Betekintés: Pilinszky János tétel

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


Pilinszky János (1921 – 1981) Pilinszky János 1921. november 27-én született budapesti értelmiségi család gyermekeként. Szülei a postán dolgoztak. Nevelésében meghatározó szerepet játszott nagynénje, Baitz Erzsébet, aki a magyar Szervita rend megalapítója, apácafőnöke és egy leánynevelő intézet vezetője volt. Tőle tanulta meg Pilinszky a minden emberi jelenséggel szembeni alázatot és a megértést. Másik nagynénje betegsége miatt nem tudott rendesen beszélni. Hatására Pilinszky elveti a locsogást, megismeri az artikuláció lelki és fizikai értelmét, fegyelmét. A piaristáknál érettségizett, később jogot hallgatott a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd átlép a bölcsészfakultásra, ahol magyar-olaszművészettörténet szakon sajátítja el tudományos fokú ismereteit. Ez időtől fogva igen ritkán már megjelennek versei, előbb az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillagban, majd az 1943-ban induló, az antifasiszta

polgári humanizmus rövid életű folyóiratában, az Ezüstkorban, és a Thurzó Gábor irányításával egyértelműen katolikus antifasiszta Életben, illetve a szintén katolikus Vigíliában. Az ezekben megjelent összesen hat költemény már bekerült első verseskötetébe a háború után. Ezeknél korábbi próbálkozásait csak ujjgyakorlatoknak, előzményeknek tartotta, amelyeknek nincs helyük az érett megvalósításokban. 1944 májusában fejezte be az egyetemet, novemberben behívták katonának, és alakulatát hamarosan nyugatra vitték. Tulajdonképpen ott találkozott, bár csak szemtanúként, a háború borzalmaival: a lebombázott városok és falvak képeivel, a rémült és éhező emberekkel, a társadalmi fejetlenség kezdeteivel, de ami ezeknél is megrázóbb, lélekkavaróbb volt: a koncentrációs táborok hulláival és csontvázzá fagyott halálraszántjaival. Alapvetően részvétre beállított lelkiismeretében bűntudat és önvád alakult ki:

vétlenül is úgy élte át a szörnyűséges bűnt, hogy akit nem sújtott, az maga is osztozik a felelősségben. Ez a bűntudat és bűnvállalás mindvégig jellemző lesz erkölcsi ítéleteire is, költészetére is. A Trapéz és korlát, első kötete versei már egységes szellemmel mutatják be a hazatért költő arculatát. Az irodalom értői azonnal besorolták a figyelemre méltó újonnan jelentkező egyéniségek közé. Innét útja természetszerűleg vezetett az Újhold munkatársai közé (194647). Ezek ugyan különböző jellegű és jelentőségű, javarészt fiatal írók és költők voltak, de összekötötte őket műveltségük, feltétlen humanizmusuk, a napi politikától való tartózkodásuk. Hamarosan rossz hírbe is kerültek a politikai hitvallást, pártosságot igénylő kritika értékelésében. Munkatársaik, ha hamarosan nem váltottak - legalább színre hangot, magukat zárták ki az irodalmi életből. 1947-ben Baumgarten-díjat és római

ösztöndíjat kap. 1948-ban még ösztöndíjjal néhány hónapot élhetett, nézelődhetett Olaszországban és Svájcban, de mire 1949-ben hazaérkezett, az ő és a hozzá hasonlók előtt a folyóiratok is bezárultak. A fordulat éve után nem publikálhatott, verses meséi is csak 1957-ben jelenhettek meg. Az 1959-ben napvilágot látó Harmandnapon kötetében a 1946-58 közötti időszak 33 versét foglalja egységbe (pl. Apokrif, Harmadnapon, és a nagy népszerűséget hozó Francia fogoly). [Dokumentumerejű bizonyítékok a dátumok: a Trapéz és korlát 1946-ban jelent meg. Következő kötete, a verses meséket tartalmazó Aranymadár csak 1957-ben, több mint tíz év után láthat napvilágot. És e hosszú idő alatt írt verseinek gyűjteménye, a Harmadnapon csak 1959-ben.] 1 Könyvkiadói korrektorként keresett annyit, amennyit ez a sanyarú munka hozhatott neki. Azután a nagy várakozás enyhületében, 1956-ban végre lektor lehetett a Magvető Kiadó

