Arcok > Világirodalmi arcképcsarnok > Swift, Jonathan (1667 - 1745)

Swift, Jonathan Angol regényíró, költő
Dublinban született 1667. november 30-án.
Apja kisebb hivatali tisztségeket viselt, fia születését nem érte meg. Swiftet anyja és apja tehetősebb fivérei nevelték. Egyetemi tanulmányait a híres dublini Trinity College-ban végezte. Az angliai dicsőséges forradalom hírére Dublinban végigsöprő, angolellenes terrorakciók elől, a dublini Trinity College-ből kilépve, 1689-ben ő is áthajózott Angliába.

Az év vége már a nagy műveltségű Sir William Temple, a visszavonult neves politikus házában találta, ahol megismerkedett a kor közéletének, irodalmának vezető embereivel, és gyarapíthatta irodalmi műveltségét. A Moor Parkban titkárként és barátként, Temple esszéinek, emlékiratainak szerkesztőjeként eltöltött tíz év döntőjelentőségű volt. Swift intellektuális fejlődése szempontjából. Ekkor keletkeztek első, nagyszabású szatírái, ekkor lépett a papi pályára (egyházi ügyekben többször megfordult Írországban), és kötött életre szóló barátságot Stellával (Esther Johnson), aki később követte Írországba.

Temple halála után, 1699-1710 között sikertelenül próbált érvényesülni az egyházi és politikai porondon, de nevét a londoni-dublini irodalmi elit egyaránt ismerte. Whig elvei ellenére tollát 1710-től érthetően az új tory kormány szolgálatába állította (a toryk voltak a spanyol örökösödési háború befejezése mellett). 1710-14-ig a londoni irodalmi-politikai élvonalban élt. Ontotta a háborúpárti whig hadvezetés tekintélyét megsemmisítő, s az utrechti békét közhangulatilag előkészítő röpiratait, újságcikkeit, utóbbiakat az új tory folyóiratban, a The Examinerben (1710-11). Ekkoriban szentelt néhány együtt érző sort a Rákóczi-szabadságharc ügyének is.

A torykhoz való átállása után elvesztette a whig irodalmárok barátságát, de új barátokra tett szert a tory írókat tömörítő fiktív Scriblerus Club tagjai személyében. Közösen tervezték el, hogy megírják a Scriblerus Club visszaemlékezéseit, és ekkor fogamzott meg számos híres mű, köztük a Gulliver terve is. 1714-ben a tory kormány megbukott, és ettől kezdve Swift élete végéig Írországban élt, a dublini St. Patrick székesegyház főespereseként. Bár száműzöttnek érezte magát, azonosulni tudott az ír néppel, s 1720 utáni ír témájú írásaiban teljesedett ki igazán alkotó művészete. Írásai mellett gyakorlatilag is sokat tett az ír nép fizikai, erkölcsi nyomorának enyhítéséért. Az Írországban sokszorosan érzett angol elnyomás, a Walpole-kormány korruptsága miatt megkeseredett Swift dublini éveire egy szerencsétlen szerelmi kapcsolat, Stella halála, s gyermekkorában kezdődött és most elhatalmasodó, szédüléssel, időszakos süketséggel járó betegsége vetett árnyékot.

Swift az angol klasszicizmus legnagyobb prózaírója, a világirodalom egyik, legsajátosabb szatirikusa. Már A könyvek csatája 1704 a klasszikus műveltség és a felvilágosodásra oly jellemző szatirizáló kedv legtisztább találkozása. A St. James könyvtár polcairól egymás ellen hadba vonuló ókori és modern könyvek csatája Swift parabolisztikus hozzászólása az ún. klasszikus-modern vitához. Az elődök nagy szellemi hagyatékát lepocskondiázó üresfejűséget kigúnyoló és elítélő véleménye legtisztábban a parabolán belüli parabolában, a méh (= klasszikusok) és a pók (= modernek) híres vitájában fogalmazódik meg.

