-os dollár és 50%-os ECUsúllyal stabilizálta a kosár összetételét, s ez érvényesült 1992-ben és 1993-ban július végéig Az európai monetáris rendszer 1992. szeptemberi megingásakor a j egybank felhatalmazást kapott a kormánytól, hogy szükséghelyzetben a valutakosárban az ECU helyett a

márkát szerepeltesse. Miután 1993 nyarán az európai monetáris rendszer feszültségei szélsőséges árfolyam-ingadozásokban nyilvánultak meg, és megkérdőjeleződött az árfolyam-mechanizmus működtethetősége, 1993. augusztus 2-átöl a Magyar Nemzeti Bank megváltoztatta a forint valutakosár összetételét: a megingott piaci helyzetű ECU helyét a k osárban felváltotta a márka, amely a h ozzá szorosan kapcsolódó schillinggel és a „követő" holland forinttal együtt meghatározó szerepet tölt be a magyar külkereskedelmi forgalomban. A valutakosár-módszer matematikai szabályai szerint az egyes valutáknál bekövetkezett árfolyamcsökkenés (ezek nyilván gyengültek a pénzpiacon), és a másoknál egyidejűleg bekövetkezett árfolyam-emelkedés (ezek a valuták erősödtek) a külkereskedelmi forgalom egészére számítva 1985. január 1. óta minden alkalommal kiegyenlítette egymást, mindaddig, amíg a kosár a tényleges

valutaösszetételt tükrözte Ezek a kiigazítások tehát nem változtatták meg a forint árfolyam-szintjét, nem jártak sem fel-, sem leértékeléssel. Minél közelebb áll (vagy állt} a „mesterséges" (vagy stabilizált) kosár a valósághoz, annál inkább igaz ez. Leértékelő árfolyam-politika (1982-tő() Az egységes árfolyam bevezetése után rövidesen újabb általános - a pénzügyi világra és a világgazdaságra kiterjedő - válsághelyzet megnehezítette a m agyar export feltételeit, rontotta versenyképességét, árszínvonalát, miközben az importárak tovább emelkedtek, vagyis tovább romlott a külkereskedelmi cserearány. A külpiaci és a h azai árszínvonal változás iránya és m értéke úgy alakult, hogy a korábban a kereskedelmi árfolyamok szférájában indokolt forintfelértékelő árfolyampolitikát leértékelő árfolyam-politikával kellett felváltani. „1982. júliusi 7%-os leértékelést még abban az évben két

további (3 és 1 %-os) követte, és a következő két év újabb lépései (6 alkalommal) évi további 8-8%-os Leértékeléssel jártak. Egy évi 1985 - szünet után a leértékelés folytatódott 1986-ban összesen 12,4%-os, 1987-ben 13,4%-os, 1988ban 6%-os, 1989-ben 20,6%-os, 1990-ben 5,1%-os, 1991-ben 21,7%os, 1992-ben 5,5%-os és 1993ban - utoljára szeptember 29-i lépéssel - 15,0%-os leértékelésre került sor Végeredményben 1981-től 1993 végéig a forint árfolyamszintje összesen 31 alkalommal történő leértékeléssel - 223%-kal csökkent, más szóval a f orintot a k onvertibilis valutákkal szemben összesen ebben a m értékben értékelték le. (Ezen az időszakon belül az 1991-93 években végrehajtott forintleértékelés 48%-ot tett ki. „ A gazdasági rendszerváltás A rendszerváltás kezdetén olyan alapvető gazdaságpolitikai kérdések álltak a kelet-európai országok figyelmének középpontjában, mint a fokozatosság és a sokkterápia

közti választás, az egyes reformlépések sorrendje, időzítése. Ma a fő probléma, hogy mekkora árat kell fizetni a rendszerváltozásért növekedésben, foglalkoztatásban, mennyi időt fog a folyamat igénybe venni és hogyan oszlanak meg az átalakulás terhei a lakosság egyes csoportjai között. A rendszerváltás minden egyes szakasza szorosan kapcsolódik a monetáris szférához. Az átalakulás megvalósíthatatlan piackonform pénzügyi rendszer, „stabil pénz" nélkül. Ezt felismerve tettek lépéseket a kelet-európai országok a pénz túlkínálatának felszámolására, a többszintű bankrendszer, a jegybank törvényben rögzített függetlenségének megteremtésére. Növekedtek az átalakulás pénzbeli és időbeli költségei. Valamennyi reformgazdaság stabilizációs programot kellett, hogy kidolgozzon, mely a restriktív monetáris politika mellett magában foglalt költségvetés-, bér- és árfolyam-politikai lépéseket. Szapáry-Jakab

(1998) szerint egy kis, nyitott gazdaságban, mint amilyen Magyarország is, az árfolyam kettős funkciót tölthet be: egyfelől biztosítani hivatott a külgazdasági versenyképességet, másfelől viszont nominális horgonyként az infláció elleni küzdelemben is kulcsszerepet kaphat. Sachs (1996) az átmenet kezdeti fázisában a rögzítést tartja optimálisnak, mert az teremti meg a leggyorsabban a kormányzat stabilizáció iránti elkötelezettségének hitelességét. Véleménye szerint a kezdeti rögzítés után viszont célszerű az árfolyam-politika rugalmasabbá tétele, hiszen miután a kezdeti magas inflációt sikerült megfékezni, a n agyobb rugalmasság mellett könnyebben csökkenthetők a strukturális feszültségek és a negatív sokkok hatásai. E gondolatmenet szerint tehát az átmenet első fázisában az árstabilitási, míg a másodikban a versenyképességi célnak kell fontosabb szerepet kapni. Az árfolyam-politika kialakítása során a

