Politika, Politológia | Politikai filozófia » Bence György - A politikai filozófia két gyökere Kantnál

Alapadatok

Év, oldalszám:2007, 8 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:51

Feltöltve:2009. november 21.

Méret:94 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

Nincs még értékelés. Legyél Te az első!

Tartalmi kivonat

A politikai filozófia két gyökere Kantnál1 BENCE GYÖRGY A politikai filozófia gyökereire történő utalás meglehetősen kétes metafora. Nem csak azért, mert elkoptatott stiláris fordulatról van szó. A jelenkor posztmodern értelmezése, a fejlődéselvű történelemfilozófiák radikális kritikája és a történelmi hagyományanyag, elsősorban a múltból ránk maradt szövegek dekonstrukciós értelmezése elméleti szempontból is gyanússá teszi az ilyen kifejezések használatát. A „gyökér” metaforával kapcsolatos gyanú tehát jogos. De bármit is gondoljunk a posztmodern dekonstruktivista filozófiákról általában, azt még legádázabb ellenfeleik is kénytelenek elismerni, hogy a posztmodern és dekonstruktivizmus újfajta, és alapjában egészséges érzékenységet alakított ki bennünk az olyan képekben rejlő veszélyek iránt, mint például a címben említett „gyökerek”. A filozófiai hagyomány és általában az emberi tudás

különféle területeinek hagyománya nem úgy működik, hogy az újabb nemzedékek egyre jobban kidolgozzák és továbbfejlesztik azt, amit az előző nemzedékek rájuk hagynak. A hagyomány nem folytonos. A folytonosság utólagos konstrukció, és minden ilyen konstrukció szükségképp szelektív – a jelenbeli gondolkodás saját céljait szolgálja. És ezek a célok nem csupán intellektuálisak. Nemcsak arról van szó, hogy továbbgondoljuk a régi gondolkodók problémáit, mintegy segítséget kérve tőlük a mi saját problémáink 2007. nyár megoldásához, hanem a magunk hagyományának megkonstruálásával egyben presztízst, legitimációt is próbálunk teremteni a saját álláspontunknak. A hagyomány mindig politikai kérdés. Még akkor is, ha csak egy-egy kutatási terület vagy tudományszak mikropolitikájáról van szó. A politikai filozófia esetében pedig kétség sem nagyon fér hozzá, hogy a hagyományhoz való viszonyunk átpolitizált.

Elvégre a politikai filozófia olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek akár tetszik, akár nem minden embert érintenek. A szobatudóst, a szakfilozófust is, még akkor is, ha igyekszik, ahogy mondani szokták, nem belekeveredni a politikába. Sőt, akár amellett is lehet érvelni, mint ahogy ezt Leo Strauss, a 20. század egyik legnagyobb ívű filozófiatörténeti koncepciójának kidolgozója tette, hogy a filozófia, amióta egyáltalán létezik, mindig politikai filozófia is egyben. Vagyis a politikai filozófia a filozófiának nem csak egy részterülete, nem csak a politikai kérdésekkel foglalkozó filozófia, hanem maga a filozófia. A filozófiának ugyanis mindenképpen állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy következtetései milyen viszonyban állnak a közkeletű vélekedésekkel, a mindennapi emberek gondolkodásával. És ez még akkor is konfliktusok forrása, ha egy filozófia végül is arra az eredményre jut, hogy a hétköznapi gondolkodás

nagyjában-egészében rendben van. Az ilyen, a radikális kritika és www.phronesishu 3 [Phronesis] gondolkodási revízió igényét feladó filozófiai megközelítések bár egyáltalán nem előzmények nélkül, de különösen a 20. században terjedtek el. A nem revizionista filozófiák viszont azokkal a régebbi filozofémákkal kerülnek összeütközésbe, amelyek az idők rendjén maguk is a hétköznapi gondolkodás részévé váltak. Nem is szólva azokról a filozófiákról, amelyek bátran kitartanak a köznapi gondolkodás revíziójának igénye mellett. Ezért a filozófusoknak, így Leo Straussnak és követőinek is, mindig el kell gondolkodniuk azon, hogy miként védheti meg magukat az ilyen konfliktusok rájuk nézve kínos következményeitől. Ezt a filozófusok általában meg is teszik. A megoldások persze sokfélék lehetnek kezdve a konfliktus nyílt, akár kihívó vállalásától el egészen odáig, hogy a filozófus tudatosan úgy csomagolja

