Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Bágyiné Bőre Erzsébet - Populizmus

POPULIZMUS Bevezetés Néhány ideológia esetén - szocializmus, liberalizmus, kommunizmus - az irodalom könyvtárnyi, addig a populizmus irodalma rendkívül szegényes. Kis túlzással azt mondhatjuk, hogy néhány történeti leíráson és két elméleti munkán (Margaret Canovan könyve a populizmusról, valamint Ionescu és Gellner szerkesztette tanulmányköteten) kívül semmi sem olvasható. Ennél fontosabb azonban az értelmezés problémája. Lehet-e azonosság a k elet- és középeurópai populizmusok, az orosz narodnyikok és a különböző típusú észak- és dél-amerikai populizmusok között? Isaiah Berlin rendkívül szellemesen "Hamupipőke-komplexusról" beszél a populizmussal kapcsolatban, tehát arról, hogy a király - ebben az esetben a kutató nem talál megfelelő méretű lábat, amely a definíció gyémántcipőjébe illenék. A populizmus ideológia, azaz politikai eszmerendszer, amely elsősorban a modernizációval küszködő

országokat jellemzi, de egyben mentalitás is, amely mindenütt, ahol politikai élet zajlik, fellelhető. A populista mentalitásra jellemző a népiség (amely legtöbbször nem jelent mást, mint a népre való örökös hivatkozást) és a népközeliség (amely leginkább szónoklatokban, nyelvi fordulatokban, népi bölcsességek idézésében, valamint a politikai viszonyulásban, politikai attitűdben fogható meg). Ennek alapján néhányan azt is megkérdőjelezik, hogy a populizmus egyáltalán ideológiának tekinthető-e, hiszen ezek az attitűdök, ez a mentalitás bármely politikai pártban megtalálható. Gazdsági populizmus A gazdasági populizmus olyan gazdaságpolitika, amelyet a legrövidebben ellen-Bokroscsomagnak nevezhetnénk. Jellegzetes jegyei: a költségvetési deficit növelése árán megnövelt vásárlóerő, a foglalkoztatottak egyes csoportjai - elsősorban a nagy érdekérvényesítő képességgel rendelkező szervezett dolgozók - bérének

emelése, árellenőrzés, az árdrágítás megakadályozása, a hazai vállalkozók és a kisvállalkozók támogatása, a gazdasági növekedés szorgalmazása akár az egyensúly rovására is, valamint népszerű intézményi reformok például földreform, államosítás - keresztülvitele. Ha a populista politika lényegét a gazdaságelmélet nyelvén fogalmazzuk meg, akkor olyan gazdaságpolitikaként jellemezhetjük, amely a gazdasági racionalitás szabályait és követelményeit figyelmen kívül hagyva kendőzetlenül az uralkodó elit politikai céljai szolgálatába állítja a gazdaságot. A cél a szavazók széles rétegei - a bérből és fizetésből élő városiak, a parasztok, a kisvállalkozók, a nyugdíjasok - támogatásának megszerzése. Ezért nem tartják nagy árnak a gazdaság lezüllesztését, tönkretételét, a modernizáció fékezését. Az osztogatás- fosztogatás a jövedelemelosztási korlátokat figyelmen kívül hagyók

manipulációja: a populista politika központi eleme. Természetesen a populista politikusok sem varázslók, hogy fölébe helyezhetnék magukat a gazdaság megkerülhetetlen törvényeinek. Tündöklésük ezért csak időleges. Az osztogatás csak addig tarthat, amíg van mit elosztani A populista politikába eleve be van programozva a kudarc és az összeomlás, amely a populista epizódokat rendre követni szokta. A bérek elszaladása először gyorsuló, később hiperinflációra vezet, a teljesítmények elmaradása - amely abból is következik, hogy az alacsony termelékenységű, elmaradott technikával dolgozó kisvállalkozókat és parasztokat részesítik előnyben. Ez rontja a makrogazdaság teljesítménymutatóit: csökken a GDP, visszaesik az export. Ez - a külföldi tőke elleni retorziókkal együtt - súlyos fizetésimérlegproblémákra vezet, megbomlik a külső egyensúly is. A populista újraelosztás kedvezményezettjei e politika bukása után

rendre rosszabb helyzetbe kerülnek, mint amilyenben annak előtte voltak. A gazdasági populizmus azonban ideig-óráig tartható, mert az előbb említett negatív következmények késleltetéssel jelentkeznek. A bérek, az infláció, a parasztok helyzete a populista rezsim bevezetésekor egy-két évig látványos javulást mutat, s csak azután következik be a gazdasági romlás. A rendszerváltó országokban sokan tartanak a populista kalandoktól, hiszen egyikükben másikukban (például a szovjet utódállamokban) ugyancsak jellemző a nemzeti kincseket kézben tartó oligarchia és az elnyomorodó tömegek ellentéte. Populista programokkal feltűnnek politikusok rendezettebb országokban is, ahol kisebb mértékben ugyan, de szintén fennállnak hasonló elosztási anomáliák. A hosszúra nyúlt kísérletezés a s zocializmussal azonban többé-kevésbé immunizálta az embereket a populizmus vírusa ellen, és ráébresztette a közép- és kelet-európai országok

lakóit arra, hogy politikai ígéretekből és ideológiákból nem lehet gazdasági virágzást varázsolni. A populizmus dogmatikája A populista ideológia kulcsproblémája a modernizáció és a polgárosodás. A populizmus azokban az országokban erős szellemi mozgalom, ahol az egymást követő szellemi mozgalmak nagy megrázkódást okoztak, vagy ahol éppen a modernizáció előtt állnak. A társadalom és az ideológiát termelő értelmiség egy része számára a modernizáció által létrejött társadalommodell nem elfogadható, mivel az átalakulás társadalmi költségei túlságosan magasnak tűnnek. A populizmus tehát egyaránt jelentkezhet a fejlett, az elmaradott vagy a fejlődő társadalmakban. A populizmus rendszerint az urbánus-rurális ellentét formáját ölti, s fontos eleme a modernizáció által megsemmisítésre ítélt tradicionális értékek és életmód védelme. A nemzetközi tőke (lásd: rabló tőke, harácsoló tőke, zsidótőke stb)

elleni fellépés is fontos elemei a populizmus érvrendszerének. A populizmus másik fontos jellemvonása az úgynevezett harmadikutasság. A harmadikutasság nem jelent mást ebben az esetben, mint egyik oldalról a modernizáció kapitalista módjának, az ipari privatizációnak az elutasítását, másrészt a modernizáció szocialista modelljének a megkérdőjelezését. A populizmus hivatkozási alapja a nép, az alsó néprétegek, a kisember, a paraszt, a munkás, szemben a nagy hatalmú (gyakran idegen) tőkével, a politikával és a manipuláló médiával. A populizmus mind a gazdaságban, mind pedig a politikában - szemben az elit vezényelte társadalommal - a részvétel mellett foglal állást. Antikapitalizmusát, piacellenességét is ez magyarázza. Nem kedveli, ha a gazdaságot az ipari, a kereskedelmi és pénztőke irányítja, s ha a termelő és a fogyasztó közé beépül a közvetítő kereskedelem ("lánckereskedelem"). A

