Gazdasági Ismeretek | Gazdaságpolitika » Ha egy ország kezéből kikerül a monetáris politika, akkor milyen gazdaságpolitikai eszközök maradnak a kezében?

Nyíregyházi Főiskola Gazdálkodási szak Ha egy ország kezéből kikerül a monetáris politika, akkor milyen gazdaságpolitikai eszközök maradnak a kezében? Nyírbátor, 2003. november 3 Készítette: Szabó Edit II. évfolyam I félév Gazdálkodási szak Levelező tagozat B. csoport Tartalomjegyzék I. Bevezetés3. II. Monetáris politika5 1. A monetáris irányítás rendszere7 2. A monetáris politika a nyitott gazdaságban, árfolyam-politika8 III. Költségvetési politika10 1. Az adók12 2. A költségvetés kiadásai13 IV. Európai Unió15 1. Az EMU gazdasági és politikai dimenziói15 2. A közös monetáris politika16 3. Az egységes valuta bevezetése17 4. A tagállamok költségvetési politikáinak összehangolása18 5. Az EU költségvetésének alapelvei20 V. Összegzés23 VI. Felhasznált irodalom24 2 I. Bevezetés Ha egy ország kezéből kikerül a monetáris politika, akkor a költségvetési (fiskális) politika marad a kezében. Házi

dolgozatom első részében a monetáris politikát kívánom részletesen bemutatni – vagyis azokat az eszközöket, amelyekkel nem tud élni a későbbiekben – majd a fiskális politikát – amit az állam még befolyásol bizonyos korlátok mellet – és végül az Európai Uniót hozom fel példaként. A gazdaságpolitika és pénzügypolitika egyaránt a makroökonómiához kötődő fogalmak. A pénzügypolitika és a gazdaságpolitika között a rész és egész viszonya áll fenn. A pénzügypolitika a gazdaságpolitika céljaiból származtatható döntési, intézkedési és cselekvési rendszer, amely a kormányzati szándékoknak megfelelően motiválja, illetve határozza meg a pénzkapcsolatokat és a pénzmozgásokat. A pénzügypolitika részeként definiálható a költségvetési, az adó-, a pénz-, a hitel-, a deviza-, a vám-, a kamat- és az árfolyam-politika. A pénzügypolitika fő megjelenési formája a modern gazdaságokban a fiskális politika és a

monetáris politika. A makrogazdasági politika meghatározott célok és eszközök együttese Magában foglalja egyrészt a kormánynak a gazdaság egészére vonatkozó céljait, másrészt azt az irányítási és ellenőrzési eszköztárat is, amelyekkel a célokat képes megvalósítani. A legfontosabbnak tartott makrogazdasági célok közé tartozik a teljes vagy csaknem teljes foglalkoztatottság, az infláció szigorú keretek között tartása, a gazdasági növekedés és az ország fizetési mérlegének kiegyensúlyozottsága. Gazdaságpolitikai eszköz a kormányzat ellenőrzése alatt álló gazdasági változó, amely hatást gyakorolhat egy vagy több gazdaságpolitikai célkitűzés elérésére. A monetáris, a költségvetési vagy más politika változtatásával a kormányzatok el tudják kerülni a konjunktúraciklusok legrosszabb következményeit, és fokozhatják a potenciális kibocsátás növekedési ütemét. A makrogazdasági politikai két legfontosabb

eszközcsoportja: - - Monetáris politika: - a pénzkínálat ellenőrzése, - a kamatlábak befolyásolása Fiskális politika: - kormányzati kiadások, - adóztatás. 3 A monetáris politika a makrogazdasági politikának azon eszköze, amely a gazdaság szereplőinek magatartására, gazdasági aktivitására a pénzkínálat vagy/és a kamatláb szabályozásán keresztül kíván hatni a kinyilvánított célok elérése érdekében. A fiskális politika a makrogazdasági politikának azon eszköze, amely a gazdaság szereplőinek magatartására, gazdasági aktivitására a kormányzati kiadások és az adózás irányításán keresztül kíván hatni a kinyilvánított célok elérése érdekében. A monetáris és költségvetési politika elsődleges célja az aggregált kereslet és kínálat alakulásának befolyásolása annak érdekében, hogy az egyensúlyi nemzeti jövedelem, árszínvonal és foglalkoztatási szint minél kedvezőbben alakuljon. Az

aggregált kereslet és kínálat egyenlősége által meghatározódó egyensúlyi jövedelmi-termelési szint és árszínvonal nem tekinthető minden tekintetben kielégítőnek, mert nem jelenti automatikusan a költségvetés és a külkereskedelmi (vagy fizetési) mérleg kiegyensúlyozottságát, valamint a teljes foglalkoztatottság fennállását. Éppen ezért a makroszabályozás lényege az, hogy olyan egyensúlyi jövedelmi szint kialakulása felé terelje a gazdaságot, amely a többi célváltozó szempontjából is elfogadható értékeket eredményez. 4 II. Monetáris politika A makrogazdasági politika egyik fő eszköze a monetáris politika, amelyet a kormányzat az ország pénz-, hitel- és bankrendszerének irányításával juttat érvényre. A monetáris politika a pénzkínálaton és/vagy a kamaton, kamatszabályozáson alapuló hatásmechanizmussal próbálja befolyásolni a gazdaság szereplőinek magatartását, bizonyos fontos gazdaságpolitika

