Gazdasági Ismeretek | Európai Unió » Koloh Gábor Lajos - Kormányzás és kodifikáció, Tanulmányok az újkori Európa jogfejlődéséről

Kelemen Miklós, Kisteleki Károly, Nagyné Szegvári Katalin, Rácz Lajos Kormányzás és kodifikáció Tanulmányok az Újkori Európa jogfejlődéséről Jegyzet Készítette: Koloh Gábor Lajos Budapest, 2007. 2 A BIZÁNCI ÁLLAMKORMÁNYZAT VÁZLATA I. 1. 2. (Kelemen Miklós) A b izá nc i állam kor mány zat vá zlata Az államkormányzat szervezeti elvei Az államfejlődés korszakait alapvetően igazgatási reformok, szervezeti újítások határozzák meg. A késő császárkori államszervezet továbbélésének korszaka (5-6. század) Első időszaka a késő-római idők folytatásának tekinthetők. Szigorú centralizáció jellemezte, az államigazgatás vezető szerve a császár körül megszerveződő Szent Tanács (Sacrum Cnsisturium) lett, a területi igazgatás háromszintűvé (praefectura, diocesis, provincia) vált, az uralkodó pedig immár formálisan is az államigazgatás központi szereplője lett. Polgári és katonai hatalom szétválik és

ennek következtében egy kettős hierarchia jött létre. A magister officiorum (uralkodó helyettesítése, írásbeli ügyintézés, államrendőrség, palotaőrség vezetője) a quaestor sacri palatii (igazságszolgáltatás), a comes rerum privatorum (császári magánvagyon) és a comes sacrarum largitionum (államkincstár). Mellettük a császári udvartartás vezetője a praepositus sacri cubiculi és a központi katonai tisztségviselők (magister equitum, magister peditum, comes domesticorum). Iustinianus uralkodás idején újjászervezések és módosítások, magas rangú hivatalnokok hatalmának csökkentése történt. Az új hierarchia és thema-rendszer korszaka (7-11. század) A 7. század az államigazgatás decentralizálódásának időszaka A latin nyelvet felváltotta a görög A császár új címe a rhomaisok basileusa. A központi kormányzás szervezetében lemondtak a nagy hivatalokról, melyek a 7. század végéről többségében eltűntek, pl a magister

officiorum, a praefectus praetorio, a magister militumok, helyet adva számos kisebb hivatalnak. Ezek közül legjelentősebbek az egykor pénzügyi feladatokat betöltő, később valóságos minisztériumokká átalakuló logothesionok rendszere. A hivatalok élén logothetések közül legfontosabb a postaügy felelőse (logothetés tu dromu), aki az állami adminisztráció egy részét és a diplomáciát is vezette. A korábbi hivatalnokok pénzügyi feladatait vette át a hadsereg, az államkincstár és a nyájak logothetése (logothetés tu stratioku, logothetés tu geniku, logothetés ton agelón). A központi igazgatás szervében ekkor váltak meghatározóvá a palota funkcionáriusai – elsősorban az eunuch-ok. Az államigazgatás menetére is döntő befolyást gyakoroltak A császártól való függés pedig egyre nagyobb szerepet játszott. A tartományi igazgatás alapegységei a tehmák lettek, élükön a katonai és polgári hatalmat egy kézben tartó

statégosszal. Az utolsó átalakítások kora a 11-15. század A manzikerti vereség (1071) után a Komnénoszok alatt kisszámú főhivatalnok kezében végbemenő hatalomkoncentráció figyelhető meg. Az állami adminisztráció feladatit az irodák logothetése (logothetés ton sekreton) vette át. A hadsereg irányítását a megas domestikos és a flotta új parancsnoka, a megas dux látta el. A közép-bizánci kor területi alapon szervezett, hazai thema egységeivel szemben a központban tartózkodó Nyugat-európai zsoldosok kerültek túlsúlyba a hadseregen belül. A tartományi igazgatás szintjén a korábbi – nagy kiterjedésű és összetett feladatokat ellátó – területi igazgatási egységek helyét kis pénzügyi körzetek foglalták el. Az uralkodó 2.1 Az uralkodó kiválasztása A római császárkor államszervezeti szempontból jól elkülöníthető két korszakra. Ennek megfelelően megkülönböztetjük a burkolt monarchia, principátus és a nyílt

monarchia, a dominátus időszakát. A principátus első embere a köztársasági tisztségek fölvételével biztosította a hatalmát, közjogilag az uralkodói státusz nem létezett. Diocletianus államrendje az uralkodói szerepfelfogás alakulásában újat hozott. Egységes, központosított intézményrendszert teremtett, melynek feltétele volt a hatalom felsőszinten való centralizálása és egy személy – az uralkodó – kezében való koncentrálása. Az új államrend az uralkodó személyét illetően több tekintetben is szakított a római hagyományokkal. A császári státusz csak egy tisztség, egy magisztratúra volt. A diocletianusi reformok a Római Birodalom első emberét egy autoriter, hatalmában korlátozottan személyiséggé tették, ezáltal a keleti uralkodótípus alapvető elemeit honosították meg. Az uralkodói hatalom megszerzésének két fő lehetősége annak megöröklése ill megszerzése Az előbbi esetben az uralkodó jelöli ki saját

utódját, a másik megoldás szerint valamelyik hatalommal rendelkező politikai vagy társadalmi csoport juttatja érvényre akaratát. A még hivatalban lévő császár nemcsak családtagjai, hanem a hozzá közel álló hivatalnokok és hadvezérek közül is kijelölhette utódját. A császárjelölt már életében hatalmi jogosítványokat kapott, uralkodótársként vett részt a kormányzásban. Mindketten az augustus címmel rendelkeztek Mindkét császárnak volt egy caesar nevű társuralkodója, akinek a szabályok szerint húsz év elteltével váltaniuk kellett a két augustust. Diocletianus reformja a trónöröklés körüli bizonytalanságot kívánta csökkenteni, s egyben az uralkodó személyének kiválasztásában döntő szerepet játszó hadsereg és más politikai csoportok befolyását kiküszöbölni. Bizáncban ugyanis a hagyomány hatalmi tényezők mellett az uralkodói környezet a császári palota és annak eunuchai is jelentős szerepet játszottak

az állam irányításában, így az új uralkodó kiválasztásában. A trónutód többnyire a caesar címet vette fel, mint társuralkodó. A caesar hatalmi jelvénye is a korona volt, Koloh 3 de annak alakja nem zárt, hanem nyitott félgömbszerű volt. A késő-bizánci korban egy új cím, a despotes lett a trónörökös rendszeres megnevezése. A társuralkodó ugyanis nem rendelkezett tényleges hatalmi jogosítványokkal és nem lehetettek területi igényei. Az uralkodó törvényesítésének egy 10 században kialakított formája a bíborban születés elve. A bíborban született gyereknek (porphyrogennétos) az számított, aki apja uralkodásnak idején jött világra. Annak ellenér, hogy Bizáncban is voltak uralkodói dinasztiák, a császárság nem volt örökletes. A praetorianus gárda 312-ban történt feloszlatása után a főváros közelében állomásozó két hadsereg jelentősége megnőtt. Élükön magister militumok álltak, akik a császári

tanácsban is képviselték magukat A Római Birodalom két részre szakadása után a hadseregen belül mind a keleti, mind a nyugati területeken a barbár hadvezérek befolyása érvényesült. II Basileos hatalomra kerülésétől jelentős szerepet játszott az oroszokból és vikingekből toborozott varég gárda, amely elkülönült a többi központi alakulattól és a császár személyes testőrségét képezte. A birodalom hadereje a provinciákban állomásozott A hadsereg általi választás a kikiáltás (acclamatio) a császárválasztás hivatalos formája lett. A dominatus szétválasztotta a katonai és a civil hierarchiát. Ez azt jelentette, hogy a hadsereget irányító duxok és comesek nem lehettek tartományi kormányzók vagyis a csapataik ellátáshoz szükséges forrásokat nem tudták előteremteni, rá voltak utalva a civil tartományi hierarchia intézményeire. Az új közigazgatási egységként működő exarchátusok és thémák élén álló

tartományi kormányzók minden hatalmi jogosítványt gyakoroltak területükön, a mögöttük álló fegyveres erők révén jelentős hatalmi tényezővé váltak. A Bizánci Birodalom államszervezeti elveiben döntő fontosságúak a keleti elemek. Ezek közül kiemelkedik az uralkodói környezet, a palotaszolgálat és tisztviselőinek túlzott szerepe az uralkodó kiválasztásában, feladatkörüket meghaladó beleszólásuk a kormányzásba. Az uralkodói környezet szerepe nemcsak a császár személyének kiválasztásában, hanem a kormányzásban is megnyilvánult. A férfi utódok hiánya esetén előfordult, hogy a megözvegyült császárné gyakorolta a hatalmat. Az uralkodó helyzetének gyakori bizonytalanságát jól mutatja, hogy a Bizánci Birodalom császárai közül mindössze 34 halt meg természetes halállal. A család nőtagjainak kellett biztosítaniuk a dinasztia folytonosságát úgy, hogy az özvegy császárné vagy a császárleány férje

örökölhette a trónt. A római hagyományok alapján mindvégig fennmaradt a választott császárság elméje. Az uralkodó megválasztásának és kikiáltásának helyszíne a Mars-mező (Hebdomon), vagy a városi versenypálya, a Hippodrom épülete volt. A városi nép képviselői, a cirkuszi pártok, a dámos voltak. 2.2 Az uralkodói hatalom megnyilvánulásai A Római Birodalom uralkodójának állandósult megnevezése Imperator Caesar Augustus princeps noster görögül Autokratór Kaisár Sebastos hegemón hemeteros. Ezt egészíthette ki az isteni eredetre utaló divus, vagy invictus jelző. A császári címek rendszerét Diocletianus alakította át azáltal, hogy magát és társcsászárát Augustusnak (Diocletianus volt azonban az augustus maior) nevezte a Iovius (Juppiterhez hasonló), illetve a Herculius (Herculeshez hasonló) melléknevekkel, míg a két alcsászárt caesarnak hívták. Mivel a két alcsászár egyben a főcsászárok trónörököse volt, a

caesar cím a trónörökösök általános elnevezése lett. Az augustus cím Herakleiosz uralkodásakor (valószínűleg 629-ben) adja át helyét a köznyelvben más régóta használt basileus elnevezésnek. Miután a Nagy Károly által 800-ban felvett basileus címet Bizánc 812-ben elismerte, a basileus titulus kiegészült a tón rhomaion (rómaiaké) kifejezéssel, amely így teljes hosszúságában basileus kai aukratór tón rhomaion. A caesar cím elvesztette jelentőségét, mivel a trónörökösnek az uralkodók engedélyezték a használatát. Manuel Komnénosz 1163ban megalkotta a despotes címet, amely a trónöröklés hivatalos elnevezése lett A principátus caesarjai közül sokat haláluk után, szenátusi határozat alapján, a consecratio keretében istenivé – divus – avatták (nem istenné!). A diocletianusi uralkodó már egy isteni magasságba emelt megközelíthetetlen fenség volt, akit isteni tisztelet (adoratio) illetett meg és aki előtt az

alattvalóknak földre kellett borulniuk. A császári palota „szent palota” (sacrum palatium), a császári lakosztály „szent szoba” (sacrum cubiculum) a császári levelek elnevezése „szent levelek” (sacra litterae; theia epistolé), a leborulás (proszkünészisz) látványos aktusa, legjellegzetesebb eleme a perzsa típusú uralkodó-felfogásnak. A diocleianusi államrendnek csak egy része volt az új típusú uralkodó felfogás és mint kiderült, a legrövidebb utóéletű. A birodalom történetének egyik legnagyobb fordulataként ugyanis Nagy Konstantin hivatalos vallássá tette a kereszténységet, Krisztus országává téve az ősi Imperium Romanumot. A niceai zsinat (325) egyházzá alakította a keresztény vallási mozgalmat és hivatalos vallássá tette a kereszténységet. A Konstantinusnak „külső ügyek püspöke” (episcopos ton ektos) címet adományozta, elismerve a császár isteni elhivatottságát a világi ügyek intézésére. A római

uralkodó az állam urából, a keleti típusú despotából, az állam gondnoka (oikonomos) és Isten szolgája lett. Az istencsászárság eszméjében az uralkodó isteni férfi (theios anér) volt A megszokott augustus jelző mellé a késő római uralkodók a szent, izapostolos (apostolokkal egyenlő), theosteptos (Deo coronatus = Istentől megkoronázott) melléknevet. Isten földi helytartói, a pátriárkák azonban, mint főpapok, alá voltak rendelve a császárnak, hisz formailag továbbra is ő állt az egyház élén. Az Koloh 4 3. egyháztudósok által kialakított egy császár-egy Isten tétel szerint a császár az egyház fölött áll. Csak az uralkodó hívhatott össze zsinatot, annak határozatait nomokánonok formájában hirdette ki éppúgy, mint a dogmatikai vitákban való döntéseit. A különböző eretnekmozgalmakkal szembeni fellépéskor is nagy szükség volt a császár segítségére. Az állami és az egyházi közigazgatást is egymásnak

megfelelően alakították ki. A cezaropapizmus elmélete szerint az állam és az egyház nem egymástól elkülönülve léteztek, hanem misztikus egységben álltak az uralkodó irányításával. A principatus korában nem létezett közjogilag meghatározott uralkodói státusz. Az uralkodóvá válás módja a választás volt. A hadsereg akaratát (acclamatio) formájában jutatta kifejezésre Győztes vezérré (imperator victus) kiáltották ki. A kikiáltás része volt a pajzsemelés Az uralkodóvá választás a hadsereg általi kikiáltás. Ennek helyszíne a város határában fekvő Mars-mező A Mars-mező eredetileg a római hadsereg gyülekező helye, felvonulási területe volt, később innen indult a városba tartó diadalmenet. A kikiáltást követően az uralkodó nyakába akasztották a hadvezéri nyakláncot (torques), majd pajzsra emelték. Az új uralkodó megerősítéséhez szükség volt a szenátus jóváhagyására is Az uralkodás kezdete hivatalosan a

szenátusi beiktatás időpontja. Hadrianustól azonban a császár uralkodásának ünnepnapja (dies imperii) már nem a szenátusi beiktatás, hanem a kikiáltás napja lett. Dominitianus hordott először császári díszruhát. Ettől az időtől állandósul az uralkodói fejdísz, a diadém, amelyet a trimphusi öltözet elemei a díszruha és a jogar (sceptrum) egészítettek ki. A császárválasztás helyszíne Anasztasziosz (491518) uralkodásától a városi versenypálya épülete, a Hippodrom lett A koronázás a Hippodrom császári páholyában, a kathismán zajlott lett. A hadsereg vagy a császári testőrség parancsnoka az új uralkodó fejére helyezte a diadémát. A császárnak arra kellett ígéretet tenni, hogy uralkodóként lelkiismeretesen fog kormányozni és nem változtat az ortodox hiten. II Leó megkoronázását (474) végezte először a konstantinápolyi pátriárka. 602-ben a koronázást először templomban, 641-től Bizánc főtemplomában, a

Hagia Sophia székesegyházban történt, amely innentől kezdve a ceremónia állandó színhelye lett. A bizánci hivatalnoki kar A dominatus kora az igazgatási rendszer tagolásával párhuzamosan a tisztviselők számának ugrásszerű növekedését hozta. Ehhez járult a területi igazgatás háromszintűvé válása, továbbá a civil és a katonai hatalom szétválasztása. A militia officialis (hivatali sereg) létszáma így több tízezerre emelkedett A későrómai korban a birodalom főtisztviselőit négy csoportba osztották, mindegyik egy díszítő jelzővel jelölve A legmagasabb rangú hivatalnokok az illustris, az utánuk következők a spectabilis majd a clarissimus végül a perfectissimus címet kapták. A rangot hivatallal együtt lehetett megszerezni, a cím azonban a hivatal megszűnése után is megillette viselőjét. A címek és hivatalok listájának újabb nagy változása a 11 században kezdődött és különösen Alexiosz Komnénosz trónra lépése

után vett nagy lendületet. Az új császár számos tiszteletbeli címet hozott létre, elsősorban a császári család tagjai számára, hogy a trónhoz közelálló dinasztikus nemességet teremtsen. A hivatalok és címek állandóan mozgásban voltak, folyamatosan változott a hierarchiában elfoglalt helyük. Bár jelentőségük és tartalmuk egyre formálisabbá vált, Bizánc egykori hatalma és történelmi szerepe maradványaként és jelképeként, Konstantinápoly elestéig fennmaradtak. A késő-római államszervezeti reform megszüntette a hivatalnokok származás szerinti megkülönböztetését, kiválasztásuknál más szempontok kerültek előtérbe. A többnyire eunuch udvarszolgák elsősorban az uralkodó személyzetét alkották. Továbbra is döntő fontosságú volt a katonai hatalmat kézben tartó hadvezérek szerepe, akik a közép-bizánci korban a területi igazgatást irányító théma-kormányzók tisztségeit töltötték be. Az eunuch-ok

államkormányzásban való alkalmazásának igazán nagy hagyományai csak Keleten voltak. Befolyásukat a birodalom bukásáig megőrizték A Bizánci Birodalomban – a korban egyedülálló módon – bizonyos szakmai felkészültséget is megkívántak a hivatalnokoskodáshoz, melynek következtében az értelmiség kiemelkedő szerepet töltött be az államszervezetben. A hivatalnok Bizáncban retorikai és jogi képzettséggel rendelkező világi személy Az oktatási rendszer csúcsán az állami főiskolák álltak, melyeket központilag támogattak. A tanulás lehetősége nem volt annyira elérhetetlen, mint Nyugat-Európában. Az államigazgatás szempontjából legjelentősebb intézmények a jogi egyetemek voltak. Ezekből kettő a két fővárosban, Rómában és Konstantinápolyban működött, a harmadik Beritusban, de az utóbbi földrengés nyomán 551-ben elpusztult. IX Konstantin jogásziskolát majd külön tisztviselői kart szervezett az egyetemen belül

1045-ben. Végzettség és a hozzáértés fontossága miatt elvileg bármelyik alattvaló számára hozzáférhetővé váltak a legmagasabb hivatalok is. Az egyes állások megszerzése igen komoly kapcsolatokat és anyagiakat igényelt Az egyes tisztségek vételárának, az ún. szokásoknak (consuetudo, syneteia) törvényben való rögzítése a már meglévő állapotok, az állásvadászat, a suffraggium állami szinte emelését jelentette és lehetővé tett egy igen jelentős bevételt a császári kincstár számára. A tiszteletbeli címek tulajdonosainak nemcsak hivatalikért (taxa), hanem az azzal járó jelvényekért (consuetudo) is meghatározott összeget kellett fizetniük. A suffragium mellett a bizánci államgépezet másik jellemzője volt a korrupció, amelyet sokszor az előmenetel elősegítésére használtak fel. Más Iustinianus megkövetelte minden állami hivatalnoktól, hogy tegyenek ünnepélyes esküt az Evangéliumra, miszerint jogszerűen végzik

munkájukat. Ezenfelül megtiltotta hivatalnokainak, hogy Konstantinápoly területén ingóságokat és ingatlanokat vásároljanak és ott a császár Koloh 5 engedélye nélkül építkezzenek. Fontos eseményt jelentenek VI Leó hivatalnokokra vonatkozó törvényei, melyben kötelezte a bírókat arra, hogy az eljárás kezdetén tegyenek esküt, miszerint az igazságot részesítik előnyben a hazugsággal szemben. A Bizánci Birodalomban – hasonlóan más keleti államokhoz – az uralkodó egy személyben volt az egyház elöljárója, a hadsereg parancsnoka és a hivatalnoki kar feje. Az uralkodó személyesen adta át a hivatali jelvényeket, a ruházatot és a kinevezést tanúsító oklevelet. A császár csupán a katonai hivatalok tisztségviselőit és a nagy állami hivatalvezetőket iktatta be személyesen a kevésbé jelentős hivatalnokok esetében a ceremónia leegyszerűsödött. Az uralkodó ilyenkor beérte annyival, hogy közölte a ceremóniamesterrel, a

praepositus-szal a kiválasztott nevét és elrendelte beiktatását. Mind a hivatali kinevezések, mind pedig a hivatali címadományozások közvetlen uralkodói ellenőrzés alá tartoztak, hiszen a császár eszmeileg a birodalmi adminisztráció feje volt. A tisztviselő fizetése három részből állt: legfontosabb része a roga, avagy a tényleges pénzbeli fizetés, ezt egészítette ki a sixteresion, ami egyfajta természetbeni szolgáltatáshoz való jogot jelentett, emellett hivatali ruházatra is jogosultak voltak. A természetbeni ellátmányt a Szent Palota egyik főhivatalnoka, a parakoimómenosz utalványozta, időrőlidőre számukra. A fizetést egészítette ki a császártól bizonyos napokon (születési és koronázási évfordulókon) kapott ajándék. A hivatalnoki státushoz hozzátartozott a katonáskodás, ill az adózás és más közterhek alól való mentesség privilégiuma. A fizetés nagysága éves összegben volt megállapítva A hivatalnoki

hierarchia méltóságai közül a tartományi kormányzóknak volt a legmagasabb fizetésük. A themák élén álló stratégoszok mellett a központi gárda-egységek parancsnokai és az udvari eunuch-ok legtekintélyesebbjei kaptak különösen magas javadalmazást. A legalsóbb szinten a szolgálati idő szerint felsőbb szinteken más a tisztségek rangja és a hierarchiában elfoglalt helye szerint alakult a fizetés. A hivatali ruházatot csak a ceremóniákon viselték. A hivatali ruházat nem volt elidegeníthető, hanem átszállt a méltóság utódjára. A ruházatokat egyébként a Szent Palotában őrizték, méghozzá külön hivatalban, a birodalom ruhatárában. A ruházatért és a jelvényekért meghatározott összeget kellett fizetni bizonyos tisztviselőknek. Elsősorban a palotai szolgálat vezetői részesültek a hivatali szimbólumokért járó díjakból, továbbá azok a tisztviselők, akiknek hivataluk alapján feladatuk volt az egyes okiratok

elkészítése. I I. A Bizán c i Biro da lom int é zm ény ei 1. Központi igazgatás 1.1 Az uralkodó környezete, udvari szolgálat A nagy birodalmak centralizált államszervezetében központi szerepet tölt be az uralkodó lakóhelyét és kormányzati központját jelentő palota, amely az egész birodalom adminisztratív csomópontja. A Bizánci Birodalom történetében különösen fontos szerepet játszott a főváros és annak kormányzati központja, a császári palota. A palota úgy volt megépítve, hogy egyszerre szolgáljon az uralkodó lakóhelyéül, kormányzati központjául és a legfontosabb állami szervek székhelyéül. A bizánci császár több palotával is rendelkezett a főváros területén. Az uralkodó lakhelyéül szolgáló Nagy Palota, tovább az attól kicsit távolabb álló, később azonban vele összekapcsolt Daphné Palota. A császári palotában a Sigma nevű épület szolgált az uralkodó és a császárné lakhelyéül. A Dalphné

épületében működtek a legmagasabb tisztviselők hivatalai. Külön épületben kapott helyet a trónterem, a Chrysotriclinium és a fogadó csarnokok. A Nagy Palotától északra helyezkedett el a Mangana palota Jelentős volt még a város határában álló Blachernai, mely később a császárok temetkezési helye lett. Mindegyik palota egy papias (kapuőr) ellenőrzése alatt állt. A korai császárkor időszakában a kancellária, a memória osztályának élén álló tisztviselő látta el a császári lakosztállyal kapcsolatos szállásmesteri feladatokat (a memoria et cubiculo Augusti). A praepositus sacri cubiculi is alá volt rendelve a központi igazgatás nagyhatalmú vezetőjének, a magister officiorumnak. A magister officiorum irányította a császári audenciákat (admissio) szervező officium admissionum hivatalát. A hivatal alkalmazottjait admissionalesnek, vezetőjüket magister admissionumnak nevezték. Az ő feladta volt az admissiokon szóban

elhangzottak jegyzőkönyvbe (liber actorum) rögzítése. A bebocsátást nyertek csoportosan, annak rendjében járulhattak a császár elé üdvözlésre (salutatio), amilyen közel álltak annak személyéhez. A császár barátaira (amici Caesaris) természetesen ez az eljárás nem vonatkozott, ők más formában, auditus jutottak be az uralkodóhoz. A szigorú etikett által szabályozott admissio középpontjában az uralkodó előtti leborulás, (adoratio, proskynésis) állt. Az officium admissionum hivatalán túl a magister officiorum irányítása alá tartoztak az udvari személyzet tagjai: az ajtónállók alakulata (schola decanorum), az istállómesterek csapata (schola statorum), a fáklyahordozók (lampadarii), a küldöncök (cursores) és a kezdetben udvari igazgatáshoz tartozó gyorsírók (notarii). A palota fontosságát jelzi, hogy az annak szolgaseregét irányító praepositus sacri cubiculi volt az első tisztviselő, aki 414-től önállósult a magister

officiorum irányítása alól és hamarosan a birodalom első számú méltóságai közé emelkedett. A praepositus nemcsak a palotaszervezet irányítója volt, több kormányzati feladatot is átvett. A praepositus fő feladata mégis a ceremóniák szervezése, a palota épületeinek és pénzügyeinek igazgatása maradt. A ruhatár (vestiarion) vezetője comes sacrae vestis, a palota pénzügyeinek irányításban is fontos szerepet játszott. Beosztottjai a vestiariusok és a palota rendjéért Koloh 6 felelő silentiariusok nem eunuch szolgák voltak. A császári hálószoba a cubiculum termeiben már eunuchok teljesítettek szolgálatot, cubicularius néven Vezetőjük a comes castrensis kötelessége volt gondoskodni az udvar ellátásáról. Hatásköre kiterjedt a kézművesekre, iparosokra, munkásokra, napszámosokra A Szent Palota papiasa minden ajtót felügyelt, birtokában tartotta a kulcsokat, gondoskodott a palota karbantartásáról, fűtéséről,

világosításról. A közruhatárak a 9 században a birodalmi ruhatár nevet adták Itt őrizték a hivatalnokok, főtisztviselők, palotai testőralakulatok ruháit. Ez a ruhatár az államkincstár ellenőrzése alá került, végül a palailogosok korára a birodalom legfőbb pénztárává alakult. A császári magánruhatár ezzel szemben az értékes tárgyak, ékszerek, pénz és császári korona őrzésére szolgált. Ennek vezetője a protovestiarius volt. A primicerius sacri cubiculi eredetileg a cubiculiariusok elöljárója volt, majd khoitonitések (a khoitonhoz, a császári hálószobához beosztott eunuchok) vezetője lett. Miután eredetileg a császár szobájánál aludt, ő felelt a császár személyes biztonságáért. Ekkor már görögösen parakoimómenos-nak nevezték (az elnevezés jelentése: aki mellette alszik). 10. században a parakoimomenosz (accubitor) a császári udvar és a birodalom legjelentősebb főtisztviselőjévé lépett elő. A

császári gyűrű parakoimomenosa (Parakoimómenos tés sphendónés) látta el pecsétjével az uralkodó magánleveleit, a szoba parakoimomenosa (Parakoimómenos tu koitónos) pedig a császári lakosztály szolgaseregét irányította. A késő bizánci korban már a primikérios (első gyertyavivő, a kérion = gyertya szóból) állt az udvari igazgatás élén, aki az udvartartást és a szertartásokat vezette. A palotaszolgálat legtekintélyesebb szereplői által betöltött pozíció volt a VI Leó által létrehozott basileopator. A császár kedvenc eunuchja, Stilianos számára alkotta meg ezt a címet és a hivatalnoki hierarchia élére helyezte. Viselője szinte uralkodóként irányíthatta az államot, a kormányzásban kevésbé aktív császár helyett. Hasonló szerepet játszott Bíborbanszületett Konstantin mellett Lekapénos, aki a basileopator cím mellett a tárcsászári rangot is elérte. Ugyancsak nagy tekintélye volt a hivatali hierarchia második

helyén álló rektor méltóságának, melyet többnyire szintén eunuchok viseltek. A palota igazgatásához kapcsolódott a cura palatés tisztsége, melynek viselője eredetileg a Szent Palota épületeinek felügyelője volt, a comes castrensis-nek alárendelten. Iustinianus a curo palatést a caesart követő legfőbb birodalmi méltósággá tette, fenntartva azt az uralkodó rokonának, a trón lehetséges örökösének. 1.2 Testületi szervek Az államszervezet egészét jellemző centralizáció az egyes kormányzati területek egyszemélyi vezetése formájában jutott kifejezésre. Ahogy a császár személyében megtestesítette az egész államkormányzatot, úgy az egyes igazgatási ágak, sem testületek, hanem azok élén álló testületek révén intézményesültek. Rendszerint itt említett konsistórium és szenátus is csak fenntartásokkal sorolható ebbe a kategóriába. Már a principátus idején is működött az uralkodó mellett egy tanácsadó szerv,

consilium principis néven, tagjai a császár segítői voltak. Igazgatási hatáskör, érdemi döntési jogosítványok nélkül Egy konzultatív és kormányzati feladatokat ellátó központi szerv létrehozására Diocletianus koráig várni kellett. Ekkor szerveződött meg a Szent Tanács (Sacrum Consistorium), amely a legnagyobb hatalommal rendelkező tisztviselőket tömörítette. A Consistorion tagjai (comites consistoriani) az egyes kormányzati ágak élén álló vezető hivatalnokok, továbbá az udvarban tartózkodó legfontosabb katonai parancsnokok. Őket egészítették ki az ülésen tárgyalandó ügykörök szerint meghívott alkalmi tagok, ill a császár legszűkebb bizalmasai (proximi), mely a császárt segítő szűk körű tanácsadó szerv volt, amelynek önálló feladata csak akkor lett, ha bíróságként funkcionált. A Consistorium tagjai közül legjelentősebb az állami adminisztráció vezetője, a magister officiorum volt. Mellette az

igazságszolgáltatás, a quaetor saqri palatii és a pénzügyek két főtisztviselője (comes rerum privatorum, comes sacrarum largitionum) továbbá a császári udvart irányító praepositus sacri cubiculi alkották az államigazgatás vezérkarát jelentő szűk testületet. A katonai vezetők közül a magister militumok (magistri millitum et equitum) a testőrgárda parancsnokai a comes domesticorum vettek részt a tanácsülésen. A Consistorium zárt üléseken tanácskozott, a császári palota számára fenntartott külön teremben. A Consistoriumot munkájában a császári jegyzők, a notarii testülete segítette. A testület vezetője a Primicerius notariorum A központi tisztviselők hatáskörének feldarabolásával egyre ritkábban ülésezett, neve is megváltozott, a Silention (silentium) lett az új elnevezése. Az egykori tanács nevét viselő consistorion a főtisztviselők ceremoniális összejövetele lett. Az Consistorium ülésein az uralkodó személyesen

elnökölt, a végső döntés joga is az övé volt. A tárgyalásokról és a döntésekről jegyzőkönyv készült, a döntéseket a császár pecsétgyűrűjével és sajátkezű aláírásával szentesítette. A császár – vagy távolléte alatt a quaestor sacri palatii – elnöklete alatt ülésező Consistorium legfőbb bíróságként és fellebbezési fórumként funkcionált. A központi igazgatás másik testületi szerve a Szenátus (Synklion gerusia) érdemi feladatköre a késő római időkre minimálisra csökkent. 331-ben Konstantinápoly alapításával egy időben a birodalom új fővárosában is létrehoztak egy Szenátust, bár ennek nem volt akkora rangja, mint a római társáé. A két testület közötti tekintélykülönbséget mutatja, hogy a római testület neve amplissimus, a konstantinápolyi splendidissimus ordo volt. Utóbbit mint senatus secundi ordini emlegették A római testület a város 476os eleste után még a 6 század végéig

fennmaradt, a vele való rivalizálás is csak ekkor szűnt meg Koloh 7 A Szenátus politikai szerepe a késő római időkre jelképes feladatokra korlátozódott. A testület elveszítette törvényhozó szerepét. Büntető ügyekben továbbra is eljárt, mint felső bíróság A Szenátus nemcsak állami testület, hanem a városi tanács feladatait is ellátta. Elnökei a város mindenkori kormányzói, a praefectus urbik (eparchos) lettek. 1.3 Az írásbeli ügyintézés A Bizánci Birodalom kancelláriája sosem volt egységes szerv. A késő-római központi igazgatás rendszerében három fő hivatal látta el az írásbeli ügyintézés legfontosabb feladatait. Az egyes ügyosztályokat Diocletianus idejétől Scriniumnak, vezetőjüket magistri scriniorumnak (antigrapheis) nevezték. Helyetteseiket comes et proximusnak hívták A hivatalokat egy széles hatáskörű tisztviselő, a magister officiorum irányítása alá rendelték. A magister officiorum csak

személyzeti főnök szerepét töltötte be a kancelláriai hivatalok fölött, melyben a kinevezések előléptetések foganatosítása, jóváhagyása tartozott. Saját személy (officium) fölött rendelkezett, beosztottjai fölött bíráskodási joga volt, amely ellen Valentianus (364-375) óta nem is lehetett fellebbezni. A magister officiorum a civil hierarchia első méltóságának számított. A hatáskörét Iustinianus alatt megőrizte, azt még a 7 század folyamán is gyakorolta. A Scrinium memoriae (memória „emlékezet” szóból) elnevezése vezetője feladatából ered A hivatal élén álló tisztviselő alapvető faladata ugyanis az volt, hogy az uralkodót a hozzá intézett kérelmekre és az ezzel kapcsolatos ígéreteire emlékeztesse. Mivel a magister officiorum alá volt rendelve, ő csak segítőket, auditores, választhatott. A császár kérvényekre írt megjegyzéseinek (adnotatio) megfogalmazása, elküldése és a kérelmek megválaszolása volt. A

kancellária ügyosztályai vezetői közül a legtekintélyesebbnek számított. A scrinum libellorum néven a korai császári korban azt a hivatalt nevezték, amely a császárhoz írt kérelmeket, panaszokat megválaszolta. A kérvények elintézése rendszerint magára a beadványra írt rövid megjegyzés, subscriptio formájában, a császár személyes ellenjegyzésével történt. A kérvények (libellusok) benyújtói közül sokan valamilyen jogi kérdésben kérték a császár állásfoglalását, a kapott válaszok pedig a helyi hatóságok számára támpontot jelentettek, a Scrinium libellorum a jogalkotás egyre növekvő tekintélyű fórumává vált. A hivatal által kibocsátott rescriptumok konkrét ügyekben hozott elvi döntések voltak, amelyek a jogtudósok responsumainak mintájára alakultak ki. A rescriptum nem számított bírói döntésnek (hiszen a császár a hozzá, mint a legfőbb bíróhoz fellebbezett ügyekben decretum formájában döntött). A

rescriptumoknak két fajtája volt: a subscriptio, a jogi állásfoglalás folyamodó kérvényre rávezetett és a császár által aláírt szövege, míg az epistula önálló válaszlevél volt. A késői császári korban ez a hivatal is a magister officiorum felügyelet alá került, éppúgy, mint a beosztottjai (libellenses). Szakmai szempontból a császári tanács és az igazságszolgáltatás vezető a questor sacri palatii volt a felettes szerve. A 4 század közepétől a cognitionibus hivatala is ebbe a szervbe olvadt Innen kezdve a császár által folytatott nyomozások és bírósági eljárások előkészítése, jegyzőkönyvezése is hozzátartozott. Vezetőjének teljes titulusa magister libellorum et cognitionibus lett A scrinium epistularum a császár magánirodájának egyik reszortfelelőse volt. feladata a császár és a különböző funkciókban szolgálatot teljesítő tisztviselők közötti levelezés lebonyolítása. Rajta keresztül mentek ki a

tartományok helytartóihoz intézett levélformában készített uralkodói utasítások (mandátumok). Feladatkörébe tartozott a kinevezési okmányok kiadása, a privilégiumokat adományozó császári oklevelek kiküldése. A növekvő feladatok szükségessé tették a 2 századtól a hivatal szétválasztását a birodalomban hivatalosan használt két nyelv, a latin és a görög szerint. A latin (epistularum latinis ill epistularum Graecarum). A késő császárkorra a hivatal vezetője (magister episturalum) a magister officiorum alárendeltségébe került és elsősorban a diplomáciai feladatokat látta el. Egyre nagyobb jelentőségre tett szert a császári tanács mellett működő írnokok (notarii) testülete. A nótáriusok külön testületet (schola) alkotta, amely két rang szerinti csoportból állt: tribuni et notarii ill. domestici et notarii. vezetőjük a primicerius notariorum, a központi igazgatás legtekintélyesebb tisztviselői közé számított. Ő

