Politika, Politológia | Tanulmányok, esszék » Beszélgetés az állam szerepének változásáról

Beszélgetés az állam szerepének változásáról Az MTV 1. Tudósklub 1998 januári adásának résztvevői: Ferge Zsuzsa szociálpolitikai szakértő, Huoranszki Ferenc filozófus, Csaba László közgazdász, Kolosi Tamás szociológus. Műsorvezető: Csepeli György szociológus Az adás rövidített, szerkesztett változatát adjuk közre. Csepeli György: Meglehetősen nehéz témát szeretnénk megvitatni: az állam és az elosztás viszonyát, különös tekintettel a mai helyzetre. Nem általános, absztrakt elgondolásokat szeretnénk szemügyre venni az állam kapcsán, hanem valamilyen módon támpontot akarunk adni arra vonatkozóan, hogy mi zajlik itt és most Magyarországon. Mintha az állam válságba kerülne a szónak abban az értelmében, hogy számos funkció, amely eddig jól-rosszul működött, most inkább a diszfunkció, a nem működés jeleit mutatja, akár a jóléti állam válságát, akár a nemzetközi rendszerből adódóan a nemzeti szuverenitás

leépülését, akár a közrend különböző problematikus megnyilvánulásait tekintjük, hiszen ezeket nap mint nap észleljük. Bizonyos értelemben véve a Ferge Zsuzsa által szerkesztett És mi lesz, ha nem lesz című, az állam elhalásáról szóló tanulmánykötet inspirálta a ma esti adást. De mielőtt arról beszélnénk, mi lesz, ha nem lesz állam, az első kérdésem az, hogy milyen volt. Huoranszki Ferenc: A modern értelemben vett államról tulajdonképpen a XVII., XVIII század körül kezdhetünk először beszélni, az abszolutizmus korában, az abszolút állam megjelenésekor. Érdekes, hogy az az ok, amely miatt a modern államok létrejöttek, végső soron a háború volt, nem elosztási problémák, még csak nem is az éjjeliőr állam – a rendfenntartó – szükségessége, hanem a külső háború és az, hogy olyan hadseregeket kellett szervezni és ellátásukról gondoskodni, amely feladatok egy nagy állami bürokrácia fönntartását

igényelték. Természetesen az államnak mindig is volt valamilyen adóztató funkciója, de az az állam, amely elkezdte azt a bürokratikus gépezetet működtetni, amelyet ma államnak tekintünk, tulajdonképpen az abszolutizmussal és a háborúval jött létre. Nem akarom túlságosan militarizálni a témát, de a háborúnak mindig nagy jelentősége volt és van. Az első komoly állami újraelosztás kifejezetten gazdasági újraelosztás, a francia forradalom idején történt -1- meg, de nem annyira a forradalmi ideálok megvalósítása érdekében, hanem annak érdekében, hogy a háborús államot működtetni tudják. A klasszikus liberális állam tulajdonképpen egyfajta válasz volt az abszolút állam keletkezésére, hiszen a liberálisok alapelképzelése az volt, hogy nem kell akkora állam. Ennek részben etikai, kisebb részben gazdasági okai voltak. Azt azonban tudni kell, hogy a korai liberalizmus társadalmi háttere egy preindusztriális társadalom

volt, és a liberális társadalom ideálja ennek megfelelően egy kicsike kis állam, amelynek a klasszikus funkciója: az élet, szabadság, tulajdon, ugyanúgy, amint az az Amerikai Egyesült Államok alkotmányában benne van, és amely Locke-nak, a XVII. századi angol politikafilozófusnak az elveire épült. Ez a típusú állam egy olyan társadalmi ideára épült, amelynek az alapja a kis, önálló mezőgazdasági termelő, a farmergazdaság volt. Ez az ideál kezdett erodálódni a XIX század közepe, második fele táján, amikor kiderült, hogy a gazdaság nem ebben az irányban fejlődik. Szó nincs arról, hogy egyre több önálló termelőerő lenne, épp ellenkezőleg, a tőke koncentrálódott, egyre nagyobb lett a lakosságnak az az aránya, amely nem volt tulajdonos. Ez a gazdasági fejlődés persze együtt járt egy politikai fejlődéssel is, a modern tömegdemokráciák megjelenésével. Bekövetkezett az, amitől annak idején az amerikai alapító atyák is

nagyon tartottak: mi lesz, ha a demokrácia kiterjed azokra, akiknek nincs tulajdonuk, hiszen ők vannak többségben, és újraelosztást fognak követelni. Ez volt az tulajdonképpen, ami miatt a korai liberalizmus idején korlátozták a szavazati jogot. A XIX. század második felére fokozatosan világossá vált, hogy nem lehet megakadályozni a demokrácia kiterjedését. Ekkor kezdődnek az első szociális újraelosztó kísérletek, az egyik Bismarck, akire hivatkozni szoktak, az angoloknál pedig – ez politikai érdekesség – a konzervatívok voltak azok, akik először javasoltak és vezettek be olyan szabályokat, amelyek szociális szempontok alapján beavatkoztak a gazdaságba. Az igazi nagy fordulat megint csak háborúval következett be, az első világháborúval. Ekkor két dolog történt Egyrészt az állam gazdasági szerepe hatalmasra nőtt a háborús körülmények következtében, másodszor pedig rendkívüli gondot jelentett a hadiözvegyek, árvák,

rokkantak sorsának megoldása, akik most már nem tízen, százan voltak, hanem – miután ez volt az első ilyen tömegméretű háború – százezrekről volt szó. Ferge Zsuzsa: Az európai állam egyértelműen arra volt válasz, hogy a társadalomban megindult az iparosodás, a városiasodás, és ezzel mindenféle -2- bonyodalmak jöttek létre. Újraelosztásról messze nincs még szó, de már a sűrűsödéssel és a városokban való tömegesedéssel például olyan gondok merülnek fel, hogy nincs csatorna, nincs víz, de vannak járványok. És a járványok nem állnak meg a szegénynegyed határán, a kolera egy pillanat alatt elárasztja az egész várost, valamit kell tenni. A közgazdászok találták ki a potyautas fogalmat A potyautasság azt jelenti, hogy ha én megásom saját magamnak a csatornát, és az nekem pénzbe kerül, akkor jön a többi, a potyautas, és rákapcsolja magát az én csatornámra, tehát nem fogok csatornát építeni. A

potyautasságnak az elkerülésére számos feladatot tovább hárított a középosztály, amely el akarta kerülni a polgárháborús zűrzavarokat, a nyomorúságok terjedését. Azt mondta, hogy inkább fizetek adót, és csináld meg te, város, vagy csináld meg te, állam az ilyen-olyan szabályozásokat. Tehát még a mai értelemben vett újraelosztásról nem beszélünk, de már egy sor ilyen értelmű civilizáló, szabályozó feladat felmerült. Idetartozik a közegészségügy, az iskola, a közlekedésszabályozás, az élelmiszerek ellenőrzése, a piacok és így tovább. Az egyenlőtlenségek nagyon is tapintható, nagyon is közeli és közben új eszmékkel feltöltődő társadalmi világában elviselhetetlen volt a nyomor és az, hogy nincs megélhetés. Ez folyton veszélyeztetett A szegények veszélyesek voltak, mert rabolhattak és veszélyeztettek, is mert a járványok gócai lehettek a nyomornegyedek. Ilyen értelemben az államnak nagy volt a

szerepe abban, hogy a társadalmi együttélést szabályozta. A társadalmi együttélés szabályait – ha akarom – civilizációnak nevezem. A tulajdonképpeni probléma az, hogy azokból a funkciókból, amelyek ezt a civilizációt segítették úgy-ahogy építeni, azokból vonul ki az állam, azaz iskolából, kórházból, nyugdíjból, meg mindabból, amivel a polgárháborús vagy társadalmi feszültségeket oldja. Azért lett a címe a kötetnek És mi lesz, ha nem lesz, mert azt vizsgálja, mi történik, ha épp ezekből vonul ki az állam. Akkor – és ezt nem én találtam ki – elindulhat egy decivilizációs folyamat. Pontosan lehet látni már például a hajléktalanoknál, akik, amíg volt lakásuk, addig mosakodtak, késsel, villával ettek, de amikor hajléktalanná lesz az ember, leszokik a WC-használatról, a mosakodásról, és megpróbál valahogy igazodni ahhoz a világhoz, amely a számára adott. De az már nem az a világ, amelyben, nagy

méretekben, társadalmilag együtt lehet élni, hiszen újra felbukkan a veszélyeztetésnek minden formája. Ez a decivilizációs folyamat a közbiztonság megrengését is magával hozza, és az egyes ember életében és össztársadalmi méretekben is iszonyú sok szerencsétlenséget és problémát okozhat. Röviden: engem az foglalkoztat, hogy ha az állam bizonyos -3- funkciókból visszavonul, és azt mondja, hogy ezt visszaadja az egyénnek, hiszen ez az ő dolga, akkor ebből vajon nem következnek-e olyan össztársadalmi kalamitások, amelyekkel egyszer már ez a társadalom szemben találta magát, és amelyekkel a jövőben sokkal nagyobb méretekben találhatja magát szemben. Csepeli György: Remélem, hogy ez nem marad költői kérdés. A problémám az, és talán választ kapunk rá, hogyha az állam ennyire jó, szinte azt mondanám, hogy a szabadság és nem a szolgaság háza, akkor mi miatt megy szét, mi miatt porlad szét higanyként. Lehet, hogy az

államnak mindazonáltal vannak diszfunkciói? Kolosi Tamás: Az állam esetében, mint általában a társadalmi intézmények esetében, borzasztó nehéz értékelő kategóriákban gondolkozni. Az állam nem jó, és nem rossz, az állam, mint már szóltunk róla, azért jött létre, mert a modern társadalmakban szabályozni kellett. Különböző társadalmakban különböző mértékben jött létre erre a szabályozásra az állam mint eszköz. Tudjuk, hogy Amerikában kevésbé szabályozza az emberek életét, bizonyos funkciókat, amelyeket Európában, az európai társadalmak többségében az állam lát el, Amerikában nem állami szinten látnak el. De Európán belül is óriási különbségek vannak, például a svédek és a svájciak között. Svájcban a polgárok saját magukat is próbálják szabályozni bizonyos dolgokban, például nem tűrik el, hogy a szomszéd ne művelje meg a kertjét, ehhez nem kell semmilyen állami rendszabály, automatizmus

alakul ki. Az állam mint egyfajta szabályozó eszköz nyilvánvalóan bizonyos elnyomó funkciókat is ellát. A nagy kérdés az, amit itt Ferge Zsuzsa fogalmazott meg, és amivel én vitatkoznék. Nem hiszem azt, hogyha az állam valamiből kivonul, akkor ott a barbárság világa jön, és hogyha az állam valamiben részt vesz, az a civilizáció. A történelmi tapasztalatok is mást mutatnak, például a XX. század egyik nagy problémája az volt, hogy létrejött két, sok tekintetben merőben különböző, de ebben a tekintetben azért nagyon hasonló társadalmi-politikai rendszer: a szocializmus szovjet típusú formája és a fasizmus, amelyek viszont úgy gondolták, hogy mindent az államnak kell ellepnie, és megszüntették vagy próbálták megszüntetni az egyes emberek autonómiáját. A szocializmus még a tulajdon autonómiáját is – a fasizmus ahhoz bátortalanabbul nyúlt –, de annál bátrabban nyúlt másfajta autonómiáknak a megszüntetéséhez. Ezek

