Középiskola > Műelemzések > Kosztolányi Dezső Esti Kornél éneke című művének elemzése



„A humort akár avultnak sejteném”, „sőt, külön és rövid szavakkal elmondva, az ötleteket talán kissé üresnek is találnám.”

Babits Mihálynak, az Esti Kornél novellafüzér elsőszámú értelmezőjének, a Nyugatban megjelent kritikája e szavakkal illette Kosztolányi írásművészetét.

A felszínességre és az ürességre mondott kritika talán nem teljes mértékben helytálló, hisz pont ezek a könnyed, súlytalan témák és a sajátos humor az, ami egyedivé, formabontóvá teszi prózáját.

„Kosztolányinál minden a formában van, szinte a legkülsőbb formában, stílusban és szavakban. Művészete épp abból áll, ahogyan a semmiséget naggyá teszi, a banalitást érdekessé, az ízetlent zamatossá, pusztán a stílus, a nyelv eszközeivel.” (Babits 1973. 153.)

A szakirodalom gyakran dicséretnek álcázott kritikaként említi Babits bírálatát (Menyhért 1998. 37.), de ez egyáltalán nem értelmezhető ilyen egyszerűen; a kritika gyökereit a két kiváló irodalmár eltérő látásmódjában kell keresnünk.

Az egyik legnagyobb különbség a világ jelenségeinek különböző felfogásából adódik. A Kosztolányi által polivalensnek látott világ Babits számára egyneműnek, egyirányúnak tűnik. Mindketten másban látják az értéket; az Esti Kornél novellák szerzője próbál kiszakadni a lírikus szerepéből, de kritikusa csak költői teljesítményét értékeli prózájában is.

Két ellentétes világkép és stílus eredményezte a vitát, amelyben két kiforrott, szilárd irodalomeszmény állt egymással szemben; merőben ellentétesek mégis mindkettő helytálló.

Kosztolányi a babitsi bírálatra reagálva írta meg Esti Kornél énekét, melyben tulajdonképpen felvállalja a felületesség vádját, ugyanakkor eszménnyé is emeli azt.

A novellafüzér kapcsán már felmerült az a kérdés, hogy ki is tulajdonképpen Esti Kornél?

Ott még kétséges volt, hogy Esti felfogható-e Kosztolányi alakmásaként, de e vers minden kételyt eloszlat.

A búvár-hasonlatot vizsgálva egyértelműnek tűnhet számunkra, hogy ez egy eszköz a felszínesség eszményítéséhez. Természetesen az is, de nem csak ehhez eszköz.

Freud szerint az én három részre osztható. Az első a mindenkiben mélyen jelen levő ősi ösztön-én, a második a felettes én, ami a társadalmi konvenciók szerint alakul, a harmadik pedig a köztes én, ami a kettő közt egyensúlyozik.

Ha a mélységet itt elfogadjuk az ősi ösztön-én szimbólumaként, akkor az is érthető, hogy a búvár miért csak sarat hoz föl (a mélység soha nem ismerhető meg igazán, a lényeges dolgok soha nem jutnak felszínre). Ha a novellákból már ismerjük Esti Kornél alakját, könnyen kapcsolatba hozhatjuk az ösztön-énnel, sőt, feltételezhetjük, hogy ő testesíti meg Kosztolányi tudattalanját; tulajdonképpen ő lehet a szerző doppelgängerje (hasonlóképpen, mint Stevenson regényében Dr. Jekyllnek Mr. Hyde).

A novellafüzér (vagy regény) történetét szemlélve bizonyítható, hogy Esti megjelenése az ösztön-én előtérbe kerülését, eltűnése a felettes énhez való visszatérést eredményezi.

Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, meg kell vizsgálnunk azt a kérdést is, hogy valóban Esti Kornél énekét olvastuk-e?

