Gazdasági Ismeretek | Gazdaságtörténet » Molnár Brigitta - Itália gazdasága és kereskedelme a Mediterráneumban és Európában

Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Itália gazdasága és kereskedelme a Mediterráneumban és Európában Készítette: Molnár Brigitta I. évfolyam – történelem szak Szeged, 2007 Bevezetés Dolgozatomban Itália kereskedelmének a k özépkor folyamán bekövetkezett változásait szeretném összefoglalni. Ezért három fő egységben tárgyalom a választott témát: az első rész a 9. s zázadtól a 14 s zázadig, a második rész a 14 század folyamán történt változásokat, a harmadik rész pedig a késő középkort taglalja. Itália kereskedelme a 9. századtól a 14 századig Mindenekelőtt a földrajzi és politikai viszonyokat tisztáznám. Az iszlám vallás behatolása a Földközi-tenger medencéjébe a 7. században lezárta az utat a nyugati keresztények előtt, de a bizánci hajóhadaknak sikerült visszaszorítaniuk az arab inváziót a d él-itáliai vizeken, az Adriai-, és az Égei-tengeren. A Tirrén-tenger azonban muszlim

beltengerré vált Az arabok 878-ban elfoglalták Szicíliát. A dél-itáliai városok, mint például Nápoly, Amalfi és Salerno továbbra is a konstantinápolyi császárt ismerték el és Velence is, akinek nem kellett arab támadásoktól tartania. A kapcsolat a kikötők és Bizánc között igen gyenge volt A normannok letelepülése Itáliában és Szicíliában 1029 és 1091 között végleg megszakította a kapcsolatokat ezekkel a t erületekkel, Velence viszont szívesen maradt Bizánc fennhatósága alatt, mivel Bizánc hagyta, hogy lassan független köztársasággá alakuljon. Bár már a kapcsolat nem volt olyan szoros a cs ászárság és a t ávoli itáliai városok között, mégis aktív kereskedelmet folytattak egymással – Konstantinápoly élelmezése tartotta fenn kiviteli kereskedelmüket, cserébe fűszereket és selymet kaptak. Velence szinte csak kereskedelemből tartotta fenn magát, de nem csak Konstantinápollyal és a Kelet keresztény kikötőivel,

hanem felújította a régi kereskedelmi kapcsolatokat Észak-Afrikával és Szíriával is, nem törődve a vallási határokkal. A vallás nem számított, ha fizettek A velenceiek szláv nőket szállítottak rabszolgának Egyiptomba és Szíriába, épületfát és vasat a muszlim országokba, mivel ezek hiánycikknek számítottak ott, és lehet, hogy ellenük fogják használni őket ( a fát hajóépítésre, a vasat fegyverkészítésre ), de nem érdekelte őket, mivel jól megfizették az arabok. Hiába fenyegette őket a pápa kiközösítéssel, mivel keresztényeket adtak el rabszolgának, és a császár is hiába tiltotta a háborúban használható cikkek árusítását a muszlimoknak. Velence gazdagsága így egyre nő, és igyekszik előremozdítani a tengeri kereskedelmet, hiszen ez az ő létfeltétele. 982-ben II Orseolo Péter dózse bullát szerzett 1 Basilleios és Constantinos császártól, így Velence mentesült a t úlzott abüdoszi 1

vámoknál fizetett illeték alól. Jogi kiváltságokat kapott, még velencei kolónia is létesült a Boszporuszon az aktív kereskedelem miatt. De létesült még ilyen kolónia például Korfun, Adrianapoliszon ( Drinápoly ), Thébában és Epheszoszban. Ezek utánpótlási és behatolási támaszpontok is voltak. Velence már 1100 előtt tengeri nagyhatalommá vált, megtisztította az Adriai-tengert a dalmát kalózoktól és a tenger egész keleti partjára kiterjesztette hatalmát. 1002-ben bizánci segítséggel kiűzte a szaracénokat Bariból, így megőrizte az uralmat a Földközi-tengerre vezető kijárat felett ( Pirenne 1983, 57–63, 71–82 ). Guiscard Róbert Dél-Itáliában megalapítja normann államot, ez tengeri konkurenciát jelent a velenceiek és a görögök számára, ezért összefogtak és legyőzték őket. Róbert halálával véget érnek a normannok terjeszkedési kísérletei a Mediterráneumban, így már nem jelentenek veszélyt Velence számára,

aki már félreállította Nápolyt, Amalfit, Gaetát, és Salernot és a k onstantinápolyi és a keleti piacok urává vált. 1082-ben Alexios Komnenos császár kiváltságot adott a velencei dózsénak, ez a velencei elsőbbség végleges jóváhagyását jelentette: a v elenceiek az egész császárság területén mentesültek a k ereskedelemre kivetett adók alól. Illetéket is csak akkor kellett fizetniük, ha külföldi árut szállítottak Részlet Alexios Komnenos császár chrysobullonjából 2: „Jutalmul a velenceiek ilyen szolgálataiért császári felségem kegyeskedett a jelen aranypecsétes oklevéllel elhatározni, hogy a velenceiek az illetményfizetés idején évente 20 libra3 tiszteletajándékot kapjanak Úgyszintén megtisztelem nemes dózséjukat is az igen megtisztelő protosebastos címmel, a neki járó teljes illetménnyel együtt Ezenkívül odaadja ( császári felségem a v elenceiknek ) felső emeletükkel együtt azokat a műhelyeket, amelyek a