kitűnő szerkesztőgárdájában, majd 1957-től mindhaláláig az Új Ember című katolikus hetilap belső munkatársa volt, igen jó munkaerő a szerkesztőségi munkában, kritikusként és publicistaként is, az irodalmi rovat nélkülözhetetlen szakembereként is. A 60-as években hivatalosan elfogadták, nyugatra is utazhatott. Az 1964-ben közzétett Rekviem című filmnovellájában még a koncentrációs táborok borzalmaival foglalkozik, de már új műfaji keretek között. A huszadik század ,,szép új világát” szövegeiben montázsokkal, villanásokkal, látványszerűen érzékelteti. A 70-es években kétévente jelentek meg versei, melyek már elvontak, töredékesek, rejtelmesek, tükrözve Pilinszky kettős lelkiállapotát. József Attila-, majd Kossuth-díjjal jutalmazták. Tele volt tervekkel, önéletrajzi regény megírására, filmrendezésre, operaírásra készült. Másik énje viszont vidékre vágyott, sokat pihent Sopronban. 1981-ben váratlanul

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


halt meg. Kötetei 1. Trapéz és korlát (1946); 2. Harmadnapon (1959); 3. Nagyvárosi ikonok (1970) – Összegyűjtött versek; 4. Szálkák (1972); 5. Tér és forma (1975); 6. Kráter (1976) – Összegyűjtött új versek (a kötet két versét Sheryl Sutton néger színésznő tiszteletére írta, akit 1971-ben Párizsban ismert meg. Egy különös mű is született kettejük dialógusaiból: Beszélgetések Sheryl Suttonnal (1977); 7. Végkifejlet színművek (1974) – versek és Költészete A Harmadnapon egydallamú, de többszólamú lírája után a hátralévő több mint két évtized felgyorsította költői termelékenységét. A művészi egyéniség, a világkép és a mondanivaló semmit sem változott. Kitágult azonban a műfajok köre (filmnovella, dráma jellegű oratórium, líra és filozófia közé sorolható kisebb-nagyobb prózai írások következnek), elmélyült a szemlélet kifejtése. Szemléletesebbé vált az a sajátos egység,

amely a lelkifurdalásos komorságot egybeötvözte a megváltás, az Istenben feltétlen bízás metafizikai optimizmusával. Pilinszky lírája ritka példa a pesszimizmusba nem torkolló szomorúságra, a haláltudatra, amelyben nincsen halálfélelem. Vallásossága azonban nem társadalmi önelhelyezés. Tulajdonképpen Szent Ágoston Istennel való bizalmas magánbeszélgetéseire emlékeztetnek Pilinszky vallomásai. Az olvasó néha úgy érzi, nem is őrá tartoznak, amit a költő lelkének mozzanatairól Istennek elmond. Isten válasza nyilván úgy fog eljutni a költő lelkéhez, hogy abból kirekeszti az olvasót, mint fölösleges külső hallgatózót. Szemében a költészet tetőpontja a Szent Ágoston-i soliloquium: a lélek magányos beszélgetése Istennel. „Költő vagyok és katolikus” - mondta magáról, elhárítva a katolikus költő címkéjét. Rembrandtban, Hölderlinben, Emily Brontë-ban, Van Goghban s mindenekelőtt Dosztojevszkijben és József