parlamentáris rendszernél sokkal jobban kedveli a direkt demokrácia formáit (referendum, népi kezdeményezés, népgyűlés stb.) Néhány megközelítési mód Roger Scruton szerint a populista a politikai problémák megoldásának módját az emberek akaratára, vágyaira való hivatkozásban látja, s úgy véli, hogy az emberek ösztönei és reakciói megfelelő útmutatót jelentenek az államférfi számára, mindenesetre megfelelőbbet, mint az elméleti konstrukció. Margaret Canovan az eddigi definiciós kísérleteket csoportosította, s a következő hét megközelítést találta: 1. A populizmus a szocializmus egyik típusa, amely az elmaradott paraszti országokban jelentkezik, s szembekerül a modernizáció problémáival. 2. A rurális kisemberek ideológiája, akiket veszélyeztet az ipar és a finánctőke 3. A populizmus rurális mozgalom, amely veszélyeztetve érzi a t radicionális értékeket a változó világban. 4. A populizmus az a hit, amely

szerint a többségi vélemény nem juthat felszínre az elitista minoritás aknamunkája miatt. 5. Az a mozgalom vagy ideológia, amely szerint az erény (virtue) a többséget alkotó egyszerű emberekben rejlik, valamint az ő kollektív tradícióikban. 6. A populizmus az az ideológia, amely szerint az emberek akarata feljebbvaló minden más értéknél. 7. Az a politikai mozgalom, amelyet a városi munkásosztály és a parasztság tömegei támogatnak, de nem ezen társadalmi csoportok szervezeti hatalmának megnyilvánulásai. A populizmus a mai nyugat-európai országokban nem játszik lényeges szerepet, és az amerikai kontinensen is jelentősen visszavonult. Nem így Magyarországon és a környező országokban. Az 1989-es "refolúció" (ahogy Timothy Garton Ash - a reform és a r evolúció szavakból alkotott szóösszetétellel - nevezte az eseményeket) után a magyar népi mozgalom örököseként tovább élő szellemi mozgalom a kormánypárt egyik

meghatározó csoportját alkotta, így a mozgalom politikai jelentőségre tett szert. A kommunizmus bukása után újabb kísértet dúlja fel Európát, a populizmus. A jelenséggel, függetlenül a jólét szintjétől és a konszolidáció fokától, sok országban találkozhatunk. A populizmus hatása nemcsak Közép- és Kelet-Európában növekszik, hanem Európa nyugati részén is. Európa úgy tesz, mintha meglepődött volna a populizmus mostani sikereitől, különösen az olyan helyeken, amelyeket, úgy tűnt, erős kézzel uraltak a demokraták. A közelmúlt franciaországi választásai megmutatták, hogy minden öt franciából egy kész a populista Jean Marie Le Pent helyezni a végrehajtó hierarchia élére. A multikulturális Hollandiában Pim Fortuyn meggyilkolása viszont több rokonszenvet szerzett a pártjának, mint amennyije annak a szerencsétlen esemény előtt volt. Ausztriában Haider előretörését a kontinens különböző részeiről érkezett,

többé-kevésbé leplezett figyelmeztetések sem tudták megakadályozni, mostanra pedig úgy tűnik, hogy a világ megnyugodott. Oroszországban úgy tűnt, hogy a populizmus lehanyatlott, miután Vladimir Zsirinovszkijnak nem sikerült valami nagy dolgot elérnie az elnökválasztásokon, de az új elnök, Putyin, a Jelcin-idők populizmusától eltérő arculatú populizmust mutat fel. Populizmus különböző korokban és országokban Amerika A XIX. századi amerikai populizmus kulturális hátterének a farmer tradíciót tekinthető, mely a középnyugati területeket benépesítő első telepesek küzdelmes életével és munkájával vette kezdetét. Ők dicsőítették a vidéki életet, és kijelentették, hogy a nemzet mindenekelőtt a farmergazdaságnak köszönheti jólétét. A fellendült populista mozgalom kétségbeesett válasz volt a polgárháborút követően fellendült gazdaság hirtelen hanyatlására. Politikai szövetség alakult ki amelyben a

legkülönbözőbb csoportok nyújtottak egymásnak kezet. 1887-ben megalakult az Országos Farmerszövetség és ezzel elindult a populizmus politikai érdekképviseletének megszervezése. Kiállt az inflációs politika, a trösztök és a monopóliumok megtörése mellett, megragadta a kisembereket, akik úgy érezték, hogy egyre inkább áldozataivá válnak a k eleti-parti finánckapitalizmusnak: a nagy bankoknak, a nagytőkének. Úgy tartották, hogy értéktermelés mindenekelőtt a földből és a farmergazdálkodásból származik, és ez a meggazdagodás egyetlen becsületes útja. A szervezet vezetői: Macune, Donelly, az állami korrupció és igazságtalanság bírálatával, valamint az általános erkölcsi hanyatlás felemlegetésével nyerték meg közönségüket. Két társadalmi csoportot különböztettek meg: a rablókét és a kirablottakét illetve a milliomosokét és földönfutókét. A populizmus ideológusai hajlottak arra, hogy

társadalomszemléletükben a történelem egészét egyetlen nagy összeesküvésként fogják fel, amelyből minden földi igazságtalanság fakad. 1892-ben a farmerek megalapítják a N éppártot (Peoples Party) mint politikai szervezetet. Ebben a populista mozgalomban a nők is szokatlanul nagy szerepet játszottak. A Néppárt végül a nagy programpontjaival bekerült a nagypolitikába, s így a populista lázadás szelleme lassan lehanyatlott. Programpontjai nagy részét a k ét nagy párt a D emokrata és Republikánus elorozta és saját programjába beépítette, így hosszú távon mégis bizonyos hatást gyakorolhatott az országos politikára a Néppárt. A populisták szerint a hatalom természeténél fogva agresszív, áldozatául esik neki a szabadság is ha nem őrködnek felette éberen. Az állammal egyedül a független polgár tud szembeszállni. Kisebb és jobban ellenőrizhető államot akartak Gyanakvással kisérték az értelmiség felemelkedését,

mert egy új pénzügyi elitet láttak benne. Másrészt viszont éppen az állam gazdasági hatalmának kiterjesztésétől, a vasúti közlekedés, telefon államosításától a progresszív adórendszer bevezetésétől remélték a nagytőke korlátozását. Az egyén gazdasági függetlenségét követelték, de egyúttal kitartottak az egyenlőségre törekvő társadalom víziója mellett. Szerintük senki se legyen elég erős ahhoz, hogy hatalmával visszaélhessen, másrészt senki se legyen olyan gyenge, hogy áldozatául essen a hatalmasságoknak. A populisták értelmiség és elitellenesek voltak. Szemük előtt a régi korok idealizált erkölcsének eszménye lebegett. Egyszerre akarták élvezni az iparosodás és egy morálisan igazságos társadalmi rend előnyeit. Egyszerre volt viszont kirekesztő mozgalom is, mivel demagóg, antiszemita nézeteket is hirdetett, és hajlamossá vált a bűnbakkereső szemléletre. Egyszerre kárhoztatták a Rotschildokat és a

