Betekintés: A Föld a világegyetemben

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


HELYÜNK A VILÁGEGYETEMBEN
A Föld a világegyetemben
Csillagászokat és közembereket, filozófusokat és fantasztikus regények íróit évezredek óta foglalkoztatja a
kérdés, hol helyezkedik el Földünk a végtelen világmindenségben, az univerzumban.
A földközpontú világképtől a csillagrendszerek felfedezéséig
Az ókori tudósok, többek között Arisztotelész (Kr. e. 384-322) és Ptolemaiosz (Kr. u. 100-178) munkássága által
meghatározott világkép a Földet helyezte a világegyetem középpontjába (földközpontú vagy geocentrikus
világkép). Ez a felfogás egészen a XVI. századig érvényes volt. Elsőként Kopernikusz (1473-1543) ismerte fel,
hogy a Föld a többi bolygóval együtt a Nap körül kering (napközpontú vagy heliocentrikus világkép). A
kopernikuszi elgondolást később Galilei (1564-1642) fejlesztette tovább, és Kepler (1571-1630) dolgozta ki a
bolygók mozgásának máig érvényes törvényeit.
Századunk csillagászati kutatásai derítettek arra fényt, hogy a Nap nem a világegyetem, hanem csupán a
Naprendszer központja, a Naprendszer pedig a mintegy 100 milliárd csillagból álló Tejútrendszer (Galaxis)
része. A Tejútrendszeren kívül pedig több mint 1 milliárd hasonló csillagrendszer (extragalaxis) alkotja a
metagalaxis tartományát, amely még mindig csak töredéke az egész univerzumnak!
A Tejútrendszer
A Tejút égbolton derengő sávja csillagmilliárdok összeolvadó képéből áll. A Tejútrendszer felülnézeti képe
csigavonalszerű karokra, oldalnézeti képe két, egymással szembefordított mélytányérra emlékeztet (1. ábra).
Jókora tányérokat kell elképzelnünk, hiszen a Tejútrendszer
átmérője 100 000 fényév (fényév
= az a távolság, amelyet a légüres
térben 300 000 km/s sebességgel
haladó fény egy év alatt megtesz,
vagyis kb. tízbillió [1013] km). A
tányérok közrefogta tér közepén
helyezkedik el a Tejútrendszer
100 millió Nap-tömegnyi magja. A Tejútrendszer mintegy százmilliárd (1011) csillagból áll. A csillagok saját
fényű gázgömbök. Ezek egyike a Nap, Naprendszerünk középpontja. A Nap 30 000 fényév távolságra
helyezkedik el a Tejútrendszer központjától.
A Naprendszer
A Naprendszer a Tejútrendszernek azt a tartományát jelenti, amelyen belül a Nap gravitációs hatása érvényesül.
E gömb alakú tér sugara kb. 2 fényév.
A Naprendszer középpontjában elhelyezkedő Nap gáz-halmazállapotú csillag. A 110 Föld-átmérőjű (1,4 millió
km) Nap kémiai összetétele szerint 80% hidrogénből és 20% héliumból áll. A Nap energiatermelését a hidrogén
héliummá való, atommagreakcióban lejátszódó átalakulása biztosítja. E folyamat még kb. 10 milliárd évig fedezi
az energiatermelést. A Nap felszínén 6100 K hőmérséklet uralkodik. (A Kelvin-fokban [K] történő hőmérsékletbeosztás az eddig elért legkisebb hőmérsékletet, az abszolút nullapontot [-273 °C] tekinti kiindulási pontnak. A 0
°C tehát 273 K-nek felel meg.)
A Naprendszerhez 9 nagy- és kb. 100 000 kisbolygó tartozik. A bolygók valamely csillag (esetünkben a Nap)
körül keringő égitestek, amelyeknek nincs saját fényük, csak anyacsillaguk fényét verik vissza.
A kilenc nagybolygót két jellegzetes csoportra oszthatjuk (1. táblázat):
a) A Föld típusú vagy belső bolygókhoz a Naphoz viszonylag közel elhelyezkedő Merkúr, Vénusz, Föld és Mars



tartozik. Hasonló tömegük
mellett összekapcsolja e bolygókat viszonylag nagy
sűrűségük (több mint 3 g/cm3),
valamint az, hogy szilárd
kőzetburokkal rendelkeznek.
b) A Jupiter típusú vagy külső
bolygók (Jupiter, Szaturnusz,
Uránusz, Neptunusz) jóval
nagyobbak a Föld típusú
bolygóknál. A túlnyomórészt
gáznemű bolygók sűrűsége
igen kicsi (0,7-2,2 g/cm3). A
külső bolygók további
jellemzője holdakban való
gazdagságuk (összesen több mint 60 darab). Holdnak az egyes bolygók kísérőit nevezzük, amelyek a bolygók
körül keringenek.
E két csoportba tagolt rendszerbe csupán a Plútó, a Naprendszer legkülső bolygója nem sorolható be
egyértelműen. Méretei, tulajdonságai a belső, naptávolsága viszont a külső bolygókhoz teszi hasonlatossá.
Csillagászok a Naprendszer vizsgálatakor a csillagászati egységet (CsE) használják távolságegységként. Az 1
CsE értéke 150 millió km, ami a közepes Nap-Föld távolsággal egyenlő. A Plútó eszerint mintegy 40 CsE-re
kering a Naptól. (E hatalmas méreteket lehetetlen elképzelni. A szemléltetéshez különböző hasonlatokat
alkalmaznak. Ha p1. a Napot akkora gömbként képzeljük el, mint egy futball-labda, akkor a mindössze
borsszemnyi Föld 30 méterre, a teniszlabda méretű Jupiter 150 méterre, a csupán mustármagnyi Plútó viszont 1,5
kilométerre kering e focilabda-Nap körül...)
A bolygókon kívül üstökösök, meteorok, valamint a bolygóközi anyag a Naprendszer további alkotórészei. Az
üstökösök kőzetekből és jégből álló égitestek. Jellegzetes csóvájuk a Nap közelében felolvadva elpárolgó részük
felhője. A meteorok kő- vagy fémdarabok, amelyek a Föld légkörébe jutva felizzanak. Egy részük a légkörben
elég, Földre hulló darabjaikat meteoritoknak nevezzük. A porból és gázból álló bolygóközi anyag részben az
üstökösök, meteorok törmelékéből, részben azonban a Napból származik.
Hogyan keletkezhetett a Naprendszer?
A Naprendszer keletkezését évszázadok óta sokféle elmélet próbálta megmagyarázni. A tudósok többsége
napjainkban az alábbi, még korántsem véglegesen kidolgozott, bizonyított elmélet mellett tör lándzsát:
A Naprendszer a Tejútrendszer részeként forgó csillagközi gáz- és porfelhőből jött létre. Ez a felhő saját
gravitációs tere összehúzódása miatt egyre sebesebben forgott. A forgás közben a felhő „dereka mentén
anyagkiáramlás indult meg. Az anyagkiválás módosította a gázfelhő mágneses terét és a forgómozgás sebességét
is. A forgás középpontjában elhelyezkedő gázfelhőből jött létre a Nap őse, a kiáramló anyagból pedig a bolygók.
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


A Nap közelében a kiáramló gázokban lévő porszemek folyamatos összeütközése, összetapadása indította el a
Föld típusú bolygók képződését, a Naptól távolabbra jutó, könnyebb elemekből keletkeztek a Jupiter típusú
bolygók.
A közös eredet és a forgómozgás közbeni kisodródás bizonyítékának tekinthető, hogy a Nap forgásával
megegyező irányban kering az összes nagy- és kisbolygó a Nap körül, hogy néhány kivételtől eltekintve hasonló
irányban keringenek a holdak a bolygók körül és végül, hogy - a Vénusz és az Uránusz kivételével - ebben az
irányban forognak tengelyük körül a bolygók.
A világegyetem 1 milliárd csillagrendszerének egyike a Tejútrendszer (Galaxis). A Tejútrendszer egyik átlagos
csillaga a Nap, amelynek gravitációs tere a Naprendszer. A Naprendszer részei: a Nap, a kilenc nagybolygó és
holdjaik (több mint 60 darab), a mintegy 100 000 kisbolygó, az üstökösök, a meteorok valamint a bolygóközi
gáz- és poranyag.



A csillagászat kezdetei
A Nap - ma már tudjuk, látszólagos - járása az égen, a nappalok és éjjelek váltakozása, az egymást követő évszakok, az éjszakai
égboltot benépesítő csillagok, egy-egy átcikázó üstökös látványa korán felkeltették az emberek érdeklődését az égbolt titkai iránt. De
csillagászati ismeretekre volt szükség a tengeren való tájékozódáshoz és a mezőgazdasági munkálatokhoz is.
A földművelők igényeihez kötődnek az Angol-sziget sokáig titokzatosnak tartott kőépítményei is, mint a stonehenge-i kőkör (2. ábra).
A fátlan síkon felállított, 6-8 méter magas, 30-40 tonnás kőtömböket a középkorban Merlin, a nagy varázsló építményének tartották,
századunkban pedig kellő képzelőerővel megáldott „kutatók" űrruhát viselő alakokat véltek felfedezni a köveken. A stonehenge-i
kőkoszorú valójában a 3600-3800 éve élt emberek kőből emelt naptára volt. A kövek elrendezéséből számos fontos csillagászati irányt,
p1. az év leghosszabb nappala, a nyári napforduló hajnalán fölkelő Nap irányát lehetett kimérni. A kőkör a földművelő nép számára
lényeges, a Nap és a Hold járásához kapcsolódó csillagászati adatok rögzítésére szolgált. A mai, számokkal és táblázatokkal teli
csillagászati évkönyvek korában különösnek tűnhet a stonehenge-i kőnaptár, ám az akkori embereknek ez lehetett a legtermészetesebb
és egyben legmaradandóbb adattároló.
Az ókori csillagászat (is) Görögországban élte fénykorát. A Számosz-szigeti Arisztarkhosz (kb. Kr. e. 320-250) Kopernikusz előtt 1800
évvel már heliocentrikus világképről tanított. Számításai szerint ugyanis a Nap jóval nagyobb, mint a Föld, így a Földnek kell a Nap
körül keringenie. Arisztarkhosz eredményei akkor is tiszteletet parancsolóak, ha később a ptolemaioszi felfogás győzedelmeskedett.
A Kr. e. III. század vége felé élt Eratoszthenész a gömbölyűnek tartott Föld kerületének és átmérőjének meghatározására végzett
méréseket és számításokat. A Nap két egyiptomi városban eltérő delelési magasságának és a két város távolságának ismeretében
kiszámította a Föld kerületét. Eratoszthenész eredménye, habár az akkori mértékegység kilométerre történő átszámítása némiképpen
bizonytalan, alig tér el a ma elfogadott 40 000 km körüli értéktől.

A Föld mint égitest
A Föld alakja
A Föld gömb alakú - hirdették már az ókori görög csillagászok is. Amióta amerikai űrhajósok a Hold felé tartó
űrjármű ablakából - a hatvanas évek végén - először készítettek az egész Földet ábrázoló fényképet, efelől
végeredményben senkinek sem lehet kétsége. A Föld alakjának szabatos meghatározásához azonban nem elég,
ha azt mondjuk: a Föld gömbölyű.
A Föld - mint ismeretes - forog saját tengelye körül. A forgás következtében fellépő centrifugális erő hatására
bolygónk az Egyenlítő mentén megnyúlt, kidudorodott. Emiatt á Föld egyenlítői sugara (6378 km) nagyobb, mint
a sarki sugara, vagyis az Északi- és Déli-sarkot összekötő szakasz fele (6357 km). (A Földdel azonos felületű
gömb sugara 6371 km lenne.) Ezt a némiképp lapult formát a mértani testek közül tehát nem gömbként, hanem
forgási ellipszoidként írhatjuk le.
A Föld pontos alakját végeredményben a bolygó belsejének tömegeloszlása határozza meg. Ettől függ ugyanis a
nehézségi erő egyes földfelszíni pontokban meghatározható pontos iránya, ami viszont éppen merőleges a Föld
felületére. Mivel bolygónk tömegeloszlása egyenlőtlen, a Föld valódi alakját az a szintfelület rajzolja ki, amely
minden pontban merőleges a nehézségi erő irányára. Ezt a szintfelületet geoidnak nevezzük (3. ábra).
A Föld mozgásai
A Föld egyrészt forog saját tengelye körül, másrészt kering a Nap körül. a) A Föld tengely körüli forgása
A Föld képzelt forgástengelyének felszíni döféspontjai az Északi- és a
Déli-sark. E tengely körül a Föld 24 óra alatt tesz meg egy teljes
fordulatot. Az Északi-sark felől szemlélve a Föld nyugatról keletre,
vagyis az óramutató járásával ellentétes irányban forog.
A Föld tengely körüli forgásának sebességét a szögsebesség, illetve a
kerületi sebesség értékeivel jellemezhetjük (4. ábra).
A földfelszín egyes pontjai a forgástengely felől nézve egységnyi idő
alatt azonos szögben fordulnak el, a szögsebességük tehát azonos. A
kerületi sebesség viszont a forgástengelytől való távolságtól függ. Minél
jobban távolodunk a forgástengelytől, azaz minél közelebb jutunk az
Egyenlítőhöz, a kerületi sebesség - azonos szögsebesség mellett - egyre
nagyobb lesz. Könnyen belátható, hogy a kerületi sebesség az Egyenlítőn a legnagyobb. (A kerületi sebesség
értéke az Egyenlítőn 461 m/s, de p1. az 50° szélességnél „már csak" 300 m/s.)
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


