Történelem | Középiskola » A honfoglaló magyarok társadalma és életmódja, források alapján

A honfoglaló magyarok társadalma és életmódja, források alapján Vázlat: I. 1 Etnikumi-és embertani jellemzők II. 1 Társadalom a) Előkelők b) Középréteg c) Közrendűek 2. Életmód a)Letelepedés b) Hadjáratok c) Lakóhely d) Gazdálkodás e) Kézművesség f) Temetkezés III. 1 Mindennapi élet A honfoglaló magyarság létszámát 200-500 ezerre teszik a történészek, a Kárpát-medencében találtakét pedig 200 ezerre. Etnikumi-és embertani jellemzőik: a feltárt sírleletek alapján a honfoglaló magyarság két csoportra osztható. Az egyik a síkvidéki leletekre jellemző, europomongolid rasszhoz tartozók(széles koponya)- lehet, hogy a 7 m agyar törzs A másik a dombvidékeken talált europid rasszhoz tartozók (keskeny koponya)- lehet, hogy a cs atlakozott törzs. A társadalom élén a fejedelem állt. Neki is volt saját törzse, és neki volt alárendelve a többi törzsfő is, akinek akkori neve úr volt. A törzsfők uralma alá tartozó területet

nevezték úrságnak vagy - ahogy ma hívjuk – országnak. Mindegyik úrnak akkoriban tehát saját “országa” volt A törzsek száma a h agyományok szerint hét volt. Az előkelők harmadik csoportját a nemzetségfők alkották, akiknek akkori neve bő volt. Mindhárom csoport hatalmát egyrészt kiterjedt rokonsága biztosította, másrészt pedig idegenekből álló fegyveres kísérete, akik a harcos középréteget alkották. Nekik békeidőben is megvolt a feladatuk: a gazdaság irányítása, fontosabb küldetések teljesítése, felügyelet nagyobb vadászatok alkalmával. Sokoldalú szolgálatuk fejében az úr oltalmába fogadta, védelmezte hű embereit, gondoskodott szállásukról és élelmezésükről. A közrendűek akkori elnevezése ín volt. Voltak köztük módosabbak, de soraikban rabszolgákat is találhatunk. A köznép szálláshelyét az előkelők jelölték ki, s a közrendűek falvai termék- és munkaszolgáltatással tartoztak nekik. Voltak

speciális, csak egyfajta szolgáltatásra kötelezettek is: pl. kovács, fazekas, stb Letelepedés: A honfoglalók törzsenként telepedtek le. A fejedelmi központ a X század közepéig a Felső-Tiszavidéken lehetett, utána került át a Fehérvár- Buda-Esztergom térségbe. A többi törzs a fejedelmi szállásterületet gyűrűszerűen körbevéve és ezáltal is védve telepedett le. A törzsi területeket a gyepű: széles, természetes és mesterséges akadályokkal övezett védővonal vette körül. Hadjáratok: Letelepedésük után csaknem egy évszázadon át hadjáratokkal zaklatták környezetüket. Elszáguldottak az Atlanti-óceánig, feldúlták a mai Svájcot, Bajorországot, ÉszakItáliát Bizánccal hol szövetkeztek, hol háborúztak Ezek kétségkívül rabló hadjáratok voltak, nemegyszer nyugati fejedelmek fogadták fel őket ellenségeik leküzdésére, de az is kétségtelen, hogy ezek a „ kalandozások” a s zomszédság kitapogatását,

megismerését, felderítését és megfélemlítését is jelentették. Lakóhely: A sztyeppei életmód szerves része volt az állandó mozgás, a gyakori költözködés, ami az állatok számára szükséges legelőterület biztosítása érdekében történt. A megszokott ritmust alapvetően az évszakok váltakozása határozta meg. A vándorló életforma egyik jellegzetes ismérve a könnyen hordozható, gyorsan szétszedhető és felépíthető kerek sátor, a jurta használata. Télen kunyhóban, földbe mélyített házakban, nyáron pedig a kunyhók körül, ezekben a sátrakban(jurta) laktak. Gazdálkodás: A települési és lakóháztípusok változása a g azdálkodás átalakulásával magyarázható. A honfoglaló magyarok kezdetben a ridegpásztor életmódot folytatták Eszerint tavasztól őszig legeltették nyájaikat, és voltak állandó, téli szállásaik is megművelt földekkel körbeölelve. A honfoglalás után a tartós letelepedés következtében

kezdetét vette a kisebb falvak kialakulása. A gazdálkodásukban az állattartás dominált. Önellátás volt a jellemző A helyi szláv népességtől sok, a földműveléshez szükséges technikát, eszközt átvettek. Állattartás: Az ásatásokon előkerült csontleletek tanúsága szerint a honfoglaló magyarok állattartása sokrétű, fajokban gazdag lehetett: összesen tíz háziállatfaj (ló, szarvasmarha, juh, kecske, sertés, teve, kutya, tyúk, lúd és réce). Pogány szokás szerint elődeink az áldozatok bemutatásakor és a temetési szertartás során lóhúst is fogyasztottak. Egy széles körben elterjedt téves hiedelem szerint a magyarok nyereg alatt puhított húst ettek. A kissé túlzó módon fogalmazó írott források szerint a magyarok "lovaikon szoktak járni, gondolkodni, álldogálni és beszélgetni"(Regino). A honfoglaló magyarok lovai tarpán származásúak Vadászat: A vadászatnak sajátos jelentősége volt az állattartó nomádok