állította össze a legfontosabb tisztviselők protokolláris jegyzékék (notitia Dignitatum, laterculum maius). Az alacsonyabb rangú hivatalnokok jegyzékét (laterculum minus) a magister memoriae vezette. Nagy Konstantin idején elkülönültek a császári magántitkárok (refendarii) a notarii csoportján belül. A kancelláriai ügyosztályok vezetőivel és a primicerius notariorummal álltak egy rangban. Ezen „bizalmas” titkárok (referendarii asecretis) vezetőjét a 8 századtól (756-ben először) prototo a secretisnek (protasekretis) nevezték. 1.4 Diplomácia, posta-futárszolgálat A magister epistularum vezette a diplomáciai tárgyalásokról készült naplót. Feladatai közé tartozott a városok császárhoz érkező küldöttségeivel való tárgyalás és a számukra adandó írásbeli válasz elkészítése. A birodalmi ügynökök (agentes in rebus), tolmácsok (interpres), és az udvari szállásmesterek (mensore). Mellettük külön erre a célra egy

nagy apparátussal bíró külön hivatal is szerveződött, a scrinium barbarorum. A császári audienciák szervezője az officium admissionum Az állami posta- és futárszolgálat (cursus publicus) csak hivatalos híradások és levelek továbbítását, továbbá állami megbízatást teljesítő személyek szállítását és állami javak fuvarozását végezte, magánszemélyek nem Koloh 8 vehették igénybe, készenléti állapotban volt. A frumentarii alakulatának megszervezését egy futárszolgálatba beépített hírszerző, titkosügynök hálózat is segítette. A késő császárkor időszakára a postaszolgálat két részre vált. A gyorsposta (cursus velox) végezte a személy- és nemesfémszállítást, minden mást a teherposta (cursus clabularis) végzett. A posta felügyelete a praefectus vehiculorum posztjának megszűntetése után az agentes in rebus szervezetébe tartozó praepositii cursus publici, ismertebb nevükön curiosi felügyelete alá

tartozott. A közép-bizánci államszervezet logothetései közül magister officiorum utódjának leginkább a logothetés tu dromu (főpostamester) tisztségét tekinthetjük, aki az udvarban tartózkodó curiosus praesentalis új, görögös elnevezése. A külügyek végig közvetlen császári irányítás alá tartoztak. 1.5 A pénzügyi igazgatás A pénzügyi igazgatás már a principátus idején sem tartozott egy hivatal alá. Az államkincstár egységes irányítás alá került a rationales summae rei vezetésével, a birodalmi birtokok egységes igazgatása pedig a magister (rationalis) rei privatae révén valósult meg. Constantinus a két pénzügyi főtisztviselő nevét megváltoztatta. Így lett a comes sacrarum largitionum az állampénzügyek, míg a comes rerum privaterum a császári földbirtokok igazgatója, mellettük roppant fontos szerepe volt az általános adók behajtását végző praefectus praetorioknak. A praefectus praetorio eredetileg az Augustus

által létrehozott császári testőrég, a praetorianus gárda parancsnoka volt. A praefectus praetoriok mint legfőbb fellebbezési fórum működtek, döntéseikkel szemben 331-től már a császárhoz sem lehetett jogorvoslattal fordulni. Emellett saját területükön ők feleltek a hivatalnokok és a hadsereg ellátásáért, fizetéséért. Ezek után logikus lépés volt, hogy az államigazgatás fenntartását szolgáló bevételek (annona) beszedését is a praefectus praetoriok végezzék. Anastasius (491518) az állami adók beszedését is a praefectus praetorionak alárendelt vindicesre bízta A központi igazgatás síkján I. Constantinus óta két főhivatalnok látta el a pénzügyek legfelsőbb szintű irányítását. A comes sacrarum largitionum az állami pénzügyek felügyelete, de a császári adományok (largitio) kezelésénél szélesebb jogköre volt. Munkáját minden középszintű igazgatási egységben (diocesis) feladattípusonként egy

különmegbízott (comes largitionum) felügyelte. A császári kincstárat felügyelő comes rerum privatarum hatáskörébe két nagy igazgatási terület tartozott. Felügyelte a császári földbirtokokat a magistri rei privatae, később a rationales (procuratores) rerum privatarum segítségével, akik egy-egy kisebb régión belül látták el a koronajavak felügyeletét. Az egyes birtoktestek vagy állami kezelésben álltak és procuratorok igazgatták őket, vagy bérbeadás (conductio) útján hasznosították őket. Külön kezelték a legelőket, nyájakat és istállókat, ezek a procuratores saltum illetve a praepositi gregum et stabulorum felügyelete alá tartoztak. A hadsereg és a hivatalnokok ellátás a logothetés ton stratiótikon feladta lett, aki azonban csak a katonák zsoldjának folyósításával és a hadsereg ellátásával foglakozott. Az adók beszedését a logothetés tu geniku hivatala látta el. Az állampénztár (genike trapeza) egy

pénzkezelőségre (sakellion) és egy természetbeni jövedelmek kezelőségére (vestiarion) oszlott. A sakellion az arany és ezüstpénz elszámolási hivatala volt, ennek megfelelően a bányák, pénzverdék irányítását végezte. A ruhatárból alakult vestiarion a nyersanyagok, késztermékek felügyeletét látta el, szükség esetén azok állami műhelyekben történő előállításával is foglalkozott. Az állampénztár legfontosabb feladta, az adó- és vámszedés a 7 században felállított logothesion tu geniku feladata lett, amelynek élén a logothetés tu geniku állt. Ez a tisztviselő elvileg a sakellarios alárendeltje volt, de idővel az állami pénzügyek legfontosabb személyévé vált. A 12 században a sakelliont és a vestiariont egyesítették a megas logariastés (főszámvevő) irányítása alatt, és valószínűleg az uralkodói magánkincstárat is beolvasztották ebbe a hivatalba. Az uralkodói magánkincstár, újabb nevén idike trapeza

nem tudta megtartani egységét. A konstantinápolyi paloták a megas kurator és a kurator ton menganón irányítása alá kerültek. A nyájak logothetése (logothetés ton agelon) a frígiai és kis-ázsiai méntelepek felügyelőjeként dolgozott és a hadsereg ló ellátásáról gondoskodott. Az állami pénzügyek területén az egykor egységes irányítást, az önálló pénzügyi hivatalok (sekretikonok) váltották fel, melyek élén egy-egy logothetés állt. A protovestiarios felelt a palota kincstáráért. A Palaiologoszok korára a birodalmi ruhatár a birodalom legfőbb pénztárává, kincstárává vált, ugyanakkor a 14. században eltűnt a sakellion és a sakellarios tisztsége 1.6 Bírói szervek A kora-bizánci kor centralizációs törekvései a bírói szervek terén mutatkoztak meg leginkább. Anasztasziosz (491-528) óta a Konstantinápolyban működő praefectus praetorio per Orientem kapott különös jelentőséget, aki már eddig is végső

fellebbezési fórumként funkcionált. Ítéleteivel szemben 331-től nem volt lehetőség további fellebbezésre. A piramis-rendszer elvei tehát az igazságszolgáltatás terén sem érvényesültek maradéktalanul. A praefectus praetorio tisztségének eltűnésével a konstantinápolyi praefectus urbi (ho eparkhos tés poleós) bírósága vált fellebbezési fórummá. VI Leó (886-912) reformja nyomán a császári bíróság (basilikon kritérion vagy béma) elnevezést kapta és ezután általános bírói fórumként funkcionált. A fellebbezéseket ezután a magister officiorum hatásköréből önállósodó beadványhivatal főnöke (ho epi tón deéseón) vette át. Koloh 9 1.7 A hadügyi igazgatás Constantinus 312-ben új testőrséget szervezett protectores et domistici néven. Az új testőrség két schola-ból, egy lovas és egy gyalogos egységből állt. A 4 században két comes parancsnoksága alatt álltak, akik közt – az akkori szokásnak megfelelően

– fegyvernemek szerint oszlott meg a parancsnokság (comes domesticorum equitum -peditum). Az 5 században I Leó új palotai testőrgárdát állított fel az excubitorokból (őrökből). A három korábban felállított elit lovasezred (Schola, Excubita, Vigla) mellett V Konstantin (741-775) megszervezte a Hikanatoi lovasezredet, majd a kizárólag idegenekből álló testőrséget, a Hetaeireát, amely azonban nem tartozott szervezetileg a központi hadsereghez, a tagmatához. 971-ben hozták létre a tagmata utolsó egységét, az Athanatoi ezredet A császár személyes testőrségét a II. Baszileosz (976-1025) segítségére küldött varég segédcsapatokból szervezett gárda jelentette, amely elkülönült a hadsereg minden más részétől. Vezetőjük az akoluthos a hadsereg egyik legtekintélyesebb tisztje volt. A császári hajóhad parancsnoka a flotta drungariosza. A makedón dinasztia után megfigyelhető hanyatlás a hadseregben volt leginkább szembetűnő. A 12

században már csupán a császárok személyes testőrsége – a kincstárat őrző vesztiariai és az idegenből álló hetairea – őrizte tovább a régi gárda folytonosságát. A hadsereg parancsnokságát a nagy domestikosra (megas domestikos) bízták és létrehozták a megas dux tisztségét a császári flotta főparancsnoka számára. Ezen két tisztség a birodalom bukásáig fennmaradt. Fontos tisztséget töltött be a protostratór, mintegy udvari tábornagyként és a nagy konnetablos (megas konostaulos), a frank zsoldosok parancsnoka. 2. Területi igazgatás 2.1 A kora-bizánci kor területi igazgatása A Diocletianus császár által megteremtett új területi beosztás célja az igazgatás egységesítése és a hatalom központosítása volt. a trónutódlást biztosító társcsászári rendszer ugyanis – a későbbi gyakorlattal ellentétben – territoriális hatalmat adott a két társcsászárnak, és azok követőinek, a caesaroknak. A birodalom ennek

megfelelően négy nagy közigazgatási egységre bomlott, melyeket a császárok testőrparancsnokai, a praefectus praetóriók vezettek. A tartományi igazgatás háromszintű rendszerré alakult, átfogta a birodalom egész területét csupán a két főváros, Róma és Konstantinápoly rendelkezett önálló igazgatással. A birodalom két részre osztásakor a keleti területek két praefectura, hat diocesis és 57 provincia keretében lettek megszervezve. A tartományi tisztviselők egymás közti rangsora nem minden esetben követte a területi igazgatás szintjeit. Africa és Asia proconsulja ugyanis rangban megelőzte a diocesisek kormányzóit. Különösen nagy tekintélye volt Asia proconsuljának, akinek három provincia is (Asia, hellespontus, Insulae) irányítása alá tartozott, továbbá közvetlenül a keleti császárnak volt alárendelve. A proconsulokat követte a két kiemelt jelentőségű, nevében is megkülönböztetett diocesis kormányzója: a comes

Orientis és Egyiptom praefectus augustalisa. A további négy diocesis élén álló vicarius csak utánuk következett. Tartományi katonaság parancsnokai, a 2 comes és a 13 dux jelentették a következő fokozatot. A diocletianusi tartományi igazgatás másik nagy újítása a civil igazgatás és a katonai parancsnokságok szétválasztása. A katonai igazgatást elválasztották a területi igazgatástól, és attól függetlenül szervezték meg. a rendszer élén a császár, ténylegesen a fővárosban tartózkodó katonai vezetők, a magister militumnok álltak. Eleinte a Rómában és a Konstantinápolyban tevékenykedő két-két katonai vezető közül az egyik a lovasság, a másik a gyalogság parancsnoka volt (magister equitum ill. magister peditum), bár e két címet többször is összevonták (magister utrisque militiae – mindkét hadsereg parancsnoka). A négy főparancsnok Gallia, Illyricum, Thracia területén és Asiában tevékenykedett Hivatalaik

létrehozása után nekik rendelték alá a tartományi hadseregeket. A Római Birodalom 395-ös kettéosztása csak kisebb változtatásokat okozott a területi igazgatás rendszerében. A Kelet-Római Birodalom területére eső Oriens praefectúra kiterjedése változatlan maradt Magában foglalt öt diocesist (Aegyptum, Oriens, Pontica, Asiana, Thracia) és 49 provinciát. Hozzá képest lényegesen kisebb volt Illyricum praefectúra, melytől elvették az eredetileg hozzá tartozó Moesiát, Pannóniát és Illyricumot, vagyis a tulajdonképpeni illír területeket. Így a praefectúra két korábbi diocesiséből egyet elveszített. A probléma áthidalására balkáni területekből megszervezték Dacia diocesist (nem Dacia területén feküdt), amely Macedoniával együtt alkotta a praefectúra igazgatási körzetét 11 provinciával. A nyugat-római birodalom bukása után a még megmaradt keleti területeken fennmaradt a késő-római közigazgatás. A katonai és polgári

hatalom összefonódásának első igazi példája a quaestor Iustinianus exercitus tisztség létrehozása, és az ennek megfelelő terület a quaestura Iustinianus exercitus megszervezése volt. Bonus, az igen veszélyes helyzetben lévő Bulgária és Dobrudzsa helytartója kapta meg ezt a címet, amely formálisan is feljogosította őt polgári feladatkörök (bíráskodás, adóztatás) ellátására. Koloh 10 2.2 A közép-bizánci kor területi igazgatása: a thema-rendszer Az első themák létrehozása a 7. század második felére tehető, melyek csak a 8 századtól kezdve működtek tényleges közigazgatási egységként. A thema szó, melyet eredetileg a központi igazgatás aktáiban lefektetett, katonalistákat tartalmazó aktacsomó (thesis) nevével hoztak kapcsolatba, jelentette továbbá magát a katonai egységet, másrészt a katonai egység szállásterületét, harmadrészt az e területen szervezett közigazgatási egységet. Egyiptom elfoglalása (642)

után a Iustinianus által meghódított Africa és Itali is elveszítette közvetlen összeköttetését a belső területekkel. A 7 században még egy súlyos csapás érte a bizánci államot Ekkor özönlötték el a szlávok a Balkán-félszigetet a tengerpartokra korlátozva a bizánci érdekeltségek körét. A helyzet megoldására a még meglévő katonai erőket, a konstantinápolyi comitatensis hadsereg egységeit Kis-Ázsiában helyezték el, úgy, hogy a főváros felé vezető stratégiai fontosságú útvonalakat védjék. A három „ősi thema”: Armeniakon, Opsikion és Anatolikon. Hozzájuk csatlakozott a thraciai magister militium szintén Kis-Ázsiában letelepített csapataiból megszervezett Thracesian, továbbá a Karabisianoi nevű tengeri tartomány. A thema csak a 8 századra alakult át területigazgatási tartománnyá A 10 századra megmaradt itáliai és fekete-tengeri területeket is themákba szervezték, vagyis körülbelül erre az időre vált

thema a birodalom általános igazgatási egységévé. A thema-rendszer folyamatos megszerveződése több szempontból is újszerű változásokat hozott. A területi igazgatás leegyszerűsödött, egy szintűvé vált, amely az adminisztráció költségeit lényegesen csökkentette. A thema-hadsereg fenntartásának költsége nagyjából fele volt annak, amelyet a korábbi idők semmivel sem hatékonyabb haderejére költöttek. II Baszileosz (976-1025) uralkodásának végére a birodalom határai ismét az Al-Dunáig terjedtek, ekkor ért a közép-bizánci állam hatalmának csúcsára. A stratióta, mint kisbirtokos parasztkatona, a bizánci társadalom újszerű elemét jelentette. A themakatonaság hadászati szempontból korszerűtlenné vált A themák számának száz fölé emelkedésével a kormányzatok és az eltartásukhoz szükséges költségek is újra megemelkedtek. A 10 századtól a tisztség örökölhetővé vált és azt többnyire helyi nagybirtokosok

töltötték be. Többször előfordult, hogy valamelyik stratégos támogatásával került trónra egy uralkodó, vagy maga a katonai kormányzó lett császár. A stratégoszok hatalmát ezért több módon próbálták ellensúlyozni, ezért a 8. században több nagy themát – és a rajtuk állomásozó hadsereget – felosztottak, így csökkentve az egy hadvezér kezében összpontosuló katonai erőt. Már a 10 században fontos szerepet játszott a thema igazgatásában a korábbi főbíró, a praitor, aki több polgári igazgatási jogosítványt megszerzett magának. Elsősorban a pénzügyi hivatalok tartoztak irányítása alá, az igazságszolgáltatás feladataiban osztozott a stratégosszal. A dux a tartomány tényleges irányítója lett, mellette hozták létre a katepano (jelentése: aki vezérként a csúcson áll) címét. A themák területe elsősorban a praitor tevékenységének körzetét jelentette, vagyis a thema egyre inkább elveszítette katonai

jellegét. A Palaiologosz-korban azonban a themák (újabb nevükön eparkhiák) kizárólag kincstári egységet jelöltek, feladatuk a pénzügyi területekre korlátozódott. A thema-rendszer sikerének legfőbb oka, hogy alkalmazkodni tudott a birodalmat érintő megváltozott politikai és gazdasági feltételekhez. Segítségével lényegesen kisebb pénzből lehetett ütőképes hadsereget felállítani, és a területi igazgatást is gazdaságosabban lehetett működtetni. A stratióta réteg gazdasági és harcászati meggyengülése a központi, zsoldos katonaság létszámának növelésére késztette az uralkodókat, amely ismét a katonai költségek emelkedéséhez vezetett. A thema-hadseregre a végső csapást az 1071-es manzikerti vereség jelentette, melyben a thema hadsereg nagy része elpusztult és annak rekrutációs bázisát jelentő Kis-Ázsia is elveszett. Ettől függetlenül a rendszer nem annak elégtelensége, szervezetlensége miatt bomlott fel, hanem

Bizáncnál jóval erősebb ellenfelek katonai nyomása következtében. A thema-rendszer felmorzsolódása része annak a több évszázados folyamatnak, melynek során a Bizánci Birodalom a fennmaradásért folytatott küzdelemben fokozatosan elhasználta gazdasági és emberi tartalékait. Koloh 11 Fogalmak Sacrum consistorium: Szent Tanács Comes: a közigazgatási ügyek intézője magister officiorum: uralkodó helyettesítése, írásbeli ügyintézés, államrendőrség, palotaőrség vezetője quaetor sacri palatii: igazságszolgáltatás comes rerum privatarum: császári magánvagyon comes sacrarum largitionum: államkincstár praepositus sacri cubiculi: császári udvartartás vezetője magister equitum, magister peditum, comes domesticorum: központi katonai tisztségviselők A rhómaiosok basileusa: a császár új címe Logotesion: szerepük eleinte a pénzügyi feladatok betöltése, később valóságos minisztériumokká alakultak. Logothetés tu dromu: a

postaügy felelőse Logothetés tu statiótiku: a hadsereg felelőse Logothetés tu geniku: az államkincstár felelőse Logothetés tón agelón: a nyájak logothetése Théma: a tartományi igazgatás alapegységei Sztratégosz: a thémák vezetői, akik a katonai és polgári hatalmat kezükben tartották. Komnénoszok: bizánci nemesi család, császári dinasztia. Logothetés tón sekretón: az irodák vezetője, az állami adminisztráció ellátója. Megas domestikos: a hadsereg irányítója Megas dux: a flotta parancsnoka Principátus: burkolt monarchia Dominátus: nyílt monarchia Adoptio: örökbefogadás Augustus: a császár megnevezése. Caesar: a trónutód címe, mint társuralkodó. Hatalmi jelvénye a korona volt, de annak alakja nem zárt, hanem nyitott félgömbszerű volt. Despotés: a késő-bizánci korban keletkező új cím a trónörökös rendszeres megnevezésére. Porphyra: a Palota bíborszínű márvánnyal borított terme. Porphyrogennétos: bíborban

született gyermek Magister militiumok: a főváros közelében állomásozó két hadsereg vezetői Acclamatio: a hadsereg általi választást követő kikiáltás Pistos basileus: hívő császár Hebdomon: a Mars-mező. Eredetileg a római hadsereg gyülekező helye, felvonulási területe volt, később innen indult a városba tartó diadalmenet. A város határában feküdt Hippodrom: a városi versenypálya Démosok: a városi nép képviselői, a cirkuszi pártok Imperator Caesar Augustus princeps noister: a Római Birodalom uralkodójának állandósult megnevezése latinul Autókratór Kaisár Sebastos hegemón hemeteros: a Római Birodalom uralkodójának állandósult megnevezése görögül Iovius: Iuppiterhez hasonló Herculius: Herculeshez hasonló Basileus: az augustus cím Herakleiosz uralkodásakor (valószínűleg 629-ben) adja át helyét a köznyelvben már régóta használt basileus elnevezésnek. Basileus kai autokratór tón rhómaion: a rómaiak császára

Consecratio: szenátusi határozat Divus: „isteni” Divi filius: isten fiai Adoratio: isteni tisztelet, amely a diocletianusi uralkodót, mint isteni magasságba emelt, megközelíthetetlen fenséget illette meg. Sacrum palatium: „szent palota” Sacrum cubiculum: „szent szoba” Sacrae litterae (theia epistolé): „szent levelek” Proszkünészisz: leborulás Episkopos tón ektós: a külső ügyek püspöke (a császár megnevezése a keresztény vallás államvallássá tétele után) Oikonomos: az állam gondnoka Koloh 12 Theios anér: isteni férfi Izapostolos: apostolokkal egyenlő Theosteptos (Deo coronatus): istentől megkoronázott Pátriárka: Isten földi helytartója Nomokánon: az uralkodó által kiadott zsinati határozat, valamint döntés a dogmatikai vitákban Cezaropapizmus: elmélete szerint az állam és az egyház nem egymástól elkülönítve léteznek, hanem misztikus egységben álltak az uralkodó irányításával Acclamatio: kikiáltás

Imperator victus: győztes vezér Torques: hadvezéri nyaklánc Dies imperii: eredetileg az uralkodás kezdetének napja, majd Hadriánustól a császár uralkodásának ünnepnapja. Diadém: uralkodói fejdísz Sceptrum: jogar Kathismán: a Hippodrom császári páholya, ahol a császári testőrség parancsnoka az új uralkodó fejére helyezte a diadémát. Hagia Sophia: Bizánc főtemploma, 641-től a koronázási ceremónia állandó helyszíne Militia officialis: a hivatali „sereg” Illustris: a legmagasabb rangú hivatalnokok Spectabilis: az illustris-t követő hivatalnoki kar Clarissimus: a spectabilis-t követő hivatalnoki kar Perfectissimus: a clarissimus-t követő hivatalnoki kar Eunuch: kasztrált, akik az uralkodó személyzetét alkotta Hivatalnok: retorikai és jogi képzettséggel rendelkező világi személy Consuetudo (syneteia): szokás Suffragium: „állásvadászat” Taxa: hivatal Praepositus: ceremóniamester Parakoimómenos: a Szent Palota egyik

főhivatalnoka, aki a természetbeni ellátmányt utalványozta A legmagasabb fizetés: a tartományi kormányzóké A Palota: az uralkodó lakóhelye, kormányzati központ és a legfontosabb állami szervek székhelye. Nagy Palota: az uralkodó állandó lakóhelye Daphné palota: a Nagy Palotával összeépített rész, itt működtek a legmagasabb tisztviselők hivatalai. Sigma: az uralkodó és a császárné lakhelye Chrysotriclinium: trónterem Mangana: a Nagy Palotától északra helyezkedett el Blachernai: a császárok temetkezési helye Papias: kapuőr, a palota ellenőrzője, minden ajtót felügyelt, birtokában tartotta a kulcsokat, gondoskodott a palota karbantartásáról, fűtéséről, világításáról. A memoria et cubiculo Augusti: a császári lakosztállyal kapcsolatos szállásmesteri feladatok Praepositus sacri cubiculi: az udvari szolgálat felelőse Magister officiorum: a központi igazgatás nagyhatalmú vezetője Admissio: császári audiencia Officium

admissionum: a császári audiencia hivatala Liber actorum: jegyzőkönyv Salutatio: üdvözlés Amici Caesaris: a császár barátai Auditus: más forma Adoratio, proskynésis: leborulás az uralkodó előtt Schola decanorum: ajtónállók alakulata Schola statorum: istállómesterek alakulata Lampadarii: fáklyahordozók Cursores: küldöncök Notarii: kezdetben udvari igazgatáshoz tartozó gyorsírók Praepositus sacri cubiculi: a palota szolgaseregét irányító tisztviselő Vestiarion: ruhatár; vezetője a comes sacre vestis Silentiariusok: a palota rendjéért feleltek, eunuch nem lehetett Cubiculum: a császári hálószoba, eunuchok lehettek Comes castrensis: az eunuchok vezetője Koloh 13 Primicerius sacri cubiculi, parakoimómenos: eredetileg a cubiculariusok elöljárója volt, majd a khoitonitésekek vezetője lett. Miután eredetileg a császár szobájánál aludt, ő felelt a császár személyes biztonságáért. Ekkor már görögösen parakoimómenosnak

nevezték (az elnevezés jelentése: aki mellette alszik) Khoitonitések: a khoitonhoz a császári hálószobához beosztott eunuchok Accubitor: parakoimómenos másik megnevezése Parakoimómenos tés sphendónés: a császári gyűrű parakoimómenosa Parakoimómenos tu koitónos: a szoba parakoimómenosa, a császári lakosztály szolgaseregét irányította Primikérios: első gyertyavivő Basileopator: e méltóság viselője szinte uralkodóként irányíthatta az államot a kormányzásban kevésbé aktív császár helyett (pl. Stylianos, Lekapénos) Rektor: nagy tekintélyű méltóság, aki a hivatali hierarchia második helyén állt Curopalatés: viselője eredetileg a Szent Palota épületeinek felügyelője a comes castrensisnek alárendelten. Iustinianus a curopalatést a caesart követő legfőbb birodalmi méltósággá tette, fenntartva azt az uralkodó rokonának, a trón lehetséges örökösének. Consilium principis: uralkodó melletti tanácsadó szerv a

principátus idején, igazgatási hatáskörük, érdemi döntési jogosítványuk azonban nem volt. Sacrum consistorium, consistorion: Szent Tanács, Diocletianus idején szerveződött Comites consistariani: a consistorium tagjai Proximi: a császár legszűkebb bizalmasai Quaestor sacri palatii: az igazságszolgáltatás vezetője Comes rerum privatarum és a comes sacrarum largitionum: a pénzügyek két főtisztviselője Magister militium et equitum: katonai vezetők Comites domesticorum: a testőrgárda parancsnokai Notarii: császári jegyzők Primicerius notariorum: a jegyzői testület vezetője Silentium, silention: a consistorium új megnevezése Consistorion: a főtisztviselők ceremoniális összejövetele Synklion, gerúsia: szenátus, a központi igazgatás másik testületi szerve Amplissimus: a római szenátus megnevezése Splendidissimus ordo, senatus secundi ordinis: a konstantinápolyi szenátus megnevezése Praefectus urbi, eparchos: a város mindenkori

kormányzója Scrinium: az ügyosztályok megnevezése Diocletianustól Magistri scriniorum: a scrinium vezeti Comes et proximus: a magistri scriniorum helyettesei Officium: hivatali személyzet Scrinium memoriae: feladata, hogy az uralkodót a hozzá intézett kérelmekre és az ezekkel kapcsolatos ígéretekre emlékeztesse Auditores: segítők Adnatatio: kérvényre írt megjegyzés Scrinium libellorum: a császárhoz írt kérelmeket, panaszokat megválaszolta Subscriptio: beadványra írt rövid megjegyzés Libellusok: kérvények Rescriptum: konkrét ügyekben hozott elvi döntés Decretum: az a forma, amelyben a császár a hozzá fellebbezett ügyekben döntött Epistula: önálló válaszlevél A cognitionibus hivatala: a császár által folytatott nyomozások és bírósági eljárások előkészítése, jegyzőkönyvezése is hozzá tartozott. Scrinium epistularum: feladata a császár ésa különböző funkciókban szolgálatot teljesítő tisztviselők közötti

levelezés lebonyolítása volt. Rajta keresztül mentek ki a tartományok helytartóihoz intézett, levélformában készített uralkodói utasítások, melyeket a hivatalnoki kar fejeként bocsátott ki a császár. Mandatum: tartományok helytartóihoz intézett, levélformában készített uralkodói utasítások Magister epstularum: a hivatal vezetője Notarii: írnokok Schola: a notariusok testülete Primicerius notariorum: az írnokok vezetője Notitia Dignitatum, laterculum maius: a legfontosabb tisztviselők protokolláris jegyzéke Laterculum minus: az alacsonyabb rangú hivatalnokok jegyzéke Referendarii: császári magántitkárok Referendarii asecretis: „bizalmas titkárok” Prototo a secretis, protasekretis: a „bizalmas titkárok” vezetője Koloh 14 Ho epi tu kanikleu, praefectus caniclei: a császári tintásüveg őrzője Curiosi cursus publici praesentali: postamesterek Logothetés tu dromu: átvette a postarendszer irányítását, ezentúl az ő

hatáskörébe tartoztak a diplomáciai ügyek, a levelezés és a külföldi követek fogadása Ho epi ton déseon: beadványhivatal főnöke Scrinium dispositionum: a császári utazásokat szervező vezető Megas logothetés: nagylogothetész Magister epistularum: a diplomáciai tárgyalásokról készült napló vezetője Agentes in rebus: birodalmi ügynökök Interpres: tolmácsok Mensores: szállásmesterek Officium admissionum: császári audienciák szervezése Cursus publicus: állami posta- és futárszolgálat Frumentarii: egy futárszolgálatba beépített hírszerző, titkosügynök-hálózat Cursus velox: gyorsposta Cursus clabularis: teherposta Praefectus vehiculorum: a posta felügyelete Praepositi cursus publici, curiosi: a praefectus vehiculorum megszűnése után a postafelügyelete Logothetés tu dromu: főpostamester Rationalis summae rei: az egységes államkincstár irányítója Magister (rationalis) rei privatae: a birodalmi birtokok egységes irányítója

Comes sacrarum largitionum: az állampénzügyek irányítója Comes rerum privatarum: a császári földbirtokok igazgatója Praefectus praetorio: eredetileg az Augustus által létrehozott császári testőrség, a praetorianus gárda parancsnoka volt Annona: államigazgatás fenntartását szolgáló bevételek Comes sacrarum largitionum: állami pénzügyek kezelője Largitio: császári adományok Diocesis: középszintű igazgatási egység Conductio: bérbeadás Procuratores saltum: a legelők felügyelője Praepositi gregum et stabulorum: nyájak és istállók felügyelője Logothetés ton stratiótikon: a hadsereg és hivatalnokok ellátója Logothetés tu geniku: az adók beszedője Genike trapeza: állampénztár Vestiarion: természetbeni jövedelmek kezelősége Sakellion: az arany és ezüstpénz elszámolási hivatala Megas logariastés: főszámvevő Idike trapeza, idiokon: uralkodói magánkincstár Logothetés ton agelon: a nyájak logothetése Protovestiarios: a

palota kincstárának felelőse. Praefectus praetorio per Ordinem: végső fellebbezési fórumként funkcionáló praefectus. Ítéleteivel szemben 331-től nem volt lehetőség további fellebbezésre. Ho eparkhos tés poleós: a praefectus praetorio eltűntével ő válik fellebbezési fórummá. Basilikon kritérion vagy béma: császári bíróság Ho epi tón deéseón: a beadványhivatal főnöke Protectores et domestici: a Constantinus által szervezett új testőrség Excubitor: őr Schola, Excubiza, Vigla: a három elit lovasezred Hikanatoi: V. Konstantin szervezte lovasezred (nem tartozott a központi hadsereghez) Athanatoi: a lovasezredek utolsó egysége Akoluthos: a császár személyes testőrségének vezetője Drungariosz: a császári hajóhad parancsnoka Drungosz: osztag Vesztiaria: a császári kincstárat őrzők Hetairea: idegenekből álló császári testőrség Megas domestikos: a hadsereg parancsnokai Mega dux: a császári flotta főparancsnoka Protostratór:

udvari tábornagy Megas konostaulos: a frank zsoldosok parancsnoka Koloh 15 Magister militium: a fővárosban tartózkodó katonai vezetők Magister equitum: a lovasság parancsnoka Magister peditum: a gyalogság parancsnoka Magister utriusque militiae: a fenti magistraturák összevonása Comitateses: zsoldosok Thesis: a központi igazgatás aktáiba lefektetett, katonalistákat tartalmazó aktacsomó Stratióta: kisbirtokos parasztkatona, a bizánci társadalom újszerű elemét jelentette Tagmata: központi csapatok Praitor: főbíró Dux: a tartomány tényleges irányítója Katepano: vezér Eparkhiák: a Palaiologosz-korban a themák új megnevezése Koloh 16 I. A KIRÁLYI TANÁCS ÉS A KANCELLÁRIA SZEREPE A KÖZÉPKORI ÁLLAMKORMÁNYZATOKBAN (Kelemen Miklós) Bevezetés. A hűbéri és a bürokratikus államszervezet A hűbéri államkormányzat élén álló uralkodó hatalma nem képviselt megkülönböztetett minőséget a többi hűbérúrhoz képest. A király

a közhatalomnak nem birtokosa, országának lakosai nem az ő közvetlen alattvalói. A király első az egyenlők között Elsősége tiszteletbeli, személyi alapú A hatalom személyi jellege miatt az nem, vagy gyengén intézményesült. Szervei személyek, akik az uralkodóhoz személyesen, hűbéri alapon kötődnek. A hivatali jellegű államkormányzat alapja a megkülönböztetett és egységes uralkodói hatalom. Az uralkodó a kormányzat középpontjában áll, hatalma szervezetileg is intézményesül. A kormányzati szervezet differenciált, hierarchikusan szervezett és funkcionálisan tagolt. A hivatalnok fizetésért dolgozó alkalmazott, aki hivatásként látja el feladatát. A hivatal nemcsak megélhetést, hanem rangot, társadalmi státust is jelent, ezért gyakori a hivatalok pénzben való megvásárlása. II. A királyi tanács szerepe a középkori államkormányzatban A római birodalom helyén megszerveződő államokban a legfontosabb hadvezéreket és az

udvartartás tagjait nem pénzben, hanem földdel javadalmazták, vagyis az államigazgatás kezdettől fogva összekapcsolódott a beneficiális adományok, később a hűbériség intézményével. A pénzbeli fizetések hiánya nehezítette a központi igazgatás állandóságának megteremtését is. A hűbériség kialakulásával még inkább erősödött az a nézet, hogy a király csak első az egyenlők között, a legfontosabb hűbérúr. A neki teljesített feladat nem egy alávetettséget kifejező szolgálat, hanem egy magánjogi szerződés elemének teljesítése, vazallusi kötelesség. A vazallusi szolgálat legfontosabb két eleme a tanácsadás és fegyveres szolgálat (Rat und Tat, consilium et auxilium). A vazallusok mind az udvari szolgálatra (Hoffahrt), mind a katonai kötelezettségek teljesítésére (Heerfahrt) csak hűbéruraik révén voltak mozgósíthatók. Az udvari szolgálat, tanácsadás és bíráskodás feladatai nem különültek el személyek

szerint, különösen hogy a királyi tanács azokat testületként látta el. A királyi udvar (curia regis), annak a 10. században megfigyelhető differenciálódásáig a királyi tanácsot és a központi bíróságokat magában foglaló kormányzati központ. 1. Királyi tanács a frank és a német kormányzatokban  A német királyi tanács fejlődésbeli sajátossága, hogy az egyes tisztségek örökletes méltóssággá (Erzamt) válnak egyes hercegi családok, majd választófejedelmi dinasztiák számára. A tisztség szimbolikussá válásával az abból eredő feladatokat egy alacsonyabb rangú főember tölti be, mint tényleges hivatalnok (Erbamt).  A több helyen állomásozó királyi udvar (domus, aula, curia regis, palatium) a király és környezet lakóhelyéül szolgáló épület. Az uralkodó kormányzati központja Aachen lett A birodalom több részre szakadását követően a keleti frank területeket Regensburgból irányították.  Az udvarnagy