a XX század legszörnyűbb formációi voltak Általában történetfilozófiailag sem nagyon hiszek abban, hogy az állam a civilizáció, az -4- államnélküliség pedig ezzel szemben a barbárság folyamata lenne. Azt gondolom, az állam az egyik szabályozó eszköz a modern társadalmakban, és nagyon nagy baj van, hogyha ebből az egyikből az egyetlen vagy a legfőbb szabályozó eszközzé válik. Olyan társadalomban én nem szeretnék élni, de azt hiszem, Magyarországon az emberek többsége sem szeretne élni. Csepeli György: A következő kérdés, amit mindenképpen még ebben a gondolatkörben szeretnék megvitatni, a Ferge Zsuzsa által említett potyautastünetcsoport. Voltaképpen mindaz a funkció, amit az állam ellát, kinek a zsebéből történik, ki fizet valójában ezért? Csaba László: Ez nagyon lényeges kérdés, és nem is igen szokták föltenni, amikor különféle állami szerepvállalásokról beszélnek. Az egy liberális irányzat szokta

ezt a kérdést fölvetni, az összes többi irányzatnál úgy van, hogy van egy közhatalom, az a közjó, és az a polgároknak juttat dolgokat. Ez az egyik legnagyobb illúzió, amely végigvonult az elmúlt évszázad történetén. A totális kísérletek, a jóléti államkísérlet, de a fejlődő világnak szánt kísérletek is, mind arra a tévképzetre épülnek, hogy van valaki, aki a közhatalom, és az nyújt bizonyos dolgokat a polgároknak, ami nekik korábban nem volt. Hogy azt miből oldja meg? Ez a közgazdászok dolga Pedig az egyik alapvető igazság az, hogy az államnak, mint olyannak, nincs pénze. Ereje van, katonája van, pénze nincs, tehát nyilvánvaló az, hogyha ő valakinek valamit nyújt, azt valaki mástól el kell vennie, ha egyszer ezeket az eszközöket valamilyen módon nyújtja, azt finanszíroznia kell, valaki másnak kell megfizetnie, vagy ugyanannak kell megfizetnie, de ebben az esetben nincs nagyon sok különbség a között, hogy állami

vagy nem állami formában adjuk-e ezeket a szolgáltatásokat. A XX században nagyon sok példája van annak, hogy kialakul egy szellemi áramlat, amelyik azt gondolja, ha egyszer az élcsapat a kezébe vesz valamit, akkor az boldogíthatja az embereket, és utólag derül ki, hogy inkább megboldogítja mint boldogítja őket. Az államnak valóban feladata az, hogy civilizációs együttélési szabályokat alakítson ki, de a világnak ebben a felében általában azt szoktuk az állam feladatának tekinteni, hogy intézkedik, sürög-forog, betelefonál a tévébe, akkor a miniszter reggelre elintézi stb. Ez egészen más dolog, mint amiről Ferge Zsuzsa beszélt, hogy az állam együttélési normákat alakít ki. És végül, azt hiszem, az is a mi gondolkodásunknak a sajátossága, hogy még mindig a napóleoni vagy a XIV. Lajos-féle államban -5- gondolkozunk. Abban, hogy van valami központ valahol, Párizsban vagy Moszkvában, ahol ülnek okos emberek, és

azok leosztanak dolgokat. A svájci állam, amelyet Kolosi Tamás említett, nagyon sokféle szervezetből, önszerveződésből áll össze, és nem lehet mindig pontosan megmondani, hogy ki dönt, de azt lehet tudni, hogy aki dönt, az közvetlenül kötődik a polgárokhoz. Ezzel eljutottunk a lényeghez, nevezetesen, hogy a XX. század és különösen a második felének állama radikálisan különbözik az előző időszak államaitól, mert nemcsak azzal foglalkozik, amit valóban neki kell csinálnia – ilyen többek között az egészségügy, amit jobb a tapasztalatok alapján talán központilag megszervezni –, hanem ez az állam elkezd gazdálkodni, elkezd újraelosztani, és messze túlmegy azon a ponton, hogy szabályokat alakítson ki, civilizációs normákat biztosítson és a szegényekről gondoskodjon. Ehelyett önálló tényezőként lép föl, sok száz milliárdos katonai és egyéb megrendeléseket ad, olyan adókat vet be, vet ki, hogy létrejöhet olyan

helyzet, amikor a megtermelt jövedelem hetven, nyolcvan, kilencven százaléka államosítás nélkül sem marad ott a tulajdonosnál. Ez a társadalom – mondhatjuk, hogy államkapitalista társadalom Most eljutottunk oda, hogy kialakult ez az állam, elterjedt, a polgárok nagy része elfogadta, de ugyanakkor beleütközött többféle korlátba. Beleütközött abba, hogy a világ globalizálódott, és számos országban nincs ilyen állam, ennek ellenére el tudja adni a termékeit, ugyanazon a piacon jelen van. Beleütközik abba a korlátba, hogy saját maga nem tudja magát finanszírozni, s nem teszik föl, vagy nagyon kevesen teszik föl azt a kérdést, hogy ki fizeti a révészt, vagy ha föl is teszik, kisebbségben maradnak, mert a vagyonosok, akik ezen gondolkoznak, a társadalomnak egy kisebbsége. Úgy tűnik, van egy illúzió, hogy a révészt az állam fizeti, az államnak meg van pénze önmagától, következésképpen hát a politikusok olyan ígéreteket

tesznek, amelyeket nem tudnak betartani, ámde beleírják az alkotmányba, és akkor ki lehet kényszeríteni. Eljutunk arra a pontra, ahol az állami költekezésnek igazából semmi sem szab határt, kivéve a polgárok akarata. És akkor elérkezünk odáig, hogy ez az állam, amely egyfelől nagyon kényelmes, juttatja a meleg ételt a bölcsőtől a sírig, ellátja a polgárát, szembekerül ugyanezen polgárainak azzal a csoportjával, amelyik ennek a jövedelemnek a létrehozásában részt vesz. Ez a polgár egyszerűen dezertál, vagy úgy, mint Svédországban, hogy elmegy külföldre, vagy úgy, hogy ő maga ott marad, csak a tőkéjét viszi külföldre, vagy úgy, hogy nem fizeti be az adóját. Ennek számos példája van. És amint eljutottunk ide, akkor ez a történet egészen másfajta fordulatot vesz, mint ahogy az éjjeliőr államról, a szabadversenyes -6- kapitalizmusról a mindannyiunk által ismert tankönyvi szövegek ezt előírják, mert akkor ez a

gondoskodó, jóléti, gazdálkodó állam szembekerül a saját polgáraival, azoknak a többségével vagy azoknak egy nagyon jelentős, a társadalom működése szempontjából igen fontos részével. Kolosi Tamás: Senki nem gondolja azt, hogy nem kell állam, hogy az állam valamikor el fog halni, mint ahogy senki nem gondolja az ellenkezőjét sem, azt, hogy az emberi autonómiát teljesen maga alá gyűrő állam ideális lenne. A modern társadalmakban kezdett kialakulni a XX. század végére egyfajta konszenzus abban, hogy mi az állami beavatkozásnak a minimuma és mi a maximuma, amit az állampolgárok, a gondolkodók többé-kevésbé elviselnek. Az igazi vita ezen a mezsgyén belül van, és ez nem dönthető el úgy, hogy az egyiknek igaza van, a másiknak nincs igaza, hanem különböző értékválasztások, különböző politikai pártok, politikai ideológiák vannak, és az egyik inkább a picit súlyosabb, a másik inkább a picit kevésbé súlyos államban

gondolkozik. Az igazi alternatívák az állam vonatkozásában nem válaszolhatók meg tudományos eszközökkel, éppen azért lehetnek ezek politikai alternatívák, mert nem egyértelműen eldönthető kérdésekről van szó. A magam részéről én a picit kevesebb állam híve vagyok. Csepeli György: Igen, Kornai János is Csaba Lászlóhoz hasonló szellemben nyilatkozna, ha itt lenne, ő is az inkább a kevesebb államot választaná. Amit Ferge Zsuzsa ír, az inkább a picit több, erősebb állam. Ferge Zsuzsa: Az államról való gondolkodást Eötvös Józsefnél kezdtem, aki azt mondja, hogy az állam oly lény, melyet nem lehet szeretni. Az államot én sem szeretem, különösen akkor nem, amikor beavatkozik abba, amibe nem kellene. Nem arról van szó, hogy szeretjük, vagy nem szeretjük, meg hogy mennyi legyen. Arról van szó, hogy a mai modern körülmények között mi is az állam dolga. Kornai János itt most megidéztetett. Egy 1996-os cikkében, amely a

Mozgó Világban jelent meg, arról szól, hogy ha az állampolgár tudná, hogy neki száz forintjából mennyit vesz el az állam, mit is csinálna. Akkor életbiztosítást, egészségbiztosítást, munkanélküli biztosítást, nyugdíjbiztosítást kötne, és nem az államnak adná a pénz. Ha tehetné, akkor inkább maga jótékonykodna, tehát adjuk meg neki ezt a választási jogot, és biztos, hogy nem bízná rá az államra, hogy mindazt csinálja, amit csinál. Máskor egy beszélgetésben Bossányi Katalinnal ugyancsak Kornai János az ellenkezőjét -7- mondja, azt, hogy itt egy valóságos nagy dilemma van; az államnak feltétlenül biztosítania kell az oktatást, mert e nélkül az esélyegyenlőtlenségek végtelen nagyok lesznek, elmondja, hogy nagyon rossz az egészségbiztosítás, hogy helyette közadóból kellene az egészségügynek egy bizonyos szintjét finanszírozni. Én körülbelül ugyanezt mondom azóta a perc óta, mióta áttértünk erre a

furcsa biztosításra. Igazában az a változás, hogy tulajdonképpen lassan rájövünk, hogy bizonyos dolgokat meg kell csinálni, és ezekben valamilyen közfelelősségnek kell érvényesülnie. Természetesen demokratikus közfelelősségnek A polgárok nélkül semmit nem lehet tenni. Az persze nem igaz, hogy csak a közgazdászok tudják, hogy mindehhez pénz kell. Angliában tizenöt év óta minden évben megkérdezik a polgároktól nagy közvélemény-kutatással, hogy mit akarnak: több adót fizetni és több egészségügyi ráfordítást vagy kevesebb adót és kevesebb egészségügyi kiadást. Ezek a közvélemény-kutatási adatok természetesen megjelennek. Kolosi Tamás: A TÁRKI is csinált ilyen vizsgálatokat, éppen Kornai János részvételével is. Tehát magyar adatok is vannak Ferge Zsuzsa: Magam is csináltam ilyen felmérést. Az adatokat sokféleképpen lehet interpretálni. Lehet azt mondani, hogy a polgárok 20 százaléka azt mondja, hogy kevesebb

adót akar fizetni, de igazából azt találtuk, hogy a polgárok 80 százaléka azt mondja, hogy ennyi vagy több adót hajlandó vagyok fizetni tisztességes nyugdíjért, egészségügyi ellátásért. Kolosi Tamás: Nem ez a probléma, mert a polgár természetesen úgy gondolja, hogy ő tisztességes nyugellátásért, tisztességes egészségügyi ellátásért fizetne több adót. De ugyanakkor nagyon sokan bebizonyították, hogyha több adót fizetne is, attól önmagában nem lenne tisztességesebb a nyugellátás és az egészségügyi ellátás. Ferge Zsuzsa: Ahhoz a kérdéshez jutottunk, hogy mi az, amit látunk az állam munkájából, mi az, ami átlátható, amivel elszámolnak, ami számon kérhető. A polgárok kisebbsége az, aki a pénzét el tudja menekíteni, a többség ezt nem tudja megtenni, s ennek a többségnek az akaratát nem lehet zárójelbe tenni. Úgy tűnik, változások vannak abban is, ahogy a polgárok az államról gondolkoznak. Mi most csak az

