Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Nemes Péterné - A világgazdaság mint történeti kategória

NYIREGYHÁZI FŐISKOLA GAZGASÁGI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI KAR GAZDÁLKODÁSI SZAK A NEMZETKÖZI KERESKEDELEM FEJLŐDÉSE, VÁLTOZÁSAI A XX. SZÁZADBAN Nemes Péterné Gazdálkodás II. évfolyam C Tartalom Világgazdaság mint történelmi kategória 4.oldal Nemzetgazdasági és külgazdasági kapcsolatok. 6oldal Nemzetközi munkamegosztás előnyei. 7oldal Az I. világháború hatása a világgazdaságra 7oldal Nemzetközi kereskedelem a két világháború közötti időszakban 8.oldal Az 1945 utáni újjászerveződés 11.oldal A világ külkereskedelme a II. világháború után 12oldal A tőkés országok külkereskedelme 1950-1980 között 15.oldal Nemzetközi kereskedelem időszerű kérdései az Uruguay-forduló tükrében. 17oldal Fejlődő világkereskedelem, élénkülő kereskedelmi diplomácia. 18oldal Nemzetközi árufuvarozás 20.oldal Fuvarozási ágak, fuvareszközök. 21oldal Környezet fokozott védelme. 23oldal Merre tart a világ?. 24oldal 2

Forrásmunkák Jerzy Ciepielewski Irena Kostrowicka Zbigniew Landau Jerzy Tomaszewski: A világgazdaság története Huszár Ernő: A nemzetközi kereskedelem politika Nagy András: A világkereskedelem struktúrája és jövője Constantinovits Milán Sipos Zoltán: Külkereskedelmi technika – külpiaci kozkázat 3 A világgazdaság, mint történeti kategória. Úgy gondolom, hogy a XX. század nemzetközi kereskedelmének tanulmányozása igényli, hogy egy kis történelmi áttekintést végezzünk. Jóformán attól kezdődően, hogy a gazdasági tevékenység az ember létfeltételévé vált, a gazdálkodás valamiféle társadalmi keretek között és munkamegosztási rendszerben megy végbe. Bár eleinte elszigetelt „gazdálkodás” volt a jellemző, az egyes emberi csoportosulások között is – egyre rendszeresebb – gazdasági kapcsolatok jöttek létre. A társadalmak állammá szerveződése természetesen nem zárta le a külső gazdasági kapcsolatokat,

lényeges és meghatározók voltak ezek a k ezdeti „nemzetközi” gazdasági kapcsolatok, hiszen az ókori, majd a középkori birodalmak, államok a számukra alapvető fontosságú gazdasági tényezőket (mint pl. a pénz anyagát, a rabszolgákat, majd később a fűszereket) külső kapcsolataikból (ha nem is mindig pusztán gazdaságaikból) szerezték be. Az ilyen külső gazdasági kapcsolatok azonban még nem fogták át az egyébként elszigetelten termelő „társadalmakat”, így a tőkés árutermelés elterjedése előtti korok jellemzésére nem szokás használni a világgazdaság kategóriáját. A feudális gazdasági rend virágzása, majd felbomlása az árutermelés erőteljes fejlődését hozza magával. Ezzel párhuzamosan a külső gazdasági kapcsolatok is egyre kiterjedtebbé és rendszeresebbé váltak. Fordulópontot az eredeti tőkefelhalmozás korszaka hozott Az eredeti tőkefelhalmozás (tehát a tőkés árutermelés társadalmi és gazdasági

feltételeinek létrejötte) egyik fontos előfeltétele és egyben következménye a nemzetközi gazdasági kapcsolatok világpiaci intézményesülése volt. A nagy földrajzi felfedezéseket lehetővé tevő technikai fejlődés azt is elősegítették, hogy a nemzetközi munkamegosztás valóban világméretűvé váljon, és az Európán kívüli térségek is rendszeresen bekapcsolódhassanak (eleinte korántsem saját elhatározásukból, mivel gyarmatokká váltak) a nemzetközi gazdasági kapcsolatokba. Tehát a világgazdaság a nemzetgazdaságokkal, a külső gazdasági kapcsolatok világpiaccá szerveződésével (azaz mint a világméretű munkamegosztás intézményesülésével) és az eredeti tőkefelhalmozással párhuzamosan, egymással kölcsönhatásban, tehát a kapitalizmus 4 történeti kifejlődésével egyidejűleg jött létre. Természetesen hosszú gazdaságtörténeti fejlődés eredményeképpen alakult ki a világgazdasági rendszer. A

világgazdaságnak mint történeti kategóriának éppen az az értelme, hogy a világgazdaság a n emzetgazdaságok történeti fejlődésének, egymásra hatásának eredményeképpen jött létre, és mint rendszer maga is fejlődik, átalakul, és ugyanakkor visszahat az egyes nemzetgazdaságok fejlődésére. Tehát ún szerves gazdasági fejlődés jellemzi (alapvetően) a világgazdaság fejlődése szakaszikra osztható. A periodizáció egyik lehetséges módja éppen az, hogy megvizsgáljuk, mi integrálta az egyes nemzetgazdaságokat világgazdasági rendszerré. A világgazdaság kezdeti (16-18. századi fejlődési szakaszában a nemzetközi gazdasági kapcsolatok fő formája az árucsere volt. Tehát a nemzetközi kereskedelem integrálta a nemzetgazdaságokat. A nemzetközi munkamegosztás központja Nyugat-Európa volt Az e centrumon kívüli térségek csak esetlegesen, nem egyszer kényszer (katonai hódítás, gyarmatosítás) hatására kapcsolódtak be a

nemzetközi gazdasági kapcsolatokba. A centrumból kiinduló kereskedelmi expanzió a periférikus térségeket (gyarmati területek) bevonta ugyan a nemzetközi tőkés árucserébe, de nem teremtette meg ott a tőkés termelés feltételeit, míg a centrum-országok gazdasága egyre inkább a tőkés árutermeléssé alakult át. A 19. századi fejlődési szakaszra jellemző, hogy a nemzetközi munkamegosztás egyre kiterjedtebbé vált, fejlődését az ipari forradalom szükségletei, az ipari tőke érdekei szabták meg. A kereskedelmi tőke ezeket az érdekeket közvetítette a világgazdaságban A „periféria” gazdaságaiban is megindult a tőkés átalakulás, a centrum-országokból kiinduló működő tőkeexpanzió következtében, ám a kapitalizáció ott igen korlátozott volt. A tőkekivitel természetesen nem csupám a c entrumból a p erifériára irányult, hanem a centrum-országok egymés közötti tőkekapcsolatai is erőteljesen nekilendültek és a 19.