A Hordómese, 1704 Swift legnagyobb ifjúkori alkotása is szatirikus parabola. Könnyed, játékos virtuozitás, magas fokú intellektuális irónia, a szatirikus lelemény elképesztő szertelensége, gazdagsága jellemzi. A fivérek (Péter, Márton, János) története szatirikus egyháztörténet, a művészet és tudomány ’dicséretére’ írt kitérők pedig a korabeli műveltség szatíráját adják. Swift mint legtöbbször, itt is ironikus álarc mögé rejtőzik, a narrátor ezúttal egy öntelt, tehetségtelen Grub streeti firkász. A Hordómese így. többrétű paródia: műfajparódia, stílusparódia, tipikus korabeli állásfoglalások szatirikus tárháza stb.

1704-20 között írásai vallási-erkölcsi tárgyú, komoly és szatirikus reformjavaslatok és ellenjavaslatok, túlnyomórészt azonban politikai aktualitásokkal foglalkozó röpiratok, cikkek; 1714 után politikai apológiák, történeti értékű visszaemlékezések. Írt nyelvi akadémiai javaslatot; a Bickerstaff álnéven író Steele ellen irányuló Bickerstff jövendölései 1708 című nagyszabású tréfáján egész London nevetett. Ír tárgyú röpiratsorozatának alapgondolata már a nyitányban, a Javaslat az ír iparcikkek általános használatáról 1720 megfogalmazódik: Írország csak a hazai ipar felkarolásával szabadulhat gyarmati függéséből. A rőfős levelei 1724-25 pedig nyíltan fölveti a polgári szabadságjogok kérdését, a nép és az uralkodó, az Írország és Anglia közötti kapcsolat súlyos problémáit. A Szerény javaslat 1729 című művében, sötét és keserű iróniával, ír gyermekek húsának árusítását javasolja, mint egyetlen megoldást az ír nyomor enyhítésére.

Életművének csúcsa a Gulliver utazásai, 1726 nagyszabású szatirikus összefoglalás, frontális támadás az emberi, társadalmi romlottság, kártékonyság, sötét fanatizmus, az ember mérhetetlen önhittsége ellen. Az önhitt, naiv Gulliver az önfelfedezés útját járja be annak felismeréséig, hogy az ember csupán értelmes állat, akiben az állat elnyomja az értelmet. A látszólag mulatságos kalandok mögül átizzik Swift elemi erejű morális felháborodása, s ha a mai olvasó előtt rejtve marad is a korabeli szatirikus utalások tömege, a négy könyvben megérzi a XX. században már megszokott, abszurd szatírával „sokkoló” irodalom korai példáját.

A címszereplő olyan átlagembert képvisel, aki mentes azoktól a végletektől, amelyekkel útjai során szembesül. Gullivert utazásai a társadalmi berendezkedésnek négyféle zsákutcájával ismertetik meg. Lilliput a kétpártrendszer, Brobdingnag a felvilágosult önkény, Laputa a tökéletesen megtervezett társadalom hiábavalóságát példázza, a befejező rész pedig az ész és a szenvedély által irányított élet fonákságára hívja föl a figyelmet. A Gulliver egészéről elmondhatjuk, hogy kevés mű akad a világirodalomban, amelynek hatása ennyire nyugtalanító lenne. Az utazó nem talál értéket az életben, mivel csak egymást tagadó s egyformán elhibázott világokkal ismerkedett meg. Borúlátása részint rendkívüli erkölcsi érzékenységéből következett, részint állóképszerű világszemléletéből. Más klasszicista írókhoz hasonlóan változtathatatlan alá- és fölérendeltséget tulajdonított a lényeknek. A szervetlen anyagokat képzelte el a létezők nagy láncolatának legalján, és az Istent a legtetején. E láncolatban minden egyes lénynek egyszer s mindenkorra meghatározott rangja van. Az ember áll legközelebb az Istenhez, de ő sem változtathat helyzetén, erre irányuló próbálkozásai eleve kudarcra vannak ítélve. A Gulliver az efféle törekvések hiábavalóságát hivatott bemutatni.

