Oktatás | Pedagógia » Gyermeknevelés és gyermekszemlélet az ókori Rómában

GYERMEKNEVELÉS ÉS GYERMEKSZEMLÉLET AZ ÓKORI RÓMÁBAN Gábor Ferenc Pályázat (Történelem) Készítette: Werling Dóra 10. B Pécs, 2003. TARTALOMJEGYZÉK Családi nevelés – iskola nélkül 1 Az első iskolák 4 Az oktatás legmagasabb szintje – A retorikai iskola 9 A rómaiak ember- és világképe és gyermekszemlélete 10 Felhasznált irodalom 12 Képjegyzék 13 Gyermeknevelés és gyermekszemlélet az ókori Rómában „A legnagyobb tisztelet illeti meg a gyermeket.”1 (Iuvenalis: 11. szatíra) Történelem órán, amikor a rómaiak mindennapjaival ismerkedtünk meg, én nagyon érdekesnek tartottam az akkori gyermekek életét. Amikor azt a feladatot kaptuk, hogy egy ókori római ember hétköznapját írjuk le, akkor szembesültem azzal, hogy kezdetben iskola nélkül is hogyan tanították a gyermekeiket az akkori szülők, majd az iskola megjelenésével ez miként változott. Ezt a folyamatot szeretném bemutatni Családi nevelés –

iskola nélkül Eleinte nem magasztos pedagógiai eszmények, inkább gyakorlatias igények irányították az ókor klasszikus népének, a rómaiaknak nevelő eljárásait. „A római ember valóban azért tanulta meg a fegyverfogást, azért tűrte a „porondot és napmeleget”, azért úszta meg a „sárga Tiberist”, hogy testi erejével harcban és háborúban megállja helyét, s győzelemre segítse az örök Rómát, csak azért tanult meg ékesen és meggyőzően szólni, hogy a közügyekben való részvételével is az összesség erejét segítsen gyarapítani.”2 A római társadalomban kialakult gyermekkép sok tekintetben nagyon hasonlít az antik görög társadaloméhoz. Ez a hasonlatosság nem meglepő, mert jószerint a görög kultúra – irodalom, filozófia, tudomány, művészet – alkotta a római civilizáció alapját, a közös történelem miatt. Két szempontból azonban a rómaiak eltértek hellén elődeiktől: ! az elméletileg abszolút és

totális ellenőrzés, melyet az apa gyakorolt családja és gyermekei fölött, a patria potestas.3 ! a római társadalom felsőbb osztályainak (és talán alsóbb osztályainak is) folytonos, majd egy évezreden át tartó küzdelme azért, hogy a gyermekek teljesen hasonlóvá váljanak szüleikhez (szemléletben, karakterben stb.) A gyerekek tanítását hétéves korukig nem volt szabad elkezdeni. Quintilianus (Kr. u ?35-?96) azt írta az Institutio Oratoria (Szónoklattan) című művében, hogy a kisgyermeket már korán tanítani kell, de eközben figyelembe kell venni felfogóképességének határait. Játék legyen a tanulás, nehogy a gyerek egy életre meggyűlölje a tudományokat Szerinte az olvasás és a görög nyelv tanítása már iskoláskor előtt elkezdhető. „Ennélfogva azt szeretném, hogy az apák legnagyobb erényeket táplálják fiúkkal kapcsolatban, születésük pillanatától kezdve majd rájössz, hogy a legtöbb (gyermek) élénk gondolkodású

és szívesen tanul A nehéz felfogású és taníthatatlan éppoly ritka, mint a kivételes képességű vagy szörnyetegEzért hát ne fecséreljük el a korai éveket: annál is inkább, mert az irodalmi képzés alapelemei kizárólag az emlékezőtehetségre épülnek, mely a kisgyermek sajátja, sőt Az antik Róma napjai. Tankönyvkiadó, Budapest, 1984 143 o Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. Könyvértékesítő Váll (reprint kiadás), Budapest 1984 199-200 o 3 Az apa korlátlan hatalma az egész család felett. 1 2 1 különösen jó abban a korbanMég öregemberként is emlékezni fog a bölcs mondásokra, és ami kialakulatlan elméjébe vésődött, elősegíti majd jelleme alakulását.”4 A rómaiak új vonásokkal gazdagították a görögöktől örökölt gyermekképet. Ezek pedig a következők voltak: a kisgyermekre jellemző kíváncsiság, jó emlékezőképesség és a versengésre való hajlam. A római szülők mindezekkel együtt

felismerték és elfogadták azt a jelenséget, hogy gyermekeik fejlődése fokozatos, néha igen lassú ütemű. Végső soron megállapítható, hogy Róma fénykorában a szülők megtanulták, hogy örömüket leljék gyermekeikben – talán ez a legfontosabb adalék, amivel hozzájárulhattak a későbbi korok gyermekfelfogásához. A bensőséges szülői részvétel azonban nem tűnt el teljesen a gyermekek tanításából. Augustus császár a források szerint „olvasást tanított unokáinak, úszást és más elemi ismereteket, jórészt ő maga, s minden erejével azon fáradozott, hogy megtanítsa nekik kézírása utánzását”.5 A családi nevelés tizenhét éves korukban szűnt meg, a fiúk ekkor érték el a nagykorúságot, levehették a nyakukban addig hordott amulettet, hosszú hajukat levágatták és felöltötték a felnőttség jelképét, a tógát.6 Ettől kezdve vehettek részt a nyilvános életben, a szavazásokon, nevük pedig „toga virilis”7

