Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Az arab világ demokráciai alkalmatlansága

Az arab világ demokráciai alkalmatlansága Nem csak az Arafat vezette Palesztin Önkormányzat, de az egész arab világ radikális és mélyreható reformokra szorul, ha nem akarja amúgy is tetemes lemaradását fényévekre növelni a világ többi részétől. Ennyiben foglalható össze az ENSZ Fejlesztési Programjának (UNDEP) most megjelent tanulmánya, amely az arab országokkal foglalkozik A jelentésből kiviláglik, hogy az arab világ nem csak hogy rosszabb helyzetben van gazdasági és társadalmi fejlettségét tekintve, mint a világ szinte összes többi része, de a k ilátásai is sötétebbek. Az egy fejre jutó GDP 1960-ban magasabb volt, mint az távol-keleti "kistigriseké" - ma fele akkora. Spanyolországnak (az Európai Unió egyik legkevésbé fejlett tagjának) egyedül nagyobb a GDP-je, mint a 22 arab országnak együttvéve. Az elmúlt ötven évben az arab világ gazdaságánál (átlagosan évi 0,5 százalék) csak Fekete-Afrikáé növekedett

lassabban, ami azt jelenti, hogy egy átlagos arabnak 140 évébe fog telni, hogy megduplázza keresetét - a világátlag kevesebb mint 10 év. Szabadságjogaikat és a kulturális élet elevenségét tekintve a h elyzet hasonlóan rossz. Egyetlen arab demokrácia sincs. Az általánosan használt szabadságindexet használva, amely olyan szempontokat vesz figyelembe, mint a szólásszabadság, a média függetlensége, politikai és polgári jogok, a kormány leválthatósága és beszámoltathatósága, a jelentés az arab világot a világ hét fő régiója közül az utolsó helyre tette. Noha a közoktatás komoly eredményeket ért el az elmúlt évtizedekben, 65 millió felnőtt arab írni-olvasni sem tud (összesen 280 millió arab van). A tudományos kiadások a legalacsonyabbak az egész világon A személyi számítógépek elterjedtsége 1,2 százalék, és a l akosságnak mindössze 0,6 százaléka használja az internetet - kevesebben mint Fekete-Afrikában. Az egész

arab világban kevesebb idegen nyelvű könyvet fordítanak le évente, mint Görögországban. Az eredmény? A megkérdezett arab fiatalok fele ki akar vándorolni. Elnyomott nők Az ENSZ tanulmánya külön kitér a nők helyzetére. A nők a legtöbb arab országban elnyomottak, szabadságjogaikat korlátozzák, felük írni-olvasni sem tud. Az arab parlamenti képviselők mindössze 3,5 százaléka nő - ez harmada a fekete-afrikai átlagnak. Ahol léteznek választások, sok helyen nem is szavazhatnak. A leggyakrabban emlegett példa: a szaúdi nők 1 még jogosítványt sem kaphatnak. A nők (a lakosság fele) effektív kizárása a társadalomból persze drasztikus hatással van a g azdaságra. "Sajnos az arab világ jórészt megfosztja magát polgárai felének kreativitásáról és produktivitásától" - áll a tanulmányban. A szabadság hiánya A jelentés, amelyet egyébként arab kutatók állítottak össze, megnevezi a főbb okokat is, amiért az arab

világ ilyen súlyos problémákkal küzd: a szabadságjogok és a demokratikus politika csaknem teljes hiánya, a nők jogainak eltiprása, valamint az alacsony szinvonalú oktatási rendszer. A jelentés elismeri az arab-izraeli háború destabilizáló hatását (az arabok belső konfliktusai mellett), ugyanakkor leszögezi, hogy a fő ok az, hogy "a szabadság hiánya megakadályozza a fejlődést". Mindezeknek megfelelően a reform útját is kijelöli a tanulmány. "A fejlődés az emberi tudás és képességek kiaknázásában rejlik. () A jó kormányzás lényege az emberek, főként a legszegényebb rétegek, gazdasági, politikai és társadalmi szabadságjogainak kiterjesztésében és biztosításában áll. A női egyenjogúság megvalósítása szintén fontos" - áll a jelentésben Robbanás előtt A radikális reformok már csak azért is szükségesek, mert 20 éven belük az arab országok össznépessége a mai 280 millióról 410-459 millióra

nő. Az átlagos munkanélküliség jelenleg 15 százalék körül van, de a lakosság 38 s zázaléka 14 éven aluli (!). Vagyis az arab világ népességrobbanás előtt áll, és a jelenlegi növedési ütem mellett elképzelhetetlen, hogy a gazdaság munkát tudjon biztosítani az új munkaerőnek. Az ENSZ becslése szerint 2010-re 25 millió ember lesz munka nélkül az arab világban. Mi lesz velük? 2 Adatok Afganisztánról Terület: 652 225 négyzetkilométer Népesség: 27 000 000 [ A népszaporulat, a szegénység és a folyamatos háborúk ellenére az utóbbi húsz évben a kilencmillióval nőtt a népesség.] Főváros: Kabul [Jelenleg 700 000 lakosa lehet, de a tálib uralom és a polgárháború előtt meghaladta a másfélmilliót.] Szomszédok: Észak felől: Türkmenisztán, Üzgbegisztán, Tadzsikisztán Kelet felől: [egészen kis szakaszon] Kína Dél és dél-kelet felől: Pakisztán Nyugat felől: Irán 3 Nemzetiségek: pastu 38% tádzsik 25% hazara

