Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Éliás Attiláné - A szociális piagazdaság helyzete az NSZK, az NDK és az egyesült Németországban

Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási és TársadalomTudományi kar Levelező Tagozat E csoport Házi dolgozat Összehasonlító gazdaságtan tantárgyhoz Készítette: Éliás Attiláné Hajdúhadház Kossuth u 2.a 4242 neptun kód: BP1C29 Készült: Hajdúhadház, 2003.november 28 A szociális piagazdaság helyzete az NSZK, az NDK és az egyesült Németországban 2 Tartalomjegyzék: I. A szociális piacgazdaság 4.old I.1 Szociális piacgazdaság alapja : 4.old II. Német helyzet a II világháború után 4.old II.1 A német migrációról 4.old III. Az Német Szövetségi Köztársaság 5.old III.1Az NSZK megalakulásának körülményei 5.old III.2 Az NSZK gazdasági rendszere 5.old III.3 Az NSZK szociális piacgazdasága 6.old III.31Kártalanítások 6.old III.32A szociális piacgazdaság módosító intézkedései 6.old III.33 Próbálkozás a gazdasági stabilizáció megteremtésére 8.old III.34 A pénzügyi helyzet 9.old III.35

„Gazdasági csoda” az NSZK-ban 10.old IV. A német demokratikus köztársaság 13.old IV 1. Az NDK gazdasága a II világháború után 13.old IV 1. Államosítás és kisajátítás 13.old IV.3 Az újjáépítés 14.old IV.4 A tervgazdálkodásról 15.old IV.5 Az első ötéves terv (1951-1955) 17.old IV.6 Az ellátási gondok 17.old V. Az egyesült Németország 19.old V.1 Az egyesítés 19.old V.2 Az egyesítés hatása a szociális piacgazdaságra 19.old V.3 Egyesítés a gazdaságban 20.old V.4 Néhány szó a külpolitikáról 22.old VI. Irodalomjegyzék 23.old 3 I. A szociális piacgazdaság I.1 Szociális piacgazdaság alapja : Az emberek társadalmi, közösségi és egymás közti viszonya a személyes szabadság és felelősség, a közös kölcsönös kötelesség és segítség vállalás az összetartás és közösségvállalás közös érdekek alapján. A gazdasági verseny és az emberek egyéni kezdeményezése valamint az

állami beavatkozások túlzott mértéke ellen megalkotott törvényi intézkedések, a szociális egyenlőség biztosítására létrehozott jogszabályok együttesen jelentik a gazdaságban elért sikerek egyik legfontosabb tényezőjét. II. Német helyzet a II világháború után II.1 A német migrációról A német lakosság nem teljesen önkéntes migrációja a II. világháború alatt s azt követően több szakaszban és eltérő módon ment végbe. Hivatalosan érkeztek németek 1939-1941-ben a balti államikból, Besszarábiából, Bukovinából, Dobrudzsából és Volhiniából a Német Birodalom és az érintett országok szerződési értelmében. Őket a Birodalomhoz csatolt nyugat lengyel területeken telepítették le, s a német Wehrmacht 1944-1945 évi összeomlásakor osztoztak a kelet- és közép-európai németek sorsában. Az áttelepítések második hullámát a német Wehrmacht visszavonulásakor a német polgári lakosság minimális szervezettséggel

és rövid idő alatt lebonyolított evakulációja jelentette. Zömük szervezetlenül, pánik szerűen menekült, mert nem sikerült időben elszállítani őket. A Vörös Hadsereg bosszúját elkerülve sokan az öngyilkosságot választották. A menekülés és a kiürítés, majd az 1940-es évek végéig tartó kényszer áttelepítés és az évszázados lakóhelyükről való elűzés során 14-15 millió ember indult útnak. Útközben 2 millió polgári lakos elpusztult, így Németország nyugati megszállási övezeteiben, a későbbi NSZK-ban 8 millió, Német-szovjet megszállási övezetében , a későbbi NDK-ban hozzávetőlegesen 4,5 millió német kezdte meg újra az életét. 4 III. Az Német Szövetségi Köztársaság III.1Az NSZK megalakulásának körülményei Az 1949. május 23-án elfogadott és másnap érvénybe is lépett alaptörvény szerint az NSZK politikai rendszere a weimari demokrácia bukása és a nemzeti szocialista hatalomra jutás

tapasztalatai miatt túlnyomó részt a közvetett demokrácián nyugszik, a közvetlen demokrácia elemeit alig mutatja. Az NSZK nemzetközi felértékelődésével egyidejűleg az országban figyelemre méltó gazdasági fellendülés indult meg. A gazdaságban a legfontosabb döntések már az NSZK megalakulása előtt megszülettek. A három nyugati övezetben1948 júniusában végrehajtott pénzreform után a náci idők autark gazdasági rendszerével szakítva áttértek a szociális piacgazdaság elveire. A fogalmat 1948-ban Alfred Müller-Armack használta először, gondolatilag azonban a háború utolsó éveiben a freiburgi egyetemen a Walter Eucken köré csoportosuló közgazdászok dolgozták ki. Eszerint az államnak be kell avatkoznia a gazdasági folyamatokba, hogy a jövőben elkerüljék a gazdasági összeomlásokat, e beavatkozásnak azonban piackonformnak kell lennie, a szabad árképzést szabályozó elvként elismerni és biztosítani a korrekt versenyt.

„Nem az elmúlt időszak liberális szabadrablásos piacgazdasága, nem az erők szabad játéka és hasonló fázisok, hanem a szociális elkötelezettségű piacgazdaság a modern felfogású piacgazdaság, amelyben érvényesül az egyén, s amely a legfelülre helyezi a személyiség értékét és a teljesítménynek azután a megszolgált jövedelem is hasznára válik.” ( Ludwig Erhard 1948.) III.2 Az NSZK gazdasági rendszere Az új gazdasági rendszer fontosabb kiegészítő elemei közé sorolták a központi adózást, a versenygazdaság megteremtését és fenntartását, a jövedelem szociálpolitikai indíttatású újraelosztását és a minimálbér rögzítését, s ide tartozott a mezőgazdaság és a kisipar állami hiteltámogatása, a szociális lakásépítés és a társadalombiztosítás kiépítése is. Az ipar és a külkereskedelem abszolút elsőbbséget élvezett, mivel a nyersanyagokban és mezőgazdasági termékekben szegény NSZK-nak dinamikus

exportgazdaságra volt szüksége. A gazdasági szabadság kiterjedt a fogyasztási szabadságra, az iparűzés, a szakma 5 és a munkahely megválasztásának szabadságára, a termelési és kereskedelmi szabadságra és a szabad versenyre Erhard szövetségi gazdasági miniszter közvetlenül összekapcsolta a gazdasági és a politikai szabadságot. A szociális piacgazdaság jelszava az NSZK ideológiájának vezéreszméjévé vált, s az ötvenes években többször is ez biztosította a CDU/CSU választási sikerét. 1953-ban megkezdődött a választási csoda, s a CSU/CSU 1957-ben egyedülálló, 50,2 %-os eredménnyel abszolút többséget szerzett. III.3 Az NSZK szociális piacgazdasága III.31Kártalanítások Addig azonban még számos nehézséggel kellett megküzdeni. Az új állam elsősorban a háború következményeitől különösen sújtott lakossági csoportok helyzetén igyekezett enyhíteni. 1950-ben törvényben szabályozták a háború áldozatainak