lett. Katonának kellett jelentkezniük, hiszen a fiúk nevelésének másik jelentős színtere a katonaság volt. Táborokban készítették fel őket arra, hogy képesek legyenek katonai kötelességeik teljesítésére. A lányok esetében a családi nevelés a férjhez menetelig tartott; az anya tanította meg azokra a feladatokra, amelyek a házbéli és a ház körüli teendőket jelentették. A római elemi iskola (ludus) falai között a leányok egy része is szert tehetett az elemi ismeretekre. Az igazi római jellem a királyság korában és a köztársaság első századaiban, mintegy Kr. e. 300-ig mutatkozik teljes tisztaságában Ez az idő jelzi a római nevelés történetében az első korszakot (a nemzeti nevelés korszakát), amikor iskolák és azok berendezéseinek hiányában, csupán a család, a fórum és a katonáskodás nevelték a fiatal nemzedéket. A római család nem az a laza közösség volt, amilyet a görög magánélet mutat, hanem szilárd

egységbe foglalt szervezet, melynek külső kifejezése a nomen gentilikum,8 belső színhelye az összes családtagokat egybekapcsoló atrium,9 ahol a családapa fogadta vendégeit s az anya végezte gyermekei körüli teendőit, a családi tűzhely mellett, az ősök képei és szobrai között. Itt, a család egyszerűségében és méltóságában lehet felfedezni a régi Róma nagy erényeinek a gyökereit. A házasság szentsége azt a szilárd talajt biztosította, melyen a gyermek erkölcsileg felépülhetett. Az anya jogilag a férj hatalma alatt állt, kiváló tiszteletnek örvendett, ő volt a család éltető eleme. E századokban az anya volt az erkölcs leggondosabb felügyelője A régi Róma a hitvesi hűségnek, az anyai szeretetnek és önfeláldozásnak kitűnő példáját tárja elénk. A régi római anyák adták meg a nevelésnek azt az erkölcsi komolyságot és mélységet, melynek az ókorban alig akadt párja. Itt tanulta meg a gyermek az ősi hagyományok

megbecsülését, vallásos kötelességeit, a tisztes magaviseletet, a feltétlen engedelmességet, a jó és nemes cselekvés utáni vágyat, itt véste emlékezetébe a XII Táblás Törvényeket. Ezek a törvények olyan tekintélyes helyet foglaltak el a régi római nevelésben, mint a zsidóknál Mózes törvényei. Ezekből merítette a régi Róma fiatal nemzedéke azokat az erkölcsi normákat, melyek majdan egész életének irányítói lettek. Ezekből tanulta meg a legfőbb erényeket: az okosságot, a tisztességet, az állhatatosságot, a lelki szilárdságot, a törhetetlen 4 5 6 7 8 9 French, Valerie: A gyermek hatásának története. In: Vajda Zsuzsanna, Pukánszky Béla (szerk): A gyermekkor története. Eötvös Kiadó, Budapest, 1998 60 o Uott. 60 o A teljes jogú polgárok felső ruházata, ujjatlan, ráncokban leomló hosszú lepel. Férfitóga, amelyet a római polgár nagykorúságának elérésekor – 17 éves korában – öltött magára. nemzetségnév

Eredetileg füsttől fekete lakóhelyiség, később az előkelő római ház fogadóterme. Nyilvános épületekben csarnokot jelentett. 2 kitartást, különösen kötelességei teljesítésében. Ezek a törvények tanították arra az egyént, hogy személyes jogait mindig alárendelje a köznek, az állam javának, a személytelen jogszabályoknak. Cicero szerint „a haza nem azért szült és nevelt bennünket, hogy ennek ellenében semmiféle jutalmat se várjon tőlünk, hanem hogy lelkünknek, szellemünknek, belátásunknak lehető legtöbb és legnagyobb részét a maga hasznára kösse le magának, s annyit adjon vissza nekünk saját használatunkra, amennyi neki magának fölöslegül megmarad.”10 A bátorságnak és a vitézségnek, a virtus-nak megbecsülésére is a családi élet adott legelőször lehetőséget. Vendégségek alkalmával szokás volt, hogy a lakomázók sorjában énekeltek az ősök harci dicsőségéről, sőt a vendégeken kívül, a

gyermekek is részt vehettek e „régi énekek” előadásában. Miután a család szoros kötelékéből kinőtt az ifjúvá serdült római gyermek, elkísérte apját barátaihoz és a fórumra, s ebben a környezetben szerezte meg első benyomásait a politikai életről, melyben később maga is részt vett. A katonai kötelességek teljesítése volt betetőzése ennek a gyakorlati nevelésnek, melynek a szoktatás és élő példa – a családtagok viselkedésének utánzása – voltak a leghatásosabb tényezői. A római apának valóban nagy hatalma volt, élet és halál fölött egyaránt rendelkezett, és ez a hatalom az egész családra kiterjedt. Szinte minden ókori társadalomban az apa ítélkezett az újszülött életéről vagy haláláról. Más társadalmakban azonban – ha már egyszer az élet megtartásáról született döntés – megszűnt az apa törvényes joga ahhoz, hogy megölje gyermekét. Nem így Rómában: a római apák a birodalom léte

során egészen hosszú ideig (Kr. u 374-ig) megőrizték törvényes jogaikat gyermekük megöléséhez, még akkor is, amikor a gyermekek már felnőtt korba léptek. Az ilyen korlátlan hatalom, mint a patria potestas, visszataszítónak és veszélyesnek, önkényesnek hat számunkra. Akárcsak más ókori társadalmakban, az apa itt is a földre helyezett csecsemő felemelésével fejezte ki a gyermek életének megtartását és szándékát a gyermek felnevelésére. A birodalom történetében számos jelét tapasztaljuk az apai teljhatalom korlátozására irányuló törekvéseknek. S mintha a rómaiak is felismerték volna e gyalázatos fonákságban rejlő veszélyeket. A szokással csaknem egykorú a visszaélések ellenőrzésére tett első kísérlet is. 10 Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története. i m 203 o 3 A fiúk és lányok nevelésében eltérés mutatkozott. Más-más szerepre készítették fel őket, és ennek megfelelően alakult intézményes

