Középiskola > Műelemzések > Babits Mihály Strófák a wartburgi dalnokversenyből c. költeményének bemutatása

A vers költője; Babits Mihály a 19. század végétől a 20. század elejéig élt és alkotott. Egyik legjelentősebb alkotása az 1909-ben megjelent „Levelek Iris koszorújából” című versgyűjteménye, mely az 1902 és 1908 között keletkezett költeményeket tartalmazza. A cím jelképes értelmű, a költői program kifejezője is. Iris az istenek követe, a szivárvány, a világ sokszínűségének szimbóluma. A versek egymástól elütő színek hordozói, melyek nem önmagukban, hanem a kötet egészében tükrözik a sokszínűséget. A kötet három pillérre épül: a programadó nyitóvers az ‘In Horatium’; az időben-legkorábban keletkezett ‘A lírikus epilógja’ zárja a kötetet. A Strófák a wartburgi dalnokversenyből 1904-ben keletkezett és 1909-ben jelent meg a Levelek Iris koszorújából verskötetben. Ebben az időszakban Babits a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára járt, magyar-francia tanári szakon. Megjegyzendő, hogy ekkoriban nemigen gondolt még arra, hogy a költészetnek éljen, megnyilatkozzon. Barátai, Kosztolányi és Juhász, akikkel 1904 óta intenzív levelezést folytatott ösztönözték, hogy jelenjen meg az irodalmi élet színterén.

A cím tulajdonképpen két, egymással szöges ellentétet alkotó költeményt tartalmaz, melyek egyfajta költeménypárrá csoportosulnak. Ebben Wolfram a magasztos szerelem megszólaltatója, Tannhäuser a vad erotikáé. Szerkezetét tekintve a mű két egységre tagolható. Ezek el is különülnek a megszerkesztésben, névlegesen a két ellenpontozó versben.

Vegyük elsőként Wolfram énekét. A „fehérruhás az én madonnám” kifejezésben a fehér a tisztaság, ártatlanság szimbóluma, jelképe. Ehhez hasonlóan a „fehér szerelem” csonka metaforája is a tiszta, őszinte szerelmet közvetíti az olvasó számára. Ebben az azonosított a szerelem, az azonosító a fehér szín és végül az azonosítást jelző tulajdonság a tisztaság, érintetlenség. Majd a „kiontom érte életem”-elben a körülírás eszközével él a költő, vagyis Wolfram képes lenne feláldozni az életét szerelméért. Ezt követően a megszemélyesítés eszközével szemlélteti, hogy a nő milyen illatos, kívánatos, ahogy a „bőre rezegve tömjént párolog”. A hőn szeretett nő megérett a hős lovag szerelmére. Utalása az „új rózsaként nyíl szerteszét” hasonlatban fogalmazódik meg. Magasztalja, becézgeti, isteníti szerelmét az „angyali madonnám” hasonlatában. Ezt követően a „dalaim zápórával hintem” szókapcsolattal írja körül, hogy elhalmozza kedvesét szerelmi verseivel. Majd selyemhez hasonlítja a nő bőrét, mely olyan selymes, hogy összeolvad a puha tapintású ruhájával. Erre az „e selyemhab a meleg, tiszta lány”-al utal. Megszemélyesíti a dalt, mely megindul a a szívében a nő illatát érezvén a „selyemzúgásán dal gyullad szívemben” kifejezéssel. A „halaványködü rózsabőre” hasonlattal ismét a szíve hölgye lágy tapintású és illatos bőrére utal.

Áttérve Tannhäuser énekére, megfigyelhető a Wolfram versével teljesen ellentétes szemlélet és kifejezésmód. Indulatos felszólítással kezd: „Vigyázz!”, melyben az olvasó számára egyértelművé válik, hogy mostantól sokkal kopogósabb, valóság hűbb, vadabb a szerelem. Ezután a hasonlat szóképével él a „szerelmem ég, úgy mint a tűz” szókapcsolatban, mellyel azt kívánja kifejezni, hogy mennyire őrülten szeret. A szerelmet hasonlítja a lobogó, sosem nyugvó tűzhöz. A következőben ellentétbe állítja a tüzet a jéggel, majd a jeget egy hasonlatba emeli „ a jég mely ég és éget”, melyben kifejezi, hogy a szerelme annyira fennkölt, erős, hogy az szinte már fáj. A „Szerelmem nem tej, nem fehér.” Sorban érzékelteti, hogy ő nem isteníti a szeretett nőt, nem táplál iránta magasabb rendű érzéseket, mint költőtársa. A „piros véred” szimbólum a vadságra utal. Ezután szemlélteti a metafora eszközével a szűziességet a „hófehér szemérem” kifejezéssel. Majd megszemélyesíti a lángot, a szerelmet a „búja láng” szókapcsolattal. „mi vadak”… ez csonka metafora, melyben azonosítja magát és szerelmét a természeti ösztönlényekhez, az állatokhoz, a szerelmi civódásokban. Ismét megszemélyesít a „kéjjé pirult kínunk”-kal. Emberi tulajdonsággal ruházza fel a kínt, vagyis elönti a szerelmi vágy a kínt. Ezután a metafora eszközrendszerét használja fel mondandója érzékletesebbé tételére, nevezetesen a „vágyam, aljas hatalom” kifejezésben. Vagyis nem tud parancsolni a vágyainak. Majd e szókapcsolat megismétlésével még nyomatékosabbá teszi a vers mondanivalóját. Végül egy isteni szimbólummal zár, vagyis Jézusra utal a „szent gyermeket” említésével, majd az ehhez kapcsolódó bibliai jelképeket sorolja fel, a „mirhával, tömjénnel, arannyal”.

Összességében megállapítható e versről, hogy rendkívül képszerű, vizuális. Az olvasó szinte összes érzékszervére hatni kíván a költő, nevezetesen a látására, tapintására, szaglására. Véleményem szerint ez a mű ékes példája Babits megkapó és szép költészetének.