( hadirokkantak és özvegyek ) ellátását, illetve a hazatérő hadifoglyok segítségét, majd kártalanítását. Szabályozták a nácizmus politikai, vallási és faji üldözötteinek kártérítését is. Mivel a kártérítés alapvetően valamennyi üldözöttnek járt, az első tizenöt évben erre fordított 26 milliárd márka nagy részét külföldieknek fizették ki, államközi szerződések alapján. 1950 márciusára a munkanélküliség elérte a 12,2 %-ot. Főleg az amerikaiak sürgettek foglalkoztatási programokat, hogy ne fecsérelődjön el a Marshall-terv keretében érkező pénzügyi támogatás. Nyugtalanságuk tovább nőtt, amikor a koreai háború miatt szénellátási gondok és a fizetési mérleg növekvő hiánya veszélyeztette a gazdasági stabilizációt. Ezért 1951 tavaszán gazdaságpolitikai irányváltás sürgettek: visszatérést az állami irányításhoz, árellenőrzést, a „létfontosságú” importcikkek listájának

összeállítását, vagyis a „szociális piacgazdaság jelentős módosítását”. III.32A szociális piacgazdaság módosító intézkedései A német kancellár sürgetésére Erhard szerény mérvű módosításokat hajtott végre. A szén felhasználás irányítását – állami eszközök híján – a nyugat-német szénbányászati és ipari szövetségek vagyonügynökségeinek engedte át, ahol a vállalkozók és a szakszervezetek bizottságai oldották meg a feladatot. 6 A fizetésimérleg-hiány leküzdésére, valamint a behozatal és a kivitel egyensúlyba hozatalára szükség esetén importkorlátozást rendelt el és exporttámogató intézkedéseket hozott, vagy megnehezítette a hitelfelvételt. A liberális gazdasági elképzelésekkel ellentétben munkahely teremtési programot állított össze; a szén- és acélipar, az energia- és vízgazdálkodás, valamint a vasút területén kezdett beruházásokat adókedvezményben részesítette. Az akció

jogi alapja az 1952. januári beruházási segély-törvény volt, amely az ipari vállalkozásokat 1 milliárd márka előteremtésére kötelezte, az alapiparágak beruházási szükségletének fedezésére. Az ipari csúcsszövetségek azért nyúltak e rendkívüli megoldáshoz, mert az érintett gazdasági ágazatok saját erőből nem voltak képesek beruházásaikat fedezni, a többi ágazat pedig nem volt hajlandó a szükséges beruházásokat finanszírozni. A lépés voltaképpen a gazdaságpolitikáért felelős szövetségi kormány kikapcsolását jelentette: a szövetségek nem csak befolyásolták, de maguk alakították az állami döntéseket. A két német állam árú-, szolgáltatási- és fizetési forgalma a postdami egyezmény azon elvére épült, hogy Németországot a megszállás idején egyetlen gazdasági egységként kell kezelni. 1945-1947-ben a belnémet kereskedelem jogi alapjait a szövetségesek katonai jogalkotó tevékenységbe szabta meg. A

„zónaközi kereskedelmi jog” alapján minden tilos volt, amit kifejezetten nem engedélyeztek. 1951 júliustól a szövetségesek jogát már a szövetségi kormány gyakorolta, amely a szövetségi gazdasági és pénzügyminiszter hatáskörébe helyezte a vagyontárgyak és kereskedelmi áruk határt átlépő forgalmának ellenőrzését és bonyolítását. A két állam közötti tárgyalások 1949 októberében kezdődtek; az 1950. június 30-áig megkötött egyezmény 600 millió márka forgalmat irányzott elő, amely jelentős NDK aktívummal zárult. A belnémet kereskedelemről szóló előzetes egyezményt 1951. február 3-án írták alá, majd ezt követte az 1952. május 4-i berlini egyezmény, amelyet 1960 augusztus 16-án újítottak meg Az áruforgalom 1960-ig egy, illetve két évre előre meghatározott árulisták alapján folyt, 1961-től azonban a lista összetétele határozatlan időre szólt. A szállításokból és beszerzésekből Nyugat-Berlin

átlagosan 25 %-kal részesült. A „zónaközi egyezmény” nem a két államra vonatkozott, hanem a két eltérő valutával rendelkező területre; kizárólag kétoldalú kereskedelmi kapcsolatokat irányzott elő, amelyeket nem kézpénzben egyenlítettek ki. 7 Mivel az NSZK és az NDK fizető eszköze között 1990 tavaszáig semmiféle hivatalosan rögzített árfolyam nem létezett, az elszámolás alapjául az úgynevezett elszámolási egység (VE) szolgált, amely a gyakorlatban egy nyugatnémet márkának felelt meg. (Az elszámolási egység csak számítási eszköz volt, amelyet a nemzetközi pénzvilágban nem jegyeztek, s amely a két német állam egyikében sem volt törvényes fizető eszköz vagy konvertibilis valuta. Az elszámolásokat teljes egészében a két állam jegybankjainál vezetett számlákon keresztül bonyolították. A szaldók folyamatos kiegyenlítésére 200 millió elszámolási egységben léptették életbe az ún. swinget, amely

kamatmentes hitelként is szolgált Az NDK vezetése ezt a lehetőséget a 60-as években állami beruházások finanszírozására is felhasználta. ) III.33 Próbálkozás a gazdasági stabilizáció megteremtésére A gazdasági stabilizáció fontos feltétele volt a társadalmi béke megteremtése. 1951 májusában a kormány, a vállalkozók és a szakszervezetek hosszas vita után a fémiparban (szén- és acél) elfogadták a részvételi törvényt, amely a munkaadók és a munkavállalók aktív részvételét biztosította a felügyelő bizottságokban „ valamennyi személyzeti- gazdasági- és szociális kérdésben”, az 1000 fő feletti vállalkozások igazgatósági tanácsában pedig bevezette a munkaügyi igazgató intézményét; a többi iparágban 1952. évi vállalati törvény pedig egyharmados munkavállalói részvételt biztosított a felügyelő tanácsokban, a személyzeti és szociálpolitikai kérdések megtárgyalásakor. Ágazati hovatartozástól