célok – mint például az árstabilitás, a csökkenő munkanélküliség, vagy a gazdasági növekedés – megvalósítása érdekében. A monetáris politika alkalmazásánál alapvető fontosságú annak ismerete, hogy sem a kamatszabályozás, sem a kibocsátott pénz mennyiségének szabályozása nem lehet sikeres a másik tényezőre gyakorolt hatás számbavétele nélkül. A központi bank szabályozza a pénzkínálatot. A pénzkínálat változtatásával a jegybank számos pénzügyi és gazdasági változóra képes hatást gyakorolni: a kamatlábakra, a részvényárfolyamokra, lakáspiaci árakra, a devizaárfolyamokra. A pénzkínálat szűkítése magasabb kamatlábakhoz vezet, fékezheti a beruházásokat, ez pedig csökkentheti a GDP-t és leszoríthatja az inflációt. Ha pedig a jegybank gazdasági visszaesést tapasztal, bővítheti a pénzkínálatot és csökkentheti a kamatlábakat, hogy ezzel élénkítse a gazdasági tevékenységet. Először is

ismertetném a pénz és a bankrendszer fogalmát, szerepét. ♦ Pénz A pénzforma kialakulásának szakaszai: - az első szakasz, az árupénz, - a második szakasz, az árupénz és a pénzhelyettesítők együttese, - a harmadik szakasz, a belső érték nélküli pénz. A mai pénz hitelpénz, amely képes betölteni a forgalmi, a fizetési és a felhalmozási (megtakarítási) eszköz funkciót. Hitelpénzrendszerben a pénzt a központi bank (jegybank) és a kereskedelmi bankok teremtik. Eredetét tekintve a pénz lehet jegybankpénz és kereskedelmibank-pénz. Formáját tekintve lehet készpénz (bankjegy + érme) vagy számlapénz (bankszámlapénz). A bankszámlapénz a tulajdonosa szemszögéből nézve betétet jelent. Eszerint megkülönböztetünk egyszer szűken értelmezett pénzt (M 1 ), ebbe a pénzforgalomban a készpénz és a látra szóló betét tartozik), másszor tágan értelmezett pénzt (M 2 ), ez az M 1 és a határidős betétek összege. 5 ♦

Bankrendszer A bankszervezet a banktevékenységgel összefüggő jelenségek törvényszerűséget mutató rendezett egészét, a bankári cselekvések meghatározott elvekhez igazodó rendjét, folyamatos, állandóan visszatérő és megújuló jellegét foglalja magában. Az előzőeket kiszolgáló intézményt nevezik banknak, az intézmények összességét pedig bankrendszernek. A bankrendszer és – szervezet felépítése az egyes országokban különböző lehet, azonban két nagy alrendszere alakult ki, úgymint - a központi vagy jegybankoké, valamint - az üzleti bankoké. a, A jegybank szerepe és funkciói A törvényes fizetőeszköz kibocsátásának a jogával felruházott jegybank vált a bankrendszer központi intézményévé, ezáltal tevékenysége számos olyan feladattal bővült, amely nemcsak a bankrendszer működésére, a de a makroszintű gazdasági folyamatok egészére meghatározó befolyást gyakorol. A jegybankok, központi bankok vagy állami

bankok tevékenységét, működését és feladatait törvény, a jegybanktörvény határozza meg. A monetáris politika fogalma kétféle megközelítésben határozható meg: - a cél- és az eszközrendszer szempontjából, valamint - a tevékenység oldaláról. Ami a célrendszert illeti, a monetáris politika az aggregált pénztömeg mértékének nemzetgazdasági szintű meghatározására és befolyásolására, a külső pénzkapcsolatok erősítésére, a monetáris egyensúly megteremtésére alkalmas intézkedések összessége. A jegybanki tevékenységet illetően a pénzforgalmi, a hitelezési és a devizadöntések, valamint intézkedések együttese fejezi ki a monetáris politikát. A központi bank legfontosabb feladatai: a nemzeti fizetőeszköz belső és külső vásárlóerejének védelme és a nemzetközi fizetőképesség megőrzése (azaz megfelelő arany- és devizakészletek gyűjtése és mozgatása), továbbá a kormányzat

gazdaságpolitikájának támogatása. A jegybankok meghatározó szerepet játszanak a hitelrendszer megválasztásában és kialakításában. Ennek keretében határozzák meg: - a hitelek nyújtására és - a hitelek igénybevételére jogosultak körét, valamint 6 - a hitelezés általános feltételeit. A hitelviszonyok és a hitelnyújtás feltételeinek a meghatározása magában foglalja a monetáris szabályozás rendszerezését, amelynek keretében - kialakul a jegybanki és kereskedelmi banki tevékenység kapcsolatainak eszközrendszere, továbbá - létrejönnek a bankrendszer, illetve az üzleti bankok és azok ügyfelei közötti hitelkapcsolatok módozatai. (Dr. Huszti Ernő) 1. A monetáris irányítás rendszere A központi bank a kereskedelmi bankok tevékenységét a monetáris irányítás keretében szabályozza. A monetáris irányítás eszközeit mennyiségi és minőségi módszerekre oszthatjuk Mennyiségi vagy általános monetáris

irányítási eszközöknek tekintjük azokat a módszereket, amelyeket a monetáris hatóságok a gazdasági ágak, gazdálkodó alanyok közötti különbségtétel nélkül alkalmaznak. Más szóval egységes feltételeket alkalmaznak az egész gazdaságra vonatkozóan. Minőségi vagy szelektív monetáris irányításnak, azaz szelektív hitelezésnek azt a módszert tekintjük, amikor – gazdasági célok, feladatok, programok, a hiteligénylő ágazati hovatartozása, társadalmi, szociálpolitikai, területfejlesztési stb. célok alapján – differenciált hitelfeltételeket alkalmaznak. A mennyiségi irányítás fő módszerei: a refinanszírozási kamatpolitika és a refinanszírozási feltételek, a nyíltpiaci műveletek, a kötelező tartalékráta rendszere, kontingentálás és az erkölcsi ráhatás jellegű intézkedések. A refinanszírozási kamat az a kamat, amelyet a központi bank számít fel a kereskedelmi bankok számára folyósított hitelek után. Ha a