igazi mondandóját, hogy a köznép ne vegye észre, hogy azokat csak a bevatottak értsék meg, azok, akikkel érdemes együtt filozofálni. Ami magát a szorosabb, vagyis tematikus értelemben vett politikai filozófiát, még pontosabban a 20. századi politikai filozófiát illeti – úgy az analitikus, mint a kontinentális filozófiákat – nincs is szükség ilyen messzire, a posztmodern és a dekonstrukció ingoványos területére kalandoznunk annak belátásához, hogy a hagyományok konstruáltak. A konstrukciók pedig egyben intellektuális és politikai célokat szolgálnak. Két sematikus példán szemléltetem, mire gondolok. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban Arendtet a kontinentális, Rawlst az analitikus hagyomány képviselőjének tekintem. Az analitikuskontinentális felosztás iskolás, de filozófiai berkekben meglehetősen elterjedt. Hogy mennyire helyénvaló a két kategória szembeállítása, arra itt most nem térek ki. Ahhoz mindenesetre semmi

kétség nem fér, hogy Rawlst illetően konszenzus uralkodik arra nézve, hogy őt kell a modern analitikus politikai filozófia nagy kezdeményezőjének, sőt túlzás nélkül korszakalkotó atyjának 4 tekinteni. Abban is egyetértés van a filozófiatörténészek között, hogy Arendt az egyik legnagyobb kontinentális politikai filozófus – sőt sokak, bár nem mindenki szerint egyenesen a legnagyobb. Arendt és Rawls egyaránt abból a feltételezésből indul ki, hogy a hagyomány megszakadt, ezért a politikai filozófiát újra kell építeni. És ehhez a nagyszabású építkezéshez a filozófiatörténeti múltban kell megfelelő alapokat találni. Mindketten Kantban vélik megtalálni a megfelelően szilárd alap elkészítéséhez szükséges nyersanyagot. A hozott anyagból viszont egészen különböző alapokat hoznak létre. A félreértések elkerülése végett zárójelben meg kell jegyezni, hogy vannak persze más, szintén elsőrangú filozófusok, akik nem

Kanthoz nyúlnak vissza. Charles Taylor, Alasdair MacIntyre például inkább egy arisztoteliánus-hegeliánus hagyomány alapján építik fel a maguk új politikai filozófiáját. A Kantra visszanyúló hagyománynak – pontosabban hagyományoknak – a kialakítása nem valami előzetes és a tulajdonképpeni építkezést megelőző feladat Arendt és Rawls számára. A hagyományt, az alapokat a ház terveivel egy időben építik. A kanti eredet meg-, pontosabban feltalálása nem előzi meg saját filozófiájuk kidolgozását. Kant-interpretációjuk saját politikai filozófiájuk kialakítása közben bontakozik ki. Nem csoda hát, ha mindketten olyan merész olvasatot javasolnak, amely a saját képükre formálja a német idealista filozófust. De viszonyuk még ehhez a saját maguk képére formált Kanthoz is problematikus marad. A továbbiakban két részben, a két gondolkodó Kant-értelmezését sorra véve azt vizsgálom meg, hogyan jelenik meg az analitikus és

kontinentális politikai filozófiában a hagyomány megszakadásának gondolata, melyekből aztán az újrateremtések kiindulnak. www.phronesishu 2007. nyár [Phronesis] RAWLS ÉS A HAGYOMÁNY A politika filozófia hagyományának megszakadására vonatkozó analitikus elbeszélés széles körben elfogadott. Peter Laslett cambridge-i eszmetörténész, a cambridge-i politikai eszmetörténeti iskola alapítója által szerkesztett, 1956-ban megjelent, ma már csak nehezen hozzáférhető, és ritkán olvasott Philosophy, Politics and Society: a Collection című kötethez írt bevezetőjében a politikai filozófia haláláról, a háromszáz éves hagyomány megszakadásáról számolt be. A lasletti komor helyzetképet előszeretettel idézik az analitikus politikai filozófia második eljövetelét Rawlshoz kötő eszmetörténészek és filozófusok. Hogy ez a kép történetileg mennyire hiteles, az egy másik kérdés. Elég csak azokra a szerzőkre – Friedrich A.