döntéshozóknak többek között azt kell mérlegelniük, hogy mekkora relatív súlyt rendelnek az árstabilitáshoz, illetve a versenyképességhez. Mivel a fizetési mérleg feltehetőleg mindegyik átmeneti országban gazdaságpolitikai korlátot jelent, az árfolyam-politikának a versenyképességi szempontokra mindenképpen figyelemmel kell lennie. Az átmenet olyan általános vonásokkal rendelkezik, amelyeket az árfolyam-politika elveinek meghatározásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni. Árfolyamrendszer-választás az 1990-es évek elején A reformok kezdetén Magyarország súlyos adósságterhet hordozott, ezért a v ersenyképesség biztosítása és a folyó fizetési mérleg hiányának csökkentése a fenntartható gazdasági növekedés sarokköve volt. A forint valamelyik erős valutához való kötése átmenetileg mérsékelte volna ugyan az inflációt, de a döntéshozók nem kockáztathatták meg a versenyképesség erodálódását. Úgy vélték

egyébként helyesen -, hogy a teljes rögzítés olyan mértéken vált volna hiteltelenné, hogy az magát az antiinflációs politikát is veszélyeztette volna. A gazdaságpolitikusok emlékezetében még élénken éltek a n yolcvanas évek súlyos fizetésimérleg-problémái, amikor minden - amúgy elkerülhetetlen kiigazítási intézkedés leértékeléssel járt együtt, a rá következő időszakban pedig emelkedett az infláció. A külső egyensúly megbomlása így minden alkalommal szoros kapcsolatban állt az inflációs várakozások növekedésével. A múltbeli tapasztalatok szerint a rögzített árfolyam antiinflációs hatása csupán rövid életű lehetett volna. „A másik megoldást a forint szabad vagy piszkos lebegtetése jelenthette volna, ám ez a n ominális változók hosszú alkalmazkodási ideje miatt a r eálárfolyam nagyfokú ingadozásának kockázatát hordozta volna magában. Ennek hatásait a k ülkereskedelem és a n emzetközi fizetési

forgalom liberalizációja és a többi reformlépés idején rendkívül nehezen lehetett volna előre jelezni. A vállalati szektor képtelen lett volna a potenciálisan nagy árfolyamkockázatának lefedezésére, hiszen még nem léteztek a d evizaárfolyam-kockázatok kezelésének olyan hatékony intézményi keretei, mint a határidős tőzsdék vagy a bankközi határidős devizapiac. Mindezek miatt a kormányzat a kiigazítható rögzítés mellett döntött: a forint árfolyamát a fizetési mérlegben és az inflációban bekövetkező fejlemények figyelembevételével időről időre leértékelte. A forintot egy valutakosárhoz rögzítették és 1990. januárja és 1995 februárja között 22 alkalommal, összesen 87 százalékkal értékelték le A forint gyakori, de rendszertelen leértékelése a versenyképességet volt hivatott megóvni. Az eseti leértékelések gyakorlata azonban számos hátránnyal járt. Például a leértékeléseket követő hetekben a piacok

már azon nyomban a következő leértékelés időpontjára kezdtek el spekulálni. E spekuláció többek között az importfizetések előrehozatalában és az exportbevételek későbbre halasztásában is nyomon követhető volt. A külkereskedelmi statisztikák így torzítottá váltak, és a folyamatok értékelése meglehetősen nehéznek bizonyult. Emellett minden leértékelést a különböző gazdaságpolitikai erőközpontok közötti belső vita előzött meg. A jegybanktörvény értelmében az árfolyam-politika a k ormány és a Mag yar Nemzeti Bank közös kompetenciája. „Mivel a gazdaságpolitikusok nemigen szeretnek leértékelni, a halmozott leértékelések mértéke a szükségesnél kisebb lett, a reál effektív árfolyam jelentősen felértékelődött, ami hozzájárult a folyó fizetési mérleg romlásához is. A helyzetet tovább súlyosbította az eredményszemléletű költségvetési deficit megközelítette a GDP 10 százalékát, és a folyó

fizetési mérleg hiánya a GDP 9 százaléka fölé emelkedett. Az inflációs ráta a reálárfolyam felértékelődése és a központi árintézkedések elhalasztása miatt csökkent ugyan, az infláció mérséklődése azonban átmenetinek bizonyult. 1995 márciusában összehangolt stabilizációs program indult meg, miközben a strukturális reformokat is felgyorsították. A program legfőbb részei a következőkben foglalhatók össze: a k öltségvetési kiadásokat csökkentették, növekedtek a f ogyasztási és a f orgalmi adók, és át menetileg egy 8 százalékos import vámpótlékot is bevezettek. A csúszó árfolyamrendszert is ekkor határozták el 1995. március 13-án - a csúszó leértékelés árfolyamrendszer bevezetésével egy időben - egy egyszeri 9 százalékos leértékelésre is sor került. A hatóságok előre bejelentették az 1995 júniusáig érvényben lévő 1,9 százalékos és az 1995. júliusa és decembere között érvényes havi 1,3

százalékos leértékelési ütemet. A továbbiakban a leértékelés havi ütemét az MNB a kormánnyal egyetértésben több alkalommal is csökkentette. 2001. április 1-jei hatállyal a csúszó leértékelés havi üteme 0,2 százalékra mérséklődik A csúszó leértékelés havi ütemét az MNB és a kormány mindvégig az életbe léptetést több héttel megelőzően jelentette be azért, hogy a piaci szereplőknek megfelelő idő álljon rendelkezésre a megváltozott helyzethez való alkalmazkodáshoz. A gyakorlatban az MNB minden munkanapon leértékeli a forintot úgy, hogy a napi árfolyamváltozások havi átlagban egyenlők legyenek az előre meghatározott csúszó leértékelés mértékével. A különböző devizák forintárfolyamát a valutakosárral szembeni leértékelés és megfelelő keresztárfolyam-változások segítségével lehet kiszámítani. Az MNB csak a ± 2,25 százalék szélességű intervenciós sáv széleink az ún. alsó és felső