jegybank emeli a viszontleszámítolási kamatlábat, akkor ez azt jelenti, hogy megnő a kereskedelmi bankok refinanszírozási kamatköltsége, ez arra készteti a kereskedelmi bankokat, hogy ők is felemeljék az ügyfeleiknek nyújtott hitelek kamatlábát. A kamatláb emelkedése a hiteladósok hitelkeresletének csökkenését okozza. A hitelek csökkenése pedig a forgalomban lévő pénztömeg csökkenését vonja maga után. 7 A nyíltpiaci műveletek keretében a központi bank értékpapírokat, elsősorban állampapírokat (államkötvényeket és kincstárjegyeket) forgalmaz azzal a céllal, hogy a forgalomban lévő pénztömeget és hitelállományt szabályozza. Amikor a központi bank értékpapírt vásárol, ezzel a kereskedelmi bankok számláján történő jóváírással fizet. Ezzel a bank új jegybankpénzt hoz létre, növeli a kereskedelmi bankok pénztartalékait, tehát likviditását, illetve hitelnyújtó képességét. Ezzel expanziós hatást

idéz elő, nő az értékpapírok árfolyama, ezáltal csökken a hozamuk, és ennek következtében a piaci kamatlábak is csökkenek. Ha a jegybank értékpapírokat ad el, akkor a vételárral a kereskedelmi bankok számláját terheli meg, a forgalomban lévő pénztömeg csökken. Ezzel csökkenti a kereskedelmi bankok likviditását, hitelnyújtó képességét, tehát hitelmegszorító hatást idéz elő. Az értékpapírok kínálatának növekedése miatt árfolyamuk csökken, ezáltal hozamuk nő, és ezért a piaci kamatlábak is nőnek. A nyíltpiaci műveletek sikeres folyatatásának előfeltétele az állampapírok széles választéka, kiterjedt piaca. A kötelező tartalékrendszer (kötelező tartalékráta rendszere) a likviditási rátákból fejlődött ki. A kötelező tartalékráta a kereskedelmi bankok tartalékának, azaz jegybanki pénzállományának és a kereskedelmi bankok betéteinek arányát írja elő. Ha a központi bank emeli a

tartalékrátát, ezzel arra készteti a kereskedelmi bankokat, hogy csökkentsék betéteik növekedési ütemét, azaz kevesebb pénzteremtő hitelt folyósítsanak. Ha a központi bank leszállítja a kötelező tartalékrátát, ezzel lehetővé teszi, hogy a kereskedelmi bankok több pénzteremtő hitelt folyósítsanak, ezzel nő a betétállományuk, növekszik a forgalomban levő pénzmennyiség. Kontingensek alkalmazása esetén abszolút számokkal vagy a százalékos változás előírásával szabályozzák a kereskedelmi bankok hitelállományát, illetve betéteinek alakulását. Az erkölcsi ráhatás jellegű intézkedések keretében a központi bank kívánságait nem utasítások formájában közli, hanem „szerény kéréssel” igyekszik a kereskedelmi bankokat a monetáris hatóságok által kívánatosnak tartott cselekvésre rávenni. 2. A monetáris politika a nyitott gazdaságban, árfolyam-politika Nyitott gazdaság esetében természetesen az

árfolyam-politika is igen fontos eleme a monetáris politikának, amelytől nem lehet eltekinteni. 8 Ma már a legnagyobb országok esetében sem elhanyagolhatók a külgazdasági kapcsolatok, kis és közepes országok esetében pedig gyakran éppen a legfontosabb körülményt jelentik. Pénzügyi szempontból egy ország külgazdasági kapcsolatait a fizetési mérleg foglalja össze. A fizetési mérleg – mindig adott időszak (hónap, negyedév, év) folyamatait tükrözi – két fő részből áll. A folyó fizetési mérleg azokat az elszámolásokat, fizetéseket tartalmazza, amelyek az ország végleges bevételeit és kiadásait jelentik. Bevételi oldalon általában a legfontosabb tételek az export, a turizmusból származó bevételek, valamint az ország által külföldön eszközöl befektetések után kapott osztalék vagy egyéb nyereségrészesedés, a külföldre nyújtott kölcsönök után kapott kamat, a külföldön végzett munkáért kapott fizetés.

A kiadási oldal fő tételei pedig az import, a turisták külföldi költekezése, a külföldi adósságokra fizetett kamat, a külföldieknek a belföldön levő befektetései után fizetett osztalék, a külföldieknek a belföldön végzett munkáért fizetett bér. A fizetési mérleg másik fő része a tőkemérleg. Ez azt mutatja meg, hogy adott időszakban a folyó fizetési mérlegben kialakuló egyensúlyhiány pénzügyileg milyen rendezést nyer: kiadási többlet esetén milyen forrásból fedezték azt, bevételi többlet esetén pedig mire használták. Ennek első része a hosszú lejáratú tőkemozgások mérlege, másik része a rövid lejáratú tőkemozgásokat tartalmazza. (Tarafás Imre) 9 III. Költségvetési politika A költségvetési politika alakítja ki a tartós, meghatározó pénzügyi jellemzőket, elsősorban a jövedelemszabályozáson és az adópolitikán keresztül. A költségvetési politika alapvető feladata az állam pénzügyeinek

menedzselése, a központi költségvetés és az államháztartás kezelése, a kormányzati bevételek összegyűjtése és szétosztása a költségvetési szervek és a támogatott intézmények között. A költségvetés a gazdaságirányítás egyik fontos eszköze, mert az adózással és a transzferkifizetésekkel, valamint az állami kölcsönök felvétele és törlesztése révén meghatározza és befolyásolja a vállalkozások, a vállalatok és a lakosság rendelkezésére álló jövedelem nagyságát és elosztását. Az állam tevékenysége során nemcsak jövedelemelosztást hajt végre, hanem a közös fogyasztás biztosításához árukat, javakat vásárol, és így közvetett módon is hatást gyakorol a keresletre és kínálatra. Az állami döntések természetesen kihatnak a gazdasági folyamatokra, indukálva ezzel valamilyen irányú változást, majd ez a folyamat visszahat a költségvetésre, kedvező vagy kedvezőtlen irányban módosítva annak