Perába ( Konstantinápoly egyik kerületébe ) vezető rakpart mentén vannak Három tengeri kikötőhelyet is ad nekik, amelyek az előbb említett területen vannak. A Szent Akindynosnak 4 pedig azt a pékműhelyt adományozza, amely a templom mellett van. ( A császár ) megengedi nekik azt is, hogy szabadon kereskedhessenek az egész Romania ( bizánci birodalom ) minden területén mindennemű áruvalúgy, hogy egyáltalán semmit sem kell fizetniük semmiféle kereskedelmi ügyletükért sem akár magában a 1 Müszia északi részén, Trója ( Illion ) városának közelében fekvő település. Aranypecséttel ellátott különleges oklevél, amely jelen esetben kereskedelmi kiváltságokat biztosít Velence számára, amiért a császár segítségére küldték flottájukat a normannok ellen ( KETSZ 1999, 448 ). 3 Libra ( velencei ) = font, pénzegység, amelyet két bizánci fonttal tartottak egyenértékűnek (KETSZ 1999, 448). 4 A velenceiek temploma Konstantinápolyban

( KETSZ 1999, 448 ). 2 2 nagyvárosban ( azaz Konstantinápolyban ) akár általában mindazokon a területeken, amelyek kegyes császári felségünk hatalma alatt állnak” ( KETSZ 1999, 448 ). Velence kereskedelme párhuzamosan folyt Bizánccal és a F öldközi-tenger keleti részében az arabokkal. A 11 s zázadtól a szállítás monopóliuma is az övé Európa és Ázsia azon részein, ahol a b izánci császárságnak hatalma volt. A 10 s zázad után megjelenik az írásbeliség az üzleti életben. Valamennyi hajó legénységéhez hozzátartozott a clerus 5 , akinek a feladata a számadási könyvek vezetése és a levelezés az ügyfelekkel ( Pirenne 1983, 57–63, 71–82 ). A 9. században az Európán belüli és más földrészekkel való kereskedelme elenyésző volt, csupán némi belső árucsere volt a különböző szükségleti cikkekkel és szövetekkel, a külkereskedelem pedig legfőképpen a Bizánci Birodalommal és a K özel-Kelettel folyt,

és leginkább luxuscikkekre hagyatkozott, mint például a selyem, nemesfémek, vallási tárgyak, amelyekért nyersbőrrel, szőrmével és rabszolgával fizettek. A 14 századra viszont már Európa, főleg Nyugat-Európa és Itália már iparcikkeket is exportált. Ezek közül a németalföldi és az itáliai posztó volt a legkelendőbb, de a kiviteli termékek között voltak még ónedények, vasáruk, és bőrkészítmények is. A fordulópont a 12 század körül következett be, a keresztes háborúk környékén. Jeruzsálem bevételét és a levantei latin államok létrehozását kereskedelmi támaszpontok létesítése követte a Földközi-tenger partvidékén, amiből leginkább Pisa és Genova húzott hasznot, akik átvették Amalfi helyét, amely a 10-11. században ellenőrizte Itália külkereskedelmét A keresztes háborúk után azonban az észak-Itáliai városállamok kezdtek közvetítőként működni a Mediterráneum és ÉszaknyugatEurópa közt meginduló

kereskedelemben ( Pounds 2003, 161 ). A középkor folyamán két kereskedelmi szempontból kiemelkedő útvonal: Levante és a Hanza - szövetség ( kereskedelmi városszövetség, tagjai például Lübeck, Bréma, Rostock ) útvonala. Előbbi a Földközi - tenger medencéjének keleti részét jelentette, ahol luxuscikkeket, fűszereket és feldolgozott termékeket szállított. A Hanza - szövetség két területen szállította árucikkeit; az egyik a Balti - tenger vonzáskörzetébe tartozó terület, ahol gabonát, lisztet, sózott heringet, fát, prémet és viaszt szállított. A másik terület az Északi – tenger, ahol szárított tőkehalat, sót, bort, gyapjút és posztót vitt hajóin. 5 Írástudó ember, jegyző. 3 Szintén a 12. századhoz köthető a kereskedelem földrajzi útvonalak szerinti felosztása, ami ahhoz vezetett, hogy Velence teljesen uralta az Adriát, Ravennát és Polát, mint vetélytársát tönkretette, Zaranak 6 és Ankonanak ugyanígy