állam jóléti funkcióiról beszélünk, de az államnak valóban vannak kül- és belpolitikai, rendfenntartó, rendőri stb. funkciói, és az én félelmem csupán annyi, -8- hogy ha éppen a jóléti funkciókból vonul vissza, akkor a másik szükségképpen meg fog erősödni, mert kényes egyensúly van a különböző feladatok között. Csak kettőt emelek ki, a jóléti és a rendőri funkciót, és azt gondolom, hogy ezek egymás rovására tudnak nőni és csökkenni. És ha már szükséges az állam, akkor én jobban szeretem azt az államot, amely nem csak rendőri funkciókat tölt be. Kolosi Tamás: Kérdés, hogy közlekedőedényhez hasonló jelenségről van-e szó, másrészt, ha a mai magyar valóság irányába közelítünk, akkor azt kell látni, hogy ma az állampolgárok a rendőri funkciókkal sem elégedettek. Ma a lakosság a bűnözést még súlyosabb problémának tartja, mint az egészségügy helyzetét. Nem hiszem, hogy lehet fekete-fehér és

egyedül bölcs megoldásokat mondani, éppen az a probléma, hogy mik az állam funkciói, mit tegyen az egészségügyben, mit a rendfenntartásban. Vannak előnyei és vannak hátrányai annak, ha állami eszközöket vesznek igénybe e kérdések megoldására. Miképpen lehet ezeket az előnyöket és hátrányokat egy optimumra hozni, ez a politika igazi művészete. Huoranszki Ferenc: Úgy gondolom, amikor az állam civilizatorikus funkcióiról beszélünk, ez a kontinentális, felvilágosult abszolutizmus tradíciójára épülő megközelítés. A közjavakról is beszéltünk, azokról a jószágokról, amelyeknek olyan a természetük, mint a csatornáé, hogy a spontán piaci mechanizmusok nem lesznek elegendőek ezeknek a javaknak a megvalósításához. Vannak más modellek, például – ahogy az már elhangzott – az apró közösségekre épülő rend. Valóban van is ilyen tradíció az angol, amerikai, sőt a holland társadalomban is, tehát nem mindenütt van az

úgy, hogy ezeket a civilizatorikus funkciókat szükségképpen az állam tölti be. Az más kérdés, hogy vannak országos ügyek, amelyekben tényleg csak az állam illetékes. Ilyen típusú a járványok elhárítása értelmében vett közegészségügy, de nem az egészségügyi szolgáltatás. De nagyon sok olyan civilizatorikus funkció van, amit nem feltétlenül az államnak kell betöltenie, történetileg sem az állam töltötte be, és sok esetben jobban is működik, hogyha nem az állam tölti be. Hogy egy másik példát mondjak: ilyen közjószághoz tartozó kérdés például, hogy az utak rendben vannak-e, és azt a helyi közösségek intézték. Kolosi Tamás: Mondanék én is példákat. Korántsem evidencia, hogy az angol állami egészségügy jobb, mint a társadalombiztosításon alapuló német egészségügy. Száz százalékig egyetértek viszont Ferge Zsuzsával abban, hogy ha az állam kivonul a -9- közoktatásból, az tragikus állapotokat

teremt. De mondjuk a felsőoktatás esetében van arra is példa, hogy nagyon jó állami felsőoktatási rendszer működik, de mégis azt tapasztaljuk, hogy például a felsőoktatásban igen jó színvonalú kibocsátókészséggel rendelkező Amerikai Egyesült Államokban ezen intézmények jelentős hányada magánkézben van. Sok olyan példát lehet mondani, ahol nem az állam az ideális megoldás. Ez nem azt jelenti, hogy az államot bárki vissza akarná szorítani, netán az állam elhalásában gondolkozna, de arról sokan gondolkoznak, és szerintem nagyon jó, hogy így van, hogy az állami eszközök mellett milyen más eszközök állnak a társadalom rendelkezésére a legkülönbözőbb problémák megoldására. Csepeli György: Említettük, hogy az állam bizonyos értelemben véve a kaotikus folyamatok rendezési eszköze lett, de ennek nem az lett-e az ára, hogy maga az állam vált kaotikussá, átláthatatlanná és elszámoltathatatlanná?

Huoranszki Ferenc: A jóléti állam kategóriája is nagyon félrevezető. Tudniillik – nagyon leegyszerűsítve – arra gondolunk, hogy van a jóléti állam, amely gondoskodni szeretne a szegényekről, és ezzel szemben esetleg létezik az a fajta állam, amelyik a tulajdonjogok védelmére hivatkozva úgy gondolja, hogy történjen velük bármi, senkit nem érdekel. Ez persze nem így van Az alapvető vita egyáltalán nem arról folyik, hogy kell-e valamilyen módon segíteni, hanem az a kérdés, hogy valójában a segítségnek a közvetlen állami beavatkozás-e a legjobb módja. Ebből a szempontból fontos például az elmenekülés. Hiába igaz az, hogy csak a kisebbség menekülhet el vagy menekítheti el a pénzét, de az a kisebbség teszi ezt, amelyik esetleg olyan fejlődést adhatna a gazdaságnak a tőkéje segítségével, amely a legrosszabb helyzetben lévőknek a sorsán is javíthat. Éppen ezért úgy gondolom, hogy a vita nem egyszerűen csak arról

folyik, hogy megengedhető-e az állami beavatkozás a szabadság és a tulajdonjogok rovására, hanem arról is folyik, hogy milyen módon lehetséges a rosszabb helyzetben lévőknek a helyzetén javítani. Az állam nagyon sokféleképpen biztosíthat valamit, nem biztos, hogy az a legjobb módja, ha közvetlenül ő az ellátó. Lehet úgy is gondoskodni, hogy olyan feltételeket teremt, amelyek között a magán ellátási rendszerek hatékonyabban tudnak működni, mintha maga az állam látna el. Tehát az állam sokféleképpen beavatkozhat, és be is avatkozik, csak nem biztos, hogy egy nagy bürokrácia működtetésével, papírok - 10 - kitöltögetésével kell beavatkoznia úgy, hogy egyes embereknek oszt, másoktól meg elvesz, hanem olyan mechanizmusokat tervez, úgy törvénykezik, olyan a gazdasági törvénykezése, amely az adott területen hatékonnyá teheti a adott funkciók ellátását. Csaba László: Az eddigi beszélgetésben háttérben maradt a

gazdasági növekedés kérdése. A közösség valóban dönthet úgy, hogy ő mondjuk állampárti vagy újraelosztó államot kíván. Magyarországon az emberek inkább individualisták, történeti és más okok miatt, és ebből levezethető, hogy ha össze tudják mérni a költségeket a hasznokkal, akkor inkább kisebb államot akarnak. A gazdasági növekedés, a gazdasági fejlődés kérdése nagyon lényeges, és azt látjuk, hogy azokban az országokban szerte a világgazdaságban, ahol gyors, tartós, hosszú gazdasági növekedés van – nem három, hanem öt, hat vagy ennél nagyobb százalékot értek ezen –, ezekre az országokra bizony az alacsony közterhek a jellemzőek. Itt valamifajta összefüggés van: ezekre az országokra az állami szabályozás jellemző, de állami tulajdon nem nagyon jellemző, lehet, hogy soha nem is vettek semmit állami kézbe, tehát nem kellett privatizálni, hanem eleve a magánszféra hozta létre a megtermelt értéket. És az

a kérdés, hogy amikor az állam különféle módokon szabályoz, adóztat, szolgáltat, megenged vagy nem enged meg tevékenységeket, az oktatástól kezdve az útfenntartásig terjedő területeken, végeredményben elősegíti vagy nem segíti elő a fejlődést. Azt látjuk, hogy minden olyan országban, ahol nagyon nagy mértékű újraelosztás van, ahol az állam maga akart mindent megoldani, van egy válságtendencia (még Svédországban is, ahol nagyon magas a termelékenység, és nagyon jó az ország versenyképessége, hagyományosan nyitott a gazdaság, ott is megfigyelhetjük azt, hogy az egész növekedési modell válságba jutott). Tehát, ha úgy tetszik, eljutottunk a másik oldalról is a demokrácia határára. Igaz, hogy kevés polgárnak van megtakarítása, de az az országos megtakarításnak nagy része, és ha elviszik a megtakarítást, pont azokból az országokból viszik el, ahol a leginkább szükség lenne rá. Ha az állam hergeli ezeket a

polgárokat, nem marad ott a megtakarítás, de ott maradnak az ígérvények, ott maradnak a többségnek a várakozásai, hogy fejlesszünk, csináljunk, nyújtsunk, de ugyanakkor nincs mögötte semmi. És ha ez már egy olyan rendkívül fegyelmezett, termelékeny, nyitott gazdaságú országban, mint Svédország, problémát okoz, mennyivel inkább elkerülhetetlen az, hogy súlyos problémákat fog okozni elmaradottabb országokban, olyanokban, ahol még nincs is vagy alig van - 11 - vállalkozói osztály. Látjuk már Magyarországon, hogy amilyen mértékben kezd lenni, olyan mértékben nem fizeti a TB-t, de azért elmegy az orvoshoz és gyógyíttatja magát. Ez adólázadás, és politikai értelemben egyfajta tömeges lázadás az is, amikor a magyar vállalkozóknak a kétharmada nem mutat ki az adóhatóság számára minimálbérnél nagyobb jövedelmeket. Hát persze, hogy nem mutat ki, hiszen különben nem is tudna megélni, egy ilyen spártai adó- meg

közteherrendszer mellett, ami nálunk működik. És visszajutunk ahhoz a kérdéshez, vajon hogyan jön létre az a dinamikusan, hosszú távon, tartósan növekvő gazdaság, amelyből – ha a közösség is úgy akarja – majd lehet újraelosztani. Ferge Zsuzsa: Ezek a viták mind ideologikusak. Felsorolhatnék nyolc olyan könyvet, amelyek az imént elhangzott közgazdasági tézisek ellenkezőjét bizonyítják, éspedig azt, hogy a gazdasági növekedés és a jóléti kiadások között vagy pozitív kapcsolat van, vagy nincs kapcsolat, vagy össze-vissza kapcsolat van. Abszolút igaz összefüggéseket nehéz leszögezni. Hadd utaljak vissza a korábban, az állam és a civilizáció kapcsolatáról mondottakra! A civilizatorikus együttélési szabályokat soha nem az állam alakítja ki. A civilizációs ágensek mindig nagyon sokan voltak, tudjuk, hogy a legfontosabb és a legkorábbi civilizációs szereplő az egyház volt, majd a vállalkozások, amíg még a

vállalkozás etikai dimenziókkal is rendelkezett. Az államnak mint a kialakult civilizatorikus vívmányok terjesztőjének abban volt szerepe, hogy ezeket lecsurgassa, hogy csatornarendszerként szolgáljon és azért tegyen – főként kevésbé polgárosodott országokban –, hogy mindenhova eljusson az iskola, az egészségügy. Ehhez kellett az állam, nem ahhoz, hogy kialakítsa Csepeli György: A kérdés az, hogy ez az ország, amelyben élünk, most melyik típusú államot teszi szükségessé. Kolosi Tamás: Nem gondolnám, hogy a magyarok általában individualisták, de az biztos, hogy az elmúlt 25-30 évben a késő kádári rendszerben, Magyarországon az egyéni érdekérvényesítésnek a lehetőségei sokkal inkább nyitottak voltak, mint a kollektív érdek érvényesítésének a lehetőségei, és ezért az emberek úgy iskolázódtak, hogy sokkal inkább az individualista megoldásokat keresik, mint a kollektív megoldásokat. Ezt mutatja az egyesületek, az