Hayekre, Karl Popperre, Isaiah Berlinre – utalni, akiket Laslett bizonyára jól ismert, de mégis figyelmen kívül hagyott, amikor a politikai filozófia halálhírét keltette. Vagy Michael Oakeshottra, akit ma elsőrangú politikai filozófusként tartunk számon, és aki a Laslett által szerkesztett kötetben is jegyez egy tanulmányt. Igaz, ő akkoriban még inkább rejtőzködött. A történeti hitelesség kérdése érvelésem szempontjából részletkérdés. Az analitikus filozófia általánosan elfogadott alapítási, pontosabban újraalapítási történetének újabb fejezete egy szintén Laslett által szerkesztett tanulmánykötet. Az 1962-ben az előbb idézett művel azonos címen megjelent válogatásban Laslett már optimistább húrokat penget. Ebben a kötetben jelent meg Rawls Justice as Fairness című tanulmánya, melyben a későbbi magnum opus, az Igazságosság elmélete egyik, ha nem a legfontosabb alapgondolatát fogalmazza meg. Az Igazságosság

elmélete megjelenésére még majd egy évtizedet kell várni, de onnantól kezdve már az analitikus filozófusok sem mondhatják, hogy a politikai filozófia halott. Az Igazságosság elmélete a 17–18. századi társadalmi szerződéselméletek hagyományát eleveníti fel egy fontos hangsúlybeli 2007. nyár különbséggel. A klasszikus szerződéselméletek a politikai hatalmat, illetve annak korlátait vizsgálták. Arra a kérdésre keresték a választ, hogy hogyan lehet megalapozni a törvényekkel és a kormányzattal szembeni engedelmesség kötelezettségét, ha nem tételezzük föl, hogy a politikai hatalom gyakorlói Isten kegyelméből, vagy valamilyen természeti vagy erkölcsi kiválóságuk folytán jogosultak kormányozni bennünket. És persze a klasszikus szerződéselméletek azt is vizsgálták, milyen természetű, pontosabban mire terjed ki a politikai kötelezettség. Rawls ezekkel a kérdésekkel csak érintőlegesen foglalkozik. Az ő modern

szerződéselméletének elsődleges célja az igazságos politikai berendezkedés alapelveinek megállapítása. Nagyon leegyszerűsítve egy olyan természeti állapotot vázol fel, amelyet a korlátlanul szabad piac és a korlátlan többségi demokrácia jellemez, és azt kérdezi, hogy vajon a szabad és pártatlan, racionális emberek egy ilyen helyzetben milyen elvek alapján és hogyan korlátoznák szabadságukat – a korlátlanul szabad piacot és a korlátlan többségi demokráciát. Elég nyilvánvaló, hogy a kor politikai helyzetére utal már maga a kérdésfelvetés is: a jóléti állam és az alkotmányos demokrácia korlátaira vonatkozik. A kérdés megválaszolásában Rawls a modern közgazdaságtan és az analitikus filozófia eszközeit használja fel. ARENDT ÉS A HAGYOMÁNY Sokkal nehezebb dolgunk van, ha a kontinentális filozófia körében próbáljuk felmérni a politikai filozófia helyzetét az ötvenes-hatvanas években. A lasletti halálhír

ellenére sokféle irányzat, helyi iskola és nemzeti hagyomány virágzik, de egyik sem vívott ki olyan hegemóniát, mint később az analitikus filozófia az angol nyelvterületen. Egészében véve azonban mégis kijelenthetjük, hogy a lasletti helyzetértékelés nem teljesen alaptalan. Még akkor sem, ha az általa lefestett képet kiegészítjük, és nem www.phronesishu 5 [Phronesis] feledkezünk meg azokról a fontos filozófusokról – Hayekről, Popperről, Berlinről és Oakeshottról –, akik mégiscsak művelték a politikai filozófiát. Mert igaz ugyan, hogy politikai filozófiával foglalkozó filozófusok akadnak elvétve, de a politikai filozófia nem része, pontosabban semmiképpen nem fontos része a filozófiai kultúrának. A helyzetről jó áttekintést ad Arendt Concern with Politics in Recent European Philosophical Thought címen 1954-ben elhangzott előadása. Arendt igen jóindulatú, minden szóba jöhető szerzőt számba vesz a német és