függetlenül minden ötnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatnál üzemi tanácsot kellett felállítani. Közvetlen választással megválasztott üzemi tanács „szociális béke fenntartása” érdekében együttműködik a munkaadókkal az érvényes kollektív szerződés szellemében, illetve szoros kapcsolatban áll az üzemi szakszervezeti csoportokkal. A két törvény megvetette a munka és tőke konfliktusszabályozásának partneri formáját, amely azóta is jellemzi az NSZK mindennapjait. Közpénzekkel és kedvezményekkel támogatták a lakásépítést; 1953-tól évente félmillió lakás épült. Megtették az első lépéseket a takarékosság ösztönzésére is Az 1957 elején elfogadott és a gazdasági fejlődéshez igazodó mozgó nyugdíjak a törvényes nyugdíjbiztosítás első mélyreható reformját jelezték a bismarcki idők óta. A szociális háló további kiépítését jelezte a mezőgazdaságban dolgozók öregségi segélyezésének

bevezetése. 1957-ben törvényben rögzítették a férfiak és nők egyenjogúságát. A társadalmi békét szolgálta az 1952. évi teherkiegyenlítési törvény is, amely szociális igazságosságra törekedve a német lakosság és a hazájukból elűzött, vagy elmenekült németek háborús veszteségeit igyekezett – legalábbis részben – kiegyenlíteni. 8 Egyéni, 20 évi részletekben törlesztendő, 50 %- os adóval sújtották a pénzreform napján 5,000.- márkát meghaladó vagyonokat : a mező- és erdőgazdasági vagyont, a földbirtokot és egyéb tulajdont. A radikálisnak tűnő beavatkozás hatását enyhítette, hogy az ingatlanokat nem forgalmi, hanem egységértékben számolták, így a vagyon tényleges megterhelése rövid idő alatt csökkent. 1989-ig ily módon 130 milliárd márka fojt be Ezt az összeget az igényjogosultaknak kártalanítás, nyugdíj, kölcsön vagy képzési hozzájárulás formájában folyósították. A terhek tényleges

kiegyenlítésére nem került sor, hiszen a károsultak a legkedvezőbb esetben is korábbi vagyonuk 30 %-át kapták meg és az adóköteles vagyon tényleges megterhelése is alig haladta meg a 10 %-ot. A törvény ezért nem okozott jelentős vagyonátrétegződést vagy szociális struktúra változást, de : megnyugtatott nagy és hátrányos helyzetű rétegeket illetve a jó szándék gesztusaként hozzájárult a háború utáni német társadalom szociális integrációjához. A 8 millió menekült és elűzött szociális radikalizációjának sokat emlegetett veszélye valójában sohasem volt valós veszély, e lakossági csoport érzéketlen maradt a társadalom forradalmi átalakításának elképzelései iránt, s az NSZK „konzervatív előjelű modernizációs elmozdulását” támogatta. Magas szintű szakmai mobilitásuk, határozott teljesítmény orientációjuk, konzervatív kulturális és politikai eszmékhez való kötődésük rányomta bélyegét a

nyugat-német társadalomra. III.34 A pénzügyi helyzet A nyugati államközösségbe való integráció és a német hitelképesség elérése érdekében rendezni kellett a nyugati hatalmak pénzügyi igényeit is. Az 1953 februári londoni adósságegyezmény értelmében a szövetségi kormány elfogadta a 14,5 milliárd márkás háború előtti és utáni adósság összegét, s az éves törlesztési rátát előbb 567, majd 765 millió márkában állapították meg. A fontos erkölcsi-politikai megfontolásoktól eltekintve ilyen értelemben hatott az 1952 szeptemberében Izraellel és a Jewish Claims Conference zsidó csúcsszervezettel kötött 3,45 milliárd márkás jóvátételi egyezmény is, amelynek összegét túlnyomórészt német árukkal fizették meg. Az egy évvel későbbi kártalanítási törvény további 4 milliárd márka egyéni kártalanítást irányzott elő. Az NSZK és Izrael diplomáciai kapcsolatainak felvételére 1965-ben került sor. Az

önerős növekedés irányába való áttörésre 1952 első felében került sor „a német gazdasági csoda”. 9 A következő évtizedet a bruttó társadalmi termék és a külkereskedelem rendkívüli növekedési mutatói jellemezték- 1950-1960 között a bruttó társadalmi termék indexe 100-ról 215-re nőtt, az éves átlagos növekedési ráta 7,6 %-ot ért el (1955-ben 11,5%). Az ipari termelés ugyanezen időszakban 149%-kal nőtt, a beruházási javakat termelő ipar pedig 220%-kal emelkedtek, a behozatal és a kivitel pedig megduplázódott. A rendkívüli növekedést a pénzés gazdasági reform készítette elő majd megalapozta koreai háború miatt fellendült export Az exportlehetőségek jó kihasználását a speciális, világpiaci igényekhez igazított ipari struktúra, a nagy kapacitásbeli tartalékok, valamint a nagyszámú magasan képzett és magasan motivált munkaerő biztosította, de a nyugatnémet ipar abból is profitált, hogy a nyugati

országok a koreai háború idején fegyverkezésüket a polgári szektor rovására fejlesztették – a szövetségesek fegyverkezési tilalma miatt viszont a nyugatnémet vállalkozások a beruházási és fogyasztási javak külföldi keresletének kielégítésére koncentrálhattak. Termékeik azért is keresettek voltak, mert nem a Nyugat-Európában szűkösen rendelkezésre álló dollárral kellett fizetni értük. Mindez összekapcsolódott az egyes gazdasági szektorok közötti és belüli strukturális változásokkal. Az átrétegződés nyertese az ipar, nagy vesztese pedig a mezőgazdaság volt Miközben a mezőgazdaság részesedése a foglalkoztatásban 24%-ról 14%-ra csökkent, az ipar 43%-ról 48%-ra, a szolgáltatásoké 33%-ól 38%-ra nőtt. Az ipar 1950-1963 között 185%-os, a kereskedelem és a közlekedés 126%-os, a mezőgazdaság csupán 43%-os termelésnövekedést ért el. Ezzel az ipar a bruttó hazai termelésben való részesedését 1950-1960