sávszélen vállalt intervenciós kötelezettséget, de fenntartja a jogot arra, hogy a sávon belül is interveniáljon. A stabilizációs intézkedésekkel párhuzamosan a st rukturális reformok ütemét is fel gyorsították: a tőketranzakciókat tovább liberalizálták, felgyorsították a privatizáció folyamatát, és az adórendszer, valamint a társadalombiztosítás területén is megkezdődhettek bizonyos reformok, s megindulhatott a nyugdíjreform is. A jegybanktörvény módosítása tovább növelte a jegybank függetlenségét, a korábbi pénzintézeti törvényt felváltotta a hitelintézeti törvény, amely megerősítette a prudenciális felügyelet jogkörét. A stabilizációs lépések hatására 1996-ra a k öltségvetési és a f olyó fizetési mérleg GDP-hez mért deficitje jelentős mértékben - kevesebb mint a felére - csökkent. Ugyanakkor a gazdasági növekedés üteme visszaesett. Meg kell azonban jegyezni, hogy a g azdasági növekedés üteme

1995-1996-ban mérsékelten pozitív maradt, mivel a b elföldi keresletnek a st abilizáció által kiváltott lassulását az export jelentős mértékű növekedése kompenzálta. Az 1995-1996-os időszak alatt a reálbérek több mint 17 százalékkal estek vissza, visszavetve a fogyasztás abszolút nagyságát is. 1997-ben azonban a gazdasági növekedés megindult, a G DP volumenének változása 4,4 százalékot ért el. A növekedés főként az export nekilendülésének volt köszönhető: a kivitel mennyisége megközelítőleg 30 százalékkal emelkedett. A gazdasági növekedés második fontos forrásául a beruházási tevékenység 9 százalékos felfutása szolgált. A nettó reálbérszínvonal és a fogyasztás 1997-ben már emelkedni kezdett, és több mint két évtized óta először fordult elő, hogy a felgyorsuló növekedés nem járt együtt a folyó fizetési mérleg romlásával, sőt a külső egyensúly még javult is. Mindennek hatására Magyarország

nettó külső adóssága az 1994-es I 8, I milliárd dollárról 1997 végére 9,3 milliárdra esett vissza. A leértékelés és az átmeneti intézkedésként bevezetett vámpótlék (a vámpótlékot 1997 júliusában megszüntették), valamint a fogyasztáshoz kapcsolódó különféle adók és az energia árának emelése természetszerűleg az infláció növekedését váltotta ki: 1995 júniusában a fogyasztói árak éves változása 31 százalékos szinten érte el maximumát. Az árnövekedés üteme azóta folyamatosan csökken, és 1998. augusztusára 13,5 százalékra esett vissza E javuló eredményeket nem lehetett volna elérni koordinált gazdaságpolitika nélkül: egyszerre volt szükség a kereslet kezdeti restrikciójára és a s trukturális reformok felgyorsítására. A csúszó árfolyamrendszer a p rogram egyik kulcseleme volt: fenntartója a versenyképességet, a monetáris politika nominális horgonyaként viselkedett és végül, de nem utolsósorban,

a gazdaságpolitikába vezetett bizalmát is megerősítette. A csúszó árfolyamrendszer tapasztalatai A rendszer jelentős szerepet játszott a versenyképesség fenntartásában, a monetáris politika hitelességének megteremtésében és az inflációs várakozások mérséklésében. Mindez nem jelenti azt, hogy a rendszer valamennyi átmeneti ország számára minden körülmények között optimális lenne. A csúszó árfolyamrendszer nem lehetett volna sikeres Magyarországon sem anélkül, hogy ne kapott volna támogatást a g azdaságpolitika más területeitől. Szapáry-Jakab (1998) szerint a k öltségvetési deficit jelentős mérséklése együtt járt az állami költségvetés GDP-ben betöltött arányának csökkentésévet: 1993 és 1997 között az államháztartás konszolidált elsődleges kiadásai a GDP 55 százalékáról 39 százalékára csökkentek. Az állam finanszírozási igényének mérséklődése megnyitotta az utat a magánberuházások

növekedése előtt. A strukturális reformok (különösen a privatizáció) felgyorsítása elősegítette a befektetések és a termelékenység, a profitabilitás növekedését. Végül, de nem utolsósorban a reálbéreknek a csúszó árfolyamrendszer alkalmazásának első két évében bekövetkezett csökkenése javította a termelékenységet és a fizetési mérleget, támogatva a szükséges gazdaságpolitikai korrekciót. Vagyis Magyarországon is beigazolódott az a n emzetközi tapasztalat, hogy a csúszó árfolyam egyszerre teremt kellő rugalmasságot és hitelességet. Számításaink azt mutatták, hogy az árfolyamrendszerrel szoros kapcsolatba hozható tőkebeáramlás strerilizációjának költségei nem voltak elviselhetetlenül magasak a rendszer előnyeihez viszonyítva. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sterilizációs állomány egy bizonyos szint felett ne teremtene kockázatokat is, amelyek az árfolyamrendszer által nyert hitelességet is

alááshatják. Magyarországon azért maradhatott viszonylag alacsony a sterilizáció költsége, mert az ország makrogazdasági helyzetének javulása - különösen a költségvetési deficit mérséklődése - csökkentette a kamatprémiumot, és ezáltal lassította a kamatérzékeny tőke beáramlását. Az adósság- és tartalékképzési politika képes volt kihasználnia kockázati prémiumok egyébként általánosan jellemző, azaz nemcsak Magyarország esetében megnyilvánuló csökkenését, s ezáltal is kisebbé vált a b ruttó adósságállomány. A gazdaság egyéb mutatóinak javulása nélkül a csú szó árfolyamon alapuló stabilizáció valószínűleg sokkal keményebb korlátokba ütközött volna. Az ázsiai és oroszországi válságok, valamint a kormányváltással kapcsolatos bizonytalanságok szintén csökkentették a sterilizációs költségeket, hiszen hozzájárultak a tőkebeáramlás mérséklődéséhez. A csúszó árfolyamrendszert

