Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Kántor Ferencné - Kína a XX. században, az állami szerepvállalás formái a gazdasági átalakulás folyamatában

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási Szak Összehasonlító gazdaságtan házi dolgozat Kína a XX. században- az állami szerepvállalás formái a gazdasági átalakulás folyamatában Debrecen, 2003.1025 Készítette: Kántor Ferencné II. évfolyam 2003/2004 tanév I. félév Gazdálkodási szak Levelező tagozat A csoport Tartalomjegyzék: 1 A REFORMOK KEZDETE 3 2 MEZŐGAZDASÁGI REFORMOK 5 3 IPARI REFORMOK 10 4 AZ APPARÁTUSI RENDSZER REFORMJA 18 5 A NYITÁS POLITIKÁJA 21 6 A POLITIKAI TERÜLET NÉHÁNY FEJLEMÉNYE 26 7 A TIENANMEN TÉRI TRAGÉDIA 27 8 KÍNA A 90-ES ÉVEKBEN 30 9 MAGYARORSZÁG ÉS KÍNA KAPCSOLATAI NAPJAINKBAN 33 2 1 A reformok kezdete Kína gazdasági rendszere a Szovjetunióban és a többi szocialista országban létező parancsgazdaság jellegzetességeit mutatta, de több sajátossággal, egyedi vonással. Az egyik sajátosság, hogy Kína sokkal szegényebb volt, mint amazok (a

népesség több mint 2/3-a falusi). A falusi gazdaság a reformok sorsa szempontjából így meghatározóbb, mint az ipar, ahol a tervgazdaság jellemzői és ellenőrzése sokkal erősebbek, így reformálása is nehezebb. A falusi népesség, mint láttuk, nem élvezett jövedelemgaranciákat, rá nem terjedt ki a szociális biztonsági háló, így ellenállásuk is kisebb volt a reform bizonytalanságaival szemben, mint más szocialista országokban. Kína előnyét jelenti a vállalkozói tradíció. Kína mérete, de a követett gazdaságfejlesztési politika miatt is nagy, önálló gazdasági régiókra oszlik, a tervezés és gazdaságirányítás sok tekintetben decentralizálttá vált. A tervezés, beruházás és anyagelosztás sokkal nagyobb fokú regionális decentralizációja alakult ki, mint bármely más szocialista ország esetében. A decentralizálás nem jelentette a központi ellenőrzés hiányát, ellenkezőleg, szigorú ellenőrzés

érvényesült az általános fejlesztési stratégia, a munkaerő mobilitása és díjazása, a kereskedelem és a mezőgazdasági felvásárlás felett. Az ellenőrzés bonyolult, egymást átfedő rendszerei mellett Kínáé tipikus hiánygazdaság volt, beleértve a lakosság ellátását. A jegyrendszer a városi élet jellemzője volt és több tucat cikkre terjedt ki. A választott gazdaságfejlesztési stratégia, a hatékonyság romlása és a pazarlás miatt az életszínvonal igen lassan növekedett, különösen a parasztok esetében volt tragikusan alacsony. Túlzott hangsúlyt helyeztek a nehéziparra és a katonai fejlesztésre, ami az egyéb területek (mezőgazdaság, könnyűipar, infrastruktúra) rovására ment. 3 Ez a stratégia súlyos foglalkoztatási gondokat is okozott: mintegy 400 millió foglalkoztatott mellett a városokban 20 millióra, a falvakban legalább 100 millióra becsülték az eufemisztikusan „munkára váróknak" nevezett

munkanélküliek, illetve a rejtett munkanélküliek számát. (Az emberi tőke, a bőséges és viszonylag képzett munkaerő volt a gazdasági növekedés egyik bázisa, nemcsak az eltelt időszakot tekintve, hanem a jövőre nézve is, nem feledve természetesen, hogy a hatalmas népesség súlyos gondok forrása is.) A sajátosságok figyelembevételével is számos súlyos probléma várt megoldásra, jelezve, hogy a reformnak komplex, az ország életének minden vonatkozására kiterjedő folyamatnak kell lennie Nem lehet tagadni, hogy elvileg a fennálló gazdasági rendszer még rendelkezett növekedési lehetőséggel, de a gyakorlatban ez nem volt megvalósítható. Belső és külső tényezők a változást ösztönözték Az egyik fontos tényező a „kulturális forradalom" volt, amely olyan mély társadalmi, morális és bizonyos mértékig gazdasági válságot idézett elő, amely a rendszer legitimációját fenyegette. Szükség volt a társadalmi bizalom

helyreállítására és megerősítésére. 4 2 Mezőgazdasági reformok Fontos szerepet játszott az életszínvonal emelésének kényszere, amit szintén eredményesebben lehetett megvalósítani a reformok nyomán megpezsdülő gazdaság körülményei között. Sokkal fontosabb tényező és érthető módon a hivatalos kínai magyarázat is ezt hangsúlyozza egy reformelkötelezett csoport léte a párt eliten belül, amely Teng (Teng Hsziao-ping: a korábban félre állított jobb oldaliak fő képviselője. Mao halála után rehabilitálták. 1977 júliusában visszakerült valamennyi korábbi párt- és kormányzati funkciójába. Visszatérését a közvélemény is támogatta. Teng és követői elvetették a maói időszakban szorgalmazott termelési tömegmozgalmakat, az osztályharc helyett a gazdaság fejlesztést állították a középpontba.) vezetésével képes volt a piacorientált reformok körül konszenzust kialakítani. Az eredmények

viszonylag gyors jelentkezésével megszerezték a társadalom egyre növekvő részének támogatását is. A nemzetközi tényezők között, amelyek hozzájárultak a reformokhoz forduláshoz, az egyik legdöntőbb az ellenséges szembenállás a Szovjetunióval. Kínának növekvő igénye volt a fejlett technológia importjára, amely további ösztönzést adott az Egyesült Államokkal kialakított de facto stratégiai szövetség fejlődésének. Ezen tényezőknél is nagyobb hatást gyakorolt a régió dinamikus fejlődése, a kínai „kis tigrisek" (Hongkong, Tajvan, Szingapúr) példája. A külső tényezők bizonyos szerepe mellett is Kína belső folyamatai voltak alapvetően a meghatározók. A reformfolyamatot kezdettől fogva a pragmatizmus jellemezte, az egymás után jelentkező problémák folyamatos megoldása a „gyakorlat az igazság kritériuma" jelszó szellemében. Vagyis a kínai reformok nem eleve részletesen kidolgozott 5

stratégiát követtek, hanem a lépésről lépésre történő reformálás útján haladtak. A szocialista piacgazdaság mint célmegjelölés csak a 90-es években, több mint egy évtizednyi reform után került megfogalmazásra. Mindez nem azt jelenti, hogy a különböző párt- és állami intézményekben, kutatóintézetekben és más szellemi műhelyekben ne folyt volna kiterjedt elméleti tevékenység az egész folyamat általános és részkérdéseit illetően. A reform korai szakaszában indult az a hosszú, széles körű vita, amely a terv és a piac kapcsolatával, egymáshoz való viszonyával, illetve elhatárolásuk, „elegyítésük" lehetséges variációival foglalkozott. Ennek során három álláspont alakult ki: 1) a tervszabályozás elsődleges, a piaci szabályozás kisegítő, kiegészítő jellegű; 2) a kettőt teljesen egyenrangúnak kell tekinteni, a fő feladat a megfelelő területek helyes kiválasztása; 3) a makrogazdasági

szférában tervszabályozás, a mikroszférában teljesen piaci szabályozás érvényesüljön. Ezekhez kapcsolódva számos más alapvető fontosságú probléma vitája elindult, mint a vállalatok önállóságának kiszélesítése, a piachoz való alkalmazkodásuk lehetővé tétele és ösztönzése, az anyagi érdekeltség és a munka szerinti elosztás elvének következetes érvényesítése, a központi és a regionális, helyi szervek irányítási jogkörének világos meghatározása stb. A különböző elméleti és gyakorlati tevékenységek eredményeként már 1979-től, a „kiigazítási" politika közepette egyre inkább a gazdasági reform és a külvilág felé való nyitás feladatai kerültek előtérbe. Az átfogó gazdasági reformok a mezőgazdaságban kezdődtek, mivel a kínai vezetés jó érzékkel ismerte fel, hogy az akkor közel egymilliárdos népesség megfelelő táplálása nemcsak ellátási probléma, hanem elsőrendű