19% üzbég 6% egyéb 12% A többségi nemzet, a pastu nevezi magát afgánnak. (Ez a nemzetiségből kerülnek ki a tálibok.) Az etnikai arányok a folyamatos háborúk következtében drasztikusan változnak Vallás: mohamedán 99% [ebből 84% szunnita, 15% siíta] egyéb 1% [a korában itt élt hindu, szikh és zsidó vallású népeket elűzték vagy kiirtották a tálibok] Földrajzi elhelyezkedés: A belső-ázsiai ország területének legnagyobb részét a Hindukus (a Himalája nyugati nyúlványa) magas hegyláncai foglalják el. A dél-nyugati-nyugati sík területek sivatagosak, terméketlenek. A területen évezredek óta áthaladnak a Közép-Ázsiából India felé vezető karavánutak, és persze az ugyanebben az irányban mozgó hadseregek. Nagy Sándor, Dzsingisz Kán, Timur Lenk és még vagy tucatnyi ázsiai hódító pusztított végig az országon, bár tartósan megszállnia - mint arra az Amerikát figyelmeztető tálib szóvivő is figyelmezetett - senkinek sem

sikerült. Igaz, maga Afganisztán terméketlen kősivatgaival és zord hegyeivel soha nem is érdekelte annyira a hódítókat. Afganisztán területének nagyobb része - a hegyvidék - egy dologra alkalmas igazán: gerillaharcra. (Ezt megtanulták a brit hódítók, nagy Szovjetunió legyőzhetetlennek hitt vöröskatonái is.) Gazdaság: Az utóbbi évtizedek megszállók (szovjetek) elleni harcai, majd a folyamatos törzsi-vallási háborúk következtében a gazdasági termelés tulajdonképpen megszűnt. Az ország bevételeinek nagyrésze kábítószertermelésből illetve mindenféle áruk csempészetéből származik. Mianmar (korábbi nevén Burma) után Afganisztán a világ legnagyobb ópiumtermelője. A máktermelést a Talibán is támogatja Az ország mezőgazdasági termelésre alkalmas völgyeiben főleg búzát, gyümülcsöket, diót termesztenek. A félnomád hegyi törzsek juhokat tenyésztenek. Van hagyományos, manufakturális textilipar, szőnyeg- és

bútorgyártás Afganisztán területén jelentős földgázmezők vannak, ezek egy részén folyik kitermelés, de 4 például a kőolajkészletek nagyrészt kiaknázatlanok. Szenet, rezet, vasércet bányásznak, többnyire kezdetleges módszerekkel, vannak drágakő- és féldrágakő-lelőhelyek. Államforma: Bizonytalan. Hivatalosan iszlám állam Az inkább ókori mint középkori viszonyok között élő falusi népesség fegyveres iszlám fundamentalista mozgalma, a Talibán kormányoz az ország nagyobb részén, az észak-keleti területeket az Északi Szövetség nevű ellenzéki (szintén iszlám) milícia tartja ellenőrzés alatt. Központi hatalom gyakorlatilag nem létezik, az országot a tálib vallási vezetők-hadurak, a mullahok irányítják. Államfő: Az ország első számú vezetője Mohammed Omár mullah, az "igazhítűek emírje". A titokzatos fővezér létezéséről csak ritka üzenetei révén szerezhet tudomást a világ. Mohammed Omár

még sosem nyilatkozott televízióban vagy újságban, de nyilvános eseményeken sem jelent meg. Saját népének is csak néhány kiválasztott tagja láthatta Annyit tudni róla, hogy harminckilenc év körüli, félszemű férfi. A Talibán: A vallási iskolákban (medreszékben) nevelkedett falusi "diákok" (ez a t álib szó jelentése) szélőségesen fundamentalista mozgalma. A Talibán ideológiáját, rendkívül szigorú erkölcsi és vallási elveit az iszlámnál is erősebben befolyásolták a pastu törzsi hagyományok. A vallási mozgalom fiataljait annak idején a pakisztáni titkosszolgálat illetve szaúdi gazdag fundamentalisták fegyverezték föl és képezték ki, illetve a képzés ma is folyik, bár Pakisztán egyre fenyegetőbbnek érzi egykori bábjait. A Talibán működése a környező iszlám és világi államokat is veszélyezteti, mivel menedéket, fegyvert és utánpótlást adnak a szomszédos államok kormányai ellen harcoló

terroristának. Részletesen: Mullahok: Tálib vallási vezetők és hadurak. Pastu nemzetiségűek, többnyire az iszlám tanításait is csak felületesen ismerik, inkább a törzsi hagyományok szerint irányítanak. Polgárháborúk: Afganisztán legújabb kori történelmét nehéz néhány szóban összefoglalni, leginkább tragikomikus akcióhorrornak nevezhetnénk. Az utóbbi három évtizedben több mint egymillió ember halt bele a folyamatos nemzetiségi és vallási villongásokba, puccsokba, árulásokba. Mindenki lő mindenkire, a fundamentalista akár a fundamentalistára, kommunista a kommunistára. A nyolcvanas években kétszer is előfordult, hogy a hivatalban lévő kormány miniszterei a kabinetülésen lőtték egymást. És ez még a viszonylag nyugalmasnak mondható kommunista időkben volt, azóta már nem számít szenzációnak a saját fővárosát ágyúzó 5 hadügymniniszter, vagy a köztársasági elnök és a miniszterelnök csapatainak

összecsapása. A tálibok győzelme óta ugyan alábbhagytak harcok, de így is szinte minden nap lőnek valahol, és az ellenzéki Északi Szövetség továbbra is hatalma alatt tartja az ország egy részét. Részletesen: Az Északi Szövetség: A Talibán ellen harcoló, egyébként szintén szunnita iszlám és szintén fundalmentalista mudzshedínek szövetsége. A szövetség tagjai jórészt tadzsik nemzetiségűek A tálibok az utóbbi években alaposan visszaszorították ellenfeleiket, ma már csak az ország néhány nehezen megközelíthető területén, illetve a tadzsikisztáni határhoz közeli völgyekben tartja magát a Szövetség. Becslések szerint körülbelül húszezer katonájuk van Az amerikai terrortámadás óta a Szövetség aktivizálta magát, már aznap éjjel lőtte Kabul repülőterét. A lázadók természetesen fölajánlották együttműködésüket az Egyesült Államoknak, a CNN-en egyre gyakrabban tűnik föl a Szövetség szóvivője. A múlt

héten érkezett hír szerint meghalt a szövetség vezére, Ahmed Sah Maszúd parancsnok. Pakisztán: Pakisztán területén él az "afgán nép", a pastu etnikum csaknem fele, pastuk földjét vágja ketté az afganisztáni-pakisztáni határ, amelyet az ezernyolcszázas években húzott meg a cári Oroszország és a brit birodalom. Pakisztán azóta a térség erős államává, nukleáris fegyverrel is rendelkező katonai hatalmává fejlődött. A muzulmán, de még "világi, azaz katonai kormányzás alatt álló Pakisztán régóta szeretné befolyását kiterjeszteni északi szomszédjára, éppen ezért fegyverezte föl, képezte ki és pénzelte annak idején a pastu nemzetiségű tálibokat. A Talibán szélsőséges fundamentalizm,usa azonban ma már a pakisztáni, török mintájú, katonia rezsimre is veszélyt jelent, hiszen támogatja a pakisztáni vezetés elleni terroristákat. A szomszédos ország valószínűleg ezért támogatja most az Egyesült