csak korlátozott gazdasági életet engedélyezett, ugyanis kereskedelmi monopol helyzetet szeretett volna kiépíteni a Bizánci Birodalommal, hiszen a Kelettel folytatott kereskedelme szinte mindennél előrébbre való volt számára. A velenceiek olyan sokan voltak csak eleve Konstantinápolyban, hogy I Manuel császár 1171-ben 10000-t bebörtönzött közülük ( Bautier 1982, 95, 97 ). A 12. századi Bizánc szabadulni akart a v elencei kereskedelem uralma alól Mivel azonban nem volt elég ereje ahhoz, hogy háborúba bonyolódjon vele, a velenceiek nagy vetélytársára, Genovára támaszkodik, hogy a két város ellentétéből előnyt kovácsolhasson ( KETSZ 1999, 449 ). Ezért I Manuel császár, szerződést kötött Genovával, amelyben engedményeket adott a város kereskedelmét illetően. Részletek a genovaiak I. Manuel Komnenosszal kötött szerződéséből, 1169-ből: „A rómaiak szentséges császár ura megígéri, hogy szolgálatáért és birodalmairánt

tanúsított hűségéért ad a genovai köztársaságnak egy rakpartot, kikötőhelyet és templomot Konstantinápolyon kívül, az úgy nevezett Orkuban Úgyszintén ad a genovai köztársaságnak ünnepi ajándékként minden évben 500 – 500 hyperpyront és 2 – 2 palliumot, a ge novai érseknek pedig 60 – 60 hyperpyont és 1 – 1 palliumot Kereskedelmi vámot pedig így kell fizetniük: Konstantinápolyban 4% - ot fognak fizetni, Romania ( bizánci birodalom ) több kerületén pedig ugyanannyi vámot, mint a többi latinok. A genovaiak személyét és vagyonát a császár úr minden területén, sérthetetlenül megőrizzük A genovaiak hajóinak szabadságukban áll majd a k ereskedés végett elvitorlázniuk mindenhová, ahová csak akarnak, Rusia és Matica 7 kivételével, hacsak esetleg ő császári felsége az utóbbira külön engedélyt nem ad Ha netalán egy genovai hajó, bármely rész felől érkezett is, Romaniában hajótörést szenved és rakományából

bármit is eltulajdonít valaki, akkor ő császári felsége elrendeli, hogy kutassák fel és adják vissza az elveszett holmikat” ( KETSZ 1999, 449 ). 6 A mai Zadar, az Adriai - tenger keleti partvidékén fekvő város, a mai Horvátország területén. Rusia: Valószínűleg egy orosz település a Don folyó torkolatánál, a folyó bal partján. Matica: A Tamara - félszigeten, az Azovi - tengerbe vezető bejárónál, talán a régi Tumtarkany ( KETSZ 1999, 449 ). 7 4 Ezek után 1187-ben Angelus Iszák császár az 1182-es pogromért kárpótlásul megerősítette a velenceiek korábbi privilégiumait és teljes adómentességet adott nekik, amivel megnyílt az út előttük a birodalomban. Pisa a k özép-mediterránt kívánta uralni, főleg Haremma, Szardínia és Szicília gabonakereskedelmére, az Elba és Lucca körzet vasára és az észak-afrikai kikötőkből érkező bőrökre figyelt ( Bautier 1982, 95, 97 ). Johannes Scriba ( 1155-1164 ) már ezidőtájt

ír a genovaiak Egyiptommal és Szíriával való kereskedelmi kapcsolatairól. Írása szerint a kereskedő utak hajókaravánokban folytak és rendszeresen minden év szeptemberében indultak. Júniusban kötöttek egy társadalmi szerződést, amely szabad kezet adott a kereskedőknek, és amely szerint a hajóknak októberben meg kellett érkezniük az észak-afrikai országokba, egész télen ott kellett maradniuk, és csak a következő év elején térhettek haza. Így a kereskedőknek volt elég idejük arra, hogy lebonyolítsák üzleteiket, hogy meglátogassák a különböző vásárhelyeket. A városi tanács tagjai és az arisztokrácia is részt vesznek ezeken az utakon ( például egy arisztokrata, Ingo de Volta két fiát küldte el maga helyett, amikor ő már túl idős lett ahhoz, hogy ilyen hosszú útra vállalkozzon), ( Ennen 1975, 150, 151 ). Az itáliai kereskedők nem csak az áruforgalmat közvetítették Levante és a hazájuk között, hanem az árukat