kínai bevándorolt munkásokat is. Lángra gyúlásai nem véletlenül függtek össze a masszív bevándorlással. A mozgalomból a kétségbeesett és magát becsapottnak érző vállalkozó kétségbeesése is kihallatszott, és nem véletlenül kötődött az elégedetlen ipari munkássághoz és a déli agrármozgalmakhoz. Egyesek szerint a populizmus válasz volt a nagyvárosi forradalomra, a gyors urbanizációra a vidék és a város, a Kelet és a Nyugat közötti összecsapásra. A mozgalom több társadalmi osztályból toborozta híveit, élén mindig egy karizmatikus személyiség állott. A kutatók körében elfogadott az a vélemény Hogy az amerikai populizmus arra irányult, hogy az állam nagyobb szerepet vállaljon a társadalmi és gazdasági életben és a mozgalom egészében véve az amerikai demokratikus reformtradíció keretei között maradt. Argentína A latin-amerikai, kivált az Argentín populizmus sokkal erősebb, kiterjedtebb és tartósabb volt,

mint az amerikai megfelelője. A társadalmi kérdés és megoldása, az integráció, szerves részévé vált az argentínai populizmus programjának. A társadalmi integráció követelése létfontosságú volt a XX. századi populisták szemében, mivel egyszerre fejezték ki benne a szervezett társadalom iránti vágyukat és a társadalmi kérdés megoldása melletti elkötelezettségüket. Ígértek vele népi részvételt az ország irányításában és kínáltak győzelmi stratégiát a békés hatalomra kerülésről ábrándozó reformköröknek. A gondolat képviselői nem csak az oligarchikus kormányzást utasították el, hanem a reformista középút jegyében a társadalmi forradalmat is. A populisták elszánt, beavatkozó államot követeltek, amelyről feltételezték, hogy elvégezné a gyarmati és modern hagyományok összebékítésének feladatát. Románia Romániában a populizmus helyzete merőben különbözik a kontinens többi részén levő

helyzettől. 1989-től Romániában négy általános parlamenti és elnökválasztás volt, két váltakozó kormány, de a populizmus megmaradt uralmon. 1990-ben a posztkommunista világ legerősebb populista szervezete, a Nemzeti Megmentési Front a szavazatok 66%-át, jelöltje, Ion Iliescu pedig 85 %-át kapta. 1996 novemberében, amikor úgy tűnt, hogy a populizmus ideje lehanyatlott, a Romániai Demokratikus Konvenció lényegében populista programmal jutott hatalomra. Hogy legyőzhesse Iliescu populista pártját (FSN/FDSR/PDSR), a Konvenció szintén populista jellegű programmal jelentkezett a választásokon, számtalan, a tömeg kedvére való dolgot ígérve, amit azonban utólag sem teljesített. A 2000-es választásokon a mérsékelten populista Iliescu a szélsőségesen populista Corneliu Vadim Tudorral folytatott második fordulóbeli vita után került újra hatalomra, és a populista PSD a pragmatizmus álarca alatt alakította újra önmagát, de nem képes

másra, mint hogy kielégítse az oligarchia és a klientúra igényeit. 1989 decemberében a népi demokráciáról áttértek a demokratikus populizmusra. Ez utóbbi fogalom be nem teljesedett demokráciát jelent, amelyben sem a gazdasági, sem a p olitikai reformok nem valósultak meg. Lépten-nyomon ennek bizonyítékaiba ütközünk A legszemetszúróbb a szegénység és a mamutvállalatok életben tartása a költségvetésből kiutalt támogatással. Az alkotmány reformjának szükségességéről folyó mostani vita, a jogállam félfikció jellege, mely a korrupciónak olyan szintjét termelte ki, amelyet szinte lehetetlen legyőzni - mind olyan bizonyíték, amit az idegenek is kezdenek látni. Nem véletlen, hogy majdnem minden héten jön a f igyelmeztetés egyes kormányzati és nem kormányzati nemzetközi szervezetek, befektető-csoportok részéről a korrupció megfékezésére. Mindennek a teteje, hogy a populisták is azt állítják, harcolnak a korrupció

ellen. Hogy vége legyen a demokratikus populizmusnak az kell, hogy egy olyan politikai erő kerüljön hatalomra, amely a mandátum elejétől a következő választási hadjáratig a reformok radikális megvalósításának szentelje magát. Ha az eddig hatalmon levő erők (FSN/PDSR/PSD és CDR, valamint különböző korszakbeli szövetségeseik) kormányprogramjai tartalmaztak is a demokratikus és gazdasági reformra vonatkozó elemeket, megvizsgálva a választói hadjáratban tett ígéreteik, a társadalmi nyomás, a klientúra érdekei és a konkrét politikák eredménye közti arányt, arra a k övetkeztetésre jutunk, hogy Románia egyetlen pillanatig sem szabadult meg a populizmus uralmától. A populizmus –ahogy már említettem- létezik a gazdaságilag fejlett és politikailag kiegyensúlyozott országokban is. Azokban még lehet korlátozni, visszaszorítani, ellenőrizni, de Romániában a baloldali populizmust a koalíció heterogén populizmusa váltotta fel, ami

után ismét visszatértek a baloldali populizmushoz, mindezt egy olyan populizmus befolyása alatt, amely összefonja a szélsőbal és a szélsőjobb témáit és gesztusait. A populizmus folyamatos hatalmon való tartása Romániában, a pártok viszonylagos ellenállása a történelmi kopásnak a tömegek hihetetlen felejtő képességének köszönhető. Néhány másodlagos modernizációs eredmény (a hűtőszekrénytől az internetig) ellenére, nem múlt el az emberek felett a tömegek korszaka. A tömegek már nem emlékeznek, a fiataloknak pedig, akik nem élték át azt a korszakot nincs meg a szükséges intellektuális és erkölcsi képességük arra, hogy megértsék az 1989-ben összeomlott kommunizmus természetét, amiből következik a kommunizmus utáni szörnyűséges nosztalgia és/vagy a demokráciához való nem alkalmazkodás. Egyes populista politikusok cinikusan felhasználják ezeket a lelki torzulásokat a szavazatok megnyerése érdekében. Ahogy a

kommunizmus esetében is történt, amelynek a kísértete egy évszázadon keresztül dúlta a térséget, bár úgy tűnt, hogy semmi esélye sincs Romániában vagy más országokban, végül azonban évtizedekre megállapodott itt. Ha a populizmus kísértete még sokáig dúl, a többség hinni fog az illúzióban, abban, hogy minden rosszért, ami vele történik a liberális demokrácia és a kapitalizmus a hibás. A Románia körüli külső nyomások - a NATO-ba és az EU-ba való integrálódástól a globalizálásig - megváltoztathatják az erőviszonyokat a populista erők hátrányára. Magyarország Még ha a populizmusnak majdnem biztos receptje van is a hatalom megszerzésére, nincsenek megoldásai annak megőrzésére. Látszott ez Magyarországon, ahol a populizmusra újra áttért Orbán Viktor nem tudta megakadályozni a szocialisták és a l iberális-demokraták szövetségének újbóli hatalomra kerülését. Hazánkban a nagy pártok helyzete is