(majos domus, Hausmeier) tisztsége a korai frank udvarokban vált jelentőssé, mivel az egész udvartartás vezetése az ő kezében volt, emellett az uralkodó távolléte esetén elnökölt a királyi bíróságon és ő vezette a királyi kíséretet is. A major domus tisztségének megszüntetése után a korábbi étekfogó (senechal) vált a legfontosabb udvari méltóssággá. Csak a tisztség a Capetingek (987-1328) alatti megszüntetése után vette az istállómester (comes stabuli, connetable) katonai feladatait.  A német területeken az asztalnok (Truchseβ) felel a királyi raktárak, élelmiszerek beszerzéséért, a nagyobb ünnepeken szimbolikus módon részt vesz azok felszolgálásában. Hasonló szerepet játszott a főpohárnok, a nyugati gótoknál comes scanciarum. A frank udvarban a fiatalabb nemesek számára ez a tisztség jelentette a belépést a palotai szolgálatba. A karoling kormányzatban a major domus eltűnés és a senechal felemelkedése után

ő látta el az udvartartás vezetését. A Capeting kormányzatban (buticularius) nem tartozott a legfontosabb tisztviselők közé. A német királyi udvarokban azonban magasra emelkedett (Schenk, princeps pincernarum). Ő felelt az udvar itallal való ellátásáért, neki voltak alárendelve a királyi szőlők gazdatisztjei, pincék borászai. Az 1356-os Aranybulla szerint a tisztség (sacri imperii archipincerna) a cseh király örökös hűbérévé vált, míg a feladatokat ténylegesen ellátó tisztviselő (Viceschenk) pozícióját alacsonyabb rangú személlyel töltötték be. Az udvartartás harmadik jelentős szereplője a kamarás, aki az uralkodó lakóhelyéért és annak biztonságáért felelt. Korai latin elnevezése cubicularius A Kammerer hivatala már a longobárdoknál és a nyugati gótoknál feltűnik. A meroving udvarban a thesaurarius elnevezést is használják, ami azt mutatja, hogy ekkor is ellátott pénzügyi feladatokat. A karoling kormányzatban

Kammerarius néven szereplő hivatalnok feladata ekkor már elsősorban az udvar és az állam pénzügyi teendőinek ellátása. A német területeken a kamarás a birodalom főkincstárnoka Schatzmeister. A szász dinasztia alatt a ministeriales közül választották Koloh 17 2. Koloh a Kammerert, később annak hivatala egy tiszteletbeli méltóságra (archicamerarius) és egy udvari hivatalra (camerarius curiare) vált szét.  A frank időkben a comes stabuli a királyi istállók, lovak felügyelője, utazásainak szervezője. A francia területeken neki alárendelt tisztviselők a marsallok. A francia mintára szervezett Jeruzsálemi Királyságban egy marsall van, aki így megosztja hadvezetési feladatköreit az ott is intézményesített és magasabb rangú connetable méltóságával.  Német területeken a marsall látja el a hagyományos katonai funkciókat. Itt is megfigyelhető a különbségtétel a tiszteletbeli hivatal és a tényleges hivatal között.

A tiszteletbeli hivatal betöltőjét IV. Ottó uralkodásának kezdetétől (1209) hívják birodalmi marsallnak (Reichsmarschall, mariscalsus imperii). A tényleges hivatalnok megnevezésére először a német Aranybulla használja a vicemareschallus kifejezést, míg a szász választófejedelem a sacri imperii archimarescallus címet viseli.  A palotagróf (comes palatii regis) speciális frank tisztség. A bíróság tagjaként ő tájékoztatta az uralkodót az eljárás menetéről és eredményéről, sok esetben tanácsot adott a döntéshez. A kancellária segítségével fogadta az udvarba érkező kérvényeket, ehhez vélhetően külön iroda (scriba) állt a rendelkezésére. Vezette a királyi bíróság mellé rendelt kancelláriát, kezelte annak pecsétjét. A frank palotagrófi cím a rajnai választófejedelem (Pfalzgraf) címe lett Királyi tanács az angol államkormányzatban  A normann hódítást megelőző angolszász államszervezet központi egysége

a vének tanácsa (witenagemot), tekinthető a középkori királyi tanács elődjének. Tagjai a király hűbéresei (thengek) elsősorban a legfontosabb főpapok, továbbá a területi egységek, a schirek képviselői. Létezett egy curia ducis nevű szűkebb testület, melyben a legnagyobb hűbéresek kaptak helyet.  Az angol központi kormányzat normann hódítást követő átalakítása során a bölcsek tanácsát a király tanácsa (curia regis) váltotta fel. A királyi tanács tisztviselői közül a főbíró (justitiarius), a kancellár (cancellarius) és a kincstárnok (treasurer) vált országos állami hivatallá.  A középkori államszervezet valamennyi fontos intézménye: a Parlament, a specializált kormányszervek és a Privy Council is belőle alakultak ki. A királyi tanács összetételében először 1213-ban érvényesült először a képviseleti elv. Az ekkor kiadott parancs szerint a shirek élén álló sheriffeknek négy-négy megbízható embert

(quattuor discretos homines) kellett küldeniük területükről a nagy tanácsba.  A központi kormányzat valamennyi testülete végzett bíráskodási tevékenységet. Amennyiben a király és a curia elvált egymástól a justiciarius a király megbízásából (ex praecepto regis), annak helyetteseként (ahogy az akkori oklevelekben írták in meo loco, vice sua) járhatott el. A curia regis és a justitiariusok (justitiarii itinerantes) körútjainak bíráskodása II. Henrik (1154-1189) idején vált el határozottan egymástól.  A normann korszak királyi bírósága egy bárókból és prelátusokból álló testület. A királyi tanácsból III. Henrik (1227-1272) alatt vált ki a királyi bíróság, de csak I Edwardtól (1272-1307) nevezték a királyt követő bíróságot bench-nek, pontosabban king’s bench-nek. I Edward elrendelte, hogy a király és tanácsa elé csak a fontosabb kegyelmi és kedvezményes ügyek kerüljenek.  A középkor végére nagy

jelentőségre emelkedő kancellár III. Henrik idejétől tesz bíró körutakat, I. Edward idején a királynak segédkezik oly ügyek elintézésében, melyeket közvetlenül elé és a tanács elé terjesztenek. A kancellár bírósága a court of chancery csak a 14 századra alakul ki  A tanács jelentőségében együtt növekedett a parlamenttel. I Edward alatt a tanács már egy határozott testület. Tagjai esküt tesznek arra, hogy jó tanácsot fognak adni, megvédik a király érdekeit, becsületesen szolgálják az igazságot és nem fogadnak el ajándékokat. Edward alatt a királyság nagy tanácsa és a király tanácsának viszonya még mindig határozatlan. Az uralkodó a tanácsban (king in council) és a parlamentben (king in parliament) is alkotott törvényt, adóztatott és bíráskodott.  A felesküdött tanácsosokból álló királyi tanács a 14. században már határozottan elkülönült szervezetileg a parlamenttől és az udvari bíróságoktól.

Egy 1404-ből ránk maradt lista szerint a tanács 3 püspököt, 9 bárót, 7 alsóházi tagot, összesen 19 személyt foglalt magába. A tanács eljárása írásbeli, melyekről első emlékeink 1386-ból vannak. A róluk készült feljegyzéseket Record Commissionerek nyomtatták ki.  A királynak nem volt kötelessége kikérni a tanács véleményét. A három common law főbíróság (king’s bench, common pleas, exchequer) felfejlődése nem merítette ki a királyi igazságszolgáltatás forrásait. Ha minden más bírói fórum kudarcot is vallott, a király még mindig igazságot szolgáltathatott a tanácsában vagy a parlamentben. A királyi jurisdictio tényleges gyakorlását jelentősen meghatározták az uralkodó és a parlament közti erőviszonyok. 18 3. A királyi tanács differenciálódása  A differenciálódás azt jelenti, hogy a királyi udvaron belül elkülönülnek a bíráskodási és a pénzügyi szervek, vagyis funkcionálisan tagolódik a

központi kormányzat. A királyi tanácson belül, sőt inkább mellette, is kialakul egy szűk körű tanácsadó testület, melyet „kis- vagy titkos” tanácsnak neveznek és – szemben elődjével – rendszeresen ülésezik.  A királyi tanácsból III. Henrik alatt válik ki a királyi tábla (king’s bench, bancum regis) Még jelentősebb a polgári peres bíróság (court of common pleas, clamores regni) megszerveződése II. Henrik idején. A királyi kormányzat központja III Henrik alatt a ruhatár (warderobe), II Edward alatt a kamara (chamber).  A Francia Királyság központi kormányzata is fokozatosan differenciálódott. A királyi curia-ból II Fülöp Ágost (1180-1223) alatt kivált a számadási kamara, mint a pénzügyi igazgatás vezető szerve. A 13 századra a központi bíróság is önállósult, parlamentum néven A parlamentum később tovább differenciálódott, funkcionálisan tagolt hivatallá vált. A királyi udvar nagytanácsa mellett,

szintén a 13. századtól elkülönült a kistanács, mint az uralkodó állandó tanácsadó testülete A két testület végleges elválasztására 1497-ben került sor, amikor a nagytanács kizárólag bírói testületté alakult át. Kormányzati funkcióit a tanácsok (conseil) rendszere vette át  A német területeken nem figyelhető meg a központi igazgatás tagolódása. Ennek egyik fő oka az erős központi hatalom hiánya, a központi igazgatás feladatainak ebből következő csekély száma. I Miksa (1486-1519) 1495 és 1498 között véghezvitt kormányzati reformja kísérletet tett a differenciált központi igazgatás létrehozására. Ennek keretében két új hivatal szerveződött A birodalmi udvari tanács (Reichshofrat) Bécsben ülésezett, de nemcsak kormányzati testületként, hanem bírói fórumként is működött. 1498-ben hozta létre I Miksa a birodalom és az örökös tartományok számára az Udvari Kamarát (Hofkammer), mint központi,

kollegiálisan szervezett pénzügyi hivatalt. A kamarák rendszerének kiépítése I Ferdinánd alatt folytatódott Legnagyobb jelentősége a Birodalmi Kamarai Bíróság (Reichskammergericht) megszervezése volt.  A birodalmi igazgatás reformja után a Habsburg kormányzat is átszervezte államának igazgatását. I. Ferdinánd 1527-es udvari államrendje szerint négy testület látta el a központi igazgatás feladatait. A Titkos Tanács (Geheimer Rat) legfeljebb hat fős testülete a legfontosabb ügyeket intézte, kormányzati szintű döntéseket hozott. Az Udvari Tanács (Hofrat) legfőbb bírói fórumként funkcionált. A magyar rendek ellenállása miatt területi hatáskörét 1537-től az osztrák örökös tartományokra és a birodalom területén fekvő egyéb Habsburg birtokokra korlátozták. III. A kancellária szerepe a középkori államkormányzatokban 1. A kancellária szerepe a hűbéri államkormányzatokban a) A referendarius A referendarius a

központi kancelláriák magas rangú tisztviselője volt. a keleti gót, longobárd és meroving államkormányzatokban egyaránt a referendarius vezeti az írásbeli feladatokat ellátó udvari hivatalt, amelyben immár többfős személyzet dolgozik, többek közt a cancellarii, a notarii és a commentarienses. Világi tisztviselő, a longobárdoknál, római hagyományként, az illustris címet viseli Tisztségének eltűnése a karoling időkre következik be. b) A királyi kápolna A kancellária, mint központi kormányzati hivatal megteremtése szempontjából kiemelkedő szerepet játszik az udvarban tartózkodó papokat tömörítő királyi kápolna (capella regia). Mint az udvarban tartózkodó írástudó egyháziak vezetője az archipresbiter (custos, capellae, primicerius capellae) az írásbeli ügyintézés irányítója lesz. Alárendeltjei az abbreviatores és a scriptores, akik valószínűleg csak nevükben és nem feladatkörükben különböznek. Vezetője az

archicapellanus feladata lényegében lefedte az ekkor meghatározóvá váló cancellarius funkcióit. c) A kancellár A cancellarius eredetileg a 4. századtól létező Jogi feladatokkal megbízott tartományi tisztviselő A meroving és a karoling időkben alá van rendelve a referendariusnak. A referendariusi tisztség eltűnésével az annak hivatalát átvevő vezető hivatalnok több elnevezést is kapott. Nagy Károly első ilyen funkcionáriusa Hitherius mint notarius, követője Radó, mint protonotarius látta el ezt a tisztet. A kancellária harmadik vezetője Ercanbold viseli először a cancellarius címet, helyettese a notarius. d) A kancellária A kancellária első említése a francia és német oklevelekben, mint kancellár hivatala (officium cancellarii) van említve. Élén egy protonotarius, később kancellár áll A kancellária, mint egy rögzített szabályok szerint szervezett hivatal, amely az oklevelek készítésével, emellett egyes kormányzati és

igazgatási feladatokkal foglalkozik, először a 12-13. században tárul elénk A kancellár, valamennyi középkori államkormányzatban a legtekintélyesebb méltóságok közé tartozott. A karoling udvarban a senechal és a kamarás után következett. A Capetingek államában a connetable melletti legfontosabb Koloh 19 méltóság. A Német Birodalom kancellária jegyzőit vezető protonotarius válik a kancellár állandó helyettesévé. Az alkancellár 1559-től az Udvari Kancellária (Reichhofkanzlei) állandó vezetője lesz, ezt a tisztségét a birodalom megszűnéséig fenn is tartja. Angliában és Franciaországban is megfigyelhető a kancellári tisztség megkettőződése. A királyi nagypecsétet őrző, többnyire örökös méltósággá váló kancellár mellett külön felügyelője lesz a kis- vagy titkos pecsétnek (privy v. signet seal). Kezdetben az angol kormányzat kulcsfontosságú szerve, a kincstár kezeli a külön pecsétet A titkos kancellár

vagy pecsétőr (garde des sceaux, controller) betöltője alacsonyabb rangú egyházi személy, először az ő hivatala válik ki. A kancellária másik, viszonylag hamar önállósuló szervezeti egysége az udvari bíróság körül szerveződő iroda. A hivatal élén álló főbíró (Reichshofrichter, justiciarius curiae) mellett már ekkor is működik egy jegyző (notarius curiae). A kancellária szervezetének lényeges eleme az okiratok megőrzésére szolgáló levéltár, az archivum. Azokon a kancelláriákon, ahol nem szerveződött külön hivatal az iratok megőrzésére conservatorok látták el ennek feladatát. A kancelláriai feladatok specializációja teremtette meg a 15 században megjelenő secretariusok tisztségét. Ezek a kancelláriai titkárok ügyintézésére szakosodott hivatalnokok voltak, akik a királyi tanács és a kancellária előtt álló feladatok érdemi megoldásában működtek közre. A személyzeti hierarchia legalján az oklevélírás

technikai munkáját végző notariusok álltak. A notariusok a fejlettebb kancelláriákban hamarosan külön rangra emelkedtek, akik megkülönböztetve magukat az egyszerű oklevélíróktól (scriptores) vélhetően az okiratszerkesztés választékosabb részét végezték. e) A kancellária kapcsolata más központi szervekkel Franciaországban a 13. században a királyi tanácson belül elkülönül a legfelsőbb bíróság, amelyet parlamentumnak neveznek. Szintén a 13 századra tehető a számadási kamara megszerveződése a pénzügyi igazgatás csúcsszerveként. A nagykancellária és annak vezetője továbbra is a központi igazgatás fontos szereplője marad. Ahogyan más államkormányzatokban, úgy a Francia Királyságban is fontos szerepet tölt be a bíróság mellett szerveződött önálló iroda. Előfordult, hogy a kérelmezéshez vagy a bizonyításhoz szükség volt valamely, a nagy kancellária által kiállított okiratra. Ilyen esetben a parlament

magisterei a kérelmezőt a Palota Kérvényügyi Hivatalához (Requetes de l’hotel) irányították. A Kérvényügyi Kamara (Requetes du Palais, később Chambre des requetes) a parlament része lett, bár tagjai inkább kancelláriai munkát végeztek. Angliában a királyi kúria már a 12 században szétvált a kincstárra (exchequer), nagytanácsra és a központi bíróságokra. A német és vele szorosabb kapcsolatban lévő kelet-európai területeken csupán a kancellária vált többé-kevésbé önálló hivatallá, azonban a többi kormányszerv kiépítettségének gyengesége miatt az egész központi igazgatás adminisztrációját el kellett látnia. A Német Birodalom bírósági irodája Zsigmond korára önállósult, mint bírósági kancellária (Hofgerichtskanzlei). Vezetője a protonotarius curie imperialis volt A központi intézmények differenciálódásának hiánya miatt a kancellária működése szorosan összekapcsolódott a királyi tanács

tevékenységével. Általában a főkancellár terjesztette az uralkodó elé a kancellárián benyújtott supplicatiokat, s rendelte el az uralkodó és a tanács határozata alapján az oklevél kiállítását. Az ügykörök fokozatos kialakulása teremtette meg a referensek rendszerét. A referens egy adott ügycsoportban kérelmet terjeszthetett a királyi tanács elé és annak tárgyában hozott döntésről oklevélkiadási parancsot adhatott a kancelláriának. Az 1497-es német kancelláriai szabályzat szerint referens (Geschäftsherr) csak tanácsos vagy kamarás (Camerer oder Rate) lehetett. A 15 századra az ügyintézés munkáját a kancelláriai titkárok, a secretariusok vették át. A secretariusok – szemben az oklevélkiadás technikai munkáját végző notariusokkal – érdemi ügyintézést folytattak. Ők végezték a királyi oklevelek átírását, megerősítését, másolatok kiadását a registrumkönyvekből, a nem királyi (fassionalis) oklevelek

királyi jóváhagyását. Az angol és francia kormányzatban az állampénzügyek intézését végző kincstár külön hivatalként önállósult. A német kormányzatban ez az elkülönülés nem történt meg. a központi igazgatás pénzügyi feladatait az eredetileg uralkodói udvartartást vezető kamarás (Kammerer, cubicularius) látta el, mint birodalmi kincstárnok (Schatzmeister). I Miksa ugyan 1498-ban megszervezte az Udvari Kamarát (Hofkammer), ez az intézmény azonban nem maradt fenn hosszú ideig. I Ferinánd 1527-es reformjáig az örökös tartományokban nem volt önálló pénzügyi hivatal központi szinten. Ezért itt sajátos megoldásként a kancellária élére a főkincstárnok (Schatzmeistergeneral) került, így annak irodai apparátusát is ő vehette igénybe. 2. A kancellária szerepe a bürokratikus államkormányzatokban a) A pápai kancellária Az önálló pápai adminisztráció története akkor kezdődött, amikor I. Gergely (594-604) a római

egyház írnokait (notarii sanctae ecclesiae Romanae) külön testületbe tömörítette a császári udvaron belül. Összesen heten voltak, új elnevezésük notarii regionarii. A korai időkben a pápai notariusok élén álló primiceriust tekinthetjük a kancellária elöljárójának. A pápai adminisztrációban nagy jelentőségre tett Koloh 20 szert a könyvtár. A II Gergely idején még a secundicerius vezetése alatt álló bibliotheca élén 829-ben már egy püspök állt, aki a primicerius után a legfontosabb méltóság lett. Az európai államkormányzatokban egyedülálló módon az oklevélszerkesztés minden fázisát külön hivatal végezte. Ezek a feladatok a következők voltak: szerkesztés és megírás, letisztázás vagy ellenőrzés, megpecsételés, regisztrálás. Az ügyeket külön tisztviselő, egy distributor (distributor notarum grassandarum generalis) osztotta be az egyes hivatalokba. Legnagyobb létszámmal az oklevelek elkészítését

végző notariusi hivatal működött, amely az említett tisztviselők felemelkedése miatt tovább differenciálódott. Az oklevelek szerkesztését és megírását (in constructu et scriptura) végző írnokok (scriptores) kollégiuma (scriptores litterarum apostolicarum) I. Kelemen (1305-1314) idején 70, a 14. századra már 100 főből állt Másik nagyszámú testület az abbreviatorok kollégiuma Az egyes tisztviselők rangja szerint három csoportba tömörültek. A három csoport (abbreviatores de parco maiori, a. de minori, a primae visionis) közötti különbségtétel pontos okát nem tudjuk A 13 században a notariusi hivatal fölé két új irodát szerveztek: a correctorokét és az audientiaét. A correctorok hivatala (officium correctore) III. Ince (1198-1216) óta létezik Az ide beosztott tisztviselők (correctores litterarum apostolicarum) feladata a notariusok és beosztottainak ellenőrzése, az innen kikerülő oklevelek kijavítása, letisztázása. A

testület élén a corrector maior állt Az audientia (audinetia litterarum contradictarum) hivatala végezte az oklevelek megpecsételését, regisztrálását és kiadását. A pecsétőrök (bullatores litterarum apostolicarum) mindössze kétfős csoportja alkotta a pecséthivatalt (bullaria, plumbaria). Az oklevelek készítésének technikai jellegű munkafázisait végző hivatalok mellett az avignoni időkben szerveződött még egy, kifejezetten szakmai feladatokat végző testület, a secretariusok (sercetarii domini papae, sedis apostolicae) csoportja. Ők is önálló hivatalba szerveződtek (secretaria apostolica). A kancellária hivatalai mellett kiemelkedő jelentősége volt az iratok, levelek tárolására szolgáló registereknek. A kormányzat legfőbb szervének számító Kamara (camera apostolica) mellett a kancelláriának, majd a 15. századtól már a secretariusok hivatalának is külön registere volt. A kancelláriai és a kamarai register

szétválasztására 1266-ban került sor. A kancelláriai register hét főosztályból állt Az első az iratok válogatását, csoportosítását látta el, a többi különböző ügyekben az iratok kiadását, másolását végezte. Ezen hat hivatal közül kettő igazgatási és politikai ügyekkel foglalkozott. Az egyik a belpolitikai (extravagantes intra regnum), a másik a diplomáciai ügyeket (extravagantes extra regnum) ügyeket intézte. Külön hivatal foglalkozott a secretariusok és a jogászok által kért iratok kiadásával. A három többi iroda egyike végezte az igazgatási ügyekben való levelezést bárókkal, prelátusokkal, a másik a tisztviselők részére küldte ki a központi szervek parancsait. Végül a hetedik osztály foglalkozott a kegyelmi és egyéb privát ügyekkel. IV. Koloh Befejezés Az államszervezet magasabb szintjét jelentő bürokratikus igazgatás megteremtése elsősorban az adott állam anyagi teljesítőképességétől függött.

A nagyobb pénzügyi lehetőségekkel és kiérleltebb hagyományokkal rendelkező Bizánc és a Pápai Állam meg tudta valósítani az államszervezet teljes bürokratizálását. Csupán a 10 századtól sikerült a központi kormányzat legfontosabb testületeit bürokratizálni, vagyis intézményi szinten megvalósítani a szélesebb körben még nem kivitelezhető officionalitást. Az első ilyen testület feladatköréből fakadóan a kancellária volt a megfelelő bürokráciával nem rendelkező központi bíróságok, és tanácsok a kancellárián keresztül végezték hivatali tevékenységüket. Az érett középkor századaira már kialakult az igazgatás más területein is a hivatalszerűen szervezett intézmények (Párizsi Parlament, common law bíróságok). A kancellária és a királyi tanácsból kialakított szűkebb körű központi tanácsok azonban továbbra is az államszervezet legfontosabb irányítói, az intézményrendszer meghatározó testületei

maradtak. 21 Fogalmak Seigneur: hűbérúr Comitatus: királyi kíséret Tertia hospitalitas: „vendégharmad” Rat und Tat, consilium et auxilium: tanácsadási és fegyveres szolgálat Hoffahrt: udvari szolgálat Heerfahrt: katonai kötelezettségek teljesítése Erzamt: örökletes méltóság Erbamt: tényleges hivatalok Domus, aula, curia regis, palatium: királyi udvar Maior domus, Hausmeier: udvarnagy Senechal: korábbi étekfogó, majd a legfőbb udvari méltóság Mar: kanca Salk: szolga Comes stabuli, connetable: istállómester Comes palatinus: magyar nádor Truchseβ: asztalnok a német területeken Comes scanciarium: főpohárnok a nyugati gótoknál Buticularius: főpohárnak a Capeting kormányzatban Schenk, princeps pincernarum: főpohárnok a német királyi udvarban Sacri imperii archipincerna: főpohárnok, 1356-tól a cseh király örökös hűbérévé vált Viceschenk: a főpohárnok tényleges szolgálatot elvégző helyettese Cubicularius: kamarás (korai

latin megnevezés) Cubiculum: szoba Rate: udvari tanács tagjai Kammerer: az udvari szolgálat funkcionáriusai Thesaurarius: kamarás a meroving udvarban Camerarius: kamarás a karoling kormányzatban Schatzmeister: német birodalmi főkincstárnok Ministerialis, puer regis: alsóbb rendű kincstárnok Archicamerarius: a kamarás tiszteletbeli méltósága Camerarius curiae: a kamarás udvari hivatala Reichsmarsall, mariscalsus imperii: birodalmi marsall Vicemareschallus: a tényleges hivatalnok (német aranybulla megnevezése) Sacri imperii archimarescallus: a szász választófejedelem megnevezése Comes palatii regis: palotagróf, speciális frank tisztség Scriba: külön iroda az udvarba érkező érvényeknek Comes palatinus caesariensis: itáliai palotagróf Pfalzgraf: rajnai választófejedelem Spatharius, Schwerttragers: palloshordozó Ostiarius, magister ostiariorum: ajtónálló Quartiermeister, mansionarius: szállásmester Reichsjagermeister: fővadász Coquus,

Reichsküchenmesiter: főszakács Hofrat: udvari tanács Reichshofmesiter: udvarmester Witenagemot: vének tanácsa Thegn: király hűbérese Shire: területi egység Curia ducis: szűkebb testület Curia regis: király tanácsa Justiciarius: főbíró Cancellarius: kancellár Treasurer: kincstárnok Steward: tiszttartó Chamberlain: kamarás Constable: istállómester Koloh 22 Sheriffek: a shirek élén álltak Quattuor discretos homines: négy megbízható ember Saccarium, exchequer: sakktábla hivatal Rotulus de saccario, roll of the pipe rolls: pipa alakú tekercsek (ügyviteli jegyzék) Ex praecepto regis: a király megbízásából In meo loco, vice sua: a király helyetteseként való eljárás Placita coronae: király személyét érintő ügyek Justitiarii itinerantes: a justitiariusok megnevezése Common bench: a westminsteri bíróság Justitiarii de banco: a bench bírái Pleas roll: adminisztrálja a bírósági tevékenységet Coram rege roll: királyi bíráskodás

Court of chancery: a kancellár saját bírósága Magnum concilium: a koronahűbéresekből álló concilium Ordinary council: tanácsadó testület Concilium regis: királyi tanács Commune concilium regni: az ország általános tanácsa Magnates de concilio, conciliatores: a concilium regis tagjai King in counsil: az uralkodó a tanácsban King in parliament: uralkodó a parlamentben Record Commissionerek: ők nyomtatták ki a tanács írásbeli feljegyzéseit Chief justiciar: főbíró King’s bench, common pleas, exchequer: a három common law főbíróság Saccarium, exchequer: kincstár King’s bench, bancum regis: királyi tábla Court of common pleas, clamores regni: polgári peres bíróság Chamber: kamara Warderobe: ruhatár Justitiarii: képzett bírák Conseil: tanács Cour de Parlament: Parlamenti Bíróság Chambre des plaids: Tárgyalások kamarája Grand Chambre: Nagykamara Chambre de requetes: Kérvények Kamarája Auxiliaires: kisegítő személyek Enqueter:

vizsgálóbíró Rapporteur: előadó bíró Chambre des enquetes: Vizsgálati Kamara Tournelle Criminelle: Büntetőügyi Kamara Königsgericht: királyi bíróság Reichshofrat: birodalmi udvari tanács Hofkammer: Udvari Kamara Schatzmeister: tiroli kincstárnok Reichskammergericht: Birodalmi Kamarai Bíróság Geheimer Rat: Titkos Tanács Hofrat: Udvari Tanács Capella regia: királyi kápolna Capa: Szent Márton köpenye Archipresbiter, custos capellae, primicerius, capellae: ereklyét őrző templom tisztviselője Abbreviatores, scriptores: az írásbeli ügyintézés vezetőjének alárendeltjei Archicapellanus: az írásbeli ügyintézés vezetője Cancelli: a bírót a hallgatóságtól elválasztó korlát Archicancellarius sacri imperii per Germaniam: a német főkancellár Officium cancellarii: a kancellár hivatala Senechal: a kamarás után álló méltóság Protonotarius: a kancellária jegyzőinek vezetője Hofgerichtskanzlei: bírósági kancellária Reichhofkanzlei:

Udvari Kancellária Privy v. signet seal: kis- v titkos pecsét Koloh 23 Garde des sceaux, controller: titkos kancellár vagy pecsétőr Reichshofrichter, justiciarius curiae: főbíró Notarius curiae: a főbíró melletti jegyző Archivum, armarium sacri palatii: levéltár Pfalzarchiv: archivum a karoling korban Archivum imperii nostri: az archivum német megnevezése Conservator: iratok megőrzői ott, ahol nincs archivum Archivum curiae nostrae: levéltár az adólisták tárolására Chartulariun Neapolitanum: adólajstromokat őrző nápolyi hivatal Maitres des requetes: kérvények mesterei Abbreviatores és scriptores: notariusok Nagy Károly udvarában Protonotarius, magister notarius: kiemelkedő jegyző, az udvar második embere Scriptores: oklevélíró Requetes de l’hotel: Kérvények Hivatala Requetes du Palais: Kérvényügyi Kamra Reichshofgericht: Udvari Bíróság Hofgerichtskanzlei: bírósági kancellária Protonotarius curie imperlais: a bírósági

kancellária vezetője Reichskanzlei: birodalmi kancellária Comissio: oklevél-kibocsátási parancs Gaschäftsherr: az 1497-es német kancelláriai szabályzat szerinti referens Camerer: kamarás Rate: tanácsos Fassionalis: nem királyi oklevelek Kammerer, cubicularius: uralkodói udvartartást vezető kamarás Schatzmeister: birodalmi kincstárnok Schatzmesitergeneral: főkincstárnok Notarii sanctae ecclesiae Romanae: római egyházi írnok Tribuni et notarii: az írnokok testülete Scriniarius: írnok Primicerius: ő állt a pápai notariusok élén Secundireus: ő vezette a bibliotheca-t Bibliothecarius et cancellarius sedis apostolicae: a pápai kancellária irányítója Scriniarii et notarii sacri Lateranensis palatii: a notariusok megnevezése IX. Benedek idején Scriptor sacri palatii: az oklevélszerkesztés munkáját végző scriptor Notarius regionarius: magasabb szintű munkát végző scriptor Distributor notarum grassandarum generalis: az oklevélszerkesztés

fázisait felosztó distributor Scriptores in constractu et scriptura: oklevelek szerkesztését és megírását végző írnok Scriptores litterarum apostolicarum: oklevelek szerkesztését és megírását végző írnokok kollégiuma Abbrevatores de parco maiori, a. de parco minori, a primae visionis: a tisztviselők három csoportja Officium correctore: a correctorok hivatala Correctores litterarum apostolicarum: az officium correctore-ba beosztott tisztviselők Corrector maior: a correctorok vezetője Audentia litterarum contradictarum: ők végezték az oklevelek megpecsételését, regisztrálását és kiadását Taxator, taxatores litterarum apostolicarum in bullaria, magistri plumbi: díjak beszedésével foglalkozók-3 Registratores litterarum apostolicarum: okleveleket kivonatolók Secretarii domini papae, sedis apostolicae: oklevélkészítéshez kötődő szakmai feladatokat végző testület Secretaria apostolica: pápai udvarban működő secretariusok Quinta taxa: öt

különböző hivatali cselekményért fizetett öt taksa a pápai udvarban Conservator, primus notarius: a távollévő protonotarius helyettese Bibalia: díj Camera apostolica: Apostoli Kamara Extravagantes intra regnum: belpolitikai ügyeket végző register Extravagantes extra regnum: diplomáciai ügyeket végző register Koloh 24 AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG JOGINTÉZMÉNYÉNEK KÉT EURÓPAI ALAPFORMÁJA: A NÉMET ÉS A FRANCIA MODELL (Kisteleki Károly) A nemzetfogalom aspektusai A „nemzet” modern értelmezése a 18-19. század fordulóján alakult ki Európában, amely terminológia tartalmi jegyei és képzetei nincsenek ugyanúgy jelen a megelőző évszázadokban, ezért félrevezető lehet a kifejezés alkalmazása a középkori viszonyok közt. A modern nemzetek ugyanis nemcsak a sok évszázados előzmények folytatásaként jöttek létre, hanem egyúttal azok meghaladása révén is. Ennek eredményeképpen vált a „nemzet” a társadalmi, politikai és kulturális

szféra alapvető elrendezési keretévé, a csoportlojalitás legfőbb tárgyává. A történeti fejlődést alapul véve azt láthatjuk, hogy Nyugat-Európa nemzetiségi szerkezete akként kezdett kialakulni, hogy a kora középkori (6-9. század) barbár etnikai népcsoportok (pl frankok, gótok, longobárdok stb.) – amelyeket a korban „gentes”-nek vagy „nationes”-nek neveztek – fokozatosan felbomlottak, és a romanizált őslakossággal összeolvadva immáron territoriális alapon szerveződtek újjá („nationalités provinciales” – pl. bajorok, flandriaiak, aquitánok stb) A középkori „tartományi nemzetiségeket” a századok során az államhatalom alakítja át „államnemzetiséggé” s e folyamat végpontján, a 18. század végi francia forradalommal megszületik a polgári politikai nemzet. A „nemzet” modern fogalmát alkotó ismérvek közül három tűnik kiemelkedőnek. Elsőként az a követelmény, hogy minden egyes ember egy bizonyos

nemzethez tartozzék és a nemzetnek az azt alkotó egyének elvileg egyenlő tagjai. A második ismérv a modern nemzeti szuverenitás koncepciójának megszületése, mely szerint kizárólag a nemzeti legitimitást megtestesítő állam lehet legitim, s ha nem ilyen az állam, akkor át kell ilyenné alakítani. A harmadik „terminus technicus” talán a leglényegesebb, amely szerint a nemzet par excellence politikai lojalitás tárgya. A nemzet a modern nacionalizmus gondolatrendszerében válik kollektív személyiséggé, önmagában megálló politikai kategóriává, s ezáltal lesz a csoportlojalitás legfőbb kategóriája. A 18. század előtt valamely nemzetiséghez tartozás önmagában csupán a csoportlojalitások egyik fajtája volt, amely alárendelődött az egyént kötő sokféle minőségű „hűség” (fidelitas) formáinak. Ennek megnyilvánuló „terepei”: hűség a király személyéhez, elvontabb formájában a koronához, aztán hűség a

hűbérúrhoz, a földesúrhoz és – természetesen mindezek mellett és túl – a keresztény egyházhoz. A 19 századi csoportlojalitásoknál a sor elején a nemzeti hovatartozás áll (francia, német stb.), azt követi a vallás (katolikus, protestáns stb.), majd a lakóhely (bretagne-i, magdeburgi stb), végül a különféle kisebb társadalmi egyesülésekhez tartozás formái (pl. párttagság, szakszervezeti tagság, egyesületi tagság, klubtagság stb) következnek. 1300 táján a jogállás lesz a központi rendező elv, ami a rendiség viszonyainak egy ország keretén belüli kifejlődésével alkotja a maga „nemzeti ideológiáját”, ahol a nemzetbe csak azok a személyek tartoznak bele, akik tagjai a rendi communitasnak – vagyis az egyháziak, a nemesek és a polgárok. A „nemzetiség” tehát egy mesterséges történeti képződmény, amelynek létrejöttében a politikum szférája meghatározó. Nem lehet összemosni az „etnikummal”, a nemzetiség

nem egyszerűen etnikai csoport. Anthony Smith meghatározza az etnikai közösségek hat fő sajátosságát: a) közös név, b) közös eredetmítosz, c) közös történelmi emlékezet, d) közös kultúra, e) egy meghatározott „hazával” való azonosulás, f) a lakosság nagy részével vállalt szolidaritás. Eltérő vélemények vannak az etnikai közösségek és a nemzetek egymáshoz való viszonya kapcsán is. Egyesek az etnikai közösségeket a nemzetté válási folyamat egyik kiemelkedő lépcsőfokának tartják, míg mások szerint a nemzetté válás során nem feltétlenül szükséges az etnikai közösség léte. A német modell A német állampolgárság koncepciójának „szíve” a német etnikum, amelynek meglétéhez köti a törvényalkotó az állampolgárság megadását. A Német-Római Birodalom (Das Heilige Römische Reich) születése időpontjától fogva magában hordozta a központi hatalom elenyészését. I Ottót a pápa 962-ben Rómában

császárrá koronázta, s e két szuverén kibontakozó párharca az elsőbbségért egyre inkább elvonta a császár figyelmét a német belpolitikai feladatokról, aminek következtében lehetővé vált a partikuláris fejedelmi hatalom fokozatos megerősödése. II Frigyes, hogy itáliai politikájához szabad kezet kapjon, 1220-ban az egyházi fejedelmeket jogilag is önálló fejedelmeknek ismerte el (Confoederatio com principibus ecclesiasticis), míg 1231-ben (Statutum in favorem principium) lemondott a királyi felségjogok gyakorlásáról a világi és egyházi tartományurak (domini terrae) birtokain. Ugyanez a statútum még azt is elrendelte, hogy törvényeket vagy új jogokat a fejedelmek csak a tartomány előkelőinek egyetértésével vezethetnek be. Ennek következtében a rendi egyezkedés a birodalom és a császár szintjéről a tartományok és a fejedelmek szintjére szállt le. Koloh 25 Az interregnum (1257-1273) idején a fejedelmek magukhoz ragadták

a királyi birtokok zömét és sikerült az örökletes monarchia helyett a királyválasztás jogát érvényesíteniük, majd az 1356-os Német Aranybullával jogilag megerősítve is sikerült az uralkodó fölé kerekedniük. Az Aranybulla állandósította az egyes tartományok közjogi különállását. A kiváltságaik folyamatos bővülése oda vezetett, hogy a Német-Római Birodalom nem rendelkezett egységes központi hatalommal és igazgatási rendszerrel, leszámítva az 1495-től működő Birodalmi Kamarai Bíróság (Reichskammergericht) jogegységét megteremteni igyekvő fórumát. Az egységes államiságot kifejezni hivatott intézmények formálissá jelentéktelenedtek, a tartalom a tartományi szintre került. A német széttagoltságot az 1648-as vesztfáliai béke törvényesítette s tette végképp szimbolikussá a birodalom létezését. A rengeteg fejedelemség mellett a birodalmi városok, egyes egyházi uradalmak, kisbirtokosok és lovagok tudták

megőrizni közvetlen kapcsolatukat a császárral és a birodalommal. Ún „immediat” státusúnak számítottak, azaz közvetlenül birodalmi státuszban voltak, s a régi német jog szerint Reichstand állással, azaz birodalmi képviseleti joggal bírtak. Az ország közösségét (communitas regni) a kiváltságos rendek alkották, s csak őket tartották a korszakban nyilvántartható országlakosnak. A helyzetet alapvetően a francia forradalom változtatta meg. Egyrészt megteremtette az állampolgárság modern felfogásának és szabályozásának alapjait, másrészt a német területek országhatáraiban és államformációiban indított el maradandó változásokat. A forradalmi Franciaországból születő napóleoni császárság erőteljes nyomására 1806-ban formálisan is megszűnt a Német-Római Birodalom. A Rajna jobb partján fekvő államokat Napóleon belekényszerítette egy francia védnökség alatt álló nemzetközi jogi államközösség

megalapításába, amely a Rajnai Szövetség (Rheinbund) elnevezést kapta. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus 1815-ben szentesítette a Birodalom megszűnését, elismerte a mediatizációk nagy részének jogérvényét, valamint az 1804-ben alapított osztrák császári címet is. Emellett megszüntette a Rajnai Szövetséget és létrehozta 39 német állam – köztük Ausztria és Poroszország részvételével – a Német Szövetséget (Deutscher Bund). A „német közösség” a Deutscher Bund időszakában A Német Szövetség közjogi alapjait az 1815-ös bécsi kongresszuson elfogadott Szövetségi Szerződés (Bundesakte) és a bécsi kongresszus 1820-ban elfogadott záróaktusa adták. Utóbbi dokumentumot aztán külön határozattal a Deutscher Bund alaptörvényévé nyilvánították, de ennek ellenére nem alkotmánylevélnek, csak nemzetközi szerződésnek minősíthető mindkét jogi aktus. Mindezek alapján a Deutscher Bund

államszövetségként, s nem szövetségi államként határozható meg. A Szövetség alapító okmánya, a Bundesakte az államközösség szintjénél szorosabb köteléket hozott létre a tagállamok között. A szabályozás alapján az egyes tagállamokban polgárjoggal rendelkező személyek egy másik tagállamba átkerülvén ugyanazon jogállást kapják meg, mint az adott tagállam polgárai. Egyfajta „quasi közös német állampolgárságról” beszélhetünk, amely fontos lépcsőfok volt a később megvalósuló német egység útján. A következő állomás a romantikus mozgalom és a porosz reformmozgalom. A polgári és a haladó nemesi értelmiség a nemzet fogalmát kiterjesztette a közrendűekre is és az együvé tartozás ismérvét a közös nyelvben, kultúrában, szokásokban, egy – ahogy Herder írta – sajátos népszellemben vagy néplélekben (Volksgeist), illetve a közös történelmi múltban határozta meg. A nyelvi és kulturális

különállás „felfedezését” és hangsúlyozását nemsokára a területi különállás követelése váltotta fel. Az alapjában véve defenzív és kulturális tartalmú nemzeti romantika helyét a század ’40-es éveire felváltotta az offenzív, területi követelésekkel fellépő nacionalizmus. A nemzeti mozgalom kulturális síkról politikai síkra helyeződött: a törekvések központjába immáron az önálló nemzetállam létrehozása került. A 19 század elején induló német függetlenségi mozgalom két célt tűzött ki: meggyőződésük szerint a németek a politikai szabadságot egy alkotmányos német államban csak úgy érhetik el, ha egyesítik a németeket egyetlen nemzetállamban. A másik feltevés, ami szerint a németek elérhetik a politikai szabadságot nemzeti egyesítés nélkül, illetve a nemzeti egységet politikai egység nélkül még inkább megalapozatlanabbnak bizonyult. Ilyen körülmények között kezdett a középosztálybeli

értelmiségiek identitása, német tudata kialakulni. Német tudatuk révén egy kulturális közösséget alkottak, így a német nemzetfejlődés útja nem az „államnemzeti” irányba fejlődött, hanem a „kultúrnemzet” koncepciója alakult ki, melynek első neves teoretikusa Herder volt. azonban a „kultúrnemzet” nem volt több mint egy „képzelt közösség”. Poroszország és Ausztria partikularizmusa megóvta a német konföderációt a konföderális nemzet (Bundesangehörigkeit) státusz, más szóval a konföderáció államai között az azonnali alkotmányos státusz kialakításától. Ausztria és néhány délnémet tagállam ellenezték az általános német nemzetiségi státusz (allgemeines deutsches Bürgerrecht) ötletét. Poroszország kiemelt helye a Szövetség állami közt a 19. század első felében lezajlott társadalmi, politikai és alkotmányos reformok gyümölcse, melyek aztán gyorsan tovaterjedtek a német államokban. A porosz állam

nagyjelentőségű reformot léptetett életbe a korporációk autonómiájának (Stande) eltörlésével, amelyek fő akadályát képezték egy egységes, homogén és központilag irányított uralom létrejöttének. Megszüntetésükkel egyidőben megalkották a Bürgerstand kategóriát, mely fogalomba tartozott mindenki, aki nem volt nemes vagy Koloh 26 paraszt. Ugyancsak nagy lépést jelentett ebbe az irányba a jobbágyfelszabadítás A földesúri joghatóság alól kikerült paraszt immár szabadon kerülhetett kapcsolatba az állammal és válhatott polgárává. A 18. század végén és a 19 század folyamán, a német területeken soha nem látott mértékben nőtt az elszegényedés és nagy tömegek vándorlása indult meg, amely a határok közötti mozgást kiterjesztette. A 19 század első felében a túlnépesedett német területek szegényei így indultak Poroszország felé. Hogy megfékezzék ezt a váratlan népességbeáramlást, Poroszország

szigorításokat hozott a költözködés- és a foglakozás szabadságával kapcsolatban és a porosz állam meghatározta, hogy ki volt az állampolgára (pontosabban ki tartozott az államhoz) és ki volt az idegen státuszú. Az 1842-es porosz törvény, a „a porosz alanyiság megszerzése és elvesztése” szerint az állampolgári státusz porosz szülők gyermekeinek járt és megszerezhető még törvényesítés, házasság vagy honosítás által. Ezen felül kategorikusan kizárta a „domicilium facit subditum” (azaz az állandó lakhely alapítja az alattvalói minőséget) ősi elvét azzal a szabállyal hogy az állandó lakóhely tekintetében a „jövőben sem fog erre alapozódni a porosz állampolgári illetőség”. Kinyilvánította, hogy a külföldieket ellenőrzés alatt tartja államában. A porosz állampolgársági törvény a státuszszerzés főszabályává a leszármazási vagy „vérségi” elvet, a ius sanguinist tette és egyúttal

egyértelműen elutasította – a jövőre vonatkozóan is! – a ius soli, azaz az államterületen való születéssel történő állampolgárság-szerzés elvét, amely az állandó lakhely meglétéhez kapcsolódik. A német állampolgársági koncepció kiteljesedésének folyamatában a következő lépcsőfok az 1848as Frankfurti vagy Paulskircheni alkotmányozás, amelyben kísérletet tesznek egy egységes német nemzetállam megalkotására. A Frankfurti alkotmány meghatározza a német nép fogalmát: a „német nép azoknak az államoknak a polgáraiból áll, akik a Német Birodalmat alkotják”. Ezen felül, minden németnek engedélyezi a Birodalom bármely területén a lakhatást, az ingatlanszerzést és az iparűzés jogát, valamint szabaddá teszi a kivándorlást, emellett megtiltja a tagállamok polgárai közti megkülönböztetést. A Frankfurti alkotmányozás csak írott papír maradt. Az alkotmány hajóját főként a Porosz Királyság „lékelte

meg” s így megteremtette a maga számára a lehetőséget a saját vezetése alatti, dinasztikus legitimitáson nyugvó német egység véghezvitelére. A német egység létrejötte és az állampolgárság Az egységes (kis)német állam 1871. április 16-án léptette életbe az alkotmányát, mely egy föderális állam alkotmánya. Az új állam a Német Birodalom (Deutsches Reich) elnevezést kapta Az állam élére az egykori porosz király, I. Vilmos került császári minőségben, de nem mint „Németország Császára”, hanem a „németek császára”. A Német Császárság sem etnikailag, sem kulturálisan nem alkotott homogén nemzetet. Ennek alátámasztásául elég csak a Birodalmon belüli nem német etnikumú népesség változatosságára és jelentékeny számára utalnunk (pl. franciák Elzász-Lotharingiában, dánok Schleswigben és lengyelek Poroszországban), valamint a határokon kívül lévő németek nagy számát említenünk (pl. az

Osztrák-Magyar Monarchia kb 10 millió német lakosa, akikkel együtt a „nagynémet-egység” politikai koncepciója beteljesedhetett volna). Az alkotmány rendelkezik állampolgársági kérdésekről is. Egész Németország területén közös állampolgárságot (birodalmi állampolgárság) állapít meg oly módon, hogy minden szövetségi állam polgára minden más szövetségi államban belföldi lakosként kezelendő. Ennek alapján megilleti a birodalmi polgárt (Reichsangehörigkeit) az állandó lakhelyhez, iparűzéshez, közhivatalokhoz, földbirtokszerzéshez, a tagállami állampolgárság elnyeréséhez való jog az ottani lakosokkal megegyező feltételek mellett. Az alkotmány szerint tehát kétféle állampolgári minőség létezik: birodalmi és tagállami polgári státusz. Birodalmi polgár csak az lehet, aki rendelkezik tagállami állampolgársággal is, anélkül a birodalmi polgárság nem áll meg. A tagállami polgárság megszerzését és

elvesztését az 1870-es Nemzetiségi Törvény (Staatsangehrigkeitsgesetz) szabályozza. Eszerint az állampolgárság megszerezhető leszármazás, törvényesítés, házasság, honosítás útján, és elveszíthető törvényesítés, házasság, elbocsátás, hatósági határozat, valamint 10 évi megszakítatlan távollét alapján. Az alkotmány szabályozása új szintet vezetett be a német állampolgársági jogba: a birodalmi polgár kategóriáját. A jogintézmény újabb átfogó szabályozására az 1913-as állampolgársági törvény két elv alapján született: tisztán ius sanguinis és a „Deutschtum” (etnokulturális kategória, ami magában foglalja a német etnikumot és kirekeszti a többi etnikumot). Egy etnokulturálisan homogén német nemzetállam megteremtése érdekében a német etnikumúak bevándorlását szorgalmazták, míg más etnikumét szigorították. A szakirodalom egyes képviselői két megközelítést különböztetnek meg, amely

véleményünk szerint mintegy megpecsételte a német sorsot: az első az univerzalista nézet, amelyet a francia forradalom elvei megvalósításának tartanak, a másik a partikuláris, amely előre jelezte a 20. századi totalitárius mozgalmak fő elemeit Az első nézet magában foglalja a szociáldemokrata és bal-liberális politikai erők álláspontját, akik a demokratikus köztársaság hívei. Számukra a német nemzetállam létrejötte egyenlő volt a lokálpatriotizmus túlszárnyalásával – amely a német fejedelemségekre volt a jellemző – és a politikai szabadság és polgárok közötti egyenlőség elérésével. Az utóbbi felfogás képviselőz, a konzervatív nemzeti erők, egy etnikailag Koloh 27 homogén német állam létrejöttét célozták. Számukra a német nemzetállamnak a „Deuschtum” politikai szervezetének kellett lennie. Az állampolgárság Weimar után Az első koncepció 1919-re elérte célját egy elvesztett háború és

forradalom után a Weimari köztársaság megszületésével. Ez a német nemzetállam azonban csak 1933-ig állt fenn, amikor is a nácik létrehozták a „nagynémet birodalmat” (Grosdeutsches Reich) és megismertették a világgal a szélsőséges nacionalista mozgalom, a rasszista német eszem meghatározását. A nemzet koncepció partikuláris felfogása szerint a német nemzet egy olyan közösség, amelyet a német etnikum testesít meg. Abban az esetben tehát, ha a németség a német nemzetállam alapvető jellemzője, a nem-németek kizárása a tagságból/nemzetből vagy a teljes állampolgárságból nem tekinthető a német nemzetállam erkölcsi és jogi követelményei megsértésének. A versailles-i „megrázkódtatások” következtében jelentős válságba került a németek kollektív identitása, ami többek között azzal járt, hogy az addigi államkultusz helyébe a nép újrafelfedezése és fokozódó dicsőítése lépett. A német nép tudati

„beazonosítása” fokozatosan megváltozott és immáron nemcsak a birodalom megmaradt és elcsatolt területei, valamint Ausztria németjeit számították a német nép tagjai közé, hanem azokat a „szórványnémeteket” is egyre inkább idesorolták, akik történetileg nem német államokban éltek. Ezek a német népcsoportok a középkori telepesmozgalom, az ún. kolonizáció következtében népesítették be a célterületek lakatlan, műveletlen vidékeit. A Német-Római Birodalom határain túlra, főként Kelet- és KözépEurópába irányuló külső kolonizációnak három fő típusa volt: az első típusba tartoznak azok a telepesek, aki egy meglévő állam keretei között telepedtek le nagyobb tömbben, s így évszázadokon át megőrizték etnikai különállásukat. A második típusba azok a térségek tartoznak, ahol a kolonizációt katonai hódítás előzte meg, amely a keresztény térítés jelszavát tűzte zászlajára. A meghódoltatott

lakosság a középkor folyamán fokozatosan elveszítette nyelvét s elgermánosodott. A harmadik típusba azok a betelepülők tartoztak, akik a katonai hódítást követően városokba költöztek, hogy ott iparos- és kereskedő-tevékenységet folytassanak. A legtávolabbi lett és észt térségekben a paraszti népességet a helyi lakosság alkotta, így etnikailag duális társadalom jött létre: a földbirtokos és városi népességet a németek, a parasztságot a lettek és az észtek alkották, akik nem asszimilálódtak. A Németország történelmi hatásain kívül így letelepedett és évszázadok óta ott élő németeket a Weimari köztársaság idején együttesen egy újonnan létrehozott elméleti kategóriába, az ún. „népközösségbe” (Volksgemeinschaft) sorolták, akiket „lelki kötelékek fűznek össze, azaz a közös sors és a közös politikai hitvallás”. A német kisebbségek egyre inkább a német államtól várták helyzetük

javítását, így fokozatosan felértékelődött a nemzeti és népi szolidaritás pótolhatatlanságába vetett hit. Az 1933-ban létrejövő nemzetiszocialista állam első éveiben hivatalosan csak az elcsatolt német lakosságú területek visszaszerzését hangoztatta, mint elérendő célt. A beteljesülés stádiumába először 1935-ben a Saarvidék, majd 1936-ban a Rajna-vidék visszacsatolásával léptek, s a folyamatra a „koronát” 1938-ban a régi álom, az „Anschluss” megvalósításával tették fel. Emellett autonómiajogokkal ellátott „népcsoportokként” ismertették el a német kisebbségeket. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a hitleri népiség-politika arra törekedett, hogy a népi németeket nemzetiszocialista szervezetekbe szervezve a Birodalom külpolitikai céljainak, a keleti élettér meghódításának szolgálatába állítsa. A II. világháború kezdetén bontakozott ki a népi németek Birodalomba való visszatelepítésének ideája

Felállítottak egy nemzeti katasztert, ami a külhoni németeket volt hivatott számba venni, így előkészítvén a „nem tartható szilánkterületeken” lévő németség hazatelepítését. Ezt a célt propagálta a „Haza a birodalomba!” (Heim ins Reich!) jelszó. Ezzel egyidőben, Himmler irányításával megkezdték a germanizációs politikát megteremtő ún. Generalplan Ost megvalósítását, amelynek alapján a megszállt Lengyelország területéről tervszerűen kiűzték és elpusztították a helyi lakosságot, s helyükre népi németeket telepítettek. A náci állam gondot fordított az állampolgárság jogintézményének nemzetiszocialista alapú megváltoztatására is, mely rendező elvének a leszármazás mellett a fajelméleti alapú megkülönböztetést tette meg. Az ún nürnbergi faji törvények esetében az addigi szabályozással szemben nem egy, hanem kétfajta állampolgársági minőséggel operál a náci törvényalkotó. A törvény

különbséget tett állampolgár és birodalmi polgár (Reichsbürger) között. Állampolgárnak azt tekinti, aki „a német birodalom Védőszövetségéhez (Schutzverband) tartozik és ennek fejében a német birodalommal szemben különösen el van kötelezve.” A birodalmi polgár viszont „csakis az a német vagy fajrokonú állampolgár, aki magatartásával bebizonyítja, hogy hajlandó és alkalmas arra, hogy a német népet és a birodalmat hűen szolgálja”. Csak birodalmi polgár részesülhetett politikai jogok gyakorlásában Ezt a szabályozást két hónap múlva kiegészítették az ún. „kevert vérűekről” szóló törvénnyel, melyben egyrészt meghatározták a zsidó és a „kevert fajú” személyek fogalmát, másrészt kimondták, hogy zsidó nem lehet a birodalom polgára, őket a törvényalkotó kizárja a politikai jogok gyakorlásából, valamint megtiltja számukra a közhivatal-viselést. Koloh 28 A II. világháború utáni

szabályozás A II. világháborút követően egyrészt az országot katonailag megszállták, másrészt Németország újabb területi veszteségeket volt kénytelen elszenvedni, harmadrészt az egykori birodalom határain kívül élő németek kollektív bűnösnek kikiáltva exodusra kényszerültek. 1949-re két német állam jött létre a megszállási zónák területén: a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) a nyugati zónában, míg a Német Demokratikus Köztársaság (NDK) a keleti, szovjet zónában. A menekülés, az elüldözés és a postdami egyezményekben kimondott kényszer-áttelepítések következtében kb. 14-15 millió német kényszerült elhagyni – néha több évszázados! – lakóhelyét, akik közül mintegy 2 millió sohasem érte el a célállomást, mivel ők útközben elpusztultak. A nyugati megszállási övezetben hozzávetőlegesen 8 millióan, míg a szovjet zónában mintegy 4,5 millióan telepedtek le. A Német Szövetségi

Köztársaság (NSZK) 1949. május 23-án kihirdetett alaptörvénye preambulumában hangsúlyozta a német nép egységét és a német állam állandóságát. Az alaptörvény 116§-a kimondja, hogy „német az, aki német állampolgárságú, áttelepített, vagy mint menekült illetve kiutasított a német néphez tartozik, úgyszintén akinek házastársa vagy leszármazója az 1937. december 31-i állapotnak megfelelő német birodalmi területen ilyenként elismerést nyernek”. Ezen felül kérelmükre visszaállítja azon volt német állampolgárok és leszármazóik állampolgárságát, „akiknek állampolgárságát 1933. január 30-a és 1945 május 8-a között politikai, faji vagy vallási okokból megvonták.” A német egyesítésről az NSZK sohasem mondott le, az NDK területét belföldnek tekintette. Az NDK 1949es alaptörvénye is még egyetlen német állampolgárságról beszél, de az 1967-es állampolgársági törvény szerint már csak az volt jogosult

NDK állampolgárságra, aki az NDK létrehozásakor a német nemzethez tartozott vagy leszármazás útján, vagy az NDK határain belül született, vagy honosították. Az 1968-as NDK alkotmány nemzetfelfogásában az NDK „a német nemzet szocialista állama”. Az 1974-es új alkotmány már nem német népről, hanem az NDK népéről ír, a dokumentum definíciója szerint az NDK „a munkások és parasztok szocialista állama”, így innentől hivatalos különbség lett az NSZK etnikai elvű, határokon átívelő német nemzetfogalma és az NDK által újrafogalmazott politikai és osztályalapon meghatározott nemzetfogalom közt. Az NDK 1950-ben elismerte a lengyel-német államhatárt. Az NSZK 1970-ben kijelentette, hogy az OderaNeisse vonal a Lengyel Népköztársaság nyugati határa, s a felek megerősítették „fennálló határaik sérthetetlenségét most és a jövőben”. Kijelentették, hogy „egymással szemben nincs semmiféle területi követelésük

és a jövőben sem fognak semmilyen területi követelést támasztani”. A német egyesítés alkalmával a négy megszálló hatalom és a két német állam között kötött 1990-es ún. „négy plusz kettő” szerződésben, illetve az ugyanezen évi lengyel-(össz)német határszerződésben Németország végérvényesen lemondott a vitatott területekről. Az 1991-es lengyel-német jószomszédsági és barátsági szerződésben a felek megfogalmazták, hogy eltekintenek az állampolgársági kérdések rendezésétől. A német Alkotmánybíróság a jövőre nézve kijelentette, hogy a német alkotmány a 16.§ (1) bekezdésében egyértelműen fogalmaz: „A német állampolgárságot nem lehet elvonni.” Állampolgárság és az új – 1990-es – német egyesítés A német állampolgársági törvény (RuStAg) 25.§-a szerint az a személy, aki nem rendelkezik belföldi lakóhellyel, amikor saját elhatározásából más állam polgárává válik, annak

megszűnik a német állampolgársága. A lengyel szabályozás kizárja a kettős állampolgárságot, így a lengyel jog szerint a lengyel állampolgár németek német állampolgársága nem ismerhető el. A német Alkotmánybíróság azonban 1973-ben egyértelmű elvi döntést hozott, amely szerint az NSZK számára egyetlen német sem veszti el állampolgárságát amiatt, hogy egy másik állam azt nem ismeri el. További megszűnési ok egy másik szabálypont, ami 1953-ig volt hatályban s ez alapján elvesztette német állampolgárságát az idege állampolgárságú férfivel házasságot kötő német nő. A legújabb, 1999-es állampolgársági törvénymódosítás alapvető fordulatot hozott a ius sanguinis alkalmazása terén. Nem szerzi meg a német állampolgárságot a már külföldön született német állampolgár 1999. december 31-e után külföldön született gyermeke, kivéve, ha a születést egy éven belül bejelentik a német külképviseleti

hatóságnál. Ezzel a második külföldi generációnál berekeszti a törvényalkotó az addig korlátlanul továbböröklődő leszármazási elvű német állampolgárságot. Másik újítás az elvesztési jogcímek terén, annak a személynek a német állampolgárság-vesztése, aki idegen fegyveres erőben önként – nem hadkötelezettség alapján – és a német állam engedélye, illetve nemzetközi szerződés hiányában szolgálatot vállal. A következő vizsgálandó kérdés a háborúban megszállt területek német lakosságának állampolgársága. Ha a megszállt területek államai az ottani állampolgárságtól megfosztják és területükről elüldözik a németeket, a kérdéses rendeletek hatályban tartása nem ellentétes ezen országoknak a nemzetközi jog által védett érdekeivel. Így a háborúban megszállt területek német lakosságának német állampolgársága továbbra is fennállónak tekinthető. Speciális kategóriát képeztek a

menekülés, az elüldözés és a postdami egyezményekben kimondott kényszer-áttelepítések következtében az NSZK-ba betelepült németek, mely személyek sorsát két jogi lépésben igyekeztek rendezni. A mintegy 8 milliós tömeg megjelenése a nyugatnémet területeken számtalan problémát Koloh 29 okozott, melynek kezelésére szövetségi minisztériumot (Bundesministerium für Vertriebene) hoztak létra 1949-ben, amelyet 1969-ben szüntettek csak meg. a kormányszerv mellett a menekült szervezetek is koncentrálták erőiket: 1949-ben alakult meg az Elüldözött Németek Központi Szövetsége (Zentralverband vertriebener Deutscher), majd 1950-ben létrejött a Hazájukból Elüldözöttek és Jogfosztottak Blokkja (Block der Heimatvertriebenen und Entrechten). 1952-ben megszületett az ún teherkiegyenlítési törvény A jogszabály egyéni, 50 százalékos adót rótt ki minden 5000 márka feletti vagyonra, amelyet 20 évi részletben kellett megfizetni. Az

így összegyűlt összeget az igényjogosultaknak kártalanítás, nyugdíj, kölcsön vagy képzési hozzájárulás formájában folyósították, de ez a támogatás csak csökkenteni tudta tényleges kárukat, értéke elmaradt vagyoni káruk valós értékétől. 1953-ban született meg a jogszabály az áttelepített, menekült illetve kiutasított és az NSZK területén letelepedett személyekre, valamint a tényleges kitelepítések után érkező kelet-európaiakra terjedt ki. Utóbbiakat a törvény kitelepülőknek (Aussiedler) nevezi. A két személyi jogkör (menekültek/elüldözöttek, ill kitelepülők) vonatkozásában megszületett a „német jogállásúak” csoportja, amely az állampolgár és az idegen mellett egy harmadik kategóriát alkotott: külföldinek minősültek, de ezt leszámítva valamennyi állampolgári jog megilleti őket. Automatikusan, német jogállásuk és az országban való letelepedésük okán tehát nem szerezték meg az NSZK

állampolgárságát. Erre csak egy állambiztonsági klauzulával kibővített külön eljárás végén kerülhetett sor. Az 1999-es, legújabb állampolgársági törvénymódosítás azonban más kiküszöböli ezt a sokszor hosszadalmas és megalázó procedúrát: a kitelepülés állampolgárságot keletkeztető jogi ténnyé vált. Egy 1980-as rendelet szerint a németséghez tartozás nem egyenlő a német származással, nem etnológiai, hanem jogi tény, amely nem lehet mérlegelés tárgya és kizárólag a fenti törvényben idézett megvalláshoz és az azt megerősítő ismérvekhez fűzött jogkövetkezmény. Németországban a honosítás kivételes megoldás maradt; nem biztosították valamennyi kérelmezőnek. A honosítás jogintézményének általánosabb alkalmazásával – a kettős állampolgárságot tiltó elv további fenntartása mellett –, valamint a ius soli elv megjelenésével megteremtődtek a nem németnek született személyek német