mindenképpen átmenetinek tekinthetjük, hiszen Magyarország esetében az Európai Unióhoz és végül a Gazdasági és Monetáris Unióhoz történő csatlakozás hosszabb távon természetszerűleg egy rögzített árfolyamrendszerhez fog vezetni. A sávszélesítésnek is megvannak a hátrányai. Ha a gazdaságpolitika hiteles, és bizalom erős, a szélesebb sávban az árfolyam túlzottan felértékelődhet, veszélyeztetve a versenyképességet. Ebben az esetben a mozgásteret a fizetési mérleg alakulása határozza meg. Másfelől a szélesebb sáv nagyobb leértékelődésnek enged teret, ami gyengítheti a hatóságok antiinflációs politika iránti elkötelezettségét. Mint látható, nincsen minden esetben optimális árfolyamrendszer, csak a gazdaságpolitika egészével összhangban lehet a megfelelőt kiválasztani. Az Európai Monetáris Unióba vezető út Érdekességképpen Erich W. Streissler 1991-es írásából említenék meg néhány gondolatot, amely a

valutaunió lehetséges előnyeit taglalja: Az árfolyammal, mint egy alapvető makroökonómiai változóval kapcsolatos bizonytalanságot csak úgy küszöbölheti ki egy ország, ha valutájának árfolyamát hozzáköti legfontosabb kereskedelmi partnerének valutájához - a valutaunió létrehozása is ezt a cél t szolgálja. A kialakítandó rögzített árfolyamnak itt már a vásárlóerő-arányokhoz kell igazodnia. Ebben a rendszerben a résztvevő országok hosszabb távon nem folytathatnak egymástól független monetáris politikát, s így se szükség, se lehetőség nincs annak találgatására, hogy a saját kormányzat és a legfontosabb kereskedelmi partnere vajon milyen monetáris politikát fognak egymáshoz képest a jövőben megvalósítani. Ilyen körülmények között a kamatlábak mozgásai nemcsak hogy mérsékeltek maradnak, de a kimozdulások időtartama sem lehet túl hosszú, mert csak arra az időre kell a kamatlábmozgások által kiváltott

nemzetközi tőkeáramlásnak a folyó fizetési mérleg egyensúlytalanságait kiigazítania, míg nem történik meg a nominálbérekben és a termékárakban a rögzített árfolyamok által diktált kiigazodás. Az aranypénzrendszer és a valutaunió között nincs érdemi különbség, amennyiben a valutaunióban tartósan rögzítik az árfolyamokat, s b iztosítják a valuták egymásra való szabad átválthatóságát. Az aranypénzrendszerben végső soron az aranyérmék számítottak a pénznek, s a valuta paritását egy olyan fémnek a mennyiségében állapították meg, amelyhez minden ország csak jelentős költségekkel juthatott hozzá. Egy jól működő valutaunióban is arra van szükség, hogy a közös pénzt egy olyan, rendkívüli gazdasági felelősséget viselő hatóság bocsássa ki, amely független mindenfajta kormányzati nyomástól. A valutauniót illetően nincs lényegbevágó különbség egyetlen valuta használata, valamint a nemzeti valuták

sorának megtartása között, ha ez utóbbiak rögzített árfolyamon akadályoztatás nélkül átválthatók egymásra. Ha az árfolyamokat valóban hosszú távra rögzítik, akkor az egyes valuták a nemzeti határokra tekintet nélkül szabadon kezdenek cirkulálni az egész unióban, pontosan úgy, mint az aranyérmék a 17., 18, és a 19 században A valutaunió fő előnye a reálkamatláb szintjének csökkenése. Elsősorban a hosszíj távú nemzetközi tőkemozgások válnak biztonságosabbá. Egy kis ország ebben a rendszerben nagyon könnyen és nagyon olcsón juthat hitelekhez, illetve helyezheti ki megtakarításainak többletét. A nemzeti kamatlábak csekély különbsége elegendő itt ahhoz, hogy kiváltsa a tőke gyors be- vagy kiáramlását. Az aranystandard-rendszerben az angoloknál az a szó lás járta, hogy hétszázalékos kamatláb még a Holdról is odavonzza az aranyat. A finanszírozás e rendkívüli egyszerűsége - amely nemcsak a

magángazdasági szereplők, hanem a kormányzatok számára is elérhető - volt a fő oka annak, hogy a 19. században bevezették, pontosabban újjászervezték az aranypénzrendszert Olyan integrált rendszerekben, amelyek egymáshoz térbelileg is közel esnek mint Nyugat Európában, csak a valutaunió működik kielégítően. Streissler ezen írása 1991-ben jelent meg a Közgazdasági Szemlében és 1999. január 1-jével létrejött a valutaunió - a közös valuta és az európai egységes monetáris politika bevezetésével - 11 Európai Uniós tagország részvételével (Ausztria, Belgium, Finnország, Franciaország, Hollandia, Írország, Luxemburg, Németország, Olaszország, Portugália és Spanyolország). Az új közös pénz az EURO lett. Az euro bevezetésekor még nem jelent meg fizikai formában, erre egészen 2002. január 1-ig kell várni, addig csak a nemzeti valuták lesznek alkalmasak a bankjegyben és pénzérmében történő fizetésre. 2002 június