között 47,3%-ról 55,6%ra növelte. III.35 „Gazdasági csoda” az NSZK-ban Az NSZK „gazdasági csodája” elsősorban „ipari csoda” volt:1960-ban a bányászat, az élelmiszeripar, az alapanyagok és termelési javak, a beruházási és fogyasztási javak termelése az össztermelés 34%-át adta, átlagon felül növekedtek a különösen beruházás igényes ágazatok: a műanyag-feldolgozó ipar, az autó-ipar, a kőolaj-feldolgozás, az elektrotechnikai és vegyipar, a közlekedési eszköz- és gépgyártás. Az ötvenes évek növekedésének felét a műszaki és szervezeti innováció alapozta meg. A német gazdaságra elsősorban a kiváló minőségű és hosszú élettartamú, műszakilag igényes termékek előállítása volt a jellemző. Az exportsikerek miatt elmaradt a nélkülözhetetlen irányváltás a magasan fejlett technológiák (adatfeldolgozás, légi közlekedés, magenergiakutatás) irányában. 10 Helyette az energia-, a nyersanyag- és

tőkeigényes technológiákat fejlesztették. Az irányváltásra csak az 1957. évi ”szputnyik-sokk” kapcsán került sor, amikor nyilvánvalóvá vált a német technológiai elmaradás. A magángazdaság ezért megháromszorozta a kutatásra és fejlesztésre fordított összegeket (1955:600 millió márka, 1960:1,6 milliárd márka). Mivel Erhard és híveinek szándéka olyan teljesítményen alapuló verseny volt, amely kizárta a nem piackonform állami beavatkozást és a magángazdasági irányítást, már korán kereste ennek törvényes kereteit. Az ipar képviselőivel folyó elhúzódó vita miatt a Bundestag azonban csak 1957-ben fogadta el a kartell-ellenes törvényt, amely ugyan számos kivételt engedélyezett (strukturális válság-, racionalizációs, export- és importkartell), de az összes többi kartell alapítása a gazdasági miniszter engedélyétől függött. Kompromisszumos jellege miatt a törvény nem zavarta lényegesen a hatvanas években

meginduló újabb koncentrációs folyamatot. A nyugatnémet ipar későbbi versenyképességének megőrzését azonban sokkal inkább a nemzetközi konkurencia nyomásának köszönhette. A magas növekedési ráta miatt az ötvenes években nem volt szükség konjunktúratámogató intézkedésekre, sőt ellenkezőleg: a nagy kihívást a felfűtött konjunktúra kezelése jelentette. A váltakozó ciklusokat Erhard a tartományi és szövetségi bankokkal egyetértésben, adó-, hitelés pénzpolitikai intézkedések kombinációjával igyekezett kiiktatni. Ehhez kapcsolódott a híres erhardi „mértéktartásra szóló felhívás”. A szakszervezetektől visszafogottságot kért bérköveteléseiknél, a vállalkozóktól az árak megállapításában, a lakosságot pedig mértékletes fogyasztásra szólította fel. Az „anticiklikus” konjunktúrát figyelmeztetően felemelt mutatóujjával 1956-ban és 1961-ben sikerrel fékezte le. Ilyen mérvű növekedés csak az

Egyesült Államok és a nyugat-európai országok megváltozott támogatási hajlandóságával történhetett. A német újjáépítésnek kedvezett az ország bekapcsolása a Marshall-tervbe, amelyből 1948-1952 között összesen 1,4 milliárd dollárt kapott. A teljes összeg közvetlenül a gazdaságba áramlott, s amerikai vásárlásokra (főleg élelmiszer, takarmány és ipari nyersanyagok) fordították; a nyugatnémet import egyötödét még 1950-ben is ebből finanszírozták. Az eredményekhez képest viszonylag kis megterhelést jelentett az évi 7 milliárd márkás megszállási és katonai állomásoztatási költség. 11 A Marshall-terv elosztását szabályozó OEEC azzal járult hozzá a német „gazdasági csodához”, hogy a kereskedelmet megszabadította a mennyiségi korlátozásoktól és az Európai Fizetési Unió égisze alatt megengedte a tagországok fizetési forgalmának közös bonyolítását, a kiegyensúlyozott fizetési mérleg helyett az

összes adósságok és kintlévőségek közös beszámítását. A külkereskedelemtől függő NSZK profitált ebből: 1960-ban importjának 54%a Nyugat-Európából érkezett, s exportjának 63,5%-a oda irányult A Montánunió 1952 évi életbelépésével megszűntek a termelési korlátozások, ami további fellendülést hozott. 1957-ben Franciaország, az NSZK, Olaszország és a Benelux államok Rómába aláírták az Európai Gazdasági Közösség (EGK) és az Európai Atomközösség (EUROATOM) alapító szerződését. 1959 elején újabb akadály hárult el a korlátlan, világméretű kereskedelem útjából: a német márka ismét konvertibilis lett. A bruttó társadalmi termék gyorsan emelkedett, a munkanélküliek száma folyamatosan csökkent. 1955-től lényegében teljes volt a foglalkoztatás, növekedtek a bérek, csökkent a munkaidő, az árak szilárdak maradtak. Lakások s gyárak százezrei nőttek ki a földből, átfogó közlekedési s

kommunikációs hálózat épült ki. Az 1957 évi parlamenti választások idején a CDU/CSU politikáját a lakosság már 54,3%-os többséggel honorálta, mivel szívesen hallgatott a „Csak semmi kísérletezés!”, „Jólétet mindenkinek!” jelszavakra. Folyamatban volt a szövetségi tulajdon privatizálása, népi részvények kiadásával, a vagyonképzés támogatása takarékossági jutalmakkal, a gondozási jog újraszabályozása és a családi pótlék bevezetése. Adenauer sajátos vezetési stílusa néhány év után modellértékű lett. Az új köztársasági rendszert „kancellárdemokráciának” nevezték, mert minden politikai esemény központi figurája Adenauer volt, holott alig volt demokratikus intézmény, amellyel ne került volna összeütközésbe. Az NSZK 1960-r az Egyesült Államok után a világ második ipari hatalma lett. A növekvő életszínvonal egyre szélesebb rétegeket juttatott korábban elérhetetlen javakhoz. A társadalom