és nem intézményesült, azaz családi nevelésük is. A fiú csecsemőt anyja dajkálta, s ő volt a gyermek első nevelője hétéves koráig. A gondoskodáson túl az anyától tanulta meg az ősi hagyományokat, a vallás legfontosabb tanait, a helyes viselkedést. Nevelésüket hétéves koruk után apjuk folytatta, megtanította őket írásra, olvasásra, számolásra, elsajátíttatta velük a XII Táblás Törvényeket, melyek a rómaiak kötelességeit tartalmazták. Később elment velük a Fórumra, ahol – akárcsak görög társaik az agórán11 – részt vehettek a közügyek intézésében. Kezdetben ez a részvétel szemlélődésre korlátozódott: megtanulták a törvénykezés eljárásait, a szavazás lefolytatását, menetét. A régmúlt időkben az apák voltak fiaik elsődleges tanítói, személyre szabott módon tanították fiaikat írni-olvasni, valamint olyan testi készségekre, mint az úszás, lovaglás, gerelyhajítás stb. Az első iskolák A

legelső római iskolák a Kr. e III század elejétől a görögség meghódításáig (Kr e 146) terjedő időszakban alakultak ki. A nevelésnek ez az egyszerűsége és szigorúsága addig tartott, míg Róma az összes itáliai területet birtokba vette, és megkezdte a birodalomépítést. Mihelyt a rómaiak érintkezésbe kerültek idegen népekkel, tapasztalatuk és látókörük tágult, köz- és magánéletük gazdagodott, művelődésük eszközei megsokasodtak, de egyúttal erkölcseik tisztasága elhomályosult, s az eddigi római jellemen idegen hatások nyomai érződtek. Az átalakulás előjelei kezdetben alig észrevehetően, majd erősebben mutatkoztak. Róma szerény, helyi hatalmasságból világuralomra törekedett, és hadba szállt a punokkal és makedónokkal, Szíriával s Görögországgal. Ezt a mintegy 150 esztendőt tekinthetjük a római nevelés második korszakának, amikor megalakultak és némileg tagozódtak az iskolai intézmények, és a görög

befolyás jelentkezésével belesorakoztak a nevelés körébe a grammatika, a retorika, és iskolaszerű tanulás lépett az alakalomszerű régi, hagyományos képzés helyébe. Mindez csak nagy akadályok legyőzése és jelentékeny nehézségek eloszlatása után történhetett meg. A régi erkölcsöknek és a nevelés ősi hagyományainak olyan mély gyökerei voltak, hogy az új szellem csak lépésről lépesre érvényesülhetett. A korszak első felében még a család nevelt, de mellette lassanként jelentkezett a kis iskola (ludus), ahol eleinte csak az elemeket (olvasást, írást, számolást) tanították, utóbb azonban már a nyelvtant is. Egyike az elsőknek, akik grammatikát tanítottak, a Kr előtti 3 század első felében Livius Andronicus lehetett, rajta kívül hihetőleg más délitáliai félgörögök is. Az ő munkásságuk hatása alatt keletkeztek grammatikai iskolák, melyekbe bevonult a hellén12 művelődés alapvető írója, Homérosz is. A rómaiak

katonai sikerei tehát idegen hatások megjelenéséhez is hozzájárultak. Egyes hagyományokhoz ragaszkodó rómaiak erős rosszallással figyelték a nevelés régi rendjének a felbomlását; ellenszenvvel fogadták az új intézményeket, tárgyakat, módszereket: az új dolgok térhódításától féltették a nemzet régi erkölcseit. Róma világhatalommá fejlődése parancsoló követelményként írta elő az új műveltséganyag befogadását. Az oktatás is kilépett a családi körből: a gyerekek iskolába kezdtek járni. Az első nyilvános elemi iskolát Rómában a Kr. e V században nyitották meg A görög világ meghódítása után (Kr. e 146) a birodalom átvette és beépítette a görög kultúra értékeit. Ez az átvétel a nevelésben is éreztette hatását: divat lett görög dajkákat felfogadni az újszülöttek mellé, akik édesanyjuk helyett táplálták és gondozták a csecsemőt, s akik görög nyelvre tanították a kicsiket. Ezt a módszert

sokan támadták Tacitus (?55-?118) például felháborodottan így írt: „Bezzeg most a csecsemőt kiadják valami görög 11 12 népgyűlés ókori görög 4 nőszemélynek, aki mellé adnak még néhányat a szolgák seregéből, többnyire a leghitványabbakat, akik semmiféle komoly szolgálatra nem alkalmasak. A gyermek friss és befolyásolatlan lelkét rögtön ezeknek zavaros beszédei itatják át, az egész háznépből senki sem ügyel arra, hogy serdületlen ura előtt mit mond vagy tesz.”13 Római körökben viták alakultak ki a nevelési elvekről, többen féltették az ifjúságot a görög kultúra hatásától és a kialakulófélben lévő magániskoláktól. Cato Maior például saját fiait a hagyományos római értékek alapján nevelve kívánt példát mutatni: saját maga tanította meg fiait olvasásra, fegyverforgatásra, úszásra, megismertette velük a törvényeket, és a legendákat. Ekkorra azonban már a görög nevelési elvek hatására