rendkívül kényes, noha mindkettő növelte támogatottságát. Az MSZP megszerezte az első helyet, egymillióval több szavazatot kapott, mint 1998-ban, és majdnem 600 ezerrel többet, mint 1994-ben. A szocialisták azonban még mindig ott erősek, ahol eredeti bázisuk van: a szocialista nagyipar egykori fellegváraiban. A szavazattöbbletet elsősorban olyan városokban szerezték, melyeket a Fidesz-kormány kiéheztetéssel büntetett amiatt, hogy 1998 őszén volt merszük ellenzéki önkormányzatot választani. Ehhez jött néhány kormánypárti kézen lévő város, ahol a helyi Fidesz-vezetők annyira szemérmetlenül loptak és fosztogattak, hogy saját választóik is jobbnak látták leváltani őket. Ezek átmeneti, újra elveszíthető nyereségek Nem feledtethetik, hogy az MSZP alig van jelen az ország leggyorsabban modernizálódó nyugati megyéiben és a fiatal szavazók között. Ha a Fidesz a jövőben csak egy kicsit visszafogja arroganciáját, az MSZP-t az

a veszély fenyegeti, hogy 2006 után több ciklusra ellenzékbe szorul. A Fidesz állapota is bizonytalan. Veresége ellenére látványos sikert aratott a v álasztásokon, közel került ahhoz, hogy maga mögé utasítsa az MSZP-t, és végül csak egy hajszállal maradt le mögötte. Megmutatta, hogy lelkes és jól mozgósítható hívei vannak, akik Orbán felszólítására százezrével lepik el a k öztereket, szórólapokat osztogatnak, mindent megtesznek környezetük befolyásolására. Megmutatta, hogy az utca, az iskolák és a templomok mozgósításával - s persze a közmédia, meg olykor a közhivatalok támogatásával képes megfordítani a közhangulat áramlásirányát. A tétova szocialistákkal szemben erőt mutatott, és erősnek érzi magát. De sikere kétélű Az volt a fő erőssége, hogy egyszerre tudta megszólítani a tradicionális jobboldalt és a feltörekvő, modernizálódó rétegeket. Most először vált láthatóvá, hogy könnyen beszorulhat

a kisvárosias-falusias vidék pártjának szerepébe. A két választási forduló közti kampányának legfeltűnőbb szereplői nagyvárosi fiatalok voltak, akik csillogó szemmel hallgatták Orbánt, habozás nélkül elhitték neki, hogy az MSZP és az SZDSZ az idegen nagytőke prédájává tenné az országot, hogy a baloldal a családot, a hazát, a jövőt fenyegeti. Tagadhatatlanul aggasztó, hogy iskolázott, fiatal emberek mint valami popsztárt imádják vezérüket, és erős hittel ismételgetik a tőle hallottakat. Aggasztó, hogy ezeket a fiatalokat a másik oldaltól való félelem és az iránta táplált gyűlölet érzéseivel lehet mozgásba hozni. A választási fordulatot a felhívással érték el, hogy mindenki vigyen magával még egy embert, nagyon egyenlőtlen visszhangra talált. Budapesten mindössze 0,7 százalékkal nőtt a részvétel, a megyei jogú városokban 1,9 százalékkal, míg országosan 2,98 százalékkal. A Fidesz nem szokványos

ellenzéki szerepre készült. Hívei a mai napig nem értik, hogy övék volt az utca, őket visszhangozta az állami média, értük prédikáltak a templomok szószékeiről, és elorozhatták tőlük a győzelmet. Magukat tekintették győztesnek, és azt várták/várják a pártjuktól, hogy ennek megfelelően viselkedjenek. Az önkormányzati választásokig így is történt, amivel sikereket értek el. Nem szerezte meg Budapestet, s a kormánypártok jó választási együttműködése a kezén lévő vidéki nagyvárosok közül is megfosztották néhánytól. Talán beéri azzal, hogy az arrogáns, támadó hangnemet diszkrét jó módorra cseréli anélkül, hogy politikájának lényegén változtatna. A minta ismerős: ezzel kísérletezett az MDF a Békejobb idején, és most megint ezt vette elő. Ha a kormány a konfliktuskerülés és osztogatás útját választaná, akkor ennyi elegendő is volna a következő választás kényelmes megnyeréséhez. Mivel azonban a

k ormány nem kerülheti meg az alkotmányos jogállam konszolidálásának feladatát, a Fidesznek nagy szüksége lesz az alapos önvizsgálatra. Orbánék választását döntően befolyásolta, hogy alkalom nyílt számukra az MDF üresen hagyott helyének betöltésére. De a fordulat érzelmileg és világnézetileg jól elő volt készítve Azokat, akik a Fidesz-vezetés 1991 és 93 közt lezajlott szakadása után a párt élén maradtak, egy közös életérzés fűzi egymáshoz. Ennek az érzésnek a lényege az, hogy Magyarországon már le vannak osztva a lapok, hiába van az országnak rendszerváltó kormánya, hiába a rendszerváltó pártok csaknem 90 százalékos parlamenti többsége, a gazdasági elit mégis elsősorban a régi nómenklatúrából kerül ki. Ez a tapasztalat minden demokratikus pártot nehéz kérdések elé állított. A Fidesz-vezetők számára azonban nemcsak politikai problémát, hanem azon túl személyes problémát is jelentett. Magukat

érezték kívülállónak, a versenyből eleve kirekesztettnek. Úgy érezték, hogy a törvények és játékszabályok a már bent lévőknek kedveznek, aki tiszteletben tartja őket, mindörökre kívül marad. És valószínűleg őszintén hitték, hogy azok, akik korábbi politikai hatalmukat most gazdasági hatalomra váltják át, a bukott rendszer örökösei, míg a velük szemben felsorakozó kívülállók: maga az ország. Ez erkölcsi igazolást adott a jogi cinizmusra. A Fidesz 1993-ban végképp azoknak a pártja lett, akik sok pénzt akarnak csinálni, kívülről betörve a gazdasági hatalom birtokosai közé, méghozzá azzal az öntudattal, hogy nyugodt lélekkel vállalhatják a sikerhez szükséges gátlástalanságot, hiszen ők az ország. Ebből így egy Berlusconi-stílusú, nagyvárosi populizmus kerekedik ki, mely a pénz, a média és a politika összefonódásán alapul, megveti a jogot, a szokásokat és az önmérsékletet, s a hagyományos elitek

ellen mozgósítja a választókat. A párhuzam nem mai keletű, de ma már teljesen nyilvánvaló. "Hajrá Magyarország, hajrá magyarok", kiálltja Orbán, és megalakítja Forza Ungheriát. Ennyi azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy a Fidesz 1998-ban megszerezze, 2002-ben pedig kis híján megtartsa a kormányhatalmat. A magyarországi jobboldalt a harmadik köztársaság létrejötte óta egy súlyos szervi probléma kíséri. A jobboldali szavazók közt van két számottevő kör, melyekkel az alkotmányos demokráciát elfogadó politika nem tud mit kezdeni. Az egyik a teljes választóközönség mintegy tíz százalékát teszi ki, falusi öntudatú, politikai gondolatvilágát az "Isten, Haza, Család" fejezi ki. Az első három választáson a kisgazdapártra szavazott. A másik kör nagyságát nehéz pontosan felmérni, az alsó határt a MIÉP mindenkori tábora adja, a felső határ attól függ, hogy mennyire éles a lelki választóvonal a