Attilában ismerte fel szellemi rokonait. 2 Eközben a versek formai jellege módosul. A viszonylag hosszú, néha egészen hosszú költemények helyett egyre gyakoribb az epigrammaszerű, egy-egy ötletet megfogalmazó rövid vers. Már az összegyűjtött költemények kötetében, a Nagyvárosi ikonokban is számos kis terjedelmű, nagyon csiszolt gondolatékkővel találkozunk 1970-ben, de azután 1972-ben a Szálkák szinte teljes egészében ilyesféléknek az áradata. Ha ezeknek az igen rövid költeményeknek csak a címeit számoljuk össze, e két év alatt (1970 - 1972) több verset írt, mint előtte és utána lévő éveiben összesen. Holott a következő, a végső évtized is gazdagnak mondható. Korábban is írt verses meséket, de 1974-re egy egész kötet gyűlik össze belőlük A nap születése címen. Majd következnek a drámák. Alkata szerint nem drámaíró, a mozgalmas cselekmény és az ellentétes törekvések eleven párbeszédben megnyilvánuló

összeütközése idegen lírai és elmélkedő alkatától. De a katarzis, a lélek megtisztító feszültsége, a tragikus bűn szembesülése a magát felelősnek felismerő emberrel - ez Pilinszky-téma. A már drámaszerű, oratórium formájú Requiem után még négy lírai-tragikus drámát ír. Ezek felettébb alkalmatlanok lennének színpadi bemutatásra, de olvasmánynak vagy jól előkészített oratóriumszerű előadásnak lélekmegragadók (oratórium: A szó jelentése: imaterem. Igen hosszú terjedelmű mű, amelyet zenekar, kórus és szóló énekesek együtt adnak elő. Eredetileg valamely bibliai történethez visszanyúló témájú drámai mű. Többtételes drámai-epikus mű énekkarra, szólóénekhangokra és zenekarra. A cselekmény összekötő szövegét az elbeszélő (testo) énekli. A cselekmény helyenként megelevenedik szólók, szóló-együttesek és kórus-részek formájában. Az epikus vagy drámai pergést helyenként a cselekményre reagáló

áriák, szólóegyüttesek, kórus-tételek, zenekari közjátékok szakítják meg. Tárgya eredetileg vallásos, de a 18. század óta világi is. Az oratórium fénykorában Georg Friedrich Händel több mint 20 művet komponált ebben a műfajban. A világi szövegű oratóriumok legnagyobb mestere Joseph Haydn volt.). Végkifejlet címmel jelentek meg 1974-ben (néhány vers kíséretében). Apokrif Apokrif című verse a Pilinszky-világkép összefoglalását adja. Weöres Sándor szerint Pilinszky költészetének egyik csúcspontja. A cím nem kanonizált, „kétes eredetű” vallási iratra utal. Nem hiteles, de témájánál fogva a szent iratok közé való írás. Kanonizációnak a különböző időben keletkezett bibliai szövegek összegyűjtését, utólagos válogatását, rendszerezését nevezzük. Azokat a könyveket, melyeket vallási szempontból nem válogattak bele a Bibliába vagy később kihagytak belőle, apokrifnak nevezzük. A Pilinszky-mű viszont

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


valójában apokalipszis, a világvége, a végítélet személyes leírása. A cím a költő vallásosságára is utal. Önmeghatározása szerint Én költő vagyok és katolikus. Műveiben elhatárolja magát a kegyességtől és az ájtatosságtól, a hitbéli meggyőződés kifejezésétől. Másrészt viszont költészete katolikus a szó eredeti értelmében, mert a század egyetemes kérdéseire egyetemes érvénnyel kíván válaszolni. A Harmadnapon kötetben kapott helyet az 1954-ben befejezett (de már 1950-ben elkezdett) költemény. Közvetlenül előtte a Jelenések VIII. 7. áll – ez mintegy annak folytatásaként olvasható. Témája mindkettőnek a világ elpusztulásának látomása, de míg amaz egy bibliai parafrázis – ez a költő egyéni látomása. Azonban nemcsak rokonságot mutat 3 az apokaliptikus irodalommal, különbözik is tőle. Itt a jövendölő sorsa kerül előtérbe, és hiányzik a végítélet motívuma is. A versben a lírai én