Államok terrorizmus ellenes fellépését. Romok, szegénység kábítószer Afganisztán gazdasága gyakorlatilag megszűnt az utóbbi évtizedekben. Persze, előtte sem volt túl erős: állattenyésztés, némi textilipar, gyümölcstermesztés. Van bőven földgáz és lenne olaj is, de a kitermelésre egyelőre nincsen pénz. Szinte az egyetlen jövedelmező tevékenység az ópium alapanyagául szolgáló mák termesztése: Afganisztán a világ második legnagyobb kábítószertermelő vidéke. 6 A polgárháború és a stupidabbnál stupidabb rezsimek gyakorlatilag nullára írták az amúgy is szegény ország gazdaságát. A tálibok erejéből csak néhány katonai építkezésre futotta eddig, meg egy sivatagi reptérre, hogy legyen hol felszállniuk a kábítószert szállító gépeknek. Kabulból eltüntették a valaha mindenütt jelenlevő kézifegyvereket, megjavítottak néhány utat és rendbehozták az elektromos hálózatot - igaz, 48-ból csupán 36 órát

üzemel. Egyelőre ez minden. Telefon nincs. A műholdas telefont csak bin Laden emberei és a kábítószercsempészek engedhetik meg maguknak. Két brit üzletember ugyan mobiltelefonhálózatot készül kiépíteni Kabul és Kandáhár környékén, de ez inkább a tálibok stratégiai kapcsolattartása célját fogja szolgálni. Mindeközben Kabulban 300 000 ember él a nemzetközi segélyszervezetek élelmiszer- és gyógyszerjuttatásaiból. A segélyszervezeteknek nagy szükségük lenne helyi női munkaerőre, de a tálibok ezt nem nézik jó szemmel: az egyik mullah engedélyezi, a másik megtiltja. Az afgánok közül sokak számára a kivándorolt családtagoktól, barátoktól érkező készpénz óriási segítséget jelentett - addig amíg az ENSZ és az USA szankciókat nem vezetett be. (A bin Laden-féle afrikai merényletek miatt.) A tálibokat a s zankciók kevéssé érdeklik, mert a csempészésből beszerzik, amire szükségük van. Mintha a h arcok és

a l étbizonytalanság nem volna elég, az országot harminc éve nem látott aszály sújtja. Azokat, akiket az összecsapások eddig nem űztek el a lakóhelyükről, most a szárazság kényszeríti ugyanerre. A nagyvárosokban a rossz minőségű ivóvíz miatt évről-évre visszatérő vendég a kolera. Az árak a fővárosban a helyiek többsége számára csillagászatiak: míg idén májusban egy állami alkalmazott mintegy 1713 forintnak megfelelő afganit, egy utcai árus 4739 F t-ot keresett, addig egy kiló cukor 157 f orintba, egy kiló birkahús 394 forintba, egy liter benzin 146 forintba került (10 000 afgani = 51,40 forint). A lakosság mindezek ellenére növekszik. Napjainkban körülbelül 27 millió afgán él az országban és a környező államok menekülttáboraiban. 1979-ben még csak 17 millióan voltak A természetes szaporulat évi 3,95% (bár ebbe a menekültek folyamatos hazatelepülése is beleértendő). Minden évben majdnem egymillió fővel

gyarapszik a lakosság legnagyobb részét kitevő 0-14 éves korosztály. Mivel az oktatás minimális, illetve a medreszékben jószerivel csak a Korán tanulmányozásában merül ki, tanulatlan, perspektívátlan, a szélsőségekre fogékony tizenévesekké cseperednek. Kitűnő emberanyag bármilyen katonaipolitikai erő számára 7 Árviszonyok Kabulban Néhány fogyasztási cikk ára az afgán fővárosban, 2000 májusában. 10 000 afgani = 51,40 forint 1 liter étolaj 285 Ft 1 kg tejpor 628 Ft 1 kg liszt 97 Ft 1 kg cukor 157 Ft 1 kg birkahús 394 Ft 1 kg alma 106 Ft 1 kg burgonya 37 Ft 1 liter benzin 146 Ft 1 liter dízelolaj 125 Ft kerékpár (kínai gyártmány) 18 500 Ft Keresetek: Állami hivatalnok 1 700 Ft/hó Utcai árus 4 700 Ft/hó Taxisofőr 28 550 Ft/hó Forrás: http://www.afghan-politicsorg Három évtized polgárháború Több mint egymillió halott, állandó harcok, etnikai és vallási ellentétek, puccsok, merényletek. Afganisztán utóbbi harminc

éve a terror története A fundamentilistánál mindig jön fundamentalistább, a rosszabbnál még rosszabb. Záhir király uralma Záhír király, aki 1933-ban lépett trónra, bölcsen távol tartotta Afganisztánt a második világháborútól. Miután a szomszédos indiai szubkontinensen 1947ben véget ért a brit uralom, az afgán nemzetgyűlés 1949 július 3-án semmisnek nyilvánította az 1893-as Durand-szerződést, ami folyamatos feszültségekhez vezetett a n em sokkal korábban létrejött Pakisztánnal. A szomszéd államban élő pastuk (afgánok) kikiáltották a 8 független Pastunisztánt, de a nemzetközi közösség nem ismerte el azt. Az ellentétek 1961-ben csaknem afgán-pakisztáni háborúhoz vezettek. A pakisztániak lezárták Afganisztánnal közös határszakaszukat, ezért az ország csak a Szovjetunió illetve Irán irányába kereskedhetett. Ez a szovjet-afgán gazdasági kapcsolatok elmélyüléséhez vezetett. Mohamend Daud herceg közjátéka