A Föld forgása az oka az éjszakák és nappalok (a napszakok) váltakozásának.



b) A Föld Nap körüli keringése
A Föld a Nap körül ellipszis alakú pályán kering, amelynek egyik
gyújtópontjában áll a Nap - tanítja Kepler első törvénye. A keringés
időtartama - kerekítve - 365 és 1 /4 nap.
A keringési pályasík, az ekliptika nem esik egybe a földi Egyenlítő
síkjával (5. ábra). A két sík által bezárt szög nagysága 23,5°. Ezt a
síkbeli eltérést nevezzük - az Egyenlítőt alapul véve - az ekliptika
ferdeségének. Értéke megegyezik az ekliptikára merőleges, sík és a Föld
forgástengelye által bezárt szög, a forgástengely ferdeségének szögével
(6. ábra). (A Föld forgástengelye és az ekliptika által bezárt szög, az
előbbi szögérték pótszögének értékével, vagyis 66,5°-kal egyenlő.)
A Nap körüli keringés és a forgástengely ferdesége
következtében ugyanazon szélességi kör mentén egy év alatt változik a
napsugarak hajlásszöge. Ennek következménye az évszakok váltakozása.
A Föld gömbhéjakra tagolódik
A tengelye körül forgó és a Nap
körül keringő Földön e mozgások
és a nehézségi erő hatására a
gáznemű, a folyékony és a
szilárd halmazállapotú anyagok
fajsúlyuk szering gömbhéjakba
(geoszférákba) rendeződtek. E
gömbhéjak a levegőburok
(atmoszféra), a vízburok
(hidroszféra) és a kőzetburok (litoszféra). Az egyes geoszférák
számtalan folyamat révén
bonyolult kölcsönhatásban állnak
egymással.
A Föld Holdja
A 3476 km átmérőjű Hold ellipszis alakú pályán kering a Föld,
pontosabban a Föld és a Hold közös tömegközéppontja körül. Ez a
tömegközéppont a Föld mintegy nyolcvanszor nagyobb tömege miatt a
Föld belsejében található. A közepes Hold-Föld távolság 384000 km. A
Hold keringési ideje megegyezik tengelyforgásának idejével (27,3 nap).
Emiatt a Hold mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Föld felé.
A Holdnak nincs saját fénye, csupán a Napról visszavert fénnyel világít.
Fényessége a holdfázisok szerint változik. Holdfázisnak nevezzük a Föld
körüli keringéshez kapcsolódó fényváltozásokat (7. ábra). Újholdkor sötét
éjszakára számíthatunk, mivel a Hold ilyenkor nem látható. Az első
negyedben a látható holdsarló egyre jobban növekszik, majd holdtöltekor
az egész holdkorong láthatóvá válik. A negyedik holdfázis, az utolsó
negyed során a Hold ismét vékony sarlóvá „fogy".
Napfogyatkozás - holdfogyatkozás
A Földet és a Holdat a Nap világítja meg. Ha a három égitest egy vonalba,



és így a Föld vagy a Hold egymás árnyékába kerül, fogyatkozások jönnek létre. A valaha babonás félelmet keltő
fogyatkozások idejét pontosan ki lehet számítani.
Újholdkor előfordulhat, hogy a Hold eltakarja a Napot és árnyéka rávetődik a Földre. Ekkor áll be a
napfogyatkozás. A Föld egy részén a Hold teljes árnyékában teljes napfogyatkozás, körülötte a Hold
félárnyékában részleges napfogyatkozás lép fel (8. ábra).
Holdtöltekor viszont a Föld vethet árnyékot a Holdra. Ez a holdfogyatkozás, amely szintén lehet teljes és
részleges (9. ábra)
A Földet mértani testként mint
forgási ellipszoidot, valódi
alakját pedig mint geoidot
írhatjuk le. A geoid az a
szintfelület, amely minden
pontban merőleges a nehézségi
erőre. A Föld legfontosabb
mozgásai: képzelt tengelye
körüli forgása, illetve a Nap
körüli keringése. A tengely
körüli forgás következménye a
napszakok, a keringés
következménye az évszakok
váltakozása. A Hold a FöldHold rendszer közös
tömegközéppontja körül kering,
amely a Föld belsejében
található. A Hold
fényváltozásait a Nap, a Föld és
a Hold kölcsönös helyzetének
változásai okozzák.
A meteoritkráterek - a Föld sebhelyei
1908. június 30-a átlagos nyári napként
köszöntött a közép-szibériai KövesTunguszka folyó vidékére. Déltájban
azonban hirtelen fényes tűzgömb cikázott
át az égbolton, óriási detonációval
felrobbant, majd hatalmas csattanással
becsapódott a talajba. A becsapódás
nyomán több kilométeres magasságig
csapott fel a por és a füst, a becsapódási
hely 40 km-es körzetében pedig minden
erdő elpusztult. A légköri lökéshullám
még 200 km-rel odébb is földhöz vágta az
embereket. A még a levegőben
szétrobbant meteorit Földre hulló darabjai
tucatnyi krátert mélyítettek a felszínbe. A
legnagyobb kráter átmérője az 50 métert is
meghaladta. Az azóta végzett kutatások
szerint egy kb. 100 m átmérőjű meteor
robbant szét a földreérés előtt.
A Tunguz-meteor kráterei eltörpülnek
azonban az USA-ban, Arizona államban
található Barringermeteoritkráter méretei
mellett. Az 1200 m átmérőjű, kör alakú kráter környékén 30 tonnányi meteoritikus anyagot számláltak össze. A becsapódó meteorit
tömegét 10 millió tonnára, korát 20-25 000 évvel ezelőttre tették.
Európa legjelentősebb meteoritkrátere Németország délnyugati részén, Nördlingen városka környékén található. A 20 km átmérőjű
Ries-medence korát 15 millió évesre becsülik. A Ries-medence mélyén a becsapódás nyomán megpörkölődött, átégetődött kőzetek,
mint p1. a kvarchomokból átalakult coezit rejtőznek. Mivel e Földön kívüli hírnök kőzetei sokban megegyeznek a Hold kőzeteivel, a



60-as évek végén a Ries-medencében rendezték a Holdra készülő amerikai űrhajósok kőzettani felkészítését.
A Föld fejlődésének korai szakaszában voltak időszakok, amikor valóságos meteoriteső bombázta bolygónkat. Napjainkban évente 4-5
kisebb becsapódást jegyeznek fel.

Tájékozódás a földi térben és időben
A Föld felszínén való tájékozódáshoz és az időméréshez - az ókor óta - a csillagok, főként azonban a Nap és a
Hold (részben látszólagos) mozgásai szolgáltak alapul.
A földrajzi helymeghatározás a látóhatáron
Ha a sík területen vagy a tengeren körbetekintünk, a fölénk boruló égbolt és a földfelszín egy körbefutó vonal
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


mentén érintkezni látszik. Ez a vonal a látóhatár (horizont). Az erre fektetett sík, a látóhatár síkjának középpontja
álláspontunk, vagy más néven a megfigyelési pont (10. ábra). A horizont síkjában való tájékozódáshoz elegendő
az égtájak ismerete. A négy főégtáj (észak [É], kelet [K], dél [D] és nyugat [Ny] irányának felezésével kapjuk a
mellékégtájakat [ÉK, DK, DNy, ÉNy], ezek további felezésével a másodrendű mellékégtájakat [ÉÉK, KÉK
stb.]). (Az északi irányt nappal egy függőleges botnak a Nap delelésekor kirajzolódó árnyéka (az aznapi legrövidebb árnyék), éjjel pedig a Sarkcsillag alapján lehetett meghatározni. A Sarkcsillag a Föld forgástengelyének
északi meghosszabbításában helyezkedik el a csillagos égbolton.)
Földrajzi helymeghatározás a földgömbön
A gömb alakú, illetve annak tekinthető Földön azonban már nem elegendő a csupán égtájak szerinti tájékozódás.
A Föld kicsinyített másán, a földgömbön (és a térképeken) a földrajzi fokhálózat segítségével tájékozódhatunk.
Egy gömb felületén a legnagyobb kör és az illető kör minden pontjától azonos távolságban lévő két pont kijelölésével szerkeszthető hálózat. A földgömbön a legnagyobb körnek az Egyenlítő, a két pontnak az Északi- és a
Déli-sark felel meg.
A földrajzi fokhálózat a szélességi és hosszúsági körökből álló koordinátarendszer. A hálózat szélességi körei az
Egyenlítő és a vele párhuzamos körök. A hálózat hosszúsági körei a sarkokon át húzott körök. A hosszúsági
köröket délkörnek (meridiánnak) is nevezik, mivel minden, az adott hosszúsági körön fekvő helyen ugyanakkor
delel a Nap. (A Föld - már megismert - lapultsága miatt az Egyenlítő hosszabb [40 076 km], mint a hosszúsági
körök [40 008 km]).
A földrajzi szélességmérés alapsíkjául önként kínálkozik a Földet északi és déli félgömbre osztó Egyenlítő. A
szélességi körök szögértékét az a szög adja meg, amelyet a Föld középpontjából az illető helyhez húzott sugár az
Egyenlítő síkjával bezár. Ezért a földrajzi szélesség értékei, mind az északi, mind pedig a déli félgömbön 0° és
90° között váltakozhatnak (északi és déli szélesség). Az Egyenlítőhöz közelebbi szélességeket alacsony, az attól
fokozatosan távolabbiakat pedig magas földrajzi szélességeknek nevezzük. Az egyes szélességi körök rendre 111
km-re vannak egymástól. A szélességi körök közül az ekliptika ferdesége és a Föld tengelyferdesége alapján
jelölhetők ki az északi és a déli szélesség 23,5°-a mentén a térítőkörök (a Ráktérítő és a Baktérítő), illetve az
északi és a déli szélesség 66,5-a mentén a sarkkörök (Északi- és Déli-sarkkör).
A hosszúsági körök között - a szélességiektől eltérően - nem jelölhető ki egyértelmű kezdő kör. Kezdő
hosszúsági körként, 1884-ben, megállapodás alapján fogadták el a London egyik külvárosában, Greenwichben
(ejtsd: grínics) lévő csillagvizsgálón áthaladó délkört. (Lásd a lecke utáni olvasmányt!) A greenwichi délkör
nyugati és keleti félgömbre osztja a Földet. A hosszúsági körök szögértékét a kezdő délkörtől számított, az
Egyenlítő körén mért szögtávolság adja meg. A földrajzi hosszúság értékei tehát mind a keleti, mind pedig a
nyugati félgömbön 0° és 180° között váltakozhatnak (keleti és nyugati hosszúság). (A fokokban mért szélességi
és hosszúsági értékek ún. ívpercekből [] állnak [1°=60]. A térítők és a sarkkörök tehát a 23° 30-en, illetve a 66°
30-en találhatók.)
A szélességi és hosszúsági fokok segítségével minden földfelszíni pont helyét meghatározhatjuk.
Időszámítás, időmérés
Az időmérés egységei közül az év és a nap a Nap látszólagos mozgásaihoz, valójában a Föld forgásához és a