egyletek viszonylag lassú fejlődése Magyarországon, miközben egy nagyon gyors polgárosodási folyamat zajlik. - 12 - Csepeli György: Ez azt jelenti, hogy az állam kivonul a civilizatorikus folyamatból? Kolosi Tamás: Egyetértek azzal, hogy a gazdasági növekedés kulcskérdés. Vitatkoznék azonban Csaba Lászlóval, mert például az ázsiai gyors növekedésű országokban igaz, hogy a jóléti kiadásokban kicsi az állam szerepe, de a rendfenntartó funkcióban sokkal nagyobb, mert ezek többsége azért diktatorikusabb típusú állam volt. Sok pro és kontra érvet lehet felhozni Én azonban azt tartom a kulcsmondatnak, amit Ferge Zsuzsa elmondott, éspedig, hogy bizonyos határokon belül ki mennyire állami, illetve nem állami megoldásokat keres, ez döntően ideológiai kérdés. És ahogy ezt belátjuk mások gondolkodására, ugyanúgy látnunk kell azt, hogy mi magunk is ideológiákat termelünk. Egy olyan konkrét helyzetben, mint a posztszocialista

fejlődés, azt hiszem, mindenki egyetért abban, hogy az állam túlságosan elterpeszkedett a társadalmon. Egy ilyen szituáció után igazából természetes jelenségnek kell tekinteni azt, hogy arról folyik elsősorban a társadalmi, politikai vita, hogy miből vonuljon ki az állam, és azt hiszem, abban sincs igazából nagyon komoly vita, hogy elsősorban a gazdaságból vonuljon vissza, a jóléti funkciók megtartása mellett. Ha nem nőnek az állampolgári autonómiák mellett a tulajdonosi, a gazdálkodói autonómiák is a magyar társadalomban, akkor nem beszélhetnénk rendszerváltásról. Ferge Zsuzsa: Nagyon világosan szét kell választani az állam törvényhozói, a törvény alkalmazását ellenőrző és finanszírozási feladatait azoktól a funkcióktól, amikor bizonyos dolgokban ő tulajdonos és szolgáltató is egyben. Valóban nem kell az államnak mindenben tulajdonosnak és szolgáltatónak lennie. Ámde, ha nem hoz törvényt és annak a

betartását nem ellenőrzi, és nem finanszíroz bizonyos dolgokat, akkor nagyon nagy baj van. Példa rá az állami egészségügy Lehet egy kevés állami tulajdon, központilag vezérelt kórházakkal, és lehet nagyon decentralizált egészségügy is, amely azonban finanszírozását, ellenőrzését és a jogosultságokat tekintve – a polgárok ellenőrzési lehetőségét és az átláthatóságot is beleértve – jogilag úgy van megerősítve, hogy az állam túlhatalma korlátozott, miközben a felelőssége teljes. Kolosi Tamás: Az egészségügy nagyon jó példa az átmenetre is. Az elmúlt hét-nyolc esztendő igazi sikertörténete, a legjobban működő része a magyar egészségügynek a háziorvosi rendszer. Egyértelműen úgy tartja az állampolgári és az orvosi - 13 - közvélemény is, hogy ez bevált. És ez olyan működő rendszer, ahol az állami felelősségvállalás egy többé-kevésbé magánvállalkozói megvalósításon keresztül

érvényesül. Az ideológiai viták mellett azt kellene keresni, hogy melyek az optimális megoldások a gazdasági növekedés és a polgári jólét terén is. Csepeli György: Én az ideológiai vitákat nem tartom fölöslegesnek, mert általuk válnak az értékek nyilvánvalóvá, és lehetséges az alternatívákat megfogalmazni. Bizonyos politikai erők inkább a több államot szeretik (a szociáldemokrata erők), más erők a kevesebb államot, és akkor ez libikóka módjára talán középúton tud tartani egy országot. Nem tudom, jól látom-e ezt Kolosi Tamás: Biztos, hogy vége van annak, hogy ezek a politikai alternatívák radikális alternatívaként jelenjenek meg. De ahhoz, hogy milyen erős az állam és mekkora mozgástere van, nagyon sok köze van annak is, mennyire fontos a politika egy adott társadalomban. Mert az állam felett politikai kontrollt kell gyakorolni És ebben a tekintetben úgy látom, hogy a fejlődésnek az igazi tendenciája az, hogy a

politika egyre kevésbé lényeges a világban, igazából az emberek élete azokban az országokban jobbnak tűnik, ahol nem a politikai alternatíva, az egymásnak feszülő politikai akaratok határozzák meg a mindennapokat. Ferge Zsuzsa: Nem válaszoltunk arra a kérdésre, hogy itt, most, Magyarországon mi a helyzet. Azt gondolom, hogy ha ez a bizonyos decivilizációs folyamat komolyan elindul, mert családok elvesztik a lakásukat, a munkahelyüket, a legalább a létminimumon való életlehetőségüket, akkor olyan bizonytalanná válik a gazdasági növekedés, hogy az már a gazdaságra lesz veszélyes. A végzetes leszakadási folyamatokat kell ma mindenképpen megállítani. Szerkesztette: Győri Anna Ferge Zsuzsa - 14 - A civilizációs folyamat fenyegetettsége (Akadémiai székfoglaló, 1998. december 9) Korunk egyik legnagyobb közvitája akörül zajlik, hogy mekkora és milyen államra van szükség. A vita sosem volt - valószínűleg nem is lehet - mentes

érdekektől és ideológiai felhangoktól. Ezért egy ideje úgy gondolom, hogy azt a 2-300 éves, talán hosszabb történelmi folyamatot kellene átlátnunk, amelynek során a modern állam mai formája és funkciórendszere kialakult. A történelem nem nyújt védelmet ideológikus értelmezésekkel szemben, de új oldalról világíthat meg egyértelműnek vélt kérdéseket. Hadd jegyezzem meg mintegy zárójelben, hogy nem eloször menekülök a történelemhez annak érdekében, hogy valamivel jobban megértsem a jelent. Ezzel kísérleteztem például akkor is, amikor közel tizenöt évvel ezelőtt az éppen akkor föléledő szegénypolitikai szemlélet érvényességét és korlátait száz év tapasztalatai alapján igyekeztem értelmezni. Akkor is mentegetődztem azért, hogy illetéktelenül használom egy másik tudományág eszközeit. Max Webert hívtam felmentő tanúnak, aki a következőket írta (A tudomány mint hívatásban): Minden munka, amely szomszédos

területekre nyúlik át - alkalmilag sor kerül erre, a szociológiában pedig kikerülhetetlen - maga után vonja azt a rezignált felismerést, hogy (rendelkezésre bocsájtjuk ugyan azokat a szakember szempontjából hasznos kérdésfeltevéseket, amelyekbe ő a maga szakszempontjából nem egykönnyen botlik bele, de) saját munkánknak elkerülhetetlenül rendkívül tökéletlennek kell maradnia. Most is úgy gondolom, hogy az állam és civilizáció viszonyának történelmi értelmezése nélkül nem tudunk a mában eligazodni, de azt is tudom, hogy én csak néhány követ tudok hozzáadni ehhez a gigantikus épülethez. Ebben az előadásban elsősorban magának a civilizációs folyamatnak a megértésére koncentrálok. E vizsgálódásból adódnak bizonyos következtetések az állam szerepére nézve, amelyeket vagy másutt megírtam (Ferge 1997), vagy reményem szerint majd másutt megírok. Itt csak a civilizáció és állam közti leglényegesebbnek vélt

összefüggéseket foglalom össze. Mi értendő civilizáción? Klasszikus közelítések A civilizáció tartalma gazdag, értelmezéseinek száma majdhogynem végtelen, tehát valamilyen kiindulópontot a magam számára rögzítenem kellett. A történelmi irodalom óriási, a szociológiai szegényesebb. Nekem az utóbbira is szükségem van Ezért a kályha, amelytől elindultam, Norbert Eliasnak és követőinek, első renden Abram de Swaannak a munkássága. E civilizáció-felfogás szerint létezik egy, az egész Nyugat-Európára valamennyire érvényes és jellemző, a kora középkortól induló civilizációs trend. A 15-16 századtól kezdve a civilizációs folyamatok a kapitalizmus kibontakozásával, a technikai modernizálódással, az urbanizálódással, a politika átalakulásával párhuzamosan formálták a társadalmi viszonyokat és magatartásokat. Lényegében ezt a kort dokumentálja izgalmas részletességgel Braudel nagy műve (1985), az utolsó néhány

évszázad mindennapi életében bekövetkezett változások nagyívű tablója. A mű alapanyaga az anyagi kultúra, ahogyan azt az egymás mellett élő, sosem egészen független civilizációk az időben alakítják. E keretben együvé szervülnek az átfogó demográfiai vagy termelési folyamatok, az, hogy mikor, milyen technikával mit termeltek, hogyan szállítottak és cseréltek, hogyan terjedtek civilizációk között eljárások, növényfajták, szokások, valamint a mindennapok életmód-morzsái. Látjuk, hogy ki mikor evett kásás pépet vagy fehér kenyeret, aludt szalmán vagy baldachinos ágyban, evett kézzel vagy ezüst kanállal, kinek mikor lépett be az életébe az éjjeliedény, ki mit használt - 15 - gyógyszernek és mitől undorodott, milyen hitek kötődtek a húshoz vagy sajthoz DélEurópában vagy Kínában, hogyan fogadta el Európa a törököktől a kávét és alakította ki a kávéházat. Az ezer és ezer apróságból, a történelem

apró porszemecskéiből állnak össze tartós láncok, szabályszerűségek. Braudel hangsúlyozza, hogy épp azon szabályszerűségeket helyezte előtérbe, amelyek a civilizációk és kultúrák körébe tartoznak mert ezek összekötő kapcsokat, vagyis rendet teremtenek egymástól szinte idegen tények között, kezdve azokon, amelyek a spiritualitás és értelem körébe tartoznak, egészen a midennapi élet tárgyaiig és eszközeiig (Braudel 1985:563)1. Elias munkásságában a hangsúly azon van, ahogyan a legmindennapibb szokások változtak, a társas együtt-lét udvariasként, civilizáltként elfogadott érintkezési normái finomultak. A változások sok mindent érintenek a legelemibb életfunkcióktól - az orrfúvástól vagy hálószobai modortól - az egymás közötti érintkezés formáin át a bonyolult mentális funkciókig, majd az érzelmi háztartásig (Elias 1987). A vizsgált korszak második felétől erősödik fel az individualizálódás gyakorta

elemzett folyamata. Ezt kísérte a privát szféra és az ehhez tartozó intézmények átalakulása, a nukleáris család mind szorosabb és érzelmibb közösséggé válása, az otthon, és általában a privát tér, a privacy fontosságának növekedése (Aries, 1973). Swaan civilizációs mozzanatnak tekinti azt is, ahogyan a változó feltételek következményeként csökkennek a nemek, generációk, feljebbés alattvalók, fonökök és beosztottak, kormányok és alattvalóik közötti társadalmi távolságok, a megszólítások és érintkezési formák módosulását hozva magukkal. Az egyenlőbb individuumok közötti viszonyok okként és okozatként azzal járnak, hogy az érzelmi háztartás menedzselésében, illetve az egymás közötti viszonyokban a parancsot a tárgyalásos megegyezés váltja fel (Swaan 1990:150-167). Mindezt természetesen aládúcolják a polgári társadalom új intézményei és ezek értékei-normái, a szabad piaci szerződéstől a modern

politikai demokrácia mintáig, az egyéni jogok bővüléséig és erősödéséig, a mindenki egyenlő emberi méltóságának elismeréséig. Elias és követőinek elmélete szerint egy sor generációkon át tanult magatartás vagy beállítódás beépül a személyiségbe (természetesen nem biogenetikus öröklésről, hanem szociogenetikus és pszichogenetikus folyamatokról van szó). Kialakul „egy komplexebb és a korábbinál biztonságosabban működő felettes én háztartás” (Elias 1982:248), amely a külső kényszereket belső kényszerekkel váltja fel. Ezzel a magatartások egy része kevesebb energiát igénylő automatizmussá válik (Elias 1987:680)2. A civilizáltnak tekintett személyiségvonásokból Elias leggyakrabban az önkontrollt, bizonyos összefüggésekben az önmegtartóztatást, a kifinomultabb modort, a másikra és a tabukra való nagyobb figyelmet, a nagyobb rendezettség iránti igényt, a körültekintobb, előrelátóbb magatartást emeli

ki (Elias and Scotson, 1994: 15), illetve azt, hogy a hirtelen késztetéseket (impulzusokat) egy belsővé váló hosszabb távú elorelátás követelményeinek vetik alá (Elias 1987:703). A folyamat gyakorta említett magva, talán legfontosabb következménye a mindennapi élet pacifikálása. Ennek személyi feltétele nyilvánvalóan az önkontroll, külső eszköze pedig az, hogy az erőszak eszközeit az állam jórészt monopolizálja. Ez a fejlemény megszabadította az embert attól a szorongástól, hogy bármely sarkon személyes fizikai támadás érheti, s attól a kényszertől, hogy állandóan ellentámadásra készen álljon (bár nem kevés új szorongás léphetett a régiek helyébe). Ezt a futólag áttekintett civilizációs leltárat szeretném néhány meggondolással kiegészíteni, vállalva azt a kockázatot, hogy Elias vagy de Swaan nem értene teljesen egyet értelmezéseimmel. További meggondolások a civilizációs folyamat társadalmi feltételeiről