politikai, hatalmi kérdés is. Másrészt itt könnyebb volt a reform, és viszonylag kevés ráfordítással itt lehetett a legnagyobb és leggyorsabb eredményt elérni. 6 1979-ben különböző intézkedéseket hoztak a háztáji földek, a paraszti melléktevékenységek, a piacok támogatására, felemelték az állami felvásárlási árakat, különösen a kvótán felül eladott mennyiségekre A mezőgazdaság diverzifikált fejlődését hangsúlyozva a gabonatermelés mellett az állattenyésztés, az erdészet, a halászat és a különböző melléktevékenységek fejlesztését is ösztönözték. Számos intézkedést jelentett be a felvásárlási árak emelésétől az állami beruházás növelésén, a gépesítésen át az erdősítésig, a kereskedelem javításáig. A dokumentum végső soron ösztönzőjévé vált azoknak a változásoknak, amelyek rövid idő alatt alapvetően módosították a kínai mezőgazdaság struktúráját és hatalmas lökést

adtak fejlődésének. Mint ismeretes, a reformok során a kommunarendszer helyébe viharos gyorsasággal a „családi termelési felelősségi rendszer" különböző formái léptek, amelyek lényegüket tekintve hasonlítanak azokhoz, amelyekkel már a 60-as évek elején, az akkori „kiigazítás" során kísérleteztek. Ezek lényege, hogy a földet művelésre felosztották az egyes parasztcsaládok között, amelyek szerződésben kötelezték magukat az állami felvásárlási kvóták rájuk eső részének átadására, az adó megfizetésére és bizonyos kötelezettségek (befizetések a közösségi alapokba, közmunkák) teljesítésére a szerződést kötő kollektívával szemben. A megmaradó résszel szabadon rendelkezhettek, saját fogyasztásra fordíthatták vagy a piacon értékesíthették. Fontos és máig nem változó kikötés volt azonban, hogy a föld tulajdonjogát a parasztok nem kaphatták meg, az a kollektíváé maradt. 1982-re a

folyamat az egész ország területén befejeződött. A felelősségi rendszer nagymértékben növelte a parasztok termelési aktivitását, közvetlenül érdekeltté tette őket a jobb munkavégzésben, a nagyobb termés elérésében. A szerződéseket általában 15 évre, a szegényebb területeken vagy a hosszabb megtérülésű tevékenységi formák (erdészet, gyümölcstermelés) esetében 30 évre vagy még 7 hosszabb időre kötik. Ezzel is a parasztság tudomására kívánták hozni, hogy nem ideiglenes, rövid lejáratú politikáról van szó, és beruházásra, a rablógazdálkodás elkerülésére akarták ösztönözni őket. Ugyanezt a célt szolgálta a szerződés megújításának ígérete az adott földre. Az egyéni érdekeltség érvényesítésének eredményeként - bár a munkát többnyire ugyanazokkal a primitív eszközökkel, de sokkal gondosabban végezték - a mezőgazdaság fejlődése meglódult, növekedési üteme meggyorsult. Gyorsan

növekedett a parasztok jövedelme (ennek komoly forrását jelentette az állami felvásárlási árak lényeges felemelése is), emelkedett életszínvonaluk. Keskenyebbre zárult a szakadék a városi és a parasztcsaládok jövedelme között Falun valóságos fogyasztói forradalom bontakozott ki, a parasztok jobban táplálkoztak és ruházkodtak, rengeteg új ház épült. A parasztok bizalmát jelezte az új politika tartósságát illetően, hogy megindultak a termelő jellegű beruházások, a gépvásárlások és a termelés modernizálására fordított befektetések. A munkaerő bősége mellett természetesen nem az ennek megtakarítására irányuló gépesítés dominál, hanem a termelékenység, a hozamok növelését elősegítők. A termelési felelősségi rendszer a teljesítményelvre épül, ahol a hatékonyság, az önköltség, a nyereség alapvető tényezők: Ez azonnal a felszínre hozta; rogy a falun hatalmas arányú, 30-50%-ra becsült

felesleges munkaerőtömeg van. Ezeknek a korábban rejtett munkanélkülieknek a foglalkoztatását kezdettől fogva helyben kívánták megoldani, tömeges városba áramlásukat mindenképpen el akarták kerülni. A helyi munkába állításra a falusi, mezővárosi különféle ipari építőipari, szolgáltatóvállalatok tömegét hozták létre, amelyeknek jelentős része a helyi kormányok, kollektívák és káderek (állami és pártfunkcionáriusok) tulajdonában volt. Ez vált az 8 egész kínai gazdaság egyik legdinamikusabban fejlődő szektorává, amelynek átlagos évi növekedési üteme a 90-as évek elejéig meghaladta a 20%-ot. 1983-1984-re a népikommuna-rendszer alapvetően átalakult, a járási kormányzatok visszaállításával a közigazgatási funkciókat is leválasztották róluk, a termelési brigádok vállalatszerű átszervezésével jórészt funkcióikat veszítették. A reformintézkedések, a felelősségi rendszer

általánossá válásának hatására is 1984-ben szinte minden terméknél (a gabonánál és a gyapotnál különösen) rekordtermést értek el. (Gabonából relatív túltermeléssel lehetett találkozni.) A termelésnövekedés és az általános optimizmus hatására 1985-ben megszüntették az alapvető mezőgazdasági termékek kötelező állami felvásárlásának szerződéses (beszolgáltatás) felvásárlási 1953 rendszerre óta tértek fennálló át. Ez rendszerét és nagymértékben megnövelte a parasztgazdaságok döntési szabadságát a termelés összetételére, a jövedelemszerzés módjára vonatkozóan, nagyobb lehetőségeket teremtett a falusi árugazdaság kialakulása számára. A lényeges változásokkal a falusi reformok második szakaszukba léptek. Ezt követően, a 80-as évek második felétől azonban számos ok következtében a mezőgazdaság dinamikus fejlődése megtorpant, a 90es évek elején válságjelenségek

mutatkoztak. Az okok között szerepelt az állami beruházások drasztikus visszaesése. A további okok között említhető a kedvezőtlen árviszonyok (különösen a gabonafélék, a gyapot esetében), a szélesre nyitott árolló (minden fogadkozás ellenére) a reformidőszakban tovább nyílt a hitelszűke, a túlzott helyi adóztatás stb. A gabonatermelés stagnált, illetve növekedése lelassult, és ennek hatására a szerződéses felvásárlást 1990-től szóhasználatát tekintve is az állami felvásárlás, vagyis lényegében a kötelező eladás rendszere váltotta fel. A mezőgazdaság alapvetően megváltozott helyzetét és teljesítményét jelzi az ellátás helyzete, amely bőségét és választékát tekintve össze sem hasonlítható a reform előtti időszakkal. 9 3 Ipari reformok A falusival szemben tulajdonképpen városi reformokról van szó, mivel az alapvetőnek tekinthető iparon kívül az anyagelosztási, pénzügyi és

bankrendszer stb. területeit is érinti, tehát komplex jellegű Az ipar reformja azért is alapvető jelentőségű, mert a nemzeti jövedelem és a költségvetési bevétel zömét az állami vállalatok adták. A központosított tervgazdálkodás körülményei között ezek a vállalatok a gazdaságirányító szervek függelékeiként szerepeltek, a felülről kapott tervek teljesítésére összpontosítottak. Nyereségük teljes befizetésére voltak kötelezve, beruházásaikat, bérkiadásaikat, esetleges veszteségeiket a költségvetés fedezte, gazdálkodásukat tekintve így szinte teljesen felelőtlen helyzetbe kerültek. Ezt kiegészítette a központosított anyag- és eszközellátás, illetve munkaerő-elosztás. Az állami vállalatok reformját az is nehezítette, hogy ezek nemcsak termelőegységek voltak, hanem a szociális, jóléti hálózat széles körű rendszerét is működtették (óvodák, üdülők, orvosi ellátás, lakáshoz

juttatás), sőt volt dolgozóik nyugdíját is fizették. Az állami vállalatokat illetően az átfogó reform később, a 80-as évek közepén indult, ami nem jelentette azt, hogy addig ne került volna sor kiterjedt reformkísérletekre. Már ezek is a reform elvi alapja, a tulajdonjog és az igazgatási, működtetési jog elválasztása mentén indultak, a vállalati autonómia és önállóság növelésére irányultak. Az autonómia bővítésére és a vállalati menedzsment ösztönzésére kiválasztott vállalatcsoportnál a profit-visszatartási rendszer sokféle formájával kísérleteztek: az általuk megtermelt profit bizonyos részét megtarthatták fejlesztésre, a jóléti alapok és a dolgozók premizálása céljaira. A torz, az értékeket nem tükröző nyersanyag-, energia- és késztermékárak teljesítményétől mellett és az a vállalat irányítás nyereségességét minőségétől független sok, a tényező befolyásolta, így a