elviszik az egyiptomi piacokra és a közvetítő kereskedelem által eljut más országokba és exportálnak is ezekből. A genovaiak erős közvetítő kereskedelmet működtettek Levante és a dél-francia partok között. Jelentős telephelyük volt Konstantinápolyban, ha kisebb is, mint a velenceieknek és a pisaiaknak. Az andalúziai olaj, Almaderés higanya és a kasztíliaiak timsója számukra fontos kereskedelmi áru. Pisa és Genova között vita tárgyát képezték a közeli Korzika és Szardinia szigete. Korzika erdőkben gazdag, ezért fontos a tengeri városoknak a hajóépítésben, fontos kiviteli cikke volt a fa, a gabona, míg a behozott só fontos szerepet játszik a sziget gazdasági életében. Amíg Korzika tartja magát Genovával szemben, ezalatt Pisa Szardiniában erős pozíciót szerzett ( Ennen 1975, 151, 152). Pisa és Genova ellentétét csak erősítette az a tény, hogy a pápaság és a császárság, a guelfek és ghibellinek küzdelmében

két ellentétes oldalon álltak. Aztán Pisa 1284-ben a melorai csatában döntő vereséget szenvedett Genovával szemben és ezután be kellett érnie a Szicíliára és Szardiniára korlátozott kereskedelmével, később még Szardiniából is kiszorították a katalánok és maga is Firenzébe olvadt ( Bautier 1982, 97 ). Nagy rivalizálás folyt Genova, Velence, és Pisa között a kolóniákért. A kolóniák jó kijárati pontok voltak számukra Belső-Ázsia, India és a T ávol-Kelet országai felé. Ázsiában 5 legtöbb tengerparti városból vezetnek utak az o rszág belseje felé, de az itáliaiak ezeken az utakon csak lassan tudták Kelet felé terjeszteni aktív kereskedelmüket. A velenceiek 1250-ben elérték Damaszkuszt, majd végül Kínát és Japánt is. A velenceiek Egyiptomban nem csak Kairón keresztül terjeszkedtek, hanem a Níluson tovább utazva a muszlim kereskedőket is elérték. Amikor 1261-ben a K elet-Római Birodalom újjászerveződött, és a

velencei területeket újra egybeolvasztották, abból a legtöbbet Genova profitálta, hiszen így a 13. század folyamán a piacán elérte a csúcspontot: Pisát kiütötte, Szicíliát felosztották, az arabok Nyugat-Afrikában legyengültek, az aragóniai területeken válság van, a francia tengerészet még csak most bontogatta szárnyait, és a communék a provinciákon hanyatlanak. Így Genova és Velence között az erőviszonyok kiegyenlítődtek. Az egész Bizánci Birodalom területén vámmentesen szállíthatták portékáikat; ezalatt Velence a fontos kikötőkben megerősítette helyzetét, a Égei szigetvilág déli részén győzelmet arat Krétával szemben és mindenekelőtt az egyiptomi-szír kereskedelmen uralkodik. Genova pedig az Égei szigetvilág északi részén sajátítja ki a kereskedelmet. Chios egy fontos állomás volt a szomszédos kis-ázsiai kikötőkkel és egy tengeri út is vezetett innen Dél-Norvégiában. Velence ellenben a

fűszerkereskedelemre specializálódott és paprika monopóliumot szerzett. Szíriába a következőket exportálta: pamutot, gyapjút, édesgyökeret, cukornádat, paprikát, szerecsendiót, szegfűborsot, rizst, a porcukrot zsákokban szállították, aloét, gumilakkot, kardamont, tömjént, szantálfát, szalmiákszeszt, indigót, üveget, vitriolt, köményt, fahéjat és ánizst ( Ennen 1975, 152 ). A fűszerek nem csak Velencét, hanem a Földközi-tenger nyugati részének valamennyi nagy kikötőjét tette gazdaggá, hiszen könnyű volt a szállításuk és magas árat lehetett kérni értük. Még a középkori kikötő berendezése is a fűszerszállításnak kedvezett, hiszen az egy-két daruval ellátott, fából készült, szerény rakodópartból állt, ahol 200-600 tonnás hajók kötöttek ki, de néhány kilónyi borsnak, fahéjnak és szegfűszegnek nem is kellett több. A fűszerek egyre fontosabb szerepet kezdtek játszani a társadalom felsőbb osztályainak

élelmezésében. De gyakori veszélyeket jelentettek a hajótörések kockázata, a kalózok támadásai és az itáliai városok szinte folytonos háborúskodása egymással, amelyek mind arra törekedtek, hogy megsemmisítsék vetélytársaik kereskedelmét ( Pirenne 1983, 218–225 ). A mediterrán kereskedelem természetesen nem csak fűszerekből állt, hanem minél jobban megsokszorozódtak a karavánutak a N yugat és a k eresztény vagy a muszlim Kelet között, annál nagyobb mennyiségű nyerstermék illetve készáru szerepelt az árulistán. A 13. századtól az Európa felé irányuló behozatal rizsből, narancsból, sárgabarackból, fügéből, mazsolából, illatszerekből, gyógyszerekből és festőanyagokból állt. A nyersselyem a 12. század végétől a gyapottal együtt egyre növekvő mennyiségben táplálta a kereskedelmet, 6 de keleti gyártmányú termékek is megtalálhatóak a h ajók rakományában, mint a gázai fátyolszövetek és a bagdadi