francia tomistáktól (Maritan, Guardini) keresztül a francia egzisztencialistákig (Sartre, Merleau-Ponty), és természetesen nem feledkezik meg mestereiről, Heideggeről és Jaspersről sem, de az eredmény még így sem valami bíztató. A tomisták kísérletét az egységes keresztény társadalom visszaállítására Arendt reménytelen próbálkozásnak ítéli. És ami ennél is fontosabb, és, valljuk meg, lehangolóbb Arendt számára, az az, hogy a tomista politikai filozófia teljességgel antipolitikus. Arendt a politikai szabadságot elválaszthatatlannak tartja a pluralizmustól. A francia egzisztencialisták valóban politikai filozófiát művelnek, de minden korábbitól eltérő értelemben nem a filozófia eszközeivel akarnak válaszolni a politika nagy kérdéseire, hanem épp fordítva, a politika eszközeivel akarják megoldani a filozófia problémáit. A két német mester pedig Arendt szerint legfeljebb kiindulópontként felhasználható intellektuális

előfeltételeket kínál, de kidolgozott politikai filozófiát nem. Arendt úgy véli, hogy a politikai filozófiához valami radikális újrakezdésre van szükség a thaumadzein – a kérdező csodálkozás eredeti aktusa segítségével. Olyan új politikai filozófiára, amely most először az új dolgokat kezdeményező emberekre, az együttes cselekvésükből kialakuló emberi világra irányul. A filozófia eddig nem nagyon jeleskedett ezen a téren. A filozófusok eddig ugyanis az állandó, az örök 6 dolgok fölötti gondolkodást művelték. Arendt konklúziója az, hogy a filozófia ennélfogva talán nem is képes a kollektív emberi cselekvésről folytatott gondolkodásra. A rezignált konklúziót Arendt azzal enyhíti, hogy hozzáteszi: ha egyáltalán elvárhatjuk valakitől, hogy ilyen eredeti módon rácsodálkozzon a politika világára, akkor elsősorban mégiscsak a filozófusokra számíthatunk. RAWLS KANTJA A gondolatmenet első körében a politikai

filozófia hagyományának elsorvadásáról beszéltem külön-külön Rawls és az analitikus filozófia, illetve Arendt és a kontinentális filozófia vonatkozásában. Ezek után rátérnék a bevezetőben vázolt program második pontjára. Annak kimutatására, hogy a Kantra történő visszanyúlás, amely végül is olyan fontos szerepet játszott mind a két gondolkodónál, csak menet közben történt meg, valójában nem kiindulópontja volt az új politikai filozófia megteremtésére irányuló erőfeszítésüknek. Rawls tehát a társadalmi szerződés hagyományát eleveníti föl. Az Igazságosság elméletében ezt olvassuk: „Az igazságosság olyan felfogásának bemutatására törekszem, amely általánosítja és az elvonatkoztatás magasabb szintjére emeli a társadalmi szerződés például Locke, Rousseau és Kant írásaiban megtalálható ismert elméletét.”2 Kant tehát itt csupán az egyike a kontraktualista elődöknek, és mivel Rawls saját

szerződéselmélete eleve az absztrakció magasabb szintjén mozog, Kant mondanivalójának a továbbiakban nincs különösebb jelentősége. Valahol a fejtegetések közepén, a 40. §-ban azonban még egyszer visszatér a Kanthoz való viszonyára s a következőket mondja: van egy kantiánus értelmezése is az igazságosság általa kifejtett elméletének. Ez az értelmezés Kant autonómia fogalmán alapul. Kant etikájában nem az az érdekes, hogy az erkölcsi elvek univerzálisak – ebben nincs semmi új, ez tulajdonképpen trivialitás. Ráadásul erre a www.phronesishu 2007. nyár [Phronesis] szűkös alapra eleve nem is lehetne érdemleges etikai elméletet építeni. „Az, hogy az erkölcsi elvek általánosak és egyetemlegesek, aligha Kant felfedezése, s mint láttuk, pusztán e kikötések segítségével sem juthatunk túl messzire. Lehetetlen az erkölcsi elméletet ilyen vékony alapra építeni, s aki Kant tanításának vizsgálatát ezekre a fogalmakra