rendszer nem volt igazán ösztönző. 1983-tól kezdve 10 ezért szintén kísérleti alapon bevezették a profitadózás rendszerét, 55%-os adókulccsal. De a jelzett árproblémát, az elavult vagy modernebb felszerelésekből eredő különbségek gondját, a vállalati autonómia Megoldatlan hiányosságait maradt ez a például rendszer az sem állóalapok tudta kiküszöbölni. értékcsökkenésének problémája: a modern tudomány és technológia gyors fejlődése következtében a berendezések értékcsökkenésének időtartama a fejlett nyugati országokban 5-8 évre rövidült, Kínában ezzel szemben 20-25 év között maradt. A vállalati kísérletek sorában már ekkor is alkalmazták - a falusi sikerek mintájára és hatására - a különböző felelősségi rendszereket a profitra és a veszteségekre vonatkozóan. Névlegesen ugyan még növekedett is a központi terv alapján elosztott áruk listája (1979-1980-ban 256-ra),

ténylegesen azonban ez csak 60-70-nél érvényesült, és a piac szerepe a termelési eszközök elosztásánál is nőtt. A gyakorlati lépéseket kiterjedt elméleti, elemző tevékenység kísérte, amelynek során nemcsak a kínai tapasztalatokat tették vizsgálat tárgyává, hanem a többi szocialista ország - közöttük is kiemelten a magyar – reformkísérleteit is. Mintegy fél tucat rövid távú reformprogram kidolgozása után 1984 októberében fogadta el a párt KB azt a dokumentumot, amely az átfogó városi reformok kezdetét jelezte A KKP KB határozata a gazdasági struktúra reformjáról címmel. A 10 fejezetben a gazdasági rendszer reformjának szinte minden lényeges kérdésével foglalkoztak, mivel „A feltételek most már érettek a gazdasági rendszer átfogó reformjára." A vállalatok megélénkítését, életerejük, önállóságuk megnövelését állította a középpontba, hangsúlyozva a már említett alapelvet a tulajdon és a

gazdálkodási, igazgatási jog elválasztására vonatkozóan. A vállalatot önálló árutermelő és gazdálkodó egységgé kívánta alakítani, amely felelős a nyereségéért vagy veszteségéért. Előirányozta az árrendszer átfogó reformját, a kormányzati és a vállalati funkciók 11 szétválasztását, ösztönözte a különböző felelősségi rendszerek létesítését, a munka szerinti elosztás következetes érvényesítését és a mindezek végrehajtásához szükséges káderek kinevelését stb. A határozat után nagy lendülettel elindított városi reformok ugyanazt az optimizmust tükrözték, amelyből a határozat is táplálkozott. A fogyasztási cikkek egyre nagyobb bőségben és választékban álltak rendelkezésre, csökkent a munkanélküliség, nőttek a valutatartalékok. A központi tervezés hatókörét befagyasztották illetve szűkítették, a vállalatok jogot kaptak a terven felüli és kívüli termékek

árazására és értékesítésére, bérrendszer lendületet reformja. A vett a reform foglalkoztatási lényeges rendszer területét és a jelentette a bankrendszer átalakítása: a Népbank (People s Bank of China) 1983ban a központi bank szerepkörét kapta, és elkezdődött a bankrendszer diverzifikálása. A reform komplexitása tehát valósággá vált A nagy eredmények mellett azonban bizonyos negatív jelenségek is jelentkeztek, a gazdaság túlfűtötté vált, ami szükségessé tette a központi szervek nem mindig reformkonform eszközökkel történő közbeavatkozását. Vagyis a gazdaság fejlődésének ciklikus jellege a reformidőszakban is megmaradt, csak korántsem olyan szélsőséges formájában, mint a korábbi évtizedekben. A reformellenes erők a reformokat kísérő negatív jelenségeket az egész folyamat elleni támadásokra igyekeztek kihasználni, lefékezését eredményezték, de ezek megállítására csak vagy a

változások különösen visszafordítására nem voltak képesek. A vállalatok önállóságának és elsősorban a profitszempontnak a középpontba kerülésével megoldandó feladattá vált a veszteségek és csődök problémája. A reformidőszak előtt is - mint láttuk, sokféle ok következtében - számos vállalat volt veszteséges, de szocialista körülmények között a csődöt elképzelhetetlennek tartották, mivel ez a termelőeszközök társadalmi tulajdonával és az általános foglalkoztatási joggal szemben jelentett volna kihívást. Hosszas viták kíséretében 1986 12 decemberére kidolgozták a csődtörvényt az állami vállalatokra vonatkozóan, de gyakorlati alkalmazását a vállalati törvény elfogadásáig elhalasztották. Kilencévi elkészítő munka után 1988 tavaszán fogadták el a vállalati törvényt, amelynek központi alapelve a vállalat önálló árutermelő egységgé alakítása. Véget kívánt vetni annak az

állapotnak, amelyben a vállalatok a kormányzati szervek puszta függelékei, utasításaik szolgai végrehajtói voltak, és érvényesíteni akarta az elvet, amely szerint „az állam szabályozza a piacot, és a piac orientálja a vállalatot". Tisztázta az igazgatók jogkörét és felelősségét, mindenekelőtt a korábban a napi ügyekben is döntő párttitkárokkal szemben. A vállalatok problémáinak kezelésére a formák nagy változatosságát alkalmazták a szerződéses felelősségi rendszerek különböző formáitól a kisebb állami vállalatok bérbeadásán át a részvényes rendszer kezdeti alkalmazásáig. A vállalatok fokozatosan kezdtek piaci körülmények között tevékenykedni: elosztása helyett a termelési túlnyomóan piaci eszközök, anyagok értékesítésükre egyszerű tértek át, a beruházáshoz szükséges hiteleket kamattal terhelten, visszafizetési kötelezettség mellett kapták. A hazai piaci

értékesítés mellett a vállalatok bővülő köre kapott exportjogot is. A reformok a vállalatok belső életét is érintették, mindenekelőtt a foglalkoztatással munkaerő összefüggő központosított kérdéseket. adminisztratív A tervgazdaságban elosztásának a gyakorlatát követték, a munkahely-kijelölés gyakorlatilag „élethossziglan" szólt, egy állami vállalatnál való alkalmazás biztos állást, fizetést és különböző juttatásokat jelentett, amit vas rizsestál rendszernek jellemeztek. A teljes foglalkoztatásra törekvés jegyében a szükségesnél több munkaerőt kényszerítettek a vállalatokra, intézményekre, így akut problémává vált a kapun belüli latens munkanélküliség. A bérezésben nagyfokú egyenlősdi uralkodott, a bér elsősorban a munkában eltöltött idő és az előléptetés arányában 13 emelkedett. Mindez rendkívül kedvezőtlen hatással volt a munkafegyelemre, a

termelékenységre, a szakmai színvonalra. A reformidőszakban a munkaerő áruként való elismerése (amit az 1984-es KB-határozat még határozottan elutasított) és a munkaerőpiac megteremtése forradalmi tett volt, nagy előrelépést jelentett a valódi piacgazdaság felé. 1982 végétől kezdtek kísérletezni a szerződéses alkalmazással, majd 1986-tól minden állami vállalatnál általánossá tették de csak az újonnan belépők esetében. Ez határozott idejű foglalkoztatást jelent szerződésben rögzített feltételek mellett. Egyidejűleg lényeges változások kezdődtek a bérrendszerben is, a jövedelmet egyre inkább a teljesítményhez kapcsolták, a korábbinál szélesebb körben terjedt el a darabbér, a teljesítménybér különböző formáinak, különösen a prémiumoknak az alkalmazása. Az állami szektor helyzetét lényegesen befolyásolta az egyéb tulajdonban levő vállalatok gyorsuló ütemű térhódítása. A falusi, mezővárosi