selyembrokátok. Az importárukért, amelyek Nyugat-Európában egy kifinomultabb életmódot terjesztettek el, az itáliaiak a levantei kikötőket viszonzásul ellátták épületfával, fegyverekkel, rabszolgákkal, gyapjúszövetek. Azonban Európa két igazi posztógyártó vidéke Flandria és Brabant volt. Ezek luxustermékeknek számítottak, de az itáliai kereskedők technikai és anyagi fölényüket kihasználva elsajátították a flamand posztó dél felé irányuló kivitelének monopóliumát. Brugge 8 kikötőjében letelepítették a nagy itáliai kereskedelmi társaságok ügynökeiket ( factores ), azzal a m egbízással, hogy nagyban vásároljanak flandriai és brabanti posztót. Mielőtt útnak indították volna az árut, minden vég posztóra az árát és a minőségét tanúsító ólomjegyet erősítettek. Firenze nagy mennyiségű, még nem teljesen kidolgozott posztót vásárolt, és a kikészítés végső műveleteit már a városban az arte di Calimala

9 végezte. Így a flamand és a brabanti ipar jelentős részt vállat a Mediterráneum kereskedelmében. Velence hatalma lényegében a hajózáson alapult, és a németeknek volt itt e gy állandó létesítményük a Fondanco dei Tedeschi, amely a velencei hajók által importált termékek vásárlására korlátozódott. Brugge pedig mindenekelőtt külföldi ügyfeleiből élt, a kikötőjébe befutó hajók döntő többsége külföldi volt és a helyi lakosságnak csak kis része vett részt az aktív kereskedelemben, beérte a közvetítő szerepével. Ez volt az érintkezési pont a déli és északi kereskedelem között ( Pirenne 1983, 218–225 ). Genova 1316-ban létesít egy kolóniát Tanában, miután legyőzte Kaffát 10, és hogy milyen fontos is az orosz gabona exportja az itáliai területeken, jól mutatja, hogy amikor 1343-ban a t atárok sikeresen elfoglalták Tanát, a Bizánci Birodalom és Itália nem csak a fűszerek árát szállították le, hanem a

gabona és a s ózott hal hiánya is fellépett ( Ennen, 1975, 153–156 ). Ciprus exportja gazdag: só, cukornád, ciprusi bor, pamut, brokát. Ciprus 1193-ig bizánci uralom alatt maradt és a 14. század folyamán egyre nagyobb befolyást nyertek Firenze ahová betette a lábát, ott szárazföldi nagyhatalom maradt, a 14. s zázad utolsó évtizedeiben harcot kellett vívnia Egyiptom kereskedelméért a régebbi versenyzőkkel. Miután legyőzte Porto Pisanot és Livornot kiharcolta a k ijáratot a t engerhez és megegyezett az egyiptomi kalifákkal1422-ben a szokásos engedményekről, 1455-ben elrendelte az általános tengeri utakat. Az utak Indiába és Kis-Ázsiába 1350 után abbamaradtak Az itáliaiak kereskedelmét Kelettel a p asszív mérleg jellemzi. A Toscanában fekvő San Gimignano 8 Észak - Franciaország északi partvidékén fekvő város. A firenzei posztókészítők céhe, amely a Calimala sikátorról kapta a nevét, ahol üzletei voltak. 10 Mai neve

Feodoszija, a Fekete - tenger északi partján fekvő város. 9 7 sáfrányt exportált, a 1 3. században nem csak a Champigne-i vásárba, ha nem Nápolyba és Messinaba, Észak-Afrikába és Egyiptomba bort, igaz pisai hajókra. Az üveg és a szövet itt nem volt jelentős ( Ennen, 1975, 153–156 ). Végül ebben a fejezetben az egyes itáliai városok kereskedelméről írnék. A kontinentális Itáliában az északi főváros Pavia nagy jelentőséggel bírt. Már a 11 század elején leírta a paviai udvar egy hivatalos személye, hogy a velenceiek nem művelnek földet, nem vetnek, nem telepítenek szőlőt, a Po kikötője látja el őket gabonával és borral. Pavia Velence befolyása alá tartozott, amely keleti selymekkel és fűszerekkel látta el, bár ebből a kereskedelemből a dél-itáliai városok is részesedtek. Paviát angol kereskedők is nagy számban keresték fel, hogy ott Konstantinápolyból származó hímzett szövetet és selymet szerezzenek be,