vezérmotívuma a fogyasztás lett, s e politikát a gazdaság visszaigazolta. A fejlődés árnyoldalához tartozott, hogy a magántulajdon 75%-át a lakosság 17%-a szerezte meg és sokmillió állampolgár kiszorult az „arany ötvenes évekből” a „gazdasági csoda” mégis az új német öntudat bázisa lett és új nemzeti kapaszkodókat kínált. 12 IV. A német demokratikus köztársaság IV 1. Az NDK gazdasága a II világháború után Az NDK politikai rendszerének legfontosabb strukturális ismertetőjegye a Németország Szocialista Egységpártja (NESZP) vezető szerepe volt, amelyet az alkotmány 1. cikke is rögzített: „A Német Demokratikus Köztársaság a munkások és parasztok szocialista állama.” A marxista-leninista felfogás szerint a termelőeszközök magántulajdonának megszüntetésével felszámolták a társadalom osztályellentéteit. Az NDK-ban ugyan további négy párt és számos társadalmi szervezet működött, de elsődleges

feladatuk nem a sajátos érdekek megfogalmazása és megvalósítása, hanem az össztársadalmi integráció volt. A gazdaság- különösen az ipar- induló feltételei kedvezőtlenek voltak, mivel az ország ásványi kincsekben szegény keleti területein történetileg csak jelentéktelen nehézipar alakult ki. Nyersanyag- kitermelés és alapanyag- termelés- a barnaszén, a káli- és a kősó bányászata kivételével- alig folyt, a vesztes háború után a feketeszénben gazdag Szilézia lengyel igazgatás alá, urán készlete pedig szovjet tulajdonba került. A legsúlyosabb gondot azonban az övezet gazdaságának kiválása okozta az össznémet gazdaság vérkeringéséből. Az egyes iparágak nyugat- és a közép németországi üzemei ugyanis intenzíven összefonódtak, így az övezetekre osztással túlságosan nagy, illetve túlságosan kicsi kapacitások jöttek létre. A háború előtt a közép- németországi ipar adta a Német Birodalom termelésének egy

negyedét, s Közép-Németország magasan iparosodott régió volt. Ipari struktúrája azonban egyenlőtlenül alakult: a gyengén fejlett alapanyag iparral viszonylag erős, magasan szakosodott, kevésbé anyag- , de nagyon munkaigényes fémfeldolgozó- és könnyűipar állt szemben. Itt működött a szerszámgépipar 50, az irodagépgyártás 82, a textil gépgyártás 68 %-a. IV 1. Államosítás és kisajátítás Súlyosan károsodott a közlekedési hálózat, illetve a lakás állomány különösen a háború utolsó napjaiban tömeges angol-szász légitámadásokat elszenvedett déli nagyvárosokban. A tulajdon háborút követő újraelosztása kisajátítással és földreformmal történt. 1945 őszén kártalanítás nélkül kisajátítottak 8.000 száz hektár feletti földbirtokot, 4000 száz hektár alatti parasztgazdaságot, valamint „az aktív nácik és háború bűnösök” földbirtokát, kivételt 13 képeztek azonban az egyházi birtokok, valamint

a száz hektár alatti tehermentes középparaszti birtokok. A felszabaduló 2,1 millió hektár földet 119000 mezőgazdasági munkás, s a kelet német területekről elűzött 83.000 személy között osztották fel A szovjet megszálló hatalom már 1945. június 28-án megparancsolt a biztosítók és ipari vállalkozások, valamint a bankok pénz- és értékpapír-állományának elkobzását; az október 30-i parancs értelmében pedig összesen 9.870 üzemet sajátítottak ki IV.3 Az újjáépítés Az ipar újjáépítését jelentősen nehezítették a termelő- és közlekedési berendezéseket érintő leszerelések és a folyó termelésből teljesített jóvátételi áruszállítások a Szovjetunió számára. Az utóbbiak egészen 1953-ig, a jóvátételi szállítások le- zárulásáig folytak, s 1944-es árakon összesen 34,7 milliárd márkát tettek ki. További 31 ,4 milliárd márkára becsülték a hadi- és a békegazdasági üzemek leszereléséből,

különböző értékek lefoglalásából és üzemek visszavásárlásából származó összeget. (Az 1 dollár = 4,2 márka átváltási árfolyamon mindez 1945-1953 között 15,8 milliárd dollárt tett ki, amely meghaladta a Szovjetuniónak a jaltai konferencián bejelentett 10 milliárd dolláros jóvátételi igényét. A 66,1 milliárd márkajóvátétel nem tartalmazta az 1953 végéig fizetett 16 milliárd márkás megszállási költséget és egyéb jóvátételi szolgáltatásokat, mint például a Szovjetunióba hurcolt német szakemberek és hadifoglyok munkateljesítményeit, az uránbányászat hasznát, az NDK-ban működő szovjet kereskedelmi társaságok tevékenységéből és a " német licencekből keletkező hasznot.) Az intézkedések nyomán létrejöttek a szovjet típusú tulajdonviszonyok. 1948 nyarán áttértek a tervgazdaságra; 1 949-1 950-re elfogadták az első kétéves tervet. 1952 tavaszán az állami vagy termelőszövetkezeti tulajdonban

lévő üzemek már a bruttó társadalmi termelés 62%-át adták. A termelőüzemek, a közigazgatás és a kutatóhelyek beindítására elegendő létszámú képzett munkaerő állt rendelkezésre. A háború és az áttelepítések nyomán megváltozott a férfiak és nők aránya és a szakmai összetétel is. Emelkedett a női foglalkoztatottak aránya és szakmunkáshiány lépett fel. Nagyobb számú munkaerőt vett igénybe a megszálló szovjet hatalom is. 14 1946-ban a szovjet övezetben törvény kihirdetésével egységes iskolarendszert vezettek be, amely nyolcosztályos általános iskolából és négyosztályos középiskolából, illetve három fokozatú szakiskolából állt. Az iskolarendszerrel párhuzamosan megkezdődött a tanárok lecserélése, akiket gyorsan kiképzett "új tanárokkal" helyettesítettek. 1946-ban megkezdték az új igazságügyi apparátus kiépítését is: a bírák és államügyészek 85%-át "népbírákkal"

cserélték fel! IV.4 A tervgazdálkodásról 1950 júliusában az NSZEP III. kongresszusa a gazdaság újjáépítését állította a középpontba A szovjet módszerekkel 1955-re, az első ötéves terv végére az 1936. évi termelés megduplázását (23 milliárdról45 milliárd márkára) tűzték ki célul Az NDK gazdasági terveit is a szovjet tervek ritmusához alakították. A mezőgazdasági terméshozamot egynegyedével, a nemzeti jövedelmet pedig 60%-kal tervezték növelni, ennek feltétele a munka termelékenységének 72%-os növelése. Az 19481949-ben lefolytatott kisajátítási hullám főleg a közép- üzemeket érintette, amely a szovjet övezetben 1947 júniusában felállított Német Gazdasági Bizottság (D WK) által kiadott gazdasági büntetőrendeleten alapult. Sok kisajátítási eljárásra kirakatperek vagy gyorsított eljárás keretében került sor. Még 1953ban is ezt a rendeletet használták fel a Keleti-tenger partján lévő magánkézben