vállalatok már említett növekedése mellett a városi kollektív és magántulajdonú, valamint a külföldi tőkeérdekeltségű vállalatok is előretörtek. A kisebb-nagyobb csoportok tulajdonában levő kollektív szektor a parancsgazdaság évtizedei alatt az állami irányítás erős befolyása alá került. Megújulása és gyors ütemű fejlődése a reformidőszakban következett be, nem egyszer családok és egyének tulajdonában levő vállalatot is így tüntetve fel, mert ezt is a szocialista szektor részének ismerik el (1978 és 1992 között a városokban a munkaerőpiacra belépő munkaerőnek mintegy 30%-át ez a szektor szívta fel). Ez jelzi, hogy a különböző tulajdonformák egyenjogúságáról szóló kijelentések és határozatok csak vontatottan válnak valósággá. Különösen igaz ez a magánszektor esetében, amely a 70-es évek végén szinte teljesen megszűnt, és bizonyos értelemben máig ideológiai alapú ellenérzésekbe és

fenntartásokba ütközik. 1988-ban az alkotmány kiegészítése legitimálta a magántulajdont és így a magánvállalatok létezését. Ma már szép számmal vannak több száz, sőt ezer fővel dolgozó magáncégek is. A statisztikák is megkülönböztették a 8 főnél kevesebbet foglalkoztató egyéni és az ennél nagyobb létszámmal 14 dolgozó magánvállalkozásokat. 1993-ra az egyéni szektorban foglalkoztatottak száma közel 30 millió fő volt (az átlag kevesebb mint két alkalmazott volt), míg a 238 ezer magánvállalat 3,8 millió főt foglalkoztatott (átlag 16 fő). A tulajdonstruktúra változása (együtt a külföldi szektorral) fokozatosan csökkenti az állami szektor részesedését a GNP előállításában: míg az állami vállalatok 1978-ban az ipari bruttó teljesítményérték 77,6%-át adták, 1994-re ez 34%-ra csökkent és a századfordulóra valószínűleg 25% körülre esik (a nem állami szektor teljesítménye az iparban csak

1992-ben haladta meg az állami szektorét). A nem állami szektorok részesedése 1994-ben: kollektív 40,9%, egyéni 11,5%, egyéb 13,6%. Az állami vállalatok a számos reformlépés ellenére a kínai gazdaság egyik legsúlyosabb gondját képviselő szektorát alkotják. Míg a 80-as években a veszteséges állami cégek arányát az összesnek 1/3-ára becsülték, mára ez megduplázódott, és életben tartásuk évente hatalmas terheket ró az állami költségvetésre. Óriásira nőttek a raktárkészleteik, ami azt jelzi, hogy sok esetben még mindig nem a piac és a profit-maximalizálás mozgatja őket, hanem a kormányzati célkitűzések. Sok száz milliárd jüanra rúg körbetartozásuk összege, a felesleges munkaerőt („kapun belüli munkanélküliség") a legalacsonyabb becslések is 30 millió főre teszik. A csődtörvényt, mindenekelőtt a munkanélküliségtől és annak destabilizáló, szociális feszültségeket gerjesztő

hatásaitól tartva, gyakorlatilag nem alkalmazták. A veszteséges vállalatok bezárásával szemben előnyben részesítették a fúziókat, életképes, nyereséges vállalatokkal történő összeolvasztásukat. A probléma megoldása azonban tovább már nem halogatható, ezzel kapcsolatban nagy elszántságot mutatott az 1997ben tartott bérbeadás, XV. pártkongresszus. szerződéses Az működtetés átszervezés, és eladás mellett lehetőségként sorolták fel a részvénytársasággá alakítást. 15 összeolvadás, további A részvényekkel történő kísérletezés még 1982-ben kezdődött, de 1984-ig csak a vállalatokon belül adtak el részvényeket, és szigorú értelemben ezek nem is voltak azok. Később azonban már egyre több valódi részvény kibocsátásara került sor, és a részvényekkel történő kereskedés céljára 1990-1991-ben két tőzsdét nyitottak, Sanghajban és Sencsenben. Kína megkezdte a részvények eladását

külföldi vásárlóknak, illetve egyre több kínai állami cég részvényeit vezették be a hongkongi, a New York-i és más tőzsdékre. Ez mindenekelőtt a külföldi tőkebefektetés, illetve tőkebevonás új csatornája, de egyúttal az állami tulajdon egy részének bizonyos értelemben vett eladását jelenti. 1997 végére 9000 részvényes vállalat működött (az összesen mintegy 305 ezer állami vállalatból), ezek közül a ugyanezen évben 33 tőzsdéken mintegy 700 millió polgár vett szerepelt, és részt valamilyen részvénytranzakcióban. A vállalatok idáig 350 milliárd jüan tőkét szereztek részvénykibocsátáson keresztül otthon és külföldön. A reformidőszak kezdetén a privatizáció gondolata fel sem merült, a magántevékenység bizonyos elismerése mellett a hangsúlyt egyértelműen a köztulajdon változatlan fenntartására és erősítésére helyezték. Ez tükröződött az 1982-es -

kiegészítésekkel máig érvényben levő - alkotmány kategorikus megfogalmazásaiban is. A tervgazdaság piacgazdasággá alakítása privatizációt és „piacosítást" igényel, de a kínai reformok hosszú időn keresztül csak az utóbbi területen mutattak gyors előrehaladást. A 90-es évek közepe tájára azonban a kínai vezetés eljutott a privatizáció korlátozott körű elfogadásáig, miközben végig folyt egy nehezen számszerűsíthető, egyéni kezdeményezésű és természetesen illegális eszközökkel és módszerekkel végrehajtott privatizáció. A kis és közepes állami vállalatok eladása mára legális gyakorlattá vált, sőt a XV. pártkongresszus által szentesített részvénytársaságokká alakítással igen széles kört érinthet (figyelembe 16 véve azonban, hogy a részvények vásárlói gyakran más vállalatok, intézmények). 17 4 Az apparátusi rendszer reformja Elindították a hivatali apparátus

reformjának hosszú, lényegében ma is tartó folyamatát (amit előszeretettel tárgyaltak politikai reformként), mert Tengék világosan felismerték, hogy az ország modernizációjához jól működő, képzett, az új megoldásokra fogékony és a vezetéshez lojális, útmutatásait fegyelmezetten végrehajtó bürokráciára van szükség. Mielőtt azonban ehhez foghattak volna, lépéseket kellett tenniük a megelőző évtizedekben elkövetett igazságtalanságok és sérelmek legkirívóbb részének orvoslására, amelynek köre jóval túlterjedt a bürokratikus apparátuson. Mindenekelőtt nagy rehabilitációt hajtottak végre, amely nemcsak a „kulturális forradalom" áldozatait érintette, hanem az 1957-1958-as jobboldalellenes kampányig visszamenően több millió embert. Ezen belül összesen mintegy 2,9 millió kádert rehabilitáltak és helyeztek vissza korábbi pozíciójába vagy azzal egyenértékűbe. Szembe kellett nézni a

meglevő apparátus, a káderállomány súlyos problémáival. Az egyik legkomolyabb gond ezek túlnépesedettsége volt Már az 1956-os VIII. pártkongresszuson mint megoldandó problémára utaltak a felduzzasztott létszámú apparátusokra. Az 1958 táján 8 milliósra becsült apparátusi létszám azonban a 80-as évek elejére 18 millióra duzzadt. (Az említett rehabilitálások is növelték a létszámot, mert a pozíciókat betöltőket nem távolították el - Teng nem akart Mao hibájába esni, amit a tömeges tisztogatások során elkövetett -, hanem különböző helyettesi posztokat kreáltak számukra.) De nemcsak a létszámmal voltak gondok. Az évtizedeken át követett gyakorlatban a„vörös és szakember" kritérium alkalmazásakor többnyire az elsőre helyezték a hangsúlyt, emiatt a káderek, hivatalnokok iskolázottsági, képzettségi szintje általában alacsony volt. 18 Az átlagéletkor igen magas volt, mert a számos előjog és juttatás

miatt az idős káderek a végsőkig ragaszkodtak hivatalukhoz. Még a 80-as évek elején is mintegy 2 millió fő volt aktív azok közül, akik az 1949-et megelőző időszakban csatlakoztak a forradalmi mozgalomhoz. Ehhez járultak olyan súlyos problémák, mint az alacsony szintű morál, a hatalommal való visszaélés és a korrupció. A megelőző évtizedek váratlan és kiszámíthatatlan politikai fordulatai és a velük járó tisztogatások a káderek, a hivatalnokok jelentős része számára a korrekt erkölcsi és szakmai magatartás helyett felértékelték a személyes kapcsolatokat, a frakciós kötelékek ápolását, a passzív és kitérő magatartást. Különösen a „kulturális forradalom" alatt vált általánossá a funkcióhalmozás. A vezető káderek egyszerre viseltek kulcspozíciókat a pártban, a kormányzatban és a hadseregben. A reform arra irányult, hogy fiatalabb és képzettebb embereket tömegesen állítsanak munkába. A

