Szociológia | Tanulmányok, esszék » Hercegfalvi Marianna - A kultúra kis krónikája c. könyv feldolgozása

A kultúra kis krónikája című könyv feldolgozása. Készítette: Hercegfalvi Marianna A KULTÚRA KIS KRÓNIKÁJA A kultúra és az érték fogalma – az emberré válás Tekintélyes tudósok szerint az a szó, ami mindent jelent, az tulajdonképpen semmit sem jelent igazán, azaz tudományosan nem alkalmazható. Mi is tehát a szó valódi jelentése? A kultúra fogalmát egyszerűen is értelmezhetjük: Az ember – többek között – abban különbözik az állattól, hogy őt tudata vezérli és ez tartja kordában az ösztöneit is., Ez az egyedülálló teljesítmény és a tudatilag rögzül ismeret az, ami a kultúrát megteremtette. A kultúra az emberi lét különleges, nem ösztönök útján öröklődő eszközrendszere, mindaz, amivel az ember több, mint biológiai lény. Minden, ami csak az emberi tevékenység révén létezik, az általunk teremtett szavak, tárgyak, épületek, viselkedési formák, társadalmi törvények és az egész, kultúra révén

létrejövő bonyolult társadalmi rendszer. Minden, ami emberi termék Ebből ered a fogalom végtelen sokrétűsége és emiatt mondják egyesek, hogy tudományosan nem értelmezhető kategória, mert túl tág, túlontúl általános a tartalma. Azonban az is kétségtelen, hogy az ember a kultúra eszközeit alkalmazza az állatot megszégyenítő gonoszságaihoz is. De mit is értünk pontosan azon, hogy „emberi”? Mi az emberi cselekvés princípiuma? Évszázadokon keresztül a tudást, a tanulást, a munkát, a környezet-átalakítást tartották a megkülönböztetett emberi képességnek. Az nem igaz, hogy jellemzően csak az emberre érvényesek ezek a dolgok. Kétségtelen, hogy az emberi ismeretek jellege, az ember tanulása és munkája más, mint az állaté. Aztán később az intelligencia létéből magyarázták a különbséget. De az intelligencia lényegében helyzet-megoldási képességet jelent és nem keverhető össze a műveltséggel. Megállapítható

tehát, hogy az emberi princípium az ismeretek által vezérelt, előrelátó cselekvés. Az állat kiváló képességei ellenére kiszolgáltatott környezetének és saját belső természetének. Alárendelve él, nem képes az adott másodperc késztetésétől elszakadni és csak ismeretei indíttatására cselekszik. Az ember akkor vált ki az állatvilágból, amikor nem az azonnali szükséglet kielégítésére, hanem későbbi alkalmazás céljára tett el magának valamilyen eszközt. Aztán később az ismeretet az ember megnevezte, vagyis emberi módon, önmaga számára megjelölte. Számtalan példát tudunk arra, hogy az állatok is képesek az információk közlésére, de csak az ember képes a pillanatnyi helyzettől teljes mértékben független jelentéstartalommal rendelkező fogalmak közlésére. Az embernek a kultúra révén módja van megteremteni – érdekei szerint – saját, önálló világát. Tehát az embernek szabadságában áll világokat

teremteni A társadalmi kultúra – az ősközösségek Az ember a világgal szemben bizonyos mértékig fölényben lévő lény. Szabadság és nyitottság jellemzi, mert nem egyenlő azzal, ami teste és ösztönei, hanem több annál, saját maga is alakítja önmagát és környezetét. Ha azonban, mint egyes emberek, konkrét személyek meg akarnánk valósítani ezt a bizonyos szabadságot, akkor rögtön beleütköznénk a társadalom zártságába, kemény szabályrendszerébe. Az emberiség már az idők kezdetén sokféle és egymástól lényegesen eltérő társadalmi formát teremtett: letelepedett emberek mezőgazdasági kultúrákat hoztak létre, mások nomád vándorló, állattartó életformát alakítottak ki, sok helyen fennmaradt az egyszerű gyűjtögető életforma, míg mások hódítással hatalmas területeket szereztek. Az emberiségnek valóban „szabadságában állt” egymástól eltérő, önálló kultúrákat „világokat” teremteni. Az

együttélés elkerülhetetlenül megkövetelte tagjaitól, hogy az együttműködési formákat betartsa. Tehát az egyes ember nem cselekedhet saját igényei szerint, szabadságát korlátozzák az együttélés törvényei. Ez a különbség az emberiség általános és az egyes ember konkrét lehetőségei között. A társadalmi szabályozottság merev és szigorú. Ha a múlt legkülönbözőbb közösségeit vizsgáljuk, leginkább állandóságot, kulturális és értékrendbeli zártságot tapasztalunk. Ezt az állandóságot védi a társadalmi kulturális rendszer egésze. Minden változás, megújulás nehézségek, áldozatok árán jöhetett csak létre. Általában az emberek az életet csak saját kultúrájuk értékein keresztül tudják csak elképzelni és csak a saját értékeiket tekintik értékeknek és minden társadalmi kultúrában fellelhető a válasz, hogy miért nem lehet és miért nem szabad másféleképpen cselekedni, gondolkodni, mint ahogyan azt

ők teszik. A társadalmi kultúrák ugyanis mindig választ adnak arra a kérdésre, hogy „hogyan kell élni?” Amikor az „így jó valamit csinálni” tapasztalata az „így kell tenni” megfellebbezhetetlen parancsává válik, akkor intézményesülésről beszélhetünk. Mivel minden felismerés csak akkor válik a kultúra alkotóelemévé, ha közösségivé lesz, így szükségszerűen az intézményesülés a kultúra létrehozásával együtt jár. Mivel az élet kialakult rendjét meg kell magyarázni, éppen ezért legitimációra van szüksége és ezt a szerepet töltik be a legendák vallások, ideológiák. A szokásokat, szabályokat, szerepeket és a világ egészének értelmezését egységben kell megjeleníteni. - 2 A társadalmak konkrét kultúráit három eltérő funkciót betöltő részre bonthatjuk: - köznapi tapasztalatok (mindaz, amit egy társadalmon belül többékevésbé mindenki tud) - intézmények és szabályok (mindaz, amit

szerepükből adódóan a kiválasztottak tudnak a legjobban és hitelesen pld. varázslók, papok, vezetők, tudósok, hivatalnokok) - legitimációs elmélet (politikai és vallási ideológiák, természet- és társadalommagyarázat, erkölcsi elvek, magasztos és szent eszmék, melyeket a kiválasztottak és beavatottak is csak értelmezni próbálnak) Ez a három szint lefedi, áthatja és igazolja egymást. Ettől válik egy nemzet kultúrája a lét minden részét átható rendszerré. A társadalmi kultúra több, mint az egyes ember kultúrája, mert öntörvényű fejlődése, nehezen áttekinthető saját működési módja van. Mégis tagoltsága ellenére egységes rendszert képez, ahol összefüggésben állnak az anyagi és szellemi ismeretek, az erkölcsi, politikai, gazdasági szabályok, a vallás, az ideológia és a művészet. A kultúrát teremtő ember szabadságát elenyészően kis mértékben birtokolja a kifejlett társadalmi rendben élő ember. Azonban

valamennyi keveset mégis megvalósított ebből a szabadságból a történelmi idők előtt élő ember. Ebben a korban még csak kezdetleges közösségek léteztek. Itt is kialakultak ugyan az egyszerű szabályok és az intézményesült szerepek, de ezek még áttekinthetőek voltak. A munkamegosztás kezdetleges szintjén nem különültek el egymástól az egyes rétegek és osztályok és még nem volt kidolgozott viselkedési kódex. Milyen lehetett az ősember élete? Hányféle út vezetett a fejlettebb társadalmak felé? Sejtéseink lehetnek róla a fennmaradt tárgyi emlékekből és a még ma is szinte ősközösségi állapotban élő törzsek vizsgálatából. Az egyik legjelesebb kultúraantropológiai kutató Claude Lévi-Strauss „Szomorú trópusok” c. könyvében élénken érzékelteti a még kevéssé szabályozottan élő népek jellemzőit. Feltételezhető, hogy volt a történelem előtt egy hatalmas korszak, amikor az ember a kultúra bizonyos javait

már ismerte, az intézményesüléssel együtt járó korlátokat viszont még csak kevéssé érezte. A primitívnek nevezett ősközösségekben, vagyis a természetnek még erősen kiszolgáltatott, de bensőséges és átlátható közösségi állapotban születtek meg az emberiség legjelentősebb vívmányai: a növénytermesztésnél, gabonaőrlésnél, állattenyésztésnél, a tűz használatánál, a fémkészítésnél és a nyelv megalkotásánál nagyobb felfedezést soha nem tett és nem is fog tenni senki. - 3 Minél jobban leküzdi az ember a természettel szembeni kiszolgáltatottságát, annál jobban nő társadalmi kiszolgáltatottsága. Ahhoz, hogy képes legyen kiszakadni a nyers természeti alávetettségből, egyre több és a mindennapi közösségi élettől egyre jobban elkülönülő intézményt kell létrehozni, azaz olyan bonyolult világot kell kialakítania, amely háttérbe szorítja természeti lény mivoltát és egyre inkább a mesterségesen

teremtett társadalom szükségletei szerint formálja ki jellemét. Az ókor fejlettebb városállamaiban és birodalmaiban minden az előírásoknak megfelelően történt: a munka, az öltözködés, az ünnepek és vallási szertartások, a házasélet, a különböző nemű, korú és rangú emberek egymással való viselkedése. Az intézményesülés folyamatában lényeges határt jelentettek a katonai hódítások, mivel a kisebb törzseket ekkor váltották fel a nagyobb társadalmi egységek, ahol a kultúra már egymást nem ismerő tömegeket fogott át. Ebben a helyzetben az ember idegen és távoli hatalmak, szabályok, intézmények uralma alá került, melyek működési módját már nem volt képes átlátni, csak elfogadni. A történelem legkorábbi intézményesült társadalmai Kr.e 3000 körül az egyiptomi és mezopotámiai birodalmak voltak. Biztos, hogy a mezőgazdaság, házépítés, szerszámkészítés, vallás, stb. nem ekkor jött létre, hanem mindezek