életében, mivel ez nemcsak az élelemszerzést, hanem a s zórakozást is jelentette, s egyúttal az állandó katonai gyakorlatozást is szolgálta. Legkedveltebb formája a s olymászás (A sólymos és íjas vadászaton kívül a prémes állatokat csapdákkal, tőrökkel, hurokkal, kelepcékkel, veremásással ejtették el.) Halászat: A nomád életben a tél a halászás ideje. Télire a nomád pásztor állataival a völgyekbe, főként a nagyobb folyók partjaihoz vonult, s ezt az időt használta fel, hogy téli élelmiszerkészletét halak fogásával kiegészítse. A halászat legősibb módja a rekesztő halászat, de eleink ismerték a varsát, a hálót, a szigonyt és a horgot is. Földművelés és gyűjtögetés: Őseink legfontosabb veteménye a köles, a búza és az árpa volt. A beérett gabonát sarlóval aratták, és az őrléshez őrlőkövet, vagy kézi malmot használtak. Emellett az ősmagyarság természeti gazdálkodása a vadon termő

gyümölcsfélékre, ehető gombákra és a természet nyújtotta mézre is kiterjedt, melyeket többnyire gyűjtögetéssel szereztek be. Kézművesség: A magyar honfoglalás és államalapítás korából többek között a következő mesterségekre utaló régészeti leletekkel rendelkezünk: íjkészítés, kovácsmesterség, nyeregkészítés, ötvösség, bőrművesség, csontművesség, fafeldolgozás, fazekasság. Temetkezés: A feltárt temetők tanúsága szerint meghatározott rend szerint történt a temetkezés. Egy helyre általában egy nagycsalád temetkezett. A sírok leletei szerint a h atalmi és gazdasági jelkép a férfiaknál a nyíl, nőknél az ékszerek voltak. Honfoglaló őseink halottaikat észak-déli tengely mentén, ívesen temették egymás mellé, úgy, hogy fejük nyugatra, lábuk keletre nézett. A honfoglaló magyar férfiak ruházata egyszerűbb volt a nőkénél. A viselet legfontosabb darabja a kaftán, vagy köntös lehetett. A kaftánt övvel

fogták össze, melyet veretekkel díszítettek Az öv a magyar viseletben a szabadság jelképe volt, fogságba eséskor ezt vették le először (utána a sapkát), jelezve, hogy megadják magukat. A másik szempont, amiért az övnek olyan nagy jelentőséget tulajdonítottak, hogy minden használati tárgyat erre akasztottak. Lábukon puha talpú bőrcsizmát viseltek, mely - a nőkével ellentétben - nem volt díszített. A honfoglaló magyar nők is a feltételezések szerint felsőruhaként kaftánt viselhettek, amit díszítettek. A női viseletben az öv valószínűleg nem bírt akkora jelentőséggel, mint a férfiakéban Késüket akasztották rá. Közismert az elképzelés, miszerint a nők - életkoruktól és családi állapotuktól függően – fejükön pártát vagy főkötőt hordtak. A párta valószínűleg a hajadonság jelképe volt, asszonyok már nem hordhatták. Az ősi magyar vallásban központi szerepe volt a nemzetiségi ősök tisztelete, amely az

egyik legfontosabb társadalmi összetartó erő. A meghalt ősök szelleme varázserővel bírt, gondozója, védelmezője volt az utódoknak. Jóindulatuk megnyerésére szolgált a nemzetiségi tűzhely-kultusz, a temetkezési szertartások szokások, az ősbálványok kultusza. A tor jelentette a halott szellemének kiengesztelését A magyarság ősvallásának papjait sámánoknak nevezték, erről nevezték el a vallást sámánizmusnak. A sámán szó az eg ész világon elterjedt, bizonyos területeken máig fennmaradt ez a v allás. A szó jelentése tudó, látó, igéző is lehet. A táltos tehát kiválasztott ember, aki már születésekor felismerhető volt, mivel erre a tevékenységre születni kell: foggal született, hat ujja volt a kezén vagy a lábán stb. A táltosnak kellett kapcsolatba lépni a természeti erőkkel, melyektől a hétköznapi emberek féltek. A táltos gyógyított, esőt, vihart támasztott, fehér bika alakjában szembeszállt a gonosz

erőkkel. A táltos segítője a csodálatos képességekkel rendelkező ló, a táltos paripa volt A magyarság – a török népekhez hasonlóan – hitt egy mindenek felett álló égi istenben, akit egyedül nevezett “Isten”-nek, tehát egyistenhívő (monoteista) vallásnak mondhatjuk