„A szerzői név szerint Esti Kornélnak éneke van, az első sor énjének pedig saját állítása szerint dala. Ha Esti Kornélt azonosnak gondoljuk az első sor beszélőjével, akkor az ének és a dal egyszerűen szinonimáknak tekinthetők. Ha viszont nem - vagyis nem hiszünk az implicit szerzőnek -, felmerül a kérdés: van-e Esti Kornélnak egyáltalán éneke.” „A dal realizációjának a versnek egyetlen részét tekinthetjük, azt, ahol az egyes szám első személyű beszéd többes szám első személyűre vált”(Menyhért 1998. 40.)

Tehát ha a „Tudjuk mi rég” kezdetű sorokat fogadjuk el Esti Kornél énekeként, újabb kérdésbe ütközünk: kinek a „megnyilatkozásaként” kezeljük a vers többi részét?

Természetesen a legkézenfekvőbb megoldás a szerző közvetlen „megnyilvánulásaiként” tekinteni e részekre, hisz erős hangnembeli különbségeket is tapasztalhatunk. A dalon kívüli rész felszínességre, álságosságra buzdít („A céda életet fesd, / azt, ami vagy te, tettesd”), az ének sorain ezzel szemben átszűrődik a keserűség, megtudjuk, hogy „mily nehéz a könnyű”.

Ha a vers második sorát vizsgáljuk („bátor dalom”) még elfogadhatóbbnak tűnik ez a feltevés, hiszen a bátor jelző a szerzőre is vonatkozhat; a szerzőre, aki vállalja felszínességét és saját nézeteit.

Lehet, hogy ez az álságosság csupán látszat? Könnyen elképzelhető, mert ha Esti Kornélt elfogadjuk a szerző ösztön-énjének szimbólumaként, azt is beláthatjuk, hogy Kosztolányi nem maradt meg a felszínnél, hanem mélyebbre hatolt s látszólagos felszínességével Kornél doppelgänger voltát próbálja tagadni.

Kosztolányi egyéb, főleg prózai alkotásait szemlélve, újra találkozhatunk az ösztönélet problémakörével (például a Pacsirtában, vagy az Aranysárkányban). Ha az Aranysárkány címet, mint lexémát vizsgáljuk, feltűnhet, hogy nem csak az arany és sárkány szavakat találjuk meg benne, hanem a sár szócskát is (Szilágyi 1998. 92.). Ez a szó gyakori motívuma Kosztolányi életművének. Elsősorban verseiben szerepel sárként az élet, sárként és sáranyagként az ember (Szilágyi 1998. 98.).

Esti Kornél énekében is előfordul ez a szó, a mélység, a tudattalan részeként, szimbólumaként. Itt a sár, a szomorú jelzőt kapja. Ez is arra utal, hogy nem érdemes a mélységet zaklatni, hisz ott csak a szomorúságot, a sötétséget, a félelmetes ismeretlent találjuk. (Hiszen a huszadik századi ember számára „Isten meghalt” és a biztos tudás is elveszni látszott, így az igazi mélységről sem lehet sejtelme.)

A mélység, talán bizonyos szempontból üresnek is mondható, hisz a színes, mozgékony felszínnel szemben sötét, mozdulatlan és érzéketlen. Az üresség fogalma itt relatív (ezért „sekély a mélység” és ezért „mély a sekélység”), tehát mindkettő üres valamilyen szempontból.

A hangszimbolika használata még hangsúlyosabban érzékelteti a köztük lévő különbséget, alapvető ellentéteket. A mélységet tárgyaló részekben nagyobb szerep jut a komor hangulatot keltő, mély és hosszú magánhangzóknak (búvár, szomorú, sár, abból stb.) ezzel szemben a dalra, a felszínre vonatkozó részek több magas magánhangzót, illetve hosszú mássalhangzót tartalmaznak (éjjel, széllel, villan, szerteszéjjel stb.), melyek pergőbbé, könnyedebbé teszik a verset. A játékos rímek is a tartalom által keltett feszültség oldására szolgálnak.

Németh G. Béla az önmegszólító versek közé sorolta Esti Kornél énekét. E verstípus alapvető jellemzője, hogy a költő második személyben szólítja meg önmagát. Fogantatója a tudat válságának élménye, ami a huszadik századra már általánossá vált, központi mozzanattá emelkedett. A válságot az arra való ráébredés váltja ki, hogy a társadalomban betöltött szerep és a személyiség (vagy a szerep és a társadalmi szükség) ellentmondásba került egymással. (Németh G. 1982.)