század végétől a tőkeáramlás, főként a működő tőke-áramlás vált a világgazdaság fejlődésének döntő – integráló- tényezőjévé. Ennek révén a tőkés termelési rendszer világméretűvé a világgazdaság pedig kifejlett rendszerré vált. Természetesen a 19-20. század fordulójától a kölcsönös függőség – a globalizáció - egyre erőteljesebbé vált. A világgazdasági szerkezetnek azonban az is jellegzetessége, hogy a kölcsönös gazdasági kapcsolatok mellett a centrum és a periféria gazdaságai között egyoldalú, avagy aszimmetrikus függőségi kapcsolatok is létrejöttek a centrumból kiinduló gazdasági expanzió következtében. A gazdasági expanzió ellentétes hatást eredményezett a periférián: s 5 periféria egyébként is fejletlen gazdasága polarizálódott: világgazdaságba integrálódó, viszonylag fejlett ágazataival szemben a t radicionális ágazatok még inkább lemaradtak a fejlődésben. Így magának

a világgazdaságnak is egyik –máig fennmaradó- igen jellegzetes viszonyává vált a fejlett centrum és az elmaradott periféria közötti fejlettségbeli szakadék. A 20. század másik jellemző vonása a tőke uralma alatti egységes világgazdaság felbomlása A II. világháborút lezáró politikai megállapodások, majd az azt követő folyamatok a világgazdaságból mesterségesen kiszakították az ún. s zocialista világgazdasági rendszert A gyarmati rendszer több hullámban végbement felbomlása is a két rendszer közötti hatalmi versengés és összeütközés színtere lett, de a legtöbb volt gyarmati ország megmaradt a tőkés világgazdasági rendszer keretei között, gazdaságilag többnyire periférikus pozícióban. Mindezen folyamatok következtében a világgazdaságon belüli dezintegrációs tendenciák felerősödtek. A világgazdaság újraintegrálódásának lehetőségei nyíltak meg a 80-as évek végén a kelet-közép-európai országokban

végbement változásokkal. Nemzetgazdasági és külgazdasági kapcsolatok Napjainkban a világ szinte valamennyi országa meghatározó módon függ a nemzetközi gazdasági kapcsolatoktól: az anyagi javak, a szolgáltatások, a termelési tényezők és a fogyasztók nemzetközi áramlásától. Az egyes nemzetgazdaságok fejlettségi szintje, életszínvonala, struktúrája, növekedési teljesítménye, foglalkoztatási és egyensúlyi helyzete szervesen kapcsolódik a nemzetközi munkamegosztásban való részvételének jellemzőihez. Nincs olyan termék vagy tevékenység, amelynek közvetlenül vagy közvetve ne lennének külkereskedelmi kötődései. A nemzeti gazdaságpolitikák autonómiája is jelentős mértékben beszűkült, nem vagy csak komoly veszteségek árán hagyhatók figyelmen kívűl a belső gazdasági folyamatokra irányuló döntések során is a külgazdasági következmények, a külpiaci értékitéletek. A nemzeti újratermelési folyamatok és a k

ülgazdasági kapcsolaatok között tehát intenziv és komplex kölcsönhatásrendszer áll fenn. E kölcsönhatásrendszernek némi egyszerüsitéssel három alapvető aspektusát: a hatékonysági, a strukturális és az egyensúlyi vetületét különitjük el. A továbbiakban feltételezük, hogy a külkereskedelmi mérleg egyensúlyban van, tehát a t ermelés és a felhasználás makroszinten megegyezik. 6 A nemzetközi munkamegosztás előnyei Magától értetődik, hogy a gazdasági élet szereplői a nemzetközi munkamegosztásban különböző előnyök realizálása érdekében kapcsolódnak be. Ezen előnyök első megközelítésben két csoportra oszthatók: közvetlen és közvetett előnyökre. Mindkét előnytípus végső soron úgy jelenik meg, hogy a nemzetgazdaság a rendelkezésre álló erőforrásokkal nagyobb használati értéktömeget tud biztosítani, mint külkereskedelem nélkül, azaz a külkereskedelem révén növelhető a nemzetgazdaság

hatékonysági s így a jóléti színvonala. Az I. Világháború hatása a világgazdaságra A háború hatására lényegesen megváltoztak a világ gazdasági erőviszonyai. Európa hadviselő országai óriási anyagi veszteséget szenvedtek. A háború tízmilliókat ragadott el munkahelyükről, emelkedett a halálozások száma. Csökkent a természetes szaporodás, ennek következtében csökkent a népesség Németországban, az Osztrák-Magyar Monarchiában és Franciaországban. A népesség csak Angliában növekedett kis mértékben A természetes népszaporulat csökkent az európai semleges országokban, így Hollandiában, Svédországban és Svájcban is, ugyanakkor jelentősen nőtt a természetes népszaporulat az Európán kívüli országokban. Az Egyesült Államokban 1913-1918 között 8%-kal, 97 millióról 105, 1 millióra nőtt a lakosság száma. Hasonló volt a helyzet a többi tengerentúli államban is A háború alatt elmélyült az egyes tőkés

országok gazdasági fejlődésének egyenlőtlensége. Az európai hadviselő államokban csökkent az ipari és a mezőgazdasági termelés, visszaestek a pénzkibocsátás fedezetéül szolgáló arany és valutakészletek. A tengerentúli államokban, főleg az Egyesült Államokban és Japánban jelentős ipari fejlődés következett be, és emelkedett az ipari termelés. Fejlődött a mezőgazdaság, és nőtt a mezőgazdasági termelés is A háborút kihasználó amerikai és japán tőkések betörtek az európai országok hagyományos piacaira, s titokban gyakran adtak el árukat és nyersanyagokat Németországban. A háború alatt az Egyesült Államokban új iparágak alakultak ki, az ipari termelés 25%-kal a mezőgazdasági termelés 18%-kal nőtt, a külkereskedelmi forgalom pedig háromszorosára emelkedett. Hasonló volt a fejlődés Japánban, ahol a vastermelés 95%-kal, az acéltermelés 86%-kal nőtt, a külkereskedelmi forgalom pedig 2, 5-szeresére emelkedett.

7 A háború alatt különösen az Egyesült Államok erősítette meg gazdasági pozícióját. Pl 1913ban a világ vastermelése 79millió tonna volt, ennek 40%-a 31millió tonna jutott az Egyesült Államokra, 1918-ban a 62 m illió tonnás világtermelés közel kétharmadát az Egyesült Államok adta. Kétszeresére nőtt a réztermelése, háromszorosára az aluminiumé 1913-1918 között a kőolajtermelés 20millió tonnával emelkedett. A világ kőolajtermelése a következőképpen oszlott meg 1913-ban: Európa 23%, Észak-Amerika 60%, Dél-Amerika 1%, Ázsia 6% és a következőképpen 1918-ban: Európa 10%, Észak-Amerika 82%, DélAmerika 6%, Afrika 0, 2%. A világpiacon elsősorban az Egyesült Államok helyzete erősödött. Növekedett külkereskedelmi forgalma és részaránya a világkereskedelemben. 1916-ban az Egyesült Államok exportja 2, 3-szerese volt importjának. A háború alatt az Egyesült Államok volt az antant hatalmak fő áruszállítója.