Az országát fokozatosan modernizáló uralkodó még 1953-ban Mohammed Daud herceget, unokaöccsét nevezte ki miniszterelnöknek. A kormányfő először az Egyesült Államok felé akart nyitni, ellensúlyozandó a térségben érvényesülő szovjet befolyást. Az afgán fegyvervásárlási szándékot azonban Washingtonban nem fogadták pozitívan, ezért a következő évben (1955) megújították a barátsági és együttműködési szerződést a Szovjetunióval. A hadsereget szovjet támogatással korszerűsítették, ami természetesen katonai tanácsadók jelenlétével járt együtt. A herceg óvatos lépéseket tett a társadalom modernizációja felé is: a nők 1959 óta tanulhattak az egyetemeken, munkát vállalhattak, a burqa viselése (az egész testet elfedő ruházatot kiegészítő csipkefátyol, amelyből csak a szemek látszanak ki) már nem volt kötelező. Záhir király 1963-ban leváltotta unokaöccsét. A pakisztániak csupán ez után oldották fel a

határzárlatot. A király engedélyezte a pártok működését Ebben az időben, 1965-ben alakult meg a kommunista párt, Afganisztáni Népi Demokratikus Párt (ANDP) néven. Nem volt egységes: a Khalk (Nép) frakció a pastukat, a Parcsam (Lobogó) a tadzsikokat tömörítette elsősorban. Mindkettő magát tekintette a legitim afgán kommunista pártnak, de a Khalk több támogatóval rendelkezett a hadseregben. 1976-ban egyesültek, ám az ellentétek továbbra is megmaradtak köztük, időnként véres leszámolásokhoz, s végső soron a szovjet invázióhoz vezetve. A herceg kommunista államcsínye A herceg nem nyugodott bele félreállításába és 1973. július 17-én a kommunisták segítségével puccsot hajtott végre. Eltörölte a m onarchiát és önmagát tette meg az Afgán Köztársaság elnökévé. Hét kommunista minisztert vett be kormányába A politikai ellenzék tagjait és a királyhoz hű tiszteket börtönbe vetette. Mohammed Hasim Majwandal ellenzéki

vezetőt halálra kínozták. Daud felmelegítette a pastunisztáni kérdést, hogy a többségi afganisztáni pastuk támogatását elnyerje. Emiatt kiéleződött a viszony Pakisztánnal A szomszédos ország 9 megkísérelt lázadást szítani uralma ellen, amihez a későbbi mudzsahedín vezéreket, Gulbuddin Hekmatjart és Ahmed Sah Maszúdot használták fel. Az 1975-ös kísérlet nem járt eredménnyel. 1975 mérföldkő Daud uralmának történetében, ugyanis abban az évben az elnök kitette a kommunistákat a kormányból, ezenkívül nyitott Irán és az Egyesült Államok felé. Nyugati szakemberek érkeztek az országba. Az afgán kommunisták úgy érezték, kicsúszik a kezükből az események irányítása. Miután Daudnak 1977-ben Moszkvában sikerült a szovjet pártfőtitkárral is összevesznie ("Nem azért vagyunk itt, hogy bárkitől is utasításokat fogadjunk el!" - csapta rá az ajtót állítólag az elképedt Brezsnyevre), csak idő

kérdése volt, hogy mikor távolítják el. A kommunista hatalomátvétel és következményei 1978 elején meggyilkolták az ANDP egyik alapítóját, Mir Akbar Khaibart. A Parcsam-frakció Daudot vádolta a tettel, aki erre lecsukatta vagy házi őrizetbe vétette a kommunisták vezetőit. Hafizullah Amin azonban - valószínűleg kommunista vagy szimpatizáns rendőröknek köszönhetően - otthonról zavartalanul szervezhette meg az államcsínyt. 1978 á prilis 27-én ugyanaz a kommunista Watandzsar páncélostábornok, aki 1973-ban Daudot juttatta hatalomra, rohamozta meg az elnöki palotát és az ellenálló Daudot családjával együtt lemészároltatta. A börtönök most a herceg híveivel teltek meg Taraki elnöksége A khalkista Núr Mohammed Taraki lett az új Afgán Demokratikus Köztársaság elnöke. A Parcsam-frakció vezetőit nagykövetekké nevezték ki, tulajdonképpen száműzték. Az afgán nemzeti zászlót vörösre cserélték. Számos fermánt

(rendelet) adtak ki a nők egyenjogúsításáról, a földreformról és a társadalom szekularizációjáról, ami a félfeudális, falusias országban óriási felháborodást keltett. Afganisztánban a mindenkori kormány hatalma sohasem terjedt ki száz százalékosan az elszigetelt, távoli területekre. A függetlenségnek és a fegyveres ellenállásnak nagy hagyománya van. A kommunisták intézkedései itt is, ott is felkelésekhez vezettek, amelyeket a k ormány durva terrorral igyekezett elnyomni. Ez azonban csak fokozta az ellenállást Eleinte csak szétszórt, gyengén felfegyverzett, ám lelkes vidéki csoportokból megszületett a mudzsahedín mozgalom, amely szent háborút, dzsihádot hirdetett a kommunisták ellen. 10 Dzsihád a kommunisták ellen A dzsihád a szovjet támogatók ellen is szólt: a heráti helyőrség fellázadt katonái a városban lakó szovjet katonatiszteket családjaikkal együtt legyilkolták, levágott fejeiket botokra tűzve

hurcolták körbe a településen. Taraki azonnal a szovjet szárazföldi erők bevetését kérte Ez elől a Kreml elzárkózott, jól tudva, hogy ezzel óriási bonyodalmat okozna és végleg a kommunisták ellen fordítaná az afgánokat. Ehelyett zászlóaljszintig szovjet tanácsadókat küldtek az afgán hadseregbe. Tarakiék fegyvereket, szovjet harci helikoptereket (személyzettel együtt), 300 000 tonna, az Egyesült Államoktól vásárolt búzát kaptak. A kabuli repülőteret 700, technikusoknak álcázott szovjet ejtőernyős védelme alá helyezték. Eközben a Khalk-frakción belül is folyt a hatalmi harc. Taraki jobbkeze, az 1978 március 28 óta miniszterelnök Hafizullah Amin eltávolítására törekedett. Taraki 1979 szeptember 14-én megkísérelte meggyilkoltatni Amint, de annak sikerült a hadügyminisztériumba menekülnie és átvette a hatalmat. Tarakit letartóztatták Október kilencedikén hivatalos közleményben tudatták, hogy a volt elnök