keringéséhez igazodik. A napok és évek Nap járásához igazodó rendszere azonban bonyolultabb, mint első
látásra tűnik.
Napi időszámítás
A ,,nap" a Nap két egymást követő delelése között eltelt idő. Kepler második törvényéből tudjuk azonban, hogy a
Föld a Naphoz közelebb gyorsabban, a Naptól távolabb lassabban halad pályáján. Emiatt a Nap - látszólagos járása sem pontos, azaz nem mindig pontosan 24 óránként delel. E valódi napidő pontatlansága miatt vezették be
az elméleti, képzelt középnapot, amelynek hossza mindig 24 óra (középnapidő, vagy röviden középidő). A valódi
napidő egy év alatt kb. 15 percet késhet, illetve siethet a középnapidőhöz képest. (Csak egyetlen órafajta van,
amely a valódi napidőt mutatja: a napóra!) .
Azonban a középnapidő sem oldott meg minden problémát. A Nap delelése ugyanis függ az észlelő tartózkodási
helyének földrajzi hosszúságától. Tudjuk, hogy ugyanazon hosszúsági kör (délkör) minden pontján a Nap azonos
időpontban delel. Ez azonban az ún. helyi időt adja meg. Más délkörön máskor delel a Nap, vagyis minden
délkörnek más a helyi ideje. (Ha óráink a helyi idő szerint járnának, akkor pl. Debrecenben előbb, Győrött
viszont később kezdődne reggel nyolckor a tanítás, mint Budapesten. A MÁV viszont - késés esetén hivatkozhatna a gyakori óraátállításokra...)
Emiatt határozták el - a greenwichi kezdő délkör kijelölésével egy időben - a világidő és a zónaidő bevezetését.
Világidőként a greenwichi 0° hosszúsági körhöz tartozó középnapidőt fogadták el. Az időzónáknak is Greenwich
lett a kiindulópontja. A hosszúsági körök mentén 360 fokra osztott Földön a nap 24 órájának megfelelően 24
„gerezdet", időzónát, hasítottak ki. Így egy-egy időzónába 15 foknyi területsáv került. Minden időzónán belül
azonos időszámítást, az ún. zónaidőt használják.
Az első zóna a greenwichi kezdő délkörtől a keleti és a nyugati hosszúság 7,5 fokáig terjed. Ezen az időzónán
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


belül mindenütt a Greenwichben mért középidőt (Greenwich Mean Time = GMT), vagyis a világidőt mutatják az
órák. A határoló délköröket átlépve kelet felé egy órával előbbre, nyugatnak tartva pedig eggyel vissza kell
állítani az órákat. Magyarország a 7,5° keleti hosszúságtól a 22,5° keleti hosszúságig terjedő időzónában fekszik.
A mi zónaidőnk tehát a GMT+1 óra (Közép-Európai Idő = KözEl).
Az időzónák pontos határa azonban nem esik egybe mindenütt a hosszúsági körökkel. A zónák szélét ugyanis
sokfelé az országhatárokhoz igazították.
Nagyjából a 180°-os hosszúsági kör mentén húzták meg az ún. dátumválasztó vonalat. Ezt a vonalat keletről
nyugati irányba átlépve az órákat egy nappal előre, nyugatról keletnek haladva pedig egy nappal vissza kell
állítani. Így küszöbölték ki, hogy az utazók keletről nyugatra tartva egy napot „nyerjenek", fordított irányban
pedig egy napot „veszítsenek", mint Verne hősei A nyolcvan nap alatt a Föld körül c. regényben. A
dátumválasztó vonalat lehetőleg lakatlan óceáni területeken húzták meg, hogy ne okozzon gondot az ott élőknek.
Évi időszámítás
Az év a Föld egyszeri Nap körüli keringése alatt eltelt idő. Ez kerekítve 365 és 1 /4 nap, pontosan 365 nap 5 óra
48 perc 46 másodperc. A naptári év viszont csak egész napokból állhat. A napév tehát hosszabb, mint a 365
napos naptári év. Ezt küszöböli ki az ókor óta bevezetett, négyévenkénti 366 napos szökőév.
JULIANUSI NAPTÁR - GERGELY NAPTÁR
A napév és a naptári év eltérése miatt Julius Caesar vezette be, hogy minden negyedik év 366 napos szökőév
legyen (julianusi naptár vagy julián naptár). Mivel azonban a Föld pontos keringési ideje valamivel kevesebb,
mint 365 és 1 /4 nap, a szökőévekkel kiegyenlített julianusi naptár évei hosszabbak lettek a valódi napévnél, tehát
a naptár késett. A késés a XVI. századra már 10 napra rúgott. Az új naptárreform bevezetése XIII. Gergely pápa
nevéhez fűződik (Gergely-naptár). A julianusi naptár késését két lépésben tüntették el. Egyrészt 1582. október 4e után rögtön október 15-e következett, tehát 10 napot kihagytak a naptárból. Másrészt kimondták, hogy a kerek
százas évek közül ezután csak a 400-zal oszthatók lesznek szökőévek. 1600, 2000, 2400 tehát igen, de 1700,
1800, 2100 stb. nem. Így sikerült 400 évenként három szökőévet elhagyni. (Oroszországban csak 1918-ban
vezették be a Gergely-naptárt. Ezért ünnepelték a régi naptár szerint 1917. október 25-én lezajlott „októberi
forradalmat" később november 7-én.)



A földgömbön való helymeghatározás és tájékozódás a földrajzi fokhálózat segítségével történik. Ennek elemei a
földrajzi szélesség és a földrajzi hosszúság. Az időszámítás a Nap látszólagos járásához igazodik. A napi
időszámítás alapja az elméleti középnapidő. A helyi idő eltéréseinek kiküszöbölésére vezették be a világidőt és a
zónaidőt. Az évi időszámításban a napév és a naptári év különbségét a szökőévekkel egyenlítették ki.
Látogatás Greenwichben
A London központjából induló hajó mintegy félórás út után érkezik a Temze déli partján fekvő Greenwichbe. A hajó az egykori Királyi
Tengerészeti Főiskola ma múzeumként szolgáló, méltóságteljes épülete mellett köt ki. A Temze fölötti domboldalra felfutó, parkokkal
telehintett Greenwichben - jó 50 kmre a Temze torkolatától is - minden a tengerrel kapcsolatos.
A csillagok járásának ismerete elengedhetetlen a hajózáshoz. Ehhez szükség van azonban egy helyre, melynek adataihoz a hajósok saját
méréseiket viszonyítani tudják. 1634 óta - francia kezdeményezésre - a Kanári-szigetek egyikén, Hierrón (akkori nevén Ferrón)
áthaladó hosszúsági kört használták kezdő meridiánként. Hierro szigetén azonban nem volt csillagvizsgáló, így a pontos kiindulási hely
is bizonytalan volt.
Greenwich „karrierjét" a brit gyarmatbirodalom kiépítése indította el. II. Károly angol uralkodó 1675ben rendelte el csillagvizsgáló
felállítását a greenwichi park legmagasabb pontján. Az első „királyi csillagász", John Flamsteed egy évvel később költözött be a
dombtetőn álló épületbe. Flamsteed méréseivel a csillagok delelési időpontját kívánta meghatározni, hogy így elősegítse a nyílt
tengeren tartózkodó hajók pontos helyének megállapítását. 1765-től minden angol hajó magával vitte tengeri útjára a greenwichi
csillagdában kiadott Tengerészeti évkönyvet. Az évkönyv adatait a greenwichi csillagvizsgálón áthaladó hosszúsági körhöz
viszonyították, és így a brit birodalom terjeszkedése egyúttal a greenwichi csillagvizsgáló adatainak világméretű térhódítását is
jelentette. A brit tengerészeti térképek fokozatosan az itteni hosszúsági kört vették alapul, a hajók óráit pedig az itt mért időhöz
viszonyították.
1873-ban ide helyezték a Királyi Tengerészeti Főiskolát, amelynek épülete mellett a kirándulóhajó kikötött, és így Greenwich szinte a
brit birodalom „tengeri fővárosává" vált.
A XIX. század második felében, a vasút és az elektromos távíró elterjedése miatt, szükségessé vált az egész Földre érvényes, egységes
tájékozódási és időszámítási rendszer kialakítása. (Hazánkban például 1830-tól a budai középidő volt érvényes az egész országra, de ez
nem kapcsolódott egyértelműen a szomszéd területekhez.) Mivel a tengerjáró hajók 90%-án amúgy is a Greenwichben kiadott
Tengerészeti évkönyvet használták, az 1884-ben Washingtonban összeült Nemzetközi Fokmérési Szövetség 26 tagországa - köztük az
Osztrák-Magyar Monarchia - a greenwichi délkört fogadta el térképészeti és időszámítási kezdő meridiánként.
A greenwichi csillagvizsgálón áthaladó észak-déli irányt mutató vonal lett tehát a Földet láthatatlanul behálózó hosszúsági körök
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


kezdőköre, a 0° hosszúsági kör. A csillagvizsgáló udvarán ezt egy kockakövek közé mélyített fémpánt jelzi, az épületen pedig tábla
tanúsítja, hogy aki a fémpántot átlépi, Földünk keleti és nyugati féltekéjének határán lép át. Nyaranta turistáktól hemzseg a
csillagvizsgáló udvara, s mindenki lefényképezteti magát, amint egyik lábával nyugaton, a másikkal pedig keleten áll.
A greenwichi középidőt, a világidőt, a csillagvizsgáló épületének kerítésén elhelyezett, szokatlan módon 24 órára beosztott elektromos
óra jelzi (11. ábra). Aki nyáron látogat ide, annak órája mégsem a greenwichi szerint jár. Március és október között ugyanis NagyBritanniában is nyári időszámítás van életben. Így mikor a Temze-parti templom harangja elüti a delet, a greenwichi villanyóra
mutatója még csak 11 órára ugrik.

Űrkutatás a Föld szolgálatában: a műholdfelvételek
Új kutatási módszer: a távérzékelés
Sajátos módon az űrhajózás, vagyis a Földtől való eltávolodás vitte közel a földtudományok kutatóit számos
probléma megoldásához. Az űrkutatás egyik nagy vívmánya az űr- vagy más néven műholdfelvételek
megjelenése. A műholdfelvételek kiértékelésén alapuló kutatási módszert távérzékelésnek nevezzük, amelynek
segítségével közvetlen „érintkezés" nélkül is számos új információt szerezhetünk Földünkről.
Részben hasonló módszerek már a XX. század kezdetétől ismertek voltak, hiszen már évtizedek óta készítettek
repülőgépekről légi felvételeket. A műholdfelvételek azonban korábban elképzelhetetlen nagyságú területről
nyújtanak átfogó képet. Egyegy műholdfelvétel akkora területet tár elénk, amit korábban mintegy 300
légifelvétel fedett le. Az űrfelvételek másik előnye, hogy lehetővé teszik egymástól távoli vidékek
összehasonlítását is.
A műholdfelvételek fajtái
a) Kézikamerás felvételek
Az űrhajósok által hagyományos fényképezőgépekkel és hagyományos színes filmre készített felvételek
napjainkra elvesztették jelentőségüket. A hatvanas években azonban ezeken a képeken tűnt fel először a Föld



görbülete, vált láthatóvá a Földet fényes burokként övező légkör, rajzolódott ki elsőként a kontinensek
körvonala.
A felvételek tudományos kiértékelését azonban két körülmény mindig is korlátozta. Egyrészt az űrhajók
ablakából készített felvételek a földfelszínt ferdén, torzítva ábrázolják, így térképekkel való összevetésük - ami a
távérzékelés egyik alapfeltétele - igen nehéz. A másik ok, hogy a több száz kilométer magasságból készített
képeken a légkör zavaró hatása miatt alig különíthetők el színek. (Ez alól csak a Föld száraz, sivatagos területei
fölött készített képek a kivételek.) (12. ábra).
b) Többlencsés, színszűrős felvételek
Az előbbi hátrányokat a hetvenes évektől kezdve mind az amerikai Skylab (ejtsd: szkájleb), mind pedig a szovjet
Szaljut űrállomásokon több, egymáshoz illesztett és az űrjármű szerkezetéhez rögzített kamerarendszer
segítségével kívánták csökkenteni. Az egyes gépek lencséje elé színszűrőket helyeztek, amelyek csak bizonyos
hullámhosszú fénysugarakat engedtek át. Ezek a fényképezőgépek részben már az emberi szem számára nem
érzékelhető, a látható fény tartományán kívül eső sugarakat (pl. az infravörös tartomány) is felfogták. Így sokkal
több felszíni elemet (kőzetet, növényzetet, mesterséges építményt) sikerült elkülöníteni.
A képek azonban csak az űrállomás visszatérését követően, esetleg hetekkel a felvétel elkészülte után jutottak el
a kutatókhoz.
c) Többsávos, letapogató módszerek
A távérzékelés igazi fejlődését a kifejezetten a Föld megfigyelésére kialakított műholdak fellövése jelentette. Az
első ilyen típusú műholdakat a hetvenes években az USA-ban bocsátották fel, a felvételi módszerek azóta is
jelentősen fejlődtek.
E műholdak már nem fényképeket készítenek, hanem különleges tükrök, illetve más berendezések segítségével
több száz kilométer magasságból „letapogatják" a Föld felszínét. A berendezések a Föld felszínéről érkező
sugárzás (p1. a visszavert napsugárzás) területi különbségeit érzékelik.
A jeleket a műhold földi fogadóállomásokra továbbítja, ahol azokat számítógépeken tárolják és felvételekké
alakítják át. E felvételek egyik legnagyobb előnye, hogy számítógép segítségével is kiértékelhetőek. A műholdak
a látható fény, illetve az infravörös tartományba eső jeleket egyaránt továbbítják. Ilyen módszerrel dolgoznak
többek között az amerikai Landsat (ejtsd: lendszet) és a francia SPOT (ejtsd: szpot) műholdak. A
műholdfelvételeknél igen lényeges, hogy mekkora kiterjedésű felszíni elemek különíthetők még el a képeken.
Ezt a felbontóképesség értékével adhatjuk meg. A régebbi Landsat felvételek 80, az újabbak 30 méteres
felbontással készültek. A SPOT műholddal már 10 méteres felbontású felvételek is készíthetők (13. ábra). A
Landsat előnye viszont, hogy sokkal több, összesen hét sávban (hullámhossz-tartományban) rögzíti a sugárzási
adatokat, a SPOT viszont csak háromban (A Landsat sávjai 0,45-2,35 µm közé, a SPOT sávjai viszont csak 0,500,89 µm közé esnek [µm, mikrométer: a méter egymilliomod része, l µm = 10-b m]).
Az állandóan működő műholdak folyamatos megfigyelést tettek lehetővé.
A műholdak bizonyos időn belül visszatérnek ugyanazon hely fölé (a Landsat például 18 naponként), így a
felvételek a változások rögzítését is lehetővé tették. (Több műhold „bevetésével" a visszatérés gyakorisága
növelhető.)
A műholdak letapogatta jelekből úgynevezett „hamis" színes képeket készítenek.
Ezeket a különböző hullámhossz-tartományok jeleinek kombinációjából állítják elő. (Más színösszetételt és így
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