radikális, posztfasiszta jobboldal és a mérsékeltebb, de a hagyományos antiszemitizmustól nem mentes, úrias jobboldal között. Öt-tíz százalékot ez a kör is kitesz Innen adódik a kormányképes jobboldal örök dilemmája: vagy megpróbálja ellenőrzése alá vonni ezt a 15-20 százalékot, s akkor esélye lehet rá, hogy egymaga alakítson kormányt, de könnyen a politikai szélsőségek foglyává válik - vagy lemond a kisgazda és miépes érzelmű szavazók támogatásáról, de akkor nagy valószínűséggel csak a másik oldalon lévő erőkkel koalícióban alakíthat kormányt. Antall az MDF, a kereszténydemokraták és a kisgazdák koalícióját választotta a nagykoalíció helyett, ez az országnak a k árpótlási törvény máig ható következményeibe, az MDF-nek a soha ki nem hevert 1994-es vereségbe került. Orbán a j obboldali pártok felszeletelését s a m aradék egyetlen pártszövetségben való egyesítését tűzte ki célul. Ehhez persze

nem volt elég a Fidesztől jobbra lévő pártok bedarálása, az is kellett hozzá, hogy a jobboldali szavazók magukra ismerjenek a Fideszben. Az egykori antiklerikális és antinacionalista pártnak látványosan azonosulnia kellett a hagyományos jobboldal eszméivel és szimbólumaival. Ez az átváltozás már instrumentálisabb volt, mint az, amikor a Fideszvezetők felismerték magukban a konc közeléből távoltartott vállalkozót, de szintén adva voltak hozzá az érzelmi előfeltételek. Az outsider öntudat könnyen perdült át jobboldali antikommunizmusba, hiszen a zárt "elit", melyet a kívülállók szét akartak verni, a kommunista múlthoz kötődött, a befelé törekvők pedig az országgal azonosították magukat. Innen akadálytalanul el lehetett jutni odáig, hogy az ország identitása azonos a szovjet megszállás előttivel, s hogy a politikai küzdelem nem a magyar társadalomnak felkínált eszmék és programok közt zajlik, hanem a

magyarság és az idegenek között. Nem volt szükségszerű megtenni ezt az utat, de nehéz sem volt. A Fidesz-MPP-nek Bokros Lajos kézzel fogható eredményeket hozott. Kétszer is választásokat nyert a pártnak. Bokros Lajos egykor a Fidesz gazdasági tanácsadói közé tartozott, akkor, amikor a párt még nem vette fel keresztnévként az "MPP"-t, és igényt tartott minden szociálliberális gondolkodású szakértő véleményére. Ekkor még a párt és vezérkara pontosan tisztában volt azzal, hogy a magyar gazdaság 1992 őszétől megcsúszott, és 1993-94ben rákerült arra a p ályára, amely az adósságnövekedés újbóli felpörgésén keresztül katasztrofális kimenetellel fenyegette az országot. Ezzel az ismerettel felvértezve bírálta már 1994 nyarán az alakuló Horn-kormányt Kövér László frakcióvezetőként, a kormányprogram vitájában. A bemutatott gazdaságstabilizációs programot "tárgyalási alapnak" elfogadta, de

kifogásolta, hogy a kitűzött célokhoz képest legyöngítették az eszközrendszert. Az 1994-es parlamentben a kicsinyke frakcióvá zsugorodott Fidesznek a gazdasági kiigazítás sürgetése meglehetősen kapóra jött. Hiszen ezen a tematizáción keresztül tudta bizonyítani a nemzet egészéért vállalt felelősségét, és így a maga fontosságát. Ezt a vonalat folytatták az 1994. évi őszi pótköltségvetés vitájában is, amikor Urbán László sajnálatát fejezte ki, amiért a kormányon belüli érdekütközések következtében "a maradék csomagnak (.) egyensúlyjavító szempontból már csak nagyon korlátozott haszna van". Ugyancsak ő hangoztatta az 1995 évi költségvetés vitája során is, hogy vissza kell fogni a költségvetésből finanszírozott fogyasztást, beleértve a n yugdíjkifizetéseket, az egészségügybe és az oktatásba pedig egyre nagyobb arányban kell magánpénzeket bevonni. Pokorni Zoltán még 1995. március

6-án is (a Bokros-csomagot március 12-én jelentették be) Békesi László kemény gazdaságkiigazító csomagját kérte számon a n ehéz döntések meghozatalát halogató Horn Gyulán. Sőt, Orbán Viktor még tíz nappal később is igen határozottan kiállt a stabilizációs csomag mellett, ekként nyilatkozva a Magyar Hírlapban április 23-án megjelent interjújában: "Valóságos gazdasági közegben kell megvalósítanunk a fenntartható fejlődés programját, s ezért szükség van megszorításokra." Ám ezzel véget is ért ez a korszak, ezt követően a Fidesz-vezérkar mindent elkövetett, hogy - sok más egyébbel együtt - ez is kitörlődjön a társadalom emlékezetéből. Amikor a Fidesz rájött, hogy politikai tőkét lehet kovácsolni abból, ha elszakadnak a társadalom egészének hosszú távú érdekképviseletétől, akkor a pillanatnyilag vesztes pozíciójára helyezkedett, és támadást indított a "népnyúzó"

szociálliberális kormány ellen. Nem kétséges, hogy az ország súlyos fizetésképtelenségének elkerüléséért komoly áldozatokat kellett hozni, s mivel ezt a szocialista vezetésű kabinet rosszul kommunikálta, az országos ügyekben kevésbé jártas, vesztes tömegek indulataira lehetett politikát építeni. A Bokros-csomag ezen a platformon rántotta össze az akkori ellenzéki erőket, amelyek közül mindinkább a Fidesz került vezető pozícióba. A Bokros-csomag szükségessége és előzményei A magyar gazdaság útja a központosított tervgazdaságtól a piacgazdaságig több olyan jellegzetességet mutat, amelyek - az alapvető hasonlóságok mellett - megkülönböztetik a többi posztszocialista országtól. A teljesség igénye nélkül emelek ki négy fontos vonást A magyar fejlődési út sajátossága e négy jellegzetesség tartós együttes jelenléte. 1. A magyar gazdaságpolitika prioritásaiban nagy súlyt kapott a lakosság anyagi jólétének

emelése, majd a növekvő gazdasági nehézségek közepette, a termelés stagnálásának és visszaesésének időszakában az életszínvonal romlás fékezése. Korábban "gulyáskommunizmusnak" keresztelték el a magyarországi állapotokat. A politikai rendszerváltás után sok éven át olyan politika érvényesült, amely ebben a tekintetben a korábbi folytatása volt, és amely joggal nevezhető "gulyásposztkommunizmusnak". 2. Magyarországon évtizedek alatt az egész lakosságot átfogó paternalista "jóléti állam" épült ki. A törvénybe iktatott jogosultságok köre és a szociális kiadások részaránya a GDP-ben vetekszik a legfejlettebb skandináv országokéval, holott az egy főre jutó termelés csupán egyhatoda-egynyolcada az ottaninak. Noha hasonló tendencia bontakozott ki annak idején valamennyi keleteurópai országban, Magyarország ment a legmesszebbre, s ebben a tekintetben egyedülálló az egész régióban.