szabadulását három részben követhetjük nyomon. Ez a három egység nem egyenlő részre oszlik, ezen belül is egyenlőtlen a versszakok száma: 5+8+3. sorait tekintve: 30+43+10 = 83 sorból áll. Az első szakaszban az atomhalál képei keverednek a láger-versek motívumaival. Pilinszky költészetét egész életében végigkísérik a besorozott katonaként Németországban látott szörnyűségek, ebből a témából merít lágerverseiben. A haláltáborok motívumait gyakran egymásba játssza a megváltatlan ember tragikumával és szenvedéstörténetével. Az Apokrifben ezek a motívumok az individuum kozmikus magányának képeit kísérik, ezzel a kései József Attilát is idézve. Az első rész hangneme patetikus, a profétákat idéző ünnepélyes hangnem. Csupa kijelentés az első két versszak, ezeket csupa kérdés követi, hogy aztán megint kijelentések következzenek. A kérdéseket megelőző és követő kijelentések egy része a lírai énre

vonatkozik. A széthullott, pusztulóban lévő világban személyes sorsa (számkivetettség, kifosztottság) az egyetemes emberi sorsot példázza. A második egység a tékozló fiú példájára épül, megjelenik benne a hazatérés reménye (a szülőkkel való találkozás) és reménytelensége (a kedvest hiába keresi). Felbukkan az emberi kommunikáció lehetetlensége, a szó, a beszéd elégtelensége. Ha viszontlátná kedvesét, akkor se tudna neki mit mondani. Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. mondja Witgenstein. A 20. században fokozottan merül fel a nyelv művészi és irodalmi problémaköre. George Steiner szerint az embertelen eszméket közvetítő, hitelesítő nyelv alkalmatlan arra, hogy az ellenkezőjét hirdesse. Adorno szerint Auschwitz után nem lehet verset írni. Pilinszky költészete rendkívül sűrített, szikár, a csönd, az elhallgatás felé hajlik, a posztmodernben kiteljesedő locsogással szemben Witgenstein felfogásával

rokon. A második rész hangneme elégikus, itt tudjuk meg, hová indult a lírai én: haza akart jutni. Keres valakit, vágyódik valami után, de hasztalan. Megfosztatik az emberi beszéd képességétől. Fáradt. [Theodor Wiesengrund Adorno (1903-1969) A Frankfurti Iskola első generációjának tagja. Frankfurtban született 1903. szeptember 11-én, Oscar Alexander Wiesengrund zsidó borkereskedő és Maria Calvelli-Adorno korzikai énekesnő gyermekeként. Filozófiából doktorált a frankfurti egyetemen, itt ismerkedett meg Max Horkheimerrel és Walter Benjaminnal, akik fontos szellemi társak maradtak életében. A húszas években több hosszú látogatást tett Bécsbe, ahol Alban Bergnél tanult zeneszerzést, illetve két évig az Anbruch c. zenei folyóiratot szerkesztette. (Ekkoriban már a modern zene kíméletlen kritikusaként tartották számon – sokat elárul, hogy egyik cikkírói álneve a „Hektor Rottweiler” volt.) 1931ben habilitált Bécsben egy

Kierkegaard-ról írt dolgozattal, majd a frankfurti egyetemen kezdett filozófiát tanítani, egészen Hitler hatalomra kerüléséig. A nácik elől Oxfordba, majd New Yorkba menekült, ahol bekapcsolódott az empirikus szociológia egyik alapító atyja, Paul Lazarsfeld által vezetett Princeton Radio Research-be. Innen hamarosan elbocsátották, mert az adatok értékelése helyett a zenei tudat eldologiasodásáról nyújtott be hosszú memorandumokat. 1941-ben Los Angeles-be költözött Horkheimerrel, aki időközben szinte mindenkit eltávolított a Társadalomkutató Intézetből, hogy anyagi hátteret biztosítson magának a kritikai elmélet alapművének szánt „Dialektikus logika” megírásához. A mű sosem készült el; helyette született meg – immár Adorno hathatós közreműködésével – A felvilágosodás dialektikája. A másik híres emigrációbeli együttműködés a Doktor Faustus-hoz fűződik: a Thomas Mann nagyregényében szereplő zenetörténeti