és tartalmáról Elias (de Swaan és talán legegyértelműbben Braudel) egész gondolatrendszerből azt tartom a legfontosabbnak, hogy a civilizáció a társadalmi együttélésről szól, arról, hogy hogyan - 16 - tudhatunk egymással és egymás mellett élni egy adott társadalomban. Ebből a nézetből természetesen minden valamennyire is tartós társadalom kidőlgozott egy civilizációt3 magatartási, érintkezési és erkölcsi szabályokkal, s ezek kikényszerítését segítő eszközökkel.4 Ezek mind részévé válnak a társadalom önmagáról alkotott képének. Az adott társadalmon belül identitást formálnak és összeköthetnek, egyben pedig a másként civilizáltakkal, a barbárokkal szembe is fordítanak. Ebben a közelítésben nehezen értelmezhető művelet civilizációkat értékelő céllal összehasonlítani. Nemigen található olyan mértékrendszer, amelynek alapján azt állíthatnánk, hogy a perui, a kínai, vagy az európai civilizációk

közül az egyik a másiknál jobb vagy épp fejlettebb. Sok általam ismert munka foglalkozik egyes civilizációs transzferekkel, de kevés szisztematikus elemzést találtam a civilizációs folyamat terjedésének egy adott társadalmon belüli feltételeiről. Elias első renden az udvarban, a társadalom legfelső rétegében kialakuló értékeket, kódokat és normákat vizsgálja. Műve olvastán azt a benyomást szerzi az ember, hogy ami fent kialakul, az azután általánosul, mintegy spontánul elterjed, hogy végül az egész társadalom önképének részévé váljon. A spontán lecsurgásra vonatkozó feltevést, ami jelenthet adaptálást, utánzást, szociális tanulást, kérdésesnek, további vizsgálatra érdemesnek tartom. Braudel többet foglalkozik mind az alsó osztályok és szegények sajátos helyzetével, mind a különböző tárgyak és szokások térbeni, néha társadalmi terjedésével, de egyelőre e részletekből sem bontakozik ki számomra

valamilyen szociológiailag értelmezhető szabályrendszer arról, hogy az egyes civilizációs elemek hogyan mozognak, terjednek. A hierarchikusan szervezett társadalmakban fent kialakuló szokásokat, normákat, habitusokat szükségképpen a társadalom csúcsára jellemző körülmények és kihívások kondicionálták. Ezek a társadalom többi rétegében igen eltérőek lehettek. Éppen ezért merül fel például az a kérdés, hogy mennyire voltak a csúcstól távolabb élők anyagilag és szellemileg felkészülve az új habitusok befogadására. Triviális példával élve: ha a civilizált viselkedéshez hozzátartozik hogy az étkezésnél kést és villát használjunk (legkorábban a XVII. század óta - XIVLajos még megtiltotta vendégeinek a villa használatát)5, akkor a társadalom minden tagjának képesnek kell lennie arra, hogy ezeket az eszközöket megszerezze - megvegye vagy elkészítse. S ami talán még fontosabb, elevennek kell lennie annak a belső

meggyőződésnek, hogy a kés-villa használat mintegy természetes szükséglet. Ha tehát valaki nem használja ezeket az eszközöket, akkor bekerül a kevésbé civilizáltak, végso fokon a barbárok közé, akik voltaképp már nem is tartoznak az adott társadalomhoz. Úgy is feltehető a kérdés, hogy hogyan felelnek meg egymásnak a fent és a lent habitusalakító feltételei. Bourdieunek valószínűleg igaza van abban, hogy a habitus a gyakorlat logikája, a gyakorlati érzék (sense pratique) maga, illetve ahhoz kötodik. Olyan gyakorlatok válhatnak belsővé és általánossá, vagyis habitussá, amelyek az adott körülményekbol fakadó követelményekkel összhangban vannak (Bourdieu 1972). A habitus akkor tud megfelelően működni, ha a társadalmi aktor rendelkezik a gazdasági és kulturális tőke azon minimumával, amely ahhoz szükséges, hogy felismerje és megértse egy adott helyzet követelményeit (Bourdieu és Wacquant 1992:124). Az azonban szinte

bizonyos, hogy a körülmények nem eléggé hasonlóak fent és lent ahhoz, hogy hasonló követelményeket támasszanak és hasonló habitusokat tegyenek racionálissá. Egyetlen illusztrációként hadd említsem Benda Kálmán tanulmányát az írástudás terjedéséről. Egy Mária Terézia által elrendelt felmérés felhasználásával Benda megállapítja, hogy a 18. század végén - jóllehet az iskolák sok helyütt működtek - a köznép, illetve a parasztság csak a földrajzi elhelyezkedése függvényében vált funkcionális írástudóvá, azaz ha közlekedési utak mentén élt, ha bekapcsolódott az árútermelésbe, ha adott és vett a piacon. A Nyugat és a Duna mente elég jól állt De, kérdi Benda, Somogyban, Tolnában a paraszt mire is használta volna hagyományos életformájában - 17 - az írást-olvasást? (Benda 1978:298). Vagyis hát ez a gyakorlat nem vált habitussá, civilizációs elemmé ott, ahol irracionális volt az ilyenfajta

energiabefektetés. Épp a feltételek hiánya vagy mássága miatt számos civilizációs modell jelentős átalakulásokon leegyszerűsödésen, torzuláson - megy át a diffúzió során. Ez az utóbbi kimenet távolról sem volt ellentétes a felső osztályok kvázi-intencionált szándékával. Az így kialakuló megkülönböztetések úgy segítették elő a kommunikáció, a közösnek felismerhető civilizáció lehetőségét, hogy közben fenntartották a társadalmi felsőbbrendűség tudatát biztosító szignifikáns megkülönböztetéseket. A civilizációs folyamat iránya első pillantásra egyértelműnek tűnik: a civilizációs elemek fent alakulnak ki és onnan szivárognak vagy préselődnek lefelé. Valójában azonban gyakori az interaktív civilizációs munka, sőt, lehetnek lent felmerülő igények vagy kultúrjavak, amelyek felfelé terjednek, vagy amelyeket felfelé irányuló nyomásal kell kikényszeríteni. Az első folyamat tűnik dominánsnak. A

következő Elias-idézet (amely az étkezési szokások elemzését követi) egyszerre utal a felül kialakuló mintákra, a spontán lecsurgásra, ennek presztízscsökkentő következményére, a terjedés társadalmi térbeni korlátjára, s a folyamat interaktív jellegére. (A)z udvarban honos szokások, viselkedésmódok és divatok szakadatlanul áramlottak be a felső középrétegekbe, ahol utánozták, és az eltérő szociális helyzetnek megfelelően . megváltoztatták őket Éppen ezáltal (azaz miután kissé leértékelődtek) szűntek meg bizonyos fokig a felső réteg megkülönböztetésének eszközei lenni. Fent mindez a viselkedés további finomítására ösztönzött Szélesebbkörű interakcióra is lehet példát találni, amikor a társadalom alsóbb rétegei is bevonódnak a folyamatba.Valószínusíthető például, hogy egyes folyamatokat felülről (akár hatalmi erőszakkal) indítanak el, majd azok spontánul terjednek tovább, sőt, végül alulról

követelik ki fenntartását és kiterjesztését. Példa lehet erre a pénzhasználat, amely a modern piaci társadalom alapja. Mégis, először jelentős volt a népi ellenállás a széleskörű pénzhasználat ellen, hogy egy idő után a munkások kezdjenek küzdeni azért, hogy munkabérüket ne természetben fizessék (Heller 1945), vagy a szegények azért, hogy ne természetben kapják a segélyt. Ismertebb és egyértelműbb példa a társadalombiztosítás története. A kiszámítható jövő, az ezt építő biztonságok a modern európai civilizáció tartozékai. Mégis, az ezt az igényt kiszélesíteni és lefelé terjeszteni óhajtó szándékok (mondjuk Bismarck Németországában) fentről indultak el, s a munkások gyakran tiltakoztak az új intézmény ellen, amely jövőbeni biztonságuk igéretével amugyis alacsony bérüket az adott pillanatban kurtította (Rimlinger 1974, Magyarországról Petrák 1978). A továbbiakban azonban ez a kollektív biztonság

mindenkivel szemben megvédelmezendő vívmány lett. Némi hasonlóságot mutatnak ezzel a polgárjogi mozgalmak. A sokáig jogfosztottak számára csöppet sem magától értődő, hogy nekik is lehetnek jogaik. Ám ha mégis eléri őket ez az igény, roppant fontossá, s további jogok követelésének eszközévé válhat. Valószínűleg nehezebb példát találni arra, hogy egy később általánossá váló civilizációs elem vagy igény lent alakuljon ki, úgy, hogy annak formálásában nem csak a hatalom, hanem még az értelmiség, azaz a szimbolikus világ specialistája sem vesz részt. A társadalomban leszorultak gyakran nem csak a megfelelő kifejezési eszközöktől, a hang továbbításának lehetőségétől, hanem még a megfosztottság tudatától is megfosztatnak.6 Ha a civilizáció lényege az, hogy közös normákkal, kommunikációval, stb. lehessen egy társadalomban együtt élni, akkor a folyamatnak a társadalom mind szélesebb rétegeit el kell érnie.