állampolgárság-szerzésének jogi lehetőségei. A honosítás általános követelményei szerint az a külföldi jelentkezhet honosításra, aki legálisan és tartósan tartózkodik Németországban, cselekvőképes, nincs ok kiutasítására és elegendő jövedelemmel rendelkezik saját és családja eltartására. További feltétel, hogy a honosítást kérelmező önként jöjjön Németországba, ott bizonyítsa előző állampolgársága feladása árán a német állam iránti hűségét és jól beszélje a német nyelvet. A német állampolgárok házastársainak honosítása esetén rövidebb tartózkodást ír elő a jogszabály. A házastársnak 3 vagy 5 évet kellett Németországban tartózkodnia, minimum 2 éve házasnak kellett lennie és asszimilálódnia kellett a német társadalomba. A ius soli elv csak mostanában jelent meg. a legutóbbi törvénymódosítás, 2000 január 1 óta német állampolgárságot szerezhet az a Németországban külföldi

szülőktől született gyermek, akinek legalább egyik szülője folyamatosan és legálisan 8 éve Németországban él. A gyermek 18 és 23 éves kora között választhat a német és a külföldi állampolgárság között. Elveszti a német állampolgárságát, ha választási kötelezettségét elmulasztja a német hatóságoknál bejelenteni írásban. A 86. szakasz kimondja, hogy a 15 éve legálisan Németországban tartózkodó külföldit honosítani kell, ha lemond előző állampolgárságáról, nem ítélték el súlyos bűncselekményért és képes magát és családját eltartani munkanélküli segély és szociális segély nélkül. A francia modell Egy ún. „francia etnikum” eredendőmeglétét nem lehet kimutatni a középkor századaiban, mivel az államterületen rendkívül nagymértékű népmozgás volt tapasztalható. A frank állam felbomlása utáni zavaros idők végeztével a trónra kerülő Capetingek tudatos államszervező politikájának

következtében kezd lassan egységesülni a lakosság, de ekkor még a királyság népei magukat nem tekintették egységes népnek, ez a képzet csak a külhoniakban kezd kialakulni. A külföldi források kezdik „franciának” nevezni először a királyság alattvalóit, immáron nem a frankokra utaló értelemben, hanem a Capetingek szállásterülete, a „Francia” hercegség nyomán. A tartományi nemzetiség tudat csak az 1300-as években kezdett kitágulni, ezt megelőzően nem használták a nation kifejezést a királyság területén lakók összességére. A 14 század elején jelenik meg először a forrásokban a natione Gallicus kifejezés, majd a különféle írásos anyagokban fokozatosan kiformálódik a nation de France fogalma. A tartományi nemzetiségi tudat meglétének objektív alapja a tartományi széttagoltság elve A területi széttagoltsághoz az vezetett, hogy a francia uralkodók nem rendelkeztek a hűbéri hierarchia valamennyi szintjével. A

széttagolt francia hűbéri állam területén három különböző territoriális egység létezett A hercegségek olyan territoriális államok voltak, ahol a hercegek uralmukat a királytól nyerték, de trónjukat már dinasztikusan örökíthették át, s saját hűbéreseikre, valamint a Karoling-kori igazgatási intézményekre támaszkodva gyakorolták területükön hatalmukat. A 9-10 században jöttek létre a Karoling uralkodók birtokaiból kiszakadó önálló grófságok, amelyek számát a hercegségekből kivált grófságok száma is szaporította. A legkisebb területi egységet alkották a várkerületek, amelyek a kővárak köré szerveződtek. A várak élére Koloh 30 kinevezett várnagyok idővel a vidék tényleges uraivá váltak, amit elősegített annak az elvnek az érvényesülése, amely szerint a joghatóság a várhoz kötődik. Az életképes várkerületek mellett mindig akadtak gyengék is, amelyeket a nagyobb egységek (hercegségek,

grófságok) bekebeleztek, így a széttagoltság mellett párhuzamosan jelen volt az integráció is. Az erős királyi hatalom ideológiáját a 12. század első felében dolgozta Suger Saint-Danis-i apát, VI Lajos tanácsadója. Eszerint a király vazallusainak vazallusai elsősorban az uralkodónak tartoznak hűséggel, mivel ő áll a feudális hierarchia csúcsán. Ennek érdekében a dinasztia köré vallásos mítoszt építettek (rex Christianissimus), illetve megalkották az uralkodóház eredetmítoszát. Ennek nagyhatású következménye lett a közösségi tudatra: egyrészt igazolódott a franciák „nemes eredete”, a kiválasztottság képzetét elindítva, másrészt „bizonyítást nyert” Gallia birtoklásának „történeti joga”, harmadrészt történeti tanúsítványt kapott a franciák eredetközösségének elképzelése. A 12 század végétől bomló hűbéri államból a 14 század elejére megszületett az egységes „királyi állam”, amelynek

megteremtéséből oroszlánrészt vállalt IX. (Szent) Lajos (1226-1270), illetve IV. (Szép) Fülöp (1285-1314) király A jogtudó legisták a római jogból vették át az uralkodói hatalom teljességének (plenitudo potestas) a gondolatát, amelynek alapján megfogalmazták az új doktrínát: rex est imperator in regno suo, azaz a király császár a saját országában. A társadalmi rétegződés területén a hűbéri jog által szabályozottan jön létre a kiváltságosok kategóriája. A hűbéresi viszony egy szerződéses kapcsolatot hozott létre a hűbéres és vazallusa között, amelyből mindkettejükre egyaránt származtak jogok és kötelességek. A hűbért és a környező földeket a jogosítottak hamarosan örökletesnek kezdték tekinti. A 12 század közepétől a 13 század elejéig tartott ez a folyamat, melynek a végén létrejött egy örökletes, előjogokkal felruházott nemesi rend, mely a francia társadalom meglehetősen zárt kasztját alkotta

egészen 1789. augusztus 4-ig, a feudális kiváltságok és előjogok megszüntetéséig. A 12 század elejére kialakult a jobbágyság rétege, amelyet a nemességhez személyi függés fűzte, s amely szintén 1789. augusztus 4-ig állt fenn A társadalom kiváltságos rendjéhez tartozó egyháziak hozták létre azt az egészen a forradalomig ható ideológiát, amely szerint Isten három csoportra osztotta az emberiséget: azokra, akik imádkoznak (papok, oratores), azokra, akik harcolnak (katonák, bellatores vagy pugnatores) és azokra, akik dolgoznak (jobbágyparasztok, laboratores). Kötelezettségteljesítésük jutalma pedig nem volt más, mint a túlvilági üdvözülés. A személyi alávetettség mellett a jobbágy feletti bíráskodási jogot magában foglaló földesúri joghatóság vezet ahhoz, hogy a jobbágyok csupán korlátozott jogképességgel rendelkeztek. Ez viszont azt is eredményezte, hogy a Francia Királyság lakosságának több mint 90%-át kitevő

jobbágyok közvetlenül nem, csak urukon keresztül kapcsolódtak az államhoz. A királyságot közösségként, méghozzá az országlakosok közösségeként (communitas regni) kezdték meghatározni a rendiség kialakulása idején, tehát csak a kiváltságos rendet számították az „országlakosok” közé. A communitas regni-be sorolták be ugyanakkor a dolgozók tömegéből kivált városlakókat, akik az ún. kommunajog elnyerésével nem egyenként, hanem közösségként emelkedtek ki a földesúri hatalom alól. Franciaországban az első általános rendi gyűlést (États généraux) IV. (Szép) Fülöp hívta össze 1302-ben, hogy mindhárom rend (papság-nemesség-városok) támogatását megszerezze a pápával szemben folytatott vitájában. A király azért hívta össze a rendeket, hogy az ő politikáját támogassák, nem pedig a rendek kényszerítik ki az összehívást. 1439-ben, az általános rendi gyűlésen állandó hadiadót szavaznak meg, így a

királlyal szembeni legfontosabb fegyverükről mondanak le a rendek. A királyi hatalom teljességét hirdető felfogás alapján a király nem engedi át a gyűlésnek a törvényalkotás jogát, az mindvégig kizárólagos uralkodói jogosítvány maradt. A rendek alacsony szintű szerveződéseit is kézben tartja az uralkodó A tartományi rendi gyűléseket is a király hívta össze a vidéki közigazgatás királyi tisztviselőjén a bailli-nek adott utasítással, vagyis az uralkodó kezdeményezheti csak a gyűlés létrejöttét. Az angolokkal vívott százéves háború (1338-1453) alatt még többször összehívták az általános rendi gyűlést. Ekkor válik szokássá, hogy a követek választásakor ún panaszfüzeteket szerkesztenek A francia uralkodók – a hadsereg mellett – az állami adminisztrációra támaszkodva szilárdítják meg abszolút hatalmukat és teszik ezáltal feleslegessé a rendi gyűlések szerepét, amit 1614-et követően a forradalomig

terjedő 175 évig nem is hívnak össze. IV Henrik (1589-1610) alkotta meg az ún „paulette”-t, amikor egy rendeletben jogilag szabályozta az akkor már egy évszázada de facto létező hivatalok adásvételét. Bizonyos illetékek lerovása ellenében a paulette révén örökölhetővé váltak a közhivatalok. A hivatali rangok megszerzőjének társadalmi státusa és előjogai növekedtek, a magasabb pozíciót birtoklók pedig bekerülhettek a nemesi rend tagjai közé, őket hívták „taláros” nemeseknek. A paulette-rendszer lehetővé tette sikeres polgári famíliák nemesi rangra emelését, elősegítve ezzel a társadalmi mobilizációt. Az így kialakult társadalmi helyzet azonban meglehetősen bonyolult képet mutatott. A forradalom küszöbére érkezett országban a válság társadalmi határvonalai nem rajzolhatók meg egyértelműen a nemesség és a burzsoázia között. Koloh 31 A francia nemzettudat kezdetei A francia nemzettudat gyökerei, első

nyomai elsőként a százéves háború időszakát követően tűntek fel. A folyamatos háborúk egyrészről jelentősen megnövelték az uralkodóház iránti lojalitást, másrészt az angolok elleni harcokra bíztató királyi felhívásra kialakult egyfajta francia identitás. A másik nyom a zsoldosseregek létrejöttének időszakában keresendő. A kialakuló francia abszolutista államkormányzat egyik legfontosabb újítása a hűbéri haderő felváltása zsoldos hadsereggel. A zsoldos seregek fontos ismérve, hogy mivel toborozzák, így leggyakrabban nem anyaországbeliekből áll. I Ferenc (1515-1547) király azonban még tovább megy: a franciákból álló zsoldoscsapatait felszámolta. A nemzeti identitás tudati összetevői közt kiemelt helyet foglal el a közös nyelv megléte. Ennek akkor növekszik meg a súlya az identitáson belül, amennyiben az a köznyelv szintjéről felemelkedik a hivatalosan használt nyelv pozíciójába. Franciaországban az 1539 évi

Villers-Cotterets-i rendelet kötelezővé tette a hivatalos dokumentumokban a francia nyelvhasználatot. Az „Anciem Regime” idején az államhoz tartozás szempontjából jogi különbséget tettek a királyságon belüli (franciák) és az ezen kívüli (idegenek, aubain) személyek között. A franciák és idegenek közötti megkülönböztetés jogot adott a királynak arra, hogy haláluk esetén megörökölje az idegenek Franciaországban keletkezett tulajdonát és vagyonát a közvetlen francia leszármazó nélkül meghaltak esetében. Ezt szabályozza a „droit d’aubaine” („d’d”), ami nem volt túlságosan szigorú, mivel az idegenek könnyen mentesülhettek kategóriája alól. A király a bevándorlókat gyakran mentesítette a „d’d” alól, s adományozott számukra egy honosítási levelet (lettre de naturalité). A 18 században egy személy a következő két feltétel megléte esetén minősült franciának: Franciaországban éljen és/vagy itt

szülessen, vagy a szülők legyenek azok. Mindezek alapján megállapíthatjuk, hogy a forradalom előtti időszakban a ius solin alapult a francia államhoz tartozás. Az állampolgárság felfogásában a döntő változást a forradalom hozta meg. Sieyes abbé 1789 januári pamfletjében (Mi a harmadik rend?) a Harmadik Rendet a francia nemzetként definiálta, létrehozva a francia nemzet politikai koncepcióját. A polgár a politikai közeg kulcsszereplőjévé lett Az állampolgár szó ettől kezdve a nemzet tagjára vonatkozott; a tagok alkotják a nemzetet. A tagság két kritériumét lehet megkülönböztetni – a vagyoni szempontút és a nemzetiségit. Az 1789 decemberi törvény megkülönböztette a francia állampolgárságot (citoyens francais) és az aktív állampolgárságot (citoyens actifs). Az első kategóriabéliek francia nemzetiségűnek számítottak ugyan, de nem kaptak választójogot, a második csoportba beletartozott minden legalább 25 éves,

egyhelyben lakó, közvetlen adófizető francia férfi és csak ők kaptak választójogot. A nemzetiség kritériuma egy olyan szabállyá fejlődött, amely szerint meghatározták a politikai közösség létrehozása tekintetében a tagságra való jogosultságot. A modern államközösségi logika szerint külföldiek nem lehetnek a nemzetállam állampolgárai. Az állampolgárság meghatározásánál születési helyet, a felnevelkedést és a lakhelyet vették figyelembe. A forradalom és az állampolgárság A forradalmi időszak két periódusra osztható: az elsőt (1789-1793) az internacionalista érzés és az idegenekkel való szolidaritás érzése hatotta át. A másodikat (1793-1804) nacionalista túlfűtöttség jellemezte 1790-ben a honosítási szabály a következő volt: minden idegen, aki legalább 5 évet Franciaországban élt vagy francia nőt vett feleségül vagy ingatlannak ill. kereskedelemmel rendelkezett, ha kívánta és letett egy jogi esküt,

megkapta az állampolgárságot. Az 1791-es Alkotmány jellegzetessége, hogy minden idegen szülőtől Franciaországban született gyermeknek joga van franciává válni, ha ott élt. Az alkotmányban állampolgárságszerzés alapesetét a következők szerint szabályozták: francia apától Franciaországban született, és itt lakó személyek. Az 1792 augusztus 26-i dekrétum a „forradalmi internacionalizmus” talaján állva francia állampolgárságot adott azon idegeneknek, akik írásaikkal vagy tetteikkel támogatták a szabadságot és a forradalom elveit. Napóleon kísérlete ellenére, amely a feltétlen ius soli mellett szólt, az 1804-es Code Civil a ius sanginis elvét is erősítette azáltal, hogy lehetőséget adott a francia állampolgárság visszaszerzéséhez annak elvesztése után, ill. azzal, hogy egy francia férfi külföldön született gyermekei francia állampolgárok lettek Az 1889-es állampolgársági szabályozás automatikusan, kérelem

nélkül állampolgárságot biztosított a második generációs bevándorlóknak. Az 1889-es törvény – kis módosításokkal – ma is él Az állampolgársági törvények későbbi revíziói nem igazán változtattak az alapvető szabályozáson. Az 1927es francia revízió csökkentette a honosításhoz szükséges ország területén élési időt három évre és lehetővé tette a francia nőknek külföldi férfival való házassága után fenntartani francia állampolgárságát és átörökíteni azt Franciaországban születendő gyermekére. A ’45-ös reform minden francia férfitől ill nőtől származó gyereknek megadta az állampolgárságot a szülőhelytől függetlenül, és ugyanígy a francia férfival házasságot kötő nőknek is. Az 1973-as szabályozás hatálytalanította a házasság állampolgárságra gyakorolt hatását és egyenlőséget biztosított férfi és nő, valamint a francia állampolgárság szempontjából jogszerűen illetve

jogszerűtlenül született gyerekek között. Koloh 32 Állampolgárság a II. világháború után A gazdasági válság, valamint a munkanélküliség növekedése a 70-es évek elején ahhoz vezetett, hogy Franciaország 1974-ben bevándorlási tilalmat vezetett be. A bevándorlási tilalom nem sokat változtatott a bevándorlás mértékében. A bevándorlók házastársai és gyerekei továbbra is érkeztek a család újraegyesítése célzatával. A bevándorlók státuszát vizsgálva azt láthatjuk, hogy Franciaország 1851 óta automatikusan biztosítja a francia állampolgárságot a területén született külföldi szülők gyerekének, ha legalább egyik szülő franciaországi születésű. Ez a dupla ius soli elv kötődést és hűséget feltételez a francia társadalomba asszimilálódóktól. Az állampolgárság legutóbbi, 1998. március 16-i reformja továbbra is megerősíti azt az elvet, mely szerint a francia állampolgárság ma automatikusan

megszerezhető másod- és harmadgenerációs bevándorlók által. Ennek az a módja, hogy a gyermek egy szülője megszerezze a francia állampolgárságot és a gyermek a szülőkkel együtt éljen, ill. a gyermek Franciaországban szülessen külföldi szülőktől, s 11 éves koráig, 5 éven keresztül folyamatosan az országban tartózkodjon. A honosítás a másik mód francia állampolgárság-szerzésre, amely a hatóság diszkrecionális jogkörébe tartozik. Feltételei: 5 év állandó lakhely Franciaországban, nyelvi ismeretek, a francia társadalomba való beilleszkedési képesség, büntetlen előélet, orvosi vizsgálat és egy adott díj befizetése. A honosítási kérelmek közül általában elutasítják azokat, ahol a kérelmező családja külföldön él. A francia állampolgárság története azt mutatja meg, hogy az államhoz való tartozás francia modellje nem az etnikai-elven alapszik, hanem a „politikai nemzet” feltételezésből indul ki. Ennek

alapján a ius sanguinis elve ugyan alkalmazott szabályozási mód, de a ius soli használata segítségével lehetővé vált a másod- és harmadgenerációs bevándorlók és leszármazottaik számára „franciává válni”. Koloh 33 Fogalmak Gentes, natones: etnikai népcsoportok Nationalités provinciales: territoriális alapon újjászerveződő népcsoport Natio: nemzet Regnum: királyság Fidelitas: hűség Das Heilige Römische Reich: Német-római Birodalom Confoederatio cum principibus ecclesiasticus: az egyházi fejedelmek jogilag is önálló fejedelmek Statutum in favorem principum: királyi felségjogokról való lemondás Domini terrae: világi és egyházi tartományurak Reichskammergericht: Birodalmi Kamarai Bíróság Reichstand: birodalmi képviseleti jog Communitas regni: ország közössége Rheinbund: Rajnai Szövetség Bundesakte: Szövetségi Szerződés Gens nobilitatis: nemes nemzet Volksgeist: néplélek Bundesangehörigkeit: konföderális nemzet

Allgemeines deutsches Bürgerrecht: általános német nemzetiségi státusz Stande: korporációk autonómiája Domicilium facit subditum: az állandó lakhely alapítja az alattvalói minőséget Reichsangehörigkeit: birodalmi polgár Staatsangehörigkeitsgesetz: Nemzetiségi Törvény Deutschtum: egy etnokulturális kategória, ami magában foglalja a német etnikumot és kirekeszti a többieket Auslandsdeutsche: külföldön élő németek Grosdeuthsches Reich: nagynémet birodalom Drang nach Osten: német kolonizáció a lakatlan területek benépesítésére Andreanum: II. András magyar király 1224-en kiváltságlevele Volksgemeinschaft: népközösség Nation und Staat: tekintélyes német folyóirat Heim ins Reich!: Haza a birodalomba! Generalplan Ost: germanizációs politikát megteremtő terv Reichsbürger: birodalmi polgár Schutzverband: Védszövetség Bundesministerium für Vertriebene: szövetségi minisztérium Zentralverband vertriebener Deutscher: Elüldözött

Németek Központi Szövetsége Block der Heimatvertriebenen und Entrechten: Hazájukból Elüldözöttek és Jogfosztottak Blokkja Bundesvertriebenen- und Flüchtlingsgesetz: menekült/elüldözött-ügyi törvény Aussiedler: kitelepülők Romani: a galliai romanizáltak egységes neve Leges romanae barbarorum: külön jog az őslakosokra Leges barbarorum: külön jog a hódítókra Iureiurando et iurisdictione: a vazallust köti esküje és alávetettsége Privata utilitas: magánhaszon Publica utilitas: közhaszon Necessitas: szükséghelyzet Plenitudo potestas: főhatalom teljessége Rex est imperator in regno suo: a király császár a saját országában Oratores: papok Bellatores, pugnatores: katonák Laboratores: jobbágyparasztok États généraux: általános rendi gyűlés Paulette: hivatalok adásvétele Aubain: idegenek Lettre de naturalité: honosítási levél Citoyens francais: francia állampolgárság Citoyens actifs: aktív állampolgárság Koloh 34 A

GAZDASÁGI SZERVEZETEK JOGI HELYZETE FRANCIAORSZÁGBAN (A KÖZÉPKORBAN ÉS A FORRADALOM IDEJÉN) (Nagyné Szegvári Katalin) I. A középkorban az ipar és kereskedelem szabadságát nem ismerték. Amikor a városok önállósodtak, a seigneur lemondott a közösségi területek javára a bíráskodás és rendfenntartás jogáról. A szabad városok (communes) különös éberséget mutattak az ipar és a kereskedelem ellenőrzésében. A kézművesek más szociális csoportokhoz hasonlóan, működésük rendjének fenntartására saját szokásjogot formáltak. A közös elv, amely áthatja a coutume-öket a céh vagy városi jogforrást egyaránt a szolgálat kötelezettsége, az egymás iránti felelősség gondolata. A coutume jog az „ésszerű ár” alatt azt értette, hogy a kézműves és kereskedő a haszonból üzletét fenn tudja tartani, munkatársait és családját tisztességesen el tudja tartani. A jogi szabályozás morális alapja az volt, hogy a szabályozás

legyen gazdaságilag jó és ugyanakkor lojális a kisemberekkel és a gyenge vagyoni helyzetben lévőkkel szemben is. A „corporation” azaz a városi polgárságot szakmailag tömörítő szervezeti egység csak a 16-18. században nyerte el a határozott jogi formáját A közösség tagja a mester, a munkás (vagy legény) és a tanulók is. Kegyes céllal alakultak e közösségek, de egyben szakmájuk ügyeit is megbeszélték azokon az összejöveteleken, ahol védőszentjük ünnepét ülték. A „confréries professionelles”-hez csatlakozás, illetőleg abban való közreműködés nem volt kötelező. A „gildék” és a „hanzák” arra társultak, hogy biztosítsák üzletük fenntartását és fejlődését. Ezek a társulások személyi társulások, amelyek kezdetben spontánul alakultak, később azonban feltételrendszert szabtak a belépni szándékozóknak. Jogi személyiségük kiformálásához a seigneur elismerése volt szükséges A közösség belső

szervezetét az egy-egy kézműipart űzők közgyűlése létesíti, miként a közgyűlés fogadja el a szabályzatot (statutum) is. A közösség kötelessége a statutumok szerint a szakmát megfelelően művelni, amelyre számos kötelezettség pontos megfogalmazása szolgált. Minden új tag felesküdött a város jogainak betartására, a város vezetőinek szóló engedelmességre. A közösségek a szakma belső fegyelmét is fenntartották szabályaikkal, amelyek a munkahelyek nyilvántartására, a szünnapokra, az éjjeli munka tilalmára stb. vonatkoztak A statutumok ár rendelkezései nem fixált árakat említenek, mert az ár akkor is megegyezése volt a fogyasztóval. A konkurencia a munka kvalitásában és az ár moderált voltában jelentkezett. A közösségek megőrzik elődjük (confrérie) kegyes hagyományait. Így a védőszent tiszteletét, a céh özvegyeinek, szegényeinek segélyezését, a céhtag temetéséről gondoskodást stb. a céhnek, illetve

közösségnek a seigneurnek, vagy a városi önkormányzatnak alá vannak rendelve, nem szuverén, hanem autonóm testületek. A királyi udvar, illetve annak tisztségviselői mindenkor jelentős szerepet vállaltak a corps-ok (közösségek) és a városok jogának formálásában. A királyi hatalom központosítása idején (11-12 század), még a rendi monarchiát megelőző időszakban az egyes udvari főméltóságok a funkciójukhoz közelálló céhek felügyeletét és a felettük való bíráskodás feladatát is ellátták. A chambrier (camerarius) Párizs város takácsai és rőfösei fölött gyakorolt felügyeletet. A le boutellier (buticularius) az alkoholkereskedelem felügyelője A senechal alárendeltjén keresztül a Párizsban működő pékek céhét felügyeli. II. Egyéb testületek a feudalizmus idején. A testületek között a corps ecclesiastique: a káptalanok és egyházi rendek a 13. században nyerik el tartós szervezetüket és jogállásukat Az

universités de maitres et d’ecoliers (az egyetemi tanárok és diákok testülete), valamint a communautés de métier (gazdasági szakmai közösségek) a legjelentősebbek, ugyancsak a 13. században nyerik el a tartós jogállásukat A 17 században bizonyos joghivatáskörök együttesen alakították ki hivatásszerveiket, így az igazságszolgáltatásban tevékenykedők, a rendőrség tagjai, a pénzügyőrséghez tartozók stb. A testületek közös jellemzője, hogy demokratikusan szervezik őket, hogy a tagok között jogi egyenlőség van, hogy a döntés joga a lényeges kérdésekben a közgyűlést illeti meg, amely választja, vagy delegálja a testület igazgatósát, elnökét. a testületek további jellemzője, hogy közös célra alakulnak, s csak legitim célra létesíthetők, de a létesítésre szolgáló célok fogalmi köre igen tág. A gazdasági szervezetek formái az anciem regime idején változatosak, a 13. században az ipar és kereskedelem terén

kialakultat a céhek közötti formai különbségek, amelyek a céhstatútumok eltérő jellegében nyilvánultak meg, miközben közös vonásaik is állandósultak. A gazdasági formációknak négy típusát lehet megkülönböztetni. A „le métier reglé” (szabályozott céh), a „le métier juré” (saját esküdtközösséggel rendelkező céh), a „le métier privilégie” (privilegizált, vagyis egyedi szabályozottságú céh), s végül a céhnek csak bizonyos vonásait őrző, valójában új gazdasági „társaság”: a „manufacture” (királyi alapítású nagyüzem). A métier reglé Franciaország északi városaiban terjedt el, a gazdasági tevékenység folytatására liberálisabb megoldásokat talált Koloh 35 és ezáltal jobban biztosította a termelés növekedését és az áruforgalmat. A métier juré, igen szigorúan szabályozott szervezet volt. az ilyen formában működő gazdasági közösség lényeges eleme, hogy önálló irányító

testülete van, saját rendészettel jár el, amely azonban az uralkodó felügyelete alá tartozik. A belépés a közösség engedélyével történik, amelynek feltételeként előírt bizonyos időtartamú tanonckodást, a mesterré válás feltételeként pedig előírta a „mestermű” elkészítését. A gazdasági közösségek megszilárdulását mutatja, hogy a 14. században az egész országban a szabályzatokat statútum formájában írásban foglaltak, és a szervezet közgyűlése által elfogadott formában léptették életbe. A 4 század után a céhek szabályzata oligarchikus vonásokat vett fel. Így a szabályzatok megalkotása és a tisztségviselők (közöttük őrök) megválasztása a céhmesterek gyűlése által történt. A métier juré a 14-16 században már széles körben elterjedt volt elterjedése spontán folyamat eredménye, mert működése virágkorában a gazdasági folyamatok biztonságát és a készített termék minőségi garanciáját

jelentette. A métier privilégie, illetve a manufacture royale közös vonása, hogy szervezetük és működésük rendje alapvetően eltér a szigorú formaságokhoz kötött métier juré-től. A métier privilégie létrehozáásának egyszerű és célszerű oka annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy a szervezet céhszerűen működjön, anélkül, hogy bármilyen szabályozott közösség tagjává váljon. A manufaktúrán belül a termelés szigorú szabályokhoz kötötten és minőségi ellenőrzés mellett történt, amelyet a királyi megbízottak végeztek. Az említett gazdasági társulások bizonyos sajátosságokat mutattak fel. Így minden társulásban tilos volt a főnökök és alkalmazottak részére egyaránt az elkülönült társulás, mert az „sérti a közérdeket” és végül a szociális elkötelezettség részben a saját szervezeten belüli segítségnyújtás formájában, részben a szervezeten kívül a „közjó” biztosításában való

közreműködés. A gazdasági szervezetek többirányú felügyeletét az abszolutizmus idején az intendánsok (les intendants de justice police et finances) látták el. A királyságban mintegy harminc intendáns működött, akiket az uralkodó a királyi tanácson belül nevezett ki gyakran a controleur general de finance (pénzügyek fő intendánsa - pénzügyminiszter) indítványára a „requetes d’Hotel” (Kérvények tanácsa) mesterei közül. Mint intendant de justice minden ügyben ítél, amit a király speciális tisztségviselőjeként a jogszabály hatáskörébe utal. Minden intendant de police a rend fenntartójaként felügyeli a „corps et communautes” szervezeteit, vagyis a gazdasági élet szervezeti egységeit és minden olyan szervezetet és intézményt, amelyet a hatáskörébe utalnak. Mint intendant de finance az adóztatási tisztségviselőket felügyeli III. A gazdasági szervezet reformjára irányuló kísérletek a 18. század második

felében a gazdasági nehézség közepette és a felvilágosodás gondolkodóinak közreműködésével a vezető reformpolitikusok nevéhez kötődnek. A pénzügyi reformok között az adórendszer reformja a kor legjelentősebb igazságszolgáltatási intézményét a Párizsi Parlamentet ellenállásra kényszerítette. Parlamentellenes és –barát táborra szakadt a felvilágosodás derékhada. Voltaire parlamentellenes, Montesquieu parlamentbarát Terray, aki a pénzügyek főintendánsa volt, 1770-ben az adórendszer teljes reformját ajánlotta. Terray kollégája Maupeau kancellár végszükségben egy kétségbeesett lépésre szánta el magát, a parlamentek felszámolását, illetve jelentős reformját határozta el. E lépést Voltaire is támogatta. A parlamentek – Montesquieu-vel az élen – deklarálták ellenállásukat, s minthogy XVI. Lajos népszerű akart maradni, a parlament reformját visszavonta Párhuzamosan a kormány fiziokrata gazdasági programot

hajtott végre. A reformok előkészületeként 1760ban a „Comité d’ agriculture” (mezőgazdasági bizottság) létrehozásával átfogó reformtervet kívántak kidolgozni a mezőgazdasági termelés fellendítése érdekében. Az ipari termelés folyamataiba is erőteljesen beavatkozott az abszolutizmus kormányzata. A kormányzat 1786-ban Angliával olyan kereskedelemi szerződést kötött („traité d’ Eden”, egy angol nagykereskedőről kapta a nevét), amely a vámokat nagymértékben leszállította. Az új vámrendszer számos termelési területen krízishez, munkanélküliséghez vezetett, s elősegítette a forradalmat. Az ipart és a kereskedelmet érintő reformok felvetik a gazdasági szervezetek megreformálásának szükségét is. 1757ben egy reformközgazdász: Cliquot de Blervache memoárt publikált a céhek, testületek, esküdtközösségek eltörléséről. A királyi udvar reformpolitikusai elhatározták, hogy a kérdésről ankétot rendeznek

Turgot kormányra kerüléséig azonban a reformelképzelések csak írott formában léteztek. Turgot merész lépésre szánta el magát. Megszüntette a corporatiokat anélkül, hogy meggyőződött volna azok alkalmatlanságáról, holott a mesterek jelentékeny része mégis a szakmáját kiválóan ismerő, közösségi terhek vállalására alkalmas személy volt. A gazdasági szervezetek felszámolása mellett a legfőbb érv merőben természetjogias, a felvilágosodás szellemiségéből származó, így: „a céhek a természetjog ellen vannak” a „munkálkodás joga az elsődleges, legszentebb tulajdon”. A céhek és egyéb gazdasági közösségek felszámolása a parlamentekből élénk ellenállást váltott ki. 1776-ban kiadott új rendelet fenntartotta ugyan a Turgot-féle rendeletből az alapintenciót, azaz a párizsi céhek eltörlését, de helyette más közösségeket kreált: hat kereskedelmi és negyvennégy ipari testületet. A testületekbe való

belépés joga megváltozott. Számos rendelkezés lassanként oldotta meg a problémákat A manufaktúrát érintő 1779. május 5-i pátenslevél felajánlotta, hogy vagy a királyi garancia alatt működő gyárakká alakulnak, vagy olyan szabad gyárakká, amelyek saját felelősségre működnek. Koloh 36 IV. A gazdasági élet szervezeti formáit a francia forradalom alatt. A forradalom első szakaszában több jelentős jogszabályt alkottak. Az 1789 decemberi dekrétumban, amely az önkormányzati testületekről rendelkezett, az aktív állampolgárok választójogáról szóló szakasz a választásokat territoriális alapon írta elő: a választások ne céhek, hivatások vagy testületek szerint, hanem negyedek és körzetek szerint történjék. A gazdasági és hivatásos szervezetek reformok sorozatával és lassanként tűntek el a forradalom első szakaszában. Így: már az augusztusi joglemondó nyilatkozat a tisztségek megvásárolhatóságának

elítélésével és megszüntetésével számos tisztségviselőt tömörítő corps felszámolását készítette elő. Az egyház javairól szóló rendelkezés következtében eltűntek az egyházi testületek, vagy legalábbis reformra szorultak. A céhek közösségét vita nélkül szüntette meg az Alkotmányozó Nemzetgyűlés. Az Allarde dekrétum nem csak a testületek és céhek felszámolását és ezzel az iparűzés szabadságát deklarálta, hanem a rendkívüli adók, illetékek szinte áttekinthetetlen rendszerét is megreformálta, illetve az ipar felügyeletéről is rendelkezett. Az iparűzés után járó illeték bevezetése a forradalmi jogalkotásban az ancien régime adó és illetékrendszerét reformáló pénzügyi intézkedések egyik fontos eleme. A forradalom első szakaszában a társadalom vagyoni ellentéteiből fakadó szociális problémák felszínre kerültek. Az 1791 szeptemberi alkotmány már létesíti a közsegély intézményét. Ugyanezen

címben garantálja a munkavégzés szabadságát és a tulajdon szentségét a köztehervisleést az alapjogok körében. Az alkotmányt nem sokkal követően, az 1791 szeptemberi dekrétum a kereskedelmi kamarák megszüntetését rendelte el, s ezáltal a gazdasági szervezetek egyik jelentős intézményét számolta fel. A dekrétum második szakasza kifejezetten felsorolja azokat a tevékenységi köröket, amelyek a kamarákhoz tartoztak, s a következőkben megszűnnek. A forradalom során kiadott panaszfüzetek a konzuli bíráskodás helyett választott bíróságot, illetve a normál polgári peres bíróságok illetékességét kívánták. A kereskedelmi törvény újrafogalmazása, a csődtörvény szigorítása, a kereskedelmi forgalom állami szabályozása helyett a szabad kereskedelem biztosítása voltak a követelmények, amelyeket a panaszfüzetek megfogalmaztak. Ami a kereskedelmi jogviták eldöntésének fórumrendszerét illeti, a forradalom jogalkotása 1790.