3. Magyarországon több évtizedre nyúlik el az átalakulás folyamata A legelső lépéseket még az 1960-as években tették meg. Noha kiemelhető néhány fontos határállomás, a folyamat egészét a fokozatosság jellemzi. 4. Magyarországot évtizedeken át viszonylagos politikai nyugalom jellemezte Miközben egyes országokban az átalakulást belháborúk kísérik, itt egyetlen puskalövés sem dördült el. Miközben több országban a politikai rendszerváltás drámai hirtelenséggel és látványos körülmények között ment végbe (a berlini fal összeomlása, tömegtüntetés a prágai utcákon, a román diktátor kivégzése), Magyarországon hosszabb időszakra széthúzva, visszafogott tárgyalások folytak, és megegyezés született a régi rend hatalmon lévő politikusai és a korábban elnyomott ellenzéke között a szabad választásokról és az új alkotmányról. Magyarországon évtizedek óta ritka volt a sztrájk vagy az utcai tüntetés. Még ha

a gazdasági nehézségek súlyosbodtak is, az egymást követő kormányok inkább a "keresztülevickélést" folytatták, mintsem hogy nagy ellenállást kiváltó, politikai destabilizálódás kockázatával járó lépésekre szánták volna el magukat. Ez szakadt meg a Bokros-csomag bevezetésével Melynek szükségessége a következőkre vezethető vissza: rövidlátó fogyasztáspártiság esetén igen magas társadalmi diszkontráta érvényesül. A fogyasztás későbbi magasabb színvonalát teszi lehetetlenné, hogy mind nagyobb társadalmi adósságot görgettünk magunk előtt. Mindez ismerős az idősebb magyar nemzedéknek. Annak idején a magyar sztálinizmus vezéralakja, Rákosi Mátyás így érvelt az igen magas beruházási hányadot előíró terv mellett: biztosítjuk, hogy ne együk meg azt a tyúkot, amely később aranytojást tojna. A Kádárrezsim azzal szerzett népszerűséget magának, hogy félretolta ezt a "rákosista" doktrínát,

és hozzálátott a "tyúkevéshez". A lakosság számottevő része gyanakvással és elutasítással fogad minden olyan érvelést, amely áldozathozatalra szólít fel. Amikor a korábbi rövidlátó időpreferencia keserves következményei már jelentkeznek a fogyasztás növekedésének lassulásában, majd csökkenésében, ettől nem fordul meg ez a hangulat, ellenkezőleg, önpusztító módon tovább erősödik: az emberek még türelmetlenebbé válnak, még kevésbé hajlandóak áldozatra. Hogyan érvényesül a magyar fejlődés fő jellegzetességei közötti összefüggés, azaz hogyan függ össze a transzformáció fokozatossága, az igen erősen a "ma" javára hajló időpreferencia és a politikai nyugalom óhajtása? A fokozatosság érdekében szükséges kiegyezésekhez, a konfrontációk elkerüléséhez vonzó politikát kellett folytatni. A politikus nem vállalta a népszerűtlen "nadrágszíjmegszorító" programok

meghirdetését. A Ceaucescurezsim kegyetlen repressziót alkalmazott; ez tette lehetővé számára, hogy visszafizesse a korábban keletkezett adósságot a lakosság súlyos nélkülözései árán is. A Kádárrezsim "puha diktatúrája" uralmának utolsó egykét évtizedében tartózkodott az elnyomás brutális eszközeitől, többek között ezért kellett népszerűsködő gazdaságpolitikát folytatnia. Ugyanezzel a m akrogazdasági dilemmával álltak szemben a demokratikusan megválasztott parlamentek és kormányok. Lengyelországban és Csehszlovákiában a h atalomra került új politikusok úgy ítélték meg: ez az az eufórikus történelmi pillanat, amikor a lakosság kész meghozni a nagy áldozatot. Most kell az alkalmat megragadni arra, hogy kedvezőbb makrogazdasági arányok alakuljanak ki. A magyar kormányzat azonban sokáig nem volt kész erre. Miért? Lehet, hogy politikai realitásérzék vezette Azt konstatálta, hogy a magyar lakosság,

amely korábban már hozzászokott a r epresszió enyhüléséhez és természetesnek érezte a szabadságjogok kiterjesztését, nem tanúsított különösebb eufóriát a politikai fordulat láttán, hanem azt inkább csak csendes megelégedéssel vette tudomásul. De az is lehet, hogy az új kormány magatartásában érvényesült a régi reflex (amely persze egyáltalán nem idegen a parlamenti demokrácia szokványpolitikusainak beidegződéseitől): nem kell vállalni semmi olyat, ami népszerűtlen, és ami netán tömegtiltakozást váltana ki. Mindenesetre a kormány mereven elzárkózott a sokkterápia, a radikális stabilizációs műtét, a "nadrágszíjmegszorító" takarékossági program minden változatától, s folytatta a fogyasztásmaximalizáló (pontosabban fogyasztáscsökkenést minimalizáló) politikát. Véleményem szerint az első demokratikus magyar kormány 1990-ben egy soha vissza nem térő történelmi helyzetet mulasztott el. Azóta

még egy nagy történelmi alkalom kínálkozott. 1994-ben a szocialista párt elsöprő erejű választási győzelmet aratott. Koalíciós partnerével, a r adikális reformokat támogatni kész liberálisokkal együtt 72 százalékos többsége van a parlamentben. A "jelen-jövő" dilemma az új kormány hatalomra kerülésekor élesebben vetődött fel, mint valaha. Közismert hüvelykujjszabálya a parlamenti demokráciának: ha egy kormány népszerűtlen intézkedésekre kényszerül, tegye azt a parlamenti ciklus kezdetén. Mire a választásokra sor kerül, a szavazók már elfelejtették. Sőt, az is lehet, hogy akkorra már kezdik éreztetni pozitív hatásukat az évekkel azelőtt hozott szigorú intézkedések. Ez persze nem volt olyan drámaian nagy történelmi lehetőség, mint 1990, a demokratikus fordulat ideje; ez csak amolyan normális parlamenti cikluskezdési esély volt. Az új kormány elszalasztotta ezt az esélyt, és kilenc hónapon át inkább csak

tétovázott. A koalíció vezető pártja, az egykori kommunista párt reformszárnyából kifejlődött szocialista párt ez esetben nem tett mást, mint folytatta az előd berögződött tradícióját. Az újabb áldozathozatal elől elzárkózó szakszervezeti és pártemberek és a szigorúbb gazdaságpolitikára kész radikálisabb közgazdász reformerek közötti kötélhúzás hónapokon át az előbbi csoportnak tett engedményekkel végződött. A korábbiakhoz hasonlóan folytatódott a "keresztülevickélés" gazdaságpolitikája. Óhatatlanul felmerülnek a populizmussal való analógiák. A fentiekben leírt gazdaságpolitika – a gazdaságfejlesztés hosszú távú érdekeinek alárendelése a politikai népszerűség követelményeinek, az egyoldalú életszínvonalorientáció - kétségkívül rokonságot mutat a populizmussal. Mégsem érezném találónak, ha egyszerűen a populizmus keleteurópai válfajának tekintenénk. A latinamerikai populizmus