A háború alatt pozitív volt a kereskedelmi mérleg egyebek között Kanadában, Ausztráliában, Indiában és Japánban. A háborún az Egyesült Államok, Japán és Kanada nyert a legtöbbet Az árfolyam-ingadozások nagyon megnehezítették a világkereskedelem fejlődését. A stabil valutával rendelkező országokban kiviteli nehézségekkel küszködtek, belső piacaikat pedig elárasztották az inflációs országok termékei, főleg pedig a német áruk. Ezek megjelentek a dél-amerikai piacon is, ahol sikeresen állták a versenyt az Egyesült Államok termékeivel. Ez rontotta azon államok helyzetét, amelyek iparukat a kivitel jegyében fejlesztették. A külkereskedelem 1921-től nagy nehézségekbe ütközött. A háborút követő első években a jó konjunktúra miatt élénk volt a nemzetközi forgalom. A háború utáni összeomlás és az 19201921 évi válság idején egyes országokban importvámokat vezettek be, ami megnehezítette más országok exportját.

Nagy súlya volt a pénzügyi nehézségeknek és az ármozgásoknak: 1920-ig emelkedtek, majd a válság alatt jelentősen csökkentek az árak. Nemzetközi kereskedelem a két világháború közötti időszakban A 20-as évek végén a világkereskedelem jelentősen meghaladta az 1913 évi szintet. A két világháború közötti periódus legmagasabb volumenét ekkor érte el. A nemzetközi kereskedelmi forgalom mintegy fele az európai országokra jutott (Szovjetunió nélkül), de ezek aránya 1929-ben valamivel alacsonyabb volt, mint 1913-ban. Az első helyet Nagy8 Britannia foglalta el, a másodikat Németország, a h armadikat Franciaország. Az Egyesült Államok az első világháború alatt szerezte meg a vezető helyet a világkereskedelemben. 1921-1922-ben csökkent a külkereskedelmi forgalma, azután újra emelkedni kezdett egészen 1929-ig. Az Egyesült Államok kereskedelmi mérlege állandóan aktív volt Nagy-Britannia kereskedelmi mérlege passzív volt,

mégpedig jelentős mértékben. A brit kereskedelmi passzívum különösen a font 1923. évi felértékelése után emelkedett Az árfolyamkülönbségek következtében az angolkereskedőknek kifizetődőbb volt külföldön vásárolniuk, mivel sok termék belföldön drágább volt. 1926-ban az export alig 59%-át tette ki az importnak A következő években valamelyest javult a helyzet, ehhez hozzájárult, hogy Commonwealth tagjai között szorosabbá váltak a gazdasági kapcsolatok. Az 1926-ig elhúzódó infláció miatt Franciaország kereskedelmi mérlege még 1927-ben is aktív volt. A frank stabilizációja után az export csökkeni kezdett és 1929-ben már csak az import 86%-át fedezte. Ennek következtében fejlődött a gyarmatokkal folytatott kereskedelem. Németország külkereskedelmi forgalma 1925-ben érte el újra a háború előtti szintet. A közép és kelet-európai országokban nem voltak jelentősek a kereskedelmi kapcsolatok relációs változásai.

Megnőtt Németország szerepe Bulgária, Románia, Magyarország, Jugoszlávia és a balti országok külkereskedelmében, jóval gyorsabban csökkent viszont Lengyelország és Csehszlovákia forgalmában. Az egyes fő szállítók árucsoportonkénti világkereskedelmi részarányuk alapján több csoportra bonthatók. Így pl a kivitelben túlsúlyban volt az élelmiszer Kubában (cukor), Kolumbiában (kávé), Brazíliában (kávé), Argentínában (gabona, hús), Írországban (szarvasmarha), Spanyolországban (gyümölcs, olíva, bor), Fülöp-szigeteken (cukor), Új-Zélandon (hús, vaj, sajt). Ezek az országok az iparcikkek ellenében élelmiszert szállítottak A másik csoporthoz tarozó országok az élelmiszereket ásványi nyersanyagokra cserélték. Ide tartozott Dánia, Magyarország, Portugália. Ipari nyersanyagokat értékesítő országok: Törökország, India, Egyiptom, Peru, Bolívia, Irán. Végül külön csoportot alkotnak az iparcikkeket élelmiszerekért

és nyersanyagokért exportáló országok: az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium, Németország, Svájc, Ausztria, Csehszlovákia, Olaszország és Japán. Történtek bizonyos erőfeszítések a nemzetközi gazdasági, kereskedelmi kapcsolatok liberális alapokon történő újjárendezésére. Ezt a folyamatot megnehezítette, hogy az aranystandardot – a bankjegyek aranyra történő átválthatóságát – felfüggesztették, letértek az aranyvaluta9 rendszerről, átmeneti stabilizálódás után az 1920-as évek elején az inflációs tendenciák mindinkább felesősödtek számos országban. A valuták elértéktelenedése kedvezőtlenül hatott a külkereskedelmi kapcsolatok alakulására. Ezen a tényezőn túlmenően azonban a protekcionista irányzatoknak kedvezett az a tény, hogy a háború következményeként létrejövő új határok, új nemzeti államok egyben a vámhatárok tényleges meghosszabbítását jelentették

Kelet-Európában. A világkereskedelem fejlődése szempontjából mégis meghatározóbb jelentőségű volt, hogy az érintett országok szakítottak a hadi gazdálkodással, s a fokozatosa kibontakozó gazdasági stabilizáció kedvezett a n emzetközi gazdasági kapcsolatok, a kereskedelem fejlődésének. Ennek ellenére nem jártak sikerrel azok a törekvések, hogy nemzetközi konferenciákon a kereskedelem további liberalizálását célzó megállapodást érjenek el. Az 1929-ben kirobbant világgazdasági válság rendkívül súlyos következményekkel járt a nemzetközi munkamegosztásra, világgazdasági kapcsolatokra, és a korábban dinamikusan fejlődő világpiac látványos összehúzódásához vezetett. Ennek hatására a kereskedelempolitikában is változások következtek be, jelentősen megnőtt, drasztikusabbá vált az állami beavatkozás, új eszközök jelentek meg. Mindezek alapján a protekcionizmus egy új sajátos formájáról, a

krízisprotekcionizmusról beszélhetünk. A világpiac korábban viszonylag nyitott jellegének nagymértékű csökkenését, a nemzetközi pénzügyi kapcsolatok súlyos zavarait jelezte, hogy különösen az 1930-as évek elején elterjedt a kereskedelmi kapcsolatok szervezésének olyan gyakorlata, amely súlyosan korlátozta a feltétlen legnagyobb kedvezményt. Itt a klíring-megállapodások, illetve az ún ba rter- (árut áruért) ügyletek növekvő szerepét kell kiemelni. Egyidejűleg erősödött a nagy monopóliumoknak azon törekvése is, hogy piacaikat nemzetközi kartellek, a piacok felosztását célzó megállapodások létrehozásával próbálják stabilizálni. Az 1930-as évek vége felé mind erőteljesebben kezdte éreztetni hatását a nagyhatalmak közötti ellentétek éleződése, a háborús feszültség fokozódása. A második világháború eseményei ezután minden korábbinál nagyobb mértékben felerősítették az állami beavatkozást,

elsősorban az európai országokban, illetve Japánban. 10 Az 1945 utáni újjászerveződés A nemzetközi kereskedelem és kereskedelempolitika 1945 utáni fejlődése szempontjából nemcsak az 1929-1933-as válság és a háború piacromboló következményeinek felszámolása volt alapvető fontosságú. Legalább ilyen jelentőséget kell tulajdonítanunk annak, hogy a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat a korábbinál nagyobb stabilitást biztosító a szélsőséges gazdasági nacionalizmus ellen védelmet nyújtó alapokon kell újjászervezni. Mindkét cél elérése feltételezte, hogy visszaszorítsák, felszámolják az állami beavatkozás mindazon szélsőséges formáit, amelyek a krízis- illetve a militáris protekcionizmus időszakában terjedtek el. Az ipari kapacitások jelentős részét elvesztő, áruhiánnyal küszködő, a háborús pusztítások nyomait, következményeit a lehető legrövidebb idő alatt felszámolni kívánó államok nem voltak