megjelentek az első magániskolák, és ezek felváltották az addigi családi-apai nevelést. A folyamatos olvasás a római iskolákban is folyamatos gyakorlás eredménye volt, és csak bizonyos fokozatokban – a betűk felírása, kimondása, szótagos ejtegetése: „silabizálás”-a – valósult meg. Feljegyezték, hogy a mesterek süteménnyel is kedveskedtek a gyerekeknek, hogy végképp el ne veszítsék kedvüket a gyötrelmes és fárasztó gyakorolgatás közben. Egy másik adat szerint elefántcsontból készült betűket adtak a kis növendékeknek, hogy a játékos foglalkozás is segítse őket a betűképek rögzítésében. Az írás tanulásának is megvoltak a maga módszeres lépései: a tanító segítségével megtett első vonásoktól a minták másolásán át a teljes önállóságig. A számolást Rómában – egyes vélemények szerint túlzottan is – fontosnak tartották. Horatius (Kr e 65-Kr e 8) erről gondolkodva hasonlította össze „Ars

poetica”-jában14 az önzetlenebb, magasabb értékekre is törekvő görög és a gyakorlatiasabb római közgondolkodást. A rómaiak anyagiasabb nézeteiért az iskolát, a tanító-mestereket is okolja. „Elmondja, hogy jól számoló tanítványaikat így dicsérik meg a „magister”-ek15: „Jól van! Te kiváló gazda leszel! ” S ezzel vagyongyarapításra buzdítanak.”16 A római gyerekeknek nehézséget jelentett a számolás, ennek fő oka az volt, hogy a római számok a mai számrendszerünknél kevésbé voltak alkalmasak a legegyszerűbb alapműveletek elvégzésére. Igen jelentős szerep jutott viszont, a fejszámolásnak Az ujjaikkal való számolást valóságos művészetté fejlesztették. Kétféle számolótáblájuk (abacus) is volt, egy nagyobb, melyet a bonyolultabb számításoknál vehettek igénybe és egy kisebb, egyszerűbb, ez utóbbit az iskolákban használhatták. Az abacuson kívül még más szemléltető, gyakorló eszközök is

segítették az oktatást: pl. a mértan tanulását gömbök és kockák Néhány iskola-bódéban ún „ilioni táblák”17 függtek a falakon melyek a homéroszi eposzok egyes jeleneteit jelenítették meg. Néhol az írók, költők mellszobrai díszítették az osztálytermet, sőt – meglepő módon – itt-ott térképet is használtak. Ezek nagyobb tájegységek vagy kisebb területek földrajzi helyzetét mutatták be, olykor az égbolt legfontosabb csillagait, csillagképeit ábrázolták, így segítve és érdekesebbé téve a tanulást. A rómaiak gyermekeik nevelése közben figyeltek azok felnőttektől eltérő sajátosságaikra is, többször említik a gyermekek „kialakulatlanságát”. A görögökhöz hasonlóan észrevették a gyerekek játékos kedvét: már a csecsemőt csörgőkkel, babákkal és még különböző ajándékokkal lepték meg. Másfelől viszont, nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a gyerekekben rejlő természetes kíváncsiságnak,

természetes emlékezőtehetségnek és versengési szellemnek. Quintilianus így írt erről: „Én az olyan tanítványt szeretem, kit a dicséret emel, a dicsőség boldogít, s ha legyőzik, sír.”18 13 14 15 16 17 18 A régi Róma napjai. (Vál: Szepessy Tibor) Gondolat, Budapest, 1968 81 o költői hitvallás mester Az antik Róma napjai. i m 1994, 152 o márványdomborműve Pukánszky Béla: A gyermekkor története. Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2001 48 o 5 A nyilvános iskolákat – állami támogatás híján – tandíjakból tartották fenn, ezt a szülők havonta, a hónap közepén fizették. Az összeg nem volt túl magas, a szegényebbeknek sem jelentett súlyos anyagi gondot, megterhelést. Az elemi iskolákban a tanító (ludimagister literator), az alapismeretekre, olvasásra, írásra, számolásra oktatta a növendékeket. Azokkal a tanulókkal, akik a számtannal alaposabban akartak megismerkedni, külön mester, az ún. „calculator”19

foglalkozott. A tanítás elég mostoha körülmények között folyt, olykor csupán elkerített utca-részeken, különösen útkereszteződéseknél, néha oszlopcsarnokokban. Iskolaépületül, ha egyáltalán volt ilyen, valamilyen szerény földszintes helyiség, többnyire egyszerű fabódé állt a rendelkezésükre. Ezeket gyakran kifeszített ponyvával határolták el az utcától, hogy se annak forgalma ne vonja el a gyerekek figyelmét, se a napsütés ne váljék számukra elviselhetetlenné. A diákok padon vagy zsámolyon ültek, asztaluk nem volt. Az iskola bútorzatához tartozott még a dobogó (pulpitum), a tanító támla nélküli széke (sella) vagy támlás széke (cathedra). A tanulók táskával (capsa) mentek iskolába, ebben szükséges írószereket és uzsonnát vittek magukkal. A tankönyv ismeretlen volt a római iskolaéletben Az olvasást még az épületek feliratainak vagy például a híres XII Táblás Törvényeknek a böngészgetésével