hangsúlyt a képességekre és a képzettségre helyezték, és nem a múltbeli érdemekre. Nekikezdtek a visszavonulás, a nyugdíjazás rendszerének kidolgozásához, hogy szakítani lehessen a bürokrácia körében is érvényesülő „vas rizsestál" helyzettel. A reform feladatait felülről lefelé haladva hajtották végre, nemcsak azért, hogy jó példát mutassanak az alsóbb szinteknek, hanem mivel ezt az adminisztratív szervek struktúrája is indokolttá tette. A párt- és a kormányzati funkciók szétválasztása a 80-as évek közepétől vált hangsúlyosabbá. A funkciók elhatárolása azt jelenti, hogy a párt a politikai vezetést gyakorolja, megfogalmazza az alapelveket, meghozza a fő politikai döntéseket, javaslatokat tesz az állami szervek kulcspozícióinak betöltésére (ez az ún. nomenklatúra rendszer), de törekvései jogi eljárásokon keresztül (az állami szervek révén) válnak állami akarattá. Ezek és más alapelvek azonban

máig sem kerültek teljes körűen végrehajtotta hamarosan alkalmazásra. apparátusa ismét Kína a 80-as „áramvonalasítását", megnövekedtek, lehettünk szemtanúi. 19 sőt a évek ám folyamat elején annak ugyan sorai gyorsulásának Sajnálatosan megnőtt ugyanakkor a hivatali korrupció, amely mára a párt és a rendszer legitimációját fenyegető jelenséggé vált. Az évek óta folytatott korrupcióellenes kampány, a már a felsőbb vezetőket is sújtó kemény büntetések eddig kevés eredményt hoztak. 20 5 A nyitás politikája Az 1978. decemberi KB-plénumot követően a gazdaság megélénkítése, korszerűsítése mellett a „kifelé való nyitás" célkitűzése is megfogalmazásra került, és Kína egyre tudatosabban törekedett arra, hogy bekapcsolódjon a nemzetközi gazdasági vérkeringésbe. Felismerték, hogy az ország modernizálása csak a világgazdasággal való szoros és szerves

kapcsolatban képzelhető el, és az új vezetés törekvéseiben a reform és a nyitás politikája szerves egységgé és egyenrangú célkitűzéssé vált. Kína az önerőre támaszkodás politikájáról aktív külgazdasági politikára, a külföldi tőke és technológia nagyarányú behozatalára és fokozatosan egy exportorientált fejlesztési stratégia követésére tért át. A párt KB már 1979 júliusában elvi döntést hozott különleges gazdasági övezetek létrehozásáról Dél-Kínában, hogy oda külföldi befektetőket vonzzanak jelentős kedvezmények ígéretével. A tőke mellett nagy fontosságot tulajdonítottak a fejlett technológia, a menedzseri és marketing-szakértelem megszerzésének, hiszen ez elengedhetetlen az ország modernizálásához. A nyitás folyamatában a következő jelentős lépésre 1984 áprilisában került sor, amikor 14 tengerparti várost és Hajnan szigetét nyitották meg a külföldi befektetők számára. Jobb

infrastruktúrájuk, szakképzett munkaerejük és az ország egész gazdaságával fennálló, szerves kapcsolatuk miatt a siker reménye itt még megalapozottabb volt. 1985 elején a kapuk még szélesebbre tárultak, mert megnyitották a Jangceés a Gyöngy-folyó deltáját és Fucsien tartomány déli részét. 1988 tavaszán Hajnan szigete önálló tartománnyá és az ötödik különleges övezetté vált, a nyitott tengerparti övezetet 320 ezer négyzetkilométeres területre bővítették ki. Emellett tömegével hozták létre a különböző elnevezésű fejlesztési övezeteket és vámszabad 21 területeket. Mára gyakorlatilag az ország egésze hozzáférhetővé vált a külföldi tőkebefektetések számára, sőt évek óta kifejezetten ösztönzik az ország belső területein történő befektetéseket. A felkínált lehetőségeket illetően a külföldi tőke eleinte óvatos tartózkodást tanúsított, nemcsak a kínai politika múltbeli

gyakori és váratlan irányváltásaira tényezők miatt is. gondolva, Mindenekelőtt hanem a egyéb törvényi elbizonytalanító szabályozások, jogi garanciák hiányosságaira, sok esetben hiányára kell gondolni. A felmerülő problémákra reagálva, a tapasztalatokat folyamatosan elemezve hatalmas munkát végeztek a külgazdasági törvénykezés terén. Voltak természetesen egyéb tényezők is, amelyek habozásra késztették a befektetőket, és amelyeken sokkal nehezebb volt gyorsan segíteni: az infrastruktúra hiányosságai, az anyag-, az energia- és a vízellátás problémái a profit-hazautalás nehézségei, a nyomasztó, óriási bürokrácia stb. A külföldi befektetőknél az általános profitszerzési szándék mellett kezdettől fogva vonzerőként szerepel a viszonylag olcsó és bőséges munkaerő, a rendelkezésre álló természeti kincsek, nyersanyagok, de a motiváló tényezők között kezdettől ott volt a kereskedelmi

korlátozások megkerülése, az óriási potenciális piac kihasználása. A befektető háromféle típusú forma közül választhat: részvényes vegyes vállalat (a külföldi tőkerészesedés minimumát 25%-ban szabták meg), kooperatív forma (a felek döntenek a tőkerészesedésről, a termék, a profit elosztásáról) vagy teljesen külföldi tulajdonú vállalat. Az ország három nagy gazdasági fejlettségi régióját tekintve területileg igen egyenetlenül tőkebefektetés. Az oszlik meg 1986-1991 a ténylegesen közötti felhasznált időszakban a külföldi tengerpart részesedése 91,9% volt, a központi régióé 4,3, a nyugatié 3,8%, és a különbség 1992-1995 között is alig enyhült: 88,1, 8,4 és 3,5%. 1995-re a szerződésekben előirányzott beruházási összeg meghaladta a 300 milliárd, a ténylegesen felhasznált tőke pedig a 135 milliárd dollárt. A 22 leszerződött óriási számú vállalkozásból akkor már kb: 120 ezer

működött, mintegy 14 millió főt foglalkoztatva. E vállalatok igazi jelentőségét talán legjobban az jelzi, hogy mára ezek adják a teljes kínai áruexportalap közel felét. Világos mutatója ez a külföldi tőkeérdekeltségű vállalatok nagyobb hatékonyságának; komoly érv abban a vitában, hogy mennyire korszerű technológiát visznek be az országba, és jelzi fontos szerepüket az exportorientált stratégia végrehajtásában. A közel két évtized alatt a befektetési környezet óriásit javult, az ország jól hasznosította felgyűlt tapasztalatait. A szabályozatlan területek száma gyorsan szűkült, a hangsúly a végrehajtásra tevődött át. Minden javulás ellenére „örökzöld" témának megmaradt a bürokrácia, de sok egyéb területen is vannak még gondok. Így továbbra is igaz, hogy azok számára, akik bármilyen formában üzletet kívánnak kötni Kínában, az egyik legfőbb követelmény változatlanul a türelem és a

kitartás. A tőke 1992 utáni lavinaszerű beáramlása azt mutatja, hogy a befektetők bizalmat szavaznak a reformoknak és a nyitási politikának. Lényeges változás ment végbe a külföldi tőke eredetét, összetételét tekintve: míg a 80-as években 70% felett mozgott a hongkongi és makaói „honfitársak" által befektetett tőke aránya, mára Tajvan, Japán, DélKorea, az Egyesült Államok és az Európai Unió országainak erőteljes belépésével a helyzet kiegyensúlyozottabbá vált, bár a kínai eredetű tőke aránya becslések szerint - még mindig jóval 50% felett mozog. Az utóbbi években az Egyesült Államok után Kína fogadta a legtöbb közvetlen külföldi tőkebefektetést, és Kína vonzerejét jelzi, hogy a Kelet-Ázsiában 1996-ban ilyen formában befektetésre kerülő 78,6 milliárd dollárból 40,2 milliárd, az 1997-es 83,5 milliárdból 43 milliárd irányult Kínába. Pozitív fejlemény az is, hogy jelen van már Kínában