korlátozza, az ily módon közhelyekre egyszerűsíti azt le. Az ő felfogásának erejét máshol kell keresnünk. Kant először is abból a gondolatból indul ki, hogy az erkölcsi elvek ésszerű választás tárgyai. Ezek határozzák meg az erkölcsi törvényt: az emberek ésszerűen akarhatják, hogy az erkölcsi közösségben ez irányítsa magatartásukat. Az erkölcsfilozófia így a jól meghatározott ésszerű döntés fogalmának és eredményének a tanulmányozásává válik.”3 Rawls ezen az alapon azt mondja, hogy az általa felvázolt döntési szituáció, a nevezetes „eredeti helyzet”, s az igazságosságnak azok az elvei, amelyet az ebben a szituációban hozott racionális döntés eredményeként kapunk, tulajdonképpen a kanti etika procedurális értelmezését adják. Azzal a két, nem elhanyagolható különbséggel, hogy nála nem egyéni, hanem kollektív döntésről van szó, és – másodszor – hogy az általa kifejtett döntési eljárás

nem minden racionális lényre érvényes, hanem csak olyan emberekre, akik alá vannak vetve a társadalmi élet bizonyos korlátainak, nevezetesen annak, hogy a számukra fontos javak nem korlátlanul állnak rendelkezésükre, s a javakra támasztott igényeik összeütköznek egymással. Az Igazságosság elméletének megírása után Rawls több fordulóban is, egyre alaposabban kifejtette a magnum opus 40. §-ának utalásait, vagyis „a méltányosságként felfogott igazságosság kanti gyökereit”4. Ezek a fejtegetések rendkívül komplikáltak, de az, ami számunkra fontos belőlük, aránylag könnyen összefoglalható. Rawls szerint Kant erkölcsfilozófiájának legáltalánosabb rekonstrukcióját az etikai intuicionizmussal való szembeállításon keresztül végezhetjük el. Ez a szembeállítás aztán egyben azt is 2007. nyár megmutatja, hogy mi Rawls elméletének a gyökere. Az intuicionizmus egy olyan etikai elmélet, amely abból indul ki, hogy van

néhány, csekély számú erkölcsi elv, amely minden további erkölcsi értékelés alapjául szolgál. Ezek az intuicionisták szerint a szubjektumtól függetlenül léteznek, de a szubjektum által megismerhetők. Nem biztos, hogy erre az álláspontra az „intuicionizmus”, Rawls sajátos értelemben használt terminusa a legmegfelelőbb elnevezés, de a félreértések könnyen elkerülhetők, ha észben tartjuk, hogy az intuíció kifejezés itt csak azt jelenti, hogy a szóban forgó alapvető erkölcsi elvek vagy evidensek, vagy valamiféle közvetlen tapasztalatból, racionális intuícióból merítjük őket. Az intuicionizmus jellemzésével és kritikájával már az Igazságosság elméletében is találkoztunk, de ott csak abban a sajátos összefüggésben, hogy az intuicionista álláspont szerint az egymásra vissza nem vezethető erkölcsi alapelvek a konkrét döntési szituációkban gyakran összeütköznek egymással. S minthogy erkölcsi intuícióink nem

csak redukálhatatlanok, hanem egyenrangúak is, ezek nem adnak semmi eligazítást arra nézve, hogy hogyan súlyozzuk őket, hogyan rendezzük őket fontossági sorrendbe, amely alapján aztán el tudnánk dönteni, hogy konfliktus esetén melyiket kell előnyben részesítenünk. Ez sem csekély probléma, de az igazi nehézség, legalábbis Kant és Rawls szempontjából igazi nehézség abban rejlik, hogy amennyiben erkölcsi magatartásunkban tőlünk függetlenül létező, általunk csupán megismert elveket követünk, akkor cselekvésünk nem lehet autonóm, mert nem olyan törvényeket fogadunk el, amelyeket mi adtunk magunknak mint szabad és racionális lények. Rawls úgy véli, hogy Kantnak nem sikerült a legáltalánosabb formájában megragadnia az ellentétet az intuicionizmus és a saját álláspontja között, de azt elismeri, hogy az autonómia kanti eszméjével – jóllehet www.phronesishu 7 [Phronesis] maga Kant ezt nem látta teljes világossággal –