gyakorolták. Bár azt lehetne hinni, hogy a – többnyire rabszolga-származású – tanítók nem mertek elég határozottan fellépni a szabadok gyermekivel szemben, a valóságban a fegyelem nagyon is szigorú volt. A római ember kemény jelleme a nevelésben is megmutatkozott. „A testi fenyítés sem volt ritka, gyakran suhogott a fűzfavessző, és csapkodott a szíjkorbács”.20 A diákokat tanulmányi éveik szerint osztották csoportokba. A napi foglalkozási idő – ebédszünettel – délelőtt és délután kb. 6 órán át tartott. Az iskolaév márciusban kezdődött, s csak a legnagyobb melegek és hidegek alkalmával, a nyári és téli vakáció idején szünetelt. Martialis epigrammaköltő (Kr u 42-102) egyik költeményében arra utal, hogy a nyári szünidő október közepéig tartott, és a fegyelmezési módszerekre is utalt. „Tanítómester, kíméld egyszerű nyájad! Sok-sok sörényes úrfi lesz tanítványod, s ki fényes asztalt tart, kegyébe

vesz mindjárt: nagyobb sereglet nem sereglett sűrűbben körül sosem, se számolót, se gyorsírót. () Szunnyadjon most a szörnyű szkítha szíjostor, mely tépte-marta calaenaei Marsyast; pedagógusok pálcái, vészes vesszői október-Idusig heverjenek sutban: eleget tanultunk, hogyha nyáron játszottunk.”21 19 Az elemi számtan tanítója. Az antik Róma napjai. i m 52 o 21 Epigrammák 10, 62. (Ford: Kárpáthy Csilla) Az antik Róma napjai i m 150 o 20 6 Az elemi ismeretek elsajátítása után kerültek a római ifjak a grammatikai iskolába. Az iskola neve megtévesztő lehet, ugyanis itt nem pusztán nyelvtannal foglalkoztak a növendékek, hanem tanultak görög és latin grammatikát, de ezen a fokon tanulmányaik lényege irodalmi szövegek olvasása és elemzése volt. A tanulók a grammatikai iskolában a nyelvtani, nyelvhelyességi, helyesírási tudnivalókon kívül számos egyéb (stilisztikai, történelmi, mitológiai, földrajzi, mértani,

természettudományos) ismerettel is találkoztak, legalább olyan mértékben, amennyire ezekre a művek megértéséhez szükség volt. Nagy gondot fordítottak a helyes hangsúlyozásra és a szép kiejtésre, sok szöveget könyv nélkül is megtanultak a diákok. Így ezek a tanulmányok a látókör- és készségfejlesztést is szolgálták Eleinte a retorikát (szónoklattan) is a grammatikai iskolákban tanították. A grammatikai oktatás említett előnyei ellenére mégis meglehetősen egyoldalú volt. Az egyszerűbb római polgár számára igen kevés gyakorlati ismeretet nyújtott jövendő foglalkozásához. A retorikai képzés elengedhetetlen kelléke volt a jobb házból való római ifjú nevelésének. A szegényebb néposztály továbbra is beérte a ludus-szal22 Kezdetét vette a szónoki képzésnek tervszerűen, iskolaszerűen megállapított módja, ellentétben a régebbi eljárással, mely kizárólag a praxis forensis23 szemléletére szorítkozott,

amennyiben a római ifjú a grammatikai iskola végeztével egyenesen valamely jó hírű ügyvédhez került, s oldala mellett sajátította el a szónoklást. Több hiteles forrás is megerősíti, hogy már Cicero (Kr. e 106 - Kr e 43) kora előtt keletkeztek Rómában retorikai iskolák, s hogy már akkor kezdett kialakulni a nevelésnek az új eszménye és rendje, melyet végleges alakjában a következő korszakban találunk meg. Róma egyike volt a tengerre is nyitott nagy folyóparti városoknak, amelynek kezdetei ugyanúgy kapcsolódnak a mükénei görögség gyarmatosításához, mint a későbbi idők kulturális kölcsönkapcsolataihoz, mert ebben a körzetben sokáig szervesen egymás mellett élt a latin, a szabin és az etruszk civilizáció, amely nem maradt érintetlen sem a helyi föníciai, vagyis pun kereskedelmi telephely hatásától, sem pedig a görög kultúra állandó jelenlététől. Nem kétséges, hogy ennek, a Tiberis vidékére való görög

behatolásnak főként két faktora volt, egyfelől a görög kerámiaipar termékeinek eladása, másfelől az írás megismerése. 22 23 Elemi iskola hétköznapi (piaci) gyakorlat 7 Róma azonban az ún. etruszk időkben igazán urbanizált terület volt, ahonnan a Sant’Omobono-körzet ásatásai alapján egyáltalán nem hiányzott a luxus. Az úgynevezett fórumfelirat pedig arról tanúskodik, hogy a latin nyelvet hivatalos dokumentumokban még az etruszk eredetű dinasztiák korában is használták, miközben egyetlen ilyenről sem tudunk etruszk vagy szabin nyelven. A római arisztokrata gyermekek ugyan mindennek ellenére tanulhattak a homéroszi eposzokkal versengő szövegeken írni-olvasni, a XII Táblás Törvények szövegén azonban igen. Ezért a Kr. e V-IV századi elemi iskolázásra vonatkozó késői adatok nem lehetnek feltétlenül minden vonatkozásban anakronisztikusak. A szenátorok fiai mindenesetre szóban vagy írásban el kellett, hogy