érdekeltek a külföldi áruknak az általános áruhiány közepette piacaikról történő drasztikus kizárásában, távoltartásában. Mindez kedvezett azoknak az erőknek, amelyek a piacgazdaság elveihez való visszatérésben látták a d inamikus gazdasági növekedés elérésének, a foglalkoztatottság javításának zálogát. Ismeretes, hogy az 1940-es évek vége felé meginduló liberalizálás történelmileg rövid idő alatt igen látványos eredményeket ért el. Amelyeket a s zabadkereskedelmi eszmék megvalósítása szempontjából akár átütő sikernek is minősíthetnénk. Valójában azonban nem erről van szó. A valutáris, devizális kötöttségek jelentős enyhítése, a valutakonvertibilitás számos fejlett országban történő bevezetése, a mennyiségi korlátozások radikális visszaszorítása, a túlzottan magas vámok csökkentése tulajdonképpen csak azt jelentette, hogy ezeken a t erületeken igyekeztek felszámolni a 1929-1945 között, a

krízis és a militáris protekcionizmus jegyében hozott intézkedéseket, és visszatérni a piaci kapcsolatoknak a „békeidőkbeli” rendszeréhez. Ez utóbbi kapcsolatokat azonban távolról sem a kereskedelem valamiféle korlátozás nélküli szabadsága jellemezte. A nemzetközi gazdasági kapcsolatokban résztvevő, elsősorban az azokban aktív vagy vezető szerepet játszó államok között alapjában egyetértés volt abban, hogy a kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokat olyan sokoldalú, multilaterális rendszer keretében kell újjászervezni, amely céljait tekintve összhangban van a liberalizmus elveivel, jól szolgálja a stabilitást, 11 megelőzi, illetve kezeli a konfliktusokat és a résztvevő országok számára kölcsönösen előnyös. Ugyanakkor a nemzetközi gazdasági kapcsolatok újjárendezéséért folytatott tárgyalások során szinte kezdettől fogva világos volt, hogy a kapcsolatok liberalizálásának elvében általában egyetértő

országok, közöttük a vezető szerepet játszó Egyesült Államok, nem voltak hajlandók lemondani arról, hogy külgazdasági egyensúlyuk vagy gazdaságuk egyes szektorainak védelme érdekében meghatározott esetekben intézkedéseket hozhassanak. E törekvések jegyében jöttek létre a nemzetközi pénzügyi rendszer alapját képező Bretton Woods-i intézmények (a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap), valamint a mindmáig a multilaterális kereskedelmi kapcsolatok keretéül szolgáló Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény. A GAT T-rendszer kialakulása döntő szerepet játszott a nemzetközi kereskedelempolitika megjelenésében, ugyanakkor működéséhez közvetlenül vagy közvetve kapcsolhatók a kereskedelempolitika neoliberális és neoprotekcionista irányzatai. A világ külkereskedelme a II. Világháború után A második világháború következtében nemcsak a szocializmus és a kapitalizmus közötti politikai és gazdasági erőviszonyok

változtak meg. Jelentős eltolódások mentek végbe a tőkés világon belül is. Az európai tőkés országok a semleges országok kivételével, jelentős pusztulást szenvedtek el, és gazdaságilag meggyengültek. Az amerikai kontinens államait nem érték közvetlen háborús károk, 1939-1945 között megerősítették gazdasági potenciájukat. A tőkés államok élére az Egyesült Államok került, amely magára kívánta vállalni a felelősséget a világ sorsáért. 1945-1946-ban a gazdasági helyreállítás meglehetősen gyorsan haladt, azonban 1947 elején érezhetően mérséklődött a termelés növekedése. A háború sújtotta tőkés országok többségében nem érte el az 1938. évi színvonalat A legrosszabb helyzetben Németország és Ausztria nyugati megszállási övezetei voltak, ahol az ipari termelés a háború előttinek még az 50%-át sem érte el. Komolyan megérezte a termelés visszaesését az Egyesült Államok; 1947ben az ipari termelés

20%-kal csökkent 1944-hez képest A termelés legjobban a nehéziparban esett vissza. Az Egyesült Államok érdekei azt követelték, hogy növelje a többi tőkés ország gazdasági színvonalát, és hogy azok gazdaságilag stabilizálódjanak. Ez esetben az amerikai gazdaságpolitika céljai találkoztak a háborútól meggyengült államok érdekeivel. A közös 12 feladatok megvalósításához egyebek között felhasználták az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Ennek felügyelete alatt 1945-ben, a Bretton Woods-i egyezmény értelmében az ENSZ szakosított szerveiként létrehozták a Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot (International Bank for Reconstruction and Development – IBRD) és a Nemzetközi Valuta Alapot (International Monetary Found – IMF). Az IBRD újjáépítési és gazdaságfejlesztési célokra hosszú lejáratú kölcsönöket nyújtott a tagországoknak. Tekintettel az IBRD által folytatott politikára, a szocialista országok nem

vettek részt tevékenységében, és Lengyelország is kilépett a szervezetből 1950-ben. A Nemzetközi Valuta Alap 1947-ben kezdte meg működését, segítséget nyújtva a tőkés országoknak a v alutastabilizáció és az árfolyamok állandóságának biztosítása érdekében. Ennek nemcsak az Egyesült Államok számára volt nagy jelentősége, hanem fontos szerepet játszott a kölcsönös gazdasági kapcsolatokban is. Az egyes országokban gazdaságfejlesztési terveket dolgoztak ki. A gazdasági növekedés egyre jelentősebb tényezője lett a külkereskedelem. A kölcsönös csere gyors növekedése arra ösztönzött, hogy intenzifikálják néhány, az adott ország számára legelőnyösebb ágazat szakosított termelését. Egyidejűleg a tőkés országok gazdaságpolitikájában erősödött az agrárprotekcionizmus, a mezőgazdasági termékek ármanipulációja a külkereskedelemben, valamint a fokozott beavatkozás a belső agrárpiacon. Az államközi