május 27-i dekrétummal kereskedelmi bíróságokat létesített. A kereskedelmi bíróságokat a kereskedők által választott esküdtekkel, illetve a bírókkal látták el Az ancien régime a 16-18. században a pénzügyi igazgatás szervezete mellett az árú és értéktőzsdét, valamint a bankok rendszerét is kiépítette. Az alkotmány bevezető részében foglalt „Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata” 16-21. szakaszai tartalmazzák a megváltozott tartalmú szociális jogokat. A 16c) A tulajdon olyan jog, amely minden állampolgárnak lehetővé teszi, hogy tetszés szerint használja és rendelkezzék vagyonával, jövedelmével, munkájának és szorgalmának gyümölcsével. 17c) A munka, az iparűzés, a kereskedelem semmiféle fajtája sem tiltható meg az állampolgár megélhetésének biztosítása érdekében. 18c) Minden ember maga rendelkezik szolgálataival és idejével, magát azonban áruba nem bocsáthatja és nem adható el; személye nem

elidegeníthető tulajdon. A törvény a szolgai függést egyáltalán nem ismeri el; a dolgozó és az őt alkalmazó között kötelezettség csak a munka elvégzésére és azok anyagi elismerésére jöhet létre. 19 beleegyezés nélkül senkit sem lehet vagyonának egyetlen részétől sem megfosztani, hacsak a törvényesen megállapított közérdek nem követeli és csak igazságos és előzetes kártalanítás ellenében. 20c) Bármiféle adót csak a közjó érdekében lehet kiróni Valamennyi polgárnak joga van az adók megállapításában részt venni, felhasználásukat ellenőrizni és azokról pontos elszámolást követelni. 21c) A közsegély szent adósságnak tekintendő A társadalom a bajbajutott polgárokat segélyezni tartozik oly módon, hogy munkát serez nekik, vagy oly módon, hogy megélhetési eszközöket biztosít mindazok számára, akik munkaképtelenek. A köztámogatás rendszerét a jakobinus rendszer külön dekrétumban szabályozza néhány

nappal az alkotmány elfogadása után. A dekrétum részletes bemutatása a gazdasági szervet fejlődéstörténet körében sem nélkülözhető, mert a későbbi korszakok jogintézményei ezekre a szociális alapintézményekre épülnek. A részletes szabályozás keretében a törvény 12. cikkelye az özvegy nőnek, a családanyának nemzeti segélyt rendel arra az esetre, ha gyermekét saját munkájával nem tudja fenntartani. Ez a kegydíj a gyermek születésétől 12 éves koráig folyósítható, mégpedig különbséget téve a tíz év alatti gyermek és a 10-12 éves korú gyermek között. Utóbbinak ugyani a tartásdíj felét rendeli el. A jogszabály 21 cikkelyében foglalt rendelkezés szerint a támogatott gyermek „ha eléri a 12. életévet, hajlamot és alkalmasságot mutat az ipari pályára, a nemzet költségére tanoncnak adassék.” A nemzet két évig köteles gondoskodni a tanonckodás és létfenntartás költségeiről, ha az említett gyermeknek

erre szüksége van. A jogszabály harmadik része az öregek és szűkölködők segélyezéséről rendelkezik. A segélyezés mértékét a munkára való képesség és az által elérhető jövedelem csökkenésétől teszi függővé. A gondoskodást otthoni vagy kórházi ellátás formájában nyújtja Az ellátás három periódusát különbözteti meg. a hatvan éves az ellátás felét, a 65 éven felüli a kétharmadát és a 70 év feletti a teljes összeget kapja meg. Koloh 37 V. A napóleoni rendszer számos intézkedése korszakos jelentőségűek. A konzulátus és császárság korában kiadott jogszabályok a gazdasági szerveteknek olyan intézményeit alkotják meg, amelyek belföldön tartósak, külföldön pedig, modell értékűek voltak. Jelentősnek tarthatjuk a pénzgazdálkodás stabilizálása szempontjából a Banque de France létrehozását és alapító statútumát, amelyet 1800 februárjában fogadtak el Napóleon januárban kiadott rendelete

nyomán, amely a bankjegy kibocsátás privilégiumát biztosította számára. A napóleoni rendszer a forradalom által felszámolt kereskedelmi tőzsdét helyreállította. A gazdasági szervezeteket illető legjelentősebb jogi szabályozás a konzulátus korában kiadott, a kereskedelmi kamarákról szóló 1802. évi rendelet A rendelet huszonkét városban rendeli el a kamarák felállítását, és rendezi azok szervezetét. E szerint a kamara vezetősége tizennégy kereskedőből áll olyan városokban, ahol a lakosság száma meghaladja az ötvenezret, és kilenc főből olyanokban, ahol nem éri el a mondott számot. A jogszabály ugyan kinyilvánítja, hogy a „kamara független a prefektustól” Munkakódexet ugyan nem szentesített a konzulátus és a császárság törvényhozása, de igen fontos alapszabályokat igen. Így az 1803 április 12-én megalkotott törvény a munkás-főnök jogviszonyt szabályozza Tiltja a bérek leszorítása érdekében folytatott

munka beszüntetésére irányuló szervezkedést (sztrájk). A tanonctartást is rendezi, a tanoncszerződés felbontásának feltételeit rögzíti oly módon, hogy a mester által tanúsított rossz bánásmód, a tanonc rossz magatartása, illetve a tanonc járandóságának visszatartása esetén kerülhet csak sor a szerződés felbontására. A munkakönyvről szóló 1803 decemberi törvény a munkások részére a rendőrség, illetve polgármester által kiállított munkakönyvet ír elő, formai kellékeit részletesen rögzítve. A munkakönyvről szóló a munkakönyv nélkül utazó munkást csavargónak minősíti, s mint ilyet büntetni rendeli. A „kisebb nézeteltérések” rendezése tartozik a tanács, illetve bíróság feladatkörébe, a pertárgyérték 60 frank. A viták eldöntésének fellebbezési fóruma, illetve a pertárgyértéket meghaladó jogviták a kereskedelmi bíróságok elé tartoznak, miként a hatásköri jogvitákban is az jár el. A

szakmai egyeztető bíróság nagy kedveltségnek örvendett. A jogszabály megjelenése után rövid idő alatt huszonhat városban létesítettek Lyon mintájára bíróságokat, az 1809., valamint az 1810 évi törvények általánossá tették az egész ország területén A napóleoni rendszer az ipar és a kereskedelem szervezeti és jogi problémáinak rendezésére nagyobb figyelmet fordított, mint a mezőgazdaságra. A napóleoni rendszer gazdasági irányító apparátusa a császárkorban válik teljessé, megfelelően a napóleoni rendszernek állami beavatkozást valló gazdaságpolitikájával. A kormányon belül működő ipari és kereskedelmi tanács (Conseil générale d’ agriculture arts et commerce) 1810 óta szakosodott. Az agrárigazgatás csúcsszervezete a „conseil agriculture” két hivatalnokon kívül három szakembert vont be az állami intézkedések előkészítésébe. Az ipar és kereskedelem csúcsorganizációja „conseil d’administration de

commerce et manufactures”. A tanács minden, a kérdéskörbe tartozó fontosabb döntést megvizsgált és határozatot hozott. Az 1811 június 2-i törvény önálló ipari- és kereskedelemügyi minisztérium felállítását rendelte. A gazdasági szervezetek működésével kapcsolatban a napóleoni korszak egyik legjelentősebb jogalkotás az 1807-ben kiadott Code de Commerce (kereskedelmi kódex). A Code de Commerce megalkotására kiküldött bizottság az Államtanácsban a kereskedelmi bíróságok hatáskörét nem „par la nature de fait” (nem személyek, hanem a cselekmények szerint) határozza meg. Az 1809 évi törvény szerint egy bírósághoz sem tartozhat nagyobb terület, mint egy arrondissement. (A district – körzet – elnevezést az 1800-as napóleoni közigazgatási dekrétum az arrondissement elnevezéssel váltotta fel. Ugyanakkor a fogalmat, illetve területi egységet illetően az a megye részét jelenti) A kereskedelmi bíróság működéséhez

szükséges bírói létszám: egy bíró, aki elnökbíró, hát-nyolc rendes bíró, illetve helyetteseik valamint egy jegyző. Minden bírósági eljárásban az eljáró tanács legkevesebb három bíróból áll. A bírók fizetést nem kapnak, az arrondissement „előkelő kereskedői” közül kerülnek ki Gondosan előkészített listákról (prefektus és miniszter ellenőrzi a listákat) választják meg őket, megerősítésüket a császártól kapják. Személyi feltételek között szerepel a tárgyaló bírónál betöltött harmincadik életév és az elnöknél a negyvenedik betöltött életév, az egyén „tisztességgel és küröltekintéssel” gyakorolja hivatását. Az elnököt a régebbi bírók közül választották ki. Ez a törvény a bíróság illetékességét 1000 frankban jelölte meg, s a bíróságot, mint fellebbezési bíróságot jelölte ki a „Conseil de prud’hommes”-tól vagyis a szakmai egyeztető bíróságtól hozzá fellebbezett

ügyekben. Koloh 38 Fogalmak Seigneur: a földesúr, ill. az uralkodó megnevezése Communes: szabad városok Gilde, hanza: arra társultak, hogy biztosítsák üzlet fenntartását és fejlesztését Prévot: bíró Livres des Métiers de Paris: a párizsi céhek coutume gyűjteményét Statutum: szabályzat Confrérie: előd Alliance: szövetség Corps: közösség Le boutellier (buticularius): az alkoholkereskedelem felügyelője Corps ecclesiastique: káptalanok és egyházi rendek testülete Universités de maitres et d’ecoliers: egyetemi tanárok és diákok testülete Le métier reglé: szabályozott céh Le métier juré: saját esküdtközösséggel rendelkező céh Le métier privilégie: privilegizált, vagyis egyedi szabályozottságú céh Manufacture royale: királyi alapítású nagyüzem Les intendans de justice police et finaces: gazdasági szervezeteket felügyelő intendánsok Controleur general de finance: pénzügyek fő intendánsa Indentant de justice:

minden ügyben ítél Intendant de police: a rend fenntartója Intendant de finance: adóztatási tisztségviselők felügyelője Comité d’agriculture: mezőgazdasági bizottság Paquis communaux: közlegelő Communautes de commerse: ipari és kereskedelmi korporációk Code Savary: 1673., kereskedelmi törvény Conseil Général du commerce: kereskedelmi főtanács Tribunal commune: munkás-munkaadó közötti jogviták esetére felállított bíróság Conseil générale d’agriculture arts et commerce: ipari és kereskedelmi tanács Conseil agriculture: az agrárigazgatás csúcsszerve Chambre departementales consultatives: departementi tanácskozó kamarák Code de Commerce: Napóleon kereskedelmi kódexe Conseil de prud’hommes: szakmai egyeztető bíróság Koloh 39 A POLGÁRI ELJÁRÁSJOG A FŐBB EURÓPAI ORSZÁGOKBAN A FEUDALIZMUS IDEJÉN (Nagyné Szegvári Katalin) Bevezetés A feudalizmuskori polgári eljárásban az eljárás inkább a magánfelek érdeke, mint az

államé. Hiányzik a hivatalbóliság, vagy officialitás elve. További jellemzője a polgári peres eljárásnak: a) A felekre van bízva az eljárás megindítása, a bíró a per folyamán is inkább irányító és szemlélődő, mint beavatkozó és parancsoló magatartást tanúsít. Ettől az alapelvtől eltérés tapasztalható pl az abszolutizmus idején. b) A bizonyítékok értéke és szerepe eltérő a két eljárásban. A polgári perben nincs tortúra által kikényszerített bizonyítás. c) Kérdéses, hogy milyen kényszerítő eszközzel vehető rá a perlapítás (litis contestatio) során abepanaszolt a perben való részvételre. I. A korai feudalizmus eljárásjoga Az eljárásjog forrásai: Elsősorban a feljegyzett népjogok, amelyekben már megjelenik a provinciális római jog. Az egyház ugyancsak elvégzi kánonjai összegyűjtését, a pápai dekretálisok is forrásai az eljárásjognak. A frank uralkodók pedig kapitulárékban rögzítik parancsaikat.

Az eljárás általános jellemzése: Az eljárás szóbeli, a bizonyítás eskütársakkal, illetve istenítéleti formák igénybevételével történik. Az eljárás rituális, szigorú formaságokhoz kötött. Lefolytatása többnyire nyílt helyen történik A „nép” (szabadok) jelen vannak. A bíró: a rachimburg (= bölcs öreg) A frank birodalomban 774-ben a rachimburgok helyébe „scabini” kerül. A 804 évi kapituláré (Nagy Károly korában) bevezeti az inqusitiot, azaz a nyomozás az illető helyiség lakosságának kikérdezésére irányult. Jámbor Lajos 815 évi majd 818-819 évi kapituláréi bevezették a tanúk használatát a közönséges jogi eljárásba, megengedve a panaszosoknak és védekezőknek egyaránt, hogy ellentétesen tanúzó csoportot állítsanak. 819-ben előírják, hogy a két tanúzó csoport közötti ellentmondás esetén a jogi bajvívás döntsön. Jellemző továbbá az is, hogy a büntető és polgári per elkülönülése

esetleges Minden jogsértés „békeszegés”. A magánjogi elemek a büntető perben is jelen vannak Így a per előtti megegyezést, a sértő és sérelmet szenvedő között sikeresen vagy sikertelenül megkísérlik. Alapelv, hogy a panaszt tévő kötelessége a bizonyítás, a bevádolt (panaszlott) személy kötelessége ill. joga, hogy ártatlanságát, jó erkölcsit igazolja. Az alapelv azonban már megjelenik: „actori incumbit probatio” II. Az eljárásjog fejlődése a 12-15. században Általános jellemzők: Az eljárásjog a virágzó feudalizmus időszakában óriási fejlődést mutat. Különösen: a) A római jog reneszánsza a középkori egyetemeken a Iustinianus nevéhez fűződő Corpus Iuris Civilisre alapítva, a hozzá szorosan csatolt kánonjoggal együtt nagy tiszteletnek örvendett. b) Az egyes országokban ugyanakkor a királyi udvarok jogszolgáltatása is ösztönzi a jogfejlődést. A központi bíróságok általában az egyházra tekintenek

inspirációért, ily módon fogadva ne a középkori római és egyházjogot. c) A birodalmakon belül, mint a Német Római Szent Birodalomban, ill. az egységesülő Franciaországon belül az egyes fejedelemségek vagy városok önálló jogszolgáltatást alakítottak ki. Az eljárásjog alakulására is ható általános feltételek között a 12. századtól kezdődően tapasztalható: - Az új, egyre nagyobb városok kialakulása, - A nemzetközi ipari és kereskedelmi kapcsolatok megjelenése, - A pénzügyi forgalom új intézményeinek (bankok) megjelenése, - A lakosságon belül a demográfiai növekedés és társadalmi differenciálódás. A bürokratikus szervezés, a centralizáció áthatja azuz egyházat és az államot egyaránt. A római intézmények felélednek. A Corpus Iuris Civilist revelációként tanulmányozzák és felfedezik újra az autorativ szövegeket, a szent könyveket, a filozófiai és orvostudomány régi eredményeit. Koloh 40 Jogforrások

A kontinensen számos bíró és jegyző, mint Guillaume de Breuil a 14. században, vagy Philip de Beaumanoir a 13. században, avagy Willem van der Taurijen (Brabant bírája a 15 században) a Bauculus Judicii szerzője, lejegyezték a városi vagy tartományi bírósági jogot. Az egyház és az állam középkori kísérlete a – Renovatio Imperii Romani – közjogliag és politikailag meghiúsult, a jogban azonban nem. Éppen amikor a Stauf uralkodók hiába harcoltak a Szent Római Birodalomért, a római jog szelleme meghódította Európát. A bírói szervezetnem bekövetkező változások általános jellemzése a korszakban: A bíróságok hivatásos bírósággá formálódnak, azaz a laikus elem egyre inkább a háttérbe szorul. Ez egyben azt is jelenti, hogy a nyilvánosság helyett egyre inkább a camera (hivatali szoba) eljárás folyik. Az eljárás kizárólagosan írásbeli beadványok és reagálások, a kikérdezésre adott írott válaszokra alapul. Ennek

megfelelően a bírósági jegyzőkönyveket gondosan vezették. Autentikus szövegek jönnek létre, amelyek fontos szerepet kapnak a szerződés (kötelmi jog) és végrendelkezés (öröklési jog) létrejöttében. A feleket többnyire ügyvédek képviselik, akiknek adatait és fellépését (előadásait) a periratok rögzítik. A bizonyítás racionalizálása a legfontosabb a peres eljárásban egész Európában. A sacrális-rituális elemek (természetfelettire hivatkozás) háttérbe szorulnak. A peres felek jogvitája a jury vagy bíró megnyerésére irányul A vizsgálat (trial) kapocs a bíró és jury, valamint a felek között. Az egyes országok peres eljárásának általános jellemzése körében kiemelt jelentőségű, hogy a 12. században nagyon jelentős változás következett be az alkalmazott jogi matériákban is. A bolognai egyetemen készülnek az első értekezések a római-kánonjogi eljárás köréből, amelyek a Corpus Iuris Civilies alapulnak.

Franciaországban egyre inkább kiképződik a coutume jog (szokásjog) egységesítése az írásba foglalás révén. Évszázadok alatt kialakul a párizsi coutume jog tisztelete, míg végül annak 1511-ben rögzített formája a vita esetén országszerte alkalmazott lesz mind anyagi mind eljárásjogi szempontból. Németország. Míg Franciaországban a római jog nem az ország általános joga, Németországban viszont az Ennek számos oka van, így: politikai széttagoltság; királyi jogalkotás és jogalkalmazás hiányosságai; a helyi szokások különbözősége. 1495-ben azonban létrehoznak egy új központi bíróságot, a Reichskammergericht-et, amely minden államban az ún. Gemeines Recht (általános jog) forrása lesz Két fontos elv jelenik meg: az ún Verhanglungsmaxime – azaz a felek kontrollálják az állításokat és a vizsgálatot. A neutralitás szabálya pedig a bíró és a felek viszonyát jellemzi. A római-kánonjogi eljárás lefolytatása Az

egyes bíró, aki akadémiai képzettséggel rendelkezik, fogadja a panaszokat, meghallgatja a feleket és a tanúkat, megtekinti a dokumentumokat, dönt a tény- és jogkérdésekben. Kimondja az ítéletet meggyőződése szerint. A kezdeti egyszerű eljárás egyre bonyolultabbá válik A per beadvánnyal kezdődik. A védekező nem köteles válaszolni a beadványra, kivéve az írásbeli petíciót Bernardus Dorna (1203) „Libellus et eorum compositione” című művében tanácsokat ad a „libel” (kérvény, vádirat) korrekt elkészítésére. A „libel”-nek tartalmaznia kell: - a felek nevét - a bíró nevét - a panaszos actioját (mit kíván) - kérelmének alapját (tények, bizonyítékok). Ha a védekező (alperes) megjelent a bíróságon, a bíró megkövetelte a panaszostól (felperes), hogy szóban is adja elő a panaszát és tegye fel kérdéseit a védekezőnek. Ezzel megvalósul a „litis contestatio” (peralapítás), amelyet kombinálni lehetett az

ún. calumny esküvel (hamisvád eskü) Következmény: a felek ügye tanult ügyvédek kezébe kerül, a per egyre költségesebb lesz. De ami elveszett az időben és közvetlenségben, megtérül a perbeli bizonyosságban, precizitásban és fegyelmezettségben. Ugyanakkor a bíró szerepének jelentősége csökken, mert alig tehet valamit saját akaratából „ex arbitrio suo.” A perbeli bizonyítás (probatio) Acccursius szerint: a tanúk, a dokumentumok és vélelmek, valamint az eskü a legfőbb bizonyítékok. A bizonyítékként szereplő eskü lehet „juramentum suppletorium” – azaz kiegészítő, amit a bíró más bizonyítékok mellett alkalmaz és lehet „juramentum decisio”, azaz ügydöntő eskü. Külön esküfajta a juramentum purgatoriis, azaz a germán jogból ismert tisztító eskü, amelyet inkább a büntető perben alkalmaztak, de előfordult a jelentősebb polgári peres ügyekben is. Az eskü megszentelt és utolsó módja a bizonyításnak,

amelyet igen gyakran használnak. Koloh 41 A tanúbizonyítás: két szavahihető tanú elegendő volt a teljes bizonyításhoz. A felek nevezték meg a tanúkat, de a bíró rendelte el a tanúzásukat. A tanúkat figyelmeztették és megeskették a felek jelenlétében A tanúzás jegyzőkönyvezve lett és a jegyzőkönyveket elolvashatták a felek. Tipikusan skolasztikus osztályozással a bizonyítékokat különböző csoportokba rendezik. Megkülönböztették a teljes és közel teljes („probatio plenae” és „probatio semi-plenae”) bizonyítékot. A fél bizonyíték kiegészíthető volt esküvel, vagy a védekező részéről a purgatio canonicaval (tisztító eskü). A tanukat illetően a „notorium” (tanúk besorolása) szavahihetőségük szempontjából a büntető és a polgári ügyeket egyaránt érintette. A fellebbezés. A fellebbezés egyike a kánonjog jellemzőinek A fellebbezés megfontolja a alsóbb fokú ítéleteket, észleli annak hibáit és

pótolja egy jobbal. A fellebbezés feltételezi a bíróságok hierarchiáját Ismert a római jogban, de ismeretlen a germán népjogokban. A fellebbezés feltétele továbbá, hogy a jogi gondolkodás hajlékonyabb lett és a jogászok elfogadták, hogy a jogi szabályozás különböző módon értelmezhető. A fellebbezés nem egyedüli jogorvoslat. Egyebek között említhető a „supplicatio” (újabb folyamodvány), de ezt ugyanazon a bíróságon kellett benyújtani. Sommás eljárás. A hosszadalmasabb eljárással szemben ezt a performát kisebb ügyekre alakítják ki Nagyon népszerű lett mind az egyház, mind a világi perekben. E performa jellemzői, hogy a panaszt tevő szóban adja elő panaszát. Ám a bírónak autoritása nagyobb, hogy visszavessen kifogásokat, valamint a felek és tanúk kikérdezésében. III. A peres eljárás különlegességei Európa egyes államaiban A) Franciaország – a Párizsi Parlament A Párizsi Parlament a királyi palota falai

között rendezkedik be. Kiemelkedő performája a „Lit de justice” nevű saját bíráskodás „sous l’image Christ” (Krisztus nevében), amikor tanácsosai által körülvéve hozza meg döntéseit az uralkodó. Ez kivételes forma, mert többnyire delegálja (átruházza) az igazságszolgáltatást A bíróság ekkor, mint „a király bírósága” „a király nevében” hozza meg ítéleteit. A tanúk kihallgatása a vizsgálók részéről (enqueteurs rapporteurs) egy speciális tanácsban történik. A Kérvények Tanácsa a 13 század végétől némely ítélőmester a „kérvények meghallgatására”, illetve a királyhoz intézett kérelmek intézésére lett kijelölve. Más királyi bíróságok az ország területi gyarapodásával jönnek létre. Így Fülöp Ágost király (13 sz végére) Normandia elfoglalása után „hercegségi bíróságot” adott, majd 1315 után Normandia bíráskodási autonómiát kapott ugyan, de a Párizsi Parlament mesterei

ítéltek. A bírák „Messieurs” – a király tanácsosai az ő Párizsi Parlamentjében. A „les vassaux laiques et ecclesiastiques” (egyházi és világi vazallusok) rövidebb-hosszabb ideig megőrizték régi kiváltságaikat és született tanácsosokként tekintik őket, megtartják bírói széküket a Parlamentben is. A messieurs hivatásos jogászok, akik egyetemen tanultak, jogi végzettségűek. A bírák megbízatása egy évre szól, de vég nélkül meghosszabbítható. Kezdetben az uralkodó nevezi ki őket, később az uralkodó megegyezik a parlamenttel megbízásukról. A 16 századtól „presidents” (elnökök) vezetik a tanácsokban a tárgyalást A helyi bíróság: „bailliges et senechausses”. A 13 században kialakult rendszer: az uralkodó nevezi ki, de vissza is hívhatja őket. A kisnemesség köréből kerülnek ki, a nírói feladat mellett katonai feladatuk is van Jogvégzettek, megfelelő felkészültséggel rendelkeznek. Bizonyítási

eljárás a francia eljárásjogban A 13. és a 14 században általánossá vált, hogy a Párizsi Parlament a helyi igazságszolgáltatás tagjait is megbízhatja a bizonyítási eljárás lefolytatásával. Rendszerint két személy jár el megbízottként, de a legfontosabb ügyekben több. A bizonyítás lefolyása: miután a peres felek megszerezték a bírósági elnök és jegyző által aláírt és pecséttel ellátott megbízólevelet, azt elvitték a megbízottnak kérve a felek és tanúk megidézését. A megbízólevél utasította a bírót, hogy hallgassa ki az egyes tények bizonyítására a felek által benyújtott iratban (article) említett tanúkat, kutassa fel a tárgyi bizonyítékokat és okiratokat. Miután a felek átnyújtották a megbízatást, egyben átadták a vizsgálóbírónak a bizonyítandó tények lajstromát. A vizsgálóbíró azokat az ellenérdekű felek elé tárta, majd jegyzőkönyvben rögzítette A következő mozzanatként a felek

esküt tesznek, hogy a bejelentett bizonyítékok (tények) valósak. Ugyanakkor módjukban van még azokat visszavonni. Az eskü, amit ilyenkor tesznek: „a hamis vád esküje” (serment de la calomnie) Megjegyzendő, hogy az írásbeliség elterjedtségét mutatja az, hogy a felek kötelezve vannak, hogy nyilatkozataikat írásban is benyújtsák. A bizonyítékok megnevezését a „cikkek” (articles) tartalmazzák. Ezek lehetnek: tanúk, okiratok, egyéb tárgyi bizonyítási eszközök. Minden bizonyítandó tényt külön-külön kell megjelölni A tiltakozások tárgyában a vizsgáló-bíró, ha bíró rangú, maga dönt, ha nem, felterjeszti az ügyet a Parlamenthez. Ha az alperes teljes Koloh 42 egészében elismerte a felperes keresetét, befejezték a vizsgálatot és az ügyet a Parlament elé terjesztették. A tanúvallomás volt a legfontosabb bizonyítási eszköz. A tanúk meghallgatása során megjelölik azt a tényt, amelyre vonatkozóan őket

meghallgatják. A kánonjogi szabályoknak megfelelően egy bizonyítandó tényre legalább két tanú egybehangzó vallomása volt szükséges. A Párizsi Parlament 1278-ban elrendelte a szószerinti jegyzőkönyvezést. Félreértés esetén a tanú a jegyzőkönyv kiigazítását kérhette, amelyet rögzítettek Az egyéb bizonyítékok körébe különösen jelentős az okiratokkal való bizonyítás. Egy tanú (semi probatio) illetve egy további okirat kiegészíthették egymást. Az írásbeli bizonyítékokkal szemben is „kifogással”, „ellentmondással” lehetett élni. Az okiratoknak rangsora alakult ki Legértékesebbek: - a bírósági pecséttel ellátott, - pallosjoggal bíró földesúr pecsétjével ellátott, - közjegyzői pecséttel ellátott, - a királyi udvar lovagja által kiállított okirat. Egyéb okiratok kiegészítő jellegűek. Formai hiba, javítás kétségessé tehette az okirat hitelességét Ez esetben a beterjesztőnek külön kellett

bizonyítani a pecsét és okirat hitelességét. A bizonyítási eszközök között a korszak, illetve a francia eljárásjog ismerte még a helyszíni szemlét, illetve a szakértői bizonyítást is. B) Az angol common law és equity eljárás I. Edward korából (12 sz vége) származik a common law elnevezés (ius commune – azaz az a jog, amely közös, illetve minden angolt megillet, ha a szabad) szemben a ius proprium-mal, amely valamely közösség (helyi) joga. A kontinentális jogtól jelentősen eltér, aminek számos oka van Így: királyi bíróságok, mint elsőfokú bíróságok alakulnak ki és működnek; bizonyos tipikus ügyek számszerű növekedése; a tradicionális helyi bíróságok elsorvadása. A common law a királyi bírák gyakorlatában fejlődik ki, később az Inns of Courtban (a bíróságokhoz fűződő jogi iskolákban) oktatják A 13. század során kialakul a Curia regisen (központi bíróság) belül: King’s Bench – a régi tradicionális

királyi bíróság kevesek részére, a Common Pleas – az a királyibíróság, amelynek ítéletével szemben a King’s Bench-hez lehet fordulni. A Common Pleas-on Circuit elenyészik a 14 század közepére, illetve átalakul utazó bírósággá. A Court of Common Pleas a Westminsterben ülésezik és nyitva a szabad státusú perlekedők előtt Itt formálódik a common law, mert már nem a bárók, hanem a tanult bírák bíráskodnak. A common law bíróság sikerének oka: egységes eljárási rendszert alakított ki a helyi bíróságok kusza rendszerével szemben, amely a normann és angol szokásjog egymással ütköző normái szerint jár el. A write rendszer joggal tekinthető az angol középkori eljárásjog legjellemzőbb intézményének, amely a 19. századig fennmaradt. Az akcióformáknak bizonyos száma alakult a 12-13 századra Ha a panaszos nem a megfelelő performát választja, pervesztes lesz. Főbb write formák: a) a föld jogtalan elfoglalása (akár

erőszakkal is) – nevel disseisin, b) vita arról, hogy a patrónus kit ajánl plébánosként a püspöknek bizonyos templomokba – darrein presentmen, c) annak a perlése, ha a lord visszautasítja, hogy elfogadja az előző vazallus fiánakhűségesküjét, és beiktatását az atyai hűbérbe – mort of ancestor, d) vita arról, hogy hol fekszik vagy egyházi természetű-e egy hűbérbirtok. Következmény: fizet-e szolgálatot vagy pénzt, - utrum, e) adós figyelmeztetése, hogy fizessen vissza bizonyos összeget – debt, f) az adós keresete, hogy kész fizetni zálogot a hitelezőknek – gage (zálog), g) serf elszökése az uradalomból – naifty, h) a bailif visszautasítja az elszámolást – account. Az original writ-ek száma körülhatárolt és listázott, de ajánlható új, eddig nem ismert eljárás is. Ugyanakkor az Oxfordi Provizió (1258) nem ad a kancellárnak ellenőrizhetetlen hatalmat az original writs kiadására, azokat a király jóváhagyásától

tette függővé. A jury II. Henrik 1174-ben a „nagy assiza”-val elrendelte, hogy a védekező a föld tulajdonára (birtokára) vonatkozó perében választhatja a jury-t a párbaj helyett. Lényege: 12 ember a szomszédságból ad eskü alatt „verdict”-et. A vizsgálat során a perlekedők tény és jogkérdésekre egyszerre keresik a választ I Edward alatt különül el a tény és a jog kérdéseinek vizsgálata (13. század vége) 1361-ben királyi statutum rendeli el, hogy nyilvános tárgyaláson történjék a bizonyítás. Ugyanakkor csak 1705-ben törlik el azt, hogy a jury-t a civil ügyekben is századkerületből toborozzák. A szóbeli pervitelt a középkor végéig megtartják I. Edward korától a per jellegzetessége: - vádirat illetve panasz benyújtása, amellyel, illetve amelyben a panaszos megalapozza az ügyet, Koloh 43 - kifogás, válasz, amely nagy választékban alakul ki: így hivatkozás valami formai hibára, tagadás vagy beismerés, azaz

replikációk a panaszossal szemben. Bractontól kezdődően (13 sz.) a kifogásra római jogi szabályok érvényesülnek, így például a tanú függetlenségének tagadása, vagy az hogy egyre inkább az okleveles bizonyítás kerül előtérbe. A fellebbezés problémája az angol eljárásjogban. A common law polgári perekben kezdetben nem ismerik a fellebbezést, az csak a büntető perekben van. Oka: nincs kialakult fellebbezési bíróság, a római jogból ismert fellebbezés ismeretlen. Nincs kialakult hierarchiája a bíróságoknak A „writ of false judgement” (hamis eljárással szembeni writ) nehezen emelhető a királyi bírósággal szemben. Ezért kialakul a „writ of error” (a tévedés az ügyben writ), amely a King’s Bench-hez juttatja az ügyet.ez a jogorvoslat a 19 sz polgári reformjáig marad hatályban, csak 1830-ban törlik el az „in error” eljárást. Court of Chancery IV. Edward (1442-1483) idején kiadott egyik Year Book szerint „nem

veszíthető el a per a formák hiánya, vagy rosszul alkalmazása miatt, hanem azt az ügy valósága szerint kell megítélni.” A kancellár intézi a kérvényeket és megítéli, hogy azok méltányosan kezelhetők-e. Az „equity” szerinti eljárás Jelentős különbség a common law-val szemben. A Court of Chancery azáltal került szembe a common law tradíciókkal, hogy ebben az eljárásban: - nincs original writ (nem kell ilyenre hivatkozni), - jury sincs, azaz az angol jog két speciális eljárásjogi intézménye hiányzik. Az eljárás lefolyása A panaszos fél a kancellárhoz, illetve kancelláriai bírósághoz kérvénnyel fordul, hogy jogsegélyt kérjen. A tény és jog különválasztása helyett és a jury verdict-jével szemben egyes bíró vizsgálja az ügy érdemét és dönt afelől. A jury eljárás: szigorú a technikában és döntése: orákulumszerű. C) A német feudális eljárásjog A régi formaságok lazultak, az írásbeliség egyre jobban

elterjedt, az eljárás a racionalizálódás jeleit mutatatta. A régi jogforrások: a jogkönyvek territoriális szokásjogával éltek. A bíróságokon még mindig a „jog megtalálása” szerint alkottak ítéleteket, és konzervatív szokásjogi eljárás érvényesült. A „jogot megtaláló” bírói eljárás jellemzői: - az eljárás szóbelisége, - de megjelenik a jegyzőkönyv vezetése, - az eljárás még mindig inkább küzdelem a felek között ún. „vizsgálati eljárással” (proof-trial) megvíva. A tények háttérbe szorulnak A bizonyítás központi eleme számos esetben az eskü, sőt a tisztítóeskü elfogadása. Ez utóbbi teljes bizonyítékként általánosan elismert. A városokban az okleveles és tanúbizonyítás egyre gyakoribb, délről északra terjed. Így a kölni városi igazgatásban és bíráskodásban a 12. században már megjelenik a jegyzőkönyvek vezetése és a szerződések autentikus rögzítése. A tisztítóeskü – az

eskütársakkal – fontos bizonyítékként fennmarad ugyan, de az istenítéletek a 13. századtól már háttérbe szorulnak, majd később elvetik őket Az ún Unschuldeid (ártatlansági eskü) azonban még a tanúbizonyítással szemben is elismerésben részesül. A kamarai bírósági eljárás Alapja a római és a kánonjog a hazai joggal összeolvasztva. A litis contestatio (peralapítás) a panaszok előadásával és a bepanaszoltak válaszával már megtörtént. Az egész eljárás igen nehézkes, az ún „artikulierten Verfahren” (vagyis előírás szerint) történik. A tanúkat a felek távollétében is meghallgatja a bíróság Ennek ellenére a perek igen elhúzódtak. A jogszolgáltatás egyre hosszabb és költségesebb lett Az írásbeliség akkor vált teljessé, amikor a Birodalmi Kamarai Bíróságon 1500-ban kialakított rendtartásban elrendelték, hogy a panaszok, replikák, tanúbizonyítás stb. írásban történjenek A Birodalmi Kamarai Bíróság

eljárásának hatása abban is megnyilvánult, hogy a területi fejedelmek szívesen alkalmaztak „gondos hivatalnokokat”, akik előbb a bíróság mellett folytattak joggyakorlatot. Koloh 44 Szászországban Carpzow 1 munkásságában elsősorban a büntetőeljárásjogi intézményeket tárgyalta, de egyéb eljárásjogi és szakjogi elméleti tevékenysége is figyelemre méltó volt. új eljárást vezetett be, melynek lényege, hogy az bíró az ún. „bizonyítási ítéletet” megalkotja, amelyben a bizonyításra kötelezett feleket arra szólítják fel, hogy 6 hét és 3 nap alatt terjesszék elő bizonyítékaikat. Aki a kívánt bizonyítékokat előterjesztette megnyerhette a pert, aki nem, az elveszítette. A „kamarai bíróság” túlzott alapossága szomorú állapotok kialakulására vezetett. Így 1654-ben komoly reform vált szükségessé Ez a szász jogot a római-kánonjogi eljárással kívánta ötvözni. Az újítás az ún „Eventualmaxime”

(esetlegesség) bevezetése Azt jelenti, hogy minden jogsegélyt elő kell adni az eljárás elején egységbe foglalva, ha nem tették, később nem hivcatkozhattak rá. Ami az eljárás egyszerűsítését illette kevés sikerrel kecsegtetett a reform, mert minden elképzelhető esetre (lehetőségre) fel kell készülni, ha először nem érnek el célt. IV. Polgári eljárásjog az abszolutizmus idején A) Franciaországban Az I. Ferenc uralkodása idején kiadott 1539 évi Ord de Villers Cotterets vezetett be átfogó büntető és polgári eljárásjogi reformot. A 17 században a Notables Gyűléssel hozott Code Michau (a kancellár nevét hordozva) alkotott vegyes szakjogági rendelkezéseket, amelyek körében az eljárásjog is néhány tucat szakasszal szerepel. XIV. Lajos személyes kormányzásának idején, 1665 május 30-án a „Reformation de la Justice”-re (Igazságügyi reform) került sor. 1665 szeptember 27-én határozzák el az eljárásjog reformját Cél

olyan eljárásjogi rendezés kiadása volt, amely világos, átfogó rendelkezést biztosít az egész királyság részére, vagyis fő cél a jogegyesítés volt. csak másodlagos célként szerepel az eljárásjog egyszerűsítése Az 1667. évi „Code Louis” nem nagyszabású jogalkotás, de jogegységet teremt, érvényre juttatja továbbá az abszolutizmus jellemzőjeként a királyi jogalkotás elsődlegességét. A bizonyítási eljárásban az 1539 évi Ordonnance rendelkezését, hogy a felek által benyújtott bizonyítékokat a bíró szelektálhatja, az 1667. évi Ord fenntartja. Az írásbeli bizonyítékok jelentőségének kihangsúlyozásával a jog biztonságát szolgálja Előírja még, hogy 100 livre értéknél nagyobb értékű szerződéseket írásban kell kötni. Az írásbeli dokumentumokkal szemben nem ad helyt a tanúbizonyításnak, az a régi bizonyítási elv tehát, hogy a tanúbizonyítás elnyomhatja az írásbeli bizonyítékokat, eltűt.