más információkat ad p1. a Landsat 1-es, 2-es és 3-as, és másokat p1. a 2-es, 4-es és 7-es sávjainak társítása.) A
különböző sugárzási értékekhez eltérő színárnyalatot rendeltek hozzá. A hamis színes képeken a legerősebb
sugárzást kibocsátó növényzet élénkvörös, a sugárzást elnyelő vízfelületek sötét, olykor fekete színben rajzolódnak ki (14. ábra). A jól elkülönülő színárnyalatok elősegítik p1. a kőzetek, a talajviszonyok meghatározását, a
különféle környezetszennyezési gócok felismerését.
A távérzékelés a földtudományok egyik legújabb kutatási módszere. A földmegfigyelő műholdak a Földről
érkező sugárzás különbségeit érzékelik. A jelekből hamis színes felvételeket készítenek.
„Ki kicsoda" a műholdak között?
A legismertebb földmegfigyelő műholdcsalád, a Landsat. első példányát 1972-ben bocsátották fel az USA-ban. Jelenleg a Landsat-4 és
a Landsat-5 dolgozik 915 km magasságban.
A franciák 1986-ban lőtték fel a SPOT-1, majd 1990-ben a SPOT-2 jelű műholdat. Mivel egy-egy műhold adatrögzítő egységei
átlagosan három évig működnek, 1993 szeptemberében Föld körüli pályára állították a SPOT-3-at, amelyet a tervek szerint 2000-ig még
két újabb műhold követ majd.



Az 1985-ben katonai feladatokkal felbocsátott amerikai Geosat műholdat másfél évvel később polgári kutatási célokra, az óceánok
megfigyelésére alakították át. A műhold 1990 óta üzemen kívül van.
A nyugat-európai országok közös meteorológiai műholdja, az Eumetsat 36 000 km-es magasságban helyezkedik el az Egyenlítő
térségében, a Guineai-öböl fölött. Az Eumetsat úgynevezett geostacionárius, vagyis a Földdel együtt keringő műhold; tehát mindig
ugyanazt a földfelszíni területet vizsgálja. Az Eumetsat felvételei az é. sz. 60°-ig fogják át a Földet. E felvételekből nagyítják ki a tvműsorokban is látható meteorológiai műholdképeket. Ilyen geostacionárius meteorológiai műholdak helyezkednek el az Egyenlítő fölött
India (INSAT), a Távol-Kelet (GMS), az USA nyugati (GOES-W) és keleti (GOES-E) partvidéke hosszúsági köreinek magasságában is
(15. ábra).
Hasonló célt szolgál az amerikai NOAA-műhold, amely - igaz, kis, 1 km-es felbontóképességgel - de az egész Földet átfogja.
Felvételeit a meteorológusokon kívül a tengerek kutatói is hasznosíthatják.
Az 1978-ban fellőtt és 1991-ben üzemen kívül helyezett amerikai Nimbus-7 műhold az óceánok hőmérsékletéről, a szélsebességről, a
felhőzetről, a talajnedvességi viszonyokról gyűjtött adatokat.
Az Európai Unió eddigi legdrágább műholdas vállalkozása, az ERS-1 műhold finom infravörös érzékelőivel az óceánok hőmérsékletét
akár 0,3 °C pontossággal is meg tudja határozni. Radarberendezései az óceánok mélyét is letapogatják.

LAKÓHELYÜNK, A FÖLD
A Föld belső szerkezete
Az embereket régóta izgatta, mi rejtőzik a Föld belsejében. Saját tapasztalataik, megfigyeléseik azonban csupán
pár kilométeres mélységig adtak erre választ.
A vulkánkitörésekből sejteni lehetett, hogy bolygónk szilárd héja alatt olvadt anyag rejtőzik. Megfigyelték azt is,
hogy a bányák mélye felé fokozatosan emelkedik a hőmérséklet és a nyomás. Azonban a Föld Dél-Afrikában
lévő, legmélyebb bányái is csak 3,5 km-es mélységig hatoltak. Sokfelé mélyítettek kutatófúrásokat Földünk belsejébe. Az eddigi legmélyebb, Németországban megkezdett fúrás ugyan 15 km mély, ám ez is csupán
„megkarcolta" 6371 km sugarú bolygónk felszínét.
A Föld belsejét kutató tudósok azonban más módszereket is használnak. 1909-ben fedezte fel Andrija
Mohorovicic horvát kutató, hogy a Földet átszelő földrengéshullámok bizonyos mélységekben részben
visszaverődnek, részben megváltoztatják sebességüket, mintha más anyagba, más közegbe kerülnének. A
földrengés-, illetve robbantások keltette mesterséges hullámok segítségével sikerült napjainkra egyre többet megtudni bolygónk belsejéről.
A Föld felépítésével, szerkezetével, történetével foglalkozó tudomány a geológia (földtan), a Föld fizikai
jelenségeit a geofizika, kémiai mozgásfolyamatait pedig a geokémia kutatja.
A Föld belsejének fizikája
A mélység felé haladva változik, nő a hőmérséklet. A hőmérsékletnövekedés, a geotermikus gradiens földi átlagértéke 100 méterenként 3 °C.
Földünk ma is változó, aktív területein a geotermikus gradiens jóval
gyorsabban nő, a Föld idős vidékein viszont sokkal lassabban.
Amit mi a Föld felszínétől számítva hőmérséklet-növekedésnek
értelmezünk, valójában pontosan fordított folyamat: a Föld belsejéből
érkező hő fokozatos csökkenése bolygónk felszíne felé közeledve!
Jelenlegi ismereteink szerint a belső hő radioaktív anyagok (p1. uránium,
tórium) bomlásából származik.
A hőmérséklet azonban csak bizonyos mélységig nő ilyen mértékben. A
150 km körüli mélységből érkező vulkáni anyagok hőmérséklete például
1100-1200 °C-os. Ha viszont a felszín közeli geotermikus gradienssel
számolnánk, ott már 4500 °C-os hőmérsékletet kapnánk. Ha a geotermikus
gradiens a Föld középpontjáig azonos volna, ott 190 000 °C körüli hőség
uralkodna. A számítások szerint azonban a Föld középpontjában a
hőmérséklet „mindössze" 4500-5000 °C. A felszín közelében uralkodó
geotermikus gradiens a szilárd közegben lejátszódó gyors hűlés eredménye.
A mélyben uralkodó körülményeket azért is nehéz elképzelnünk, mivel a Föld gyomrában - természetesen - más
nyomás- és sűrűségviszonyok jellemzőek. A Föld - amint azt a világegyetemről tanultuk - a forgás és a lehűlés



hatására a sűrűség szerint rendeződött gömbhéjakba. A nyomás a mélység függvényében egyenletesen növekszik
és a Föld középpontjában eléri a felszíni nyomás 4000szeresét. A sűrűség növekedése ezzel szemben hirtelen
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


változásokat mutat. Értéke éppen ott módosul jelentősen, ahol a földrengéshullámok is változásokra utalnak.
A Föld fizikájához tartozik az is, hogy - miként ezt az iránytű működéséből is tudjuk - bolygónkat mágneses tér
veszi körül. A mágneses teret a Föld belsejében, több ezer kilométer mélyen rejtőző vastartalmú fémolvadékok
áramlásai keltik. Ezeket az anyagokat pedig éppen a Föld forgása és belső hője tartja mozgásban. A Föld
mágnestengelyének felszíni döféspontja, a mágneses pólus, nem esik egybe a Föld forgástengelyének felszíni
döféspontjával, a csillagászati pólussal (18. ábra). Az iránytűvel meghatározott észak-déli irány tehát eltér a
földrajzi észak-déli iránytól. Ez az eltérés a mágneses deklináció (mágneses elhajlás). Ha az elhajlás a földrajzi
észak-déli iránytól kelet felé mutat, a deklinációt pozitívnak, ellenkező esetben negatívnak nevezzük. A
deklináció értéke a földfelszín különböző pontjain méréssel meghatározható.
A Föld belső áramlásainak változásai miatt a mágneses tér, és így a mágneses pólusok helyzete is változik. A
mágnesezhető anyagokat tartalmazó kőzetek - mint megannyi perdöntő ujjlenyomat - megőrzik a keletkezésük
idején uralkodó mágneses irányt. Ebből tudjuk, hogy a földtörténet során a mágneses tér erőssége és iránya is
többször változott. Sőt gyakran a mágneses sarkok is felcserélődtek. Az egykori mágnesezettséget földtörténeti
események korának meghatározására lehet felhasználni. Ezt nevezzük paleomágneses módszernek.
Utazás a Föld középpontja felé
A Föld belsejének vizsgálata bebizonyította, hogy - külszínéhez hasonlóan -a Föld belseje is gömbhéjas
szerkezetű.
A Föld fizikai jellemzőinek változásai alapján bolygónk belsejét négy eltérő gömbhéjra oszthatjuk. Ezek a
földkéreg, a földköpeny, a külső mag és a belső mag. Az egyes héjakat
híres kutatókról elnevezett határfelületek választják el egymástól (19.
ábra).
Földkéreg: A földkéreg különböző összetételű és vastagságú a
szárazföldek és az
óceánok alatt. A szárazföldi kéreg igen bonyolult szerkezetű és a Föld
különböző területein eltérő felépítésű. Általában azonban két jellegzetes
réteg kimutatható. A száraz földi kéreg felső része szilikátokban (a kéreg
két leggyakoribb elemének, a szilíciumnak [Si] és az oxigénnek 1O 2 1
egymással és más anyagokkal egyesülő változataiban) igen gazdag.
Jellegzetes kőzete alapján ezt a réteget gránitos kéregnek nevezzük (sűrűsége 2,7 g/cm3). Alatta szilikátokban már szegényebb, fémekben viszont
gazdagabb réteg helyezkedik el (sűrűsége természetesen nagyobb, 3,0
g/cm3). Jellemző kőzete után kapta a gabbrós kéreg nevet. A szárazföldi
kéreg átlagosan 35-40 km vastag, de ahol nagy terheket hordoz - p1.
hegységek alatt -, vastagsága 70-90 km is lehet.
Az óceáni kéreg egyszerűbb és Földünk összes óceánja alatt azonos
felépítésű. Az óceánok alatt hiányzik a kisebb sűrűségű gránitos réteg. Az
óceáni kéreg mindenütt a fémes elegyrészekben gazdagabb, szilikátokban
szegényebb anyag két változatából áll. A felső, úgynevezett bazaltos
réteget finomabb, az alsó gabbrós
réteget hasonló összetételű, de durvább, szemcsésebb anyag alkotja. Az
óceánok alatt a kéreg vastagsága mindössze 7-11 km.
A földkéreg alsó határát a már említett horvát kutatóról Mohorovicichatárfelületnek (röviden Mohónak) nevezik.
Földköpeny: Ez a gömbhéj a nagyjából 2900 km mélységben húzódó
GutenbergWiechert-felületig tart. Vegyi összetételét tekintve lefelé haladva
fokozatosan tovább csökken a könnyebb, szilikátos anyagok, és nő a
nehezebb, fémes elegyrészek (p1. vas, magnézium) aránya.
Külső mag: Ezt a mélységi tartományt maghéjnak is hívják. Ez a „héj" azonban mintegy 1800 km vastag.
Anyaga folyékony fémekből (pl. vasból, nikkelből) áll.