külön-külön kis vívmányként is léteztek már, csak hallatlanul magas fokú szervezéssel a sokféle ismeretet egységes kultúrává és társadalommá rendezte egy hatalomra jutott népcsoport. A legkorábbi társadalmi kultúrák tehát közösségi kultúrák voltak, olyan közösségi szerveződések, melyek még testközelből ismerték a természet minden áldását és veszélyét és a legszorosabb kapcsolatban álltak közvetlen környezetükkel. Ezekben az átlátható, kiszolgáltatott és szorosan összetartozó körökben alapozódott meg az emberiség kultúrája. Megérdemli tehát ez az elemi veszélyeknek oly erősen kiszolgáltatott elődünk, hogy a kultúra kezdeteiként ne az egyiptomi piramisokat tüntessük fel, hanem az ő alkotásait: a barlangrajzokat és a szavakat. Hiszen számtalan formában még ma is bennünk élnek az ősközösségek vívmányai és oly sok mindent örököltünk ettől a homályba veszett korszaktól. A tradicionális

kultúra - a történelem hosszú évezredei Az intézményesült társadalmi kultúra az ember természettel szembeni nyitottságát korlátozza és tagjait egyféleségre, zártságra kényszeríti. Ez elsősorban nem kényszerítő eszközökkel történik, hiszen a törvények követése többnyire önkéntes és a büntetést csak szélsőséges esetekben kel alkalmazni. Az ember szinte belenő abba a keretbe, melyet a társadalom megszab számára és olyan akar lenni, amilyenné lennie kell: ez az önmegvalósítása és egyúttal önkorlátozása is. A kultúrtörténeti korszakok jelentősége, hogy az intézményesült nagy társadalmak nemcsak a szabályokat határozták meg, hanem az emberek jellemét is alakították. Kultúrtörténeti típusok – társadalmi karakterek: - tradíciótól irányított - belülről irányított - kívülről irányított A tradiciónalizmus az emberiség történelmével egyidős társadalmi berendezkedés mely a történelem kezdetétől

létezett és a polgárság megjelenéséig csaknem egyeduralkodó volt. (Az elmaradottabb országokban milliók élete még ma is a tradicionális kultúra keretei között zajlik.) Ebben a kultúrában mindent a hagyományok határoznak meg, mindennek a magyarázata, hogy „elődeink is így tették”. A szokás parancs, olyan törvény, mely generációk hosszú során át szolgálja a közösséget, a tradíciók tehát feltétlen érvényűek. Az életnek minden területére kiterjednek és minden kérdést részletesen elrendeznek. Az, hogy mindenre van szabály, egyszerűvé teszi az életet. A tradicionális társadalmakban az élet nyitott, egymás előtt zajlik, nincsenek titkok. Ezekben a társadalmakban a gyerekek „nevelődése” is ebben az átlátható közösségben történik és nagyon korán érettek lehetnek (a társadalmi érettség vár a biológiai érettségre) a felnőtt szerep vállalására, amelyek jóformán változatlanok. A szülők arra nevelik a

gyerekeket, hogy őket kövessék nem pedig arra, hogy feljebb jussanak a társadalmi hierarchián. A követendő példákat nemcsak a szülők, hanem az egész felnőtt csoport mutatja. A szabályozás és a büntetés „megtorlás-elvű”. A társadalmi szabályok betartására a belső késztetésen túl a büntetéstől való félelem is kényszerít. Azért inkább megtorlás, mert nem mérlegelik a szándékot, hanem a szabályok megszegését büntetik, bármilyen okból következett is az be. Az ellenőrzést és a büntetést is a közösség végzi. A tradicionális társadalom értékrendje gyakorlati és funkcionális. Minden dolognak és így az embernek is annyi az értéke, amennyit használ a közösségnek. Minden a közösség jó erőben való megmaradását hivatott szolgálni és mindenféle egyéb szempont idegen ettől az értékrendtől. - 2 A tárgyak értékelésénél nem annak van nagy értéke, ami a „nagyvilágban” drága, hanem annak, ami

hasznos. A tudásnak az értékét is csak a használhatóság szabja meg. A funkcionalitás határozza meg a művészet állapotát is, hiszen minden a használat számára készült. Az pedig, hogy adott dolog szép is, alkotójának rangot adott. A tradicionális társadalmak legfőbb ereje a vallás. Az életben kialakult szokásoknak rendeknek és a hatalomnak egyetemes igazolását és megmagyarázását adják a vallási tanítások, melyben az évezredes tapasztalatok és az állandó természet-közelség révén a létezés törvényeinek mély összefüggései tárulnak fel. A tradicionalizmust nehéz elhelyezni a történelemben, hiszen hosszú évszázadok során alig mutatkozik némi eltérés a kultúrában és a mindennapokat uraló szokásokban. A történelem kezdete óta egymást váltják azok a birodalmak, amelyek a belátható földrajzi területet le kívánják fedni és azon belül a legteljesebb rend megvalósítására törekednek. Ezek a főbb birodalmak:

sumér, egyiptomi, akkád, Babilon, asszír, hettita, perzsa, makedón, római. A görög és a római társadalom a tradicionalizmusnak és a demokráciának egészen kivételes, példátlan egységét hozta létre. Ebből az egyedülálló görögrómai rendből alakult ki később nyugaton a tipikus tradicionalizmustól fokozatosan eltérő római-katolikus Európa és ugyanennek a görög-római-zsidó hagyománynak a nyomdokán keleten a mohamedán, illetve ortodox világ és ez a keleti régió a történelem leghatalmasabb tradicionális birodalmait teremtette meg: a bizánci, az arab, a török, a tatás és az orosz birodalmakat. A legszilárdabb és a maga módján „legtökéletesebb” rend ezekben a nagybirodalmakban működött, ahol kifejlett és szigorúan ellenőrzött politikai és gazdasági szerkezet jött létre, mely kötelező érvénnyel fogja át az egész társadalmat. A birodalmi szerkezetben a mindent meghatározó tradíció megtestesítője az uralkodó

az ő személyéből következik az igazság és a rend, ő a katonai rend letéteményese és Ő képviseli Istent is. (Itt így kell, és csakis így lehet élni!) Ebben a szerkezetben az ember van az uralkodóért, a birodalomért vagy a pártért, nem pedig az a népért. A tradicionalizmus az élet egészére kiterjedő kultúra és intézményes rend megteremtője, évezredeken keresztül őrzője és lassú gyarapítója. A keresztény kultúra - a feudalizmus évezrede A középkor kezdetének több időpontot is megjelölnek: 476. Odoaker germán vezér megfosztotta trónjától Romolus Augustulust és ezzel megdöntötte a nyugat-római birodalmat. 1492. Kolombusz felfedezte Amerikát 1517. Luther kiszögezte tanait a Wittenbergi templom kapujára 1640. angol polgári forradalom Mindenesetre az 5-7. évszázad – bár kaotikus, barbár korszaknak tűnik – volt az, ami az egyedülálló európai fejlődés alapjait megteremtette, amikoris a leglényegesebb társadalmi

átalakulás következett be. A középkor elején hosszú évszázadokig nem volt olyan katonai és politikai erő, mely át tudta volna fogni az egykori nyugat-római birodalom területeit. Barbár népek portyáztak, fosztogattak, hódítottak Európa tájain, kisebb királyságok, fejedelemségek és törzsek osztozkodtak a területeken. Nagy Károly is csak kevés ideig (768-817) tudta egyesíteni az akkori Európát, viszont halála után a frank birodalom részekre szakadt. Ezen a szétesett területen 3 fontos, példa nélkül álló történelmi folyamat zajlott le: - az egyik gazdasági és politikai, - a másik ideológiai (vallás) és politikai jellegű, - a harmadik pedig lelki tartalmú. A változás gazdasági alapjai és ennek politikai összefüggései: A római birodalom hagyatékából fennmaradtak a mezőgazdasági, állattenyésztési, kézművesipari technikák és ismeretek és egybevegyült az ugyancsak földművelő-állattenyésztő „barbárok”

tudásanyagával és ennek eredményeképpen a korai középkorban Európában százezerszámra állt elő a földet is művelő, állatot is tenyésztő családgazdaság, mely az alulról felfelé épülő feudalizmus tengelye lett. Ezzel a korábbinál kulturáltabb, erősebb és önállóbb gazdasági szervezettel viszonylag gyenge katonai és politikai hatalom állt szemben. Az uralkodók és a földbirtokosok maguk is tartottak a külső támadástól, nem volt elég erejük a védekezésre, tehát kénytelenek voltak szövetkezni egymással és a náluk gyengébbekkel is. A hatalomban ekkor új elem tűnik fel: a megegyezés. A korábbi társadalmaktól eltérően ebben a kialakuló feudális szerkezetben a hűbéruraknak már kötelességeik is voltak. Ekkor a hatalom már nem volt megfellebbezhetetlen, bizonyos mértékig a kölcsönösség elemeit is magában foglalta. További egyedi vonás az alárendeltségen belül is megőrzött emberi méltóság motívuma. (A

szolgálóember Európán kívül általában földig hajolt, kezet csókolt, vagy a földre vetve magát csókolgatta ura ruhaszegélyét.) Megszűnt tehát a hatalom mindenre kiterjedő egyirányúsága és egyre inkább függetlenné vált a gazdasági élet a politikai uralomból. - 2 A gazdasági és a politikai szerkezet módosulásával párhuzamosan a vallás politikai hatalmi helyzetében is példa nélküli változás történt nyugatEurópában. A bomló Rómában csakugyan kősziklán állt az egyház, a pápák apostoli széke nem billent meg. Az egyház ekkora igen sok földhöz jutott gazdag híveinek adományából és hagyatékából, nemcsak itáliai részeken, hanem Szicíliában is. A pápának gondja volt rá, hogy ezek a birtokok minél nagyobb jövedelmet hozzanak, hogy elegendő ruha készüljön az egyházi embereknek és a szegényeknek, hogy a gabonafölöslegek mindig oda kerüljenek, ahol éhség fenyeget. Első a lélek üdvössége – hirdette az