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


eszmefuttatások, illetve az elképzelt zeneművek leírásai szinte szó szerint 4 Adornótól származnak. Ekkortájt vezette Adorno az autoriter személyiséggel kapcsolatos híres kutatást is, mely mélyinterjúk és pszichoanalitikai elemzések alapján arra a következtetésre jutott, hogy az USA-ban gyakorlatilag mindenki potenciális náci. A háború után visszatelepült Németországba, filozófiát kezdett tanítani Frankfurtban (bár az egyetem reakciós vezetése megakadályozta, hogy rendes professzori kinevezést kapjon), majd az újjáalakult Institut társ-igazgatója lett, ahol Horkheimerrel a posztnáci Németország élő lelkiismereteként képviselték a maguk szélsőségesen radikális kritikai álláspontját. A hatvanas évektől kezdve két nagy mű foglalta le: a Negatív dialektika, mely Hegellel polemizálva dolgozta ki az ész kudarcának elméletét (nem közismert, de Adorno e mű révén lényegében Heideggerrel próbált konkurálni); és az

Esztétikaelmélet, mely a modern művészet lényegét próbálta megragadni a maga már-már felfoghatatlanul bonyolult módján. Adorno állítólag egy harmadik nagy művet is tervezett, mely a kanti hármasság mintájára az erkölcs kérdésével foglalkozott volna. Haláláig dolgozott egy Beethovenről szóló, összefoglaló zenefilozófiai köteten is, de ebből csak töredékek maradtak. Noha a frankfurti intézet a diákmozgalmak egyik központja lett, és a mozgalmárok részben pont az „alapító atyákra” hivatkoztak, Adorno sem szellemileg, sem gyakorlatban nem tudott a fiatalok mellé állni: több botrányos összetűzés után ő maga üríttette ki a rendőrséggel az Institut megszállt épületét. Sokak szerint részben ezek a megrázkódtatások gyengítették el végleg. A svájci Brigben halt meg 1969. augusztus 6-án, az Esztétikaelmélet munkálatai közben.] A harmadik részben – mikor végre eljut ahhoz, akit keresett: Istenhez -, már késő. A

lírai én személye eltárgyiasodott, eldologiasodott: „Akkora én már mint a kő vagyok;”, a megváltás lehetetlen. A harmadik rész kétséget hagy Isten és ember viszonya felől. Érezhetjük passzív elidegenedett kapcsolatként, de a mondatkezdő állítmány (,,Látja) a kapcsolat meglétét, fennállását hangsúlyozza. Pilinszky vallásos költészetében szinte megfogalmazhatatlan ellentét feszül. Az elidegenedettség, a szeretetnélküliség, a szorongásélmény szemben áll a szeretettel, a hittel és a szépséggel. A kettő feszültségéből a megváltás reményének vágya fakad, de a tárgyilagos hangnem fokozza a zárlat tragikumát. Az árnyék-motívum mindhárom részt végigkíséri (Szemközt a pusztulással | egy ember lépked hangtalan. | Nincs semmije, árnyéka van. | Meg botja van. Meg rabruhája van; Éles kövek közt árnyékom csörömpöl; Látja Isten, hogy állok a napon. | Látja árnyam kövön és kerítésen.) Ez jelentheti azt, hogy