Belső mag: A külső és a belső mag határát a kutatók 4700 és 5100 km között húzzák meg. A határfelület pontos
mélysége tehát bizonytalan, mindenki egyetért azonban elnevezésében: Lehmann-felület. Nevét arról a tudós dán
asszonyról kapta, aki kimutatta, hogy a Föld magja szilárd anyagból, vasból és nikkelből áll.
Litoszféra - asztenoszféra
A Föld belsejére vonatkozó ismereteink az utóbbi évtizedekben kissé módosultak. Bebizonyosodott, hogy a Föld
külső szilárd burka vastagabb mint csupán a kéreg, és magába foglalja a köpeny legfelső részét is. A földkéreg és
a földköpeny legfelső szilárd része együtt alkotja a kőzetburkot, a litoszférát. A litoszféra - a földkéreghez
hasonlóan - vastagabb a szárazföldek (70-100 km), mint az óceánok (kb. 50 km) területén. A szilárd kőzetburok
alatt az anyag a magas hőmérséklet és a nagy nyomás hatására már izzó,
képlékeny állapotban van. Ez a tartomány az asztenoszféra, amely szó
szerint gyönge burkot jelent. A merev litoszféra ezen a képlékeny
asztenoszférán úszik. Az asztenoszféra mintegy 250 km-es mélységig tart
(21. ábra).
A Föld belsejében a mélység felé haladva növekszik a hőmérséklet, a
sűrűség és a nyomás. A földrengéshullámokból tudjuk, hogy a
határfelületek eltérő összetételű gömbhéjakat különítenek el. Ezek: a
földkéreg, a földköpeny, a külső mag és a belső mag. A kőzetburok
(litoszféra), a földkérget és a köpeny felső szilárd részét foglalja magában.
Alatta helyezkedik el az asztenoszféra.

Kőzetlemezek - lemeztektonika
A hetvenes évektől új korszak kezdődött a Földdel foglalkozó tudományokban. Sokan és joggal a
,,földtudományok forradalmáról" beszéltek. Korábban a tudósok úgy tartották, hogy a földkéreg összefüggő,
egységes burok, a földrészek pedig mindig ott helyezkedtek el, ahol a mai térképek jelölik azokat. Az új elmélet
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


alaposan ,,megmozgatta" Földünket. Eszerint a litoszféra nem egységes héj, hanem több, egymás melletti,
egymáshoz képest elmozduló kőzetlemezből áll. Kövessük nyomon,
miként alakult ki az új elmélet?!
A kőzetlemezek titkának kulcsa: az óceánfenék vizsgálata
A nagy áttörést az óceánfenék kutatása jelentette. A hatvanas évek
végétől kutatóhajókról számos mélyfúrást végeztek, és egyre pontosabb
térképek jelentek meg az óceánfenék domborzatáról. A térképeken jól
látni, hogy az óceánok közepén környezete fölé magasodó hátság húzódik
végig (22. ábra). E hátságok tulajdonképpen Földünk leghosszabb
hegyláncai, hiszen összhosszúságuk eléri a 80 000 km-t. Az óceánközepi
hátság tengelyében hasadék húzódik, és e hasadékból kőzetolvadék
buggyan a felszínre. A kőzetolvadékot magmának nevezzük. Az
olvadék lehűlve hozzáforr a hátság pereméhez. Így képződik az óceáni
kéreg felső rétegét alkotó bazaltos kőzet.
A további kutatások során kőzetmintákat vettek az óceánfenék
anyagából. Amikor meghatározták az óceánalji bazaltos kőzetek korát,
kiderült, hogy a hátságoktól távolodva egyre idősebbek a kőzetek. A kutatók segítségére sietett a paleomágnesesség vizsgálata is. Eszerint a
hátságok két oldalán - mint egymás tükörképei - helyezkednek el a mai,
illetve a fordított mágnesezettségű kőzetsávok (23. ábra).
A Föld belsejéből érkező anyag tehát megszilárdulva hozzáforr a
hátságok pereméhez, a nyomában felhatoló olvadék pedig magának
helyet követelve a hátságok mentén szétfeszíti az óceánok aljzatát.



De ha az óceánok fokozatosan szétterjednek, akkor a Földnek ugyanúgy növekednie kellene, mint amikor a
léggömböt felfújják. Márpedig ez nem igaz! A kérdésre a Csendes-óceán peremi területein fellépő földrengések
adták meg a választ. A kutatók jól tudták, hogy a földrengéseket szilárd kőzettestek elmozdulása, ütközése hozza
létre. A vizsgálatok szerint számos földrengés kipattanási helye 400700 km mélyen található. A szilárd kőzetburok viszont legfeljebb 100-110 km vastag. Amikor metszetszerűen felrajzolták a földrengések kipattanási
helyét, egy körülbelül 45°-os szögben a felszín alá bukó sávot kaptak (24. ábra). Ezt a sávot kaliforniai
felfedezőjéről Benioff-zónának nevezték el. A szabályos ferde zónák jellegzetes óceánfenéki formákhoz, a
mélytengeri árkokhoz kötődnek.
A hátságok mentén születő új kéreg e mélytengeri árkok vonalában, a Benioffzónák mentén bukik a
mélybe. Szilárd anyaga a növekvő hőmérsékletű mélység felé haladva fokozatosan beolvad az
asztenoszférába. E sávokat alábukási, idegen szóval szubdukciós övezeteknek nevezték el.
Ezek a felismerések jelentették az új elmélet alapját, amely a korábbi felfogáshoz képest az állandóan változó,
dinamikus Föld képét vetítette elénk. Mivel a Föld szerkezeti mozgásai, változásai, idegen szóval tektonikája a
lemezek mozgásának eredménye, az elméletet összefoglalóan lemeztektonikának nevezték el.
A kőzetburok lemezei
A Föld felszínét hét nagy (Eurázsiai-, Észak-amerikai-, Csendes-óceáni- [Pacifikus-], Dél-amerikai-, Afrikai, Indoaszturáliai- és Antarktiszi-lemez) és több kisebb (p1. Arab- [Arábiai-], Fülöp-szigeti-, Nazca- és Karibilemez) kőzetlemezre oszthatjuk (25. ábra).
A lemezek közül néhány csak óceáni területet (pl. a Csendes-óceáni-, a Nazca-lemez), néhány viszont óceáni és
szárazföldi területet (p1. az Afrikai-lemez) is hordoz a hátán. A kőzetlemezek határa óceánközepi hátságok,
mélytengeri árkok, néhány esetben pedig hegyvidékek mentén húzódik.
Az egyes kőzetlemezek eltérő sebességgel mozognak. Az Atlanti-óceán északirészén mindössze 2-3 cm/év a
távolodás sebessége, a Csendes-óceáni- és a Nazcalemez viszont 17-18 cm/év sebességgel távolodik egymástól.
A Nazca-lemez és a Délamerikai-lemez közeledési sebessége 10-11 cm/év.
A kőzetlemezeket az asztenoszféra anyagáramlásai mozgatják, de a mozgás minden részlete még korántsem
tisztázott.
A lemezszegélyek típusai
Az óceánközepi hátságok mentén tehát a kőzetlemezek távolodnak
egymástól (távolodó lemezszegélyek). A hátságok rövid, egyenes vonalú
szakaszokból állnak, a több ezer kilométer hosszú hátságok a Föld
gömbölyű felszínén azonban nem lehetnek mindvégig egyenesek. A
hátságok térképeken is kirajzolódó íves futása a rájuk merőleges
haránttöréseknek köszönhető (26. ábra).
Sajátos hátság húzódik a Vörös-tenger alatt, ahol jelenleg születik egy új
óceán. A hátság déli folytatása a Kelet-afrikai-árok, amely mentén Afrika
néhány tízmillió év múlva ketté fog hasadni. Hasonló sors vár Izland
szigetére is, amelynek földjét az Atlanti-hátság szeli ketté.
A mélytengeri árkok vonalában a kőzetlemezek egymáshoz közeledve
ütköznek, és a nagyobb sűrűségű óceáni lemez a szárazföldi lemez alá bukik (pusztuló, fölemésztődő
lemezszegélyek). A több ezer méter mély árkokban törmelékanyag is felhalmozódik. Egy részük tengeri üledék,
amely az óceáni lemezek hátán, mint valami hatalmas szállítószalagon érkezik, másik részük a közeli
szárazföldről származik (27. ábra).
A harmadik, jóval ritkább csoportot az egymás mellett elcsúszó, elnyíródó kőzetlemezek alkotják. Ez a
folyamat játszódik le p1. az Észak-amerikai-lemez délnyugati szegélyén, a híres-hírhedt Szent András-törésvonal
mentén (28. ábra).



A hátságok, illetve az árkok
mentén az óceáni litoszféra
állandóan keletkezik és állandóan
pusztul, emiatt a kőzetlemezek
kiterjedése folytonosan változik.
A lemezek elmozdulásával
változik a szárazföldek
elhelyezkedése is. Ezek a
változások egy emberöltő alatt
természetesen nem módosítják
jelentősen bolygónk arculatát. Az
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


évmilliókban gondolkodó
geológus számára azonban
Földünk mai képe pillanatfelvétel
csupán.
A lemeztektonika azért is
forradalmian új elmélet, mert
segítségével értelmezni lehet a
Föld fejlődésének
törvényszerűségeit. A
lemeztektonika révén sikerült
egységes magyarázatot adni a vulkánosság, a földrengések és a hegységképződés folyamataira is!
A kőzetburok egymáshoz képest elmozduló lemezekből áll. A lemezhatárok óceáni hátságok, mélytengeri árkok,
illetve hegyvidékek vonalában húzódnak. Az óceánközepi hátságok mentén az asztenoszférából felnyomuló
bazaltos kőzetolvadék szétfeszíti az óceánok aljzatát. A hátságok mentén a kőzetlemezek távolodnak egymástól.
A lemezek túlsó szegélyén, a mélytengeri árkoknál a lemezek egymáshoz közelednek, az óceáni lemez a
szárazföldi lemez alá bukik. A kőzetlemezeket az asztenoszféra anyagáramlásai mozgatják.
A kontinensvándorlástól a lemeztektonikáig
Már a múlt században sokaknak feltűnt, milyen jól egymáshoz illeszthető Dél-Amerika és Afrika partvonala, a Vörös-tenger két partja,
de Észak-Amerika és Grönland vagy Kelet-Afrika és India partvidéke is.
A kontinensek szétsodródásának elméletét századunk tízes éveiben Alfred Wegener német meteorológus dolgozta ki. Napjainkra sok
tekintetben igazolódott elképzelése szerint a Föld kontinensei egykor összefüggő szárazulatot alkottak. Wegener ezt az őskontinenst
Pangeának, „Összföldnek" nevezte. Később Pangea összetöredezett, és darabjai, a mai földrészek, lassan jelenlegi helyükre sodródtak.
Elméletét számos bizonyítékkal igyekezett alátámasztani. Egyik érve az a valóban helytálló megállapítás volt, hogy az egymással
szemben fekvő tengerpartok hasonló kőzetekből, kőzetsorokból állnak. A kontinensvándorlás wegeneri elmélete azonban a geológus
szakmai körökben többnyire fagyos fogadtatásra és elutasításra talált. Az elutasítás egyik oka minden bizonnyal a meteorológus
Wegenerrel szembeni szakmai féltékenység volt. Ám igaz az is, hogy Wegener nem tudta megmagyarázni, mi a „motorja" a
folyamatnak, mi mozgatja a kontinenseket. Miután Wegener 1930-ban egy grönlandi expedícióján szerencsétlenül járt és meghalt, úgy
tűnt, elméletét is magával vitte a jégsírba.
A lemeztektonika „felfedezéséhez" vezető részletes mélytengeri kutatások majdnem fél évszázaddal Wegener halála után indultak meg.
Néhány kutatóhajó neve azóta világszerte ismertté vált. A Glomar Challenger (ejtsd: glomer csellendzser) nevű amerikai kutatóhajóval
a hetvenes években vagy száz expedíciót indítottak az óceánok mélyének felkutatására. A hajó fedélzetéről lebocsátott kb. 6000 m
hosszú cső végére erősített fúrófejjel ezernyi kőzetmintát vettek az Atlanti-, a Csendes- és az Indiai-óceán mélyéről. A kőzetminták
kormeghatározása alapján kiderült az is, hogy Földünk mai óceánjai - földtani értelemben - mennyire fiatalok. Amíg a szárazföldeken
több milliárd éves kőzeteket is találtak már, a legidősebb óceánfenéki kőzet sem volt több, mint 200 millió éves! A fúrások
kőzetmintákat szolgáltattak, a hajók után vontatott mágneses mérőműszerek segítségével pedig megrajzolták az óceánok mélyének
mágneses térképét.
A hetvenes évek közepétől a kutatók közelebbről is megismerhették a mélység világát. Ekkor helyezték üzembe azokat a mélytengeri
merülőhajókat, az amerikai Alvint, a francia Archimede-t (ejtsd: ársiméd) és Cyanát (ejtsd: sziána), amelyekkel a tudósok 3-4000
méteres mélységben tanulmányozhatták az óceánok aljzatát. A merülőhajók reflektorai korábban sosem látott világot pásztáztak végig:
feltűntek a hátságok, a haránttörések, sőt filmre vehették a felszínre buggyanó bazaltömléseket is. A talán legkülönösebb látvány az
Alvin utasai elé tárult, amikor 1977-ben a csendes-óceáni Galápagos-szigetek közelében merültek a mélybe. Mintegy 2600 m-es
mélységben kéményszerű kürtőkre lettek figyelmesek, amelyekből feketéllő füst szállt fel. A „füstölgők" fémekben (vas, cink, mangán,
réz) gazdag vízfeltörések. A hévforrások hőmérséklete 250-350 °C-osnak bizonyult. A legnagyobb szenzáció azonban az volt, hogy e
hévforrások környékén az óceánok sötétlő mélyén csigák, kagylók, csőférgek élnek! Azóta az is bebizonyosodott, hogy a füstölgő
hévforrások éppen a hátságok leggyorsabban távolodó szakaszaihoz kötődnek.