Jelentős továbbá a régi per felfogás változása, amely a pert a felek bíró előtt folytatott harcának tekintette. Az új felfogás a bíró szelektáló jogosítványával a bíró szerepét emeli ki XV. Lajos korában bevezetett újítások ugyancsak a per írásbeliségét hangsúlyozzák Külön kiemelhető az, hogy a Cour de Cassation (Semmitőszék) eljárásában, valamint a Conseil d’État (államtanács) eljárásában kizárólagos jelentőségű az írásbeliség. B) Németország Németországban a Reichskammergericht tevékenysége révén kiképződött a polgári eljárásjog közös néet elmélete (Gemeiner deutscher Zvilprocess), amely a modern német eljárásjog legjelentősebb vonásait már tartalmazta. Így:  az eljárás minden eleme írásban legyen rögzítve, olyan szélsőséges formában, amely Franciaországban sohasem valósult meg. az az elv érvényesül „Ami nincs az aktában nincs a világon” (a római-kánonjogi elv túlhajtott

formája);  a tradicionális, „a jogot fellelő” (többnyire laikus) bíró helyébe a hivatásos bíró lépett, az „Aktenprocess” és „Instanzprocess” eljárással, utóbbi a bíróságok hierarchiájára, s a fellebbezés rendszerére utalva. Az ún. porosz eljárás az „általános eljárás” kritikájaként született Annak hosszadalmas és bonyolult formájával sem a porosz uralkodó, sem a bírói kar, de a közönség sem volt megelégedve. A 18. században három markáns tendencia érvényesült: - az ügyvédek lehető kiszorítása, Nagy Frigyes kifejezetten gyűlölte őket, s lehetőleg állami hivatalnokokkal pótolta őket; - az aktáknak átküldése véleményformálás érdekében az egyetemekre megszűnt, a bíróságoknak egyedül kellett dönteniük. Ez a rendelkezés (1746) szakadékot támasztott az elmélet és a praxis között; - az ún. „Eventualmaxime” elutasítása A bíró szerepe ezáltal megnő A felek kihallgatása, a

bizonyítékok beszerzése a bíró dolga; 1 Carpzov, Benedikt (Benedictus) (*1595. máj 17 Wittenberg, †1666 aug 30 Lipcse): német jogtudós Először Lipcsében, majd Drezdában volt egy.-i tanár, 1645-től ismét a lipcsei egy jogi katedrájára került 1653-tól a szász választófejedelem titkos tanácsosa volt. Leginkább boszorkányperekben bíráskodott kegyetlen szigorral, de azt az állítást, hogy kb 20 ezer halálos ítéletet hozott, későbbi tanulmányokban többen cáfolták. Írásai a boszorkányüldözés mellett nagy befolyással voltak a német jogfejlődésre is. (Magyar Nagylexikon) Koloh 45 - a szóbeli tárgyalás elve az előzőekhez képest előtérbe került. Ebből folyik, hogy a feleknek a bíróságon személyesen kellett megjelenni; - az ún. „Güteverfahren”, amelyet tartalma szerint kiegyezésnek (felek megegyezése) jelölhetünk. E szerint a bíró törekedjék arra, hogy megfelelő eszközökkel, egymással szembeni jóakaratra

utalással emlékeztesse a feleket arra, hogy a költséges és hosszadalmas bíró eljárástól óvakodjanak. A németországi peres eljárás megújítására a 19. században került sor A 19 században lezajlott eljárásjogi reformokra az 1806. évi francia polgári peres eljárást tartalmazó kódex volt a legnagyobb hatással, amelynek alapelvei: a nyilvánosság, közvetlenség és szóbeliség. C) Anglia Az angol perjog átfogó reformjára csak a 19. században kerül sor A reformot megelőzően az angol polgári forradalom előzménye: a két hagyományos bíróság a common law és equity bíróság hatásköri összeütközése volt. a főleg büntető-eljárásjogi területen érvényesülő ún önkénybíróságok az abszolutizmuskori bíráskodásban fő szerepet vittek. E bíróságok tevékenységének elítélése, az önkénybíróságok megszüntetése a forradalom során, volt az elsődleges feladat, amelyet a restauráció intézményeivel, amely a polgári

pereket is érintette, egészítették ki. Koloh 46 Fogalmak Officionalitás: hivatalbóliság Rachimburg: bölcs öreg Actori incumbit probatio: a peres félre – azaz a felperesre – tartozik a bizonyítás Pleas are either criminal or civil: a perek polgáriak vagy büntetőek Actoris officium est intendire et quod interdit probare: a peres félé a szándék, s amit szándékszik bizonyítani Bauculus Judicii: a városi és tartományi bírósági jog foglalata Renovatio Imperii Romani: a Római Birodalom megújításának kísérlete Camera: hivatali szoba Trial: vizsgálat Coutume jog: szokásjog Reichskammergericht: központi bíróság Gemeines Recht: általános jog Libel: kérvény, vádirat, tartalmazza a felek nevét, a bíró nevét, a panaszos actioját és kérelmének alapját Libellus et eorem compositione: Bernardus Dorna munkája Probatio: perbeli bizonyítás Legal-proff: törvényben előírt bizonyítás, „kötött-bizonyítás” Probatio plenae: teljes

bizonyíték Probatio semi-plenae: közel teljes bizonyíték Supplicatio: újabb folyamodvány Dispendiosa: V. Kelemen pápa 1312-1314 évi dekretalisa Sous l’image Christ: Krisztus nevében Chambres: tanácsok Enqueteurs rapporteurs: a tanúk kihallgatása a vizsgálók részéről Requęts de l’Hotel: Kérvények Tanácsa Messieurs: bírák Les vassaux laiques et ecclesiastiques: egyházi és világi vazallusok Presidents: elnökök Bailliges et senechausses: helyi bíróság Assises: bírósági ügyszak Pays: tartomány Article: irat Procureur ou un advocat: ügyész és ügyvéd Serment de la calomnie: hamis vád esküje Articles: cikkek Semi probatio: egy tanú Ius commune: közös jog Ius proprium: helyi jog Inns of Court: a bírósághoz fűződő jogi iskola Volk-moot: népgyűlés County, hundred: helyi bíróság Curia regis: központi bíróság Nevel disseisin: a föld jogtalan elfoglalása Darrein presentmen: vita a plébános ajánlásáról Mort of ancestor: a lord

visszautasítja az előző vazallus fiának hűségesküjét és beiktatását az atyai hűbérbe Utrum: vita az egyházi pénzfizetésről Debt: adós figyelmeztetése a fizetésre Gage: zálog Naifty: serf elszökése a uradalomból Account: a bailif visszautasítja az elszámolást Writ of right: a lord szolgáltasson igazságot a panaszosnak Praecipe Writ: végrehajtási parancs Judical Writs: per lefolytatásával kapcsolatos parancs Writ of error: tévedés az ügyben writ Kammergerichte: központi bíróság Unschuldeid: ártatlansági eskü Reichtsteig-Landrechts: Johann von Buch jogász 1335-ban kelt műve, amelyben elkülönítve kezeli a büntető és polgári peres eljárást, de nem különíti el a tulajdonosi és birtokpereket Artikulierten Verfahren: előírás szerint Koloh 47 Eventualmaxime: esetlegesség Cour de Cassation: Semmitőszék Conseil d’État: államtanács Gemeiner deutscher Zivilprocess: polgári eljárás közös német elmélete Güteverfahren:

kiegyezés Koloh 48 BÍRÓSÁGOK A POLGÁRI ÁLLAMOKBAN (Rácz Lajos) I. A feudális korszak államfejlődése, különösen ott, ahol az abszolutizmus kifejlett válfaja található, egy erősen koncentrált igazságszolgáltatási szervezetet hozott létre. Addig, míg az utazó királyi udvar divatja élt Európában a király vidéken csak mindig egy-egy rövidebb időszakra tudta központi bíráskodása megjelenésével, azaz a praesentia (az angoloknál még a praeaudientia formulát is használják, míg a franciáknál a Curia in Concilio az elnevezés) formájával érvényesíteni a központi bíráskodási politikát. Ennek a szisztémának a korrigálására állították fel mér a korai feudalizmusban a legtöbb országban az utazó, vagy kiküldött bírák intézményét. Így találkozhatunk Angliában az itinerary justice vagy a Magyar Királyságban a királybírák intézményével. Ugyanakkor a kiküldött bírák a központi jogszolgáltatás egységesítő

szándékán túl mégis inkább a helyi szokásjogok továbbéltetői is lettek. Mégpedig azzal, hogy a közismert probi viri vagy boni homines intézményével, azaz a helyi szokásjog ismerőinek a bíráskodásba valamilyen módon való bevonásával (például jury vagy scabini) inkább erősítették a territoriális helyi jogot, mintsem a központi akaratot. Különösen élesen látható ez majd a német birodalom tartományaiban. A 15-16. század Európa szerte a királyi udvar állandó letelepedését, magának a fővárosnak, mint jogi fogalomnak ismételt megjelenését, illetve ezzel párhuzamosan új központi állami adminisztráció állandósulását eredményezte. A kialakulóban lévő bürokrácia jogász tagjaival, éppen azok jogi műveltsége révén alkalmassá váltak arra, hogy kettős feladatot lásson el , azaz az igazgatási tevékenység mellett ugyanazon igazgatási poszt birtokosaként egyúttal jurisdikciót is gyakorolt, bíráskodott. Döntéseit

pedig, az igazságszolgáltatási tisztéből fakadóan mellé rendelt személyzettel hajtatta végre. Az igazgatás és az igazságszolgáltatás szoros összefonódásának ilyen módon való fennmaradása a korábbi feudális korszakkal szemben most már szakmailag is indokolható volt. A királyi tanács egyúttal a legfőbb döntéshozó szerv, így az uralkodóhoz személyesen fellebbezett ügyek is végső soron itt dőlnek el, mégpedig gyakorta az uralkodó személyes elnökletével lefolytatott tanácskozásban. Vannak a központosítás szempontjából negatív példák is. Ilyenként is értékelhető a német Reichskammergericht 1495-ös felállítása. A mintegy száz éves birodalmi reform eredményeként felállított birodalmi hatalommal szemben legalább a jogszolgáltatás területén valamiféle birodalmi egységet akart megteremteni. A gondosan kimunkált szervezet, a mellé applikált Reichskammergerichts ordnung-al valóban a korszak példamutató

szervezettségű legfelsőbb bírósága lehetett volna. Hatásai közül kettőt emelnénk ki: egyrészt a tarományurak a Reichskammergericht létrehozását követően sorra szerzik meg tartományuk számára a jus de non evocando és a jus de non appellando kiváltságát. Igazi jogi súlyát nem tudta elérni, az egyes tartományok jogszolgáltatása, különösen ügyesebb abszolutista kormányzatok esetében (pl. Poroszország) függetlenedni tudott a központi kamarai bíróságtól. Másrészt viszont a Reichskammergerichts ordnung részletes szabályaival, így azzal, hogy előírja a bíróság összetételét, miszerint nyolc jogász és nyolc köznemes vegyen részt mindenkor a bíráskodásban – messzemenően megerősítette a német juristen foglakozást, illetve a német jogtudományt. Milyen hátrányokkal járt a közigazgatás és a jurisdikció, azaz a bíráskodás szoros összefonódása? Számos újkori közigazgatás szerv működését nagyban gátolta,

idővel pedig, korábbi jelentőségüket el is sorvasztotta, hogy a központi igazgatásnak óhatatlanul el kellett látnia igazságszolgáltatási ügyeket is. Sajátos ellentmondás feszült az újkori államkormányzatokban, amennyiben az alacsonyabb társadalmi réteg tehetségesebb tagjainak is, litteratus, illetve jogi műveltségük révén lehetővé tette akár a központi legfontosabb kormányzati szervekbe való bejutást (sőt a hivatalvásárlások elterjedésével a kör még tovább bővült), illetve a központi kormányzat már teljesen új módszereket alkalmazott az ügyintézésben. Számos visszásság marad fenn folyamatosan a feudális kori igazságszolgáltatás terén. A király bírói parancsaival , amit gyakran kegyelemből ad, átterelheti az ügyesen perlekededő fél számára kedvezőbb bírói fórum elé az ügyet. Ugyanígy találkozhatunk gyakorta az ún delegatum juridicium-okkal, azaz az uralkodó által kiküldött ad hoc bírói fórumokkal,

amelyek némelykor eljárásukkal a későbbi statáriális bíráskodásra is emlékeztethetnek. Ugyanakkor sajátos pozitívumként értékelhető, hogy egyfajta egységesítő funkciót is betölthet a késő feudális bírósági rendszer, különösen annak legfelsőbb bírói fóruma. Éppen az abszolutista államkormányzatokban figyelhető meg, hogy egyfajta unifikációs szerepet is betölthetnek az államszervezetben. Figyelemre méltó, hogy adott esetben egy abszolutista kormányzat kezében az igazságszolgáltatási jog még bizonyos kormányzati szuverenitás megvédésére is lehetőséget adott. II. A polgári állam bírósági szervezete két nagy követelményre, mégpedig: a hatalmi ágak megosztásának elvére, illetve a Francia Deklaráció „jogegyenlőség”-ének elvére épül. Montesquieu híres munkájában a „De l’espirit des lois”, azaz a Törvények szellemről című munkájában az angol alkotmány kapcsán tette a közismert

megállapítását a hatalmi ágak szétválasztásáról. A Francia Forradalom idejére ezek az először 1748-ban publikált eszmék már eléggé közismeretek lehettek és egyértelműen meghatározták a francia Alkotmányozó Koloh 49 Nemzetgyűlés tagjainak gondolkodását és ily módon jogalkotó tevékenységét. Elsőként az 1790 augusztusi, a bíróságkról szóló dekrétum mondja ki Franciaországban a bíróságok igazságszolgáltatási monopóliumát. Hasonlóképpen a jogegyenlőség vagy a törvény előtti egyenlőség szintén fontos eleme lesz az önálló hatalmi ágként kikiáltott bírósági rendszernek. Spinoza a pártatlan igazságszolgáltatás érdekében messzemenően helyesli a bíróválasztás elvét. Fontos észrevétele, hogy a bíró ne legyen részlehajló, sőt, már egy bírói szervezettől független ún. Semmitőszék felállítását is tervezi arisztokratikus berendezkedésű államában, akiknek feladatuk lenne egyúttal a

tisztviselők hivatali feladatai feletti ellenőrzés és bíráskodás. A bíráskodási joggal kapcsolatos esetleges visszaélések miatti aggodalmát Jean Bodin később is kifejezi az „arányos, egyenlő és harmonikus” igazságszolgáltatásról, miszerint társadalmi állástól, kortól, nemtől függetlenül mindenkire egyformán ugyanazt a büntetést szabják ki. Bodin bevezeti a „harmonikus arány” fogalmát, amely a körülményekre tekintettel szabja ki a büntetést. Rousseau a Társadalmi szerződésről írott híres munkájában hitet tesz – az államszervezeti elvek kapcsán – a választás elvének, mint legitimációs eszköznek az elsődlegessége mellett. A Deklaráció igazságszolgáltatással kapcsolatos rendelkezése: „Az emberek szabadnakés jogilag egyenlőnek születnek és azok is maradnak A törvénynek azonosnak kell lennie mindenki számára, akár védelmez, akár büntet. Minden állampolgár egyenlő a törvény előtt Mindenkit csak a

törvény által előírt és az általa meghatározott formák szerint lehet vád alá helyezni Az olyan társadalmaknak, ahol a jogok garanciáját nem bizotsították, a hatalmak szétválasztását pedig nem határozták meg, nincsen alkotmányuk”. Mindehhez még hozzákapcsolódnak a processzuális garanciák, így a törvénytelen előzetes letartóztatás tilalma; az ártatlanság vélelme; a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elvek, azaz mondhatnánk, hogy a visszaható hatály tilalmának garantálása. A polgári állam bírósági rendszerének elvei (az 1791-es francia Alkotmány alapján) a) Egyik hatalmi ág sem avatkozhat be a másik tevékenységébe: „A törvényszékek nem avatkozhatnak be a törvényhozó hatalom gyakorlásába, nem függeszthetik fel a törvények végrehajtását.” A bírói funkció különböző és kell választani a közigazgatási funkciótól is. b) A bíróságoknak igazságszolgáltatási monopóliumuk van. „Azt az

állampolgári jogot, hogy a vitákat bírósági úton oldják meg a törvényhozó hatalom semmilyen módon nem korlátozhatja.” A bíróságok igazságszolgáltatási monopóliumának elvéből dedukálható a több évszázadra visszanyúló egyházi bíráskodás megszüntetése is. c) A törvény előtti egyenlőség. d) Külön bíráskodás „csak a törvény által meghatározott esetekben” lehetséges, minden más rendkívüli bíráskodási forma tilos. Ezt még megerősíti, hogy „semmiféle bizottság vagy más hatásköri kijelölés és kivonás eszközével” nem lehet ilyen bíráskodást létesíteni. e) A bírák függetlenek, s „kizárólag megfelelően megállapított visszaélés esetén lehet elbocsátani ls elfogadott vádirat esetén felfüggeszteni őket.” Fontosságából következően ma már a jogtudomány és jogalkotás annak számos rész garanciális elemét dolgozta ki. Közülük a legfőbbek a következők:  Utasíthatatlanság: a

bírák függetlenek, csak a törvénynek vannak alárendelve.  Elmozdíthatatlanság: szerves részét képezte a bírói függetlenség elvének. A bírákat nem lehet önkényesen áthelyezni más bíróságra, kivéve, ha abba beleegyeznek vagy törvény az adott bíróságot megszünteti.  Összeférhetetlenség: a bírák befolyásolhatóságát kívánta kizárni.  Bírák állandósága: a bíróság mindaddig a törvény által kijelölt helyen működhet, amíg azt újabb törvényhozási aktus meg nem változtatja, vagy meg nem szünteti. Másrészt a bíróság csak az állandó székhelyén és annak hivatali helyiségeiben folytathat igazságszolgáltatási tevékenységet.  Folyamatosság: a folyamatos bíráskodó szerv mindenki számára könnyen elérhető. A bíró mint köztisztviselő állandó, rendszeres munkavégzésre köteles a juristitium idejét leszámítva. f) A bírákat választják („a király által meg nem tagadható, királyi

megbízóleveleket kapnak”), s az igazságszolgáltatás ingyenes lesz. A választás útján betöltött bírói tisztségben, egyúttal a bíró elfogultságának egyik garanciáját is láthatták. Történeti tény viszont, hogy a bírák választási elvének rendszerét maguk a franciák is nagyon hamar feladják. Tulajdonképpen Napóleon idejére már átállnak a bírák kinevezésére. Ennek legfontosabb államkormányzati érve, hogy csak kinevezett személlyel szemben lehet megkívánni a komoly szakmai képesítést. A bírák kinevezési rendje dominanciájának másik fontos következménye, hogy a laikus elemeknek az igazságszolgáltatásba való bevonása felértékelődik. Két nagy típus létezik máig, amely régiségében akár vetekedhet is egymással. A „jury-esküdt” rendszer (főleg angolszász országokban, de a kontinens több országa francia mintára, ha nem is általánosan minden ügyben de alkalmazza), illetve a „schöffen-ülnök” rendszer,

amely középkori német mintákon („scabini”) fejlődik ki, s a német egységet követő nagy kodifikációs hullámban több helyen is bevezetésre kerül. Koloh 50 Fontos követelmény, hogy mindkét rendszernél a tagokat választják, de a választhatóság széles körét megfelelő cenzusokkal (főként vagyoni és műveltségi) megfelelően korlátozzák. Az is általános szabálynak mondható, hogy az esküdt bíróság ítélete ellen általában csak kivételes esetben engednek fellebbezést. Míg az ülnökök közreműködésével hozott ítéleteknél a perorvoslat, ha nem is ténykérdésben, hanem csak jogkérdésben, de megengedhető. g) Rendszeresíti a közvádat, s magát a közvádlót (értsd: ügyész) a „nép fogja kinevezni”. Az új típusú közvádló rendszeresítése a polgári államkormányzat nagy érdeme. A közvádló nép általi választásnak lényegében azonos lesz a sorsa a bírák választásának elvével, azaz a gyakorlatban a

kinevezést preferálják. A nép által választott, s a végrehajtó hatalomtól független ügyészség intézményét csak a szocialista forradalmak, illetve azok államszervezete újítja majd fel. h) A bírósági szervezet megállapítása a törvényhozó hatalom joga. i) A bírósági eljárás polgári perben csak felperesi idézésre kezdeményezhető, míg büntetőperben „csak a bírák által megkapott vádirat szerint lehet elítélni”. j) Garantálja az ártatlanság vélelmét, illetve a nullum crimen sine lege és a nulla poena sine lege elveket, azaz megismétli a Deklaráció idevonatkozó kijelentéseit. Ezzel egyúttal a büntetőjog területén megteremti a visszaható hatály tilalmát is. III. A rendes bíróságok „A” Általános elvként a bírósági szervezetet a közigazgatási területi beosztáshoz igazítják. Így a közigazgatás három vagy négy fokozatától függ a bírósági hierarchia is. Ugyanakkor a négyes hierarchikus tagolás,

amely elvileg három fellebbezést biztosított, ellene mond a jogbiztonságnak. Elkerülésére két módszer alakult ki; a pereket csak egy meghatározott fórumon lehet elkezdeni, így rövidül az apelláció további lehetősége, vagy, mint a franciák: bizonyos közigazgatási szinten nem állítanak fel bíróságot. A fellebbezés rendje szoros összefüggést mutat a bírósági fokozatokkal; illetve azzal a jogi megoldással, hogy a legfelsőbb bíróság csak cassatios, azaz semmítő jogkörrel bír-e, agy reformatorius, tehát az alsó fokú bírósá ítéletét megváltoztató joga is van. Külön sajátossága, hogy a Semmitőszéknek évente nyolctagú küldöttséggel kellett beszámolnia a törvényhozó gyűlés előtt a Semmitőszék ítélkezési tevékenységéről. A középkori egyházi és világi bíráskodásnak a fellebbezés tekintetében nem alakult ki egységes rendszere, azaz a fellebbezés felsőbb szintjei sohasem voltak elzárva. A polgári kor

bírósági rendszerében a fellebbezésekkel kapcsolatban kétféle felfogás érvényesült. Az egyik hagyományosan a bírói szervezet hierarchiájához igazodóan lehetővé tette, akár a legfelsőbb bírói fórumig való eljutását a pernek. Ez természetesen nem kedvezett az ítélkezés kívánatos gyorsításának, illetve messzemenően elősegítette a jogbizonytalanság konzerválását. A másik vélemény, amelynek konkrét szervezeti lecsapódásai is tetten érthetőek azt mondta, hogy a bírói ítéletek elleni fellebbezések teljes megnyitása tulajdonképpen degradálja az elsőfokon eljáró bíróság tekintélyét. Így, ha szükségből meg is kell egyes esetekben engedni a fellebbezést, akkor az legfeljebb az adott eljáró bíróság szintjén szervezett, tehát nem a hierarchiában felettes külön fellebbezési bírói tanácsban lehetséges. Általánosnak mondható, hogy a gyarmattartó államok nagy része a helyi autonómia körébe sorolta az

igazságszolgáltatás jogát. Ugyanakkor a legsúlyosabb bűncselekményekben előfordult, hogy az anyaország hatóságai járhattak csak el. Másrészt szinte kötelező szabály lett a legnagyobb perértékű vagy a súlyos büntető ügyekben a fellebbezés az anyaországhoz. „B” A választott bíráskodás, mint rendes bíráskodási forma általános elismerést nyert, mint az igazságszolgáltatás egyik régi demokratikus formája. A választott bíráskodás a középkori keretekben is elsősorban „magánjogi” igényjogosultságú perek eldöntésére volt alkalmazható. Mivel a választott bíráskodás eseti jellegű, így a polgári korban az azt elismerő országok bírósági törvényei szólnak róla, de külön rendszeréről már nem rendelkeznek. A 20 század kontinenseket átívelő gazdasági és kereskedelmi tevékenysége ismét divatba hozta a választott bíráskodást. De ez kezd eltérni régi formájától, amennyiben gyakran már állandó tagokkal

is rendelkezik ad hoc volta ellenére. Az 1960-as évektől egyre gyakrabban teszik lehetővé fontosabb ügyekben az apelláció lehetőségét, leginkább az adott ország legfelsőbb bírói fórumaihoz. Koloh 51 IV. Anglia bíráskodási rendszere Az angol bírósági rendszer történetileg eléggé meghatározott és a kontinenstől jelentősen eltérő struktúrát alkot, bizonyos vonatkozásokban napjainkig. 1) A bíráskodás egyik fő jellemzője volt, hogy általában csak központi főbíróságok illetve, helyi bíráskodás működik, értve ez utóbbi alatt mind a kiküldött vagy utazó bírák („itinerant comissioners” vagy az eleinte főként tulajdoni perekben eljáró „Assizes”) évnegyedes gyűlését, mind a békebírák („Justices of the Peace”) tevékenységét. 2) A személyes szabadság védelme, amit már elég korán a Magna Chartára vezetnek vissza, s később a törvénytelen letartóztatás tilalmában, mégpedig a Habeas Corpus Act-ben

nyert klasszikus végső megfogalmazást. 3) Hagyományosan az egyik legfontosabb eljárási garancia is alkotmányos értéket nyerhetett el, ez pedig a jury alkalmazásával történő bíráskodás. A helyi-laikus személyek bekapcsolása „jury” útján a bíráskodásba, egyfajta jogbizotnságot, s ami nem lényegtelen, végrehajtható ítéleteket eredményezett az igazságszolgáltatásban. a) a rendkívüli bíráskodás – irregular tribunals - fórumai Már a Tudorok korában megfigyelhető, hogy éppen az új központosított kormányzás igényeinek megfelelően a hagyományos központi (főként common law és equity) bíróságok mellett újak felállítására is sor került, illetve már régen működők nyertek különleges hatáskört. Ezeket az angol alkotmánytörténet rendkívüli bírói fórumoknak, azaz irregular tribunals-nak nevezi, mint amelyek jogellenesen ragadták magukhoz a bíráskodási jogot („unlawful usurpation of jurisdiction”). Közülük

később az egyik leghírhedtebb a Star Chamber, a Csillagkamara bírósága lett. Ezzel a kamarával intéztette VII. Henrik király mindazokat a birtok elkobzásokat, amiket a vele szemben többször fellépő különböző trónkövetelők leverése után, a vesztes trónpretedens és azok híveink vagyonával szemben rendelt el. Úgy tűnik már Erzsébet kormányzása alatt végső soron ide kerültek az adózással, főként az adómegtagadással kapcsolatos, illetve bizonyos az uralkodó által régi hűbéri jogon szedett jövedelmek fizetési vitája miatti perek. Hasonló jelleggel működött a szintén Tudor korban felállított Egyházi Főbizottság, a Court if High Comission is, amelyik nemcsak a saecularisatios ügyek egy részében lett bírói fórum, de az új protestáns vallással, illetve magával az Ecclesia Anglicana-val összefüggő perekben is ítélkezett, nemegyszer a reformáció által felettébb igényelt lelkiismereti szabadság sérelmére.

Közutálatnak örvendtek továbbá az ún területi tanácsok. Így a skótokkal kapcsolatos határviták miatt a Council of the North (amelyet Yorkban állított fel még 1537-ben VIII. Henrik, bár egyes halvány utalások szerint a kezdetek egészen III Richardig visszanyúlhatnak; területileg pedig Yorkshire és még négy további county tartozott alá), vagy a Council of Wales. Ezek a bírósági jogkörrel is felruházott közigazgatási szervek, mint vidéki királyi főhatóságok az adott terület szinte minden ügyére hatáskörrel bírtak, ezért bíráskodhattak is. Különösen érdekes a Wales-i tanács, amely IV. Edward uralkodásától kezdve létezett, s bár Wales területét már az 1284-es Statutum Wallie teljesen incorporálta, Anglia területébe és jogába mégis a tartománynak egyfajta jogi különállása létezett. Hiszen territoriális jogáról, a Wels laws-ról folyamatosan hallunk Hasonlóan irregularis bíráskodás alakult ki az első Stuartok,

különösen I. Károly katona politikája miatt A civil területek a katonai beszállásolás okán a hadijog – martial law – alatti területnek minősültek, s az oda kinevezett katonai parancsnokok – comissioner – a civilekre is kiterjedő egyfajta, mondhatni statáriális bíráskodást (martial law) is folytattattak. Itt említendő a Stuartoknak a parlamenti szólásszabadság sérelmére elkövetett – szinte rendszeres – törvényellenes gyakorlata is. A királyi visszaélések miatt a parlamenti ülésszakon hevesen ágáló képviselők nagy részét a parlamenti ülésszak befejezése után, amikor a parlament már eloszlott, akkor az uralkodó – törvénytelenül a Towerben – fogságra vettette. b) a rendkívüli bíráskodás eltörlése és az új törvénykezési elvek megfogalmazása Mindezen rendkívüli bíráskodási fórumok – irregular tribunals – elleni tiltakozásul születik meg 1628-ban a Petition of Rights, ami azután legalább a hadijogot

eltiltja, míg a többi irreguláris bíróság csak 1641-ben lett eltörölve. Az 1689-es Bill of Rights-ban tilalmazzák mindenféle rendkívüli bírósági fórum felállítását, legyen az akár tanács vagy bizottság, vagy más elnevezésű is a Bill szövege szerint. Az 1628-as Petition of Rights hangsúlyozza, hogy a bíráskodás során csak rendes bírák – lawful judgement – járhatnak el a szabad emberekkel szemben, mégpedig az ország joga szerint – by the law of the land – és rendes eljárás során – by due process of law –, ami alatt a jury útján történő ítélkezés értendő. Koloh 52 A személyes szabadság végső garanciája csak 1679-ben a Stuart restauráció idején kerül törvénybe iktatásra, mégpedig a Habeas Corpus Act-el. Lényegében a törvénytelen letartóztatás tilalmát és az ártatlanság vélelmét fogalmazza meg, mégpedig az angol case law, esetjogi gondolkodás módjának megfelelően processzuális szempontból. A

Habeas Corpus Act meghatározza: a) kit lehet alapos gyanú alapján törvényesen fogva tartani és bíróság elé állítani, b) illetve megengedi, hogy az eljárás kezdetéig megfelelő biztosíték, azaz óvadék letétele mellett szabad lábon védekezhessen. A bíráskodásra vonatkozó következő garancia csoport szintén tartalmaz bizonyos processzuális szempontokat. Elsősorban azt célozza, hogy az ügyben eljáró bíró legyen pártatlan, azaz későbbi kifejezéssel: független. A common law bírák jurisdictios joghatósága nem a királyi kegytől függ, hanem magának a common lawnak az authoritásából és erkölcsi tekintélyéből ered, azon alapszik. A bírói függetlenség további garanciáit majd az 1701-es Act of Settlement fogalmazza meg. Ennek a legfontosabb szabályai, hgy bár a bírák központi kinevezése fennmarad, de: - a bíró addig tölti be hivatalát, amíg a fenti esetben hasonlóan részrehajlás nélkül bíráskodik - fizetésüket maga a

Parlament állapítja meg - elmozdításukról szintén csak a Parlament dönthet Fentiek nyomán az angol uralkodók bíráskodási joga teljese visszaszorul, az igazságszolgáltatással kapcsolatban csak két jogosítvány csoportja marad meg. Egyrészt változatlanul gyakorolja a bírói kinevezéseket, másrészt viszont az említett impeachement vád esetét leszámítva jogi korlát nélkül gyakorolhatja a kegyelmezés jogát. Az angol forradalom során rögzül az uralkodó mellett a parlament szuverenitása, s a parlamentáris monarchia szabályainak megfelelően az uralkodó fent említett jogosítványainak a korlátozása következik be a parlamenti határozatok nyomán. Angliában a jog mindenek feletti szupremáciával bír, amit a bíróságok döntései és a parlament együttesen alakítottak és alakítanak. Ebből vezetik azután le a törvény előtti egyenlőség elvét A bírói joghatóság elsősorban magának a jognak az authoritásából és erkölcsi

tekintélyéből következik. Ezért is nevezi az angol jogtudomány az angol rendes bíróságokat „courts of Law”-nak (vagy ordinary courtsnak). A jogszupremáciája alól egyetlen kivétel bizonyos vonatkozásokban a parlament, amely törvényeivel és bíráskodási tevékenységével maga is jogalakító tényező. c) Az angol polgári kori rendes bírósági rendszer kiépülése Központi bíróságok Az 1800-as évek Angliájában megkülönböztetik a rendes bíróságokat (ordinary courts vagy courts of Law) és a külön bíráskodás fórumait (spacial tribunals). A főbíróságok esetében átlátható rendszert teremtett az egykori udvari common law illetve az equity bíróságokból, továbbá megkísérelték tisztázni és rögzíteni a fellebbezés végső fórumait is. Az új bírósági struktúra is különbséget tesz a polgári, illetve a büntető ügyekben  Polgári ügyekben (civil jurisdiction) létrejött a High court, azaz a felső bíróság. Ezen

belül az egykori régi udvari fő bíróságokból külön osztályokat – divisio-kat szerveztek, mégpedig a következőket: a „Chancery Division”, azaz ez a régi, a lordkancellár equity bírósága; míg a „King’s vagy Quenn’s Bench Division” elnevezéssel pedig egybefoglalták az egykori Kings Bench, a Common Please és Exchequer régi common law bíróságait. Felállították még a házassági és kereskedelmi ügyekben már korábban működő bíróságokból a „Probate Divorce and Admirality Division”-t; végül az „Assizes Division”-t, amely szintén régi udvari bíróság volt.  A fellebbezési ügyek egységes elbírására egy teljesen új bíróság létesült a Court of Appeal. Ide nemcsak az előbbi főbíróságtól, tehát a High court-tól kerülnek fel az ügyek, hanem ide fellebbeznek az ekkor felállított megyei törvényszékektől a Conty court-októl is, mégpedig elsősorban jogkérdésekben. Hogy a bíróság, azaz a Court of