a multinacionális vállalatok többsége is. Ezekkel a folyamatokkal is összefügg, hogy növekszik a nagy, egyenként tízmillió dollár feletti projektek száma és gyorsan emelkedik átlagos beruházási összegük is. 23 Kínának óriásiak a tőkeabszorpciós lehetőségei, nemcsak a méretei miatt, hanem az eddigi befektetések rendkívül egyenetlen megoszlása miatt is. A szóba jöhető potenciális befektetők köre is jelentősen bővülhet. Új vonás, hogy míg Kína a 80-as években, a 90-es évek elején a hangsúlyt a tőkebevonás mennyiségére helyezte és gyorsan feladta a befektetések ágazati és strukturális orientálására vonatkozó szándékait, addig most megerősödött önbizalommal sokkal határozottabb és kidolgozottabb elképzeléseket vázolt fel a befektetések irányítására. Kína már meghatározó részévé vált a világgazdaságnak, és a hosszabb távon profitra törekvő tőke egyszerűen nem engedheti meg magának a

távolmaradást. Az exportorientált gazdaságfejlesztési stratégia nyomán az ország külkereskedelme rendkívül dinamikusan növekedett. Az ország fő kereskedelmi partnerei Hongkong, Japán, az Egyesült Államok, az Európai Unió országai, és a 90-es évek közepétől ideiglenesen nőtt a forgalom Oroszországgal és egyes szovjet utódállamokkal, 1992 óta pedig Tajvannal is. A külkereskedelem jelentősége az ország gazdaságában nagymértékben megnőtt, Kína méreteit is figyelembe véve - nyitott gazdasággá vált. Nagy előrelépését mutatja, hogy exportján belül a feldolgozott árucikkek aránya 1997-ben már 87%-ot tett ki, ám ebben csak 25,1 %-ot képviselt a hagyományosnak tekinthető textil és ruházat. Kína gyors külkereskedelmi expanziója sok feszültséget is keltett, amelyek közül elsősorban az Egyesült Államokkal folyamatosan jelentkező konfliktusok váltották ki a legnagyobb figyelmet. Évente visszatérő

viták tárgyát képezte a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény újabb egy évre történő meghosszabbítása, ehhez ugyanis mindig kapcsolódott Kína magas vámjainak, beviteli korlátozásainak kifogásolása, az ún. börtönexport kérdése (eszerint Kína nagy mennyiségben exportál ingyenes rabmunkával előállított termékeket), sőt 1994-ig ehhez kapcsolva bírálták az emberi jogok kínai helyzetét is. 24 Amerika ingerültségét nagymértékben fokozta az az óriási, sőt növekvő kereskedelmi többlet, amely kétoldalú kereskedelmükben Kína javára évről évre jelentkezik. Jórészt ennek a vitának köszönhetően nem válhatott Kína az Általános Kereskedelmi és Vámtarifa Egyezmény (General Agreement on Tariffs and Trade - GATT) tagjává, és máig akadályokat gördítenek annak utódszervezetébe, a Világkereskedelmi Szervezetbe (World Trade Organisation - WTO) történő belépése elé. Kína nyitási politikája és annak hatása

azonban távolról sem szűkíthető le a kétségtelenül meghatározó fontosságú, gazdasági kereskedelmi területekre. A világ számára Kína a legtöbb vonatkozásban hozzáférhető, megismerhető országgá vált, jórészt megszűntek vagy oldódtak a korábbi elzártságból, egzotikus ismeretlenségéből is fakadó idegenkedések és félelmek. A sokoldalú kulturális, turista és egyéb kapcsolatokon túlmenően Kína egy sor országhoz - így hazánkhoz is szó szerint „közelebb került" az ott megjelenő kisebb-nagyobb kínai kolóniák révén. 25 6 A politikai terület néhány fejleménye A reformfolyamat a leglátványosabb változásokat és eredményeket a gazdaság területén produkálta, de végigkísérték a politikai vezetésben zajló küzdelmek és a politikai rendszer bizonyos módosulásai is. Míg az átmenet idején, a Mao halála utáni időszakban ez az ortodox és a reformokat szükségesnek tartó erők között folyt, a

reformfolyamatok fejlődésével a hangsúly áttevődött a változások körüli nézeteltérésekre és egyre inkább csökkent a reformokat általában elutasítók tere és ereje. A problémák egyik átfogó, sokféle eredőjű és hatású forrását a párt jelentette, amely egy párt- és politikacentrikus rendszerben meghatározó szerepet játszik. A „kulturális forradalom" igen súlyos csapást mért a párt tekintélyére, legitimitására. Ennek erodálódása már a megelőző évtizedek nagy válságai, hatalmas károkat okozó szélsőséges kilengései eredményeként megkezdődött, és a társadalom növekvő része fogadta erős kételyekkel és fenntartásokkal a hivatalos magyarázatokat, hogy a hibák kijavítása a párt vezetésével történt, és hogy „csak a szocializmus mentheti meg Kínát". A pártnak a helyes ideológiára alapozott vezető szerepére további súlyos csapást mért a reformok általánosan hirdetett alapelve:

hogy az igazságot a tényekben kell keresni, és a gyakorlat jelenti a helyes álláspontok fő kritériumát. Ez akarva-akaratlanul degradálta az ideológia súlyát, jelentőségét, amit Tengnek a négy alapelvről szóló, az alkotmányba is belefoglalt kijelentései aligha tudtak ellensúlyozni. Bár hangsúlyozottan az ellenkezőjét célozta, a párt súlyát és szerepét kezdte ki az a törekvés, hogy elkülönítsék a párt- és a kormányzati funkciókat. 26 7 A Tienanmen téri tragédia A társadalmi nyugtalanságot okozó gazdasági nehézségeken túl is több szempontból különleges év volt 1989. Kerek évfordulója volt a kínai műveltebb rétegek gondolkodásában elevenen élő május 4. mozgalomnak. Egy kevésbé élő, de azért az értelmiség és a diákság gondolkodására hatással levő tényező volt a nagy francia forradalom kétszázadik évfordulója. Ezenkívül májusban Pekingben fogadták Gorbacsovot, ami rendkívüli

esemény, hiszen vagy harminc éve nem került sor a két állam közötti csúcstalálkozóra. A forradalmi megemlékezésekre készülődve, de mindenekelőtt a gazdasági és politikai reformok megállítási kísérlete elleni tiltakozásul, az értelmiség és diákság egy része egyre radikálisabb bírálattal és követelésekkel lépett fel. „Május 4"-re is hivatkozva demokráciát, szabadságot követeltek, petíciókat írtak, amely április közepétől aztán értelmiségi és főleg diák-tömegmozgalomba torkollt. Nagy diáktüntetések kezdődtek, az egyetemeken már korábban megalakult független diákszervezetek sztrájkot hirdettek. A követelések nagyobb szabadságról és demokráciáról szóltak, elítélték a diktatúrát, a hivatali nyerészkedést és a korrupciót. A vezetés már a megmozdulások előtt- 1988 végén és 1989 lején konferenciák sorozatát tartotta a korrupcióról. Így tehát amikor a diákok a politikai

demokrácia, a hatalom ellenőrzése és a tájékoztatás szabadsága mellett nagy nyomatékkal emlegették a korrupciót, akkor nem tértek el a hivatalos vonaltól, s emiatt részben jogosnak ismerték el követeléseiket. A témának fontos szerepe volt abban, hogy egyébként politikailag inaktív csoportok is a mozgalom mellé álltak, sőt a korrupció bizonyos haszonélvezői - egyes kormányhivatalnokok, magánvállalkozók - is, főleg olyan indíttatásból, hogy aki a mozgalom 27 résztvevője, az nyilván nem korrupt. A kiterjedt szimpátia megnyilvánulásoknak minden valószínűség szerint fontos ösztönzője volt ez a kérdés, mert a diákokhoz hasonlóan a rendszert tették felelőssé a korrupcióért. A megmozdulások az ország más nagyvárosaira is átterjedtek, bár a figyelem elsősorban Pekingre irányult, ahol a követeléseik figyelmen kívül hagyása miatt 13-án - két nappal Gorbacsov érkezése előtt - a diákok a téren