tervezett hatásait. A költségvetési politika tehát bonyolult, többlépcsős hatás-visszahatás folyamatában érvényesül, miközben maga is módosul. A költségvetési politika szolgálhat stabilizációs, allokációs és elosztási célokat. A stabilizáció célja lehet a visszaesés megelőzése, az infláció elkerülése vagy mérséklése, a lehetséges gazdasági növekedés biztosítása, a foglalkoztatás „természetes” szinten tartása. E célok elérése érdekében a költségvetés közvetlen és közvetett eszközöket egyaránt alkalmaz. A költségvetés bevételeire és kiadásaira jelentős hatást gyakorol az ún. automatikus vagy „beépített” stabilizátor, amely azt jelenti, hogy minden különösebb változtatás nélkül konjunktúra esetén nő a szufficit, illetve depresszió esetén nő a deficit. A beépített stabilizátor azt fejezi ki, hogy a gazdasági helyzet változásával automatikusan változik a bevételi, illetve a kiadási

oldal is. Az automatikus stabilizátor fő elemei: a munkanélküli segély, a vállalati társasági adó és a progresszív jövedelemadó. Az automatikus stabilizátor mérsékelni tudja a gazdasági élet ingadozásit, de nem tudja megszüntetni azt. Ezért szokás alkalmazni az ún indiszkrecionális költségvetési politikát. Az indiszkrecionális költségvetési politika azt jelenti, hogy a kormány a gazdasági helyzetnek megfelelően törvényhozási úton változtat az adó mértékén és a különböző kormányprogramokon (pl. transzferkifizetések, kutatási programok) Az externáliák kezelése, valamint a közösségi fogyasztás biztosítása a piac kudarca miatt piaci allokáció útján nem oldható meg, ezért a költségvetésnek be kell avatkoznia a gazdasági 10 folyamatokba. A beavatkozás direkt formája az áruk, javak vásárlása, indirekt formája pedig az adóval, támogatásokkal való piacszabályozás. Az elosztás alatt széles értelemben a

bérek, a profitok, a kamatok, valamint a bérleti díjak pénzügyi átcsoportosítását kell érteni. Az újraelosztás klasszikusan szociálpolitikai célokat szolgál, így mértékének meghatározásánál mindig felmerül az igazságosság, a méltányosság és a hatékonyság kérdése. Az elosztás eszköze a progresszív jövedelemadó, a differenciált ÁFA adókulcs, kombinálva az árkiegészítéssel, valamint a transzferkifizetések. A költségvetési politika a pénzügyi politika szerves része, de viszonylagos önállósággal bír, mert saját eszközrendszerrel (adók, támogatások) és saját intézményrendszerrel (adóhivatalok), valamint saját célrendszerrel (közös fogyasztás biztosítása) rendelkezik. a. A költségvetési politika eszközei: - adók, - támogatások, - államkötvények és kincstárjegyek adásvétele, - központi állami beruházások finanszírozása, - a társadalmi közös fogyasztás pénzellátásának

rendszere. A költségvetés ezekkel az eszközökkel, valamint bevételének és kiadásainak nagyságával együttesen hat a gazdaságra, befolyásolva a GNP alakulását, a fogyasztás és a felhalmozás nagyságát. b. A költségvetési politika dönt: - a vállalatok, vállalkozások és a lakosság közötti, illetve ezeken belüli pénzügyi átcsoportosításról, - a központi beruházások finanszírozási módjáról, - a közös fogyasztás nagyságának növekedéséről és annak finanszírozásáról, - a területek közötti jövedelem-átcsoportosításról. A költségvetési politika döntései nem függetlenek egymástól, pl. a területi szempontok kihatnak a beruházási döntésekre vagy éppen fordítva. 11 c. A költségvetési politika sajátosságai: - a költségvetésnek önálló feladatai vannak, amelyek ellátása korlátozhatja a költségvetési politika mozgásterét, lehetőségeit, - az adózási szint és a várható gazdasági

növekedés determinálja a „rendes” bevételek volumenét, - a közös fogyasztás és a társadalombiztosítás kiadásainak nagysága, a vállalt ellátási rendszerek jelentősen determinálhatják az államháztartás kiadási szintjét, - a költségvetési adósságszolgálat szintén determinálhatja a kiadásokat, - az allokációnak, a disztribúciónak korlátai vannak, hiszen túlzott átcsoportosítás és elosztás esetén negatív hatások lépnek fel a gazdaságban, - a költségvetés nem lehet független az ár-, a deviza- és a hitelpolitikától, valamint a szociálpolitikától, nemcsak eszközeiben, hanem az alkalmazott megoldások céljaiban sem. A makroszabályozás szempontjából a kormányzati kiadások és az adóbevételek a fontosak. E két tényező nagyságának változtatásával lényeges befolyást lehet gyakorolni a nemzeti termelés és a többi kiemelten kezelt makrováltozó alakulására. 1. Az adók Az adó törvényben előírt,