Az angol klasszicizmus legnagyobb alakjának főműve, a Gulliver utazásai a korban oly népszerű utaztató regények cselekménybonyolítását követi, de a „világirodalom legnagyobb szatírája - nemcsak művészi értékénél fogva, hanem, hogy úgy mondjuk, átmérőjénél fogva is. Más szatíra egy-egy emberi gyengeséget, divatot vagy visszaélést ostoroz, Gulliver egész embervoltunk rettentő kicsúfolása. Swift kiemeli magát az emberfajta közösségéből, hogy megmutassa az egész fajta eredendő és javíthatatlan gyengeségét, gonoszságát és ostobaságát. Iróniája elől nincs menekvés, sima és éles mondatai behatolnak a legvastagabb önbizalom páncélja mögé is. Olvasása közben az ember mélyen szégyelli, hogy ember. Maga mondja, hogy olyan mondatokat akar írni, amelyek ostorcsapásként hatnak az olvasóra. Sikerült is neki.” (Szerb Antal)

A mű négy részének mindegyikében maga a világjáró hajóorvos, Gulliver számol be egy-egy utazásáról (Swift ezzel a módszerrel is hitelesíti a történetet).

A címszereplő először a nagyzási hóbortban szenvedő törpék országába, Lilliputba jut. A helyiek által Emberhegynek nevezett utazó bekapcsolódik az ország életébe, megismerkedik a törvényekkel, szokásokkal, az ország súlyos gondjaival: a pártviszállyal és a szembenálló szektáknak az ország biztonságát is veszélyeztető ellenségeskedésével: „Körülbelül hetven holdévvel ezelőtt robbant ki egy belső harc, a Tramecksan- és Slamecksan-párt között. A nevek onnan származnak, hogy az egyik politikai frakció magas, a másik meg alacsony sarkú cipőben járt, így óhajtották megkülönböztetni magukat egymástól. Valljuk be, hogy a magas sarkú cipő valóban egész sajátos harmóniában van ősi alkotmányos szokásainkkal; viszont akárhogy áll is a jogi helyzet, a tény mégis az, hogy őfelsége a leghatározottabban csakis az alacsony sarkú cipőket favorizálja már régóta az állami adminisztráció minden területén: az összes közhivatalokban éppúgy, mint a császári korona magánbirtokain. /.../ A gyűlölködés a két párt között az elvakultság oly magas fokára hágott, hogy az ellenfelek nem hajlandók egy asztalnál enni, inni, vagy akár szóba is állni egymással. /.../ Most képzelje el, hogy ilyen belpolitikai feszültségek közepette birodalmunkat még invázió is fenyegeti Blefuscu szigetéről, mely a világmindenség másik óriási impériuma, majdnem akkora, és majdnem olyan hatalmas, mint nagy uralkodónké. /.../ Ez a két nagyhatalom harminchat holdéven át a legirgalmatlanabb harcot vívta egymás ellen. Hogy mi volt a ”casus belli„, pontosan elmondom önnek. Azt hiszem, az egész univerzum megegyezik abban, hogy emberi nemünk ősi szokása az idők kezdetétől fogva, hogy a lágy tojást a vastag végén törjük fel evés előtt. Hanem aztán: jelenleg uralkodó császárunk felséges nagyapja, mikor még egészen kicsi gyerek volt, és szeretett volna egy lágy tojást megenni, a megszentelt szokás szerint próbálta azt feltörni, viszont a héjával összevagdosta az ujját. Erre az apacsászár azonnal egy ediktumot hirdetett ki minden népének, melyben a legszigorúbb büntetés terhe alatt kihirdeti összes alattvalóinak, hogy ezentúl lágy tojás csakis a hegyes végén bontható. A nép olyan gyűlölettel fogadta ezt a törvényt, hogy krónikásaink hat lázadásról számolnak be a tojásproblémával kapcsolatban; a polgárháborúkban egy császár az életét, másik a koronáját vesztette el. A belpolitikai zűrzavarokat Blefuscu uralkodói minden erejükkel szították, és ha a zavarokat sikerült egy időre véletlenül elfojtani, a száműzöttek mindenkor az ellenséges birodalomba menekültek oltalomért. Van olyan feljegyzésünk, mely szerint tizenegyezer ember vállalta inkább a halált a történelem folyamán, semhogy a lágy tojást hegyes végénél kezdje fogyasztani. Száz és száz hatalmas kötet jelent meg a vitáról; ma már természetesen a Vastag Vég felesküdtjeinek minden nyomtatványa tilos a birodalomban, és a Vastag Vég híveit törvényesen eltiltották bárminemű hivatalviseléstől.” (I. 4.) / Swift a tory és a whig párt csatározását, a vallási vitákat és az angol-francia viszálykodást teszi nevetségessé. /