"hosszas betegség után elhunyt". A szovjet beavatkozás Aminnak nem sikerült megnyernie a szovjetek bizalmát. A kabuli KGB-misszió szerint uralma csak további erőszakhoz vezet. Az SzKP PB különbizottsága véleménye ehhez még azt is hozzátette, hogy Amin valószínűleg távolodni kíván a Szovjetuniótól, nem annyira amerikai, mint inkább regionális szövetségeseket keresve. Ez a kínai és a pakisztáni befolyás erősödését jelentette volna, sőt, az 1979-ben iszlám fundamentalista vezetés alá került Irán is szóba kerülhetett, mint a szovjet befolyás ellensúlya. Mindhárom lehetőség riasztóan hatott Moszkvára. Aminnak mennie kellett 79 novemberében a szovjet hadsereg egységei fokozatosan megszállták az ország stratégiai pontjait. A már év eleje óta szovjet kézben levő kabuli reptérre folyamatosan érkeztek a csapatok, köztük a KGB különleges egysége (a Szpecnaz) úgynevezett Alfa-csoportja. Amin megsejtette a v eszélyt,

mert Darulamánba húzódott vissza. December 27-én azonban, miközben északról 50 000 s zovjet katona özönlött be az országba, Amin palotáját megrohamozta az Alfa-csoport. A kommandósok azt a parancsot kapták, hogy mindenkit, aki az épületből kilép, lőjenek le. A parancsnok néhány emberével bement a palotába Végzett Aminnal, de megfeledkezett a tulajdon utasításáról. Túl hirtelen bukkant fel a bejáratnál 11 A Parcsam-frakció vezetője, Babrak Karmal jelentette be Taskentből (akkor Üzbég SzSzK) sugárzott rádióbeszédében, hogy átvette a hatalmat és baráti segítséget kért a Szovjetuniótól. A szovjet megszállás (1979-1989) A szovjet invázióval a Babrak Karmal vezette Parcsam-frakció került uralkodó helyzetbe. Ismét megváltoztatták a nemzeti zászlót. Mohammed Nadzsibullah átvette a titkosrendőrség vezetését. A frakcióharcokmégsem szűntek meg, sőt, időnként fegyveres összecsapásokhoz vezettek még magán a kormányon

belül is. 1982 nyarán lövöldözés tört ki az elnöki palotában, több minisztert halálos sebesülés ért. 1984-ben két miniszter kapott golyót egy kollégától. Egyikük meg is halt Eközben továbbra is ezrek sínylődtek a börtönökben. A mudzsahedínek támadásai egyre szervezettebbek és merészebbek lettek, jóllehet inkább rajtaütésekben és merényletekben tűntek ki. Az afgán kormányerők és a szovjet hadsereg a t ámadásokra terrorral válaszolt: a mudzsahedíneknek menedéket adó falvakat lerombolták. Saját veszteségeik csökkentése érdekében a lázadó csoportok uralta területeket nehézfegyverekkel vették tűz alá, tekintet nélkül a civil áldozatokra. Vegyi fegyvereket és napalmot is bevetettek a mudzsahedínek és falvaik ellen. Ez természetesen csak fokozta az afgánok elkeseredését Ráadásul az amerikai republikánus kormányzat 1981-es uralomra jutása után Pakisztánon keresztül áradt az utánpótlás a lázadókhoz. A szovjet

hadsereg létszáma a kezdeti ötvenezerről hamarosan több mint százhúszezerre duzzadt. Hiába Az ország alig 20-25 százalékát sikerült csak uralmuk alatt tartani, elsősorban a nagyvárosokat, a főútvonalakat, és más, stratégiai fontosságú területeket. A kezdetben sikereket elérő szovjet páncélozott harci helikoptereket 1986 végétől egyre jobban veszélyeztették a mudzsahedínek amerikai gyártmányú Stinger föld-levegő rakétái. Az afgán kormányhadsereg morálja mélypontra zuhant: az ismételt srozások ellenére az 1978-as 105 000 fős létszám a szökések és halálozások miatt 1987-re alig 20-30 000-re apadt. Velük szemben 150-250 ezer felkelő állt, de ezek sohasem voltak egységes irányítás alatt. Elsősorban területi, etnikai és vallási alapon szerveződtek csoportjaik. A szovjet vezetés 1986-ban megpróbálta az afgán kormányzatot "szalonképesebbé" tenni. Talán nem Nadzsibullahot, a titkosrendőrség gyűlölt

vezetőjét kellett volna a leváltott Karmal helyére emelni, bár az elkövetett szörnyűségek miatt valószínűleg mindegy volt, melyik 12 ANDP-tag áll az ország élén. A zászlót megint megváltoztatták A lázadóknak persze eszük ágában sem volt bármiféle kompromisszumot kötni. A pakisztáni Peshawarból vezetett hét mudzsahedin csoport 1985-ben szövetségre lépett egymással; egyértelművé tették, hogy céljuk a szovjetek távozása és az ANDP uralmának megdöntése. Hasonóan gondolkoztak az Irán által támogatott csoportok és a független mudzsahedín gerillák is. A nyolcvanas évek utolsó negyedében már rakétákkal lőtték a kormány és a szovjetek kezén levő területeket. Az ENSz közgyűlése 1980-1987 között minden ülésszakán elítélte a szovjet beavatkozást és követelte az idegen csapatok kivonását. 1981 f ebruár 11-én Genfben afgán-pakisztáni tárgyalások kezdődtek a rendezésről, de csak a Gorbacsov-érában, 1988.