együttműködés kezdetben a Marshall-tervhez kapcsolódott. 16 é rintett ország 1948 áprilisában létrehozta az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetet, valamint a Gazdasági Együttműködési Igazgatóságot (amelyen keresztül elosztották az amerikai eszközöket). Ily módon fokozatosan leépítettek egyes kereskedelmi korlátozásokat az egyezmény résztvevői között, bár az együttműködés további elmélyítését különösen a NagyBritanniát domíniumaival és gyarmataival összefűző kapcsolatok gátolták, amelyekről nem állt szándékában lemondani. Az európai tőkés államok ipari termelésének helyreállítása 1948-1949-ben fejeződött be. 1948-ban ugyan ezen országok termelése még 8%-kal alacsonyabb volt, mint 1937-ben, ez azonban elsősorban Nyugat-Németország alacsony termeléséből következett. Valamelyest elmaradt a háború előtti színvonaltól Olaszország, Ausztria és Görögország is. Az európai kontinensen kívül

nem érte el a háború előtti színvonalat Japán sem. Az Amerikai Egyesült Államok viszont 1947-ben körülbelül 60%-kal többet termelt. Ez lényeges változást jelentett 13 az egyes államok világtermelésből való részesedésében. 1948-ban az Egyesült Államok a tőkés országok ipari termelésének több mint felét adta. Nőtt más amerikai államok részaránya is. Míg a tőkés Európában 1948-ban és 1949-ben tovább emelkedett a termelés, addig az Egyesült Államokban az 1948. évi átmeneti javulást 1949-ben újra visszaesés követte A KGST-országok a nehézségek átfogóbb magoldására vettek irányt a gazdasági folyamatok intenzifikálása útján, a szervezet integrációs tevékenységének aktivizálásával. A KGST hosszú időn keresztül csak a külkereskedelmi politika koordinálására és a kereskedelmi együttműködésre korlátozódott. Ugyanakkor minden partner függetlenül alakította gazdaságát. Ez különféle negatív

következményekkel járt Miután az ötvenes években a szocialista államok hasonló feladatokat hajtottak végre és hasonló problémákat oldottak meg, gazdasági fejlődésük sok szempontból párhuzamos volt. Hasonló beruházásokat létesítettek, ugyanazokat az iparágakat fejlesztették. 1954-ben a KGST-ben megindult a tagállamok tervkoordinációja. A hatvanas években kidolgozták a nemzetközi munkamegosztás elveit Ettől kezdve a KGST tagjai között folyamatosan bővült az együttműködés köre és tökéletesedtek módszerei. 1964-től együttműködik a KGST-el Jugoszlávia is (Albánia viszont 1961 óta ténylegesen nem vesz részt a közös munkában). A hetvenes években más földrészek szocialista államai: Mongólia, Kuba és Vietnám is csatlakoztak a KGST-hez. A szorosabb kapcsolatokat mindenek előtt a gazdaságilag fejlettebb államok tartották szükségesnek, így Csehszlovákia, az NDK, Lengyelország és Magyarország. Az idő múlásával

különösen szoros kapcsolatok alakultak ki Csehszlovákia, az NDK és Lengyelország között. Bulgária elsősorban a Szovjetunióval valósított meg szoros együttműködést. Jóval kisebb mértékben vett részt viszont az integrációs folyamatokban Románia. A KGS T-országok nemzetközi intézményeket és szervezeteket hívtak életre, amelynek célja a fejlődés meggyorsítása, valamint közös beruházások megvalósítása volt. Számos iparágban kidolgozták a munkamegosztás elveit, az egyezményben résztvevő országok közös felhasználásra meghatározott termékek gyártására szakosodtak. 1964-ben hozták létre a Nemzetközi Gazdasági Együttműködési Bankot. Megalakult a Beruházási Bank is, amelynek feladata a nemzetközi jelentőségű beruházások finanszírozása. A szocialista országok külkereskedelmi forgalmának gyors növekedése és viszonylati szerkezetének bizonyos arányváltozásai nagyrészt a világpiaci árak, főleg az

energiahordozók árának változásaival függtek össze. Ennek hatására az európai szocialista országok fejlett 14 tőkés országokba irányuló exportjának növekedése 1973-1978 között folyó áron körülbelül 4%-kal magasabb volt, mint az 1961-1972 években. Változatlan árakon alacsonyabb volt, a hetvenes évek közepén pedig csökkent az export volumene a tőkés gazdaság recessziója, majd stagnálása következtében. A hatvanas években a szocialista országok fejlett tőkés országokkal folytatott forgalmának struktúrája közel állt a gyengén fejlett nyersanyagtermelőmezőgazdasági országoknak a magasan fejlett ipari országokkal való forgalma szerkezetéhez. A KGST-országok Nyugat-Európába irányuló exportjában körülbelül 30%-ot tettek ki a nyers- és tüzelőanyagok, 25%-ot a mezőgazdasági cikkek és élelmiszerek, 27%-ot az ipari féltermékek és csak 17%-ot az ipari termékek (ebből gépek és szállítási eszközök mintegy 7%). A

Közös Piac országaiba és Nagy-Britanniába irányuló kivitel szerkezete még kedvezőtlenebb volt. A Nyugat Európából származó import 55%-ban ipari termékekből, 29%ban ipari féltermékekből, 16%-ban pedig nyersanyagokból és élelmiszerekből állt A tőkés országok külkereskedelme 1950-1980 között A világkereskedelemben továbbra is a fejlett tőkés országoknak van meghatározó szerepük, köztük is az EGK-országoknak, amelyek 1960 óta a világkereskedelemnek körülbelül az egyharmadát bonyolítják le. A külkereskedelmi forgalom nem egyformán fejlődött a különböző országokban. 1951-1980 között például az egy főre jutó export értéke (folyó árakon) Ausztriában 47 dol lárról 2331 dollárra emelkedett, Belgiumban és Luxemburgban 185 dollárról 6275 dollárra, Dániában 156 dollárról 3230 dol lárra, Franciaországban 73 dollárról 2072 dol lárra. Ugyanezekben az években az egy főre jutó export Argentínában 69 és 292 dollár

volt, Brazíliában 26 és 164, a Fülöp-szigeteken 16 és 123, Indiában 3, 7 és 10, 1 dollár. A fejlődő országok csoportján belül egyébként hatalmas különbségek voltak. Óriási hasznokat értek el az olajexportőrök És így például 1970-1974. években az egy főre jutó export értéke Kuvaitban 1025 dollárról 11753 dollárra emelkedett, Iránban 46 dol lárról 795 do llárra, Líbiában pedig 8, 2 dol lárról 1849 dollárra (1973). Az olajjal nem rendelkező országok viszont összehasonlíthatatlanul rosszabb helyzetben voltak. Az anyagi termelés és a külkereskedelem színvonala egyes országokban meghatározta a lakosság életszínvonalát. A fejlett államokban, ahol a termelés és a külkereskedelem gyorsabban nőtt, mint a lakosság száma jelentősen javultak a létfeltételek, ezt azonban a 15 különböző társadalmi osztályok és rétegek eltérő mértékben élvezték. A fejlődő országokban, különösen ahol magas volt a