Isten az embertől elfordulva csak a természetre figyel, a könyörgő emberből csak annak árnyékát látja meg. De már az árnyék is csörömpöl, bűnös tulajdonosa nevében megváltásért kiált. Másrészt viszont jelentheti azt is, hogy a háború, saját embertelenségünkről való bizonyságtétel után önmagunk árnyékai vagyunk, abszurd létünkben bűnhődésünk a tragikus magány, megváltásunk lehetetlensége. Pilinszky műveiben gyakoriak a bibliai utalások:  „Valamikor a paradicsom állt itt” – az Éden emléke  „Haza akartam, hazajutni végül, / ahogy megjött ő is s Bibliában” – a tékozló fiú hazatérése (Jézus alakjának előképe)  „Nem értem én az emberi beszédet”, „hangokat ad egy torony este.” – Bábel tornya, az értelmetlenné vált emberi beszéd 5  A második egységben többértelmű, hogy kit keres a lírai én, kire vonatkoznak az egyes szám második személyű megszólítások, a

harmadik egységben ez egyértelművé válik: a Biblia fő alakja, az Isten az. A versben átszövő motívumok:  „Kikönyöklök a szeles csillagokra” – magány  „Sehol se vagy. Milyen üres a világ” – szerelem  „Nincs is szavam.” – redukció, nyelvnélküliség  „Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.” – tárgyak sajátos megvilágításban  „a rézsút forduló fegyencfej” – lágerélmény. Négysoros A Harmadnapon című kötetben az Apokrif után következik ez a rövid, de annál tömörebb vers. Miből fakad – nemcsak itt, általában – Pilinszky tömörsége? Sokan észrevették, hogy a Pilinszky-versek nyelvi eszközök tekintetében szinte szegényesnek tűnnek. Ezt megerősíti Pilinszky egyik nyilatkozata is: „Ha megkérdeznék, mi is az én költői nyelvem, igazság szerint azt kellene válaszolnom: valamiféle nyelvnélküliség, valamiféle nyelvi szegénység…” A tömörség okai között minden

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


bizonnyal ott szerepel a redukció (minden fölösleges elem elhagyása), az epifánia (rácsodálkozás), és az illumináció (megvilágosodás). A négy sor négy kijelentés, négy kép. 1. A szeg és homok egymással ellentétes fogalmak. Mintha jelzőjük meg lenne cserélve. Az efféle inverzió szintén jellemző Pilinszky költészetére. Időtlen kép. 2. Az ázó éjszakák olyanok, mint a magányos plakátok. Vagy: az éjszakák magánya olyan, mint az ázó plakátoké. Modern, nagyvárosi kép. 3. Van egy második személyű alanya (te hagytad), akiről azonban a versben semmi közelebbit nem tudunk meg. Gyanítható: személyes kapcsolatokra (férfi-nő) vonatkozik. 4. Erőszakos halálra utal, ami nem csupán lehetséges: maga a bizonyosság. A négy sorban, a négy képben összefüggést teremt az éjszaka képe, a magány, a nyomasztó hangulat, a lírai én erőszakos halála. Az értelmezés egyik lehetséges iránya a krisztusi misztérium felé vezet. A

szegek, a homok, a vér, a magányos éjszaka, Jézus kínszenvedésének, az Olajfák hegyén eltöltött éjszakának a képét asszociálják. A másik lehetséges irány a magánéleti szféra felé mutat: a költő első házassága utáni válóperére készül. A harmadik – egyben legvalószínűbb – értelmezés: a vers a mában folytatódó, örökké megismétlődő passióélmény költői megfogalmazása, látomása. Igaz ez is: a világtól elidegenedett ember magányának, szorongásainak képi megfogalmazása ez a vers. 6 Összefoglalás Pilinszky a második világháborút megszenvedett Európa tragédiáját fogalmazta meg; alapélménye lett a koncentrációs táborok látványa. Neveltetésénél fogva mélyen hívő katolikus volt, ez meghatározta költészetét is. Világszemlélete – különösen első alkotói korszakában (Trapéz és korlát című kötete) az egzisztencializmussal rokonítható. Második korszakában (Harmadnapon, Nagyvárosi

ikonok) a megválthatatlan ember tragikuma, utolsó korszakában (Szálkák, Végkifejlet, Kráter) a megváltott ember üdvözülésének gondolata hatja át. Verseit rendkívüli intenzitás, tömörség, tökéletes zártság és feszültség jellemzi. 7