(és a korábbi európai populista áramlatok) agresszív demagógiával élnek, gazdaságpolitikájukat elszabadult felelőtlenség jellemzi. Az a gazdaságpolitika, amelyet a magyar fejlődés évtizedeken át ható jellegzetességeként leírtam, ennél kevésbé elrugaszkodó. Nem demagóg, inkább óvatoskodó, ismételten megpróbál kompromisszumot kötni a lakosság életszínvonalkövetelései és a közgazdaságilag indokolt, hosszabb távra előrelátó makrogazdasági követelmények között. Annyi azonban elmondható: a populizmushoz hasonló vonások állandó jelleggel épültek be a gazdaságpolitikába, a populizmusra való hajlam állandóan kísért, s erősen befolyásolja a politikai döntéshozókat. A stabilizációs csomagot megelőzően a Fidesz idézett álláspontjától a többi ellenzéki párt véleménye merőben különbözött. Ám amikor a Fidesz beállt közéjük, nemcsak befogadott eltévedt bárány volt, hanem hamarosan ő lett a vezér. A

fiatal demokraták 1994-98 közötti politikai újraformálódásában, új politikai szerepének és aktivitási mezejének megtalálásában a Bokros-csomag mindennél több jó szolgálatot tett. (Már csak azért is, mert ha elmaradt volna a gazdaságstabilizáció, akkor valószínű szükségállapotot kellett volna kihirdetni, amiben a pártpolitizálásnak nem nyílik tere.) A gazdaságstabilizációt követően meglendült növekedés lehetővé tette, hogy az 1998-as kampány során a Fidesz beígérhesse a rendszerváltás veszteseinek kárpótlását. S minthogy ez a kormányzati pozícióban még meg nem mértektől, a "tisztáktól" hitelesen hangzott, és sokakat meg is tudott szólítani - hisz kétségtelen, a vesztesek sokkal többen voltak a nyerteseknél -, a párt a kisgazdák támogatásával 1998-ban kormányt alakíthatott. Ha nem akarták volna lefedni a t eljes jobboldalt, a f ideszesek átvehették volna az MDF mértékadó választóközönségét,

az úrias gondolkodású, hagyományos középosztályt, és átvezethették volna őket a modern, európai stílusú konzervativizmus világába. Ehelyett mindazt magukévá tették, ami e keresztény középosztályi öntudatú réteget a szélsőjobbhoz köti. Komoly felelősségük van abban, hogy 1998 és 2002 között a médiában elszabadult a nyíltan antiszemita, romaellenes, idegengyűlölő beszéd, s hogy ma a tradicionális jobboldal és a szélsőjobb között nem léteznek lelki határok. Felületes pillantásra úgy tűnik, a jobboldal egészének lefedésére tett kísérlet sikeres volt. A Fidesz - elsőként a rendszerváltás utáni kormányzó pártok közül - hajszál híján másodszor is választást nyert. De lehet, hogy ez a h ajszálnyi lemaradás soha nem hozható be Ha a szocialista-liberális kormány teszi a dolgát, akkor kétségessé válik, hogy a jobboldali választói koalíciót együtt lehet-e tartani. A Fidesz alighanem újra szembekerül a

dilemmával, melyet 1993 tájékán könnyű kézzel tolt félre. Ha az egész jobboldalt le akarja fedni, elsodródhat a kormányképtelen szélsőség felé Ha elhatárolódik az antidemokratikus jobbszéltől, kénytelen a középtől balra lévő partnerben gondolkodni. Mivel az MSZP a Fidesz váltópártja, ez a partner csak az SZDSZ lehetne Feltéve, hogy lesz SZDSZ 2006 után. S feltéve, hogy a Fidesz vissza tud térni az alkotmányos jogállam álláspontjához, a törvények és a parlamentáris szokások tiszteletéhez - mert enélkül elképzelhetetlen, hogy az SZDSZ koalícióra lépjen vele. Ez azonban nem tartozik a s zabad demokraták időszerű gondjai közé. "Az SZDSZ-szel nekünk soha nem kell koalíciót kötnünk", nyilatkozta Orbán Viktor az első forduló éjszakáján. A nyomaték kedvéért hozzátette: "Soha" A populizmus problémái A populizmus ereje abban rejlik, hogy figyelmeztet az ipari civilizáció kétségkívül létező

negatív határaira. Továbbá arra a v eszélyre, amely azokban az országokban keletkezik, ahol túlságosan is nagy szakadék tátong az elit és a széles néprétegek között. A közvetlen demokrácia különböző formáinak számonkérése ellen sem lenne kifogásunk. A populizmus legfontosabb problémája, hogy ez az ideológia inkább negáció, tagadása a létező kapitalizmusnak és a szocializmusnak, s nem-igen tudható, hogy hogyan is működik egy politikai társadalom és gazdaság. Nincs válasz arra kérdésre választ, hogy a tömegtársadalmakban - amelyeknek a léte bármily sajnálatos, mégiscsak tény -, hogyan lenne lehetséges a k özvetett demokrácia intézményeinek, valamint a tömegtermelés különböző formáinak a kiküszöbölése. Nagyon gyakran a népre, az általános akaratra való hivatkozás nem más, mint az illető politikus csele, hiszen sohasem a nép, hanem ő mondja meg, hogy mi a nép általános akarata. Összehasonlítva a populizmust

a liberalizmussal és a szocializmussal, annyi mindenképp mondható, hogy ezekhez képest a populizmus töredékes ideológia, hiszen nincs átfogó gazdaság-, társadalom- és politikaképe. A tavalyi könyvhét megnyitóján, a Vörösmarty téren provokálták Kéri László politológust, s a barátságtalan "könyvbarátok" kifütyülték a tér másik oldalán felbukkanó miniszterelnököt. Mindez nem sokkal a választások lezajlása, az érzelmek kampánycélú felkavarása után történt. Vajon mi váltotta ki ezekből az emberekből a már gátat alig-alig ismerő indulatot? Mi táplálja a gyűlölet ezen megnyilvánulásait? Sokan kerestek választ ezekre a kérdésekre. A 168 Óra 2002. június 13-i számában Mester Ákos interjúja olvasható Inzultus a Vörösmarty téren címmel Kéri Lászlóval, a "sértettel". A cikk írója választ keresett arra, "lehet-e együtt élni az alkalmi ordítozásokkal, létezik-e ilyenkor célszerű