30-tól viszont kizárólag az euro lesz elfogadott fizetőeszköz, az EMU tagországok eredeti valutáját pedig kivonják a forgalomból. Az EU- és EMU - csatlakozást megelőző időszakok kérdései Az utóbbi években a közép-kelet-európai rendszerváltó országok jelentősen közelebb kerültek a piaci viszonyok, intézményrendszer, piaci struktúra és termelés területén nyugat-európai partnereikhez. A gazdasági növekedés megerősödött, az infláció jelentős mértékben csökkent, az intézményrendszer pedig elérte azt a fejlettségi szintet, ahol már egyre inkább képes kiszolgálni egy szabad, versenyképes és hatékony gazdaságot. 1998 márciusában öt ország - Magyarország, Lengyelország, Csehország, Szlovénia és Észtország megkezdte az Európai Unióhoz való csatlakozás előkészületi tárgyalásait, amely jelentős mértékben előmozdította a további integrációt. Ez felveti annak a szükségességét, hogy a jövőbeni tagok

gazdaságpolitikai rendszereit és lehetőségeit a nyugat-európai integráció tükrében vizsgáljuk. 1999. január elsejével a Monetáris Unió 3 szakaszának elindítása - az Európai Unió 11 tagországának a részvételével - újabb feladatok elé állította a csatlakozni kívánó országokban a monetáris- és árfolyam politika felelőseit. Az 1997 nyarán az Európai Bizottság által Agenda 2000 címen közzétett dokumentum megerősítette azt a korábban az Európai Tanács által hozott döntést, miszerint az Európai Unióhoz újonnan csatlakozni kívánó országok EU-ba való belépésének nem feltétele a Gazdasági és Mo netáris Unió kritériumainak teljesítése. Az EU-ba való belépést követően a Monetáris Unióban való részvétel feltétele ugyanazoknak a Maas trichti kritériumoknak a teljesítése lesz, mint amelyeket a Gazdasági és Monetáris Unióba első körben belépő országok elé tűztek. A három közép-kelet-európai ország

EU-hoz való csatlakozásával egy időben kötelezettséget fog vállalni arra, hogy ezen konvergencia kritériumok bizonyos határidőre való teljesítésével belépjen a Monetáris Unióba. Ezt valószínűleg meg fogja majd előzni az új Európai Árfolyam mechanizmusba, az ERM II-be való belépés és a nemzeti valuták ezen belüli sikeres menedzselése, azaz az árfolyam egy, az euróhoz viszonyított ± 15 százalékos intervenciós sávon belüli tartása. Az árfolyamrendszer kiválasztása Szapáry György Az árfolyamrendszer kiválasztása az átmenet országaiba az EMU csatlakozás előtt című tanulmányában foglalkozik ezzel a kérdéssel, ebből a műből néhány gondolatot emelek ki. A csatlakozás előtt álló országok igen sokféle árfolyamrendszert alkalmaznak: ezek között lényegében valamennyi fajta megtalálható a valutatanács intézményétől (pl:: Észtországban) a lebegő árfolyamok rendszeréig (pl.: Csehországban és 2000 á prilisától

Lengyelországban) A magyar árfolyamrendszer valahol e két véglet között helyezhető el: egy előre bejelentett mértékkel csúszó árfolyam alkalmazása viszonylag szűk, ± 2,25 százalékos árfolyamsávon belül. Jóllehet ezen országok közös célja az, hogy az átmenet megvalósítása során teljesítsék a maastrichti követelményrendszert, mégsem fedezhető fel közvetlen összefüggés az alkalmazott árfolyamrendszer és a kitűzött cél felé megtett út között. Pl.: Észtország a valutatanács, Csehország pedig a lebegő árfolyamrendszer alkalmazásával ért el az EU-inflációt megközelítő inflációt, s nagyjából hasonló pályát futott be a dezinfláció a széles sávon belüli csúszó árfolyamrendszert, majd szabad lebegtetést alkalmazó Lengyelországban és a szűk árfolyamsávon belüli csúszó árfolyamrendszert működtető Magyarországon. Ez arra is tanúbizonyságul szolgál, hogy a gazdaságpolitika más terleteinek nagyobb a

jelentőségük, mint az árfolyamrendszeré. Az árfolyamrendszer kiválasztása azonban mégis fontos kérdés, mert a végső cél az, hogy a valuták árfolyamát az euróéhoz kössék és a folyamatnak, amennyire csak lehet, rendben és hatékonyan kell lezajlania. Egy rugalmas árfolyamrendszer (akár széles árfolyamsávval, akár esetleg szabad lebegtetéssel) elvben lehetőséget kínálna arra, hogy a reálárfolyam egyenletesen, a Balassa-Samulson-effektussal összhangban értékelődjék fel, (a Balassa-Samuelson-effektus abból indul ki, hogy a szektorok termelékenysége eltérő öten éhen javul, míg a bérek általában kevésbé differenciálódnak. A termelékenység javulása gyorsabb a külkereskedelmi forgalomba kerülő (tradable) termékeket előállító ágazatokban, mint a külkereskedelmi forgalomba nem kerülő (non-tradable) termékeket előállító ágazatokban (pl.: a szolgáltatásokban Mivel az előbbi ágazatok gyorsabb

termelékenységnövekedése a gazdaság egészében felfelé tolja a béreket, a non-tradable termékek árai emelkedni fognak a tradable termékek áraihoz viszonyítva. S minthogy a termelékenység gyorsabban nő egy felzárkózó gazdaságban, mint egy fejlettebben, a Balassa-Samuelson-effektus szerint az előbbi fogyasztói árindexe gyorsabban fog emelkedni, mint az utóbbié. Így tehát a fogyasztói árindexszel mért reálárfolyamok felértékelődnek a felzárkózás időszakában. E folyamat azonban szükségszerűen sok évet vesz igénybe, és ha egy ország el akarja kerülni a versenyképesség elvesztését és az ezzel járó fizetési mérleg problémákat, a reálárfolyamnak nagyjából Balassa-Samuelson-effektussal összhangban kell felértékelődnie.) és egyúttal támogatná az inflációs cél elérését - mindezt anélkül, hogy indokolatlanul szigorú monetáris és fiskális politikát kellene alkalmazni, mivel a csatlakozó országokat