Appeal szakszerű tevékenységet végezzen és tekintélye is legyen a tagok a következők: a pecsétőr (Master of the Rolls) és az uralkodó által kinevezett 11 fellebbezési főbíró (Lord Justices of Appeal). Ezen fellebbezési főbíróság elnöke ex officio a Lord Chancellor, de a gyakorlatban a pecsétőr szokott elnökölni. Míg alelnöknek a rangidős Lord Justice-t teszik meg, bár újabban vice presidnet kinevezésére a Lord Chancellornak külön jogosítványa is van.  Az angol bírósági rendszer sajátja, hogy elkülönítették a polgári és a büntető ügyek elbírását. Büntető ügyekre felállítottak egy új fellebbezési főbíróságot, a Court of Criminal Appeal elnevezésűt, illetve a Divisional Court of Quenn’s Bench Division címűt, mely utóbbi csak jogkérdésekben járhatott el büntető fellebbezési felső bíróságként.  Legvégső fellebbezési fórumként megmaradt a House of Lords, azaz a Lordok háza, amely mind Anglia, mind

Skócia, mind pedig Észak Írország esetében ellátja ezt a funkciót. A szakszerűség érdekében rögzítik a tagokat, akik a következők: a lordkancellár, egyúttal elnökként is, illetve az uralkodó által kinevezett 9 neves jogtudó, mint fellebbezési főbíró, akiket ordinarius lord-oknak neveznek, de közönségesen csak Law lord-oknak hívják őket, továbbá a Lordok Házának azon tagjai, akik valamilyen jogi hivatalt (judicial office) látnak el. Koloh 53 A Lordok Háza mind polgári, mind büntető ügyekben egyaránt a legvégső fellebbezési fórum mindenki számára, ám egészen 1948-ig a peer rangúak esetében külön kiváltságos fórum is volt. A Lordok Házához általában már nem lehet fellebbezni a Court of Appeal-t megjárt polgári jogi ügyet (civil law cases) 1934 óta, egy-két esetet kivéve. Ilyenkor a végső fellebbezés akkor lehetséges, ha ehhez a Court of Appeal vagy a House of Lords hozzájárult. Büntető ügyekben eleinte a

legfőbb ügyész, az Attorney General ha adott egy igazolást (certificate), hogy az adott ügynek a felülvizsgálata bizonyos okokból szükséges lehet a Lordok Háza által, úgy a végső apelláció lehetősége megnyílt. Csak azért nem lehet a Lordok Házának konkurens bírósága, mivel hagyományosan a korábbi angol gyarmatok fellebbezési fóruma volt a Privy Council. Valószínűleg a cabinet felállítása a Privy Council-on belül eredményezheti a bíráskodási jog korlátozott mértékű megújítását. Helyi bíróságok a) Polgári ügyekben legelső fórumnak a County court-ok számítanak, amelyek bár régi bírói fórumok voltak korábban is kisebb ügyekben, de 1848-ban újra szabályozták státusukat. A County court esetében igen fontos kérdés a területi illetékesség, amit a törvényhozás junctimba hozott a County court bíráinak létszámával is. A county bíróságok száma Angliában és Walesben meghaladja a négyszázat, s azon belül is

bírósági kerületek – circuit – kerültek kialakításra a lakosság számától függően. b) Büntető ügyekben (criminal jurisdiction) eléggé bonyolult a fórum rendszer. Különösen, hogy a helyi szint legalsó fokán megmaradnak a béke bírák, akik az addigi agyománytól eltérően az 1880-as évektől elvesztik közigazgatási hatáskörüket és csak korlátozott igazságszolgáltatási határkörük marad meg, mégpedig elsősorban a szabálysértési ügyekben. A Magistrates’ court-ok felett megmaradtak a régi utazó bírák fóruma, illetve azok évnegyedes ülése, a Quarter session. Ezeket már a megyei törvényszékkal lehetne azonosítani, mivel két fajtájuk jött létre, mégpedig a County Quarter Sessions minden county-ban, illetve a Borough Quarter Sessions a borough statussal bíró városok egy részében. Ugyanakkor megmaradtak a régi Assize bírák fórumai, most már Assizes court elnevezéssel, amelyek county-ban és városban egyaránt

tarthat üléseket. Fenti újításnak nyomán a fellebbezés is differenciálttá vált A kiindulási pont a Magistrates’ court, ahonnan három felé ágaznak eé a fellebbezési lehetőségek. A büntető két felső bíróság közül ugyanis a Divisional Court of Quenn’s Bench-hez lehet fellebbezni egyenesen a Magistrates’ court-tól, de csak jogkérdésben, továbbá azon ügyeket, amelyek a Quarter Session-okat már megjárták. Ugyanakkor a Quarter Session előtti ügyek egy részében és az Assizes bírák előtt lefolyt valamennyi ügyben a Criminal Appealhoz lehet fellebbezni. Mindkét büntető felső bíróságtól végső fellebbezés adható be a Lordok Házához V. Külön bíróságok A polgári állam elismeri a külön bíróságok vagy bíráskodás létjogosultságát. Rejtetten ugyan és rendkívüli körülmények esetén, de mégis előfordulhat – természetesen törvényi felhatalmazás alapján – a rendkívüli bíráskodás lappangó és időben

korlátozott fennmaradása. A külön bíróságok vagy bíráskodás szervezetét mindig törvény állapítja meg, s ha nem is klasszikus bíróság jár el, de törekednek a polgári államban szokásos peres eljárási garanciák érvényesítésére. A különbíráskodás pozitív diszkriminációjával érhető el, hogy az állampolgár a jogállami követelményeknek megfelelő „due process of law” = az őt megillető eljárás, garanciájában részesüljön. A külön bíráskodásnak különböző típusai illetve fórumai alakultak ki történetileg, mégpedig: rendes, gyakran az általános bírósági rendszer mintájára szervezett különbíróságok; vagy a választott bíráskodás valamilyen típusa; illetve ún. „administrative tribunal”ok, amit főként az angolszász jogrendszer alakított ki A szakirodalom szerint a különbíráskodásnak legalább két csoportja különböztethető meg, úgymint: A) „politikai” (nyuagt-európai értelemben vett

politikai, azaz politikai kormányzással összefüggő) vagy közjogi, illetve B) az ügyek szerinti különbíráskodás. Ha a régi eljárásjogban jól ismert két elvet alkalmazzuk, úgymint a tárgyi illetékességet, illetve a személyi illetékességet, akkor más megoldásra jutunk: „A” ’politikai vagy közjogi bíráskodás’ 1. Választási bíráskodás a) Legitimatio, a megválasztott küldöttek mandátumának hitelesítése, egyfajta hiteles regisztráció. Rendszerint az uralkodó által az összehívással megbízott szerv, leggyakrabban a kancellária végzi el. b) Verifikáció, a vitatott mandátumokban való bíráskodást jelent, ez az igazi választási bíráskodás. A polgári átalakulást követően szinte minden állam törvényhozó gyűlése magának tartja fenn a verifikációs ügyek intézését. Klasszikus szabályozása a franciáknál látható Ugyanakkor a politikai pártok erősödése, illetve a vagyonosodás csak növeli a választási

visszaélések számát. Koloh 54 2. Hatásköri bíráskodás A hatásköri bíróság, akár negatív, akár pozitív hatásköri összeütközés esetén döntési jogosultsággal bír. Csak ott állítják fel, ahol a különbíráskodás állandósul. A hatásköri bíróságok kialakulásának klasszikus hazája szintén Franciaország, neve: „tribunal des conflicts”. Ausztriában 1867-ben állították fel a „Reichsgericht”-et (= Birodalmi főtörvényszék) elsősorban a hatásköri bíróságként. 3. Alkotmánybíráskodás Történetileg a kialakítás első indoka ott merül fel, ahol a szövetségi rendszerű állam van, mert az unió és a tagállamok viszonylatában kell a jogalkotás harmóniáját megteremtenie. Tipikus példája az USA, ahol alkotmányos alapelv, hogy mindazon kérdések, amik nem soroltattak az Unió hatáskörébe, azok a tagállami hatáskörbe tartoznak. Természetesen a jogfejlődés során más további vitás esetek is ide

soroltattak Ezek legfontosabbika az állampolgári alapjogokat érintő viták, amelyek így rendszeresen szövetségi bíráskodás alá tartozván apelláció útján eljutnak a Supreme Court-ra is. Ugyanakkor az alkotmánybíráskodás megjelenése nem jelenti feltétlenül külön alkotmánybíróság felállítását is, ahogy ezt éppen az USA Supreme Court-ja is mutatja. Ez alól Németország a legelső kivételes példa, ahol éppen a szövetség miatt állítanak fel külön Alkotmánybíróságot a Weimari alkotmány alapján. Németországban az 1871-es birodalmi alkotmány szerint a birodalom bír elsődleges hatáskörrel. A Weimari alkotmány már a Landoknak ad elsőbbséget a szövetséggel szemben. Így megerősíti a Landok eredeti jogalkotását mindazon kérdésekben, amit az alkotmány nem sorol szövetségi hatáskörbe. Ugyanakkor az I világháború után kezd terjedni az a nézet, hogy a parlamenti tevékenység egyre inkább pártpolitikává alakul át. Így

olyan országokban is kezd megjelenni az alkotmánybíróság, főleg a kontinensen, ahol nem feltétlenül szövetségi rendszer érvényesült, hanem csak unitarius államról volt szó. A II világháború után pedig, már a jogállam egyik biztosítékának tekintik, mivel új területre, az emberi és állampolgári jogok védelmére is kiterjesztik az alkotmánybíráskodást. 4. Szövetségi bíráskodás Alapfeladatként olyan ügyekben merül fel bíráskodási tevékenység, amelyek szövetségi államokban elsősorban az unió hatáskörébe tartoznak. A szövetségi államoknak történetileg három nagy típusa alakult ki, úgymint Svájc, USA és a Német Birodalom. Ebből következően a szövetségi ügyekben való bíráskodásra, tehát olyan ügyekre, amiket alkotmányos szabályok egyértelműen szövetségi hatáskörbe tartozónak minősítenek, bírósági vita esetén szintén több megoldási forma létezett: a) Az USA szövetségi bírósági rendszere három

fokozatú, alsó fokozatai az egyes szövetségi államokban helyezkednek el, de azok bírósági rendszerétől függetlenek. b) Németország. Itt is a szövetségi ügyekre állítottak fel szövetségi bíróságokat, ám az USA-tól eltérően szakosodtak, így van szövetségi munkaügyi, katonai stb. bíróság Ezek is mélységükben három fokozatban tagoltak. A hatvanas években elrendelték a Szövetségi Bíróságok Kollégiumának felállítását. c) Svájc. A legrégebbi szövetségi államok közé tartozik, ez okozhatja, hogy nincs nagy különbségtétel a szövetségi bíráskodás és a kantonok bíráskodása között. Ugyanakkor a Legfelsőbb Bíróság kettős minőségű: - fellebbezési fórum a kantonokból felküldött ügyekben - egyúttal pedig szövetségi legfelső bíróságként is működik a svájci unió hatáskörébe tartozó ügyekben. 5. Miniszteri felelősség esetén való bíráskodás A miniszteri felelősség, mint háttérben meghúzódó

alkotmányos késztetés talán azáltal is működött, hogy bevezették a miniszteri ellenjegyzés intézményét. Ez egy quasi előzetes közjogi figyelmeztetésként is felfogható volt. A miniszteri felelősségre vonásnak speciális alakzata az ún „mulasztási” felelősség Ekkor akár gondatlanság miatt is beállhat a miniszter felelőssége, amennyiben a hatáskörébe tartozó intézkedéseket elmulasztotta megtenni. A feleletre vont miniszterrel szemben eljáró fórumra nézve a legkülönbözőbb megoldások léteztek. A klasszikus forma, hogy a vádemelés oga magát a parlamentet illette meg, gyakran kétkamarás parlament esetében mindkét házat. Egyes államokban maga a második kamara képezett bírói testületet miniszteri felelősségra vonásnál. Míg egyes államokban pedig, a legfőbb törvényszéket ruházták fel erre, így többek között a dualista Osztrák-Magyar Monarchiában, az osztrák államban a „Reichsgericht”-et. „B” A

„közigazgatással kapcsolatos bíráskodás” A közigazgatásnak a bíráskodásban való részvétele, bár jogilag kellőképpen kimunkált, mindmáig problematikus. Hiszen a végrehajtó hatalom szerveinek a bíráskodásba bármilyen formában való bekapcsolódása is tulajdonképpen határeset a hatalmi ágak elválasztásának nagy alkotmányos elvét illetően. Koloh 55 1. 2. 3. Közigazgatási bíráskodás Közismerten három típusát különbözteti meg a közjog-közigazgatási jog tudománya: francia, angolszász és német-osztrák. Kiindulás a franciából lehet, ahol a hatalmi ággal elválasztása miatt a végrehajtó hatalom rendjébe való beavatkozásnak tekintenék a külső bírói fórum általi bírói döntést. Fő elvük: „az állam szabad cselekvésének megóvása”. Az angol jellemzője, hogy miképpen minden peresített vita bíróságok által dől el, úgy elvárás miszerint a közigazgatással kapcsolatos perek is a rendes

bíróságok elé tartozzanak. Megjegyzendő, hogy léteztek kevert rendszerek is. Így a múlt századi Olasz Királyságban a rendes bíróságok joga volt a közigazgatási perek lefolytatása, ám legfelsőbb szinten fellebbezési lehetőség nyílott egyes taxatív ügyekben az uralkodó mellett működő Államtanácshoz, miképpen a franciáknál. A harmadik típus közép-európai, ahol éppen a közigazgatás külső kontrolljának szükségessége miatt külön bíróságokat szerveznek. E különbíróság csak Németországban épült ki klasszikusnak mondható hármas hierarchizált fokozatban, míg Ausztriában és Magyarországon tulajdonképpen egy vegyes rendszer alakult ki. Lényege, hogy külön önálló közigazgatási bíróság csak országos szinten szerveződött, míg alsó fokozatai a tervek ellenére nem épültek ki. A közigazgatás büntető bíráskodása Ez gyakorlatilag a kihágásokban vagy szabálysértésekben megvalósuló bíráskodást jelenti.

Szoros összefüggést mutat a közigazgatási bíráskodás kérdéseivel. Franciaországban először a helyi önkormányzatokra, 1791 után pedig a rendőrbíróságokra bízták az ilyen ügyek elbírálását. Majd a Code d’Instruction Criminelle ezen ügyek jórészét ismét a közigazgatásra ruházza át (polgármester). Később újra átadták a rendőrbíróságoknak, végül az 1950-es években a rendes bíróságok hatáskörébe utalták. Angliában eleinte szintén a békebírák, mint közigazgatási és büntető szervek együttes hatáskörével rendelkező intézmények ellátták tehát a kihágási ügyeket is. Az 1880-as években a bekövetkezett reform eredményeként a békebírák hatásköréről leválasztották a közigazgatási teendőket, s csak ítélkezési feladataikat hagyták meg. tehát az angol jog is elhagyta a közigazgatás büntető bíráskodásának a gyakorlatát. Lényegesen különbözik ettől a közép-európai államok

(német-osztrák-magyar) rendszere. Ezekben az országokban a polgári átalakulást követően is létezett a közigazgatás büntető bíráskodása. Ezek az országok az Európai Unióba lépéssel vagy megszüntették, avagy bírói fórumhoz fellebbezést tettek lehetővé kihágási ügyekben az újkori jogfejlődésükben. Községi bíróságok: Sommás vagy bagatell bíráskodás Ezek a legegyszerűbb perek magánjogi szempontból vagy a legcsekélyebb súlyúak büntetőjogi aspektusból. Tehát az ilyen vitákra általános tendenciaként a perek leegyszerűsítése, lehetőleg a felmerülés vagy az elkövetés helyén való elintézése lesz a jellemző. Legismertebb intézményei a községi bíróságok illetve a békebíróságok. „C” Külön magánjogi bíráskodás A magánjog terrénumán egy sor új jogelv jelenik meg a polgári korban, így a tulajdon szentsége, a szerződési szabadság, a magánjogi felek közötti jogegyenlőség, mg a személyi jogban a

jogi személy konstituálása, a törvénytelen születéssel járó hátrányok eliminálása stb. mindezek szükségszerűen a rendes bíróságok hatáskörét involválják perek esetén. Ugyanakkor a magánjog egyes területeinek specialitása megkívánja a külön bíráskodás alkalmazását. 1. Gazdasági és kereskedelmi ügyekben való külön bíráskodás A francia minta szerint, ahol meghatározott lakosság számú városokba kérték, ott külön kereskedelmi bíróságot állított fel az igazságügyi kormányzat. Fontos, hogy 2. Ipari bíróságok A kezdetek itt is Angliába nyúlnak vissza. Az ipari üzemek alapításával, nem különben a kereskedelembe kerülő áruk előállításával, valamint azok minőségével és forgalomba hozatalával foglalkoznak. Így az árú előállításából adódó minőségi hibák a termék egyéb fogyatékosságai stb. a gyári törvényekre alapítva voltak peresíthetők. Külön iparbíróságot korábban a franciaországi

Lyonban állítottak fel („conseil de proud’hommes”) még az 1800-as évek elején. Németországban a Gewerbegerichte-k már az 1800-as évek elejétől működtek, mégpedig a járásbíróság szintjén, ahonnan azután fellebbezés útján a perek a rendes felettes Landgericht-ekhez kerültek. 3. Munkaügyi bíráskodás Eleinte hiányzik a polgári gondolkodásból, hiszen egyenjogú szerződő felek állnak egymással szemben. Ugyanakkor a munkavállaló kiszolgáltatottsága a munkaadókkal szemben előbb-utóbb változást hozott. Különösen a munkásmozgalom, s vele a szakszervezeti mozgalom erősödése és a gyári ill. ipartörvények megjelenése. A kezdetek itt is Franciaországra nyúlnak vissza, ahol Napóleon alatt elsősorban maguk a munkáltatók kérték ilyen bírói fórum felállítását, mert a rendes bírói fórumot részrehajlással gyanúsították. Belgiumban hasonlóan alakult a helyzet. Németországban fokozatos fejlődés eredményeként az I

Koloh 56 4. 5. világháború előtt létezett külön munkaügyi és ipari bíróság. Az angolszász világ e téren különösen az adminisztratív dribunalokat alkalmazza általános jelleggel. Mellette, szinte konkuráló mintaként igen elterjedtek a munkaügyi választott bíróságok vagy inkább választott bíráskodás. Bizonyos szűk területen ha nem is kifejezett igazságszolgáltatási, de ahhoz hasonló jogköre a közigazgatásnak is van. Mind a nyilvántartás, mint az abból való törlés ill. segélyek folyósítása révén pedig, még a közigazgatás is quasi bírói szervvé tehető egy-egy országban. Váltó- és csődeljárás: Tőzsdebíróságok E külön bíráskodás kialakulása messze összefügg a kereskedelmi jog fejlődésével. Amidőn a kései középkorban kezd kialakulni papírpénz fizetési eszközként a váltó, a vele kapcsolatos eljárás is előbb-utóbb szabályozásra kerül. Amidőn a váltó egyre általánosabbá kezdett

válni, külön bírói fórumokat is felállítottak, mint pl. az 1848 előtti Magyarországon a Curia mellett szervezett Váltó feltörvényszék, a „forum apellatorium cambiale”. Később általánossá vált ott, ahol külön kereskedelmi bíróság volt, mégpedig a váltóügyek odaterelése. Érdekessége, hogy váltóeljárásba választott bíráskodással nem igen találkozni A váltó általáos fizetési eszközként való használata és a bankrendszer kialakulása szükségszerűen magával hozza más papíralapú fizetési eszközök, így a csekk vagy a közraktárjegy stb. megjelenését Mindez pedig, értelemszerűen kulminál a pénzforgalom modern alkuszainak új fórumán, a Tőzsdén. E folyamatok végső találkozása a csődjog kialakulását eredményezi, mégpedig a francia „Code de Commerce” nyomán. Csődeljárás válik egyre fontosabbá, sőt a csődbiztos („juge commissaire” vagy „Konkurskommissar”) vagy a csődhivatalok intézményének

a megteremtésén túl még a közigazgatást is bekapcsolják az eljárásba. Így például Angliában szerepet kap a „Board of Trade” (= kereskedelmi hivatal) vagy Svájcben a kantononként szervezett „Konkursamt” (= csődhivatal). Általánossá a tőzsdebíróságok – Börsenschiedsgericht – válnak, amelyek azután több helyen felruháztatnak a csődügyi eljárás intézésének jogával is. Bányaügyi bíráskodás A „Jus regale minerale” (= bányászati jog, mint királyi felségjog) vagy német területeken „Bergrecht”, míg a múlt századtól „Berg-hocheitsrecht” (= bányafelségjog) elnevezéssel érdekes hatásterülete a magánjognak és a közjognak. A polgári kor szerte Európában általánosan a bányaszabadság elvét valósította meg A bányaügyi per tekintetében elsőfokon elkülönített, gyakran bányászati szakember bevonásával alakított külön bányaügyi bíróság vagy a rendes bíróság bányaügyi osztálya bír

hatáskörrel. Míg apellációs fórumként már általában a rendes bíróságok felettes fórumai szerepelnek, bizonyos koncentrált területi hatáskörrel, azaz több elsőfokú bányaügyi bíróság számára esetleg egyetlen másodfok létezik, míg legfelsőbb szinten az adott állam legfőbb törvényszéke jár el. „D” Különbíráskodás „személyi illetékesség” alapján 1. 2. Katonai bíráskodás Kétféle rendszer létezik: a) „Kontinentális”, amelynek lényege az állandó katonai bíróságok rendszere, s ezen belül is a békeidőben működő állandó katonai bíróságok, illetve a háború idejére létrehozható katonai bíróságok. Lényeges sajátossága egyrészt nem hivatásos katonák, tehát laikus jogász bírák is tagjai a bírói tanácsnak, másrészt az ítélet ellen fellebbezéssel lehet fordulni a Legfőbb Semmitőszékhez. b) Angolszász katonai bíráskodás, fő jellemzője az előbbivel szemben, hogy ad hoc jellegű.

Lényeges megkülönböztető jegy a francia mintával szemben, hogy az angolszász katonai bíróságot mindig az illetékes parancsnok hívja össze, de nincsenek benne laikusok. Az USA rendszere nagyban hasonlít az angol mintához. Itt sem szükséges jogi képesítés a katonai bíráskodáshoz Legénységi állományú kérheti hasonló fokozatú részvételét a bírói tanácsban. A francia minta a következő: külön Állambiztonsági Bíróságot állítottak fel a 20. század második felében, ahová a civilek által elkövetett, (nem katonai állományban dolgozó személyek) az állambiztonság ellen elkövetett cselekményei tartoznak. Monarchiák külön udvari bíróságai Az uralkodócsalád számára lehetővé tették több országban is külön bíráskodási fórum felállítását. Különösen ahol régi uralkodócsaládokról volt szó. Egynémely utalás szerint a Lordok Házának külön bírói fóruma hatáskörrel bír a gyakorlatban a királyi család

egyes tagjai tekintetében is. Ugyanakkor az uralkodó pl. az Osztrák-Magyar Monarchiában is jogosult kiváltságként némely egyéneket azzal a joggal felruházni, hogy peres ügyeikben ez a különbíróság legyen illetékes. Csak az alátartozó személyek ellen irányuló polgári peres és nemperes terjedt ki, elsősorban ingóságok és hagyaték tárgyában folytatandó ügyekre. Ingatlan, telekkönyvi és hitbizományi stb. ügyekben már a rendes törvényszékek voltak illetékesek A királyi ház tagjain kívül e külön bíráskodás alá tartoztak a területen kívüliséget élvező személyek, itt elsősorban a diplomáciai szolgálat vezetői értendők (nagykövet, legátus, nuncius, követ és meghatalmazott miniszter, akik akkreditálva voltak). E különbíróságból legismertebbek még: a bécsi Főudvarnagyi Hivatal Koloh 57 3. 4. bírósága, vagy másképpen Főudvarnagyi Bíróság – Obersthofmarschallgericht, illetve a porosz királyi család

hasonló jellegű bírósága a – Geheimer Justizrat. A bírák feletti bíráskodás Már az angol forradalom során született közismert rendelkezés kimondta a „quamdiu se bene gesserint” elv érvényesülését. Azaz a bírót jó magaviseletéig elmozdítani nem lehet Az elmozdítás pedig, ha rosszul viseli a bíró a tisztét csak a parlament hozzájárulásával történhet. A polgári átalakulás során viszont az az elv is állandósult, hogy a bíró = köztisztviselő, s ily módon kettős felelőssége is van. Hivatali ténykedésével vagy magánszemélyként elkövetett cselekedeteiért a rendes törvényszékek előtt a büntetőeljárás szabályai szerint tartozik felelősséggel. Ettől megkülönböztetendő a hivatali vagy másképpen fegyelmi felelőssége Ez viszont egybeesik más köztisztviselő fegyelmi felelősségével, ami feltétlenül magában foglalja a hivatali cselekedeteivel okozott károkért való anyagi felelősséget is, mégpedig

vagyonával is. E felelősség annyira erős, hogy a kialakult bírósági gyakorlat szerint például a bíró nyugdíjas korára is kiterjed. Az egyházi bíráskodás Az egyházi bíráskodás fennmaradását az előtte folyó nagy tömegű házassági és családjogi perek indokolják. Működésük sok helyen csak a saját egyházi személyeik feletti bíráskodásra szorul vissza. Ennek ellenére hatáskörüket tekintve, miképp a házassági jog polgári kori fajait tekintve, három csoport van: a) Azon országokban, ahol az állam és egyház elválasztása nem történik meg, a hagyományos hierarchia szerint működtek a szentszékek, mégpedig a szokásos Római curiába való fellebbezés jogával. b) Azon országok, ahol a polgári házasság csak a – fakultatív – formában jelenik meg, ott mind az egyházi fórum, mind az állami bíróság érvényes ítéletet hozhat, attól függően, hogy a felek a házasságkötéskor melyik jog hatálya alá helyezkedtek. c) A

– kötelező polgári házasság – esetén bár a felek az egyházzal is megáldathatják házasságuk az annak világi jog szempontjából semmiféle joghatálya nincs. VI. Kegyelmezési jogkör Az egyik leglátványosabb változás a polgári kor bírósági szervezetében az uralkodók addig korlátlan igazságszolgáltatási jogának visszaszorulása. A felavatott uralkodók mindenütt az ország legfőbb bírájának számítottak. Ennek az elvnek leginkább kifejezője, hogy az uralkodó jelenlétében más nem bíráskodhatott A német uralkodó személyes bíráskodásának – amit a Hofgericht-en gyakorolt – külön sajátossága, hogy II. Hohenstauf Frigyes felállítja a Hofrichter, azaz az uralkodó bírói helyettesének intézményét. Szintén az uralkodó személyéhez kötődő konkrét igazságszolgáltatási jogosítvány egyrészt a hűtlenség és felségsértés ügyeiben való végső döntés joga. A másik, az uralkodó személyéhez kötődő jog a

kegyelmezési jogosítvány volt Helyettesítésre ebben az esetben sem volt lehetőség. Így Angliában is VIII Henrik alatt mondja ki a törvény, hogy a kegyelmezés a korona előjoga. Ugyanakkor a kegyelmezési jog felettébb széleskörű volt Jelenthette: a) perindítás tilalmát; b) már folyamatban lévő per megszüntetését (pertörlés vagy abolitio); c) a kiszabott ítélet végrehajtása alóli felmentést; d) a kiszabott ítélet átváltoztatását ill. módosítását (leggyakoribb a fej és jószágvesztésből a halálbüntetés elengedése); e) a már kiszabott jogerős ítélet következményei alól való felmentést (pl. elkobzott jószág visszaadása vagy bírság elengedése, avagy a confiniálás – azaz az elítélt birtokaira való száműzés – feloldása). Történetileg ez a széles kegyelmezési jog kisebb-nagyobb mértékben szűkülni fog a polgári kor kezdetével. Legkorábban az angol rendszerben mondja ki a parlament, hogy a király a

parlament által felelősségre vont miniszternek kegyelmet nem adhat. Bár Franciaországban bírósági dekrétum kimondta, hogy sem a király sem a törvényhozó gyűlés nem ítélkezhet, ez a szabály nem szünteti meg az uralkodó kegyelmezési jogát, sem a későbbi francia köztársasági elnökét. Általánosságban tehát elmondható, hogy az államfők kisebb nagyobb korlátokkal, de gyakorolják polgári államaikban a kegyelmezési jogot. Ennek sajátosságai: a) ez az államfői kegyelem mindig csak személyre szóló és kérelemre történhet; b) rendszerint be kell nyújtani a kérelmet halálbüntetés kiszabása esetén; c) a kérelem benyújtására általában az igazságügy minisztérium van kijelölve, ahol viszont nincs szervezve külön kegyelmi tanács; d) mielőtt az államfő elé kerülne az ügyben illetékes bíró és az államügyész véleményadásra szólíttatik fel; e) abolitiora, azaz pertörlésre csak igen ritkán kerülhet sor (például a

tiltott párviadal esetén); f) még el sem követett, tehát jövőbeni cselekményre előzetes kegyelem nem adható; g) a kegyelmi tény csak magára a főbüntetésre vonatkozhat, míg a mellékbüntetések tekintetében, többek magára a főbüntetésre vonatkozhat, míg a mellékbüntetések tekintetében, többek között a vagyonelkobzásra vagy pénz mellékbüntetésre nem. Az egyéni kegyelemtől megkülönböztetendő a csoportos kegyelem az amnestia. Ennek gyakorlása már nem tartozhat az államfő jogosítványai közé, hanem azt mindig a népképviseleti szerv, tehát az országgyűlés vagy parlament gyakorolhatja. Az amnestia egyik gyökere lehet maga az angol parlamenti gyakorlat is Angliában ugyanis megmarad a parlament kegyelmezési joga is. Azt is mondhatnánk, hogy az konkurál az uralkodó kegyelmezési jogával. Koloh 58 Fogalmak Praesentia: utazó királyi udvar az angoloknál Curia in Consilio: utazó királyi udvar a franciáknál Itinerary justice:

utazó, vagy kiküldött bírák rendszere Probi viri, boni homines: a helyi szokásjog ismerőinek a bíráskodásba való bevonása Reformatio Sigismundi: Zsigmond császár reformációja Letrados: jogászok Delegatum judicium: az ur. által kiküldött ad hoc fórumok De l’esperit des lois: A törvények szellemére (Montesquieu) Podesta: a város főbírája Rota: a Genua-i polgári perek bírósága Principis sedem obtines, ne sit domino locus: a fejedelem székén ülsz, ne váljék az önkény trónjává Irregular tribunal: rendkívüli, v. önkénybíróságok Jury: esküdtek Schöffen: ülnökök Due process of law (=az őt megillető eljárás): egyrészt jelentette a törvénytelen letartóztatás tilalmát, másrészt a jury bevonásával történő bíráskodást Cassatio: semmisítő jogkör Arbitrage, Schiedsgerichte, court of arbitration: választott bíráskodás Jurata: azok, akiket megeskettek Star Chamber: Csillagkamara Court of High Comission: Egyházi

Főbizottság Comissioner: katonai parancsnok Martial law: statáriális bíráskodás Lawful judgement: rendes bírák By the law of the land: az ország joga szerint Act of Settlement: megfogalmazza a bírói függetlenség garanciáját (1701) Rule of Law: joguralom Courts of Law, ordinary courts: rendes bíróságok Special tribunals: külön bíráskodás Civil jurisdiction: polgári ügyek High court: felső bíróság Divisio: osztály Chancery Division: a lordkancellár equity bírósága Probate Divorce and Admirality Division: házassági és kereskedelmi ügyekben működő bíróság Assizes Division: udvari bíróság County court: megyei törvényszék Master of the Rolls: pecsétőr Lord Justices of Appeal: fellebbezési főbírók (11) House of Lords: Lordok Háza Ordinarius lord, law lord: fellebbezési bíró (9) Judicial office: jogi hivatal Civil law cases: polgári jogi ügy Attorney General: legfőbb ügyész Certificate: igazolás Finale appeale: végső

fellebbezési fórum Circuit: bírósági kerület Criminal jurisdiction: büntető ügyek Quarter session: évnegyedes ülés Administrative tribunal: külön bíróság Reichsgericht: legfőbb törvényszék az OMM-ban Folkething: népképviseleti kamara a Dán Királyságban Höhester Rat: királyság legfelsőbb törvényszéke Landsthing: második kamara Contentieux de pleine jurisdiction: rendes ítélethez hasonló érdemi döntéshozatal Contentieux de l’anullation: csak megsemmisítő határozathozatal Contentieux de l’interprétation: közigazgatási jogszabály értelmezése Conseil de proud’hommes: Iparbíróság Lyonban Gewerbegerichte: Iparbíróság Németországban Koloh 59 Juge commissaire, Konkurkomissar: csődbiztos Board of Trade: kereskedelmi hivatal Konkursamt: csődhivatal Börsenschiedsgericht: tőzsdebíróságok Jus regale minerale: bányászati jog, mint királyi felségjog Berg-hocheitsrecht: bányafelségjog Hausgesetz: házi törvény

Obersthofmarschallgericht: Főudvarnagyi Bíróság (Bécs) Geheimer Justizrat: Főudvarnagyi Bíróság (Poroszország) Sancta sedes: egyházi bíróságok Koloh 60 Tartalomjegyzék A BIZÁNCI ÁLLAMKORMÁNYZAT VÁZLATA 2 A KIRÁLYI TANÁCS ÉS A KANCELLÁRIA SZEREPE A KÖZÉPKOR16 ÁLLAMKORMÁNYZATOKBAN 16 AZ ÁLLAMPOLGÁRSÁG JOGINTÉZMÉNYÉNEK KÉT EURÓPAI ALAPFORMÁJA: A NÉMET ÉS A FRANCIA MODELL 24 A GAZDASÁGI SZERVEZETEK JOGI HELYZETE FRANCIAORSZÁGBAN 34 A POLGÁRI ELJÁRÁSJOG A FŐBB EURÓPAI ORSZÁGOKBAN 39 A FEUDALIZMUS IDEJÉN 39 BÍRÓSÁGOK A POLGÁRI ÁLLAMOKBAN 48 Koloh