népszaporulat, ilyen javulásra nem volt lehetőség. Az egyes csoportokon belül azonban nem egyszer jelentős különbségek mutatkoztak az országok életszínvonalában. Erről tanúskodik az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem nagyságának összehasonlítása. 1979-ben ez a mutató Svédországban kilencezer dollár felett volt, Svájcban, Dániában, az Egyesült Államokban, Norvégiában és az NSZK-ban 8000 és 8800 dollár között volt, Japánban 5400 dol lárt ért el, Olaszországban 3900-at, Spanyolországban 3100-at, Görögországban 2600-at, Portugáliában pedig 1800 dollár volt. Még nagyobbak az eltérések az egy lakosra jutó nemzeti jövedelem színvonalában a fejlődő országokban, ahol az egyik póluson voltak az olajtermelő arab országok, az iparosodott országokkal egy szinten, a másikon pedig a túlnépesedett ázsiai országok, és az afrikai országok többsége. Fordulópontot jelentett az energiaválság, amelyet az OPEC-országok által

végrehajtott olajtermelés váltott ki 1973-1975-ben. Az olcsó kőolaj fontos katalizátor volt a háború utáni fellendülésben. Az energetikában, az iparban, az építőiparban, a közlekedésben, sőt még a háztartásban sem törődtek az energiaigényességgel. Az energiaválságra a vállalatok az árak emelésével válaszoltak, mivel fedezni akarták a m eg növekedett termelési költségeket. Az infláció elleni védekezés feladatai miatt megnövekedtek az állami kiadások, amelyek fedezésére nem elegendőek a megemelt adók. Így minden országban nagy a költségvetési deficit, amit pénzpiaci kölcsönökkel fedeznek. Ezzel csökken a beruházási célokra fordítható tőkeállomány. A ráfordítások csökkenése az egyik ok amely miatt a N yugat gazdaságilag teret veszít japánnal szemben. Viszonylag kedvező helyzetben van néhány más kelet-ázsiai ország is, mint Dél-Korea, Taivan, Szingapúr, és Hongkong, amelyek relatíve magas növekedési

ütemet tartottak fenn. Alacsony árakon jó minőségű exportálva, japán és ezek az országok sok termék - főleg gépkocsik, acél, hajók, elektronikai és ruházati cikkek - tekintetében megerősítették világpiaci pozícióikat. Már ők is kezdik azonban érezni a nyugati recesszió hatását, gyengül exportcikkeik kereslete. Komoly fenyegetést jelentenek számukra a gazdasági nacionalizmus szaporodó megnyilvánulásai is, sőt kirajzolódik a protekcionista kereskedelmi háborúk víziója. Az Egyesült Államok protekcionista intézkedéseket vezetett be, amelyek főleg Japán és néhány európai ország ellen irányulnak. 16 A Japán áruk ellen az EGK-országok is védekezni kezdtek, amelyek egyébként sok nem társult országgal korlátozták a gazdasági kapcsolatokat. A világgazdaság válság jelenségei különösen erősen és rombolóan hatnak azon fejlődő országok gazdaságára, amelyek az ipari országokra irányuló nyersanyag és néhány

egyéb áru exportjától függenek. Costa Ricában, ahol 1981-ben 17%-os munkanélküliség volt, a kormány kénytelen volt bevezetni a m unkanélküliek élelmiszer fejadagjait. Tanzániában ahol az infláció üteme 29%-ra szökött, csak nem 1000, a gazdaság fejlesztésű programban előirányzott objektum építését kellett abbahagyni. A világgazdaság működési zavarai rányomták bélyegeit a nemzetközi cserére is. A szocialista országok kezdték érezni, az exportnehézségeket, amelyeket az importkorlátozások és a világpiacon növekvő protekcionista tendenciák okoztak. A csökkenő export bevételek korlátozzák az import lehetőségeket. Számos szocialista országban deficites a nyugati fizetési mérleg, ez export tovább nehezítik a nyugati bankoktól felvett kölcsönök törlesztését. Hatnak a szocialista országokra a világinfláció, a n yers-és fűtőanyagok ármozgásának negatív következményei is. A romló nemzetközi gazdasági és

pénzügyi helyzet okozta nehézségek, tehát olyan pótlólagos tényezőt jelentenek, amelynek hatása a s zocialista országok növekedési ütemének, fékeződésében is érződik. A nemzetközi kereskedelem időszerű kérdései az Uruguay-forduló tükrében 1986. szeptember 26-án a Szerződő Felek kereskedelmi minisztereinek részvételével az uruguayi Punta del Estében tartott rendkívüli ülésszakon döntés született arról, hogy újabb körtárgyalás indul a nemzetközi kereskedelem átfogó liberalizálása érdekében. A résztvevők egyet értenek abban, hogy a tárgyalásokat legkésőbb 1990. december 31-ig befejezik Ezt a célkitűzést-mint ismeretes-nem sikerült teljesíteni, hiszen a megállapodás csak 1993. december 15-én született meg. Az újabb GATT-fordulóra természetesen nem előzmények nélkül került sor: az előkészítő munkát, több mint négy éve folyó tárgyalásokat erőteljesen befolyásolták, meghatározták az 1970-es és az

1980-as évek világgazdasági, világpolitikai fejleményei, a kereskedelempolitika 17 területén elért két-és több oldalú megállapodások, a megoldatlanul maradt korábbi, illetve az újabb problémák. Fejlődő világkereskedelem, élénkülő kereskedelmi diplomácia Az 1980-as évek közepére a nemzetközi kereskedelem egészében véve túljutott a m ásodik olajárrobbanás sokkján is. Az export volumene évről évre a termelést meghaladó ütemben növekedett. A legjelentősebb emelkedés – több mint 8 százalék – a körtárgyalások előkészítő szakaszában, 1984-ben, valamint azok félidejében, 1988-ban volt. A fejlődés motorjának az iparitermék-export bizonyult, míg a mezőgazdasági, valamint a bányászati termékek világpiaca ennél szerényebb ütemben bővült, sőt egyes időszakokban stagnált vagy visszaesett. A viszonylag kedvező konjunktúra fő haszonélvezői a fejlett országok, közöttük különösen Japán, az USA és az

NSZK, valamint a „harmadik világ” néhány dinamikusan fejlődő állama voltak. Ugyanakkor az 1980-as évekre komoly feszültségek forrásává vált az Amerikai Egyesült Államok gyors ütemben emelkedő kereskedelmimérleg-hiánya, amely 1985-ben elérte a 150, és még az évtized végén is meghaladta a 1 00 milliárd dollárt. Ez a hatalmas deficit nyilvánvaló hivatkozási alapot jelentett azon erők számára, amelyek „agresszívabb”, illetve a hazai piacok fokozott védelmét szolgáló amerikai kereskedelempolitika mellett szálltak síkra. Az olajrobbanás felerősítette a differenciálódási tendenciákat a „harmadik világ”-ban és következményeként gyors ütemben nőtt a súlyosan eladósodott országok száma. Az adósságproblémával küszködő államok körében különösen erősödött a hajlam a barter jellegű árucsere sikeresebben orientálódó fejlődő, újonnan iparosodott országokban viszont egyre nagyobb elégedetlenséget váltottak