És gyűltek a bizonyítékok, amelyek alapján a kutatók kidolgozhatták a lemeztektonika elméletét. A hetvenes-nyolcvanas évek
geológusai, geofizikusai sok tekintetben Wegenernek is igazságot szolgáltathattak. Ha nem is az egyes kontinensek külön-külön, ahogy
Wegener képzelte, de a kőzetlemezek valóban vándorolnak.
A lemeztektonika felismerése jó példa arra is, mennyire nemzetközi a modern tudomány, és milyen fontos a kutatócsoportokban végzett
munka szerepe. Felfedezőjeként nem nevezhetünk meg egyetlen tudóst, az elmélet épületéhez a Föld számos országából sok-sok kutató,
laboratóriumokban dolgozó munkatárs, de a kutatóhajók személyzete is hozzátett egy-egy téglát.

A kőzetlemezek és a vulkáni tevékenység
Ha azt a szót halljuk: vulkán, többnyire szabályos kúp alakú tűzhányók jutnak eszünkbe, mint a híres Fuji (ejtsd:
fudzsi) Japánban. Azonban nem ezek a vulkánok a Föld leggyakoribb tűzhányói. A vulkáni tevékenység és a
vulkáni formák ennél sokkal változatosabbak.
Mélységi magmatizmus és felszíni vulkánosság
A fölfelé hatoló kőzetolvadék, a magma nem éri el minden esetben a felszínt, hanem alacsonyabb hőmérsékletű
szintbe érve még a felszín alatt szilárdul kőzetté. Ezeket mélységi magmás kőzeteknek nevezzük. Ilyen kőzet
például a földkéreg felépítésében fontos szerepet játszó gránit és gabbró. Ahogy csökken a magma hőmérséklete,
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


különböző alkotórészei fokozatosan válnak, kristályosodnak ki. Mivel a mélységi magmás kőzetek lehűlése igen
lassan megy végbe, bőségesen van idő nagy kristályok kialakulására. (Éppen nagyméretű kristályai alapján
neveztük durva szemcsésnek a földkéreg leírásakor a gabbrót.)
Vulkánosságról csak akkor beszélünk, ha a magma eléri a Föld felszínét. A magma felszínre lépési helyén
képződik a vulkán, a felszínre kerülő magmát pedig lávának nevezzük. A vulkáni tevékenység során képződő
vulkáni kőzetek szoros rokonságban állnak azzal a magmafajtával, amelyből származnak. Más fajta lávakőzet
képződik tehát a gabbróból, illetve a gránitból. A felszíni vulkáni kőzetek közös jellemzője, hogy mivel a
felszínen gyorsan hűlnek ki, apró kristályokból állnak. (Ezért neveztük a földkéreg bazaltos anyagát finom
szemcsésnek.)
A tűzhányók eloszlása és a kőzetlemezek
A vulkánok földfelszíni eloszlására, működésük törvényeire is a lemeztektonika adta meg a legteljesebb
magyarázatot.
A működő tűzhányók kevés kivétellel tengerpart közelében helyezkednek el. Tenger közelében, vagy éppen
szigeteken működnek Európa híres tűzhányói, a Vezúv, az Etna, a Stromboli éppúgy, mint japánban a Fuji vagy
Indonézia, illetve az amerikai kontinens vulkánjai.
Régebben a vulkánkitöréseket éppen a víz és a tűz párharcaként próbálták magyarázni. Úgy gondolták, hogy a
vulkáni tevékenység kialakításában szerepet játszik a mélybe jutó tengervíz. Számtalan tengerparti területen
viszont nyoma sincs tűzhányóknak.
A lemeztektonikai magyarázat szerint a vulkánok elhelyezkedésénél nem a tengerpart közelsége, hanem az a
döntő, hogy e területek egyben lemezhatárok. A vulkáni tevékenység ugyanis többnyire a lemezhatárokhoz
kötődik. A Föld belsejében lévő kőzetolvadék, a magma e határok mentén talál kijáratot a felszínre.
A vulkáni működés és a felszínre kerülő anyag jellege a magma kémiai összetételétől függ. Az egyes magma-,
illetve vulkáni kőzettípusokat a gáz- és a fémtartalom, elsősorban azonban a szilícium-dioxid (SiO 2 ) százalékos
értékében megadott szilikáttartalom alapján csoportosíthatjuk. Ez utóbbi alapján bázisos, semleges és savanyú
vulkáni kőzetekről beszélünk. A kőzet összetétele (főleg a feszítő gázok jelenléte vagy hiánya) meghatározza a
működés jellegét, az pedig a kialakuló vulkáni formákat.
A különböző típusú lemezszegélyeken eltérő összetételű magma nyomul a felszín felé. Ezért az egyes
lemezhatár-típusokhoz jellegzetes kőzetanyagú, működésű és formájú vulkánok kötődnek.
Vulkánosság távolodó lemezszegélyeknél
A felszínre érkező magma 80%-a az óceánközepi hátságok mentén tör fel. A hátságok magmája nagy
mélységből, az asztenoszférából érkezik, hőmérséklete ezért igen magas (1100-1200 °C). A nagy mélységből
származó anyag fémes elegyrészekben (p1. magnézium, vas, mangán) gazdag, SiO2-ban viszont szegényebb



(kevesebb mint 52%). Ez a bázisos kőzetek csoportja. A mélységi magmás kőzetek közül ilyen a gabbró,
amelynek felszíni kiömlési kőzetpárja a bazalt.
Az óceánok mélyén kibuggyanó bazalt jellegzetes kerekded formában szilárdul meg. A tenger alatti lejtőkön
leguruló rögök belseje még izzik, külső burka viszont már lehűlve bekérgeződik. Ezen a kérgen azonban még kikibuggyan a forró anyag, és így jön létre a kerekded párnaláva (29. ábra). (A párnaláva kővánkosai még
évmilliók múltán is elárulják az óceánfenéki eredetét. Ilyen párnalávákat láthatunk a Bükkhegység peremén
fekvő Darnó-hegyen.)
A gabbrós magma feszítő gázokban szegény, ezért a szárazföldön felszínre kerülő bazaltláva hígan folyós. Így
jöttek létre a Föld enyhe (kisebb mint 5°-os) lejtőjű pajzsvulkánjai és lapos bazaltfennsíkjai (30. ábra). Az
előbbiekre Izlandon és a Hawaiiszigeteken, az utóbbiakra ugyancsak Izlandon és a Dekkán-fennsíkon találunk
példákat.
Vulkánosság közeledő, fölemésztődő lemezszegélyeknél
A mélytengeri árkok mentén alábukó kőzetlemez anyagát a lefelé növekvő hőmérséklet olvasztja meg. Az
árkokhoz kötődő tűzhányók
magmája tehát nem az asztenoszférából, hanem az alábukó és
megolvadó kőzetlemezből
származik. Ezért hőmérséklete
alacsonyabb, kb. 800-900 °C. Az
alábukó kőzetlemezek sok vízdús
tengeri üledéket is a mélybe szállítanak, ami megnöveli a magma nyomását,
gáztartalmát, illetve a felszínre törő láva erejét. Mivel a magma a
szárazföldi kőzetlemez repedésein keresztül tör a felszínre, útközben
magába olvasztja a szárazföldi kéreg szilikátokban gazdag anyagának egy
részét is. Emiatt több szilícium-dioxidot, viszont kevesebb fémet tartalmaz,
ezért az itteni kőzetek világosabb színűek (minél több bennük a SiO2, annál
világosabbak).
A mélytengeri árkokhoz kapcsolódó vulkánkitörések lávája sűrűbben
folyik, ezért a belőle felépülő vulkáni kúpok meredekebb lejtőjűek. A
magasabb gáztartalom miatt a kitörések gyakran heves robbanással járnak.
A robbanásos kitörések nemcsak lávaömléssel, hanem heves törmelékszórással járnak együtt. A kiszórt törmelékből, hamuból és salakból
vulkáni törmelékes kőzet, tufa képződik.
Az alábukáshoz kapcsolódó tűzhányóknál a SiO 2 -tartalom alapján két kőzetcsoportot különíthetünk el. A semleges vulkáni kőzetek SiO 2 -tartalma
52-65% közötti. A mélységi magmás kőzetek közül ide tartozik p1. a
diorit, amelynek felszíni, kiömlési kőzetpárja az andezit. A savanyú
vulkáni kőzetek SiO 2 -tartalma már több mint 65%. A mélységi magmás
kőzetek közül ilyen p1. a gránit, amelynek felszíni kiömlési kőzetpárja a
riolit.
Andezites kőzetekből (váltakozóan települő andezitlávából és tufából)
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


állnak a rétegtűzhányók (sztratovulkánok). Ezek közé tartoznak Földünk
legszabályosabb vulkáni kúpjai (p1. a Vezúv Olaszországban, a Fuji
Japánban) (31. ábra).
A rétegtűzhányókon tanulmányozhatunk legjobban néhány jellegzetes
vulkáni formát is. A magmacsatornán felnyomuló anyag központi kürtőn
keresztül tör a felszínre. A kürtő a felszínen kráterben végződik
(kráterkúpos tűzhányók). A legtöbb vulkán hosszabb időn át tevékeny, és
közben formáját is változtatja. A kráterkúp tetejét egy újabb, heves
robbanásos kitörés a levegőbe röpítheti, vagy a magmacsatorna kiürülése
beszakíthatja. Így jönnek létre a kráternél jóval nagyobb átmérőjű rob-