egyház, de azért a földön is elég tartósan berendezkedett. Ez a szilárd egyházi szervezett nagyon sokat tett azért, hogy Európa megszülessen. Gergely nemcsak Bizáncra tekintett, hanem védte Itáliát, az egyház bástyájává tette Hispániát, a frankok megnyerésével szövetségbe vonta Galliát és még a Britannia angolszászait is meghódította az egyháznak. A hosszú évszázadok alatt részekre tagolódó, bomló római birodalomban – Szent Péter örökén – egy új hatalom született: a keresztény egyházi szervezet. Ez a jelentős evilági hatalommal is rendelkező egyház sok küzdelem árán lényegében függetlenedett a politikai hatalomtól. Nem fogadta el a kelet-római császárok fennhatóságát és olyan területeket is képes volt szellemi hatása alá vonni, melyeket katonai, vagy politikai erő nem tudott átfogni. Az egyháznak sikerült elérnie, hogy a vallási világmagyarázat, a társadalmi ideológia és ezzel együtt a kultúra

kikerüljön a politika fennhatósága alól. Az adott politikai rendszer része maradt ugyan az egyház, mindig is alkalmazkodnia kellett, de a hit nem alárendeltje többé a világi erőknek. A kereszténység történetében Európában tartósan egymástól viszonylag független kettős hatalom jött létre. Az eddig egyetlen és kizárólagos uralom helyén két különböző erejű és funkciójú erő születik és immár másfél ezer éve egyik sem gyűrte véglegesen maga alá a másikat. Az egyház hatalma isteni eredetű és feladata lelki természetű akkor is, ha világi javakkal és befolyással is rendelkezik, míg az uralkodó hatalma földi eredetű, feladata elsősorban politikai és gazdasági jellegű még akkor is, ha ehhez vallási megerősítést is kap. Az ember többé nem uralkodón keresztül kerül kapcsolatba az Istennel, ezért hite és üdvözülése nem függ többé társadalmi helyzetétől. Az emberek ezen a téren egyenrangúak lettek. Ez a

kereszténység felbecsülhetetlen jelentőségű vívmánya, csak ez magyarázza meg, hogy a római katolikus vallás a társadalmi egyenlőséget majdan megteremtő polgári és legújabb, modern korban is megőrizte befolyását. A kereszténység tartalmilag és szemléletileg is gyökeresen különbözik minden más vallástól, mert itt nincsenek merev parancsok. A tíz parancsolat nem tekinthető az élet részletes és aprólékos szabályozásának, inkább olyan alapelvei az életnek, melyek abban a formában, ahogy Jézus értelmezi őket ma is elfogadhatóak és nem csorbítják az emberi szabadságot. - 3 Nem viselkedési szabályok ezek a törvények, hanem inkább az általános emberi jóságot, megértést és szeretetet hirdető elvek. A hit módjait és a mindennapi viselkedés szabályait sem határozza meg a római katolikus vallás olyan merev parancsokkal, mint más vallások (pld. Korán) A keresztény egyház inkább csak áldását adja az élet kialakult

szokásaira és nem kívánja a földi életet részletekbe menően irányítani. Jézus mindennél fontosabbnak a lélek tisztaságát tartja Szent Ágoston híres mondata: „ne kifelé haladj, az ember belsejében lakozik az igazság”. Mi ma azt hisszük a lélekről, hogy az emberi lét természetes része, pedig ez nem volt mindig így és ma sincs mindenkivel így, ez is jelentős részben a kulturális fejlődés során alakult ki. Mivel a keresztény tanításban egyéniségünk részévé vált a lélek, a keresztény ember személyiségének a szerkezete is megváltozott ezáltal. A tudomány, a művészet, a közgondolkodás minden szintjén jelen volt a vallási világkép, ezért a középkor, bár tradicionális, mégis nyitottabb, mozgékonyabb, mint más tradicionális társadalom. A középkorban a gondolkodás még tagolatlan, hiszen se a termelésben, se a tudományban még nem tűnik fel az a mindent meghatározó célszerűség, ami majd a polgárságot arra

sarkallja, hogy mind többet érjen el. A keresztény középkor értékei csaknem megegyeznek a tradicionalizmus értékeivel. Némi változtatással megőrzik azokat, de kiegészítik a hűbéri kölcsönösség, a vallási személyesség, a keresztényi jóság és szeretet eredendően új értékeivel. Ezért a középkorban a kötöttség és a viszonylagos szabadság páratlanul szép összhangja valósul meg. Ennek a kornak még van állandóságérzete, ugyanakkor képes a fejlődésre A magyar feudalizmus nem pontos megfelelője se a nyugati hűbéri, se a keleti tradicionális birodalmi berendezkedésnek. Az alulról építkező, a különböző rétegek érdekeinek egyre nagyobb tért adó nyugati társadalmi berendezkedés és a felülről építkező, központosított keleti berendezkedés között alakul kelet-középeurópa „átmeneti” története. Viszont a kultúra, a vallás, a világnézet terén meglepő gyorsasággal követtük Európát (1190-ben az esztergomi

királyi palota építésénél már megjelentek a gótika egyes elemei.) A viszonylagos kulturális fejlettség és a hatalmi, politikai viszonyok elmaradottsága okozza a magyar történelem mindmáig meglévő ellentmondásosságát, feszültségektől terhes voltát. A polgárság rendje és erkölcse – az újkor évszázadai A kései középkor még nem jelentett egyedülálló magaslatot az emberiség fejlődésében. Az újkor négy-öt évszázada következett ezután De vajon a középkorhoz képest mi változott meg az emberi tudásban, szemléletben, a gazdaság és társadalom szervezetében, mi az a kultúrában, ami nyugat-Európa ilyen páratlanul gyors életre törését lehetővé tette? 1500-as évektől tapasztalhatunk robbanásszerűen gyors fejlődést, melyet a középkor egyedülálló vívmányai alapoztak meg, tehát az európai újkor a középkor eredményeire épült. Az újkor embere hatékonyabb termelést vezetett be és olyan árukat állított

elő, melyet az egész világ csodált, földrajzi felfedezéseket tett és olyan tudományos világmagyarázatot teremtett, mely minden más bölcseletnél pontosabb és igazolhatóbb, olyan technikai eszközöket alkalmazott, melyek határozottan előnyökhöz juttatták másokkal szemben és még sorolhatnánk a sort. Nyugat-Európa az európai földrésznek csak negyednyi hányadára terjedt ki, mégis Amerika felfedezését követően alig két évszázad alatt ez a keskeny nyugateurópai sáv fennhatósága alá hajtotta szinte az egész világot. Európa a középkorban még nem volt képes terjeszkedésre. 1556-ban, amikor trónra lépett II. Fülöp, a terjeszkedés nagyléptékben elkezdődött, ugyanis uralkodása alatt olyan hatalmas – a föld minden részére kiterjedő gyarmatbirodalmat teremtett, hogy joggal mondhatták róla: „birodalmában sohasem nyugszik le a nap” és 1600-ban az angolok is megkezdték India gyarmatosítását, velük egyidőben pedig a

hollandok is hasonlóan hatékonyan terjeszkedtek. Miként történhetett ez? Sokan az ipar fejődésének tulajdonítják az előretörést, de igazából nem az ipar teremtette meg az újkor emberét, hanem fordítva: ez az új szemléletű és kultúrájú ember hozta létre a termelés technikai megújítását, ahogy ezt megelőzően a társadalmi változásokat is. Mitől más ez a kultúra? Miben különbözik az újkor szemlélete a középkoritól? Mi az a korai polgárság értékrendjében, ami ilyen horderejű változtatások végrehajtására alkalmassá teszi? Az új életstílus neve kapitalizmus, melynek elsősorban egy eltérő érzésvilággal és viselkedésmóddal, azaz a tradicionalizmussal kellett megküzdenie. A kapitalizmust kezdettől fogva az az érvényes dogma jellemezte, hogy az alacsony bérek produktívabbak, azaz emelik a munkateljesítményt. Ez egyaránt igazzá vált a mezőgazdasági munkánál , a nagykereskedőknél. Egyre szélesebb körben

alkalmazta a „kis haszon, nagy forgalom” elvét. Ekkor következett be a törvényszerű fordulat: aki nem lépett előre, annak le kellett maradnia. Elkeseredett versenyharc tört ki, az idill összeomlott, a régi, kényelmes-kedélyes életmód szigorú józanságnak adta át a helyét azoknál, akik nem fogyasztani, hanem szerezni akartak. A modern kapitalizmus szelleme, amely egyre inkább utat tört magának, az egész üzleti életet forradalmasította. - 2 Ez az újfajta erkölcs az, mely az emberiség történetében bekövetkezett gyökeres változások legfőbb magyarázata. A vállalkozóknak - mivel megzavarták az élet hagyományos rendjét – sok ellenállással, kritikával és gyűlölettel kellett megküzdeniük. Csak utólag tűnnek a nagy gyárosok (Ford, Porsche) „sikerembereknek”. Kapzsi emberek mindig is voltak, de a szerzési vágy minden erkölcsi alapot nélkülözött, sőt, a tradicionális és keresztény alapú értékrend határozottan

elítélte a harácsolást és megvetendőnek minősült az üzletelés minden ilyen formája. Magyarországon a nemesek és magukat tisztességesnek tartó átlagemberek is lenézték a kereskedést, a pénzkölcsönzést. Elsősorban ez az oka annak, hogy nálunk minden ilyen tevékenységet örmények, görögök, zsidók , németek végeztek. Magyarországon ennek a szemléletnek a maradványai jócskán átnyúltak a XX század első évtizedeire is. A kapitalista szemléletnek az erkölcsi színezete, hogy a munka, a szerzés, a helytállás az új erkölcs parancsává válik. De ez az új erkölcs nem csak pénzszerzésre irányul, hanem annak központi értéke a megbízhatóság, pontosság, szerénység, puritán mértékletesség, a szakadatlan igyekvés vagy „ipar”-kodás, a „hivatás”-tudat. (Ez a két szó maga is nyelvújítás, azaz a polgárosodás terméke.) A kapitalista szellem „érett” állapotának kialakulása előtt azonban az új erkölcs először

vallási formában nyilvánult meg. 1517 október 31-én, amikor Luther Márton Wittenbergben a vártemplom kapujára kiszögezte 95 tételét, akkor nem csak a teológia és a szertartásrend módosulását hirdette, hanem a döntő fordulat a mindennapi élet, a munka, a családi és közösségi helytállás megítélésében látta. Tanaiban a világi hivatásvégzés úgy jelenik meg, mint a felebaráti szeretet kifejezése, tehát Isten előtt teljességgel egyenlő minden bevett hivatás. Luther nevéhez fűződik tehát az a vallási fordulat, melyből kialakulhattak a későbbi polgárság erkölcsi és ideológiai nézetei. A középkor végén tűnik fel az az új ember, aki nem csak a készen kapott szokások szerint kívánja leélni az életét, hanem belső erkölcsi meggyőződésből, tudatosan alakítani akarja sorsát és mintegy kötelességének érzi, hogy „kézbevegye” környezetének, mesterségének ügyeit, javítson annak állapotán. A kultúra