ki a fejlett államok által fenntartott neoprotekcionista intézkedések a textíliák, lábbelik, acéltermékek stb. importjára A nemzetközi kereskedelem helyzetét, fejlődési lehetőségeit az 1980-as évek elején kétségtelenül kedvezően befolyásolta az a tény, hogy a GATT-ban résztvevő országok a Tokió-körtárgyalások 1979-ben történő sikeres befejezésével alapvetően pozitív választ tudtak adni a világgazdaság fejlődésének egy nehéz szakaszában a mind fenyegetőbbé váló protekcionista kihívásokra. A Tokió-forduló – mint az Robert Gilpin megállapítja – az első átfogó kísérlet volt arra, hogy a kereskedelem területén feloldják azt a konfliktust, amely a nemzetgazdaságok elmélyülő kölcsönös függősége és a nemzeti kormányok egyre 18 erőteljesebb gazdasági beavatkozása között kifejlődőben volt. Ebből a szempontból jelentős sikernek lehetett elkönyvelni, hogy elsősorban a fejlett országok az ipari

termékek vámjának átlagosan mintegy 35%-os csökkentésére vállaltak kötelezettséget. Egyidejűleg a nem tarifális korlátozások területén fordulatnak tekinthető előrehaladást értek el az úgynevezett magatartási kódexek elfogadásával, hiszen ezzel a GATT a korábbi állásponttól eltérően aktív szerepet vállalt a nemzetközi kereskedelem vámjellegű akadályainak lebontásában. A Tokió-forduló tehát új helyzetet teremtett, pontosabban hosszabb ideje érlelődő változást hozott a GATT és a fejlődő országok viszonyában: „polgárjogot nyert”, azaz GATTjogintézménnyé vált, a p referenciális elbánás. Ezzel a GATT kétségtelenül vonzóbbá vált, a fejlődő országok körében, hiszen a korábbinál kedvezőbb feltételeket biztosított-igaz átmeneti jelleggel-az exportorientált gazdaságfejlesztési stratégiák számára, elősegítette integrálódásukat, a nemzetközi kereskedelem rendszerében. Az 1973-79 között lezajlott

GATT forduló eredményei további előrehaladásra ösztönöztek, kudarcai bizonyos mértékben kijelölték az újabb tárgyalások irányát, fontosabb témáit. Nyilvánvalóvá vált például, hogy semmiféle komolyabb előrehaladást, különösebben pedig áttörést nem sikerült elérni az USA, és a Közös Piac között, mind nagyobb feszültséget okozó mezőgazdasági termékkereskedelem liberalizálásában. Holott az elégtelen GATT-szabályozás inkább az agrár protekcionizmus terjedésének, mintsem visszaszorításának kedvezett. Megoldatlan maradt a piaczavarás, vagyis a hazai termelőknek bizonyíthatóan komoly kárt okozó import elleni hatékony, ugyanakkor a GATT elveivel összhangban maradó védekezés kérdésköre. Nem jött létre érdemi megállapodás a GATT szerződő felek közötti vitás kérdések rendezési mechanizmusának korszerűsítéséről sem. Mindez egyre gyakrabban ösztönözte, vagy késztette az érintett országokat, hogy

ellentéteiket GATT-on kívüli eszközökkel, kétoldalúan, „kereskedelmi ököljog” alapján próbálják feloldani. A szerződő felek általában kifejezték eltökéltségükben a nemzetközi kereskedelemben tapasztalható torzulások megszüntetésére a protekcionista tendenciák terjedésének megállítására és visszafordítására. Deklarálták, hogy megtartják a GATT alapelveit, elősegítik célkitűzéseit. Hangoztatták ugyanakkor, hogy egy a növekedést és fejlődést szolgáló nyitottabb és hatékonyabb kereskedelmi rendszert kell létrehozni. Erősíteni kívánták a GATT 19 szerepét a n emzetközi kereskedelemben. A célok között szerepelt a G ATT és nemzetközi gazdasági környezete, így például a nemzetközi szervezetek közötti kapcsolatok erősítése, az e környezetben bekövetkezett változásokra történő reagálás igénye. Támogatni kívánták mind nemzetgazdasági, mind pedig nemzetközi szinten a kereskedelmi

politika és a gazdaságpolitika más területei közötti kölcsönhatások érvényesülését. A nemzetközi árufuvarozás A nemzetközi kereskedelembe bekerülő árukat el kell juttatni a termelés vagy az értékesítés helyéről a fogyasztóhoz, felhasználóhoz. A külkereskedelmi szerződések résztvevőit, az eladót és a vevőt általában jelentős földrajzi távolság választja el egymástól. Ezért kiemelt jelentősége van a fuvarozási mód és a fuvareszköz meghatározásának, valamint a fuvarozási feladatok végrehajtásának. Az áru fuvarozása alapvetően fontos része a nemzetközi kereskedelmi folyamatoknak. A fuvarozási költség az áru árát növeli, s általában megoszlik az eladó és a vevő között, a paritásválasztás függvényében. Az egyes áruféleségek tömege, fajsúlya, romlandó jellege, vagy más tulajdonsága korlátozhatja fuvarozhatóságukat. Sok olyan terméket ismerünk, amely nagy súlya, térfogata, nehéz

kezelhetősége miatt csak korlátozottan kerülhet be a nemzetközi kereskedelme (például az építőanyagok egy része: falazótégla, transzportbeton, folyami kavics). Más áruk viszonylag alacsony értékük miatt számítanak túlságosan fuvarigényesnek (például olyan nyersanyagok, mint a vasérc, a barnaszén), hiszen a fuvarköltséget a drága (jobb minőségű) és olcsóbb (szerényebb minőségű) tömegárura egyformán kell kifizetni. A fuvarozó az a vállalkozó, aki általában saját fuvareszközével az áru földrajzi helyváltoztatását, továbbítását végzi. A fuvarozási szerződés keretében a fuvarozók arra vállalkoznak, hogy a fuvarozással átvett árut eljuttatják a rendelkezési helyre. A fuvaroztatók az áru megfelelő állapotban, arra alkalmas csomagolásban történő átadására és a fuvardíj kifizetésére vállalnak kötelezettséget. A fuvarozó elvileg köteles olyan állapotban kiszolgáltatni a címzettnek az árut, ahogy azt

fuvarozásra átvette. 20 A fuvarozási ágak, fuvareszközök A nemzetközi kereskedelemben jelentős fuvarozási ágak a következők: • Vasúti fuvarozás, amely a legnagyobb jelentőségű az európai országokban, s még inkább azokban, amelyekben nincs tengeri kikötő. A vasúti árufuvarozás előnye a tömeges árutovábbítás és a környezet kisebb mértékű igénybevétele. Hátránya a pályához kötöttség és az óriási eszközigény. • Közúti fuvarozás, amely a legdinamikusabban fejlődik világszerte. Mind több és több kamiont láthatunk az utakon. Előnye a háztól házig szolgáltatás, a gyorsaság Hátránya a komoly levegő és egyéb környezetszennyezés, a határállomásokon való gyakori várakozási kényszer és a visszfuvarszerzési probléma. Felmerül a közutak teherbíró és áteresztő képességének kérdése is. • Légi fuvarozás, amely a leginkább gyors és színvonalas szolgáltatások nyújtására képes. Igen