sajátítsák a római arisztokrácia cselekvését jelszószerűen meghatározó vezéreszméket, mint amilyen a virtus,24 a honor,25 a dignitas,26 glória, fáma27 stb. A Kr e IVIII századtól kezdve a birodalomteremtés útjára lépő, nyilvánosan politizáló római átfogó tájékozottsággal kellett hogy rendelkezzék, ezért szem előtt tartották a görög enkükliosz paideia-t,28 s igyekeztek ennek jegyében megalapozni a római szónok-politikus átfogó műveltségét, amelyre a latin humanitas29 szót alkalmazták. A görög paideiá-val30 ellentétben ez nem a „gyermek” latin megjelölésével (puer) áll összefüggésben, hanem a felnőtt embert jelölő homo-val, jelezve, hogy a rómaiak szemében a nevelés céltudatos végeredménye, a polgár (cívis) volt a fontos, függetlenül az időbeli-lélektani megalapozástól. Feltehetőleg ilyen átfogó ismereteket tartalmazott id. Cato fiához intézett „intelme” is, ahogy a szintetizáló nevelési

törekvés volt a meghatározó a polihisztor Varro (Kr. e 82- Kr e 37), vagy a későbbi Celsus (Kr. u I század) enciklopédikus jellegű összefoglalásainak megvalósítása során is Mindez jól mutatja a római nevelés eredetiségét a göröghöz képest, még ha annak példaadásával nagymértékben számolnunk is kell. Ez az enciklopédikus embereszmény, a humanitas élt a görög mintára kialakított, ugyancsak három szintből álló római nevelési rendszer középpontjában is: 1. az alsó szintet (hétéves kortól) a ludi magister31 munkája jelentette 2. a középsőt (tizenkét-tizenötéves kortól) a grammaticus-é32 3. a legfelsőt pedig a rhetor-é33 Az utóbbi két szint Rómán és a legnagyobb városokon kívül gyakran összemosódott. Kezdeti fokon az írás-olvasáson kívül a példamutató szentenciák, az életbölcsességet összefoglaló mondások játszottak meghatározó szerepet. A latin nyelv tisztaságára és precízségére ügyelő római

iskolarendszernek rendkívül nagy jelentősége volt a kialakult római világbirodalom valóban szerves egységének a kialakításában. Ezért ez a nyelvoktatás meglehetősen szűk szókincsre, erősen szabályozott, szigorú nyelvtani normákra épült és a jól szervezett római urbanizációval-civilizációval együtt meglepően gyorsan keresztül tudta vinni a birodalom romanizációját,34 ami a nyugati területek ellatinosítását jelentette, míg a kelet 24 25 26 27 28 29 30 31 32 33 34 férfiúi, katonai erény tisztelet méltóság hírnév átfogó ismeretek, nevelés az emberi méltóság tisztelete nevelés iskolamester nyelvtudós ékesszólás (szónoklattan) tanítója A római műveltség és a latin nyelv térhódítása a római birodalom uralma vagy befolyása alá került területeken. 8 megőrizte görög nyelvűségét. Ezért az antik római civilizáció lényegében mindaddig sértetlenül fenn tudta tartani magát, ameddig megmaradt a városok

iskolarendszere, finanszírozásuk megvalósítható volt: ez pedig általában jóval túlmutatott a Nyugat-római Birodalom Kr. u 476-os politikai és katonai összeomlásán, helyenként mélyen belenyúlva a VI. századba A római iskolarendszer a fentebbiekben jelzett birodalomépítő jelentősége ellenére az elemi szinten oktató tanítómesterek státusa az Imperium Romanum időszakában meglehetősen alacsony volt, sokan közülük frissen kapaszkodtak fel a rabszolgaságból, jövedelmük igen kevés és véletlenszerű volt. A grammaticus már lényegesen nagyobb tiszteletet érdemelt ki, ahogy az Suetonius (Kr. u ? 70-Kr u ? 150) róluk képet rajzoló munkájából kitűnik. Még magasabb szinten volt a rhetor-ok rangja, akik gyakran nem csak tekintélyes fizetést kaptak, hanem nagy befolyásra is szert tettek. A magasabb szintű oktatás római rangjának igazi társadalmi megbecsülése feltehetőleg a Kr. u I-II század fordulóján mehetett végbe, ahogy arra egy

töredékesen ránk maradt dialógusból következtethetünk, melynek címe: „Vergilius – szónok vagy költő?” Ezt a retorikai tárgyú munkát egy afrikai születésű, bizonyos P. Annius Florus nevű szerző készítette Az oktatás legmagasabb szintje – a retorikai iskola A római birodalom harmadik korszakában történt: Itália meghódítása, Karthágo leverése, Makedónia legyőzése, Hispánia római kézre jutása, ekkor történt, hogy Antiochus, Szíria királya átadta a rómaiknak Kis-Ázsiát, Korintosz megdőlt, és Görögország római provinciává lett. Lezajlott végkép a patríciusok és plebejusok évszázados küzdelme, minden közhatalom a comitia tributákba35 helyeződött át. Róma jogrendje kiépült és világuralma megalapozódott Kezdetét vette az a korszak, melyben a római géniusz már csak befogadja, felszívja, átformálja azt, ami kívülről hat rá. A római iskolarendszer legmagasabb fokát az úgynevezett retorikai iskolákban