banásos, illetve beszakadásos kaldérák (kaldérakúpos tűzhányók) (32. ábra). Ilyen kaldéraképződés játszódott le
1980ban az észak-amerikai Mount St. Helenstűzhányón (ejtsd: maunt szent helenz). (Lásd: A Mt. St. Helens
krónikája c. olvasmányt!)
A savanyú vulkáni kőzeteket, p1. riolitot szolgáltatató kitörések még hevesebb robbanásokkal járnak. Ebben a
csoportban a legjelentősebb a vulkáni törmelékek (p1. riolittufa) szerepe. A sűrűn folyó, inkább csak felszínre
türemkedő savanyú lávák gyorsan megszilárdulnak. Így jönnek létre a kráternyílást is elzáró, cipó formájú
dagadókúpok. Ezekhez kötődnek a legpusztítóbb vulkánkitörések. A mélyben felgyülemlő vízgőz és gázok
feszítőereje ugyanis irtózatos erejű robbanással a levegőbe röpítheti a dagadókúp „száját" lezáró lávadugót.
(Ilyen kitöréssel pusztította el a lábánál fekvő Saint Pierre [szen pier] városát 1902-ben a Karib-tengeren fekvő
Martinique-[mártinikl szigeten a Mont Pelée [mon pölél tűzhányó. - Néhány évmillióval ezelőtt képződött kis
dagadókúp hazánkban a nógrádi várhegy.)
Vulkánosság a kőzetlemezek belső területein
Főleg a Csendes-óceán térségében sok tűzhányót találunk a kőzetlemezek szegélyétől távol is. Közös
jellemzőjük, hogy a vulkánok láncszerűen helyezkednek el, és kőzeteik a lánc egyik végétől, ahol még ma is
tarthat a működés, fokozatosan idősödnek. Ilyenek p1. a Hawaii-szigetek tűzhányói is (33. ábra). Kialakulásukat
az úgynevezett „forró pontokkal" magyarázzák. E pontokon a köpenyből feláramló magma lyukat éget a
kőzetburokba, és így jön létre a vulkáni működés. Közben (néhány százezer év alatt) a kőzetlemez továbbhalad a
helyhez kötött forró pont fölött. Az előző helyen megszűnik a vulkáni működés, de amint a varrógép is újabb
lyukat üt a továbbhúzott anyagba, a forró pont is újabbat éget a litoszférába.
A vulkáni utóműködés
A vulkáni működés szüneteiben, illetve a kitörések végleges megszűnése után még akár évmilliókig is gőz- és
gázszivárgások figyelhetők meg. Ezeket összefoglalóan vulkáni utóműködésnek (posztvulkáni tevékenységnek)
nevezzük.
Ilyenek többek között:
- a fumarolák: 200-900 °C-os, főleg vízgőzből álló kigőzölgések, amelyekhez különféle vegyületek (p1. NaCl,
KCl) társulhatnak;
- a szolfatárák: 200-400 °C-os, kénvegyületeket (H2S, SO2) tartalmazó kigőzölgések (nevüket a Nápoly melletti,
kéntől sárgálló Solfatara-kráterről kapták);
- a mofetták: 100 °C alatti, jórészt száraz CO 2 -gázfeltörések (p1. a Kutyák barlangja Nápoly mellett, vagy a
torjai Büdös-barlang a Székelyföldön).
A vulkáni utóműködéshez tartoznak a különféle vulkáni szénsavas források (savanyúvizek) is, mint Erdély
borvizei vagy a Mátra csevicéi.
A vulkáni utóműködés leglátványosabb fajtája a gejzír, a szökőhévforrás (p1. az észak-amerikai Yellowstone
Nemzeti Parkban vagy Izlandon). A gejzírek pár tíz méter mély kürtőjében a vulkáni kőzetek melege hevíti fel a
felszínről bekerült vizet. A kürtőben lévő vízoszlop fokozatosan felmelegszik. A mélyebben lévő és így nagyobb
nyomás alatt álló víztömeg 100 °C fölött forr fel. Az egész vízoszlop azonban csak akkor tud felforrni, amikor a
vízoszlop legfelső része is eléri a forrpontot. Ekkor a víz szinte robbanásszerűen gőzállapotba megy át, és
kilövell a felszínre. A kilövellt víz lehűlve visszahull a kürtőbe, ahol a folyamat újrakezdődik.
A magma egy része a felszín alatt, mélységi magmás kőzetként szilárdul meg, másik része lávaként, vulkánt
építve a felszínre lép. Minden mélységi magmás kőzetnek megfelelő kiömlési lávakőzetpárja van. A vulkáni
tevékenység elsősorban a lemezhatárokhoz kötődik. A lemezhatár típusa, a magma összetétele, a működés
jellege és a képződő vulkáni forma között szoros összefüggés áll fenn.
A Mount St. Helens krónikája
Az USA északnyugati részén, a csendes-óceáni partvidék közelében, Washington állam területén fekvő Mount St. Helenst századunk
derekára már minden komoly szakkönyvben régen kihúzták a még aktív, működő vulkánok listájáról. A francia származású Saint
Helens grófok családjáról elnevezett hegy 1857-ben működött utoljára. A vulkáni eredetre már csak a szabályos kúpforma
emlékeztetett. A nyár derekán is hó- és jégpalástba burkolózó, 2950 m magas kúp lejtőin gyönyörű fenyvesek magasodtak, a táj
végtelen nyugalmat sugárzott.



Aztán 1980 márciusában földrengések sorozata jelezte, hogy az Észak-amerikai-lemez peremén, az itt alábukó Juan de Fuca-lemezhez
kapcsolódó mélytengeri árok közelében fekvő vulkán újból életre kelt. Március végén már kisebb gőz- és hamukitörésekre is sor került,
úgyhogy a hegy körzetét lezárták, és a környező kisebb falvakból több mint 300 lakost kitelepítettek. Ugyanakkor mérőműszerekkel,
filmkamerákkal bástyázták körül a hegyet, hogy minden rezdülését megörökíthessék. Így a Mount St. Helens az utóbbi évek, évtizedek
legjobban megismert vulkánja lett. Helikopterekről megállapították, hogy a régi kráterben újabb, 50 m mély kráter nyílt, amely április
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


elejére 300 méteresre mélyült. A csúcs közelében, az északi lejtőn pedig lassanként 100 m magasra duzzadó púp jelent meg. A
szakemberek szerint a felnyomuló, de a főkráter felé kijáratot nem találó magma keresett erre utat magának.
1980. május 18-ának reggelén, alig pár perccel azután, hogy a mintát vevő geológusok helikoptere fölszállt a kráter pereméről,
bekövetkezett a nagy kitörés. Az északi lejtő magmapúpja fülsiketítő dörejjel kirobbant, és a robbanás ereje a levegőbe röpítette az
eredeti kúp 400 m-nyi tetejét is. A heves robbanásos kitörés alig szolgáltatott lávát, viszont a robbanás hamufelhője 23 kilométernyi
magasságba lövellt fel. A kitörés megolvasztotta a vulkán hó- és jégpalástját, és a mérhetetlen víztömeg a vulkáni törmelékkel és
visszahulló hamuval iszap- és zagyárrá keveredve zúdult végig a hegy lejtőjén. A kitörés, az óvintézkedéseknek köszönhetően,
viszonylag kevés, csak pár tucatnyi emberéletet követelt. Az áldozatok között volt egy fotós és egy geológus is, akik bár jó 10
kilométerre tartózkodtak a krátertál, az expresszvonatnál is gyorsabb, majdnem 300 km/óra sebességgel száguldó izzó áradat elől már
nem tudtak elmenekülni. Később megtalálták a fotóriporter fényképezőgépét is, az élete utolsó pillanataiban készített felvételekkel...
A vulkán lejtőit borító fenyvesrengeteg hatalmas fáit az iszap- és zagyár tövestől csavarta ki a földből. Az iszapáradat a krátertől 15 kmre lévő folyóvölgyben is több mint tíz méter vastagságban halmozódott fel. A csúcs 20-25 km-es körzetében a növényi és állati élet
minden nyoma elpusztult. A nagy magasságba feljutó iszapfelhőt pedig az éppen uralkodó szélirány több száz kilométeres távolságba
sodorta tova. A lehulló hamu még a 300 km-re fekvő települések utcáira is öt centiméter vastag szőnyeget terített. Május 25-én újabb
hamufelhő tört a magasba, amely a szelek szárnyán ekkor északnyugati irányban terítette szét hamuleplét.
A kitörés nyomán a korábban szabályos kráterkúp helyén észak felé nyitott, féloldalas kaldéra képződött. Szeptemberre a kaldéra
udvarában sűrű lávabuggyanatokból kis dagadókúp jött létre.
A környék képét teljesen átformáló működés jelentéktelen mértékű, ha más nagyobb vulkáni kitörésekkel hasonlítjuk össze. A Mount
St. Helens 1980. májusi kitörése 1 km3-nyi anyagot szolgáltatott. Ez mindössze egyharmada a Vezúv híres-hírhedt Kr. u. 79-es,
Pompejit elpusztító kitörésekor felszínre érkezett anyagnak, és messze eltörpül olyan hatalmas vulkánkitörések mögött, mint az
Indonéz-szigetvilágbeli Krakatau 1883-as kitörése (18 km3), nem beszélve az emberiség történelmének talán legnagyobb vulkánkatasztrófájáról, a szintén indonéziai Tambora 1815-ben lejátszódott kitöréséről (80 km3) (35. ábra).
A XX. század technikai társadalma talán még kiszolgáltatottabb a vulkánkitörésekkel szemben. A Mount St. Helens hamufelhője 300
km-es körzetben bénította meg a közlekedést, gépkocsik, repülőgépek légszűrői tömődtek el. Az esőzések a városok csatornahálózatát
az iszapból összetömörödő agyaggal tömítették el. A környék farmjain több száz hektoliter tej ment veszendőbe, mert az elzárt utak
miatt a szállítókocsik nem érkeztek meg időben.
... Mindössze néhány hónap múlva már kicsiny, élénksárga virágok dugták ki fejüket a vulkán lejtőjén a hamulepel alól. Az élet újból
birtokba vette a hegyet...

A kőzetlemezek és a földrengések
A földrengés az egyik legveszélyesebb, legalattomosabb természeti katasztrófa. A földrengések ugyanis általában
egyértelmű előjelek nélkül pattannak ki, és többnyire a legelső rengés a legerősebb, legpusztítóbb, amelyet
kisebb erejű utórengések követnek.
Hogyan keletkeznek a földrengések?
A földrengéseket a szilárd kőzettestek elmozdulása okozza. Az elmozdulás keltette feszültségek földrengésekben
oldódnak fel. A földrengések mélységbeli kipattanásának helyét rengésfészeknek (hipocentrum) nevezzük. A
Föld középpontja és a rengésfészek közötti képzeletbeli
egyenes földfelszíni
döféspontja a rengésközpont
(epicentrum).
A földrengés fizikailag
hullámmozgásként írható le
(36. ábra). A hullámok egy
része a rengésfészekből
kiinduló hosszanti hullám,
amely rezgőmozgást végezve a
kőzeteket összenyomja, illetve
kitágítja. Mivel ezek érik el
elsőként a mérőállomásokat,



ezeket elsődleges hullámoknak
(primer hullám, P-hullám)
nevezzük. A hullámok másik
csoportja a rengésfészekre
merőlegesen terjedő,
keresztirányú rezgést végző hullám. Ezeket csak később észlelik a
műszerek, ezért nevük
másodlagos hullám (szekunder
hullám, S-hullám).
A földrengéshullámokat
évszázados tapasztalatok
segítségével kifejlesztett műszerekkel, a szeizmográfokkal
jegyzik fel (37. ábra). A
szeizmográf forgó írószalagos
műszerházát a talajhoz rögzítik, az
írókart pedig egy rugóval a keretre függesztik fel. Rengéskor a műszerház a Földdel együtt mozog, a
felfüggesztett tömeg viszont tehetetlensége miatt helyben marad. A szeizmográf szalagja ezt a viszonylagos
elmozdulást rögzíti.
A földrengések eloszlása és a kőzetlemezek
A szeizmográfok évente átlagosan 700-800 ezer rengést észlelnek. Ezek közül mintegy 150 ezer közvetlenül is
érzékelhető, a valóban jelentős, nagy erejű földrengések száma pedig 300-400 körüli. A földrengések 80%-a a
Csendes-óceán medencéjének peremén, 15%-a pedig a Földközi-tenger és az Indonéz-szigetvilág közötti sávban
pattan ki.
A földrengések nem véletlenszerűen oszlanak el Földünkön. A működő tűzhányókhoz hasonlóan a földrengések
is a lemezhatárokhoz kötődnek (38. ábra). A vulkánosság és a földrengések között azonban nincs közvetlen
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


összefüggés. A vulkáni tevékenység a kőzetolvadék mozgásfolyamataival, a földrengés viszont szilárd
kőzettestek elmozdulásával függ össze.
Az óceáni hátságok, tehát a távolodó lemezszegélyek mentén kisebb erejű és sekélyebb fészkű földrengések
gyakoriak. A mélytengeri árkok körzetében sekély (0-70 km-es), közepes (70-300 km-es), illetve mély (több
mint 300 km-es) fészekmélységű rengések egyaránt előfordulnak. A legnagyobb pusztítást általában a sekély
fészkű rengések okozzák. Ezek ugyanis éppen ott pattannak ki, ahol a két ütköző lemez egymásnak feszül. Az
egymás mellett elcsúszó
kőzetlemezek határához is erős
földrengés-tevékenység
kapcsolódik (p1. a kaliforniai
Szent András-törésvonal
mentén).
Hogyan mérik a földrengések
erősségét?
A földrengések erejének
jellemzésére többféle skálát
szerkesztettek. Az 1910-es
években kidolgozott és többször
módosított Mercalli-CancaniSieberg-skála a rengések hatásait
veszi figyelembe (1. táblázat). A
tizenkét fokozatú skála nem