gyorsan fejlődik a II világháború óta Előnye a rendkívüli gyorsaság mellett a biztonságos árukezelés. Hátránya a magas fuvarköltség • A tengeri árufuvarozás teremtette meg a kontinensek közötti árukapcsolatot. Számos ország (a szigetországok, mint például Japán, Nagy-Britannia) szinte csak ilyen módon szervezhette meg nemzetközi árukapcsolatait. Ez az ősi fuvarozási módszer teszi lehetővé a „világpiac” működését, természetesen a korszerű technika eredményeinek felhasználásával. A tengeri árufuvarozásnak nincs számottevő versenytársa a többi fuvarozási mód között, a kontinensek közötti forgalomban. Előnyős oldala a fuvarpiaci sokszínűség, az áruféleségekhez való alkalmazkodás, a tömeges fuvarozás lehetősége. Hátránynak tekinthető a fuvaroztatók szempontjából az egyes hajózási piacok monopolizáltsága, és az egyes országok eltérő távolsága a tengertől. • A folyami (belvízi) fuvarozás

előnye, hogy nagy tömegű áru olcsó továbbítását teszi lehetővé. Hazánkban elsősorban a Duna jelentős vízi út Nemzetközi jellege tovább erősödött a Duna-Rajna-Majna csatorna megnyitásával. A folyami fuvarozás hátrányaként említik viszonylagos lassúságát és a vízi utakhoz való kötöttségét. • A kombinált fuvarozás az alapvető fuvarozási módok összekapcsolása egy ügylet keretében. Főleg az egységrakományok, pontosabban a konténerek alkalmazásával vált lehetségessé tömeges mértékben, mivel a z átrakás egyszerűbb és biztonságosabb lett. A konténer önmagában véve is „fuvareszköznek” tekinthető, amit továbbíthatnak 21 vasúton, gépkocsin, hajón, repülőgépen. Számos ország van olyan földrajzi helyzetben, hogy kereskedői számára eleve szükségszerű a kombinált fuvarozás, ha exportálnak vagy importálnak. Nálunk az európai kontinensen belül általában fennáll a választás lehetősége. Ha

például Magyarországból Olaszországba fuvarozunk árut, választhatunk, hogy vasúton, közúton, esetleg légi fuvarral bonyolítsuk le az ügyletet. Távolabbi piacra irányuló fuvarok esetén (például Afrika) már tengeri fuvarozást is igénybe kell venni, tehát többféle fuvareszközre és több fuvarszervező munkára van szükség. Az áru csomagolását is meg kell erősíteni, hogy bírja a tengeri igénybevételt (sós víz, pára, átrakások, stb.) Olyan országok, amelyek messze vannak fontosabb piacaiktól, és azoktól tenger választja el őket, általában kénytelenek kombinált fuvarozásban lebonyolítani kereskedelmüket (például Japán, Ausztrália). A földrajzi távolság miatt megnövekvő fuvarozási költség csökkentése igen fontos lehet a piaci versenyben. Ezért építettek például Japánban óriási méretű tankhajókat a nyersolaj importjához. • Egyre nagyobb jelentőségű a kőolaj és a cseppfolyós földgáz csővezetékes

továbbítása. Magyarország is jelentős részben így importtálja ezeket az energiahordozókat. (Volumenét, az így továbbított súlyt tekintve, előkelő helyen áll hazánk külkereskedelmi fuvarozási statisztikájában.) a csővezeték megépítése igen nagy beruházási igénnyel jár, viszont az árufuvarozásnak ez a módja rendkívül olcsó, ha a csővezeték már megvan. A csővezetékes továbbítás működését és jogi kereteit tekintve eltér a többi fuvarozási módtól: például általában nincs elkülönült fuvarozó, a fuvarpiaci verseny alig érvényesül, nincs hagyományosan értelmezett fuvarrakomány, stb. A környezet fokozott védelme Az árutovábbítás munkafolyamatira nézve is komoly kihívás a természeti környezet védelmének kötelezettsége. Egyes fuvarozási folyamatok rendkívüli mértékben szennyezi környezetünket. A tankhajózás például a tenger élővilágát veszélyezteti, az olaj és más folyékony anyagok elfolyása,

szivárgása valamint a tartályhajók ürítése és tisztítása kapcsán – 22 nem is beszélve a m ár- már rendszeresen ismétlődő tartályhajó-balesetekről, amelyekről hatalmas olajmennyiség kerülhet a tengerbe. Ennek részleges eltávolítása is óriási költséget és erőfeszítést igényel. Számos ország úgy próbál megszabadulni a veszélyes (mérgező, sugárzó, szennyező stb.) hulladékoktól, hogy külföldre küldi, hajókba rakva. Ezért komoly díjakat is fizetnek a befogadó, általában fejlődő országoknak. Időnként híradások szólnak mérgező anyagokkal rakott hajók nehéz utazásairól, amelyeket egyetlen ország hatóságaik sem engedtek be kikötőikbe. Ilyenkor a rakomány végállomása esetleg a tengerfenék lesz A szárazföldi fuvarozásban is krónikussá vált a környezetszennyezés. A dinamikusan fejlődő gépkocsiforgalom gyors ütemben mérgezi a levegőt, a talajt, és a vizeket. Több ország úgy igyekszik

megkímélni területét a közúti tranzitfuvarozás környezetpusztító hatásától, hogy egyrészt tranzitdíjakat vet az áthaladó kamionokra, másrészt korlátozza az éves szinten kiadható útvonalengedélyek számát (mint például a Cseh és a Szlovák Köztársaság). Az ilyen intézkedések sértettjeik a nagy fuvarozó országok, akiknek az érintett útvonal fontos, viszontintézkedésekkel torolják meg e lépéseket. Újfajta kereskedelmi fuvarpolitika konfliktusok keletkeznek az egyes országok között. Kevésbé környezetszennyező fuvarozási módok (vasúti, belvízi) segítenénk talán a probléma megoldásában. Ilyen esély például az ún „hucke-pack”, vagy „kenguru” fuvarozás, amelynek lényege, hogy a kamionokat egy adott útszakaszon vasúton fuvarozzák tovább. A sajátos technológia kipróbálására hazánkban is sor került már, egyre több eredménnyel. Komoly feladatot jelent természetesen az is, hogy magának a vasúti forgalomnak,

pályaigényének, átrakó és egyéb bázisainak, berendezéseinek a k örnyezetszennyezését csökkentsék. Ugyanez igaz például a dunai hajóforgalomra, vagy a légi közlekedésre is A fejlettebb országok gyakorlati példái azt mutatják, hogy a túlságosan tömegszerűvé váló, koncentrált árufuvarozás adott helyen és időben erősen árt a természeti környezetnek. Az árufuvarozásban tovább kell keresnünk a környezetkímélő megoldásokat, mert az áruforgalom nem szűnhet meg. 23 Merre tart a világ? A jövőbeni tevékenységek meghatározó előfeltétele a békés egymásmellet élés. A nemzetközi viszonyokat, a világméretű hasznosság, és a globális racionalitás elveinek szellemében kell végrehajtani. Az áruszállítás korszerűsödése, az információ áramlás gyorsasága, a tőkeáramlás felgyorsulása, mind a globalizálódást szolgálják. 24