különösképpen veszélyeztetik a hektikus spekulatív tőkeáramlások, a rugalmas árfolyamrendszerben a reálárfolyamok nagymértékben ingadozhatnának. Bár a vélemények megoszlanak arról, mennyire káros is valójában a reálárfolyam ingadozása, számos meggyőző tapasztalat halmozódott fel negatív közgazdasági hatásairól. Míg a csatlakozásra váró országokban működő multinacionális vállalatok viszonylag könnyen megbirkóznak a reálárfolyam-ingadozás hatásaival, addig a belföldi tulajdonban lévő kisebb vállalkozások, amelyek fejlődése elengedhetetlen az átfogó gazdasági fellendüléshez, sokkal érzékenyebbek a versenyképességben bekövetkező változások iránt. Szabadon lebegő árfolyam esetén (de egy széles sávos árfolyamrendszerben is) az a veszély is fennáll, hogy a valuta túlzott mértékben felértékelődik a tőkebeáramlás hatására. (A tőkeimport felfutásának pedig nem is előfeltétele a jó gazdasági helyzet,

amint azt az 1998 nyara előtt Oroszországba áramló tőke példája is bizonyítja). Gyakran azzal érvelnek a szabadon lebegő, vagy széles sávban ingadozó valutaárfolyam mellett, hogy e rendszerek jobb védelmet nyújtanak a spekulatív támadások ellen. Amikor azonban hirtelen fordulat következik be a piac értékítéletében, a széles árfolyamsáv nem képes védőpajzsot nyújtani a spekulatív támadások ellen: jól példázta ezt az orosz válság idején a lengyel és az izraeli valuta árfolyamának alakulása. „.Izraelben és Lengyelországban, amelyek rugalmasabb árfolyamrendszereket alkalmaztak, a leértékelődés mértéke nagyobb volt, mint Magyarországon, amely szűk árfolyamsávot alkalmazott „ Darvas-Szapáry (1999). Egy másik érv úgy szól, hogy a leértékelődés nagyobb kockázata miatt a széles sáv elbátortalanítja a tőkebeáramlást. Ám éppen a fenti két országba az orosz válság előtt jelentős mennyiségű tőke áramlott. A

keskenyebb sáv csökkenti az árfolyam ingadozást, és megelőzheti a valuta túlzott fel vagy leértékelődését a tőke be- és kiáramlásának váltakozó időszakaiban. Az, hogy egy szűk sávos rendszer beválik-e, a tőkeáramlás nagyságától is függ. Magyarország mind ez ideig túlságosan nagy sterilizációs költségek nélkül képes volt elkerülni valutája nem kívánt felértékelődését, és az ország válság idején is sikeresen, a tartalékok vészes megcsappanása nélkül tudta megvédeni a forint árfolyamát. Ez a b eavatkozás éppúgy hasznosnak bizonyult, mint az ázsiai válság idején a g örög hatóságoknak a drachma árfolyamát védő intézkedései: a sikeres árfolyam-politikai akciókat követően mindkét országban gyorsult a termelés növekedése, és tovább csökkent az infláció. Vagyis megfelelő és hiteles gazdaságpolitika esetén van értelme megvédeni a valutát a stabilitás megőrzése érdekében. A szűk sávos

rendszer, amennyiben hiteles gazdaságpolitika támogatja, alacsonyabb belföldi kamatfelárat eredményez, mivel kisebb a leértékelődés és az árfolyam-ingadozás kockázata. A szűk árfolyamsáv azonban nem felel meg minden esetben - ezt az ERM felbomlása is jól szemlélteti. Exhange Rate Mechanism, az EU-ban érvényes árfolyam-mechanizmus Az 1979-ben életre hívott ERM eredetileg ± 2,25 százalékos ingadozási sávba kényszerítene a résztvevő valutákat. 1993. augusztus 2-án a font és az olasz líra válságának következtében, illetve a nemzetközi pénzügyi rendszerben fokozódó ingadozások hatására a sávokat ± I S százalékra kényszerültek kiszélesíteni. gy szűk sávos rendszert, akárcsak egy rögzített árfolyamrendszert is megfelelően szigorú gazdaságpolitikának és alkalmazkodni tudó bérpolitikának kell alátámasztania. Amint azt az átmeneti gazdaságok és más országok tapasztalatai is mutatják, nem létezik olyan minden esetre

alkalmas, „uniform" árfolyamrendszer, amelyet a csatlakozás előtt álló országok egységesen alkalmazhatnának az EU- és az EMU-felvételt megelőző időszakban. Az árfolyamrendszer megválasztásakor számos tényezőt kell figyelembe venni. A legnyilvánvalóbb az olyan gazdaságpolitika (különösen fiskális, monetáris és jövedelempolitika) iránti politikai elkötelezettség, amely biztosítja a belső és a külső stabilitást. Minél gyengébb az elkötelezettség, annál valószínűbb, hogy egy mereven rögzített rendszer nem éli túl a piac nyomását. Szintén figyelembe kell venni a strukturális reformok (a privatizáció, az árszabályozások leépítése, az egészségügy átalakítása) terén már megtett utat, hiszen az hatással van az infláció jövőbeli alakulására. Ha e területeken lassabb az előrehaladás, célszerűbb lehet egy rugalmasabb árfolyamrendszert választani, mert az alkalmasabb a lehetséges inflációs sokkok