május 15-én vezettek eredményre. A szovjet csapatokat 1989 f ebruár 15 dé li tizenkét óráig kivonták Afganisztánból. A megszállás mérlege: egymillió afgán halott, ötmillió menekült Az ország amúgy is szegényes infrastruktúrája jórészt megsemmisült. 13 500 szovjet katona esett el, mintegy 35 000 s ebesült meg. Az afganisztáni kirándulás évi 5 m illiárd rubeljébe került a Kremlnek. A kommunista rendszer agóniája A békemegállapodás szerint a mudzsahedínek politikai pártjainak képviselőit is be kellett volna venni a kormányzásba. A peshawari hetek azonban kinyilvánították, nem alkusznak Nadzsibullahhal. 1989 m ájusában emigráns kormányt alakítottak, élén Szibgatullah Modzsadidivel. Az országon belüli bázisról operáló felkelők közül ennek ellenére mintegy 50 000 hajlandó volt letenni a fegyvert. A mudzsahedínek táborán belül már ekkor megindult a hatalmi harc. Leginkább a pakisztáni titkosszolgálat támogatását

élvező fundamentalista vezér, a pastu Gulbuddin Hekmatjar tűnt ki harsány, "mindent vagy semmit" hozzáállásával. Emberei, a Hezb-i-Iszlámi (az Iszlám Pártja) fegyverrel is lesújtottak a rivális mudzsahedín csoportokra. Noha mindenki a kommunista rezsim gyors bukására számított, az a belső ellentétek ellenére is kitartott (1990 elején a hadügyminiszter puccsot kísérelt meg Nadzsibullah ellen, sikertelenül). A mudzsahedínek hiába próbálták meg nagy erőkkel bevenni Dzsalálábádot, a kormánycsapatok szívósan ellenálltak. 13 Bár szovjetek által hatalomra juttatott Nadzsibullah már a megszállók kivonulása óta nemzeti megbékélést sürgetett, nyilatkozataiban egyre többször hivatkozott a Koránra, sőt, amerikai közbenjárásért folyamodott, a mudzsahedínek támadásai nem lanyhultak. Ahmed Sah Maszúd, a mérsékelt Dzsámiát-i-Iszlámi tadzsik többségű szervezet katonai parancsnoka 1991 végére Észak-Afganisztán nagy

részét uralma alá vonta. A rendszer sorsát végül a Szovjetunió megszűnése pecsételte meg. 1992 január 1-től megszűntek mind az orosz, mind az amerikai fegyverszállítások. Áprilisában az üzbég Abdul Rasid Dosztam tábornok mintegy húsz MiGből álló légiflottájával és jelentős szárazföldi erőkkel átállt Maszúd oldalára Nadzsibullah hatalma összeomlott. Többször megpróbált külföldre menekülni, de csak a kabuli ENSZmisszióig sikerült eljutnia Itt élt négy éven át, míg nem a Kabulba bevonult tálibok fölakasztották. Hadurak egymás ellen - totális káosz A kommunista rezsim bukása után anarchia lett úrrá Afganisztánon. Elvben ugyan Szibgatullah Modzsadidi vezetésével létrejött egy átmeneti tanács, hatalma azonban Kabulban is csupán néhány kerületre korlátozódott. Hekmatjar, noha a felállítandó ideiglenes kormányban miniszterelnöki tisztet ajánlottak neki, nem volt hajlandó senkivel osztozni a hatalmon. Erős

iszlám diktatúrát akart, amelynek révén az országot regionális hatalommá fejlesztheti. Blokád alá vette Kabult, amit május elején Dosztam csapatainak sikerült feltörniük. Így eljuthattak az élelmiszerszállító konvojok a fővárosba, amelyben Ahmed Sah Maszúd, az újonnan kijelölt hadügyminiszter csapatai álltak. (Neki adta át Dosztam a kulcsfontosságú bagrami légitámaszpontot április közepén, ezáltal ellehetetlenítve Nadzsibullah további védekezését.) Kabulba azonban a kommunisták bukása után más mudzsahedin csoportok, köztük Hekmatjar emberei is bevonultak, így a városban mindennaposak voltak a csatározások, miközben Hekmatjar több negyedet is nehéztüzérséggel lövetett. Modzsadidi az előzetes megállapodásoknak megfelelően két hónap múlva kelletlenül bár, de átadta a hatalmat a tadzsik Burhanuddin Rabbaninak, a legnagyobb afgán párt, a Dzsámiát-iIszlámi vezetőjének. Figyeljünk a szereplők

nemzetiségére: Hekmatjar a pastu többség erős embere, Rabbani és Maszúd a második legnagyobb etnikai csoporthoz, a tadzsikokhoz tartozik, Dosztam üzbég. Mindannyian szunnita muzulmánok A palettát színesíti a másfél milliós hazara kisebbség milíciája, amely szintén bevonult Kabulba és nem fogadta el 14 Rabbani elnökségét. Ők síita muzulmánok, akiket a szintén síita Irán támogat Hekmatjartól függetlenül harcolnak a "kormány" csapataival. A következő évek megszegett egyezményekről, szövetséges-váltásokról és fokozódó anarchiáról szólnak. Rabbaninak sikerült magát elnökké választatnia, persze csupán a fegyveresek képviselőinek egy része, nem pedig a lakosság egésze által. Hekmatjar és a hazarák ezt nem nézték jó szemmel, ahogy Dosztam sem, s ezért valamennyien a t adzsik Rabbani és Maszúd által képviselt kormányhatalom ellen fordultak. Több, be nem tartott fegyverszünet is született, Hekmatjar

kétszer is kiharcolta magának a kormányfői posztot, sőt, sikerült kitúrnia legfőbb riválisát, Maszúdot is a hadügyminiszterségből. (Maszúd azért a hadügyminisztériumot vezető kilenctagú bizottság tagja maradhatott.) Mindenki mindenki ellen Amikor éppen nem volt miniszterelnök, Hekmatjar tüzérei rendszeresen lőtték a fővárost, természetesen a civil célpontokat is. Eközben az afganisztáni tadzsikok fegyverrel és kábítószerrel támogatták a volt szovjet köztársaság, Tadzsikisztán kommunistaellenes lázadóit. Tadzsikisztánban 25 000 fős orosz FÁK-haderő őrizte az afgán határt, repülőgépeik időről-időre megtámadtak észak-afgán területeket, de a konfliktus nem mélyült nemzetközivé. Dosztam északkeleten Üzbegisztán politikusaival és gengsztereivel épített ki jó kapcsolatokat. Hekmatjar pedig szintén kábítószer-kereskedelemből fedezte költségeit és továbbra is a pakisztáni titkosszolgálattól kapta a