A különböző szerzők által vizsgált folyamatok többsége spontánul csak töredékesen érte el a társadalom egészét. Ezért amikor fontossá vált a társadalom egésze (amely periódus többnyire a nemzeti államok kialakulásához kötődik), akkor mindenütt szükség volt - 18 - civilizációs ágensekre. Az egyházaknak és iskoláknak köztudottan mindig jelentős civilizatórikus missziójuk volt normák, kódok, viselkedési minták terjesztésében. Tessedik Sámuel például hosszan sorolja, hogy mi mindent kellene az iskolákban tanítani, s többek között azt teszi szóvá, hogy míly kevés történt eddig Magyarországban a falusi oskolabéli gyermekeknél a rend szerént való ételnek tanítása eránt (Tessedik 1979:124). A modernizálódó Európában egy sor új intézmény kapcsolódott be e folyamatba, a különböző egyesülésektől, fraternitásoktól, szakszervezetektől (Kalb 1997) a gyárakon át a reguláris hadseregig és rendőrségig. A

történet végtelen, itt csak érinthető Egyetlen korai példával szeretném megvilágítani e komplex folyamatot épp a termelés körül kialakuló civilizációs folyamat segítségével. Az első nagy paternalista kísérlet New Lanark volt, miután a 18 század legvégén Robert Owen vált a feltételeket alakító társtulajdonossá. Saját megoldandó feladatát ő maga így látta: Abban az időben Skócia alsóbb osztályainál megtalálhattuk egy társadalmi közösség szinte minden bűnét, és igen kevés erényét. A lopás és orgazdaság volt rendes foglalkozásuk, a részegesség szokásuk, a kétszínűség és csalás megszokott mezük, a polgári és vallási lázongás napi gyakorlatuk. Csak abban voltak egységesek, hogy munkaadójukkal egyértelműen és mindenben szembeszegültek. Ezt a csőcseléknek látott embertömeget kellett tehát átgyúrni. A munkaadó dolgát többek között abban látta, hogy az ifjakba beleültesse a figyelem, gyorsaság és

rendszeretet szokásait. Owen, ama korban még kivételként, mindezt nem lelki terrorral, vagy a munkafelügyelők fegyelmezési és büntető eszközeivel akarta elérni, de nem is az érintettek és szervezeteik révén, hanem mindenekelőtt filantrópiával, neveléssel, és a körülmények változtatásával. Ezért vizsgálta, hogy (M)elyek a legjobb megoldások, amelyek révén ezeknek az embereknek és családjuknak tisztes és gazdaságos hajlékot, táplálkozást, ruhát, szakmát, oktatást, munkát és vezetést lehet biztosítani? (uo). Ezeknek az elképzeléseknek volt az első kísérleti terepe New Lanark. Az új szervezési-vezetési módszerek révén a munkások maguk tudták napi teljesítményüket figyelemmel kísérni. Ahogy Owen végighaladt az üzemeken, nem volt szükség sem verésre, sem durva szidalmakra csak rá kellett néznem a munkásra és a teljesítményjelző kockán a színre . Az önellenőrzés és teljesítmény szerinti bérezés egyszerre

fegyelmeztek és ösztönöztek. Betegpénztár, uzsoraárak nélkül jó minoségű árukat forgalmazó üzlet, az alkoholizmus szankcionálása, s mindenek fölött egy egészen új nevelési rendszer alakították a falu és gyár életét. Az új iskolarendszer 18 hónapostól 10-12 évesig fogadta a gyermekeket, liberális nevelési elvekkel, ének-és tánctanítással, természetszeretetre nevelő, szabadban tartott foglalkozásokkal - s közben az anyák az üzemben munkát vállalhattak. 1816-ban nyitotta meg Owen Jellemformáló Intézetét, amely a szabadidő eltöltésének, az idősebbek továbbtanulásának színtere is lett. Mindez a kényszer, az ösztönzés, a hosszú távban is gondolkodó jellemformáló nevelés sajátos elegye. Egyszerre szolgálta a paternalista filantróp álmait és a gyáros gazdasági érdekét. Az én szempontomból jól értelmezhető olyan civilizációs erőfeszítésként, amely a felülről kiinduló, és a felső osztály számára

(is) hasznos morált és habitusokat kívánta az addig barbárokba beplántálni, vagy azokat rájuk kényszeríteni - bizonyos feltételek alakításával. A civilizációs ágensek működése végtelen változatosságú, s itt csak egy mozzanatot emelek ki, ez pedig az, hogy mikor milyen volt a fizikai és a másfajta, első renden a szimbolikus erőszak szerepe a civilizatórikus elemek többséggel való elfogadtatásban, vagy rájuk kényszerítésében. A kétféle erőszak többnyire egymásba játszik, vegytisztán nem elválaszthatók. Mégis, a civilizációs erőfeszítésekben rejtőző relatív súlyuk koronként és intézményenként változott. Valószínű, hogy számos civilizatorikus folyamatot a kíméletlen kényszer indított el - elég arra utalni, hogy hogyan fogadtatta el Szent István a keresztény vallást a pogány magyarokkal. A szimbolikus tartalmak segítségével a fizikai kényszer (egyes - 19 - lázongó periódusok kivételével, amikor a

hitben kételkedőket vagy azt megtagadókat olykor a legkegyetlenebb módszerekkel vezették vissza a helyesnek vélt útra) lassan átadta a helyét a szimbolikus erőszaknak, amelynek erőszak jellege úgy halványult, ahogyan a normák belsővé váltak. A normalizálódás és pacifikálás folyamata azonban több generációt igényelt, és sosem volt visszafordíthatatlan. A fizikai erőszaktól a szimbolikus erőszak felé való eltolódás folyamata valószínűleg két síkon, ha úgy tetszik, a courte durée-ben és a longue durée-ben is megfigyelhető. Egy-egy intézmény egy-egy adott civilizációs ciklusán belül, mondjuk az iskolába vagy a katonasághoz bekerülők egy-egy adott csoportjánál a kemény eszközök lassan háttérbe szorulhatnak az engedelmeskedést kikövetelő más eszközökkel szemben (jóllehet végső szankcióként azért megmaradnak), míg végül legalább egyes normák, magatartások második természetté válnak. Hosszabb történelmi

távlatban a civilizáció a longue durée maga, s legalábbis Európában nem csak a szokások kifinomulása figyelhető meg. Mintha az utolsó évtízedekben egyre kevésbé fogadnák el a fizikai erőszak alkalmazását azokban az intézményekben is, amelyekben ezek használata sok évszázadon át legitim volt - például a gyerekek verése az iskolában, amely magától értődő nevelési eszközből lassan törvényileg tiltottá válik.7 Jó lenne tudni, hogy ebben mi a szerepe nagyobb érzékenységünknek; annak a felismerésnek, hogy az erőszak hosszú távon nemigen lehet hatékony; vagy talán annak, hogy a szimbolikus erőszak, a szelíd erőszak olyannyira raffinált lett, hogy lassan még erőszakjellegét is sikerül elfelejtetnie, azt, hogy végső fokon valóban reális erőszakról van szó. Az egész civilizációs folyamatnak mindezek után alapkérdése, hogy hogyan teremthetők meg a civilizációhoz való adaptációt lehetővé tévő feltételek azoknál,

akiknél nem adottak spontánul a gazdasági és kulturális tőke szükséges minimumai, illetve azok a képességek és beállítódások, amelyek az adott civilizációs normák mellett segítenek eligazodni, megfelelő vagy racionális gyakorlatokat alkalmazni, vagy épp csak a körülményeknek megfelelően viselkedni. Ez - mondjuk mai körülmények között - nem jelent mást, mint hogy az ember tudja, hogyan kell a legszerényebb állásra jelentkezni, hogyan kell a közműhátralékról az illetékesekkel tárgyalni, milyen ruhát kell a gyerekre adni, ha egy másik körhöz tartozó osztálytársa meghívja. A feltételek egy része a társadalmi változások automatikus melléktermékeként kialakulhat. Benda példáját folytatva, a kereskedelem és ipar terjedésével az írástudás mind többek számára vált racionális gyakorlattá. A szegényebb rétegek helyzetének javulásával (már a XIX-XX. században) széles körhöz eljutottak a felsőbb rétegekre jellemző

fogyasztási szokások - például a fehér kenyér, amely soká elérhetetlen privilégium volt (Braudel 1985), vagy akár a selyemharisnya, amely korábban a munkáslány számára szinte társadalmilag tiltott volt. Az automatizmus azonban nem mindig működik. Az induló források is, a képességek is minden ismert társadalomban egyenlőtlenül oszlanak el, s ha a dolgok a maguk útján mennek, a kimenetek sem lehetnek mások. Ezért elkerülhetetlen az a kérdés, hogy hogyan biztosíthatók a szükséges minimális források ahhoz, hogy egy-egy civilizációs ciklus végén közeledjenek a feltételek és többek kapcsolódjanak be a jobban civilizáltak körébe. Mint mondtam, nem tudom, hogy a civilizáció jó-e vagy rossz, s azt sem, hogy mennyit javít és mennyit ront rajtunk. Ám annyi valószínű, hogy egy adott társadalom uralkodó normáinak megfelelő jobb civilizáltság azt is jelenti, hogy az egyén jobban ismeri a játékszabályokat; jobban tud igazodni

társadalmi elvárásokhoz; jobban el tudja magát fogadtatni; az adott - 20 - lehetőségeket jobban ki tudja használni; és a változó feltételekhez jobban tud alkalmazkodni. Ez a fajta adaptálódás sem értelmezhető automatizmusként. Kivált gyors változások és csekély, vagy nem jó tőkék esetén szakadék keletkezhet egy-egy társadalmi alrendszer (ha tetszik, mező) követelményei és az oda kerülok habitusai között. Különös nehézségeket okoz, ha válság időszak lép fel, amikor a szubjektív és objektív struktúrák közötti rutinná vált alkalmazkodás brutálisan szétrombolódik (Bourdieu 1992:130). Ilyenkor a történelmi időből való kisodródás egyben a társadalomból való kiszoruláshoz vezet. Ha mindez igaz, akkor legalább egy értékelés megengedett: könnyebb élni és túlélni egy adott társadalomban, ha az egyén vagy csoport jobban civilizált. A civilizáció építőkövei egyben a társadalmi és kultúrális tőke

összetevői is. Ha a civilizációs folyamat sokakat nem, vagy csak részlegesen ér el, akkor a kimaradók óhatatlanul lent maradnak, vagy lecsúsznak. Ahhoz, hogy a fizikai és társadalmi életesélyek közötti távolságok vagy szakadékok ne nőjjenek tovább, vagy épp csökkenjenek, már azon források elosztását is befolyásolni kellene, amelyek a feltételeket alakítják. Azokat a feltételeket, amelyek képessé tesznek a civilizációs folyamatba való bekapcsolódásra, s a megszerzett civilizációs elemek megtartására. Végül csak alá szeretném húzni Elias figyelmeztetését arról, hogy a civiliációs folyamat nem egyirányú. Noha csak egy lábjegyzet erejéig, de Elias már megemlíti a harmincas években írt műben, hogy a civilizációs folyamat a külső veszélyek állandóan fokozódó korlátozásával zajlik. (ám) a civilizált viselkedés páncélja igen hamar szétpattanna, ha valamiféle társadalmi változás nyomán ismét akkora

bizonytalanság, a veszélyek olyan kiszámíthatatlansága törne ránk, mint egykor. (1987:832) A forradalmak, társadalmi kalamitások, háborúk, járványok, válságok és aztán egészen különleges módon a fasizmus illetve bolsevizmus mindíg a legkülönbözőbb de-civilizáló hatásokkal jártak. E krízishelyzetek hatása, a pokol teljes elszabadulása azonban valószínűleg nem azonos azzal a lassabb felbomlási folyamattal, amellyel most találkozik a világ. A társadalmak egészét vagy egyes csoportjait érintő kataklizmákban - háborúban, földrengésnél - a civilizáció egyes normái mindenkinél lepattannak, mert a túléléshez betarthatatlanok. Elias említi a kés-villa használat elterjedése kapcsán, hogy (az I világháborúban) A lövészárokban a tisztek és közkatonák újból késsel és a kezükkel ettek. Ő ezt úgy magyarázza, hogy a feszélyezettségi küszöb a kikerülhetetlen helyzet nyomása alatt viszonylag igen gyorsan eltolódott, s