Gulliver Lilliputban többször kihasználja a testi adottságaiban rejlő lehetőségeket, ám az egyik ilyen eset majdnem vesztét okozza: „ Mindamellett nemrégiben mégis volt alkalmam őfelségének igen jelentős szolgálatot tenni; legalábbis akkor még úgy képzeltem. Egy éjszaka egyszer csak arra ébredek, hogy száz meg száz ember ordítozik az ajtóm előtt; /.../ egy csomó udvari ember átvágta magát a tömegen, odarohant hozzám, és rimánkodva arra kért, hogy azonnal fussak velük vissza a palotához; ő császári felsége lakosztályai végig lángban állnak. /.../ Mikor megérkeztem, láttam, hogy már létrákat támasztottak a császári lakosztályok falához, sőt vödrökben is bőségben voltak, csak éppen a víz esett meglehetősen távol innen. Egy ilyen vödör midössze akkora volt, mint egy nagyobbfajta gyűszű, és a derék tűzoltók rendkívüli igyekezettel adogatták is őket sorban a kezembe, de a lángok oly hatalmasak voltak már, hogy mindez nem sokat ért. Kabátommal is elfojthattam volna a tüzet, de azt szerencsétlenségemre otthon felejtettem a nagy rohanásban; /.../ Az este bőségesen fogyasztottam egy rendkívül finom borból /.../. Azt sem tudom, hova írjam azt a szerencsémet, hogy ezen folyadékból eddig még egy cseppet sem adtam vissza a természetnek. A hőség is, mely csontom velejéig átfűtötte testemet (hiszen állandóan a lángok közvetlen szomszédságában sültem), most a vesekiválasztás és hólyagműködés irányában kezdett hatni, a bennem levő borral együtt, úgyhogy hamarosan hatalmas kvantumok buzogtak belőlem, amelyeket azonnal a megfelelő helyekre irányítottam, úgyhogy három percen belül az egész tüzet sikerült eloltanom, s így a felséges architektúra, mely hosszú századok munkáját hirdette tornyaival, megmenekült a pusztulástól. /.../ egyáltalában nem voltam biztos abban, milyen arccal fogadja majd az uralkodó az egészet (bármily rendkívüli volt is szolgálatom). Tudniillik az ország egyik alapvető törvénye, hogy halálos bűnnek számít bárkinél, ha dolgát a palota környékén végzi. /.../ magánúton közölték velem, hogy a császárné nem szűnő horreur-rel viseltetik fenti ténykedésem iránt, olyannyira, hogy a palota ellenkező végébe költözött, a leghatározottabban megtiltva, hogy a megmentett részeket valaha is restaurálják. Azt is megtudtam, hogy legbelsőbb bizalmasai jelenlétében bosszút esküdött ellenem.” (I. 5.)