állammal szembeni, kényszer jellegű befizetési kötelezettség, amelyért a befizetőnek semmilyen közvetlen ellenszolgáltatásra való joga sem keletkezik. a, A legfontosabb adónemek: Az adók csoportosításának egyik leggyakoribb módja az adótárgyak szerinti megkülönböztetés, amely egyben gyakran az ismert adónemek megnevezését is adja. Beszélhetünk például: - jövedelem- személyi - társasági 12 - vagyoni, illetve tárgyi - erőforrásokhoz kapcsolódó és - forgalmi - általános - fogyasztási adókról. Személyi jövedelemadó: a legfontosabb közvetlen adó, világszerte az adórendszer egyik alappillére. Ez az adónem alkalmas leginkább az igazságossági-méltányossági kritérium érvényesítésére. Társasági adó: a közvetlen adók másik fontos képviselője, amelynek az a feladata, hogy a gazdasági társaságok jövedelmét bevonja a közteherviselésbe. Általános forgalmi adó: az összfázisú forgalmi adó

a közvetett adók legfontosabb megjelenési formája a költségvetésben. Ez számos előnyös tulajdonságára vezethető vissza A közvetlen adókénál lényegesen nagyobb biztonsággal kalkulálható összeget a költségvetés likviditása szempontjából kedvező egyenletességgel és viszonylag alacsony adminisztratív ráfordításokkal képes biztosítani. Bruttó módon való beszedése esetén hátrányos tulajdonsága ugyanakkor, hogy az azonos végterméket előállító vállalatok közül árelőnybe hozza a kevesebb értékesítési fázissal tevékenykedőket, ezáltal nagy vertikális szervezetek létrehozására ösztönöz, ami csökkenti a piaci kontrollmechanizmus hatékonyságát és monopolpozíciók kialakulásához vezet. Fogyasztási adó: speciális, egyfázisú forgalmi adó. Annyiban speciális, hogy eleve csak a termékek viszonylag szűk körére, általában néhány jellemzően alacsony keresleti árrugalmasságú, nem alapvető

létszükségleti cikkre, luxuscikkekre terjed ki. Célja egy rendkívül stabil fedezeti funkció megvalósítása. 2. A költségvetés kiadásai A költségvetés funkcionális és közgazdasági csoportosítása a legelterjedtebb. a, A funkcionális osztályozás azt mutatja meg, hogy a kiadások milyen feladatok érdekében merültek fel. A funkcionális osztályozás szerint a kiadások lehetnek: 13 - általános közösségi szolgáltatások, - védelem, - közrend és közbiztonsági feladatok, - oktatás, - egészségügy, - társadalombiztosítás, jóléti feladatok, - lakás és közösségi kommunális feladatok, - kulturális szolgáltatás, - energetikai szolgáltatás, - mezőgazdaság, erdészet, - bányászat, ipar, építőipar, - szállítás és távközlés, - egyéb szolgáltatás (turizmus) érdekében felmerült kiadások, - idegenforgalom, - a fő csoportokba nem sorolt kiadások (államadóság törlesztése). b, A

költségvetési kiadások jellegét a közgazdasági osztályozás mutatja be, ezek: 1. árukkal és szolgáltatásokkal kapcsolatos kiadások, 2. kamatfizetések, 3. támogatások és egyéb folyó transzferek, 4. folyó kiadások, 5. tárgyi eszközök beszerzése, 6. készletek vásárlása, 7. föld és immateriális javak beszerzése, 8. tőketranszfer, 9. tőkekiadások, 10. visszafizetéssel csökkentett belföldi és külföldi kölcsön nyújtása 14 IV. Európai Unió Házi dolgozatomban példaként az Európai Uniót hozom fel, mert itt figyelhető meg a legjobban az, hogy ha egy ország kezéből kikerül a monetáris politika, akkor az állam a másik gazdaságpolitikai eszközt, a költségvetési politikát sem tudja már autonóm módon használni. A monetáris unió teljes megvalósítása, az egységes valuta bevezetése, sőt az ahhoz vezető út kifejezetten igényli a közös költségvetés szerepének kiteljesedését. Az egységes valuta ugyanis csak olyan

blokkban vezethető be, amelynek tagjai között nincsenek jelentős különbségek, azaz a blokk meglehetősen homogén. Ehhez a Közösség részéről jelentős költségvetési transzferekre van szükség. Más oldalról nézve, az EMU-val megszűnnek a nemzeti valuták, velük a nemzeti monetáris politikák, és átadják helyüket egy közösségi szintű monetáris politikának. Felvetődik a kérdés: ha a monetáris politika közös, hogyan maradhatnak nemzeti kézben a költségvetési politikák? Ebben a részben először a közös monetáris politikáról szólok, ezt követi az egységes valuta (euro) bemutatása, majd a tagállamok fiskális politikájának összehangolása. 1. Az EMU gazdasági és politikai dimenziói Az EMU programja nem egyszerűen a közös pénz bevezetését, de a gazdasági unió alapjainak kiépítését is megfogalmazza. A gazdasági unió, mely kezdetben a gazdaságpolitikák harmonizációját, később koordinációját végül pedig akár

közösségi szintre emelését is jelenti, egyébként szorosan össze is függ a pénzügyi unió koncepciójával, a kettő külön-külön aligha kivitelezhető. Egy állam számára gazdaságpolitikája megvalósításának két legfontosabb eszköze, a monetáris politika és a költségvetési (fiskális) politika, amelyek alakítása azonban szorosan összefügg. Ha a monetáris politika kikerül az állam hatásköréből és közösségi szintre emelkedik, akkor a költségvetési politika marad az állam fő befolyásolási eszköze. Ebben a helyzetben azonban ezt sem tudja autonóm módon használni, mivel a monetáris politikák egységesítése révén lépései kihatnak a többi tagállamra, és ez fordítva is így van. Ebből következik, hogy a pénzügyi unió lényegében automatikusan maga után vonja az államok közötti gazdaságpolitikai együttműködés szükségességét. Ennek érdekében a tagállamok több 15 olyan lépést is tettek, amelyek

gazdaságpolitikáik koordinálását szolgálják, és ezen keresztül az euróövezet stabilitását segítik elő. A közös pénz működése szempontjából alapvető, hogy a tagállamok olyan gazdaságpolitikát folytassanak, amelyek nem veszélyeztetik a monetáris unió, illetve azon keresztül a többi tagállam stabilitását. Minden tagállamnak a többi tagállam érdekeit figyelembe véve, felelősen kell kialakítania gazdaságpolitikáját és költségvetését. Nem engedhető meg ugyanis, hogy egy tagállam esetleg felelőtlen költségvetési politikája következtében más tagállamokat, és ezzel az egész monetáris uniót, illetve a monetáris stabilitást is veszélyeztesse. Ezért a konvergencia kritériumok teljesítése az EMU harmadik szakasza beindulását követően is kötelező érvényű az abban résztvevő tagállamokra. Hogy a költségvetési fegyelmet biztosítsák, ezért fogadták el a tagállamok az 1997. júniusi amszterdami csúcson az ún