szerepében bekövetkezett változásnak a lényege az, hogy az erkölcsi szabályozás belsővé válik, belülről jön. A belülről irányított ember többféle viselkedésre képes, eltérő körülményekhez is tud alkalmazkodni, tehát nem magatartási szokásokhoz, hanem elveihez, becsületéhez, adott szavához ragaszkodik. Ez a „pszichológiai iránytű” tulajdonképpen a belső erkölcsiség, a lelkiismeret és az egyéni bűntudat. A tradicionális ember a közösségi megszégyenítéstől, a megtorlástól félt, a belülről irányított ember viszont elsősorban saját bűntudatától, elveinek megtagadásától tart. Az újkor első évszázadaiban nyugat-európában tehát a belülről irányítottság vált uralkodóvá. A polgári kultúra ígérete és valósága - a fejlett újkor A tradicionális kultúra egyik jellemző vonása, hogy mindenben a gyakorlati hasznot tekinti elsődlegesnek. (Első szinten tehát a gondolatok, eszmék, hitek létrehozása

mindig a közvetlen szükséglettel függ össze.) A görög előzmények után a polgárságban kiteljesedett egy másfajta szemlélet, melyben a gondolatok, eszmék, hitek elszakadnak a közvetlen szükséglettől, s önértékké válnak. De miben is tér el a polgársággal kibontakozó új szemlélet a korábbiaktól? A tradicionális társadalmakban semmilyen tevékenység nem szakadt ki a maga teljes környezetéből. Pedig korábban is készültek remek művészeti és mesterségbeli alkotások, de ezek létrehozása nem vált az élet természetes szükségleteitől függetlenedő önértékké. A ma embere sokszor szánja a középkor kiemelkedő alkotóit sanyarú sorsukért és elítéli, amiért nem fedezték fel a zsenit ezekben az emberekben. Holott ezek a kortársak nem voltak igénytelenebbek, mint a mai közvélemény, csak a társadalom másképpen működött: a művészeti vagy tudományos érték kifejezésének nem voltak meg az intézményei és nem élt az

ilyen értékek iránti igény. Azonban a belülről irányított erkölcsiséggel, a vallás által is megerősített hivatástudattal minden szakterületen megjelenik az élet közvetlen szükségletein és szokásain túlmutató szakmai önérték. A csillagokat már nem csak azért kell ismerni, hogy itt a földön segítsenek a tájékozódásban, hanem hogy minél alaposabban megismerhessük a világűr szabad szemmel már nem is látható tartományait. A festménynek már nem csak hitelesen kell ábrázolnia egy-egy érzelmet, hanem stílust is kell teremtenie. A polgári kultúrában már a célok és az erkölcsi elvek is elvonatkoztatásra épülnek. Az egyetemessé váló céltudat és a köznapok fölébe kerekedő szakmaiság teremti meg azt az új elvonatkoztatást, ahol a belülről irányított ember célrendszerének eszköze a szaktudás, mely egymástól egyre inkább elkülönülő szakágakat teremt. A legkülönbözőbb művészeit, tudományos és szakmai

ágazatok kiszabadulnak a közösségi-vallási világkép uralma alól és lassan-lassan függetlenek lesznek, azaz maguk döntenek arról, hogy mi a szakmai mérce. Tehát az alkotás érvényessége és minősége fölött már nem a használó emberi csoport, nem is az egyház és nem is a világi hatalom dönt, hanem a szakterület. A modern szakszerűség mindinkább kiterjed a különböző mesterségekre és lassan-lassan mindenkinek szakemberré kell válni, mégpedig olyan szakemberré, akinek hivatása leköti és kitölti az egész életét. Ma már eljutottunk oda, hogy mindent elvont szempontok alapján is vizsgálunk: nemzetközi elismertség, divatosság, stb. Ma úgy tekinthetünk vissza középkorra, mint kiforratlan és tagolatlan ősállapotra, mintha minden mesterség, tudomány és művészet csak naiv előjátéka lenne az adott ágazat polgári felívelésének. - 2 A szakszerűség térhódítása következtében soha nem sejtett távlatok nyíltak meg az

emberiség előtt. E folyamat hallatlan dinamizmusát érzékelhetjük, ha néhány művészi ágakra csak egy-egy pillantást vetünk: Festészet: pld. Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Rembrandt olyan magas szinten teljesítettek szakmai tudást és ezzel olyan mércét állítottak fel, hogy nem felsőművész többé az, aki nem méri az általuk felállított mércéhez saját alkotásait. Színházművészet egén is feltűntek a minden előzőnél kiforrottabb szakmaiságot teremtő fényes csillagok Shakespeare, Moliere, Dante, Boccaccio, Petrarca, Cervantes személyében. A zene művészete terén megismételhetetlen ragyogást alkottak Bach, Handel, Vivaldi páratlan életműveikben. A tudományokban a tagolt, egymástól elkülönült szakszerűség később alakult ki, mint a művészetben. Elsősorban azért, mert hiányoztak a megfelelő technikai eszközök és a megbízható mérési módszerek. De a fejlődés már megállíthatatlan, a leghatározottabban a

filozófiában, matematikában, fizikában, csillagászatban indul meg. Például Galilei matematikus, fizikus, és csillagász is volt. Ő mondta ki először, hogy „a természet matematikai nyelven van megírva”, emellett a fizikában ő veti meg a dinamika alapjait és csillagászati megállapításai közismertek. A filozófiában Descartes számolja fel a vallás maradványait, aki egyébként egész életében hívő vallásos maradt. De ez a „fölszámolás” nem világnézeti tagadást jelentett, hanem gyökeres szemléleti változást. Tanítása, hogy „soha ne fogadjatok el igaznak egyetlen dolgot sem” azt tükrözi, hogy többé már nem a tradíciókból és nem Istenből fakad az igazság, hanem a tiszta és világos tudományos bizonyításból. A négy élenjáró tudomány szinte minden korábbi vívmánya összegződik az 1643ban született Isaac Newton munkásságában. Sokoldalúságára jellemző, hogy az angol parlament tagja, pénzügyminiszter,

fizikus, matematikus, a differenciál- és integrálszámítás egyik kidolgozója, csillagász, ő készítette az első tükrös távcsövet, filozófus, teológus. A gravitáció megfogalmazásával olyan rendszert teremtett, melyben egyszerű matematikai képletekkel leírhatóvá és kiszámíthatóvá vált tulajdonképpen az egész világegyetem. A tudományos és művészeti eredményei ellenére az újkor első évszázadaiban még nem fogalmazódott meg az önmagát átalakító polgári társadalom saját, önálló világnézete. Már nem olyan szilárd, egyértelmű és biztos a vallási világnézet uralma, mint a középkorban volt, de azért az ideológia még sokáig vallási tartalmú maradt. Egyre inkább az ember, és nem a vallás lett a művészi ábrázolás tárgya, de még nincs Istentől független világ és senki nem teremtett a vallástól független új gondolatrendszert, vagy társadalmi programot. - 3 A kibontakozó szakszerűség az Isten által

elrendezettnek vélt világnak nem az okait és célját keresi, csak az ember milyenségét vizsgálja. A XVIII. század hallatlanul izgalmas korszaka ennek az átmenetnek, hiszen miközben nyugat-európában már egyre határozottabban épül az új világfelfogás, addig Bécsben – II. József császár városában a még mélyen vallásos korai polgári kultúrának utolsó grandiózus összefoglalása születik meg Mozart művészetében. Olyan művész, aki millió érzékkel és idegszállal él és aki a legmerészebben keverte a tragikust a komikussal. (Ilyen volt Shakespeare is) A felvilágosodás az a korszakforduló, amikor az ember átveszi Istentől a saját sorsa fölötti hatalmat. A legnagyobb következetességgel a franciák számolták fel a középkor maradványait a XVIII. században A nagy francia forradalom új világot akart teremteni: az ember tudatosan alakított és igazságosabb világát. A XVII-XVIII. sz emberének mindennapjai még alig különböztek a

középkori élettől. Az egyszerűbb emberek végtelenül kiszolgáltatottak voltak, óriási tömeg szenvedett a sokszor éhhalállal fenyegető szegénységtől, az áltag életkor csak 28 év volt , az iskolák még nagyon ritkák. A boszorkányok és eretnekek üldözése, kivégzése, a babonákban, kuruzslásokban való hit még megtalálható az emberi felfogásokban. A rabszolga kereskedelem a gyarmatokon még 1850-ig tartott és Európában is előfordult emberkereskedés. Ezekben az időkben a lakosság 90 %-a földművelésből élt és minden olyan szellemi hatástól érintetlen volt még, melyet a kultúra már létrehozott. Ezen az egyenlőtlen és igazságtalan helyzeten kívánt változtatni a felvilágosodás, mely célul tűzte ki a tudás gyarapítását azért, hogy előbb-utóbb az ész irányíthassa a társadalmat. Felismerték az emberi értékeket és megszületett az emberi tudásban való hit. Például az enciklopédia az első és talán mindmáig a

legnagyobb vállalkozás az emberiség megszerzett tudásának rendszerezésére. (A történészek kedvelt mondása: az olaszoknak jutott a világtörténelemből a reneszánsz, a németeknek a reformáció, az angoloknak a parlamentáris demokrácia megteremtése, a franciáknak maradt a felvilágosodás. De ez így igazából nagyon leegyszerűsítése a történelemnek, hiszen a francia felvilágosodás sem csak francia, mert állandó kölcsönhatásban állt más kultúrákkal. Például Voltaire évekig Angliában élt, lefordította Newton főművét és népszerűsítette az elméletét.) De a felvilágosodás rendkívüli jelentősége nem csak a kulturális értékeiben mutatkozott meg, hanem a felhalmozott és rendszerezett értékek politikai céllá formálásában is. - 4 A francia felvilágosodás kori gondolat: másképpen is működhet a hatalom és elképzelhető királyi és egyházi hatalom nélküli rend is. Ennek legkövetkezetesebb megfogalmazója Rousseau