lévő szállodák és panziók elkobzására. A népi tulajdonú üzemek száma 1950-re elérte az ötezret, s 900000 (1953-ban 1,7 millió) főt foglalkoztattak. 1951-ben az állami és szövetkezeti üzemek az össztermelés 80%-át állították elő. Az állami szektor az ötvenes évek elején a szovjet részvény- társaságként működő üzemek visszavásárlásával tovább bővült, de a szovjet részvénytársaságok 1951-ben is még a munkavállalók 13%-át foglalkoztatták és az össztermelés 32%-át állították elő. Az NDK sztálinista rendszerét a mozdulatlan politikai struktúra, a gazdasági rugalmatlanság, a másként gondolkodók elleni terror és az ideológiai fanatizmus jellemezte. Kritikátlanul dicsőítették a Szovjetunió fejletlen viszonyait és Sztálin személyi kultuszát, szinte vallásosan tisztelték a szovjet diktátort. Az ideológiai képzés fontosabb lett a szakértelemnél 1952 júliusában a kulcspozícióba került NSZEP az NDK

jelentős további átalakítását határozta el: II. konferenciáján a "szocializmus tervszerű felépítésére" vett irányt 15 Gazdaságilag e szocializmus-elképzelés a saját nehézipar gyors fejlesztésére ,s vele az ország katonai képességének növelésére – irányult . Elsősorban az energiagazdaság, a kohászat és nehézgépgyártás kiépítésére koncentráltak, amelyet összekapcsoltak a munkatermelékenység általános növelésével. Utóbbit magasabb, "technikailag megalapozott" munkanormákkal igyekeztek elérni, ami csökkenő bérekkel és fogyasztással járt . A napról napra éleződő válságban az NSZEP sztálinista vezetőit politikai sokként érte Sztálin 1953. március 5-ei halála Miközben Moszkvában utódlási harc tört ki,az "új irányvonalat" meghirdető Hruscsov, Malenkov és Berija között, az Ulbricht-csoport tovább folytatta Sztálin kultuszát, és ünnepélyesen felesküdtek "győztes

tanainak" megőrzésére" . Az NSZEP értelmetlen döntései sorában 1953 április elején bizonyos társadalmi és szakmai csoportoktól rövid magánvállalkozók úton és megvonták nagykereskedők, az a élelmiszerjegyeket: több közéjük foglalkoztatottal tartoztak dolgozó a iparosok, vendéglősök, az önálló ügyvédek és adótanácsadók, a mezőgazdasági üzemek és házak tulajdonosai; megközelítően kétmillió ember, az NDK lakosságának egytizede 1953,május 13-án és 14-én az NSZEP Központi Bizottságának ülése az ipar, a kereskedelem és az ellátás új feladatait megvitatva legkevesebb 10%-os normaemelést határozott el. A politikai és gazdasági problémákon ismét a régi módon igyekeztek úrrá lenni . A minisztertanács május 28-án elrendelte az új normák bevezetését -;ez a lépés olaj .volt a tűzre .Több városban már május végén június elején munkabeszüntetésekre és tüntetésekre került sor . Az

ország közvéleményét teljesen váratlanul érte, hogy az NSZEP Politikai Bizottsága 1953. július 9-én új irányvonalat határozott el. A pártvezetés számos hibáját elismerve bejelentette, hogy módosítja a nehézipar terveit és javítja a lakosság életkörülményeit, emellett a paraszti és ipari középréteg adókönnyítését, a két német állam közötti utazási forgalom könnyítését, a "nem proletár" származású fiatalok felsőfokú tanulási lehetőségeinek javítását, a hazatérő menekültek elkobzott vagyonának visszaszolgáltatás át és részleges amnesztiát ígértek. Az új irányvonal összességében az osztályharc enyhítését jelezte, de a határozat teljesen felkészületlenül érte a pártszervezeteket; amelyektől addig teljesen mást vártak el. A határozatot Moszkva beavatkozására hozták meg, hogy elkerüljék az ország belső válságának további éleződését . 16 IV.5 Az első ötéves terv

(1951-1955) Az első ötéves terv végére az ipari termelés megduplázódott, a munkatermelékenység 55%kal nőtt. Új vas- kohó épült, más acél- és erőművek kapacitását jelentősen bővítették A nehézipar kiépítésével a teljesítőképes gazdaság alapjait igyekeztek megvetni és egyúttal függetlenné válni az importtól. Gyorsan haladt az ipar államosítása; jelentősebb magántulajdonosi rész csak a kézműiparban, a mezőgazdaságban és a fogyasztásban maradt. A lakosság gazdasági helyzete lassan javult, de az életszínvonal messze elmaradt az NSZEP ígéretétől és a szövetségi köztársaságétól . NDK hétköznapjait a mindennapi élet egyes területeinek (munka, oktatás, ellátás, szabadidő és utazási lehetőségének) egységesítése jellemezte. A rendszer a társadalmi élet valamennyi területének befolyásolására, politizálására és ellenőrzésére törekedett. Mindenütt a szocialista tervgazdaság sikereiről és a

szocializmusnak a "kapitalizmus" feletti fölényéről lehetett hallani, ugyanakkor a legtöbb üzem rendkívül leromlott állapotban volt. A munka nem volt hatékony, nagy adminisztratív és ellenőrző apparátust tartott el, így kevés nyereséggel államilag rögzített jövedelemmel működött. Az üzemi munkásrészvétel nem működött: a heti munkaidőt, a béreket és a szabadságigényeket társadalombiztosítási az NSZEP-vezetés könyvvel szabta meg. (munkakönyv) Minden rendelkezett, dolgozó amely úgynevezett tartalmazta a végzettségére, munkaviszonyára, orvosi- és kórházi kezelésére vonatkozó adatokat, prémiumait, kitüntetéseit. Az emberek, főként a fiatalok nemcsak az ellátást illetően, hanem gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is a szövetségi köztársaság felé orientálódtak. A nyugati televízióadásokat csak Drezda és Greifswald körzetében nem lehetett fogni, a környéket a népnyelv a „halott

szemek völgyének” nevezte. Mivel a berlini fal felépítése után gyakorlatilag lehetetlen volt a szövetségi köztársaságba vagy más nyugati országba utazni, a televízió, a rádió és az elbeszélések alapján egyoldalú kép alakult ki a Nyugatról. IV.6 Az ellátási gondok Évente látogatók milliói - főleg karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor érkeztek a szövetségi köztársaságból. A beszélgetésekben - az össznémet felfogással szemben negyvenéves eltérő fejlődésük következtében gyakorta különböző felfogások és speciális nyelvi kifejezések is ütköztek egymással. 17 Az ellátási gondok miatt az NDK-ban éveket kellett várni az autóra, a bútorra, a mosógépre vagy a fagyasztószekrényre, amelyek ráadásul drágák is voltak. De sorba kellett állni reggel a péküzlet előtt, a zöldségesnél, a vásárcsarnokokban szabad kosárra várva, vagy valamely kulturális rendezvény belépőjegyéért. A Trabantra 12-15