Stabilitási és Növekedési Paktumot, amelynek alapján a harmadik szakaszban résztvevő, költségvetési deficit kritériumot túllépő tagország GDP-jének meghatározott százalékában pénzügyileg is szankcionálható. 2. A közös monetáris politika Az EMU harmadik fázisának kezdete az abban résztvevő országok számára szuverén monetáris politikájuk feladását is jelentette egyben. A döntés azonban most is a fokozatosság jegyében született meg, miközben az egyes országok számára más-más jelentőséggel bírt. Az önálló monetáris politika folytatásának lehetősége ugyanis már akkor korlátozottá vált, amikor az egyes tagállamok valutái beléptek a közös árfolyam-mechanizmusba, majd később tovább korlátozódott, amikor végleg eltörlésre kerültek a tőkemozgások előtt álló akadályok. A monetáris politika részét képező árfolyam-politika meghatározó szerepet töltött be. A gazdaság külső versenyképességét

növelni lehetett pusztán a valuta felértékelésével, anélkül, hogy a termelékenységben vagy a termelés költséghatékonyságában bármiféle tényleges javulás következett volna be. Az árfolyamok stabilitásának megőrzése érdekében, amennyiben egy tagállam valutája a többi valutával szemben egy adott határértéknél nagyobb mértékben értékelődött le vagy fel, a tagállam központi bankja köteles volt az adott valuta kínálatát szűkíteni vagy bővíteni. A tagállamok azzal, hogy vállalták valutáik egymáshoz mért árfolyamainak lehetőség szerinti megőrzését, és azt veszély esetén akár külső beavatkozás 16 révén is védték, lemondtak az árfolyam-politikáról, mint az addig talán legfontosabb gazdaságpolitikai eszközről. A másik monetáris politikai eszköz a devizaszabályozás alakítása. Az adott ország valutájának kivitelét bármilyen formában akadályozó szabályozás, azaz a tőkemozgás útjában álló

korlát, alkalmas lehet a valuta árfolyamának látszólagos védelmére, hiszen megakadályozza a szélesebb piac erőinek érvényesülését. Ugyanakkor a korlátozás védelmet is jelent, hiszen a gazdaság hatékonyságának gyengülése esetén megakadályozza a tőke elmenekülését az országból, illetve enyhíti a hirtelen árfolyam-ingadozásokat. A monetáris unió megvalósításának azért volt elengedhetetlen feltétele a tőkemozgások teljes liberalizálása, mert egyrészt csak ezek után alakulhattak ki a tényleges erőviszonyokat tükröző árfolyamok, amelyek hosszú távon is stabilnak bizonyulhattak, azaz amelyek alapját adhatták a rögzített árfolyamoknak. Másrészt a tőke szabad áramlásának elfogadása azt is jelentette, hogy az adott országok gazdasága kiegyensúlyozott, nem kell hirtelen válságokkal számolni, hiszen az komolyan veszélyeztetné az árfolyamok stabilitását. A közös monetáris politika intézményi feltétele egy közös

európai jegybank létrehozása. A közös jegybank nélkül a résztvevő tagországok eltérő érdekei koordinálatlan monetáris politikákat eredményeznének, ami összeegyeztethetetlen a monetáris unióval. A közös jegybank határozza meg az euró-övezet monetáris politikai célját, az árstabilitás fenntartását. Az árstabilitás, mint cél eléréséhez a jegybanki függetlenség jelenti az intézményi biztosítékot. A közös monetáris politikát a Központi Bankok Európai Rendszere valósítja meg. Ez a rendszer az Európai Központi Bankból és a résztvevő országok nemzeti jegybankjaiból áll. A közös monetáris politikáért az Európai Központi Bank döntéshozó testületei a felelősek. A közös monetáris politika működéséhez elengedhetetlen, hogy az Európai Központi Bank és a nemzeti jegybankok harmonizált eszköztárral rendelkezzenek és minden résztvevő országban ugyanazt a monetáris politikai műveletet azonos feltételek mellett

végezzék. Ez biztosítja, hogy a pénzpiacokon azonos kamatszintek alakuljanak ki, mert e nélkül a monetáris unió nem működhet hatékonyan. 3. Az egységes valuta bevezetése Az 1995. decemberében megtartott madridi csúcstalálkozón a bevezetendő közös pénzt, a minden nyelven érthető és egyértelmű „euro” névre keresztelték. 17 Az euro nemzetközi pénzként mint az elszámolások eszköze, forgalmi eszköz és a tartalékképzés és felhalmozás eszköze funkcionál. Mindhárom funkciója szükséges a határidős és a származtatott eszközök piacain, valamint a jegybankok devizapiaci beavatkozásai során. A nemzetközi pénzként való funkcionálásnak számos feltétele van, ezek közül a legfontosabbak a következők: - Az adott gazdaságnak rendelkeznie kell bizonyos súllyal és fejlettséggel. - Tőke és pénzpiacainak megfelelően likvidnek, mélynek és szélesnek kell lennie. - A gazdaságnak erősnek kell lennie, és a pénz