éhségsztrájkba kezdtek. Gorbacsov látogatása még inkább a világ figyelmének homlokterébe állította az eseményeket. Az éhségsztrájkolókat már milliós tüntetések is támogatták, ami végül is kikényszerítette, hogy Li Peng miniszterelnök fogadja a diákok képviselőit. A találkozót az ismert vulgáris fordulattal a „süketek párbeszédének" nevezhetjük: semmilyen érdemi eredményt nem hozott. Csao Ce-jang egészen más hangnemben szólt a diákokhoz, ami már sokadszor tette teljesen nyilvánvalóvá a vezetés megosztottságát, belső küzdelmeit. Másnap, május 20-án a főváros bizonyos részeire rendkívüli állapotot, statáriumot hirdettek ki, katonai egységeket vezényeltek a fővárosba és a változó intenzitású, számos kérdést felvető két hét után került sor június 4-én a véres leszámolásra. 1989 azt is meggyőzően bizonyította, hogy az ifjúságnak ez a korosztálya lényegesen különbözik a

megelőző évtizedek nemzedékeitől, legmarkánsabban talán az 50-es évek ifjúságától. Annak tagjai még lelkesen magukévá tették a kollektivista eszméket, az önfeláldozást, fenntartás nélkül elfogadták a párt útmutatásait, vezetését. A politikai kampányokban alkalmat láttak morális értékeik, a párt iránti odaadásuk világszemléletében demonstrálására. ezekhez képest Az hatalmas ifjúság felfogásában, változást hozott a „kulturális forradalom" és különösen a reformidőszak. Rosszul képzett, fegyelmezetlen, a törvényeket és hatóságokat kevéssé tisztelő generáció jelent meg, amely nagymértékben kiábrándult, elidegenedett, már nem fogadta el a párt magyarázatait a valóság és a hirdetett 28 eszmék közötti szakadékra. A reformidőszakban ezekhez járult a kollektivizmussal szemben túlsúlyba került individualizmus, az önzés, a pénzhajsza. A párt felismerte, hogy a fiatalok

igényei, követelései alapvetően megváltoztak, de befolyásolásukra képtelen volt hatékony eszközöket találni. A társadalom egészéhez hasonlóan a párt üzenetét úgy értik - és koncentráljanak foglalkozzanak 1989 a ezt nagyon gazdaságra, különösebben a az nyomatékosította egyéni politikával. -, hogy boldogulásra, Ugyanakkor ne nagyon óvatosan kell általánosító jellemzőket mondani az ifjúságról - mint minden más társadalmi rétegről is -, hiszen például a sikeres vállalkozót, vagy a magas rangú pártfunkcionárius gyerekét egy világ választja el akár ugyanazon város munkanélküli tinédzserétől, vagy egy szegény vidék félig írástudatlan parasztfiataljától. A vezetés súlyos megosztottsága ismét teljesen nyilvánvalóvá vált, és Hu Jao-pang után Teng második utódjelöltje is áldozatul esett: Csao Cejang pártfőtitkárt tették felelőssé, amiért az események „ellenforradalmi

lázadássá" fajultak, leváltották és házi őrizetbe helyezték. Csao utóda Csiang Cö-min, a sanghaji párttitkár lett, aki békés eszközökkel volt képes kezelni az ottani megmozdulásokat és a gazdasági reformok hívének számított. Teng Hsziao-ping említett beszéde és minden további hivatalos megnyilatkozás a reform és a nyitás politikája folytatásának szándékát bizonygatta, amelynek azonban sem Kínában, sem külföldön nem sok hitelt adtak. A nyugati országok viszonylag gyorsan érvénytelenné váló szankciókat jelentettek be, a külföldi befektetők elbizonytalanodtak. A már 1988 őszén elhatározott rendezési politika most a vezetés konzervatív része oldaláról erőteljes reformellenes törekvésekkel egészült ki. Paradox módon azonban éppen ez az időszak bizonyította, hogy a reform és a nyitás politikája által elindított folyamatok és változások már olyan messzire jutottak, sok szempontból és több

területen már visszafordíthatatlanná váltak, hogy valójában már csak ideiglenes lefékezésről lehetett szó. 29 8 Kína a 90-es években A reform és a nyitás politikája 1992 elején kapott új lendületet (1991től már egyre erőteljesebb kezdeményezések után), amikor Teng Hsziao-ping délre, a reformok és a nyitás élvonalában haladó tartományokba és „különleges gazdasági övezetekbe" látogatott. Teng ekkor már semmilyen tisztséget nem viselt (a Központi Katonai Bizottság elnökségéről 1989 novemberében mondott le Csiang Cö-min javára), de változatlanul ő számított a legbefolyásosabb vezetőnek. Utazása során tett megjegyzéseiben erőteljesen szorgalmazta a reform és nyitás politikájának folytatását, a minél gyorsabb ütemet, mert a „lassú fejlődés nem szocializmus". Kifejtette továbbá, hogy a piacgazdaság nem egyenlő a kapitalizmussal és a tervgazdaság sem jelenti a fő

megkülönböztető vonást a két rendszer között, szembeszállt azzal a nézettel, hogy a kapitalista módszerek átvétele egyúttal a kapitalista út követését jelentené. Teng ösztönző szavainak hatására, amelyek teljes mértékben megfeleltek a kialakult helyzetnek és a várakozásoknak, a gazdaság fejlődése meglódult, a 13% feletti növekedési ütem miatt 1993-ban már ismét a túlfűtöttség jelei mutatkoztak. A reformok folyamatában a gazdaság pluralizálódott, a piacgazdaság elvei és gyakorlata mind szélesebb körben érvényesülnek és a félelem kezdettől ott munkál tulajdonképpen a vezetés egészében, hogy Kína fokozatosan eltávolodik a szocialista úttól, alapelvektől. A különbség az, hogy míg a konzervatívok ettől a félelemtől sarkallva a reformok lehető legszűkebb körére és lassú ütemére akartak szorítkozni, addig a vezetés reformelkötelezettségű része optimista volt abban a tekintetben, hogy a kibontakozó

folyamatokat képes lesz kézben tartani, s megakadályozni, hogy a gazdasági liberalizációt politikai liberalizáció kísérje. 30 A párt vezető szerepe mellett a vezetés a másik legfontosabb politikai értékként a társadalmi, politikai stabilitást kezeli, és ebben igen széles rétegek egyetértésére és támogatására számíthat. Ha csak Kína XX századi történetére gondolunk, teljesen érthetővé válik a kínai emberek tudatába mélyen beivódott félelem a káosztól, az instabilitástól. A történelmi okokon kívül ennek természetesen más tényezői is vannak. 1989-cel kapcsolatban a polgárháborúra célozgatással is igyekeztek elfogadtatni a véres eltiprást, illetve a vezetés szemszögéből vált még hangsúlyosabbá a hatalom, a rend szilárdsága. További fontos tényezőt jelentettek a Szovjetunióban és a kelet-európai országokban végbement rendszerváltások, illetve ezek következményei. A rendszerek látványos és gyors

összeomlása mélyen megrázta a kínai vezetést, igen összetett hatással volt rá és Kína egész helyzetére, s egyúttal hatalmas kihívást is képviselt, amelyre Kínának reagálnia kellett. Közvetlenül és különösen a propaganda szintjén hatásosan tudtak érvelni a szocialista utódállamokban kialakult helyzettel, a destabilizáció, a központi hatalom gyengülésének esetenként a polgárháborúig fajuló következményeivel, gazdaságuk romló teljesítményével, a rohamosan csökkenő életszínvonallal. Ezekkel szembesítve is megnőtt a stabilitás súlya és hitele. Röviden szólva, a kínai civil társadalom születésének vagyunk tanúi, ami persze nem szükségszerűen vezet demokratikus politikai rendszer létrejöttéhez, de lényegesen befolyásolja a párt vezető szerepe érvényesítésének körülményeit és lehetőségeit. Hasonló módosulásokat figyelhetünk meg a másik megingathatatlannak hirdetett szocialista

alapelv, a köztulajdon domináns pozíciójának fenntartása esetében is. Nemcsak szóhasználati, hanem lényeges fogalmi változást jelentett az „állami" helyett a „köztulajdon" szerepeltetése (már csak az állami tulajdon részarányának csökkenése miatt is). A köztulajdonba belefoglalják a kollektív szektort (amely, mint láttuk, már gyakran egyének vagy családok tulajdonát takarja), sőt 31 mindazon vállalatokat is, amelyekben az államnak bármilyen részesedése van. A csak részben érintett változások és tényezők következtében a hatalomgyakorlás módszerei lényegesen változtak. Ennek autokratikus formái változatlanok, de a politikai hatalom szigorú kézben tartása már nem minden területen terjed ki az állampolgárok magánéletének szoros szabályozásáig és ellenőrzéséig. Az emberek viszonylag szabadon vállalkozhatnak, költhetik a pénzüket, mind kevésbé kényszerítik őket arra, hogy a