amelyet Angliában epus anglicanum néven másoltak. A piac nagyon szervezett volt, a p énzbeszedést a k irályi hivatalnokokra ruházták át. Milano is fontos piac város volt. Itt találkozunk először kereskedelmi osztállyal, ez az ordo negotiatorum Bresciában megjelent a selyemszövés, selyem-kultúra. Róma nem csak zarándokközpont, ha nem kereskedelmi és pénzügyi centrum is volt. Dél-Itáliában Gaeta már 973 óta Kairóval kereskedett és ebben az időben salornoi kereskedők látogattak Konstantinápolyba. Nápoly szép szövetéről volt híres. Egy arab utazó, Ibn Hawqual szerint Amalfi volt az a város, amelyik bőség és virágzás terén felülmúlta az összes többit. Amatus, Monte Cassino-i11 szerzetes „ aranyban és kelmében bővelkedő városnak” nevezte. Bari ebben az időben a bizánci közigazgatás központja volt Dél-Itáliában, és szoros összeköttetésben volt kikötője és Konstantinápoly. Persze az itáliai kereskedők sem

mindenben kaptak szabad kezet, a Commenda roganda és collegantia szerződések mind a velencei, mind a Mediterrán európai kereskedők törvényes ügyleteit szabályozták. Ezek már 975-ben előfordulnak a törvénykönyvben. A Tabulae amalfitanae keresztény tengerjog alapjainak számító Rhodos-i tengerjog bizonyos rendelkezéseit emeli ki. A Kelettel folytatott kereskedelemnek nyomai maradtak, hiszen a tengeri törvények és az iránytű használatát is egyes szakemberek ennek a hatásnak tudják be, amellett a sok jövevényszó mellett, amelyekből néhány a magyarban is megmaradt. Például: bazár, tarifa, csekk, karát, stb ( Bautier, 1982, 61–63 ) 11 Nápolytól északra lévő település. 8 A vásárok hálózata és Itália kereskedelme a 14. század folyamán A 14. s zázadban általánosságban a t erületi önellátás volt a jellemző, de jelentős a távolsági kereskedelem is. A területek nagy részén még mindig a helyi árucsere dominált

A piacok a helyi szükségleteket pótolták ( Pounds 2003, 203 ). Piacszerű létesítmények már a 9. században is létesültek, de a számuk ugrásszerűen a 11-12. században nőtt meg Gyakran előfordult, hogy egyes piacok elnéptelenedtek vagy eltűntek a gyér forgalom miatt vagy mert túl sok piac volt egymáshoz közel, így lecsökkentették egymás forgalmát ( Pounds 2003, 161 ). Ennek elkerülése érdekében intézkedéseket hoztak, például Angliában, ahol - a vásártartás jogát oklevéllel adományozták – kikötötték, hogy két vásár ne legyen egymáshoz közelebb 6 é s 2/3 mérföldnél, azaz 11, 3 km-nél. A legsűrűbb hálózat a bőven termő mezőgazdasági területeken alakult ki, mint például Dél-Anglia. A piacot általában hetente rendezték ( mint ahogy ma is sok helyen ), a vásárt csak évente egyszer vagy kétszer, de akkor több napig tartott. Itt sokkal értékesebb áruk cseréltek gazdát, mint a helyi piacokon A vásár arra is

kitűnő lehetőség volt, hogy a kereskedők üzleti kapcsolatokat is szerezzenek amellett, hogy portékáikat eladják. Sok volt a szakvásár is, mint például a kelet-európai lóvásárok A sűrű vásárhálózat miatt Nyugat-Európában a vásárok forgalmai fokozatosan a városokba tevődtek át. Champagne nagyvásárai ekkor már elveszítették korábbi jelentőségüket, de a közép-, és kelet-európai vásárok még mindig forgalmasak voltak ( Pounds 2003, 203 ). A vásárhálózat kiépülésének csúcspontja a 13. század volt A szárazföldi utak gyakran vízi utakban folytatódtak tovább, ugyanis a középkori Európában nagy nehézségekkel járt a szállítás. A folyókon könnyebb volt a nagyobb áru szállítása, így a szantálfa, a gyapjú és a boroshordók szállítása, viszont a könnyebb és értékesebb árukat a s zárazföldön szállították. Híd a középkor vége előtt nem sok volt, de ahol akadt, ott különböző utak csomópontjaivá

váltak. Az Alpokat a sok hó, j ég és hideg ellenére egész évben járták A 13 s zázadig a nyugati hágók voltak a legforgalmasabbak, ezeken Itáliából a Rhộne völgyébe lehetett eljutni. A szent Gotthard-hágót 1236-ban nyitották meg, amely az egyik legforgalmasabb kereskedelmi útvonallá vált. Az itáliai városokat a kontinens észak-nyugati részével összekapcsoló kereskedelmi tengely volt a legfontosabb útvonal ( Pounds 2003, 162 –163 ). A 14. század folyamán a kereskedelem nagyvállalattá nőtt, a „lombardoknak” is nevezett itáliai kereskedők irodákat tartottak fenn Párizsban, Gentben és Bruggeben. Európa távolsági kereskedelme jórészt a firenzei és „lombard” kereskedők kezében volt, a mediterrán 9 kereskedelmen azonban a genovaiak és a v elenceiek osztoztak Barcelona, Marseille és még néhány város kereskedőjével. Az utazást még mindig megnehezítették a kereskedők számára a rablótámadások, a rossz utak,