évet kellett várni, néhány autósiskolában pedig az ötéves várakozás normálisnak számított. Ezért az NDK állampolgárai magukat fanyar humorral "szocialista sorban álló közösségnek" nevezték. Néhány hiánycikkből (ketchup, papír zsebkendő stb.) csak meghatározott mennyiséget lehetett vásárolni. Az árukapcsolás jegyében karácsonykor a "vitamin- bazárnak" elnevezett zöldségesboltban csak akkor lehetett spanyol narancsot vásárolni, ha mellé még egy kiló zöld kubai mandarint is vettek. A hústermékek és az államilag támogatott gyermekruházati cikkek hiányát gyakorta a cseh és lengyel bevásárló turizmus is tetézte. Az áruhiány vagy a kis példányszámban megjelent hanglemezek és könyvek pedig a közvetlen árucserére ösztönöztek . A közelgő válságra az NDK-ban számos jel utalt, noha szociálpolitikai és bizonyos gazdasági vívmányaival vezető helyen állt a KGST -országok között. A növekvő

belső elégedetlenség és legitimációs hiány ellensúlyozására a vezetés elnyomta az ellenzéket, illetve engedélyezte a rendszer bírálóinak az NSZK-ba távozását, ami folyamatosan emelkedő tendenciát mutatott. Mindehhez járultak a növekvő gazdasági gondok, a szolgáltatás folyamatos romlása, a környezet problémái és a csendben végrehajtott áremelések. A nyolcvanas évek második felére valamennyi területen súlyos problémák léptek fel. Az alapellátás ugyan biztos és olcsó, de túl támogatott volt, s még így sem elégítette ki az állampolgárok Nyugatról felébresztett fogyasztási igényét. A hierarchikusan szervezett politikai hatalom pedig nem engedélyezett szabad társadalmi struktúrákat, elutasította a gorbacsovi reformpolitikát. A kiutazási kérelmek növekedése, valamint a menekülési hullám jelezte a rendszer belső állapotát, amelyet a Szovjetunió 1945 óta elsődlegesen kívülről stabilizált és tartott életben, s

amely a megváltozott körülmények közepette váratlanul magára maradt. Egyre többen fordítottak hátat az országnak, 1989 első felében 46.000-en költöztek át legálisan az NSZK-ba, s nyáron már 120 ezren kérvényezték kiutazásukat. A helyzet teljesen ellehetetlenedett az eseményeket már kordában tartani nem lehetett, melynek eredményeként a berlini fal 28 év után 1989. november 10-én leomlott Willy Brant, aki 1961-ben kormányzó polgármesterként szemtanúja volt a fal felépítésének 1989.november 10-én este a schönebergi városháza előtti gyűlésen kijelentette: „ most összenő ami összetartozik”. 18 V. Az egyesült Németország V.1 Az egyesítés A berlini fal leomlásával a német egyesítés még nem zárult le. Mivel korábban belátható időn belül az európai béke veszélyeztetése nélkül sem külföldön, sem Németországban nem tartották megváltoztathatónak a két német állam létét, a megosztást normális

állapotnak tekintették. Az 1989 őszi fordulat ezért Keletet és Nyugatot egyaránt felkészületlenül érte A nagyobb szabadság reménye, illetve szovjet szemszögből a peresztrojka végleges győzelme, illetve a németkérdés újjáéledésétől és az 1945 előtti időkbe való visszacsúszástól való félelem vezérelte reakciók kezdetben bizonytalanok voltak. Miközben a német egyesítés gazdasági és belpolitikai körülményeiről alapvetően a németek döntöttek, a külpolitikai kérdések rendezése az érvényes nemzetközi szerződések értelmében csak az egykori négy szövetséges hozzájárulásával történhetett. A négy hatalom részvételének szükségessége abból is adódott, hogy a nemét egyesítés többet jelentett a két német állam egyesítésénél, hiszen az egész európai rendszer érintette. Az NDK elvesztése és az előrehaladott lengyel, magyar és csehszlovák események miatt a szovjet befolyás várható megszűnése ezekben

az országokban is az egész európai szovjet impérium összeomlásával fenyegetett. A nyugati hatalmak nem egységesen ítélték meg Németország egyesítését. Franciaországban és Nagy-Britanniában történelmi kételyekkel szemlélték a kirajzolódó új közép-európai rendet. Még az Egyesült Államok sem maradhatott távol az eseményektől, hiszen a bipoláris rendszer új épületekkel gyarapodott. V.2 Az egyesítés hatása a szociális piacgazdaságra Az állami egység irányába mutató első államszerződést 1990. május 18-án írták alá a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról. A formálisan nemzetközi jogi, ténylegesen alkotmányjogi szerződés valójában felszámolta az NDK korábbi gazdasági rendszerét. A keletnémet gazdaság a magántulajdonon, a szabad árképzésen alapul, leépítik az állami monopóliumokat. A felszabaduló állami támogatásból kell finanszírozni a gazdaság átstrukturálását. Az egyesített Németország