összeegyeztethetetlen bármiféle olyan elképzelés, hogy létezik valamiféle erkölcsi rend függetlenül attól, hogy milyen koncepciót alakítunk ki magunkról mint szabad és racionális lényekről. Rawls etikatörténeti előadásaiban arról beszél, hogy Kant számára a sajátos kategorikus imperatívuszokat, amelyek az igazságosság és erény kötelességeinek tartalmát adják, egy konstrukciós folyamat eredményeként kapjuk meg. Ez a konstrukció nem fundamentális erkölcsi elveken alapul, hanem csupán a gyakorlati ész mindannyiunk számára adott képességén, és annak belátásán, hogy szabad és egyenlő személyek vagyunk. ARENDT KANTJA Rawls a maga elméletének „gyökerét” egy olyan koncepcióban találja meg amely részletesen ugyan nincs kifejtve Kantnál, de amelyet azért nem minden alap nélkül tulajdonít Kantnak. Rawls többször hangsúlyozza, hogy Kant etikai elméletének megértéséhez nem elég Az erkölcsök metafizikáját és A

gyakorlati ész kritikáját tanulmányozni, hanem el kell mélyedni a többi etikai, történetfilozófiai, vallásfilozófiai és nem utolsó sorban politika írásokban is. Ezt ő maga is megteszi, ahol gondolatmenete éppen megköveteli, de saját politikai filozófiája a maga egészében inkább csak az általa konstruált kanti konstruktivizmus szintjén kapcsolódik Kanthoz. Arendtnél pedig még ennél is távolabbi, még ennél is áttételesebb az a kapcsolat, amely Kanthoz fűzi. Arendt történetét az ötvenes évek közepén hagytuk félbe. Egy előadást idéztem, amelyben azt állítja, hogy jóllehet a filozófusok számára általában idegen a politika világa, de ha egyáltalán elvárhatjuk valakitől, hogy filozófiai szempontok alapján foglalkozzon a politikával, akkor elsősorban mégiscsak a filozófusra számíthatunk. De melyik filozófustól? Nagyon messze vagyunk még attól, hogy Arendt a politikai 8 filozófiát Kant segítségével próbálja életre

kelteni. Az első nagyszabású kísérlet, a vita contemplativa és vita activa szembeállításának kidolgozása az 1958-as Human Conditionben. Itt kerül sok a vita activán belül a munka, az alkotás és a cselekvés megkülönböztetésére. Ez a mű azonban, ha már valamely régi filozófushoz akarjuk kötni, leginkább Arisztotelészt idézi meg, Kantról csak mellékesen esik szó benne. De pár évvel később A kultúra válsága című tanulmányban Arendt már megtalálja azt a kanti gondolatot, amelyből kiindulva talán sikerült volna megvalósítania tervét, ha nem hal meg, mielőtt belekezdett volna a Life of the Mind harmadik, az ítéletalkotásról szóló kötetében a politika többé–kevésbé rendszeres tárgyalásába. A politikában – írja a Kultúra válságában – „nem a tudás vagy az igazság, hanem az ítélet és a döntés forog kockán”.5 Amikor ítéletet alkotunk nem igazságigénnyel állunk elő, hanem olyan állítást teszünk,

amely csupán mások beleegyezésére tart számot. Az ítéletalkotás révén egy olyan közös fogalmi rendszert akarunk elfogadtatni közösségünkkel, amely lehetővé teszi e közösség tagjai számára azt a kölcsönös megértést, amely az értelmes, megfontolt közös cselekvés alapja lehet. Az ítéletalkotás célja nem egyetemes érvényesség, hanem csak kölcsönös megértés, kommunikáció. „Az ítélőerő hatalma a másokkal való feltételezett megegyezésen alapul, s az ítélkezésben aktív gondolkodási folyamat a tiszta okoskodás gondolkodási folyamatával szemben nem önmagammal folytatott dialógus, hanem mindig és elsősorban, még ha egyedül vagyok is döntésem meghozatalakor, olyan elképzelt beszélgetés, amelyet másokkal folytatok, azokkal, akikkel végül 6 megegyezésre kell jutnom.” A gyakorlati, politikai ítéletalkotásnak és döntésnek ez az értelmezése Az ítélőerő kritikájához, az ízlésítéletek kanti fogalmához

kapcsolódik. Egy nagyjából ugyanebben az időben keletkezett írásában megjelenik már www.phronesishu 2007. nyár [Phronesis] az a gondolat is, hogy Az ítélőerő kritikájában egy politikai filozófia lehetősége rejlik. Később még ennél is határozottabban foglal állást Arendt. A Kant politikai filozófiájáról 1970-ben tartott előadások fennmarad szövegében ugyanis ennél is merészebb következtetéseket fogalmaz meg Arendt. Azokban az előadásokban, amelyekből Ronald Beiner alaposan kommentált kiadásának köszönhetően valamelyes képet alkothatunk arról, hogy mit is tartalmazott volna a Life of the Mind harmadik, az ítéletalkotásról szóló kötete, ha Arendtnek sikerül megírnia. Az előadásokban Arendt már egyenesen azt állítja, hogy létezik ugyan kanti politikai filozófia, csak éppen nincs megírva, ezért Kant politikai filozófiáját szinte teljes egészében magunknak kell rekonstruálnunk. A kifejezetten politikai tárgyú