érték el a tanulók. Ezek főként a szónokká képzést szolgálták, így főleg a hivatali ranglistán, a politikai életben érvényesülni kívánó ifjak látogatták őket, különösen a kiváltságosabb származásúk sorából. Nekik egyéni pályafutásuk lebegett a szemük előtt Jól tudták, hogy Rómában hivatalra pályázáskor, a szenátusban, a népgyűléseken vagy a bíróságok előtt csak a szó fegyverével lehet eredményesen szerepelni. Az ékesszólás legnagyobb római művésze M Tullius Cicero volt. Tacitus beszámolója szerint „Tehát nem hiányozott a legjobb, legkörültekintőbben megválasztott tanító, aki az ékesszólás igazi arcát, nem hiú hasonmását mutatta meg; sem az ellenfelek és vetélytársak, akik fegyverrel, nem fakarddal küzdöttek ”36 Attól kezdve, hogy az ékesszólást nyilvános iskolákban Rómában is el lehetett sajátítani, a plebejus családok fiai is hozzájuthattak a közéleti érvényesülést megnyitó

képzéshez. A befolyások nyomására előbb a görög szónoklattan-tanárokat tiltották ki a városból, mint „veszedelmes egyéneket”, az Kr. e I század elején pedig a latin nyelvű retorikai iskolák bezárását rendelték el. A tilalom azonban nem sokáig volt érvényben (Julius Caesar oldotta fel). Ettől kezdve az ifjak – most már a kevésbé vagyonosak is – szinte tódultak a szép jövőt ígérő iskolatípusba. 35 36 a tribusokba osztott nép gyűlése Az antik Róma napjai. i m 155 o 9 A rómaiak ember- és világképe és gyermekszemlélete A kereszténységnek létrejötte pillanatában már volt egy bizonyos Róma-ellenes éle – részben egyfajta zsidó hagyományból kiindulva – mégis a Szent Pál tanításait követő irányzat kezdettől számot vetett a Római Birodalom realitásával, amellyel megpróbált tanításának terjesztése során harmonikusan együttműködni. Különösen korán megmutatkozik ez a görög egyházaknál, akik

úgy állítják be az antik kultúrát, mint valamiféle előképzést (propaidea) az egy igaz hithez. A hellenisztikus antik nevelési eszmény Alexandriai Szent Kelemennél szervesen eggyé forrt a keresztény tanítással, s hasonló irányba mutattak Szent Jusztin mártír írásai is, előkészítve ugyanakkor Órigenész és Euszebiosz koncepcióját. A birodalom nyugati felében ez a törekvés lassabban és nehézkesebben bontakozott ki, főleg amiatt, mert a kereszténység elutasította a császárkultuszt, s így a római hatalom, rajta keresztül pedig maga a római civilizáció látszólag szemben állt az egy igaz hittel. A rómaiaknak határozott elképzelésük volt a gyermekükre különösképpen jellemző sajátosságokról. A rómaiak által az elsődlegesen a gyermekeknek tulajdonított magatartásformák és jellemző sajátosságok hasonlóak a görögök megfigyeléseivel. A rómaiak az ifjakat formálhatónak, taníthatónak, tudatlannak, naivnak, sőt

ostobának, s ezért erkölcsileg esendőnek is vélték. Úgy látszik, a rómaiak hajlottak arra, hogy a negatív tulajdonságokat is észrevegyék gyermekeikben. A latin irodalom többször említi, hogy a gyermek engedetlen, hirtelen haragú, csaló s természetétől fogva irigy. Talán ebből fakad, hogy a rómaiak kevesebb figyelmet szenteltek a gyermekek gyengeségének, magatehetetlenségének, félénkségének. A görögök és a rómaiak egyaránt felismerték, hogy a gyermekek játékosak, vidámak, kedvesek és szeretetre méltóak. A rómaiak talán jobban hangsúlyozták a gyermeki természetből adódó utánzási hajlamot, mint a görögök, és jóval gyakrabban említették a gyermek természetes ártatlanságát. Ez utóbbi sajátság kétségtelenül a sztoicizmus és a kereszténység hatásának tudható be. A rómaiak számára a kialakulatlan és formálható gyermek képzete – a tabula rasa37 – biztosította nevelési elméletük és gyakorlatuk alapját.

Mélyen hittek abban, hogy a követendő példa döntően befolyásolja a jellem kialakulását, ezért próbálták óvni gyermekeiket a potenciálisan ártó befolyásoktól. A gyermek szükségleteit illetően a rómaiak elfogadták a görögök által kialakított képet. Felismerésük, hogy a gyermeknek szüksége van a szeretet, gyengédség (testi és érzelmi) és a fegyelem egyensúlyára, teljesen nyilvánvaló az ismert művek alapján, talán sehol másutt nem világosabb, mint Quintilianus írásában. A római irodalom széles keresztmetszete – Szent Ágoston, Aulus Gellius, Szent Jeromos, Lucretius, Plutarkhosz, Plinius, Seneca és Suetonius – tanúsítja, hogy a gyermek igényli a szeretetet, a gyengédséget és a dédelgetést. Ugyancsak sok író említi, hogy a gyermeknek szüksége van irányításra és fegyelemre, és hogy a durva bánásmód, a bántalmazás nemkívánatos. A római gyermeket is elfenekelték, megütötték, megvesszőzték. Quintilianus