a hidak hiánya és a rengeteg vámszedő hely. De létezett egy olyan úthálózat, amely a városokat és a kikötőket kötötte össze egymással. Nem egyszer még az ókorból fennmaradt római utakat is használták, amelyek már leginkább csak alig kivehető ösvények voltak. Az utak minősége nagyon rossz volt, ennek ellenére az utak javításával alig törődtek. Előfordult, hogy a biztonságosabb utazás kedvéért csoportosan utaztak, de ez jóval lassabb haladást is jelentett. A folyami hajózásnak csak Dél-Európában volt jelentősége, bár akadtak kivételek, mint például a Pó vidéke, ahol a Brugge-i itinerarium a Velencébe utazóknak határozottan előírta a Pó területének használatát ( Pounds 2003, 204–210). A 14. s zázadban a tengeri kereskedelem három területen folyt: a Mediterráneumban, valamint Északnyugat-Európában és a Baltikumban. A Földközi-tenger vízi kereskedelmét jórészt a genovaiak és a velenceiek bonyolították le, a

part menti kereskedőhajók pedig a szárazföldi szállítás szerepét vették át. Az itáliai kikötőkben ezáltal phocaiai timsó 12, görög bor, és egyiptomi pamut volt a tömegáru. A többi: fűszerek, cukor, selyem, értékes fák, festékek, drágakövek. Velence és Genova elsősorban a saját gyarmataival kereskedett, de mindkettőnek voltak támaszpontjai Levantében, Egyiptomban, és Bizáncban. Az itáliai kikötők és Európa északnyugati része közötti kereskedelem jórészt szárazföldi utakon folyt, csak a 14. század végétől váltak rendszeressé a „ flandriai gályák” útjai Ezeken ott voltak a keleti kereskedelem luxuscikkei, de a r akomány nagy részét a t imsó 13 alkotta. Hazatérőben ezek a hajók szövetet és gyapjút szállítottak. Flandria volt az a csomópont, ahol egyenesen a Földközi-tengerről hozott áruk, nem csak az észak-európai és a balti kereskedelem áruforgalmával találkoztak össze, hanem az alpesi hágóktól a R

ajna vizén szállított portékákkal is ( Pounds 2003, 204–210). A helyi értékű kereskedelemben elsősorban a mezőgazdasági termékek, és a helyi iparosok termékei cseréltek gazdát. A távolsági kereskedelem változatosabb volt: élelmiszerek, ipari nyersanyagok és ipartermékek képezték. A gabona nem volt olyan értékes árucikk, hogy érdemes lett volna nagyobb távolságra szállítani, ezért mindig számon tartották, hogy mennyi gabona van a raktárakban, és honnan lehet szükség esetén pótolni. Ez főleg az itáliai és németalföldi városoknál volt így. A gabonával való kereskedést a városok népességének növekedése tette szükségessé, míg a b orkereskedelem a b ortermelés 12 Phocaia Lüdia keleti partvidékén lévő település. Timsóval kezelték a posztó felszínét, amely elengedhetetlen volt az anyag színezéséhez. Ezért volt fontos árucikk. 13 10 tájjellegéből adódott. Az exportáló borvidékek kikötők közelében

feküdtek, ahonnan a bort északra szállították. Gascognéból nagy mennyiségben szállították Angliába és a Németalföldre, ahonnan továbbvitték a Baltikumba. A borkereskedelem főleg Dél-Európában folyt, hiszen különbség volt bor és bor között és egyes tájborok is kelendőbbek voltak a többinél. A só a távolsági kereskedelem nagy tömegű, de csekély értékű árucikke volt A leggazdaságosabb előállítása Dél-Európában folyt. A selymet az itáliai feldolgozóipar a Közel-Keletről importálta. Észak-Európában a lent is nagy távolságokra szállították, a festőanyagok kereskedelme is megnőtt, de a legfontosabb árucikk a gyapjú volt. Ez volt Anglia első számú exportcikke a Németalföldre és Itáliába. Híres volt az itáliai gyapjú is, főleg a toscan, de az aragóniai gyapjú is jó minőségű volt. A legfinomabb és legdrágább gyapjúfajták igen keresettek voltak, amikor a t ársadalmi hovatartozást és a r angot a

