Irodalom | Középiskola » Petőfi Sándor tájábrázolása

Petőfi Sándor (1823-1849) Petőfi Sándor a műveit a reformkor harmadik szakaszában, az 1840-es években írta. Azért hívjuk reformkornak, mert reformtörekvések jellemzik, melyek az 1848-as szabadságharcot készítik elő. Ebben a korban a nép előtt két nagy feladat állt Először kivívni a nemzeti függetlenséget az osztrákokkal szemben, és megvívni a maguk harcát a feudalizmus erőivel a polgári átalakulásért. Az irodalom alapvető követelménye az eredetiség, vagyis, hogy eredeti, nemzeti irodalmat akarnak a népességre alapozva. Elkerülhetetlenné válik tehát a polgári forradalom. Szülőföldje az Alföld, ez gyermekkorának meghatározó helyszíne, időről időre visszaköszön verseiben. Első megjelent verse A borozó című vers, ezt még Petrovics Sándorként írja alá. Fél évvel később már Petőfiként ír 1844-ben kapcsolódott be az irodalmi életbe Pesten, ekkor kezdte meg munkáját a Pesti Divatlapnál. 1846-ban megismerkedik

Szendrey Júliával, aki felesége lesz. A Toldi című műve megjelenése után barátságot köt Arany Jánossal. Az 1848-as forradalomnak Petőfi az egyik meghatározó egyénisége, azonban túlságosan radikális politikai nézetei miatt folyamatosan veszít népszerűségéből és kiszorul a közéletből. 1849-ben beállt katonának Bem tábornok vezetése alatt, a segesvári ütközetben tűnt el. Halálának hírét sokáig nem tudták elfogadni Három alkotói korszakra bonthatjuk munkásságát. Az első az irodalmi népiesség korszaka A népiesség jegyében szinte robbanásszerűen kerül be a magyar irodalomba. Az őt megelőző költőnemzedékek a népdal ”megnemesítését” akarták, ezzel szemben Petőfi a népdal természetes kifejezésmódját a magasabb irodalomhoz való közelítés nélkül valósította meg. Költészetében megtapasztalható természetesség és egyszerűség nem pusztán zsenialitásának megnyilvánulása, sokkal inkább gondos

megformálás, tudatos nyelvi megalkotottság eredménye. Korszakának főbb témái: tájábrázolás, családi élet, szerelem, életképek Összefoglaló műve: János vitéz. Második alkotói korszakát gyakran „válságkorszakként” értékelik. Apja tönkremegy, verseinek nincs sikere, csalódik barátaiban, szerelmeiben és a politikában. A kétségtelenül elbizonytalanodó korábbi ön- és világértelmezés azonban egyrészt új lehetőségek keresésével jár együtt. Másrészt a pályaszakasz végére az irányvesztés érzését felváltja egy új szerep- és világértelmezés. Ebből a válságból 1846-ban lábal ki Harmadik alkotói korszaka a politikai népiesség, ennek jellegzetes gondolata, hogy az egyén szabadsága csak a szabadság világméreti kiterjesztésével lehetséges. Lírája közvetlenebbül kapcsolódik konkrét társadalmi-politikai, később katonai eseményekhez. Küzd a függetlenségért, a polgárosodásért és az igazságos

társadalom megteremtéséért. A hozzá vezető utat pedig csak a forradalommal lehet megvalósítani. Tájköltészete Az új tájeszmény a romantika vadregényes, kordon, ember nem lakta hegyvidékével szemben a délibábot ringató arany kalásszal ékes rónaság, az Alföld tengersík vidéke. Az Alföld az ő és egyben a magyar nép hazája is. A táj jelentésköre kibővül: a szabadságot legfontosabb eszményként megfogalmazó költő számára az Alföld a szabadság tágasságának jelképe is. Az Alföld című verse is vallomás a szülőföld szépségéről és szeretetéről. Témaválasztás: a felvilágosodás korában került be költői témaként a magyar költészetbe. Ily módon a tájválasztás nem tekinthető újdonságnak (Bessenyei, Fazekas). A vers közvetlen előzményének Gaál József 1836-os karcolata tekinthető (Az Alföld képe). Ami egyedi Petőfinél az a következetes ragaszkodás a témakörön belül az Alföldhöz. A vers felütése

nem csupán érdeklődést felkeltő retorikai alakzat, hanem egyúttal esztétikai értékelés és vállalás is. Elutasítja a kanti szépségeszményt, hiszen Petőfi felfogásában nincs érdek nélküli szépség; szép az, amihez érzelmi viszony fűz. Szellemes költői megoldással kapcsol össze két helyhatározószót (ott + honn). Meghatározza az Alföldhöz való vonzódás másik összetevőjét is, a szabadság élményt többszörös metafora használattal (börtön, sas, végtelen). A zárlat ódai magaslatba emeli a tájleíró költeményt, s a kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír). Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset. Ezután a börtönéből szabadult sas metaforát fölhasználva a fent nézőpontjából kezdi láttatni az Alföldet. Nem az a lényeges, hogy mit láttat, hanem, hogy hogyan láttatja. A lírai én háttérbe húzódik, szerepe