rosszalja az ilyen praktikákat, de megjegyzésében minden kétséget kizáróan kijelenti, hogy a diákok megvesszőzése a legtöbb iskolai tanító számára nagyon is bevett gyakorlat. Rómában mások is kifejezték ellenérzésüket a szigorú testi fenyítéssel szemben: a szigorúságáról ismert idősebb Cato például a fegyelem és mértékletesség eszméi mellett gyakran mondogatta, hogy „aki megüti feleségét vagy gyermekét, más szentségtelenségre is képes”.38 Tehát létezett a római társadalomban a kemény testi fenyítés túlságosan is nyilvánvaló gyakorlata mellett egy ellentétes elveket valló irányzat, mely felismerte a szigor okozta testi és lelki ártalmakat. A rómaiak nem sok 37 38 tiszta lap French, Valerie: A gyermek hatásának története. i m 61 o 10 hajlandóságot mutattak arra, hogy úgy nézzenek magukra, mint akik akármit megtesznek gyermekeik óhajára. A szerteágazó római irodalom kevés olyan részt tartalmaz,

amelyből az derülne ki, hogy a felnőttek reagáltak a gyermekek kívánságaira. A római kultúra nem sokat foglalkozott az emberi magatartásformák árnyalt elemzésével. Talán a gyermekhez való viszonyulásnak ez a képtelensége a patria potestas fogalmával függ össze, amelyben a hatalom, és ennélfogva a cselekvőképesség hordozója az apa. A felnőttek reagálásának esetei általában feltételezik, hogy a felnőtt felelős tetteiért. Minden, a gyermekek nevében kimondott eskü és fohász a felnőtt közösségnek azt a megfigyelését bizonyítja, hogy a gyermek valahogyan életre kelti a felnőttekben szunnyadó nemesebb ösztönöket vagy cselekedeteket. Érdekes kapcsolat fedezhető fel a gyermek motiváló ereje és a gyermeknek a társadalomban betöltött különleges szerepe között. Cicero kétszer is megjegyzi, hogy a természet szándéka a legjobban a gyermekben szemlélhető: „saját tanítványaim másoknál gyakrabban mennek a gyermekek közé,

mert hisznek abban, hogy számukra a Természet a gyermekekben tárja fel szándékait a legvilágosabban”.39 Összegzésként megállapíthatjuk, hogy a római iskolarendszer különféle kulturális hatások hozadékaként jött létre, ez megalapozta más kultúrákban is az iskolai nevelés kialakítását. Valamilyen szinten a mi iskolarendszerünket is meghatározza az a szemlélet, amivel már az ókori rómaiaknál is találkozhatunk. A neveléssel, iskoláztatással kapcsolatos számos szó máig őrzi évezredekkel ezelőtt élt római elődeink kifejezéseit (például a katedra, a magiszter, a tóga, a retorika stb.) A római kor fontos öröksége a gyermek tisztelete, a sokoldalúan képzett ember eszménye és maga a jól tagolt iskolarendszer. A történeti példák azt mutatják, hogy a család és az iskola együtt nevelhet boldog, sikeres gyermekeket. 39 French, Valerie: A gyermek hatásának története. i m 64 o 11 FELHASZNÁLT IRODALOM 1. Az antik Róma

napjai Tankönyvkiadó, Budapest, 1994 2. Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története Horánszky Viktor Könyvkiadóhivatala, Budapest, 1906 (Reprint, Könyvértékesítő Vállalat, Budapest, 1984) 3. French, Valerie: A gyermek hatásának története In: Vajda Zsuzsanna, Pukánszky Béla (szerk.): A gyermekkor története Eötvös Kiadó, Budapest, 1998. 42-67 o 4. Havas László: A nevelés a görög-római világban In = Műhely, 1999, 124-126. o 5. Kéri Katalin (szerk): Távoli tájak ismeretlen gyerekek PTE, Pécs, 1997 6. Lubrich Ágost: A nevelés története Budapest, 1874 7. Mészáros István: Mióta van iskola? Móra Ferenc Könyvkiadó, Budapest, 1982 8. Pukánszky Béla: A gyermekkor története Műszaki Könyvkiadó, Budapest, 2001 9. Seneca: Erkölcsi levelek Kossuth Kiadó, Budapest, 2001 10. Szabó Szilveszter: Nevelés a rómaiaknál Győri katolikus főgimnázium, Győr, 1876 11. Szabolcs Éva: Fejezetek a gyermekkép történeti alakulásából ELTE, Budapest,

1995 12. Szabolcs Éva: Neveléstörténet és gyermekkortörténet Osiris Kiadó, Budapest, 2000 13. Szepessy Tibor (vál): A régi Róma napjai Gondolat, Budapest, 1968. 14. Ürögdi György: A régi Róma Gondolat, Budapest, 1963 15. Vajda Zsuzsanna: Nevelés, pszichológia, kultúra Osiris Kiadó, Budapest, 1994 16. Vajda Zsuzsanna, Pukánszky Béla (szerk): A gyermekkor története Eötvös Kiadó, Budapest, 1998 12 KÉPJEGYZÉK Címlapon: Fiú volumennel (Kr. u II sz) Manacorda, Mario Alighiero: Storia illustrata dell’ educazione. Giunti, Firenze, 1992. 68 o 3. oldal: Császári család felvonulása Augustus császár római béke oltárán Manacorda, Mario Alighiero: Storia illustrata dell’ educazione. Giunti, Firenze, 1992. 58 o 6. oldal: Római kori írószerszámok Reggiani, Anna Maria: Educazione e scuola. Quasar, Róma, 1990 70-71 o 7. oldal: Diák fegyelmezése egy pompeji freskón (Kr u I sz) Manacorda, Mario Alighiero: Storia illustrata dell’ educazione.

Giunti, Firenze, 1992. 61 o 11. oldal: Grammatika tanár (Kr u II sz) Manacorda, Mario Alighiero: Storia illustrata dell’ educazione. Giunti, Firenze, 1992. 65 o 13