Heidegger főműve (a Sein und Zeit) szerint, ha az ember csak úgy létezik, ahogy „szoktak”, a többiekhez próbál hasonló lenni és lesüllyed a „Man” világába, létezése csupán állét. Menekül a lét elől, nem akarja érteni azt. Szembenézés helyett az ideológiák és társadalmi konvenciók világát választja, így a szorongás az élet állandó kísérője lesz. (Németh G. 1982.)

Kosztolányinál is egyértelműen megjelenik ez a válság és a társadalomban betöltött szerepből való kiszakadni akarás. Erre, a vers keletkezésének okaként tekinthetünk, hisz a lírikus szerepéből kiszakadni vágyó szerzőt minduntalan visszarántják vállalt szerepébe: „Kosztolányi prózája több mint próza. Líra és művészet” (Babits). Érthető tehát, hogy a költő a laikus szemmel nézve nem éppen negatívnak tűnő kritikát egyenesen sértőnek érezte. E versével kiállt prózája mellett és ezzel az önmagával való azonosság kérdését is tovább feszegette. Tehát az is elképzelhető, hogy szerep és személyiség ellentéte vonul végig a versen. A szerepből való kiszakadást pedig Esti Kornélon keresztül látja megvalósíthatónak.

Ha Kornél énekének a „Tudjuk mi rég” kezdetű sorokat tekintjük, akkor az is valószínű, hogy e részben nyilvánul meg a valódi személyiség, ami tisztában van állétével („ó hős, kit a halál-arc / rémétől elföd egy víg / álarc”) és ebből próbál kilépni, de a szerep mindig visszarántja.

A vers elején, a szerepet felvállaló én felszínességre, a „Man”-lét vállalására szólítja fel a személyiséget: „légy mint a minden, / te semmi”. A vers végén a felszólítás módosul: „légy mint a semmi, / te minden”. Ezt a változást felfoghatjuk az első felszólítás erősítéseként, a „Man”-lét abszolutizálásaként is.

Bármit is értünk ezen utasítás alatt, a fordítottja is elhangzik, tehát az is feltehető, ha az elején állétre szólít fel, a végén a személyiség vállalására és a létértésre buzdít. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a semmi és a minden itt relatív fogalmak (mint a felszín és a mélység), vagy azokra utalnak, ez esetben tehát nem határozhatjuk meg, konkrétan mire vonatkoznak. „A hasonlat egyik tagja sem jelent biztos pontot, ahonnan nézve a másik értelmezhető” (Menyhért 1998.).

Fontos szerep jut a versben a mulandóság hangsúlyozásának („vagy szappanbuborék fenn, / szelek között, az égben, / s élj addig, míg a lélek). Heidegger szerint a léttel való szembenézés, a létértés csak a halál jegyében, a halálon át lehetséges, ami viszont a semmivel való szembekerülést jelenti. (A semmivel, amelyben a lét van.) Csak ez által ismerhetők fel reálisan az ember lehetőségei, ez a létértés szabadít ki a „Man” világának kötöttségeiből, hisz senkiével nem azonos az egyén halálig tartó léte.

Ha a „légy mint a minden, / te semmi” sorok „légy mint a semmi, / te minden”-re változását úgy értelmezzük, hogy a vers a semmitől a minden felé ível, akkor a mulandóság hangsúlyozása is a (halál jegyében történő) létértés felé visz. Ennek következménye is lehet a vers utolsó sora; tehát a létértés által talán eljut a személyiség vállalásához, a mindenhez.

Az, hogy ki is tulajdonképpen Esti Kornél, mindig kérdéses marad. Akár a szerző alteregójaként, akár másként tekintünk rá, ahhoz kétség sem férhet, hogy rendkívül közel áll Kosztolányihoz, része neki. A költő egész pályáját végigkíséri, beleszövi játékos rímeit és komolytalanságát.