ez nyilván sokmindenre igaz. Ha nincs víz, senki nem tud megfürdeni. Ha az éhenhalástól csak az utcán elhullott lótetemek mentenek meg, mint Pesten 1945 tavaszán, akkor a magyar kultúrában elterjedt lóevéstol való idegenkedést mindenki le fogja küzdeni. Mindez - éppen, mert közös sorsról és közös gyakorlatról van szó nem érinti a civilizációnak azt a lényegét, hogy segít együttélni egy adott társadalomban Más a helyzet akkor, amikor a civilizációs folyamat eredeti irányától lassan, fokozatosan kezd eltérni, az eredetitől eltérő irányba fordul, s tartóssá válik. Az ilyen felbomlások sem ritkák elég a Római Birodalom bukására utalni Engem itt és most csak az érdekel, hogy a ma tapasztalható folyamatok - nevezzük globalizációnak, neo-liberális paradigmaváltásnak, posztmodern transzformációnak, vagy aminek akarjuk - értelmezhető-e civilizációs fordulatként, s ha van irányváltás, annak melyek a sajátosságai és

következményei. Azt hiszem, hogy az új médiákkal és informatikával összefüggő globális kultúrális változások, amelyeket gyakran a tadicionális európai civilizáció romlásaként értelmeznek, még valahogyan beilleszthető a fent leírt értelmezési keretbe. Amiben én a valódi és veszélyes váltást látom, az nem annyira a macdonaldosodással függ össze. Az még akár egy közös, habár békésen differenciált kultúra része is lehet. - 21 - Az igazi baj az, hogy ez a folyamat nem közös sors. Nem mindenkit sujtó kataklizma, csak egyes - nem véletlenszerűen kijelölődő - egyének és csoportok sorsa. Az új paradigmában a civilizációs vívmányok már csak azoknak járnak vagy jutnak, akik meg tudják azt maguknak szerezni. A többiek az összetartó pántokon kívülre kerülnek E többiek pedig azok lesznek, akik legkésőbb kerültek be a civilizációs áramba, akiknél nem volt elég idő, hogy a külső kényszerek bensővé váljanak. S

ami lefoszlik róluk, az nem csak a külsődleges szokások halmaza, hanem az együvé tartozás tudata, s mindaz, ami normákban és értékekben ezzel jár. Az állam szerepe a civilizációs folyamatokban Eddig szándékkal hallgattam arról, hogy van-e az államnak kitüntetett szerepe a civilizációs folyamatban. Hogy az összefüggés fontos, az természetesen nem saját ötletem Eliasnál ugyan nem központi e kérdés, de nem elfelejthető. Sok hasonló utalás mellett így ír: Egy csomó jelenbeli megfigyelés is erősíti azt a gyanút, hogy a „civilizált” viselkedés kiépülése a legszorosabban összefügg a nyugati társadalmaknak „államok” formájában történő szerveződésével (Elias 1987:92). Swaannal az összefüggés egyértemű, hiszen a könyv egésze arról szól, hogy hogyan alakította az állam az oktatást, az egészségügyet,a jóléti ellátásokat (Swaan 1988). Elméleti keretének egyik fő pillére az, hogy kollektív kihívásokra a

közösségek és intézményeik szociogenézisével alakultak ki válaszok, amelyek végül az egyéneket is, közösségeiket is alakították. Az államalakulás, a kapitalizmus fejlődése, továbbá a városodás és szekularizálódás ezekkel együttjáró folyamatai adják e tanulmány magyarázó történelmi hátterét. Az egymással való versengésben az államok bürokratikus hálózatokat építettek ki, amelyek az embereket adófizetoként, újoncként, diákként, paciensként, ellátást igénylőként, választóként összekapcsolták, s így modern értelemben vett polgárokká formálták(Swaan 1987:2). A civilizáció fentebb elősorolt ismérvei és feltételei mindezen előzményektől függetlenül is kényszerítenek arra, hogy fel-és elismerjük az állam szerepének szükséges voltát. Amikor a civilizációs ágensekről volt szó, csak a következtetést kellett volna kimondanom. A hagyományosan legfontosabb szocializációs ágens, a család, nem

adhatott át mást, mint saját kultúráját, ez pedig a korai hierarchizált társadalmakban élesen elkülönülő világokat jelentett. Az egyházak nem tudtak a modernitásra fölkészíteni. A spontánul építkező kisebb szerveződések, még ha nevelő vagy civilizáló céljuk nyilvánvaló is, mint például az önsegélyező egyesületeké, ugyanúgy nem jutottak el mindenkihez, mint az üzemek. Mindenkihez a modern világban csak az állam juthat el. Nála összpontosulnak az ágenseket működtető források is, a kényszerítő eszközök többsége is, legyen szó fizikai, jogi vagy szimbolikus erőszakról. Amikor azt a kérdést tettem fel, hogy hogyan közelíthetők a hatékonyabb diffúziót segítő civilizációs feltételek, a válaszhoz ismét az államra kellett volna hivatkoznom. Ez már nem csak a szabályozó vagy rendfenntartó állam, hanem az újraelosztást társadalmi méretekben szervező intézmény. Kétségkívül lehet javakat a szegényebbek

javára egyéni jótékonykodással, vagy szolidarisztikus közösségek révén is átcsoportosítani. Ezek azonban sosem foghatnak át mindekit, s hatékony átcsoportosításra kevés az erejük vagy akaratuk, illetve az adakozók elemi érdekei mondanak ellent jelentősebb újraelosztó törekvéseknek. Az induló feltételek érdemleges módon nem közelíthetők, azaz a civilizációs munka nem lehet hatékony szabályozások, jogok, továbbá redisztribució nélkül. A munkások nyomoruságos - 22 - helyzete nem javulhat a munkához kapcsolódó jogok - munkavédelem, munkaviszony szabályozása, megélhetési bérek kikényszerítése nélkül (Castel 1998). Az általános létfeltételek (út, víz, csatorna, stb.), az oktatás, az egészségügyi ellátás nem érhetnek el mindenkit tisztes szinten elvonások és újraelosztás nélkül. Az egyetlen jogokat biztosító és forrásokat össztársadalmi szinten átcsoportosító intézmény a társadalom által erre

felhatalmazott állam. A pozitív irányú (fentről lefelé áramló) újraelosztás persze csak lehetőség, nem következik be szükségképpen. Ehhez az államra is sokféle nyomást kell gyakorolni, amihez viszont erős civil társadalom kell. A 22-es csapdája az, hogy a civil társadalom jogok és források nélkül nehezen válik hatékony erővé. Kicsit általánosabban fogalmazva, a nemzetállam funkcióinak és monopóliumainak alakulása az utóbbi 2-300 évben valamilyen haranggörbén ábrázolható. Legkorábban a terület-szerző és terület-védő katonai funkciók alakultak ki, s hamarosan követte ezeket a belső biztonságot védő törvényhozói-jogi funkció, amely egyre inkább igyekezett az erőszak eszközeit monopolizálni. A mind bonyolultabb és szövevényesebb gazdasági és társadalmi működés egy sor közigazgatási, szabályozási, infrastruktúra-építő funkciót tett szükségessé. A korakapitalizmussal növekvő, és változó arcú

szegénység a rendőri funkciók erősítését követelte ki, olykor kiegészítve ezt a szegénységet enyhítő feladatokkal. Ahogyan - többek között az élesedő verseny folytán - bonyolódott a munkamegosztás, s ahogyan ezzel mélyültek, intenzivebbé lettek az „emberi egymásrautaltság” láncolatai (Elias 1987:705 és köv.; Swaan 1988: több helyen), úgy került sor arra, hogy az állam is belépjen a civilizáló ágensek közé. Már utaltam arra, hogy az egyházi oktatás nem tudta követni a modernizálódó világ szükségleteit; hogy a gyár csak azokat érte el, akik üzemekben dolgoztak, s mellesleg távolról sem követte minden tőkés az oweni mintát. A sűrűsödő városok közegészségügye (a csatornázástól és vízellátástól a járványügyig) közbeavatkozást igényelt, mert a potyautasság miatt másként nem volt megoldás. Az új kockázatok és új biztonságigények nyomán létrejöttek a társadalombiztosítási rendszerek, amelyek

azután erősítették a hosszabb távú előrelátásra, a jövő tervezésére hajló beállítódást. Végül pedig kialakult egy olyan szemlélet és szükséglet, ami a mindennapi élet biztonsága mellett a feltételek emberhez méltó színvonalát is követelménnyé formálta. Ezzel a korábban olykor csak a szegények számára kialakított és szegényes intézmények köre szélesedett és színvonala javult. A civilizáló funkciókból így nőttek ki mindenkit átfogó, kollektív, kötelező és nemzeti intézmények (Swaan 1988), amelyek jóléti funkciója, integratív szerepe jelentőssé vált. Az állami növekedési görbe felszálló ága nagyjából az 1980-as években tetőzött. Az állami funkciók növekedésének folyamata Közép-Kelet Európában is zajlott, ha sok tekintetben más módon és ütemben is, mint nyugaton. A hatás kiszélesedése az utolsó évtizedekben e régióban a korábbinál markánsabb, bár a nyugatinál sokkal problematikusabb

volt - a szukösebb források, a diktatórikus kényszerek, s nem utolsósorban a történelmi idő rövidsége miatt. Annyit mégis merek állítani, hogy az államszocializmusnak legalábbis a mi régiónkban a legegyértelműbb pozitív hozadéka a civilizációs szakadék csökkentése nyugat és kelet között, illetve a lent és fent valamelyes egymáshoz közelítése az országon belül. Újabban az állam visszavonulását szorgalmazó hangok mindenütt felerősödtek. Szűkülnek azok a források, s gyengülnek azok az intézmények, amelyek korábban a közös civilizációt próbálták építeni. A jelek szerint a mai társadalmak igyekszenek a korábbi állami funkciókat kiváltani piaccal, önkéntes non-profit szerveződésekkel, egyéni jótékonysággal, vagy egyes funkciók családra visszahárításával. Csakhogy ezek ma épp úgy nem tudnak mindenkit átfogni, s épp úgy nem tudnak forrásokat hatékonyan átcsoportosítani, mint akkor, amikor az - 23 -

állam e funkciókba belépett. Sőt, a sűrűbb és komplexebb társadalomban még a korábbinál is kevésbé működnek a régi megoldások. Az uralkodó ideológia viszont úgy működik, hogy természetesnek tüntesse föl a gyöngék kiszorulását azon forrásokból, amelyek révén korábban egy közös folyamat részesévé kívánta őket tenni. Ezért igaz az, hogy a minimális állam első renden a civilizációs folyamatot károsítja. Ezenközben katonai, rendőri, szabályozó vagy igazságosztó funkcióit nem, vagy kevésbé kérdőjelezik meg az új irányzatok, sőt, a minimális állam pompásan elviseli az erőszakfunkciók és erőszakszervek erősödését. A minimális állam híveinek törekvései sikeresebbnek, azaz gyorsabbnak és határozottabbnak tűnnek Európa keleti, mint nyugati térfelén, de a nyomás mindenütt erős. Hatásai - nálunk inkább, mint nyugaton - már ma is érezhetők, s egy (alkalmasint súlyos következményekkel járó)

decivilizációs folyamat bekövetkeztét vetítik előre. Összefoglalás és következtetés A XV.-XVII századtól kezdve (a kezdet országoként változó) az átalakuló gazdasággal, technikával, urbanizálódással, átalakuló környezettel és létfeltételekkel felületi és mélyebb változások sora indult el. Elias értelmezése szerint a többnyire a felső rétegekből induló impulzusok nyomán új szokások és érintkezési formák terjedtek. Átalakultak a kisebb és nagyobb közösségekhez, azaz a másikhoz és másokhoz, valamint a térhez, az időhöz, a természethez és természetfelettihez való viszonyaink. A jövő például isten titokzatos rendeléséből az emberi tervektől is függővé kezdett válni. Az állami erőszakmonopólium a mindenapi életet (legalábbis az úgynevezett békeidőkben) pacifikálta. E változások lassan beszívódtak a személyiség mélyebb rétegeibe, a külső kényszereket belsővé alakítva. Mindezt elfogadva mégis