abban áll, hogy irányítja a látásmódot. Sajátos szerkesztési technikával él: kezdetben a horizontot kitágítja, diadalmas képeket láttat és fölülről a magasból, elhatárolódva szemlél, majd fokozatosan szűkíti a látókört, szinte egyetlen ponttá zsugorítva irányítja tekintetünket a szamárkenyér tövében pihenő gyíkokra. A kezdeti szárnyalás az Alföld gazdaságának bemutatása után hosszasan elidőz a dőlt kéményű csárda környékén. Mintha itt érezné igazán otthon magát Talán saját fiatalságának újbóli átélése, az elszegényedés emlékei kapcsolják erősebben a hasonló tájelemekhez.Ez az érzelmi azonosulás hívja életre a befejező versszak vallomását. Itt már nincs szüksége a Kárpátoktól való elhatárolódásra ahhoz, hogy az Alföldhöz való ragaszkodását kifejezze.Az első két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési

technikával: a látókör tágításával, később fokozatos szűkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költő az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel. Az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt. A puszta, télen 1848 januárjában Pesten írta A puszta, télen című leíró költeményét. Kiváltó ihlete nem a közvetlen szemlélet: a meleg szobában, "pattogó szikrázó tűz körül" emlékeiből szedeget össze egy csokorral, s kedélyesen mesélget a hallgatóknak. A kezdő felkiáltás szójátéka, majd az ősznek a paraszti élethez kapcsolt köznapi megszemélyesítése bensőséges hangulatot áraszt. A mesélő ráérősen elidőzik " a rossz gazda" fecsérlő könnyelműségénél (1 versszak) A második strófában negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát. Hiányzik mindaz, ami oly

zengővé tette a nyári tájat: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergő sípja, a madarak trillája. A negatívumokra épülő kép nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi , hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár értékeit. Ezzel a szembeállítással a leírásba belopja a vesztesség elégikus hangnemét is. A hangok hiánya után a mozdulatlanság, az élettelen dermedtség képzetét kelti fel a 3. versszak első hasonlata. Az első három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelenek meg, a következő egységben (4-6 ) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem. Üres a halászkunyhó és a csőszház, csendesek a tanyák a csárdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemző. Csupa kijelentésre, tényközlésre szorítkozik a leírás Egyetlen hasonlatot, metaforát sem találunk, az egész mégis szuggesztív képéé áll egybe. Emberi s állati létezés

vontatott, elnyújtott mozgásban nyilvánul meg a jószág szénház. A 5. versszak: a béres pipára gyújtásának aprólékosan részletező, ráérős kényelmességgel való bemutatása. A benti világ statikus rajza után újra a kinti természetbe , a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az első 6 versszak békésebb mozdulatlansága helyébe most (7.) a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása, három irányból is egymásnak feszülő birkózása lép. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg a vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a jelképszerű látomása. Ez a komor hangulat folytatódik, de már társadalmi politikai síkra vetítve a záró strófa hasonlatában. A strófaszerkezet a négyütemű 12.es variációjából jön létre A sorokat páros rímek kapcsolják össze. A Puszta télen: Új tájszemlélet, új látásmód található a tájleíró verseiben. Az Alföld a szülőföldje, számára ez a szeretet szimbóluma és a

szabadság érzetének hirdetése. Nem közvetlen szemléletre épül a vers, otthon Pesten a szobájában idézi fel maga elé az Alföldet. Negatív ábrázolási mód, hogy mi nincs az Alföldön, így gondolhatjuk, hogy mi van. Most csend, fehérség, mozdulatlanság Elégikus hangnemű költemény. Témamegjelölő cím Kulcsszó a hiány, nincsen, sem, nem (igék is tagadva) „Hej” – népies felkiáltással kezdődik a vers. Szójátékkal indít – „mostan puszta ám igazán a puszta!”. A puszta először melléknév aztán főnév Felsorolja, hogy mi nincs télen az Alföldön: juhnyáj, pásztorlegény, dalos madarak, még csak egy prücsök sem hegedül Ezután a távolba tekint, egy hasonlatot használ – „Mint befagyott tenger, olyan a sík határ,”. Minden kihalt, nincs élet a pusztán. Bemegyünk a tanyára. Csend van, a jószág sincs kint A béres ráér, a csárda is üres Gondolatban újra kimegyünk, kint vihar van, csak a betyárt viszi a lova,

veszély veszi körül „Háta mögött farkas, feje fölött holló.” Lemegy a nap, esteledik. Egy hasonlattal és megszemélyesítéssel zárul a vers „Mint kiűzött király országa széléről, / Visszapillant a nap a föld pereméről, / Visszanéz még egyszer / Mérges tekintettel, / S mire elér szeme a túlsó határra, / Leesik fejéről véres koronája.” Ez egy allegória. Az allegória egy kifejtett metafora, megszemélyesítés Tehát hosszabban írja le a költő – esetleg egy egész versen keresztül – ezt a megszemélyesítést vagy metaforát. Petőfitől A Puszta télen vagy a Föltámadott a tenger allegorikus költemény