volt. Az ő eszméit próbálta később Robespierre politikai gyakorlattá változtatni. „Az emberek szabadon és egyenlő jogokkal születnek és élnek” – így kezdődik az emberi és polgári jogok 1789. augusztus 26-i deklarációja De az eszme nem olyan tiszta formában érvényesült, ahogy a forradalom első éveiben remélték. Végső soron azonban Napóleon Rousseau és a forradalom elvei alapján készítette el 1804-en a Polgári Törvénykönyvet. Nagy szerepe volt a belső béke kialakításában annak, hogy Napóleon a polgári állam és az egyház viszonyát rendezte, rövid úton helyreállítva ezzel a nyugodt vallási életet. A kemény kézzel kormányzott franciák nem sajnálták elveszett szabadságukat, hiszen cserébe sokat nyertek: megszilárdult egyenlőséget, gazdasági virágzást, vallási nyugalmat. Ebben az időben épült ki a polgári oktatási rendszer is, melynek leglényegesebb eleme a középiskola, amelynek feladata a vezető szerepre

hivatott fiatalság képzése volt. (Ennek a „gépezetnek” a működésén még Napóleon bukása sem változtatott.) A XIX. század elején nyugat-európában már mindennapi gyakorlattá vált az új polgári rend. A felvilágosodás során megfogalmazódott gondolatokból kialakult az az új eszmerendszer, a belülről irányított ember erkölcsének és világnézetének meghatározó tartalma melyet leginkább Kant műveiből ismerhetünk meg. Kant idejében még csak a filozófusok és a pedagógusok hisznek a polgári társadalmakban, de a XIX. Században már egyre újabb rétegek hittek abban, hogy az egyes ember becsületes helytállásával, művelődésével, humanizmusával egy magasabb rendű, nemes célt szolgál: nemzetének és az emberi nem egészének javulását, a boldogabb, tökéletesebb, szebb jövő épülését. Tehát a fejlődés céllá válik, amiért öntevékenyen, saját lelkiismeret által hajtva mindenkinek dolgoznia kell. Ezen eszmék

szenvedéllyel alakulnak zenévé Beethoven műveiben. Utolsó művében – a IX. Szimfóniában – felcsendül Schiller Örömódája, ezzel megszületik a humanizmus örökérvényű himnusza. A XIX. Században a művelődésbe, helytállásba, haladásba vetett hitet a technikai és gazdasági fejlődés végtelenül sok eredménye igazolta és táplálta. Nincs az életnek olyan területe, amelyikben ne következett volna be viharos gyorsaságú fejlődés. Egyre másra születtek a korszakalkotó orvosi, kémiai, biológiai, filozófiai és műszaki eredmények. - 5 Darwin, Mengyelejev, Semmelweis olyan ismeretekkel gazdagította az emberiség tudását, mely mindenki számára felfogható volt. És bár hagytak maguk után megválaszolatlan kérdéseket, hinni lehetett abban, hogy az emberi értelem előtt előbb-vagy utóbb ledől minden akadály. A kor sajátos műfajával a prózairodalommal a humanizmus határtalanul kitágult. Mindenki számára a reményteli

világképet erősítették a műfaj alkotói Dickens, Balzac, Hugo, Thomas Mann, Jókai Mór. Az ész és a műveltség minden megelőzőnél fontosabb szerepet kap ekkor a gondolkodásban. Ugyanakkor szembesülnie kellett azzal a kérdéssel, hogy az erőteljes átalakulásban mikor érkezik el a megnyugvás? A klasszicizmus inkább megállítani szeretné a változást, a romantika ezzel szemben hajszolná tovább a világ felfedezését. A klasszicizmus inkább az észt ültetné a trónra, a romantika inkább a szenvedélyt. Ez a kicsit „statisztikai” mezbe öltöztetett probléma nem csak művészeti kérdés volt. A XIX. század folyamán fokozatosan több eltérő rendeltetésű ágra bomlik a művészet és ezzel együtt a kultúra egésze is: az egyik oldalon kiválik a „valódi művészet”, amit autonóm kultúrának is említenek, a másik oldalon pedig az igazi értékekről leválik a „szórakoztató művészet” a tömegkultúra. A kettő között pedig

megreked és elszigetelődik a harmadik oldal a „népi kultúra”, azaz a folklór. Vitányi Iván e kultúrák viszonyát háromszögformával remekül érzékelteti: autonóm kultúra szórakoztató kultúra folklór Bármelyik két csúcs együtt ellentétet alkot a harmadikkal! A kulturális válságért nem csak a kultúra iparosodásával rohamosan terjedő ízléstelen giccsek, a zeneileg igénytelen nóták és a felszínesen megírt ponyvaregények a felelősek. A tudomány területén is hasonló folyamat játszódott le. Az a kép, amely a XIX Sz. derekára kirajzolódott, fő vonalakban érthető volt és a világnézeti kérdésekre adott a közember által is érhető módon választ. Az emberiség tudása azonban elképzelhetetlen mértékben tágult és ez által világnézetileg nem szilárdabbá, hanem áttekinthetetlenebbé vált. A múlt századi előzmények után a köznapi szemlélettel már nehezen – vagy egyáltalán nem – követhető új utat Albert

Einstein nyitotta meg a tudomány számára. - 6 Eközben a mindennapi élet erkölcsi értékei is egyre jobban fellazultak és az ember minden szempontból magára maradt: nincs istene, nincs társa, nincsenek biztos pontjai se a kultúrában, se az egyetemességben, minden megkérdezhető, minden igaz és mindennek az ellenkezője is igazzá tehető. A kultúra, amely felvilágosodás korabeli hite szerint vezetni kell volna hivatott a társadalmat, egyre áttekinthetetlenebbé vált. Felvetődnek tehát a kérdések: Hogyan vált ennyire mássá a kultúra, mint amilyenné formálni szerették volna nagyjai? Miért nem tudja a műveltségét határtalanul kiterjesztő ember fenntartani azt a szellemi és erkölcsi rendet, amit a hivő ember évezredeken át őrzött? Az egység elvesztésének oka ugyanaz, ami a fejlődésé: az elvonatkoztatás, az elemző, felbontó szemlélet és az erre épülő szakosodás. Korábban mindent saját törvényei szerint, a maga

valóságában és tagolatlan egységében tekintett az ember. Az újfajta célszerűség, azaz a hatékonyság azonban átcsapott szabványosításba, ami az embereket és a dolgokat személytelenné tette. A szabványosítás a tárgyat és a munkást függetleníti egyéni és sajátos tulajdonságaitól. A termelésben és a munkában a hatékonyság lényege az, hogy minden „darab” egyforma, tehát szabványosított. Népművészeti alkotásokról is csak akkor beszélhettünk, amiikor a munkában még nem veszett el a lélek és ez a munka még megfelelt a természet építkezési elvének, mely szintén nem ismeri az egyformaságot, az egyénietlenre szabványosítást. A munka és az élet elszemélytelenedésének vele jelensége az elidegenedés. Az ember fokozatosan elvesztette kapcsolatát a természet anyagi valóságával: munkájában és környezetének formálásában sem találja meg önmagát, mert egyikben sincsenek jelen saját szándékai, egyéni

képességei. Szinte minden személytelen tömegtermékké vált. Az anyagi és társadalmi viszonyok is kikerültek az emberke ellenőrzése alól és úgy jelentek meg, mint amelyeket más emberek, vagy idegen erők kényszerítettek rá. A polgárság értékei – többek között – az az anyagi és szellemi gazdaság, mely a korszak végére mindenki számára lehetővé tette az elemi létbiztonságot és tájékozottságot és azt az elvet, mely szerint minden egyes embernek az emberi, gazdasági és erkölcsi jogai sérthetetlenek. Az irodalom a művészet és a kialakuló társadalomtudományok hatására magas fokon kiművelődött az emberi lélek. Eközben a polgári fejlődés az elidegenedéssel szétrombolta az ember természeti és közösségi viszonyait, s mialatt hatalmasra tágította a kultúra tartományát, felszínessé is tette az egyes ember kulturális kötődéseit. A fogyasztói társadalom kultúrája – a modern kor évtizedei A legújabb kor a

századunk harmincas éveiben kezdődött el és nemcsak a XIX. sz. utolsó , hanem a XX Sz első évtizedei is inkább a polgári korszak grandiózus befejezésének tekinthetőek. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a századfordulót megelőző és követő évtizedekben olyan kulturális forradalom zajlott le, amit csak modernnek nevezhetünk. Az impresszionista (pillanatnyi benyomásokat, hangulatokat követő) nyitányt követően a művészetben, a tudományban és az egész emberiségről való gondolkozásban átalakulás következett be. A modern művészetben aztán hallatlanul sokféle világ született. Az egymást rohamosan váltó „izmusok” már csak hasonló gondolkodásúak laza csoportosulása. Rendező erejük korántsem terjed ki az épületek, tárgyak és műalkotások olyan széles körére, ahogyan a korábbi irányzatok hatása. A modern művészet első nagy korszakának (Csontvári, Bartók Béla, József Attila) ugyan sikerült még néhány klasszikus műben

renddé szervezni az egyre jobban széteső, átfoghatatlan világot, de a bizonyosság, az állandóság , a rendezettség egyre jobban kicsúszik az ember kezéből és egyre távolabbra kerül. Pontosan ugyanez zajlik le a tudományban is. Az emberiség sorsa szinte kiszámíthatatlanná válik azzal, hogy az évszázadok alatt kiépülő polgári eszmerendszer szellemileg végleg összeomlik. A szakszerűségre épülő művészeti és tudományágak, ipari rendszerek, kereskedelmi és oktatási, valamint katonai és igazgatási formák áttekinthetetlen, önelvűen működő halmazokká esnek szét. A polgárság által kialakított klasszikus gazdasági szerkezet eljut a kimerüléshez és a korlátlannak tűnő bővülést az 1929-es gazdasági válság szakította félbe. A New Deal (új elosztás) Roosevelt elnök 1933-tól kezdődő nagyszabású reformja, mely állami beavatkozással segíti a válság megoldását. Ez az új rendszer háttérbe szorította az újabb

