Szociológia | Kábítószerek és hatásaik » Gondolatok a dohányzásról

A dohányzásról Nem is olyan régen azt kaptam feladatul, hogy fogalmazzam meg, mit is jelent Európa számára Amerika felfedezése. Az elémtoluló gondolatok sokaságában alig tudtam rendet teremteni. A hollywoodi filmeket gyorsan melegebb éghajlat alá küldtem, a mekis kajákat pedig kissé fancsali mosollyal, de elfogadtam. Ez a két tolakodó gondolat után azok a növények sorjáztak elém, amelyek valahonnan Közép- vagy Dél-Amerikából érkeztek. Kukorica, krumpli, napraforgó, paprika. Persze-persze fontosak, de nem érdemelnek túl sok figyelmet. De a csoki vagy a kóla ízét (és még valaminek a hatását!) adók oka valamelyest nagyobb érdeklődést keltett bennem. Végül elérkeztem ahhoz a növényhez, amely mind közül a legtöbbet jelenti számomra: a dohány. Ahogy a problémát próbáltam körüljárni, egy különös kérdésre lettem figyelmes: miért van az, hogy társadalmi, világnézeti különbségek sokszor a dohányzásról való vitatkozás

során bontakoznak ki. Miért van az, hogy szinte mindenkinek ilyen határozott véleménye van a dohányzásról? Sőt egyenesen rákérdezek: miért félnek tőle egyesek, mint a tűztől, és mások számára miért jelent többet az éltető víznél? Éltető víz? Kérdezhetnék egyesek, hisz a cigi csak egy rossz szokás, olyan, mint a körömrágás. Rágyújtani egy aromás cigarettára, hallgatni, ahogy halkan, alig észrevehetően serceg a fehér papír, és ellazulva mélyen leszívni a kitáguló mellkasba a lágy füstöt- nincs jobb ennél, mondják sokan. És ahogy hatni kezd a nikotin, megborzongva belesüppedünk egy angol söröző hatalmas bőrfoteljébe, vagy egy utánozhatatlan éjszaka után a délelőtti napsütésben az erkélyen fürkésszük a nagyváros zajait. A végtelenségig lehetne részletezni a dohány élvezetének felejthetetlen pillanatait. Nem véletlenül volt régen az arisztokrácia elsőrangú szokása a dohány élvezete. Egészen egyszerűen

azt fejezte ki, hogy ezek az emberek csak a nemes élvezeteknek élnek, semmi másnak. Nemcsak régen, ma is minden pillanat megnemesedik egy kecsesen cigarettázó nő látványától és a kibomló füst varázsos gomolygásától. A művészek sem tudnak megszabadulni a cigarettától. A századelő kávéházi életétől nem is lehet elvonatkoztatni a cigarettát, ahogy manapság is a művészek elsődleges attribútuma a széles gesztikuláció és a ráncolt homlok mellett a parázsló füstszerszám. És hogy miért mérgezik magukat a költők nikotinnal? A válasz egyszerű. A megfontoltan elköltött cigaretta hatására megelevenedik a világ, és minden álomszerűen feloldódik egy szebb formában. A tárgyak elhagyják éles körvonalaikat, a tekintetek kitüzesednek, miközben a test minden apró része zsibbad és borzong, és ilyenkor jótékony ihlet vesz erőt az emberen. Eltölti a világot a költészet atmoszférája, és az agy valamiféle elektromos vággyal

töltődik fel, hogy új világokat teremtve kisülhessen. A cigaretta megnemesíti, és szent ihlettel termékenyítheti meg a találkozás pillanatait. Ugye hogy ismeretlen volt ez a világ? Még szép! Hiszen mindannyiunk számára sokkal kevésbé eszményi dolgok jutnak eszébe a dohányzásról. Mondjuk az, hogy rossz, igénytelen szokás. Veszélyessége folytán sajnos már annak a kifejezőjévé vált, hogy a dohányos mer dacolni a társadalommal, vagyis azokkal, kik azt megtestesítik, vagyis a szüleivel. A nagyfiúskodás, a lázadás külsődleges jelévé vált Másrészt a haveri társaság egyik fontos összetartójává válhat, és így a közösség értékrendjének egyértelmű kifejezőjévé alakul. Nem élvezet, hanem státuszszimbólum, abból is a rosszabb fajta. Ha valaki csak a lázadás jeléül használja, vagy már értelmetlen szokássá süllyedt számára a cigarettázás, akkor már szinte mindegy, hogy mit szív. Ez lendíti fel a már amúgy

is virágzó ukrán fekete importot, ahol az ukrán nemzet büszkesége, a Priluki már kétszáz forintért is kapható. Végül a dohányzásról szóló vitában fel kell tennünk a legfontosabb kérdést: mi az ára? A dobozonkénti ötszáz forintot össze lehet valahogy kuporgatni, de az egészségünket nehéz visszavenni, ha már egyszer áruba bocsátottuk. Mit gondolnak erről a dohányosok? Az egyik költőnk úgy fogalmazott mikor 50 éves korában tüdőrákkal kezelték egy klinikán, hogy mindig is tudtam, hogy az, aki intenzív életet él, az az intenzív osztályon végzi. Nagyon cinikus ez, de van benne némi igazság. Ki gondol a nyugdíjaskor siralmas állóvizének kegyeleméveire egy frenetikus buli éjszakáján? Ki gondol mindig a jövőre, mikor a jelen minőségén kellene javítani? Mindenkinek magának kell döntenie ebben a kérdésben, hiszen ez már nem más, mint a vérmérséklet függvénye. Ennek megfelelően ítélkezni is bajosan szabad Főleg

annak, aki még sosem próbálta komolyan (egyszer kipróbáltam, köhögtem tőle, szar az egész), és csak félig-meddig helyes információk alapján tud véleményt alkotni. Nem kell a dohányzástól félni, mint a tűztől, hisz az ismeretlen dolgok sokszor fontos változásokat hozhatnak. Ha őseink soha se mentek volna közel a tűzhöz, akkor most a cigaretta apró parázsától tényleg úgy félnénk, mint a lángoló tűztől, nem tudván különbséget tenni a veszély különböző fokai között. Pedig a veszély lehetőséget is nyújthat Nem a nikotinfüggőség mellett érvelek, hanem arról a szabadságról beszélek, amely segítségével bízva magunkban képesek vagyunk az élet új, furcsa területeit feltérképezni, annak reményében, hogy akár valami jóra is bukkanhatunk. Hisz gondoljunk csak arra, hogy ha Kolumbusz örökké rettegett volna az óceán valóban nagy veszélyétől, akkor most nem vitázhatnánk a cigarettázásról, vagy Amerika bármilyen

ajándékáról