ruhaviseletben mutatták meg. A 14 században megnőtt az iparcikkek kereskedelme A vasáru is különböző minőségben került piacra, a fegyver-, és páncélkovácsoláshoz használt legjobb anyagok még a távolsági kereskedelembe is bekapcsolódtak. A réz és rézötvözetek, az ólom és a belőlük készített tárgyak is jelentős részét képezték az áruforgalomnak. Sokuknak többnyire csak díszítő jellege volt, kevésbé volt használati fontossága ( Pounds 2003, 204–210). Közlekedés és kereskedelem a késő középkorban A középkor végére a távolsági kereskedelem bonyolultsága volt jellemző. A városi piacok közti forgalomban egyre nagyobb szerepet kaptak a kisméretű vízi járművek. A Rajnán egyre több „piacos hajó”, azaz Marktschiff úszkált. A Mediterráneumból az Észak-Európába vezető vízi utak jelentősége is növekedett, a kontinenst Itáliával összekötő szárazföldi utak rovására. A Földközi-tenger evezős

gályáit, amelyek nem bírják ki az Atlanti-óceán viharait, szélesebb testű vitorlás hajók váltották fel. Az itáliaiak Londonig és a németalföldi kikötőkig szállították portékáikat, onnan pedig a német Hanza-szövetség járta az északi-tengeri kikötőket egészen az orosz területekig. A 14 század végére már látatlanban is meg lehetett rendelni az árut és ki is lehetett fizetni. Az időnkénti vásárok állandósultak némely nyugat-európai városban és folyamatos tevékenységgé vált, ezért itt csökkent a v árosok szerepe, míg Kelet-Európában növekedett, így Észak-Itália és Németalföld közti kereskedelmi útvonalak is keletebbre 11 tolódtak. A velenceiek és genovaiak jól elhelyezett támaszpontokat alakítottak ki kereskedelmük során, amelyek az áruk lerakodó helyéül szolgáltak. Velence egészen a 15-16. századig meg tudták őrizni telepeiket Dél-Görögországban; a törökök nem űzték el őket, valószínűleg,

mert hasznosnak találták működésüket. A Földközi-tenger keleti medencéjében pedig a genovaiak bonyolították kereskedelmüket, de ez még mindig kisebb volt, mint a velenceieké, a tengereket sem uralták olyan korlátlanul. A pestis a genovai hajókon jutott tovább Kaffába. Velence továbbra is kereskedett a Balkánfélsziget belsejével, különösen fémekkel Zadar, Dubrovnik 14, és a kisebb kikötők, mint például Trau a politikai függetlenségük megőrzése mellett gyakorlatilag a velenceiek birtokává váltak. A genovaiak a Földközi-tenger nyugati medencéjében játszottak fontos szerepet. Itt a muszlimok nem folytattak olyan erős térítő politikát, mint Keleten Míg a velencei kereskedelem árucikkei a fűszerek és a selyem, addig a genovai hajók észak-afrikai búzát, sót, spanyol gyapjút és bizánci timsót szállítottak. Firenze 1406-ban meghódította Pisát, és megnyitotta Livorno kikötőjét, ahol flottát építtetett. A genovaiak a 14 s

zázadtól hajóutakra is vállalkoztak Észak-Európába, ahonnan az itáliai városállamok kelméket, szőrméket és fémárut szereztek be, cserébe levantei nyersgyapotot, timsót, fűszereket és a keleti kereskedelem egyéb árucikkeit szállították. A közép-európai kereskedők is átjártak Itáliába az Alpok hágóin át és ők is kirendeltségeket tartottak fenn ott, például Firenzében a már korábban említett Fondaco dei Tedeschi, azaz a „ Német Alapítvány” ( Pounds 2003, 229–232 ). Összegzésképpen megállapítható, hogy a legkiválóbb kereskedők mégis csak az itáliaiak voltak, hiszen ők tudták elnyerni a középkori világkereskedelem egyik legfontosabb szerepét, ők ismerték legjobban a váltókezelés fortélyait, a különböző mértékegységeket és a pénznemeket. Még kézikönyveket is összeállítottak a kereskedők számára Ezek közül Pegolotti Practica della Mercatura-ja volt a legkiemelkedőbb és legátfogóbb,

ami 1340 körül keletkezett ( Pounds 2003, 232 ). 14 Dalmácia déli részén fekvő város, a mai Horvátország területén. 12 IRODALOM Bautier, Robert Henri ( 1982 ): A középkori Európa gazdasági fejlődése, Budapest, Országos Oktatástechnikai Központ Sokszorosító ( Veszprém ), 61–97. Ennen, Edith ( 1975 ): Die europäische Stadt des Mittelalters , Göttingen, Vandenhoeck & Rubrecht Kiadó, 149–162. Pirenne, Henri ( 1983 ): A középkor gazdasági és társadalmi története, Budapest, Gondolat Kiadó, 57–63, 71–82, 203–225. Pounds, Normann J. G ( 2003 ): Európa történeti földrajza, Budapest, Osiris Kiadó, 58–164, 197–211, 222–232. Szerk.: Sz Jónás Ilona ( 1999 ) : Középkori Egyetemes Történeti Szöveggyűjtemény (KETSZ), Budapest, Osiris Kiadó, 448–449. 13