beruházásokat és a munkabért tette meg nyitott tényezővé. Ezáltal a növekvő termeléssel arányosan növekvő munkabérrel egyrészt lehetőséget teremtett arra, hogy fel tudják vásárolni a megtermelt árút, másrészt a körforgás túltermelési válság nélkül fenntarthatóvá tette. Az életszínvonal emelkedésével mindennek a jelentősége fokozatosan csökkent! Elemi szükségletté vált a komfortos lakás, több „rend” ruha és egyre többen engedhettek meg maguknak olyan „luxust” is (nyaralás, színházbérlet, saját könyvtár) amelyet néhány emberöltővel ezelőtt csak az arisztokraták élvezhettek. A technikai fejlődéssel és az életszínvonal emelkedésével párhuzamosan bontakozott ki és vált hatalmas méretűvé a tömegkommunikációs forradalom, vagyis az információs robbanás. A sajtó, rádió, magnetofon, mozi majd televízió révén a gondolkodás gyökeresen megváltozott. Kitágult a világ, a korábbi szűk környezethez

kötődő szemlélet kitekintést nyert. - 2 A XX. Században az elidegenedés többféle új értelmet is kap A piac nemzetközivé válásával, hatalmas trösztök létrejöttével, a reklám mindent behálózó uralmával a társadalmi-gazdasági folyamatok áttekinthetősége végleg megszűnt. Különböző érdekeltségi csoportok állnak a világot átfogó nagyvállalatok, bankok, televíziós rendszerek és politikai intézmények mögött, de a folyamatokat irányító egyes embernek már nincs önmagában szerepe. Ma már senki sem érezheti úgy, hogy kezében tartja a sorsát, a divatok, árfolyamok, válságok és háborúk kiszámíthatatlan törvények szerint alakulnak. (Mintha ezek a folyamatok önmaguktól bonyolódnának és nem állna mögöttük ember.) A nagy világfolyamatok kiszámíthatatlansága mellett a mindennapi lét is egyre inkább az elidegenedés tárgyává válik. Paradox (önmagának ellentmondó) módon az életet igazán kényelmessé tevő

szolgáltatások teszik az embert szinte minden téren „kiszolgáltatottá”. A modern kor embere egy kívülről irányított karakter, aki maga is csak alkatrésze egy-egy bonyolult rendszernek és az „én-érzése” nem terjed ki élete egyetlen jelentős területére sem. A modern kor emberét már nem a belsővé vált erkölcsi elvek, hosszú távú célok mozgatják, hanem egymással összefonódva a fogyasztás, a divat, a siker állandóan változó irányzatai. A család szerepe is jelentősen megváltozott. Többé már nem az a szoros összefonódott egységet jelenti, amelynek az egyén elválaszthatatlan része, hanem úgy tűnik, hogy a család nem más, mint a tágabb társadalmi környezetnek az a része, amelyre az egyén legkorábban felfigyel. A szülők ma már nem tudnak gyermekeiknek világos képet rajzolni az énről és a társadalomról. Csak tanácsokat adhatnak nekik, hogy bármilyen helyzetben mindig igyekezzenek a tőlük telhető legjobban tenni.

De hogy mi ez a legjobb, azt már nem ők, hanem az iskola és a kortárs-csoport ellenőrzik, amelyek egyúttal segítik is a gyermeket abban, hogy megtalálja helyét a hierarchiában. Az modern kor emberének életében egyik uralkodó erő a DIVAT. A kívülről irányított ember intenzíven érdeklődik mások pillanatnyi ízlése iránt. És bár egyénisége önálló alakítására nagyobb lehetősége van, mint elődeinek bármely korban, elsődlegesen a divatosság és sikeresség látszatát igyekszik fenntartani. A ma embere elsősorban fogyaszt. Mindent megvesz, fölépít, megtekint, kipróbál. Korunk átalakulásában lényegesen megváltozott a kultúra helyzete is! A kultúra kitágult és szinte az egész történelem keveredik benne. Például a primitív népek tradicionális mitológiája ugyanúgy felbukkanhat egy sci-fiben, vagy beat-számban, mint a keresztény vallásosságban. - 3 A kulturális túltermelés rákényszerítette az alkotókat az

eredetiség mesterkélt hajszolására, mert csak a különleges az igazán kelendő. A tartalmi eredetiség viszont rendkívül ritka, sokkal inkább gyakori a bizarr, szokatlan, meghökkentő megoldások, látványosságok. Ezért egyre nehezebb az eredetiség és a pazarul kivitelezett eredetieskedés között a különbséget felfedezni. Az egyén szinte fölszámolódik ebben a szakadatlan agymosásban. És mivel azt mondhatjuk, hogy korunkban a kultúra szétesett, így egy kulturális karakter is nehezen alakulhat ki. A modern kulturális fogyasztó mindent megnézhet, megvehet, elolvashat, meghallgathat, de közben magányos, személytelen és bizonytalan maradhat. Ezért az értékek között nem tud eligazodni, ill ez is a divat tárgyává válik. Tolsztoj már századunk első évtizedeiben megfogalmazta értelmiségünk korlátoltságának egyik fő okát: hiába állnak rendelkezésünkre a legnagyobb bölcselők gondolatai, amelyek már átszűrődtek az idő rostáján

(Védák, Buddha, Lao Ce, Konfuciusz, Mohamed, Krisztus, Szókratész, Rousseau és még sokan mások), az embereket mégis olyan „szeméttel” tömik meg, amelyek mind kirostálódnak, és semmi sem marad belőle. A modernizmus kezdetén még találhattunk olyan egyéniségeket, akik általános és maradandó hatást gyakoroltak, de az elmúlt évtizedekben már hiába keresünk olyan művészeti irányzatot, tudományos eredményt, vagy technikai vívmányt, amely mélyen hatott volna a mindennapokra. A kísérleti laboratóriumokból kilépő számítógép az egyetlen olyan eszköz, mely az elmúlt 30 évben vált tömegtermékké és valóban újdonságnak tekinthető. Ez a hatalmas képességű gép azonban nem csak segítséget nyújt az élet még tökéletesebb megszervezéséhez, hanem károsan a fogalmakat és a tudást „információvá” lélekteleníti. A számítógépek segítségével látszólag mindent tudunk, a világon nincs olyan különlegesség, amelyről

ne hívhatnánk le az információk tömegét, de vele érzelmeink nem gazdagodnak, értékrendszerünk nem változik. Rendkívül könnyen formálható és alkalmazkodó faj a miénk, kulturális kreativitásunk korlátlannak látszik. Óriási veszteség lenne, ha a tapasztalatot, az emlékezetet és az éleslátást leértékelve az információkultusz eltompítaná ezeket a kreatív erőket. „ A pillanatnak élni” ez fűti ma az embereket. Egyre kevésbé érezhetjük, hogy részei vagyunk a történelem folyamatának, láncszemei a múltbéli és a jövő felé tartó nemzedékek sorában. A fogyasztói társadalomban a szabadság társadalmilag szinte korlátlanná vált, hiszen kényszerek helyett választási lehetőségeket kínál. Nem igazít el, de nem is köt meg. - 4 A jogi-politikai értelemben is és kulturális tekintetben is nyitott társadalmi környezetben az emberi önkifejezés és alkotóképesség kibontakoztatására gazdag lehetőségek kínálkoznak.

Pld az avantgarde, az alkotó kísérletezés játékká teszi az alkotást. A szabadság és az önkifejezés mellett a modern társadalmakban a legszükségesebb feltételek is biztosítottak. A fejlett országokban az emberi jogok deklarációja mindennapi gyakorlattá vált, emellett a szociális biztonság (gondoskodni a társadalomban mindenkivel: betegek, elesettek, kisiklott sorsúak) garantálja az elemi életfeltételeket. Az elmúlt évtizedek eredménye a közfelfogás olyan mértékű humanizálódása is, mely gyakorlatilag kizárja a leghaladóbb népek egymás ellen uszításának lehetőségét. A kor előnyének nevezhető a fejlett társadalmakra jellemző általános jólét is. A megtermelt javak újfajta elosztása volt az, mely átalakította a korábbi polgári társadalmak emberét és létrehozta azt a modern embert, aki az hiszi önmagáról, hogy egyéniségét a divatos fogyasztása adja. A tudományok beltejessé válásával kialakult egy új tudomány,

az ökológia, mely közérthető nyelven, mindenki által felfogható problémákkal foglalkozik. Ez egy szemléletében merőben másfajta gondolkodás, mert a természet kiismerése és legyőzése helyett, annak védelmére törekszik. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, hogy a modern kor rendkívüli lehetőségeit csak kevesen élvezhetik jelentőségükhöz mérten. Sokak számára a szabadság csak az elidegenedett viszonyok közötti törtetés, fogyasztás, szolgai divat-követés szabadságaként létezik, másfelől pedig csak a legfejlettebb államokban mutatkoznak meg ezek az értékek. Magyarország sajnos nem tartozik azon szerencsés államok sorába, akik a modernizáció értékeinek közelébe juthattak volna. Mára megkezdődött a világ hatalmi, gazdasági, kulturális újrarendeződése és Magyarország kíméletlenül kilökődött a nagyvilágba. Egyre inkább megfelelünk a piacgazdaság és a többpárti parlamentarizmus formális

kritériumainak, de eközben kultúránk sekélyesebbé vált, leépültek közösségek, fellazult az erkölcsiség. A vagyoni különbségek növekedésével tettünk ugyan egy lépést nyugat felé, de azzal, hogy egész életükben becsületesen dolgozó nyugdíjasok nyomorgásra kényszerülnek, vagy hogy a szakmai képzettséggel rendelkező és tisztességgel dolgozó családok helyzete lényegesen romlott, megintcsak távolodtunk attól a társadalmi berendezkedéstől, melynek szellemét meghatározza a viszonylagos jólétben élő erős középosztály, azaz a fejlett nyugati demokráciától. Drabancz M. Róbert jegyzetéből készítette: Hercegfalvi Marianna A kultúraközvetítés egy olyan céltudatos társadalmi tevékenység, amely az emberiség történetének valamennyi korszakában jelen van, és azt meghatározza. A kultúraközvetítés egy olyan rendszer, amely hatásos arra, hogy az ember általa a képességeit ki tudja bontakoztatni, továbbá segíti az

egyes személyek szocializációját és előmozdítja az értékek átadását. A kultúraközvetítés történeti kategória, hiszen eszményei, céljai és eredményei térben és időben folyamatosan változnak. A kultúraközvetítés történeti vizsgálata a művelődéstörténet része. Az európai kultúraközvetítés históriájánál a hagyományos korszakolást használjuk: Antikvitás, Középkor, Újkor. Antikvitáson az ókorban a görög-római civilizációt felölelő szakaszát értjük. Középkor a görög-latin kereszténység világát jelenti. Újkor a reneszánsszal és reformációval kezdődik és a felvilágosult polgári államok korszakáig terjed. Közgyűjtemények (kultúraközvetítő intézmények) és Színház Antikvitás kora - közgyűjtemények: A könyvek és a műalkotások gyűjtésének és megőrzésének szokása egyidős a művészetekkel. A gyűjtés kezdetben csak egyéni kedvtelésül szolgált Az első jelentős magánkönyvtárak