nemzetközi használatától nem elszakadó külső pozícióval is rendelkeznie kell. Várható, hogy az euro világpénz szerepe közép- és hosszú távon erősödni fog, súlya a dollárhoz képest növekszik. Előnyös lesz, mert egymás valutáiban a résztvevő országoknak nem kell tartalékokat képeznie. Az egységes valuta bevezetésének előnyei: - tranzakciós költségek eltűnése, - hosszú távú, dinamikus előnyök, - az árak átláthatóvá válása, - hitelesség, - pénzügyi piacokra gyakorolt hatások, - az euro, mint nemzetközi pénz. 4. A tagállamok költségvetési politikáinak összehangolása A költségvetési vagy fiskális politikáért általában a kormányzat, azon belül a pénzügyminisztérium a felelős, míg a monetáris politikát a fejlett országokban a kormányzattól független, de azzal szorosan együttműködő központi bank alakítja ki. A költségvetési politika nevének megfelelően a költségvetés egyes

bevételi és kiadási tételein keresztül kívánja befolyásolni a gazdaságokat, a gazdasági élet szereplőit. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési politika kiterjed az adófajták és azok mértékének meghatározására, a különböző járulékok és illetékek kivetésére és beszedésére, a szociális juttatások rendszerének kialakítására, a költségvetési támogatások elosztására, az állami intézmények működtetésére ugyanúgy, mint ahogy az állam adósságainak kezelésére, a hitelek nyújtására és felvételére, vagy az állami tulajdonban levő vagyontárgyak kezelésére. A fiskális politika lényegében 18 nem más, mint az ország költségvetésének kialakítása, azaz annak eldöntése, hogy milyen forrásokból mennyit von el az állam, és abból kinek mennyit ad. A költségvetési politika tehát az országban megtermelt jövedelem egy részének átcsoportosítását, újraelosztását is jelenti, de egyben a bevételek és

kiadások különbségeként jelentkező esetleges deficit finanszírozásának megoldását is. A monetáris politika feladata ezzel szemben a gazdaságban forgalomban levő pénz mennyiségének befolyásolása, a pénz értékének megőrzése, amit gyakran a pénzügyi élet egyik meghatározó elemét alkotó kamatok befolyásolásán keresztül tesz meg. A monetáris politika körébe tartozik az árfolyam-politika is, amely az ország fizetőeszközének más országok valutájával szemben meghatározott árfolyamát alakítja. A más valutákkal szemben kialakított árfolyamnak összhangban kell lennie az országok inflációja és termelékenysége közötti eltérésekkel, azaz magasabb infláció esetén a külföldi valuta hazai pénzben kifejezett értéke (árfolyama) fokozatosan nő, míg a nagyobb termelékenység ezzel ellentétes hatással van az árfolyamra. A monetáris politika egyes elemei (hasonlóan a költségvetési politikához) csak egymással összhangban

alakíthatók ki. Egy ország sem költhet el lényegesen több pénzt, mint amennyit megtermelt, és ehhez hasonlóan egyetlen valuta árfolyama sem maradhat hosszú távon állandó, ha emellett egyre inkább egekbe szökik az infláció. Mindkét esetben olyan instabillá válhat a gazdaság, amely az államadósság növekedése révén, vagy a fizetési mérleg egyenlegének romlása révén finanszírozási nehézségekhez és végül a gazdaság összeomlásához vezethet. Hasonló veszélyeket rejthet azonban az is magában, ha a fiskális politika és a monetáris politika nincs összehangolva. Egy gazdaság kiegyensúlyozott növekedését, a foglalkoztatás megfelelő szintjének biztosítását, az árak stabilitását vagy a fizetési mérleg egyensúlyát nem lehet kizárólag a költségvetési vagy csak a monetáris politika révén biztosítani. A kiegyensúlyozottság csak a két gazdaságpolitikai eszköztár egymással összhangban álló alkalmazásával érhető

el, hiszen az állami támogatások zabolátlan osztogatásával felduzzasztott pénzmennyiséget egyetlen monetáris politikai eszközzel sem lehet a végtelenségig semlegesíteni, így hosszútávon kérlelhetetlenül felgyorsul az infláció. Ezzel szemben a költségvetés tervezésekor előre kalkulált inflációnál kisebb mértékű pénzromlás esetleg azzal a veszéllyel járhat, hogy a tervezettnél kevesebb adóbevételre tesz szert az állam, ami a kiadások változatlan szintje mellet a vártnál magasabb költségvetési hiányt okozhat. A fiskális és a monetáris politika épp abból adódóan, hogy ugyanarra a gazdaságra hatnak, csak 19 annak különböző szegmenseiben, ki kell, hogy egészítsék egymást, összehangolásuk elengedhetetlen. Az Európai Unió az egységes Belső Piac, valamint a monetáris unió és az egységes pénz megteremtésével a gazdasági és monetáris integráció olyan fokához érkezett, amelynek sikeres működéséhez

elengedhetetlen az egyes tagállamok gazdaságpolitikáinak egyre nagyobb mértékű koordinációja, összehangolása. Az EU-nak ugyan van saját költségvetése, az azonban közel sem vethető össze egy nemzetállam költségvetésével. A fiskális politika legfontosabb elemei a közösségi költségvetés korlátozott feladatköréből és terjedelméből következően továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartozik. Ez alól csak a közösségi hatáskörbe tartozó vám- és kereskedelempolitika képez kivételt. A gazdasági integráció jelenlegi foka, az EMU harmadik szakaszának kezdete azonban olyan keretet ad az egyes tagállamok gazdaságainak működéséhez, működtetéséhez, amely elengedhetetlenné teszi a gazdaságpolitika és ezen belül a költségvetési politika minél szorosabb összehangolását. Az első érv magából a monetáris unió megvalósulásának tényéből adódik: az EMU harmadik szakaszának életbe lépésével a monetáris politika