támogatást. De már nem sokáig Eközben az emberek újra menekülni voltak kénytelenek a harcok sújtotta területekről. Mintegy negyvenezer kabuli áldozatról szólnak a jelentések 1992 é s 1995 között, nem beszélve az ország többi részéről. Tovább pusztult az ország szegényes infrastruktúrája 1994re teljesen egyértelművé vált, hogy az Afganisztánban szembenálló felek sem együttműködni, sem egymást végleg legyőzni nem képesek. Megjelennek a tálibok 1994-ben új erő bukkant fel az afgán polgárháborúban. A tálibok, azaz diákok (mozgalmukat a szó többes száma alapján Talibánnak nevezik) a pastuk által lakott területek vallásos iskoláiban (medresze) tanult fiatal fiúk. Szellemi vezetőik a tanulatlan falusi muzulmán papok, a mullahok. Fanatikus, a pastu szokásjogon és az iszlám törvényeken (sária) alapuló gondolkodásmódjukat a medreszékben, katonai ismereteiket a pakisztáni titkosszolgálat 15 kiképzőitől

sajátították el. Feladatul tűzték ki Afganisztán egyesítését, megtisztítását az ország romlását okozó mudzsahedínektől és minden, iszlámellenes jelenségtől. A tálibok 1994 novemberében a déli és keleti pastu falvakból kiindulva először Kandáhár városát foglalták el. Főhadiszállásukat azóta is a régi afgán fővárosban tartják Itt él vezetőjük, Mohammed Omár mullah is. 1995 februárjában már Kabul előtt álltak, de Maszúd csapatai visszavetették őket. Az északnyugati tadzsik erősség, Herát következett, amelyet amolyan hallgatólagos szövetségben rohantak le Hekmatjar és Dosztam erőivel. (Egymástól függetlenül, de egy időben indítottak támadást a kormányerők állásai ellen az ország különböző pontjain és Herátnál.) A Talibán azonban nem sokkal később egyértelművé tette, hogy nem közösködik a hadurakkal: elfoglalták Hekmatjar fő támaszpontját, Csaraszjabot. Hekmatjar gyakorlatilag megszűnt katonai

tényező lenni, a pakisztáni titkosszolgálat pedig már nem támogatta őt. Kénytelen volt a következő év júniusában békét kötni Rabbanival és újra miniszterelnök lett. A Talibán diadalútja A Talibán 1996 n yár végén megint rohamot indított Kabul ellen, s ezúttal bevette a várost. Rabbani, Maszúd és Hekmatjar elmenekült. A tálibok kirángatták Nadzsibullahot az ENSZmisszió területéről, összeverték, majd felakasztották A fővárosban is bevezették a még a fundamentalisták számára is értelmetlenül szigorú törvényeiket. Ugyanazon az őszön megkísérelték lerohanni a legerősebb hadúr, Dosztam északkeleti területeit is, de a Szalanghágónál és a S zalang-alagútnál visszavetették őket. Maszúd tavasszal megpróbálta visszavenni Kabult, de kudarcot vallott. A hazarák milíciája, Dosztam és Maszúd Rabbanival együtt felelevenítették a Nadzsibullahot 1992-ben megbuktató Északi Szövetséget, de már nem volt erejük

feltartóztatni a tálibokat. 1997 májusában Dosztam egyik tábornoka, Abdul Malik váratlanul átállt a Talibán oldalára és emiatt elesett az üzbég hadúr legfontosabb városa, az északi Mazár-i-Saríf. Malik néhány nap múlva a tálibok ellen fordult és kiszorította őket a városból. Mintegy kétezer foglyot megöletett Dosztam 1997-ben üzbég segítséggel visszatért és elűzte Malikot. Mazár-i-Saríf a következő augusztusban jutott a tálibok kezére. A hazarák központja, Bámiján 1999 t avaszán esett el Azóta Maszúd otthonát, a bevehetetlen Pandzssir-völgyet és néhány nehezen megközelíthető törzsi területet leszámítva a tálibok ellenőrzik Afganisztánt. Hekmatjar Iránba menekült, Dosztam a FÁK területére. Gyakorlatilag az egyetlen jelentős erő, mely ellenáll a táliboknak, 16 Ahmed Sah Maszúd mintegy húszezres hadserege, amely többszöri támadás ellen is sikerrel védi állásait. Maszúd parancsnok haláláról a múlt

héten érkeztek jelentések Arábia: nincs jelen és nincs jövő A binladenizmus magyarázatot kínál a szaúdi terrorista és a hozzá hasonlók létére és motivációjára. Hogy miért utálják arab az arab világban ennyire Amerikát, honnan származik e világban ennyire Amerikát, keserű gyűlölet. Elszakad attól az elmélettől, amely szerint honnan származik e keserű bár gyűlölet?" felháborítóak és igazolhatatlanok, valamilyen módon az "Miért utálják az a s zeptember 11-i terrortámadások ocsmányak, Egyesült Államok mégis "tehet róluk", vagy felelős bekövetkeztükért. Persze: kétségtelen, hogy vannak látványos okai az Amerikára zúduló gyűlöletnek, amikor arabok generációi nőttek fel úgy, hogy Izrael Amerikától vett F-16-osokról szórta rájuk a halált, hogy az izraeli katonák amerikai M-16-osokkal lőnek agyon kődobáló 12 éveseket, hogy Izrael kvázi gyarmatosító politikáját a palesztin