Arisztotelész, Cicero nevéhez fűződnek. Ettől maradandóbb jellegűek voltak a templomi könyvtárak. Az első tudatosan megőrzésre szánt gyűjteményeket a hellenisztikus birodalmakban alapították. Kre II sz-ban Nagy Sándor alapította az első ilyen könyvtárat hogy összegyűjtsék az egész görög irodalmat. Papirusz vagy pergamen alapú tekercsek voltak ezek, melyek száma a római időkben már meghaladta a 700 ezret. Ezeket embermagasságú, kétszárnyú szekrényekben őrizték. Az alexandriai könyvtár egyszerre volt univerzális és racionális Univerzális, mert minden korszak és az egész ismert világ könyveinek a megőrzésére szánták és racionális, mert magukat a könyveket is rendszerbe állították. Kr.u 391-ben – a kereszténység államvallássá válása után - a nagykönyvtárat templomi célokra adták át és miután az arabok elfoglalták Egyiptomot, a könyvtár épülete valószínűleg leégett. - 2 - Rómában a Kr.e II,

században jelent meg a könyvkultúra Pollió (Caesar halála után) alapította meg az első nyilvános könyvtárat. A nagy hellenisztikus könyvtárak nem olvasókönyvtárak voltak, sokkal inkább gyűjtötték, semmint olvasták a könyveket. Általában a művelt felső rétegek használták, ezértis nevezték inkább „tudós könyvtáraknak” Antikvitás kora - Színház: A színjátszás először Kr.e1500 körül az ősi Egyiptomban, ezer évvel később pedig az európai ókorban jelent meg. Maga a színjátszás a mágikus rítusokból ered. Kr e VI-VII században – a klasszikus görög korban – a tragédiákat és a komédiákat először vallási ünnepségek keretében mutatták be. A polisz számára fontosabbak és esztétikai minőségben magasabb rendűek voltak a tragédiák. A korszak csaknem valamennyi drámáját Athénban, az akropolisz déli lejtőjén épült Dionüszosz-színházban (Dionüszosz-templom közvetlen szomszédságában állt) mutatták

be. A színház hármas tagoltságú volt: nézőtér, kelléktár és öltöző A Kr.e III század közepétől vált fontosabbá a rómaiak számára a kulturált életforma, de a színház csak a császárkorban vált közönségformáló erővé. Minden városhoz szervesen hozzátartozott az amfiteátrumnak nevezett aréna és a reprezentatív előadásokra fenntartott színházi építmény. Középkor – közgyűjtemények: Ebben az időben az emberek szemléletét a keresztény dogma határozta meg. A kultúraközvetítés intézményei is egyházhoz, rendekhez kötődtek és mereven szabályozottak voltak. Mivel az antikvitás korának gyűjtőszenvedélye Róma bukása után ellanyhult, a kora középkor évszázadaiban az ókori gyűjtemények elpusztultak. A megmaradt dolgokat egyrészt arab tudósok és fejedelmek, másrészt buzgó szerzetesek mentették meg az utókor számára. Nyugaton Nagy Károly idején éledtek fel a gyűjtési ambíciók. A VI-X.sz a

tudományos, művészeti élet központja a templomok, szerzetesházak voltak. A híresebb rendházakban (Monte-Cassino)több száz kötetnyi könyvtári anyag gyűlt össze. A XIII.sz-tól kezdődően szerkezetében megváltozott a könyvtári kultúra Kialakult a világi művelődés, mely elsősorban az egyetemi könyvtárak (párizsi Sorbonne könyvtár) létrejöttét jelentette. Magyarországon az első könyvtár a XI. sz-ban a pannonhalmi monostorban épült. Jelentős része elsősorban liturgikus munkákat és szentbeszédeket tartalmazó könyvek voltak. Másodsorban az egyházatyák írásai (Szent Márton életrajza), harmadsorban pedig világi irodalmak, mely oktatási célokat szolgált. - 3 - A korszak fő íráshordozója a pergamen volt, mely alkalmasabb alakot vett fel: a könyv formátumú kódexet. A pergamen mellett nemsokára megjelent az olcsóbb írásanyag: a papír. A papír kínai „találmány” Először az arabok, majd Európában először

Bizáncban használják a papírt. A középkorban nem beszélhetünk műalkotások gyűjtéséről mert az ókori emlékeket a pogány kultúra megtestesülésének tartották és ezért nem törekedtek megőrzésükre. Középkor - Színház: A görög-római színjátszás letűnése után a színház történetében félezer éves űr támadt. Mivel az egyház a színházban a bűn tanyáját látta és folyamatosan küzdött ellene, csak a Kr.u X században kezdődött el újra a színjátszás, mely elsősorban vallásos eredetű témákat dolgozott fel: Krisztus életének fordulópontjai, húsvéti és karácsonyi ünnepek. A késő középkorban azonban már nem a templomban játszottak, hanem a szabad ég alatt az élet központjául szolgáló piactéren. A női szerepeket fiatal férfiak alakították, mivel a női testet közszemlére állítani bűnnek számított. A középkori világi színjátszás jelentőségében jóval elmaradt a vallásostól, hiszen a

vándorkomédiások leggyakrabban termékenységi rítusokat, télbúcsúztató és tavaszköszöntő farsangi játékokat és népi színjátékokat adtak elő. Reneszánsz kora – közgyűjtemények: A késő középkorban feléledt a humanizmus és a humanisták intenzív érdeklődése az antikvitás iránt felélesztette a különféle gyűjtőszenvedélyeket. Kezdték kutatni az antik emlékeket: könyveket, művészeti alkotásokat. A XV-XVI századi főurak, főpapok és fejedelmek valósággal versenyeztek a gyűjtés terén. Az itáliai Medicik, vagy az osztrák Habsburgok mellett magyar hatalmi elit kiválóságok is - Luxemburgi Zsigmond, Hunyadi Mátyás - legendásan vonzódtak a múlt emlékeihez. Ebben az időben alakult a vatikáni könyvtár, ahol páratlan műgyűjteményeket is felhalmoztak. A XV századi társadalom módosult kulturális szerkezete nagyban hozzájárult a kulturális piac szerveződéséhez. Megjelentek a könyvekkel foglalkozó vállalkozók,

kereskedők, írnokok, közvetítők, akik a reneszánsz értelmiségi olvasásmód alakulását is befolyásolták. Ebben az időben a könyv vásárlása egyszerre volt kulturális és pénzügyi tranzakció, mely szinte ugyanolyan kifinomult ízlést és hozzáértést igényelt, mint a megírásuk. A reneszánsz eszménye a művelt, sokoldalúan képzett ember volt. A művészre a sokoldalúság volt a jellemző. A művészek és a tudósok e korban igen széles közönségre találtak. - 4 - A könyvtárak használata is módosult, kiterjedt. Ugyanakkor csak a szellemi elit számára jelentett igazi nyilvánosságot a kulturális kód miatt (latin nyelv dominanciája, analfabétizmus). Reneszánsz kora - Színház: A gondolkodás reneszánsz kori átalakulása következtében a színjátszás elvesztette vallási jellegét. Itáliában kialakult a reneszánsz színház sajátos műfaja, a „commedia dell’arte” (művészet komédiája), mely témáival a népi

színjátszás hagyományait őrizte meg a vándortársulatok. Itt a gesztusok bőségével, a véres és durva jelenetekkel, a szereplők kétes erkölcsi magatartásával csak a felszínes szórakoztatásra törekedtek. Angliában a reneszánsz a XVI. sz második felében I Erzsébet uralkodása idején virágzott. Az Erzsébet-kori színházban – az ókor óta először – hivatásos színészek léptek fel és már megjelentek a hivatásos társulatok. Lassanként a polgári származásúak is kezdtek foglalkozni a színházzal. A társulatok vállalkozási formában működtek és a színészek fizetséget kaptak játékukért, amely viszonylagos létbiztonságot nyújtott. A vállalkozó kedvű polgárok finanszírozták az állandó színházépületek kialakítását, mert bérbe tudták adni a színházat a társulatnak és ezzel jelentős nyereségre tettek szert. A legtöbb színház a Temze déli partján, a városfalon kívül épült, ahol már a városi kormányzat

hatalma nem érvényesülhetett. A leghíresebb ilyen építmény a Villiam Shakespeare társulatának hely adó Glóbusz volt. A XVI. Század végén London százötvenezer lakosával hatalmas városnak számított. Naponta legalább fél tucat társulat játszott, mindegyik egy-egy kb kétezer néző befogadására alkalmas épületben. A színészeknek nagyon jó memóriával kellett rendelkezniük, mert a színházak naponta változtatták műsorukat, kéthetente új darabot mutattak be és a legsikeresebb drámákat is havonta legfeljebb egyszer vették elő. A darabok legfontosabb szereptípusai – hős, gazember, bolond, szerelmes – minden előadások kellett hogy szerepeljen. Reformáció és ellenreformáció kora - Közgyűjtemények: A XVI sz-tól a könyv az általánosan művelt ember számára nélkülözhetetlen lett. A nyomtatás eredményeképpen olcsóbban és nagyobb példányszámban jelentek meg a munkák. A reformáció Gutenberg gyermeke, hiszen a

könyvnyomtatás alapvető szerepet játszott Luther tanainak elterjedésében. Gutenberg felfedezése felgyorsította a szövegek terjedését, a kézműves rendszert egy iparszerű rendszer váltotta fel és a kiskereskedelmet kiszorította a nagybani árusítás. Kialakultak a könyvtárak új típusai pld. polgárság által létrehozott városi könyvtárak A könyvkölcsönzés intézménye Európában született (1618. Lipcse) - 5 - Míg a XVI-XVII. Századi Európában a könyvgyűjtés és a könyvkiadás területén változások voltak tapasztalhatók, addig a műgyűjtő és archiváló törekvések a háttérbe szorultak, inkább csak ritkaságok és kuriózumok irányába fordultak. Reformáció és ellenreformáció kora - Színház: A protestantizmus nagyban segítette a színházi játék elterjedését a köznép között. Luther felszólította a világi előkelőket, hogy hozzanak létre az iskolák mellett színházakat, melyek segítségével a morális