írások Arendt szerint a rekonstrukciónak ebben a munkájában nem sokat segítenek. Számunkra most nem az a fontos, hogy mennyire kell komolyan vennünk ezeket a merész állításokat. Legyen itt elég annyit megjegyezni, hogy, mint ahogy erről az előadások tartalma tanúskodik, még maga Arendt sem biztos, hogy teljesen komolyan vette saját gondolatkísérletét. A Kant-előadásokban nem az ugyanis a fontos, amit Arendt a kanti politikai filozófiai rekonstrukciójának mondott. Ez ugyanis finom szólva is merész olvasat, amely egyáltalán nem biztos, hogy történeti szempontból hiteles. Sokkal lényegesebb a rekonstrukciónál a megkonstruálás. Itt egy különlegesen világos példája áll előttünk annak az összefüggésnek, hogy amikor a filozófus, ha szabad még tovább strapálnom ezt a metaforát, termékeny magvakat keres a hagyományban, akkor jelentős részben azt találja meg, amit maga ültetett el a hagyomány talajába. Legalábbis jelentős részben

– ha igazán komoly gondolkodóról van szó, akkor ugyanis gyakran olyan dolgot 2007. nyár is felfedez a saját maga elültette gondolatban, amelyről addig nem is tudott. Márpedig Rawls és Arendt – mindegyik a maga módján – komoly gondolkodó volt. A komolyság próbája az is, hogy mennyire vetnek föl termékeny kérdéseket a filozófiatörténeti kutatás számára ezek a saját használatra készült, tisztán történeti szempontból meglehetősen önkényes rekonstrukciók. A vonatkozó irodalmat áttekintve úgy látom, hogy a filozófiatörténeti kutatás egyre inkább reagál Rawls és Arendt olvasatainak kihívásaira. Befejezésül két kérdés formájában fogalmazom meg ezeket a kihívásokat. A Rawls alapján a következő kérdés fogalmazható meg a filozófiatörténeti kutatás számára. Valóban csak azért nem különböztette meg kellő általánossággal Kant a maga konstruktivizmusát az intuicionizmustól, mert nem látta teljesen világosan,

hogy tulajdonképpen mit akar? Nem inkább arról van-e szó, hogy nagyon is szüksége volt bizonyos Rawlsszal szólva intuicionista elemekre hogy végrehajtsa – megint Rawlsszal és nem Kanttal szólva – a maga konstrukciós eljárásait? Arendt kérdése, pontosabban az általa megfogalmazott kihívás pedig a következő. Ha Az ítélőerő kritikájában valóban egy politikai filozófia rejlik, ahogy Arendt gondolja, akkor nem lehet-e mégis kimutatni, hogy az ebben a tárgya szerint nem politikai műben kifejtett gondolatok mégiscsak ott munkálnak a tárgyuk szerint is politikai írásokban, amit Arendt viszont tagad? Ezekre a kérdésekre nem tudok válaszolni, csak regisztrálom, hogy felmerülnek. A 20 századi politikai filozófia kompetens kutatója is csupán arról beszélhet, hogy a mi korunk politikai filozófiája milyen képet fest Kantról. De hogy ez a kép mennyire hasonlít az eredetire, a történeti Kantra, azt már a Kant kutatókra hagyja.

www.phronesishu 9 [Phronesis] JEGYZETEK A tanulmány a LHarmattan Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő posztumusz kötetben olvasható (BENCE György: Válogatott politikai-filozófiai tanulmányok 1990-2006). 2 RAWLS, John: Az igazságosság elmélete. Budapest, Osiris Kiadó, 1997, 30 3 i.m 304 4 RAWLS, John: Kantian Constructivism in Moral Theory. The Journal of Philosophy, 1980, no. 9, 515 5 ARENDT, Hannah: A kultúra válsága. In: Múlt és jövő között Budapest, Osiris, 1995, 230. 6 i.m 227 1 10 www.phronesishu 2007. nyár