viselkedés, követendő magatartás?" És ami a l eglényegesebb, "honnan érkezik az útmutatás, a s zellemi muníció a f elhecceltek haragjához?" Mint az interjúból kiderült, Kéri László számára ez a kellemetlen közjáték már nem is volt meglepő. "Végül is ez az inzultus hasonló ahhoz, amit most már 5-6 hete majdnem mindennap megélek az utcán vagy a villamosokon. Nekem sajnos már nem szokatlan, hogy lehazaárulóznak, meg azt üvöltik: Te szemét, mit keresel itt?!" A politológus a Magyar Nemzet cikkíróinak hecckampányát sejti a t örténtek mögött, akik soha el nem hangzott megjegyzéseket tulajdonítanak neki - talán a nagyobb szenzáció kedvéért -, vagy ami még rosszabb bizonyos indulatok ébrentartása, fokozása érdekében. "A lényeg, hogy olyasmiket szoktak a fejemhez vagdosni, amit a Magyar Nemzet szokott rólam írni, vagy Bayer Zsolték tévéműsorában szoktak rólam mondani." De ez csak a

felszín, az interjú további része azt sejteti, hogy mélyebbről jön a bárki ellen fordítható gyűlölet: "Mert én ezt annak számlájára írom, hogy ezen a t avaszon példátlan mértékben fölhergelték az ország jelentos részét. Ezek szerint nem eredménytelen a Fidesz-vezérek, a MIÉP-aktivisták meg a jobboldali lapok, tévé- és rádióműsorok munkálkodása. Ők együtt akarnak odarakni - mások mellett - engem is a magyar demokráciát veszélyeztetők közé. Mert gyűlölködni könnyebb úgy, ha a gyűlöletnek konkrét tárgya és alanya van, tehát konkrét személyekhez köthető." Szintén ebben a számban jelent meg Csányi Vilmos Érzelmek, szabályok, demokrácia című írása. Az író-etológus kifejti, hogy "az ember társadalmi lény, általában elfogadja és gyakorolja a szabályokat, noha esetenként konkrét célok, problémák megoldása érdekében sajátos logikával meg is szegheti őket, és a közösség ítéli meg, hogy

a szabálykövetés vagy a probléma megoldása volt-e fontosabb. Megmaradtak az érzelmi mechanizmusok is Megszeretünk, elfogadunk valakit, személyt, csoportot, és a kedvéért olyat is megteszünk, amit korábban vagy egy másik, esetleg szélesebb csoportban a szabályok nem engedtek volna meg. Az emberi történelem konfliktusai csupa olyan esetről szólnak, amikor az érzelmek, a logikus megoldások és az elfogadott szabályok egymással szembekerülnek. Minden diktátor a gyors, hatékony, logikus megoldásokra hivatkozik. És mindig kiderül, hogy a gyakorlatban minden a visszájára fordul. Minden rajongott népvezér az érzelmekkel játszik, és vak ösztönök pusztító folyamatait szabadítja fel." A cikk írója szerint nagyon könnyen átlendülhet a demokrácia diktatúrába: "A demokrácia a társadalmak fejlődésének legutolsó szakaszában jelent meg, és arra szolgál, hogy ezeket a konfliktusokat elkerüljük, vagy legalább a hatásukat

csökkentsük. Ez az emberi társadalom önvédelmének, fennmaradásának legfontosabb eszköze Aki a demokrácia helyett érzelmekre hivatkozik, az elismeri, hogy sutba dobta a logikát, nem érdekli az igazság, kizárólag egyéni vagy szűk csoportérdek vezérli. Lelke rajta Aki úgy gondolja, hogy az idő- és energiaigényes demokratikus mechanizmusok helyett célszerűbb a hatalom - bármenynyire logikusan indokolható - agresszióját gyakorolni, az leszűkíti a döntésben részt vevők számát egyre, saját magára, s ezzel megtette az első lépést a diktatúra felé." A Magyar Hírlap adott hírt 2002. j únius 16-i számában a p olgári sejtek találkozójáról a Margitszigeten Orbán a nagytőkéről, az új kormányról és a "megtévesztettekről" címmel. Úgy tűnik, ez a találkozó sem a nemzeti megbékélés jegyében zajlott. Orbán szerint "oda jutottunk, hogy már a nemzeti bank függetlenségét fenyegeti veszély". Korábbi

vélekedésével meggyezően leszögezte: "már nem arról van szó, hogy a kormány a nagytőke oldalán áll saját polgáraival szemben, hanem arról, hogy, maga a nagytőke alakított kormányt". Az ő szájából talán egy kicsit álságosan hangzik: "Ne bántsuk meg, ne sértsük meg azokat az embereket, akiket megtévesztettek, akiknek a támogatását gyors és könnyű pénz ígéretével megvásárolták". Bayer József "A populizmus csábítása" című írása a Népszabadság hasábjain jelent meg 2002. június 1-jén. A szerző szerint a populizmus erősödése, a demokratikus közép kiürülése az, ami aggodalomra ad okot. "Mifelénk a tolerancia ritkán megy odáig, hogy a miénktől nagyon különböző nézeteket is elviselnénk. A gyűlöletbeszéd bizony gyakran mindkét oldalon folyik Ezt a meghasonlást oldani, éppen a demokrácia érdekében, minden politikus és értelmiségi feladata lenne. Az esztelen komcsizás, és

válaszul a meggondolatlan fasisztázás ikertestvérek; a nemzet megosztása pedig nem a demokráciát szolgálja, hanem nyers hatalmi törekvéseket. A társadalom kettéosztása jókra és gonoszakra, nemzeti és nemzetidegen érzelműekre, hazafiakra és hazaárulókra a populizmus legfőbb jellemzője. A populizmus az egységes népre vagy nemzetre hivatkozik. Elhivatott vezére pertuban van a néppel, közéjük nem állhatnak formális intézmények. Magasztalja a nép/nemzet egyszerű gyermekének természetes erkölcsét, amelyet meg kíván védeni a romlott nagyváros korrupt politikusaival szemben. Cserében az ő karizmatikus elhivatottságában senki sem kételkedhet. Világos politikai alternatívák megfogalmazása helyett inkább érzelmeket szít, és a n ép haragját az establishment ellen fordítja. Elveti a politikai érdekközvetítés fáradságos útját, hiszen közvetlen belátása van abba, hogy mi a jó a nép/nemzet számára. Az Európai Unió erős

demokráciái meg tudnak birkózni a populizmus kihívásával, és a demokratikus közép hagyományos pártjai előbb-utóbb megtalálják a választ azokra az új kérdésekre is, amelyeket a globális kihívás vet fel. Magyarország azonban még kint ül a kapu előtt. Sokat kockáztat hát azzal, ha felül a populista demagógiának." A gyűlölködés, az emberi durvaság nagyon zavaró jelenség, lehetetlen megszokni, és semmi esetre sem szabad vele szemben közönyössé válni. Az az ember, aki ellen a durvaság irányul, de még inkább az, aki csak szemlélőként él meg egy-egy emberhez méltatlan megnyilvánulást, felelős azért, hogy az eset jelentőségének megfelelő nyilvánosságot kapjon. Nem szabad azt mondani egy-egy ilyen ügyre, hogy lényegében nem történt semmi. Ezek a t örténetek általában személytelen gyűlöletbeszéddel kezdődnek, személyes inzultusokkal folytatódnak, és ne várjuk meg, hogy csoportosan elkövetett gaztettekkel

végződjenek. A történelem sok szomorú párhuzamot kínál