életvezetés és a nemzeti nyelv használata népszerűsíthető. E felhívástól ösztönözve a rektorok és tanítók nemzeti nyelven adták elő az ókori drámákat és új drámák írásával foglalkoztak. Az előadások – kilépve az iskola falai közül – jól szolgálták a szórakozást és a protestáns hit terjesztését. A XVII. Században minden társadalmi rétegnek volt saját színháza: A nép a vándortársulatokon mulatott, a katolikus egyház a színpadon is terjesztette az ellenreformációt, a protestánsok didaktikus médiumként (tudatosan szuggerálható) használták a színdarabokat, a fejedelmek pedig az operákban és a balettekben leltek szórakozást. A barokk idejében az újból megerősödött katolikus egyház a vallási propagandaszíntereként használta a színházat és lényeges szerepet főleg a szerzetesrendi színházak kaptak. A színjátszás hagyományait elsősorban a jezsuiták, piaristák és bencések ápolták. A

vándortársulatok, amelyek beutazták egész Európát, komoly versenyhelyzetbe kerültek és ezért egyre gátlástalanabbul elégítették ki a közönség legelemibb ösztöneit (vértől csöpögő jelenetek, szerelmi viszonyok, szabad szájú humor). Velük szemben a barokk kor lényegét (a kor embere nem érezte biztosnak az életét, a múlandóság érzése, a harmónia helyett a meghasonlottság, a haláltudat misztikus átélése jellemezte a szellemiséget) a színházi műfajok közül az opera fejezte ki legjobban. Az első nyilvános operaház 1637-ben létesült Velencében A felvilágosodás kora – Közgyűjtemények: A XVIII. Század a fény évszázadaként vonult be a köztudatba A társadalom, a kultúra és a műveltség polgárivá vált. A polgári identitás új formái alakultak ki, melyek megkérdőjelezték az egyházak monopóliumát. A polgári identitás ismertetőjegye a szubjektivitás felszabadítása volt, kiszélesedett a tapasztalati világ,

melynek legfontosabb médiuma a nyomtatott szó lett. Az újkori hatalom (abszolút királyi hatalom) birtokosai rendelkeztek azokkal az anyagi forrásokkal, melyek lehetővé tették az udvari, később a nemzeti közgyűjtemények összeállítását. A francia Lajos királyok magánkönyvtáraiból és gyűjteményeiből nőtt ki a Louvre Múzeum. - 6 - Az uralkodóházak tagjai mellett főpapok, tudós szerzetesek, főurak is számos nagyméretű magángyűjteményt alapítottak. A XVIII Század második felében Angliából indult el a közgyűjtemények szakszerű és nyilvánosságra törekvő alapítása. Először 1753-ban Hans Sloane hagyományozta gyűjteményét a nemzetre és ez lett a British Museum alapja. Ennek mintájára Nagy Frigyes megalapította a berlini, Mária Terézia és II. József pedig a bécsi múzeumot A francia forradalom a király és az egyház gyűjteményeit államosítva felállította a Nemzeti Könyvtárat és a Nemzeti Múzeumot. Ekkora

tehető az „olvasás forradalma”, mert megváltozott a könyvtárak szerkezete: enciklopédikus könyvtár helyén új tematikájú, differenciált igényeket kielégítő könyvtárak jelentek meg a megnövekedett olvasóközönség számára. Megalakultak az olvasótársaságok is, melyek önszerveződő egyesületek voltak azzal a céllal, hogy kereskedelmi érdekek nélkül bocsássák tagjaik rendelkezésére az olvasmányokat. Ezeken a helyeken inkább a szórakoztató irodalom dominált, elsősorban a regények. Magyarországon 1770-ben a nagyszombati egyetem könyvtára nyílt meg elsőként a nagyközönség számára, majd az egyházmegyék is megnyitották könyvtárukat az érdeklődők előtt. Széchenyi Ferenc 1796-ban a tudósok előtt megnyitotta könyvtárát, majd 1802-ben a nemzetnek adományozta gyűjteményét, mely Nemzeti Múzeummá bővült. Irodalmi diáktársaságok, kölcsönkönyvtárak és olvasókörök alakultak, melyek a művelődés hajtóerejévé

váltak. Akadémiák: A platóni minta alapján szerveződő és a reneszánsz Itáliájában megújuló intézmény a XVIII. században olyan tudományos célokat tűzött ki maga elé, melyek teljesítésére az egyetemek nem vállalkoztak. Főleg természettudományos munkákról van szó, de a nyelv, irodalom, történelem, képzőművészet is érdekelte a társaságokat. Európában először a párizsi akadémia jött létre (1635.) és ennek mintájára szinte mindegyik monarchia megalapította a maga akadémiáját. Fontossá váltak az európai levelező hálózatok, amik más akadémikusokkal és akadémiákkal folytatott diskurzusok terepei lettek. A nyilvánosság az évente kiirt pályázatokkal alkothatott képet a tudós társaságok munkájáról. A Magyar Tudományos Akadémia felállítása az 1825-ös országgyűlésen vált valóra, amikor Széchenyi István egy esztendei jövedelmét ajánlotta fel a magyar tudós társaság felállításának céljából. - 7

A felvilágosodás kora - Színház: A vándorszínjátszásról az állandó színházakra való áttérés járt mélyreható következményekkel. Ez a folyamat Európában a XIX Század első felére mindenhol bekövetkezett. Kezdetben a polgárság és még inkább az egyház megvette a színészeket, azonban a színjátszás lassan a művelődés és kulturális fogyasztás elfogadott elemévé vált. JA vándortársulatoknak nem volt utánpótlás gondjaik. Lecsúszott diákok, szökött teológusok, elbocsátott katonák, szégyenbe került lányok is vonzódtak a színészi pálya iránt. A színjátszás elpolgárosodásakor megerősödött a kirektorvállalkozó abszolút hatalma, hiszen ő osztotta a szerepeket, saját tulajdona volt a kellékek és a jelmezek. A XVIII. századi Magyarországon az első magyar állandó színházat Kelemen László társulata jelentette, ugyanakkor ekkor élte reneszánszát az iskolai színjátszás. A piarista és jezsuita drámákat

játszó színházat igen kedveltek voltak a nemesi közönség körében. A főúri kastélyszínházat a főúri élet elengedhetetlen részévé váltak. A repertoár nagyrészt a személyes alkalmakhoz (névnap, házasság) kapcsolódott és a közönsége szűk körű volt. Mégis jelentősnek mondható társadalmi hatása és funkciója, hiszen a kastélyokban már nem betanított szolgák léptek fel alkalmilag, hanem a nyári időszakban rendszerint hivatásos társulatok játszottak bennük, melyek télen a városokban adták elő darabjaikat. A polgárság kora – Közgyűjtemények A XIX. Századra két döntő tényező nyomta rá a bélyegét Az egyik a francia forradalom, amely létrehozta a korszak jellegzetességét, a nemzetállamokat. A másik az Angliából kiinduló ipari forradalom volt, mely kevés késéssel a kontinensre is megérkezett és felgyorsította a kapitalizmus fejlődését, a polgári társadalom kialakulását. a polgárság eszménye a szabad és

egyenjogú emberek társadalma volt és ekkor megteremtődött a jogi és politikai egyenlőség. Az egyén szabadsága a szellemi szabadság igényét is magában foglalta és ez hatalmas teret biztosított az iskolarendszeren kívüli közművelődési formák kiépülésének. Kibővültek tehát a hagyományos kultúraközvetítés intézményei és új, hatékony, a tömeg igényeinek kielégítésére szolgáló szervezetek alakultak. A társadalom nyitott szerkezetét mutatta az 1793-ban felavatott Muséum National, mely három napig a közönség, öt napig a művészek és tudósok részére tartott nyitva. - 8 - Ez az intézmény, mely a dicső francia múltat és a még dicsőbb jelent alkotta újra a nemzeti összetartozás tudatának és nagyságának intézményes letéteményese lett. Ennek hatására egész Európában elterjedtek az új arculatú múzeumok. A romantikus érzékenység fogékonnyá tette a múzeumokat a középkor, a kortárs művészet és a

tudományok szakosodása iránt. A szabad művészeti piac serkentette a műtárgyforgalmat és befolyásolta a művészeti alkotómunkát. A kulturális csatornáknak (szakfolyóiratok, egyetemek, kritikusok) a közízlést irányító szerepe megnőtt. Hazánkban a tudományos megismerés és feldolgozás előtérbe kerülése magával hozta a szakmúzeumok minden tudományágat átfogó rendszerét. Ekkor alakult a Közlekedési Múzeum, a Mezőgazdasági Múzeum, az Iparművészeti Múzeum, a Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára, az Országgyűlési Könyvtár. A legfontosabb szempont a gyűjtés mellett a hozzáférhetőség, a közművelődés jellegének biztosítása volt. A polgári korban a magánkönyvtárakkal szemben egyre fontosabbá váltak a közkönyvtárak, melyeket elsősorban a polgárok és a polgári értelmiség látogatott. A munkásművelődés kiszolgálására létrejöttek a munkáskönyvtárak, az agrárszocialista olvasókörök. Ezzel egyidőben

megkezdődött az állami támogatással létrejövő népkönyvtári rendszer kiépítése, mely az első világháború után összeomlott, de a húszas évek kulturális kormányzata közel 1500 községi könyvtárat létesített és ezt saját erőforrásaiból fejlesztette. Polgárság kora - Színház: A romantika kora egész Európában a nemzetben való gondolkodás jegyében telt el. A színház a nemzeti önérzet egyik fontos elemévé és közhangulatot befolyásoló erővé vált. A magyar nemzet színháza 1837. augusztus 22-én nyílt meg és az 1840-es törvényekben már Nemzeti Színház néven szerepelt. Jelentős szerepet játszott a nemzeti értelmek kifejezésében: 1848. március 15-én Katona József Bánk bán című drámáját adták elő. A szabadságharc bukása után a rendi-nemesi jellegből lassan és fokozatosan polgári jellegűvé változott a Nemzeti Színház. A dualizmus időszakában sorra jelentek meg a modern városi színházak. (Budapesten

1884-ben az Opera, 1897ben a vígszínház)