elviselésére. Az EU-csatlakozás előtt a jelölt országok szabadon választhatják meg árfolyamrendszerüket, és az éppen érvényben lévő árfolyamrendszerükkel léphetnek be az Unióba. Az EU felvételt követően várhatóan valamikor majd belépnek az ERM-2-be. Az ERM-2 logikája kizárja mind a csú szó leértékelési rendszert, mind a központi árfolyam nélkül, szabadon lebegő árfolyamot, illetve a nem az euróhoz kötött árfolyamrendszert. Bár hivatalos döntés tudomásunk szerint még nem született, az az álláspont van kialakulóban, hogy az euróra alapozott valutatanácsot az EU és az ECB elfogadhatónak tartja az ERM-2-ben, jóllehet a valutaárfolyam mint „közös érdek" kérdése felmerül, ha kiderül, hogy az árfolyam a valutatanács keretei között nem tartható fenn. A maastrichti szerződés szerint az euró és az eurózónán kívüli EU-tagállamok valutái közötti árfolyam „közös érdek". A közös érdek azt jelenti,

hogy minden a középárfolyamot, mind az ingadozási sávot közösen állapítják meg. Ennek két oka van Az egyik, hogy ne m kívánatos az indokolatlan versenyelőny egyik fél számára sem, mert versengő leértékelésekhez, végül monetáris instabilitáshoz vezethet. A másik ok az, hogy mindkét fél vállalja az intervenciót az árfolyam védelmében, ezért nem közömbös, hogy az árfolyam tükrözi-e a gazdasági fundamentumokat. Az ERM-2 mechanizmus keretei előírják, hogy a közösen elfogadott árfolyamot csak addig védheti mindkét fél, ameddig az nem veszélyezteti az elsődleges célt, az árstabilitás fennmaradását. Ha az EMU-hoz csatlakozni kívánó ország egyoldalúan megváltoztatja a középárfolyamot, akkor nem teljesül az árfolyam-stabilitásra vonatkozó maastrichti kritérium, amely kimondja, hogy az EMU-ba való részvételt megelőzően a valuta árfolyamának két évig az ERM-2 keretében közösen megállapított ingadozási sávon

belül kell maradni a középárfolyam egyoldalú kiigazítása nélkül. Az EU valószínűleg annak kinyilvánításával kerüli meg e problémát, hogy a valutatanácsi rendszer csak mint egyfajta „egyoldalú elkötelezettség" egyeztethető össze az ERM-2-vel, ami azt jelenti, hogy az eurórendszer nem kötelezi el magát a rögzített árfolyam esetleges védelme mellett. Mivel mind a valutatanács, mind a mereven rögzített rendszer valamely más formája (pl.: az osztrák keményvalutás politika -lásd Hochreiter-Winckler (1995) katalizátora lehet egy szigorú gazdaságpolitika mellett való elkötelezettség kialakításának, helyénvaló, hogy a v alutatanácsot mint az ERM-2-a belüli részvétel formáját az EU elfogadja. Nem lenne ugyanis logikus, hogy egy jól működő valutatanácsot (azaz egy rögzített árfolyamot) egy sávos lebegtetés, majd - az EMU-ba való belépéskor - ismét egy árfolyamrögzítés kövessen. Másfelől az EU valószínűleg

arra az álláspontra helyezkedik majd, hogy az EMU-ba történő belépést megelőző egyoldalú eurósítás nem kompatibilis az ERM-2-vel, mivel az eurósításnak a konvergencia folyamat végső lépését kell jelentenie, és mivel az új tagállamoknak a meglévő tagokkal egyenlő elbánásban kell részesülniük a konvergencia követelmények végrehajtása tekintetében. Az egyoldalú eurósítással vagy a valutatanáccsal kapcsolatos legkomolyabb probléma az, hogy elveszi a nominális árfolyam felértékelődésének mint a dezinfláció egyik eszközének lehetőségét, s így a maastrichti inflációs követelmény teljesítésének összes terhét a monetáris és a fiskális politikára rója. Szélesedett a forint árfolyam sávja(2001. május 4) A Jegybanktanács és Kormánnyal egyetértésben úgy döntött, hogy 2001. május 4-től +/15%-ra szélesíti a forint árfolyam középparitás körüli ingadozási sávját az eddigi +/- 2,25% helyett. A gazdasági

szakemberek körében régóta eldöntetlen kérdés, hogy milyen árfolyamrendszer szolgálná leghatékonyabban felkészülésünket az EU csatlakozásra. Ez az intézkedés egy újabb lépést jelent Európai Monetáris Unió felé is, Magyarország ugyanis várhatóan 2004-ben az EU tagija lesz, s belép az ERM II. néven ismert Európai árfolyam mechanizmusba, ahol a valuták szintén egy 15%-os sávban lebeghetnek az euróval szembeni központi paritás körül - nyilatkozta Járai Zsigmond az MNB elnöke a Jegybanktanács ülése utáni sajtótájékoztatón. Az intézkedés célja az infláció csökkentése, a jegybank elnök elképzelhetőnek tartotta, hogy az idén a II. félévben, az év végén még egyszer mérséklik a csőszó leértékelés ütemét és az árfolyamrendszer legkésőbb jövőre megszűnik. A döntéstől a kormány és a jegybank azt várja, hogy jövőre gyorsabb ütemben csökkenjen az infláció, mivel a forint más valutákhoz képest

felértékelődik. A Pénzügyminisztérium számításai szerint több százalékkal erősödhet a forint a dollárhoz képest, és így az éves átlagos infláció 2002-ben 6-7%-ra mérséklődhet. Ez azért jelentős, mert a jövő évi költségvetés tervezésekor 4-6%-os inflációt vettek figyelembe. A maastrichti kritérium 3%-os inflációt tesz szükségessé az EMU-hoz való csatlakozás esetében. A forint erősödése kedvezőtlen hatással van az exportra és kedvezően befolyásolja az importot. Varga Mihály Pénzügyminiszter(1998-2002) nyilatkozatában kifejtette, hogy a magyarországi export jelentős része import alapú, e tény figyelembe vételével szerinte nem szenvedhetnek el nagy károkat az exportálók a forint erősödése után sem. Amint már említettem az előző fejezetekben a csatlakozni kívánó országok közül Lengyelországban több lépésben szintén +/- 15%-ra szélesítették az árfolyamsávot, Csehország 1997. óta szabad lebegtetést