A felségsértés vádja elől elmenekülő hős rövid angliai tartózodás után ismét hajóra száll, s Brobdingnagba, az óriások jól szervezett államába kerül. (Az itteni bölcs uralkodónak is részletesen bemutatja a brit parlament működését, hazája viszonyait, történelmét, háborúskodásait.) Majdnem három éves tartózkodásának egy madár vet véget: „... következtettem katasztrofális helyzetemre: nyilván saskeselyű kapta csőrébe skatulyám karikáját, azzal a ragadozó szándékkal, hogy majd sziklára dobja, akárcsak egy teknősbékát, és aztán héjából kipiszkálja a húsomat, hogy jóllakjék vele. /... / nyílegyenesen kezdtem zuhanni lefelé, legalább egy percig, oly hihetetlen sebességgel, hogy alig kaptam levegőt. Az őrült zuhanás egy velőtrázó csattanással végződött /.../, a következő percben halálos sötétség vett körül, később dobozom ismét emelkedni kezdett, méghozzá oly magasra, hogy egyszerre világosság tört be ablakaim felső szélén, mindebből félreérthetetlenül kiderült, hogy a tengerbe zuhantam.” ( II. 8.)

Mindkét történet a dolgok megítélhetőségének viszonylagosságáról szól, s egyben a korabeli társadalmi berendezkedés két formájának, a kétpártrendszernek, illetve az abszolutizmusnak a bírálata is.

A harmadik könyv a tudósok országának fantasztikus helyszíneire vezet: Laputába, a repülő szigetre - szórakozott, elmerült matematikusok és muzsikusok közé, akiknek „minden, ami praktikus, az már alantas” -, és ennek alsó tartományába, Balnibarbiba, ahol a Kitalátorok Akadémiájának tudósai értelmetlen találmányokon dolgoznak, míg a romos főváros lakói nyomorognak. (Az eszményinek elgondolt társadalom torzképével szembesülünk.) „Ezután átmentünk a nyelvtudományi intézetbe, ahol három professzor tanácskozott honi nyelvük megtisztítása ügyében. Első tervük az volt, hogy az emberi beszédet meg kell rövidíteni, mégpedig azáltal, hogy a többszótagú szavakat egyszótagúra redukáljuk, az igéket és igeneveket meg mind egy szálig kidobáljuk; hiszen a valóságban előforduló minden elképzelhető dolog úgyis csak főnév. Másik tervük abban állt, hogy egyáltalában ki kell irtani az összes létező szavakat, amit azzal indokoltak, hogy mind az egészségügy, mind az időmegtakarítás szempontjából rendkívüli előnyökkel járna. Hiszen világos, hogy minden szó, melyet kiejtünk, fogyasztja a tüdőt; következésképpen nagyban hozzájárul életünk megrövidítéséhez. Ennélfogva a következő megoldást javasolták: tekintettel arra, hogy a szavak tulajdonképpen mind tárgyakat jelképeznek, sokkal kényelmesebb volna minden ember számára, ha magukat a tárgyakat cipelnék a hátukon, kiválogatva azokat, melyek éppen szükségesek, hogy egy bizonyos témával kapcsolatban megmutathassák, miről is akarnak értekezni.” (III. 5.)

A mágusok szigetén (Glubbdubdrib) Gulliver megidézteti a múlt néhány nagy alakját - és kiábrándul; Luggnagban pedig, a halálra képtelen, torz, szánalmas öregekkel - a struldbrugokkal - találkozva „az örök élet utáni mohó vágyai meglehetősen csökkentek”.

Negyedik útja során a nyihahák, a bölcs és szelíd lovak birodalmába kerül; megtanulja a józan, igazmondó állatok nyelvét is (melyben nincs szó a hazugságra). Az itt szolgáló ember formájú (ősemberszerű) kétlábúak - a jehuk - kapzsiak, falánkok, romlottak: visszataszítóak. Gulliver a ráció ’eszményi’ társadalmából is kénytelen távozni: „... gazdám egy reggel magához hívatott, valamivel korábban, mint szokott. /.../ A legutóbbi országgyűlésen, midőn a jehu témát feszegették, a képviselők közölték vele hivatalos rosszallásukat, mivel egy jehu-t (engem értve) olyan bánásmódban részesít, mely csak nyihahá-t illet, nem pedig egy ilyen állati barmot. Mindenkinek tudomása van róla, hogy gyakran tölti az idejét az én társaságomban, mintha ebből öröme vagy előnye származnék; az efféle viselkedés aligha egyeztethető össze akár a természet, akár a logika törvényeivel, azonkívül példátlan az ország történetében. Az országgyűlés tehát arra ”buzdította„, hogy vagy abban a bánásmódban részesítsen, melyben a fajtám többi tagját, vagy pedig utasítson: ússzam vissza arra a helyre, ahonnan jöttem.” (IV. 10.)