kikerült az euró-övezetben résztvevő tagállamok hatásköréből, azért az ESCB/ECB felelős. Az egyelőre kívül maradt országok ugyan még élhetnek néhány eszközével, így az árfolyam-politikával, de mozgásterük a konvergencia-kritériumok adta keretek közé szorult. A megfelelő gazdaságpolitikai összhang biztosítása érdekében tehát feltétlenül szükség van a tagállamok költségvetési politikájának összehangolására és annak a közös monetáris politikával való összeegyeztetésére is. A fiskális politikák intézményes összehangolására, a költségvetési stabilitásra azért is szükség van, mert az egyes gazdaságok történelmi fejlődésükből kifolyólag nem teljesen egyformák, a negatív hatásokra másképpen reagálnának. A negatív hatások kivédése, vagy legalábbis minimalizálása érdekében ugyancsak szükség van a koordinációra a költségvetési politikák terén. 5. Az EU költségvetésének alapelvei A

közösségi költségvetésnek teljesítenie kell a makro-gazdaságpolitika fő stabilizációs, allokációs (támogatás kihelyezési) és redisztribúciós (újraelosztási) funkcióit, így biztosítani 20 kell az árstabilitást, a gazdasági tevékenységek növekedését, a foglalkoztatottságot és a forrásokkal való hatékony gazdálkodás elősegítését. a. Az Európai Unió költségvetésének alapelvei a költségvetési terv elkészítése során az alábbiak: - A teljesség elve: a költségvetésben az Európai Közösségek minden bevétele és kiadása szerepel, - Az általánosság elve: a konkrét bevételek nem köthetők össze konkrét kiadásokkal, hiszen az összes bevételnek kell fedeznie az összes kiadást, - A kétszintűség elve: a költségvetés kiadási előirányzatait egyrészt a tárgyévben vállalt kötelezettségek teljes összegével számolják, akkor is, ha azok egy részét csak a következő években kell ténylegesen

kifizetni, és ezzel állítják szembe a tervezett bevételeket. Másrészt az év során ténylegesen szükségessé váló kifizetések összegét állítják be a költségvetésbe, függetlenül attól, hogy a kifizetések az előző évek, vagy a tárgyév kötelezettségvállalása alapján merülnek-e fel, és ezzel állítják szembe a tényleges bevételeket. - A költségvetési egyensúly elve: a költségvetés akkor van egyensúlyban, ha az adott évre vonatkozó kifizetési előirányzatokat fedezik az ugyanazon évi bevételek. A költségvetés nem lehet deficites. - Az évenkéntiség elve: a költségvetés egy évre (január 1. – december 31) szól Ez azt jelenti, hogy mind a kötelezettségvállalásra, mind a kifizetésekre jóváhagyott kereteket az év során lehet és kell felhasználni. b. A költségvetésnek ezen túlmenően sajátos kritériumoknak kel megfelelnie: - externalitás: ez annak feltételezése, hogy a tevékenységek egy részével

kapcsolatosan a költségek és a hasznok a partner országokban is megjelennek, ami megfelelő ellenőrzést és kompenzációkat igényelhet; - oszthatatlanság: bizonyos tevékenységek méretgazdasági és funkcionális okokból nem oszthatók szét a tagállamok között, ezért ezeket közösségi szinten célszerű finanszírozni. 21 - kohézió: a Közösség valamennyi polgára számára biztosítani kell a szolgáltatások, a jólét és a fejlődés minimumát. Ez jövedelem-transzfert feltételez a gazdagabbaktól a szegényebb és gyengébb gazdaságok javára. - szubszidiaritás: a funkciókat arra legalacsonyabb szintre (település, régió, állam) kell delegálni, ahol azok hatékonyan gyakorolhatók. c. A költségvetés bevételi és kiadásai Bevételek: - hozzáadottérték-adók, - vámok, - mezőgazdasági importilleték, - a tagországok GNP-jén alapuló befizetések, - egyéb bevételek. Kiadások: - mezőgazdasági piaci garanciák és

befolyásolás, - strukturális műveletek, - kutatás, technológiai fejlesztés, - külföldi akciók, - oktatás, ifjúság, - energia, ipar, belső piac, hálózatok, - adminisztrációs költségek, - egyéb. (Hetényi Géza, Hünlich Csilla, Mocsáry Péter) 22 V. Összegzés Dolgozatomban azt akartam érzékeltetni, hogy a monetáris politika „elvesztésével” csak a költségvetési politika marad az állam irányítása alatt, de azt is csak korlátozottan tudja befolyásolni. Az uralkodó közgazdasági elmélet határozottan állította, hogy a költségvetési/fiskális politika teljesen alkalmatlan a gazdasági folyamatok befolyásolására, pedig az most az uniós tagállamok számára az egyetlen, a nemzeti hatáskörben kizárólagosan használható gazdaságpolitikai eszközt jelent. De jogosan vetődik fel a kérdés, hogy miben áll a költségvetés önállósága: a jövedelemátcsoportosítás szerkezetének szabad kialakításában, tehát

az önálló adópolitikában, és/vagy a magánszféra által felhasználható jövedelmi szint aktív befolyásolásában, annak többletkiadások vállalásával történő növelése, illetve nettó bevételi többlettel történő csökkentése jelenti-e a nemzeti költségvetési politika tényleges szabadságát? Teljes szabadságról napjainkban a nemzeti politika egyetlen területén sem lehet beszélni, így a kérdés inkább az, hogy milyen korlátok fogadhatók el, meddig áll fenn a költségvetés szuverenitása? A válasz rendkívül fontos, hiszen az uniós tagok számára a költségvetés jelenti a sokkfelszívásra alkalmas egyetlen nemzeti eszközt. 23 V. Felhasznált irodalom Garai Katalin: Az Európai Unió Corvina Kiadó, 1999. Hetényi Géza, Hünlich Csilla, Mocsáry Péter: Az Európai Unió pénzügyi rendszere Press Publica Kiadó, 2000. Dr. Huszti Ernő: Banktan Budapest, 1996. Lőrincné Istvánffy Hajna: Pénzügyi Integráció Európában

Közgazdasági és Jogi Kiadványok, 2001. Tarafás Imre: A monetáris politika a nagy válságtól az ingatag pénzpiacokig Aula Kiadó, 2001. 24