vezetett be. Darvas-Szapáry (1999) szerint a szélesebb sáv létjogosultsága azon az érvelésen nyugszik, hogy az pufferként viselkedik ingadozó tőkemozgások esetén és nagyobb mozgásteret ad a monetáris politikának. Ezen előnyöket kell összevetni a magasabb kamatprémium esetleges költségeivel és/vagy a valuta túlzott fel-, vagy leértékelődésével. Hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy egy árfolyamrendszert nem lehet egyszerűen „jónak" vagy „rossznak" nevezni, csakis a gazdaságpolitika más elemeivel különösen a fiskális, monetáris és jövedelempolitikával együtt lehet értékelni. Befejezés Házi dolgozatomban az árfolyamrendszer-választás kérdésével foglalkoztam, különösen tekintettel Magyarországra. Szapáry György (1994) szerint az árfolyam-politikát úgy kell tekinteni, mint egy eszközt, amit változtatni lehet attól függően, hogy a gazdasági környezet mit enged és követel meg. Azonban a különböző

árfolyam-politikáknak meg vannak a maguk feltételei, amelyeket figyelembe kell vennünk, ahhoz hogy a folytatott árfolyam-politikától elvárt eredmények teljesüljenek. Ugyanakkor meg kell határozni egy célt, ami felé folyamatosan törekedni kell. Az EU-hoz kapcsolódási szándékunkat figyelembe véve ez a cél adott: az a r ögzített árfolyam-politika, ami az EU-ban érvényes. Egyetértek azokkal a véleményekkel, amelyek Magyarország Európai Unióba történő belépése és Monetáris Unióhoz való csatlakozását követően az alábbi álláspontot képviselik az árfolyam-politikát illetően: Az árfolyam-politika megszűnik, mint a gazdaság-politika rendelkezésére álló eszköz. Nem lesz mérlegelési és választási lehetőség abban, hogy a fizetési mérleg erősítése, vagy a belgazdaság recessziójának enyhítése a kamatpolitika, vagy az árfolyam-politika eszközével, illetve ezek milyen kombinációjával történjen: csak a kamat-politika

állhat rendelkezésre. A közös valuta az árfolyamok végleges, visszafordíthatatlan rögzítését jelenti, így spekuláció nem alakulhat ki. A tagországok közti árfolyamkockázat megszűnése egységes pénzügyi piacot hoz létre, ahol a tőke a legjövedelmezőbb felhasználási területre áramolhat, ugyanis amennyiben létezik árfolyamkockázat, a befektetők az egyébként legígéretesebb beruházást is félnek megvalósítani, ha fennáll annak veszélye, hogy egy valutaleértékelés következtében elvesztik a potenciális többletprofitot. Az egységes pénzügyi piac a piaci szereplőket hatékonyságuk, profittermelő képességük további növelésére készteti a befektetésekért folyó versenyben. Irodalomjegyzék 1. Szapáry Gy. (1994) 2. Ludányi Cs. (1994) 3. 4. Magyar nemzeti Bank éves jelentés 1995. Szegő A. (1991): 5. Pénzügytan (1994) 6. 7. OECD Gazdasági tanulmányok OMIKK 1995. Mandel M.-Veress J (1992): Árfolyam-politika

Magyarországon Bankvilág 5. Az árfolyamrendszer-választás kritériumai Bankvilág 2. A gazdasági rendszerváltás monetáris nézőpontból Bankvilág 1. Nemzetgazdasági és vállalati pénzügyek I-III. Saldo A gazdasági rendszerváltás dilemmái Közgazdasági Szemle 8. Samuelson P A-Noerdhaus W D (1995): Gazdaságtan I-III. KJK 9. Szapáry Gy – Jakab M Z (1998): A csúszó leértékelés tapasztalatai Magyarországon Gazdasági Szemle XLV. évf. 10. Tóth H (1996): Az Euro bevezetésének banki, vállalati előkészülete Bankvilág6 11. Varsányi I (1996): Amikor a légvár összeomlik Bankvilág 6. 12. Magyarországi Előrejelzés 1995-re Kitekintés 2000-ig Budapest Bank tanulmányok 22. 13. Riecke W – Szalkai I- Száz J (1985): Árfolyamelméletek és pénzügypolitika KJK. 14. Streissler E W (1991): A valutaunió előnyei Gazdasági Szemle 15. Darvas zs-Szapáry Gy (1999): A nemzetközi pénzügyi válságok tovaterjedése különböző árfolyamrendszerben MNB

Fizetek 1999/10. 16. Szapáry Gy-Jakab MZ (1998): A csúszó leértékelés tapasztalatai Magyarországon Közgazdasági Szemle 1998. október 17. Szapáry Gy(2000): Az árfolyamrendszer kiválasztása az átmeneti országaiban az EMU-csatlakozás előtt Közgazdasági szemle 2000. december 18. Darvas Zs (1998): Csúszó árfolyamrendszerek MNB Műhelytanulmányok 16. 19. Tarafás I (1999): Árfolyam alapú stabilizáció és spekuláció Külgazdaság 1999. szeptember 20. Árvai Zs-Vincze J (1998): Valuták sebezhetősége. Pénzügyi válságok a 90-es években 21. Varga I-Mandel M (1998): A jegybanki függetlenség a monetáris káosz forrása Varihold Kft., Budapest 1998 szeptember 22. Tóth GL(2000): EU-csatlakozás és felkészülés a monetáris unióba való bekapcsolódásra Európai tükör 23. Tarafás I (1994): Monetáris politika,árfolyam-politika – perspektívában Külgazdaság 10