Gulliver összefoglalja utolsó útjának tapasztalatait és megfogalmazza, mi volt a célja kalandjainak közreadásával: „... az csökkenti-e a nyihahá-król és jehu-król szóló beszámolóm hitelességét, hogy az egész világ szeme előtt ezrével járnak-kelnek ez utóbbiak, akik legfeljebb abban különböznek a Nyihaha Birodalom-beli barombarátaiktól, hogy valami zagyva zsargonnal élnek, és nem járnak meztelenül. Javításuk, nem magasztalásuk volt a célom. Az egész emberi nem dicshimnuszai is kevesebbet jelentenének nekem, mint annak a két korcs nyihahá-nak a nyerítése, akiket istállómban tartok, mivel ezektől minden elkorcsosultságuk ellenére még mindig kapok valami irányítást a moralitás felé a gonoszság leghalványabb árnya nélkül. /... / ... kitűnő gazdám tanításának és példájának hatására két év leforgása alatt képes voltam /.../ kivetni lelkemből a hazudozás ördögi szokását s ezzel együtt minden csűrés-csavarást, csalást, kétértelműséget, melyek oly mélyen gyökereznek fajtám minden képviselőjének lelkében - mindenekelőtt az európaiakéban..” (Gulliver kapitány levele unokabátyjához, Sympsonhoz)

„A Gulliver utazásai ”végső leszámolás az emberrel és minden emberivel. Olvasása valóságos pokolba szállás. Borzasztó könyv, s annál borzasztóbb, mert az egyszerű mese köpenyébe öltözik. Ha „nem véletlen”, hogy a Robinson gyermekkönyv lett: valóságos gúnyos végzet, hogy a Gulliver az lett. Kétségtelenül minden idők leghatalmasabb szatírája ez. Stílusa pedig az egyszerű és nyugodt próza örök mintaképe." (Babits Mihály)

A Gulliver utazásai és a Szerény javaslat íróját sokáig félreértették, embergyűlölőnek, őrültnek tartották. Az utóbbi vád alól az orvostudomány felmentette, az előbbit az ironikus álarcok művészi szerepének XX. századi elemzése, megértése oszlatta el. Kimutatható, hogy Swift egyik műben sem azonos a maszkkal, mindkettőben elkülöníti magát a narrátortól. Ha egész életművét tematikus, azon belül kronológiai rendbe állítjuk, kitűnik, hogy minden egyes témát először komoly hangú értekezésben, javaslatban írt meg, s az őszinte segítőkészség hatástalansága, a közöny láttán folyamodott türelmét vesztve a szatíra hatásosabb fegyveréhez, hogy egy abszurd ötlettel felrázzon, rádöbbentsen a helyzet tragikumára, tarthatatlanságára, a javítás szükségességére. Indulatos szatírája a ’fekete humor’ korai példája is egyben, s nem véletlen, hogy hosszú értetlenség után a XX. század értette meg igazán, s hogy a szatirikus parabolának Kafkáig nem volt művelője. Nálunk Zilahyra, Ambrus Zoltánra, Szathmári Sándorra és másokra, de modern fordítójára, Karinthy Frigyesre hatott leginkább, aki Utazás Faremidóba és Capillaria címmel ötödik és hatodik könyvet írt a Gulliver utazásaihoz, amely számtalan ifjúsági feldolgozásban világszerte a gyermekek egyik legkedvesebb olvasmánya mindmáig.


Swift, Jonathan kortársai:
- Racine, Jean
- Rousseau, Jean-Jacques
- Voltaire
- Montesquieu, Charles Louis de Secondat
- Daniel Defoe
- La Fontaine


Vissza