átvette az egykori NDK-nak a Szovjetunióval szemben fennálló kereskedelmi kötelezettséget. A pénzügyi unió egységes pénzügyi területet hozott létre, amelynek közös pénzneme a Deutsche Mark (DM) lett. 19 A béreket, jövedelmeket, nyugdíjakat, ösztöndíjakat és bizonyos szociális szolgáltatásokat 1:1 arányban, készpénz és megtakarítások esetében 14 éves korig 2.000 NDK márkát, 15-59 éves korig 4.000 NDK márkát, s 60 év felett 6000 NDK márkát lehetett 1:1 arányban beváltani, ezen összeg felett 2:1 beváltási árfolyamot alkalmaztak. A gazdasági unió alapját a szerződés „a szociális piacgazdaságban, a két szerződő fél közös gazdasági rendszerében” határozta meg. A szociális unióval az NDK kötelezettséget vállalat a szociális biztosítás tagolt rendszerének és a munkanélküli-biztosítás rendszerének bevezetésére, beleértve az NSZK munkatámogatási rendszerének megfelelő intézkedéseit. A

nyugdíj-, beteg- és balesetbiztosítást is az NSZK rendszeréhez igazították. A rendelkezések 1990.július 1-én léptek életbe, s egyúttal megszüntették a személyi ellenőrzést a belnémet határon. V.3 Egyesítés a gazdaságban Az egyesített Németország 357.000 négyzetkilométernyi területével és 81 millió lakosával a legsűrűbben lakott európai ország lett. Az egyesítés kezdeti mámorát azonban rövidesen beárnyékolták a nehézségek. Németország öt új tartományában az egyesítést követően súlyos gazdasági helyzet alakult ki. Az elavult ipari ágazatok kellő körültekintés nélküli, gyors leépítése tömeges munkanélküliséget gerjesztett (minden harmadik munkahely megszűnt!). A szolgáltatások sem kínáltak elegendő foglalkoztatási alternatívát, jóllehet ezt az ágazatot kevesebb veszteség érte. A tartományi és a kommunális költségvetés súlyos hiánnyal küzdött. Néhány szektor enyhe javulását

elsősorban a jelentős nyugati pénzügyi transzfer váltotta ki. A szövetségi kormány és a gazdasági szakemberek optimista előrejelzései erősen alábecsülték az egyesítés költségeit; ebben közrejátszott az is, hogy csak fokozatosan derült fény az NDK gazdaságának tényleges állapotára. A létfeltételek megközelítő kiegyenlítésének beruházási költségeit 2,2 billió márkára becsülték, annak ellenére, hogy megszűntek a megosztottságból eredő korábbi kiadások (1951-1989 között több mint 400 milliárd márkát fordítottak a Berlin-segélyre, a nyugatberlini adótámogatásra, a tranzitdíjakra, a politikai foglyok „kivásárlására” stb.) Az első öt évben az új tartományokba kolosszális összeg, 1.000 milliárd márka áramlott, legnagyobb részben szövetségi költségvetésből. Jelentős összegek származtak az 19901-ben létrehozott Német Egység Alapjából, a nyugdíjbiztosításból, a régi tartományokból és

kommunákból, illetve az Európai Közösségből is. 20 A szövetségi kormány 1991. márciusban évi 12 milliárd márkás költségvetéssel beindította a „keleti fellendülés” programját. Beruházási főként a közlekedést fejlesztették, munkahelyeket kívántak teremteni, és kommunális beruházásokat támogattak. 1993-ban a program zömét a szövetségi költségvetésbe áramoltatták. Felbukkantak a hatvanas évek összehangolási akciójának utólagos elképzelési is. A pénzügyi intézkedések elsősorban a beruházásokra, a foglalkoztatás javítására, a pénzügyi helyzet és a közigazgatás funkcióképességének biztosítására irányultak. Az egyesítés magas költségi módosításra kényszerítették az állami eladósodás korábbi terveit, s a kormány adóemelésekre kényszerült. A szövetségi kormány az egységet nettó hitelfelvételből, adóemeléssel és költségvetési megtakarításokból igyekszik finanszírozni. Az 1991.

júniusi szolidaritási törvény értelmében emelték az üzemanyag, a biztosítás és a dohány adóját. Az 1992. februári adómódosítási törvénnyel 15%-ra emelték az általános fogyasztási adót, júliusban pedig kamatcsökkentési törvényt bocsátottak ki. Az adóemelési koncepciót éles bírálat érte, mert a fogyasztási adók legérzékenyebben az alacsonyabb jövedelműeket ( az évi 45.000 márka alatti béradóköteles háztatásokat ) érintették A költségvetési megtakarítások a régi tartományok szubvencionált területeit sújtották. 1993. márciusban elfogadták a szolidaritási paktumot, amely 1995 után is biztosítja az új tartományok pénzügyi ellátását. A föderális konszolidációs program középpontjában az NDK régi adósságai (üzemek, állami adósságok, lakásépítés) álltak, amelyek törlesztésére harminc évet szántak. A növekedési várakozások ellenére továbbra is kritikus maradt az állami pénzügyek helyzete.

A német államadósság az 1982.évi 615 milliárd márkáról 1995-re több mint kétezer milliárdra nőtt. Hasonló tendenciát mutatnak az állampolgárokra nehezedő adóterhek A német költségvetés hiánya meghaladta a nemzeti össztermék 3%-át, s így nem tudta teljes egészében teljesíteni a maastrichti feltételeket. A német vállalatok számára egyre élesebb nemzetközi verseny mellett jelentős probléma a rendkívül drága munkaerő: a munkabérre kifizetett minden egyes márkát 80 pfennig járulékos költség terhel. A gazdaság által megtermelt értékek legalább egyharmadát szociális kiadásokra fordítják, mégis egyre szélesebb rétegeket sújt az elszegényedés. A versenytársak a német cégeket munkahelyek tömeges leépítésére, illetve olcsóbb munkaerőt kínáló térségekbe (Ázsia, Kelet-Európa) telepítésre késztetik. A német vállalatok 1995-ben több mint 40 milliárd márka értékben ruháztak be külföldön. 21 V.4

Néhány szó a külpolitikáról Az új német külpolitika meghatározó tényezői Németország földrajzi helyzetéből, illetve abból az érdekből fakadnak, amelyek a történelmi tapasztalatokat, valamint az aktuális feladatokat és kötelességeket egyesítik. Ezek: Közép-Kelet –Európa és Oroszország stabilizációja, az európai integráció továbbfejlesztése, a külső biztonság megőrzése az Atlanti Szövetség keretében, a külgazdasági kapcsolatok támogatása és az új világpolitikai felelősség vállalása az ENSZ keretében. 1990 után új német kül- és biztonságpolitika körvonalazódott, amely az egyesített Németországot biztonságosan betagolta a nyugati szövetségi rendszerbe és európai szomszédainak hozzájárulását is megszerezte. Nemcsak a a korábbi nem területek történelmi és jogi igényéről mondott le, hanem a „2+4” és számos további kétoldalú tárgyalás keretében a megegyezés légkörét is megteremtette,

amelyben a Szövetségi Köztársaság az új Európa integrális alkotórésze lett. 22 VI.Irodalomjegyzék: WWW.mkdsz1freewebhu/adenauerhtm http://www.mancshu/legfrissebbtdp-azon=9833faluhtm www.szazadveghu/ www.origohu 23