szembesülünk egy paradoxonnal. A civilizáció a társadalmi együttélést teszi lehetővé, azaz a társadalom egészéé. Elvben mindenkié, ám magától nem jut el mindenkihez. Terjedéséhez olyan feltételek kellenek, amelyek eléggé hasonlóak a társadalom egyes rétegeinél ahhoz, hogy követhetővé, asszimilálhatóvá és racionálissá tegyék a többnyire fentről kiinduló gyakorlatokat. Ezt segíti, ha a folyamat alakításában aktívan vagy interaktívan részt vehetnek azok is, akik abba újonnan kapcsolódnak bele. Általában azonban mindez nem megy magától. Többnyire szükség van úgynevezett civilizációs ágensekre, amelyek a fizikai és szimbolikus erőszak valamilyen elegyével rákényszerítik a többségre azt, amit a hatalom az általa óhajtott együttéléshez elengedhetetlennek tart. A fizikai erőszak kevés a mély változások eléréséhez. A gazdasági erőszak kétélű A leghatékonyabb a kifinomult és rafinált szimbolikus erőszak

lehet. A nagy nehézség az, hogy végülis honnan teremthetők források ahhoz, hogy azok a bizonyos, az adaptálást lehetővé és értelmessé tévő feltételek kialakuljanak, megvalósuljanak. Ebben vált perdöntővé az állam és az állami újraelosztás, illetve az integratív jellegu közös intézmények szerepe. Ha ezek nincsenek, vagy ha egy bizonyos szint elérése után az erőfeszítések meggyengülnek és a források beszűkülnek, akkor a folyamat elakad, s előbb-utóbb visszájára fordul. Ez a ma még beláthatatlan decivilizációs veszély, a társadalom szétesése bentmaradókra és kirekesztettekre. A decivilizáció első áldozatai a munka nélkül maradók, a hajléktalanná válók, a civilizálatlan, azaz deregulált munkaerőpiac új páriái, s mindazok, akik alacsony jövedelmük miatt nem juthatnak hozzá azokhoz a legelemibb alapszükségletekhez -gyógyszer és orvosi ellátás, hajlék és annak fenntartása, legalább egy piacképes szakma

elsajátítása - amelyekért korábban részben vagy egészben a köz felelősséget vállalt. - 24 - Az ő le-és kiszakadásuk megváltoztatja a civilizáció egész arcát. A most már beszűkült, de norma-szabó társadalom számára mind feleslegesebbek és egyre gyűlöltebbek. Hogyan is válaszolhatnának hát másként kirekesztésükre, mint önfeladással, vagy azzal, hogy szembefordulnak a kitaszítókkal? A nyomor új fenyegetései pedig odafent kiváltják a köz-és magánerőszak új formáit. Az iskolákra, gyógyításra fordított pénzből az elnyomó szerveket kell erősíteni, börtönöket kell építeni. Ám a gazdagokat ez sem védheti meg teljesen, ezért gyengül az állami erőszakmonopólium, létrejönnek a fegyverhasználatra is jogosított magánrendőrségek. A sokasodó új szegényeket, hogy kirekesztésük legitimálható legyen, a hatalom bűnbakká teszi, s ebben a mechanizmusban tenyészik a rasszizmus és idegengyűlölet. Mindezzel

gyengül a társadalmilag oly nehezen elsajátított tolerancia, idejétmúltnak tűnnek az átfogó szolidaritások, s a civilizáltnak vélt társadalmak eljutnak oda, hogy ismét tagadják minden egyén méltóságra való jogát. Mindez pedig végső fokon az európai civilizáció feladásához vezethet, vagy olyan átalakulásához, amelynek már nem sok köze van a humanista európai álmokhoz. Hivatkozások - Aries, P. (1973) Lenfant et la vie familiale sous lAncien Régime Paris:Seuil - Benda Kálmán (1978) A felvilágosodás és a paraszti műveltség a XVIII. századi Magyarországon. In: Benda Kálmán Emberbarát vagy hazafi? Tanulmányok a felvilágosodás korának hazai történetéből, Budapest: Gondolat, 1978, pp. 287-308 - Bourdieu, P. (1972) Esquisse dune théorie de la pratique Geneve: Droz - Bourdieu, P. and L JD Wacquant (1992) An Invitation to Reflective Sociology The University of Chicago Press. - Braudel, F. (1985) Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus,

XV-XVIII század A mindennapi élet struktúrái: a lehetséges és a lehetetlen. Budapest, Gondolat - Braudel, F. (1987) Grammaire des Civilisations Paris: Éditions Arthaud (első kiadás 1963) - Castel, R. (1998) A szociális kérdés alakváltozásai Ford Léderer Pál Max Weber Alapítvány, Wesley Zsuzsanna Alapítvány és Kávé Kiadó - Duclos, D. (1993) De la civilité Comment les sociétés apprivoisent la puissance Éditions de la découverte, Paris. - Elias, Norbert, The civilizing process vol II. State Formation and Civilisation (1939,1969) Oxford/New York:Blackwell/Pantheon, (1982) - Elias, Norbert, 1987. A civilizáció folyamata Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások. Gondolat - Elias, N. and J L Scotson (1994) The Established and the Outsiders Sage Publications, London, Thousand Oaks, New Delhi. - 25 - - Ferge Zs. (1997) És mi lesz, ha nem lesz? Az állam és a civilizációs folyamat És mi lesz, ha nem lesz? Tanulmányok az államról a század

végén. Szerk: Gombár Csaba-Hankiss ElemérLengyel László (Budapest: Helikon - Korridőr) - Fletcher, J. (1995) Towards a Theory of Decivilizing Processes Amsterdams sociologisch Tijdschrift, jrg.22 nr2 okober 1995 pp 283-297 - Flora, P. end al 1983, 1987, edsState, Economy, and Society in Western Europe 18651975 A Data Handbook Frankfurt, Campus Verlag - Freud, S. (1951) Civilisation and its discontents London, Hogarth Press - Freud, S. (1982) Rossz közérzet a kultúrában In: Esszék Gondolat Kiadó, Budapest - Heller Farkas (1947) Közgazdaságtan, II. kötet (Reprint: Budapest: Közgazdasági és Jogi Kiadó, 1988.) - Kalb, Don (1997) Expanding Class: Power and everyday politics in industrial communities, The Netherland. 1850-1950 Durham and London: Duke University Press - Mann, Michael (1993) The Sources of Social Power. Vol II The rise of classes and nationstates 1760-1914 Cambridge: Cambridge University Press - Mennell, S, 1990. Decivilising Processes: Theoretical

Significance and Some Lines of Research. International Sociology, vol5 no 2 pp205-223 - New Lanark Consevation(1989) David Dale, Robert Owen and the Story of New Lanark. Edinburgh: Moubray House Press - OECD, 1994. New orientations for social policy Social Policy Studies, no12 OECD, Paris - OECD 1996. Social Expenditure Satistics of OECD country members Labour Market and Social Policy Occasional Papers. no 17 OECD, Paris - Owen, Robert (1813) A New View on Society and other writings. Everyman edition - Petrák Katalin (1978) A szervezett munkásság küzdelme a korszerű társadalombiztosításért. Budapest: Táncsics Könyvkiadó - Rimlinger, Gaston V. 1974 Welfare Policy, Industrialization in Europe, America and Russia. John Wiley, New York - Swaan, A. de (1988) In Care of the State: Health Care, Education and Welfare in Europe and the USA in the Modern Era. Polity Press/Oxford University Press/New York (Az oldalszámok az 1987. évi sokszorosított kiadást követik) - Swaan, A. de

(1990) The Management of Normality Critical essays in Health and Welfare Routledge, London and New York - 26 - - TÁRKI (1997 október) Az állam szociális kiadásai Magyarországon 1988-1996 között. Háttértanulmányok a középtávú szociálpolitikai koncepcióhoz, 3. Kut vez: Tóth István György, írta Lelkes Orsolya - Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely (1979) A parasztok állapotáról Magyarországon. Budapest: Gondolat - Thompson, E.P(1980) The Making of the English Working Class Penguin Books, London - Tilly, Charles (1990) Coercion, Capital and European States, ad 990-1992. Oxford UK, Cambridge US:Blackwell Jegyzetek 1. Szép feladat lenne összevetni a történész Braudel és az inkább szociológus Elias forrásait Mindkét esetben óriási a feldolgozott anyag, bár Braudelé, már csak a szélesebb téma miatt is, gazdagabbnak tűnik. Nem szisztematikus benyomásaim alapján még a hasonló témák esetében is a várhatónál sokal kevesebb az azonos

forrás, s a közös forrásokon más a hangsúly (például Erasmus 1530-ban napvilágot látott, ifjakat nevelő illemtankönyvének Eliasnal központi, Braudelnél marginális szerepe van). Elias késői sikerére utal, hogy Braudel az eredetileg 1979-ben megjelent munkában nem hivatkozik rá, azaz feltehetően nem ismerte az 1939-ben kiadott, de sokáig csak angolul lappangó művet. 2. Elias és Swaan egyaránt világossá teszik, hogy a civilizáció önkontrollt növelő hatásának gondolata természetesen Freudra épül. A szuper-ego nem csak az egyénhez kötődő jelenség, hanem egyike az egyént a társadalomhoz kapcsoló láncszemeknek. Freud expliciten állítja, hogy a civilizáció ára az egyéni szabadság valamilyen mértékű korlátozása. ,Az egyén szabadsága nem a civilizáció hozadéka. A civilizáció előtti világban sokkal nagyobb volt, jóllehet értéke abban az időben csekély volt, mert az egyén nem volt abban a helyzetben, hogy megvédelmezhesse.

A szabadság a civilizáció fejlődésével fokozatosan korlátozódott, s az igazságosság azt követeli, hogy e korlátok mindenkire vonatkozzanak. (Freud 1951, 59-60, magyarul némileg másként Freud 1982:359). 3. Hadd mellőzzem a civilizáció, kultúra, modernizáció fogalmak pontos defincióját A legtudományosabb irodalomban is teljes a káosz e tekintetben, s a legnagyobb enciklopédiák gyakran keresztbe (szinte idem per idem) definiálnak. A nagy New Encyclopaedia Britannica, Macropaidea 1983-as kiadásában például a következő olvasható: with the ,advance of modernisation ,at any rate the outcome will be a new world of civilization, heir to Western and non-Western cultures alike. Mellesleg Freud hívatkozott művének címe németül Das Unbehagen in der Kultur, angolul Civilization and its discontents, magyarul Rossz közérzet a kultúrában. Braudel, miután világméretekben tekintette át kultúrák és civilizációk küzdelmét, azt írja, hogy

Kultúrának olyan civilizációt nevezünk, amely még nem érte el érettségét, optimumát és nem biztosította fejlődését (Braudel 1985:98). 4. Ilyen általánossági szinten nézve (egy) civilizáció akkor válik lehetségessé, amikor egy szilárd mezőgazdaság és technológia alapján gazdasági többlet keletkezik, amely lehetővé teszi városok és írásos kultúra létrejöttét (New Encyclopaedia Britannica, vol.23) Braudel viszont épp a városok létrejöttében látja a különbséget civilizáció és kultúra között (Braudel 1987:48-49). - 27 - 5. Braudel 1985:210 6. Elias egy ritka ellenpéldája arról szól, hogy nyugaton a társadalmi különbségek csökkenése során az alsó réteg jellemzői valamennyi rétegben elterjednek. Ennek tünete, hogy a nyugati társadalom dolgozó társadalommá vált; korábban a munka az alsó rétegeket jellemezte csak (1987: 705). A példa érvényessége számtalan módon vitatható 7. Iskolakutatásaim miatt

régóta érdekelt az iskolai büntetés 1970 körül egy angol elemi iskola igazgatójától kérdeztem, mivel büntetik a gyerekeket. A világ legtermészetesen hangján mondta: hát botozunk (caning). - 28 -