területeken amerikai adminisztrációk egész sora támogatta, legalább hallgatólagosan. Amikor az arab sajtó szinte másról sem ír, csak újabb amerikai légitámadásokról Irak ellen. Vélt és valós megaláztatásokról az arab világgal szemben. Viszont. Kevés szó esik arról, hogy az arab világ ma sok szempontból a Föld legszerencsétlenebb régiója. A sem "Az arab országok egyike demokrácia. Legtöbbjük gazdasága posvány, alattuk az sem demokrácia. Legtöbbjük emberi történelem egyik legnagyobb demográfiai bombája gazdasága posvány, alattuk ketyeg: a lakosság több mint fele (!) 35 év alatti. A Föld két az emberi történelem egyik leggyorsabban növekvő nemzete a palesztin és a szír; legnagyobb utóbbiak negyven százaléka (!) 15 évnél fiatalabb. Gigászi bombája ketyeg. Vezetőik gazdasági növekedés kellene ahhoz, hogy ennyi embernek válasza: munkát adjanak, és ez még az olajdollárok alatt roskadozó

bűnbakkeresés." (Palesztinával együtt) 20 arab ország egyike sejkségek mindegyikének sem sikerül - Szaúd-Arábia egy 17 demográfiai bezárkózás és főre jutó nemzeti összterméke az elmúlt húsz évben csaknem harmadára (!) csökkent. És bár az Arab Liga a világ egyik legnagyobb szabadkereskedelmi övezetét hozhatta volna létre, a belharcok miatt az arab világ, amely az ötvenes években gazdasági fejlettségét tekintve még egy szinten volt Délkelet-Ázsiával, ma már elmaradott régiónak számít. Az (illegitim) arab vezetők válasza erre a problémahalmazra a legtöbb helyen a bezárkózás, és a háborús, törzsi mentalitás fokozása. Szabad választások és szabad sajtó szinte sehol nincs a térségben. Ami van: bűnbakkeresés A pánarab neurózis: szerencsétlenségünkről csakis mások tehetnek, elsősorban Izrael és a Nyugat. Míg az elmúlt évszázad történelme ezt némileg alátámasztja, ritkán kerül kimondásra,

hogy az arab vezetők teljes erővel tüzelik ezt az össznépi siránkozást és bűnbakkeresést. Az általában mérsékeltnek tekintett egyiptomi sajtó szeptember 11-i óta folyamatosan azzal van tele, hogy a terrortámadás az izraeli titkosszolgálat műve volt. A válaszcsapás megkezdése óta kritikátlanul idézik a tálibok minden hazugságát, az Egyesült Államokat állítva be háborús bűnösnek. Beszámolójukban Kabul Drezdává válik, a kis hegyi ország vértengerré. Ki nevezi ki az egyiptomi lapok főszerkesztőit? A mérsékeltségéért magasztalt, Nyugat-barát egyiptomi elnök, Hoszni Mubarak. Vagy vegyük a talán legfontosabb arab országot, az iszlám őshazáját, Szaúd-Arábiát. A királyság az elmúlt húsz év népességrobbanása miatt komoly gazdasági gondokkal küzd, az uralkodó al-Szaúd-ház korrupciójáról pedig legendák keringenek. A szaúdiak önérzetét eközben mérhetetlenül sérti, hogy hazájuk valójában nagyon gyenge: nem

tud segíteni a palesztinokon, sőt még önnön védelmére is amerikai csapatokat vesz igénybe (Washington és Rijád szoros szövetségesek). 18 A rezsim válasza? Szaúd-Arábia az iszlám fundamentalizmus legnagyobb támogatója talán az egész "Az eredmény: felnő egy világon. Dollármilliárdokat (!) fordítanak a radikális és dühös, vallási fanatizmustól Nyugat-ellenes vahabizmus terjesztésére, olajdolláraikból fűtött nemzedék, amely a többek közt részesült a Talibán is. Az ötlet: a vallási iskolák, korrupt királyi mecsetek felszívják az elégedetlenkedők egy részét, az családnál csak a mögötte álló Allahtól való legitimáció pedig megkérdőjelezhetetlen. Az Egyesült Államokat gyűlöli eredmény: felnő egy dühös, vallási fanatizmustól fűtött jobban. " nemzedék, amely a korrupt királyi családnál csak a mögötte szaúdi álló Egyesült Államokat gyűlöli jobban. Oszama bin Laden Rijád

utcáin örvend a legnagyobb népszerűségnek. Vagy Irán. Bár etnikailag nem arab ország, problémái - és válaszai - igen hasonlóak: szorítsuk a tengerbe Izraelt, halál Amerikára, és pénz kofferszámra a Hezbollahnak. Figyelemelterelés A helyzet az, hogy az arab rezsimek nem tudnak mit kezdeni a szarral, amiben nyakig ülnek. Így hát bűnbakot keresnek. Megpróbálják elterelni a figyelmet önnön bénaságukról Izrael- és Amerika-ellenes propagandával, helyenként pedig az iszlám fundamentalizmus támogatásával polcolják fel roskadozó rendszerüket. Fiatal és kilátástalanságtól dühös népességük pedig kétféleképpen reagál: vagy szerez egy amerikai (ó, irónia!) vízumot és eltűnik az országból (össznépi betegség ez). Vagy pedig hátatfordít a szemétdombnak, amit apái és nagyapái összehoztak, és a vallásba menekül. Nem csoda, hogy a gazdaságilag kilátástalan időszakok mind fellendüléshez vezetnek az iszlámista szervezetek

tevékenységében. Egy jómódú alexandriai webprogramozó azt mondta nekem: reméli, hogy megéri a napot, amikor hazája, (a zsidó állammal először békét kötő) Egyiptom újra háborúba indul Izrael ellen. "Az életem adnám érte" - mondta Így gyártják futószalagon a "mérsékelt" arab rezsimek a bin Ladenek százait, ezreit. De jelentem, remény van. Katarban, egy apró olajsejkségben nemrég megalakult a térség első és egyetlen igazán szabad tévétársasága, az al-Dzsazíra. A tévé valódi politikai vitákat közvetít, valódi riportokat gyárt, a valóságról szól. A térségben mindenki ezt nézi A globalizáció lassan belopja a szabadságot is e reménytelen régióba. Jordánia királya, a NagyBritanniában tanult II Abdullah nemrég, a világon negyedikként, szabadkereskedelmi egyezményt kötött az Egyesült Államokkal. Bahreinben ez évben népszavazás döntött arról, 19 hogy a kis olajkirályság átalakul

alkotmányos monarchiává. Hamarosan Katar is követi példáját. Jövőjük még lehet, ha a jelenüket el is vették. 20