politikával foglalkozzanak. Kínának a világot ámulatba ejtő teljesítménye jelzi, a hihetetlen dinamikájú fejlődés, a gyors eltávolodása maói időszak „ugrásokkal" és „kulturális forradalommal" tarkított, a gazdaság és az életszínvonal stagnálásába torkolló állapotától, az osztályharc erőltetésétől, a nemzetközi együttműködésben való mesterséges elzárkózástól. Az „alapító atyák" közül szinte utolsóként, páratlan tekintélyét és befolyását felhasználva Kínát olyan fejlődési pályára állította, amelyen haladva az ország gyors ütemben nemcsak a régió, hanem a világ egyik meghatározó gazdasági hatalmává vált. A vezetés bízik abban, hogy autokrata rendszerben is képes lesz hasonló gazdasági sikerek elérésére, és a gazdasági liberalizáció nem fog együtt járni politikai liberalizációval. A jelenlegi politika folytatása mellett azonban, nevezzék azt

szocializmusnak „kínai jellegzetességekkel" vagy „szocialista piacgazdaságnak", Kína nagyjából azonos utat járhat be a végeredményt szomszédai: igazi „nagy tigrissé" válhat. 32 tekintve, mint sikeres 9 Magyarország és Kína kapcsolatai napjainkban Kína gazdasága - a világgazdaság lanyhulása ellenére - jó évet zárt 2002-ben. Az év során a politikai és az ehhez szükséges gazdasági stabilitás biztosítása kapott elsőbbséget, amit a kínai vezetésben zajló váltáshoz szükséges politikai-társadalmi háttér biztosítása motivált. Ennek következtében változatlan maradt az állami fogyasztásösztönző gazdaságpolitika, a monetáris politika, és nem történt érdemi előrelépés a konkrét gazdasági kérdések kezelésében. A kínai gazdaság fejlődését a következő 5-10 évre meghatározó szervezeti, strukturális és gazdaságpolitika fő keretei kialakultak, a döntéseket azonban már a

2003 márciusában felálló új kormány hozhatja majd meg. A kínai gazdaság a növekedési üteme 2002-ben gyorsult, a GDP 8%-kal nőtt, szemben a 2001-es 7,3%-kal. A növekedéshez a külgazdaság jó teljesítménye és a laza költségvetési politika is jelentősen hozzájárult. Az export 22,3%-kal az FDI 12,5%-kal nőtt. A deflációs nyomás továbbra is jelen van a gazdaságban. A 2003-ra vonatkozó előrejelzések, hivatalos növekedési célkitűzések a növekedés lassulásával számolnak, a GDP 7-7,5% körüli emelkedésével. Ezt valószínűleg csak további nagyarányú, hitelekből, kötvénykibocsátásból fedezhető költségvetési költekezéssel biztosított fogyasztás-ösztönzéssel lehetséges elérni. Kína nemzeti összterméke 2002-ben 1,289 billió USD volt. Az 19962001 közötti 6 éves periódusban az átlagos éves gazdasági növekedés 8,1%-ot ért el. A gazdasági struktúra átalakítása elé került a növekvő, egyes esetekben

kritikus mértéket elérő munkanélküliség kezelése. A gazdasági növekedés lassulása a munkanélküliségi adatok növekedésében is megjelenik. A városi munkanélküliség jelentősen, kb 7%-ra nőtt Ehhez járulnak a vidéki alulfoglalkoztatott, illetve munkanélküli tömegek, 33 számuk a hivatalos adatok szerint 170 millió főt tesz ki. A kormány 8090 millió fölösleges falusi munkást kíván a városokba irányítani A munkaerőpiacon évente jelentkező kb. 14 millió embernek csak 8 millió új munkahely jut. Az új állások túlnyomó többségét a magánszektor biztosítja, amely már így is a városi foglalkoztatottság 3/4-ét adja. A belső migráció, növekvő munkanélküliség azt is jelenti, hogy Kína számára hosszú távon is nagy mennyiségű olcsó munkaerő áll rendelkezésre. Az ipari termelés dinamizmusa nőtt, a növekedés 12,7%-os volt. Az elmúlt évekhez hasonlóan az ipari szektor növekedésének motorja az

állami stimulációs program által segített nehézipar volt, míg a könnyűipar termelésének bővülése elmaradt ettől. A meghatározó iparágak az energetika, elektromos gépek gyártása, vegyipar, kohászat, elektronika és telekommunikáció. Kormányzati adatok szerint az állami, szövetkezeti, és magánszektor egyaránt 1/3-1/3 arányban járul hozzá a GDP-hez. A kínai magángazdaság szerepe markánsabbá válik A magánszféra ipari termelésnövekedése azonban elmaradt az állami szektorétól, ugyanakkor a foglalkoztatás területén nőtt a jelentősége. A mezőgazdasági termelés - az elmúlt évek visszaesését követően nőtt, és a gabonatermelés, kisebb vetésterületen, körülbelül 1%-kal bővült. Az agrártermelők közterheinek csökkentésére meghirdetett program végrehajtása lassult, és a részleges sikerek ellenére nem hozott áttörést a falusi népesség jövedelmének emelése terén. Az agrárium hatékonyságának

növelésére a felaprózott birtokstruktúra javítására, a központi kormány középtávú célként meghirdette a birtokkoncentrációt, illetve az ehhez szükséges földhasználati jogok szabadabb átruházásának, azaz egy fajta földpiac kialakításának szükségességét. A központi kormány és az állami fejlesztési bankok a költségvetési hiány és a nagy infrastrukturális projectek finanszírozására ismételten több 100 milliárd RMB-os értékben bocsátott ki „speciális” és project 34 specifikus államkötvényt. A pro-aktív fiskális politika egyelőre folytatódik, mert a kormány megítélése szerint a gazdasági növekedés még nem „önjáró”, a belső kereslet állami felpumpálása szükséges a gazdaság fejlődési ütemének fenntartásához. 2002-ben az állami befektetések 23%-kal nőttek, és 332 milliárd USD-t tettek ki. A belföldi kereslet azonban továbbra sem kielégítő, a keresletnövekedésre

irányuló politika nem eredményes. Az elmúlt évben 17,8%-kal (1052 milliárd USD-ra) nőtt a lakossági betétállomány, ami azt jelenti, hogy a lakossághoz eljutó pluszforrások elsősorban nem a fogyasztást, hanem a betétállományt növelték. Az elkövetkező időszakban a kormányzat az állami befektetések mellett, - várhatóan a lakossági áruvásárlási hiteleken keresztül próbálja majd a fogyasztást növelni. A 2002 évi központi költségvetés adóbevételei 12%-kal emelkedtek. Az adóbevétel GDP-hez viszonyított aránya némileg nőtt, s 16,7% körüli, ami nemzetközi összehasonlításban még alacsony. A központi bevételek viszonylag alacsony szintje azt is jelenti, hogy már középtávon problémát okozhat a laza, költekező költségvetési politika, és a jelenleg kb. GDP 4%-át kitevő államháztartási hiány finanszírozása Az FDI beáramlás ütemének fenntartása, illetve növelése érdekében elnapolták a külföldi tulajdonú és

kínai vállalatok adójának egységesítését a külföldi vállalatok speciális adókedvezményeinek egy részének eltörlését. Magyarország a növekvő globális politikai és világgazdasági súlyú Kínai Népköztársasággal 1949-es megalakulása óta tart fenn diplomáciai kapcsolatot. Az 1990-es éveket a magyar-kínai kapcsolatok fokozatos átalakulása jellemezte, amelyet a Magyarországon lezajlott rendszerváltozás, a kínai reform- és nyitási politika eredményeként bekövetkezett átalakulás, valamint a nemzetközi viszonyok gyökeres megváltozása tett szükségessé. A két ország kapcsolatai megújult elvipolitikai alapokon, a korrekt partnerség keretei között fejlődnek tovább 35 36 Irodalomjegyzék: 1. Csuang Ce: A virágzó délvidék igaz könyve 2. Dawson, Raymond: A kínai civilizáció világa 3. Ecsedy Ildikó: A kínai állam kezdetei 4. Ecsedy Ildikó: A kínai történelem rejtelmei 5. Jacob ’d Ancona: A

fény városa 6. Jordán Gyula: Kína története 37