műszeres méréseken, hanem
tapasztalati tényeken alapszik.
Segítségével az
évszázadokkal ezelőtti
földrengések is
osztályozhatók. Hátránya
viszont, hogy csak lakott
területekre alkalmazható.
Az 1930-as években
kialakított Richter-skála
szeizmográfok műszeres
mérésein alapszik. A Richterskálán a földrengés méretét
(magnitúdóját) a rengéskor
felszabaduló energia adja
meg. A skála minden egyes
fokozata harmincszor
nagyobb energiát jelent az
előzőnél. A Richter-skálát
gyakran kilenc fokozatúnak
nevezik. Ez azonban helytelen, mivel a földrengés méretének elméletileg nincs felső határa, a skála fölfelé
nyitott. Az eddigi legerősebb földrengés magnitúdója 8,9 volt (Chile, 1960).
A Richter-skála legnagyobb erénye, hogy tényszerű adatokon nyugszik. A földrengés nagysága és a pusztítás
mérete (a Mercalli-Cancani-Sieberg-skála fokozatai) között ugyanis nincs egyenes arányosság. A rombolás
nagysága függ a kőzetviszonyoktól (laza, homokos, kavicsos területen nagyobb, mint szilárd kőzeteken), a beépítéstől (a téglaépületek veszélyesebbek, mint a vasbeton szerkezetűek), valamint a népsűrűségtől is.
A világtörténelem legtöbb emberéletet követelő földrengése 1556-ban, Kínában pusztított. Áldozatainak száma
830 000 körül volt. Az 1976-ban, a kínai Tangsan bányavárosban bekövetkezett 7,6 magnitúdójú földrengésnek
650 000 áldozata volt. Az 1906-os, 8,3 magnitúdójú San Franciscó-i földrengésnek ugyanakkor „mindössze" 700
halottja volt.
A földrengések kísérőjelenségei
Sok földrengésnél nem maga a földmozgás, hanem a nyomában fellobbanó tűzvészek okozzák a legnagyobb
pusztítást. Ebből a szempontból a nagyvárosok a legveszélyesebbek (gáz- és villanyvezetékek, ipari üzemek).
Számos földrengés bolygónk óceáni területein, p1. a Csendes-óceán térségében pattan ki. Ezek a rengések
hatalmas szökőárhullámokat, japán nevén cúnamikat okoznak, amelyek akár 30 méter magas vízfallal törnek a
partokra.
A földrengések is elsősorban a lemezhatárokhoz kötődnek. A legsúlyosabb rengések az alábukó
lemezszegélyeken pattannak ki. A földrengéseket szilárd kőzettestek elmozdulása okozza. A rengések
hullámmozgással terjednek. Pusztító hatásuk számos körülmény függvénye. A földrengések erősségét a műszeres
méréseken alapuló Richter-skálával fejezzük ki.
Előrejelezhetők-e a földrengések?
Ősi tapasztalatok szerint az állatok megérzik a földrengések közeledtét. A madarak abbahagyják az éneklést, a kutyák, a macskák
csapatostul menekülnek a falvakból, városokból, a nyílt vizet kedvelő halfajok hirtelen a part közelébe úsznak.
A kutatók napjainkban másfajta módszerekkel kísérleteznek. A földrengésveszélyes területeken állandóan mérik a kutak
szintváltozásait, a vizek összetételét, gáztartalmát, a földi mágneses tér változásait. Lézersugarak segítségével a felszíni kőzetek
legkisebb, milliméternyi elmozdulását is mérni tudják.
A földrengések várható helye már sokszor megállapítható, a kipattanás pontos ideje azonban még nem. Sok esetben pedig túl kései a
riasztás. 1975-ben Kínában sikeresen előrejeleztek egy 7,3-as magnitúdójú földrengést, és a veszélyeztetett területekről majdnem 1
millió embert telepítettek ki. 1976 nyarán viszont minden előjel nélkül tört rá Tangsan városára a több százezernyi áldozatot követelő
földrengés.
Egy-egy hamis riasztás is óriási károkat okozhat. Mivel a földrengések nem úgy közelednek, mint egyegy hatalmas vihar, sokan csak



legyintenek a riasztás hallatára. Japán iskoláiban viszont időről időre katasztrófagyakorlatokat tartanak, és számos eset bizonyította,
hogy érdemes megtanulni ezeket a „leckéket".
Amíg az előrejelzés bizonytalan, a legbiztosabb védekezés a megfelelő építkezési módszerek kialakítása. Az Egyesült Államokban
újabban a földdel együtt mozgó házalapokat készítenek, föléjük viszont a rengés energiáját elnyelő gumitömböket építenek be. Számos
kaliforniai felhőkarcolóban számítógépek vezérelte berendezések működnek, amelyek kiegyenlítik a földrengések különböző irányban
ható elmozdulásait.
A műszeres megfigyelések és a bonyolult építkezési technika azonban óriási összegeket emésztenek fel. Egy amerikai kutató éppen
ezért másfajta előrejelzésekbe bocsátkozott. Szerinte az elkövetkező években megnő a pusztító földrengések száma, habár a rengések
nem lesznek erősebbek vagy gyakoribbak. 2000-re ugyanis már 50 kétmilliós nagyváros lesz olyan területeken, ahol a korábbi
századokban jelentősebb földrengések pusztítottak. És az 50 nagyvárosból mintegy 15-20 éppen gazdasági gondokkal küzdő, túlnépesedett ázsiai országokban van...

A kőzetlemezek és a hegységképződés
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


A vulkánkitörések és a földrengések a kőzetlemezek mozgásának látványos, de csak kis területet érintő
bizonyítékai. A Földet behálózó hegységrendszerek keletkezése szintén a lemezmozgásokkal áll kapcsolatban.
Hegységrendszernek az egy hegységképződési időszak során képződött hegységek összességét nevezzük. Egyegy hegységképződési időszak több millió évig tartó, sok részfolyamatból álló eseménysor. A részfolyamatok különféle szerkezeti mozgások - már korábban is ismertek voltak, a hegységképződés teljes körű magyarázatát
azonban a lemeztektonika szolgáltatta.
A tektogenezistől az orogenezisig
A hagyományos magyarázat szerint, - amely napjainkra némileg módosult
- a hegységek anyaga tengerek mélyén, nagy kiterjedésű üledékgyűjtő
medencékben halmozódik fel. Ezeket geoszinklinálisoknak nevezzük. Az
anyag részben vulkáni kőzetekből, főként azonban a szárazföldekről
bekerülő üledékekből származik. A felhalmozódott anyagból hosszú
évmilliók alatt, bonyolult szerkezeti mozgások során épülnek fel a
hegységek. E szerkezeti mozgások közé tartoznak a gyűrődések és a
vetődések (1. keretes anyag). A felhalmozódott anyag meggyűrődését, a
gyűrt, takarós szerkezetek kialakulását tektogenezisnek nevezzük. A
tektogenezis azonban csupán a valódi hegységképződés előkészítő
szakasza. A tektogenezistől időben megkülönböztetjük a hegységszerkezet
kiemelkedését, az orogenezist.
GYŰRŐDÉSEK. A gyűrődés a földkéreg rétegeinek oldalirányú nyomás
hatására kialakuló meghajlása. A gyűrődés a mélyben lévő, a nagy nyomás
és magas hőmérséklet miatt képlékeny rétegekben megy végbe. A
gyűrődés alapformája a redő, amely redőboltozatból (antiklinális), illetve
redőteknőből (szinklinális) áll. Ha a két irányból érkező nyomás nagysága
egyenlő, álló redők keletkeznek. Eltérő nyomás esetén ferde, illetve fekvő
redők képződnek (39. ábra). Óriási nyomóerők hatására a ferde és fekvő
redők elszakadhatnak eredeti aljzatuktól - gyökerüktől -, és áttolódhatnak
más rétegekre. Így jönnek létre az áttolt takaróredők (40. ábra). Az
áttolódás akár több száz kilométert is elérhet. Ilyen áttolt takarók igen
gyakoriak az Alpokban.
VETŐDÉSEK. A szilárd
kőzetanyag két tömbjének töréses
elmozdulása az úgynevezett
vetősík mentén. Az elmozdulás
függőleges és vízszintes irányban
is végbemehet. A vetők által
közrefogott kőzettömeg a rög. A
vetődések gyakran lépcsőszerűen



követik egymást (41. ábra). A
párhuzamos vetődések mentén kiemelkedő kéregdarabot sasbércnek,
a hasonló módon bezökkenőket
ároknak nevezzük (42. ábra). A
vetődések sokszor sok-sok
kilométer hosszan követhető törésvonalakat jelölnek ki. A
vetődések már kialakult hegységek
tömegét is átjárhatják,
módosíthatják.

A hegységek ütköző lemezszegélyeken képződnek
A lemeztektonika a geoszinklinálisok fejlődését és a hegységek képződését ősi óceánok történetéhez köti.
Eszerint a geoszinklinálisok nem bemélyülő üledékgyűjtő medencék, hanem tkp. az óceánok belső,
lemezhatároktól távoli területei. A bennük képződő, felhalmozódó üledék meggyűrődése, a tektogenezis az
alábukási sávok mélytengeri árkaiban megy végbe. Ezekhez a területekhez, vagyis az egymással ütköző lemezek
szegélyéhez kapcsolódik a hegységképződés. Az ütközés megtörténhet két óceáni, óceáni és kontinentális, illetve
két kontinentális lemez határán. A különféle lemezhatárokon - a vulkánossághoz hasonlóan - eltérő jellegű
hegységek jönnek létre. A lemeztektonikai magyarázat szerint az egyes ütközési módok, hegységképződési
típusok időben átalakulhatnak egy másik fajta ütközéssé és így hegységképződéssé.
A lemeztektonikai magyarázatot a Csendes-óceánt övező Pacifikus- és az Atlasz-hegységtől Délkelet-Ázsiáig
húzódó Eurázsiai-hegységrendszer, Földünk legfiatalabb hegységrendszereinek kutatása alapján dolgozták ki.
Ezek képződése mintegy 100 millió éve kezdődött. Földünk idősebb területein vannak azonban több százmillió
éves hegységrendszerek is. Mivel a hegységek kőzetanyaga, szerkezete tanúskodik a hegységképződés módjáról,
e hegységek esetében is visszakövetkeztethetünk a sok százmillió évvel ezelőtti hegységképződések
lemeztektonikai eseménysorozatára.
Hegységképződés két óceáni lemez ütközésekor
Két óceáni lemez ütközése a hegységképződés legegyszerűbb változata. Ebben az esetben a mélytengeri árok egy
óceáni medence külső övezetében
helyezkedik el. Az óceáni
kőzetlemezek ütközésekor
szigetívek jönnek létre (43. ábra).
Az alábukó kőzetlemez részben
megolvadó anyaga szolgáltatja a
szigetek vulkáni magját. A szigetívek főként vulkáni anyagokból,
mégpedig a mélytengeri árkokat
kísérő vulkánok savanyúbb
anyagaiból állnak. Üledékek a
szigetív szárazföld felőli oldalán
lévő óceáni medencében
gyakoribbak. Ilyen szigetívekből
állnak a Csendes-óceán nyugati
részének szigetei (Új-Hebridák,
Salamon-szigetek).



Hegységképződés óceáni és szárazföldi lemez ütközésekor
Ha a szigetívek menti alábukás hosszabb ideig tart, az óceánperemi lemez teljesen felemésztődhet, és az alábukás
ezután az óceáni és a kontinentális lemezhatáron folytatódik. Ez a folyamat ma a Földön az Andok területén
figyelhető meg legjobban. A nagyobb sűrűségű óceáni lemez a vastagabb, kisebb sűrűségű kontinentális lemez
alá bukik. A mélytengeri árkokhoz
kapcsolódó savanyú vulkánosság
itt is uralkodó szerephez jut, ezért
az Andokban és a Csendes-óceánt
övező többi hegységben (a
Pacifikus-hegységrendszerben)
uralkodó szerepet játszanak a
magmás kőzetek. Az alábukás
során azonban az üledék egy része
is redőkbe gyűrődik, és a
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


szárazföldi lemez pereméhez
préselődik. A gyűrt üledékes
kőzetek azonban alárendelt
szerepet játszanak (44. ábra).

Hegységképződés két kontinentális lemez ütközésekor
Két kontinentális lemez ütközéséhez a hegységképződés legbonyolultabb változata kapcsolódik. A szárazföldi
lemezek ütközése tkp. a folyamat befejező szakasza. Kezdetben itt is kisebb óceáni medencék voltak, az alábukás
során azonban e óceáni területek teljesen
felemésztődtek, megsemmisültek.
Miközben a szárazföldi lemezek egyre
közelebb kerültek egymáshoz, a
térrövidülés miatt az óceáni medence, a
geoszinklinális üledékei meggyűrődtek. Az
eltérő sebességgel mozgó lemezhatárokon
ekkor alakultak ki a ferde és fekvő redők,
amelyek anyaga az ütközéskor szinte
kibuggyanva egymásra, illetve a
kontinentális lemez idősebb kőzeteire
tolódva létrehozta a takaróredőket. Az
ütközéskor a kontinentális lemezperemről
mikrolemezek szakadtak, töredeztek le,
amelyek közbeékelődve megszabták az új
hegység vonulatainak elhelyezkedését. Így
jött létre az Alpok, a Himalája és az
Eurázsiai-hegységrendszer többi tagja (45.
ábra). Felépítésükben a meggyűrt
üledékek játszák a főszerepet, a vulkáni kőzetcsoport, az óceánfenék foszlányaként értelmezett ofiolitok
árulkodnak arról, hogy e területeken is valaha óceánközepi hátságok húzódtak. A ma szárazföldek területén
húzódó lemezhatárok tehát végeredményben ugyancsak egykori óceánok nyomát őrzik.
Megbomlik, majd helyreáll az egyensúly
A kisebb sűrűségű litoszféra úszik a nagyobb sűrűségű, képlékeny köpenyen. A kontinensek alatt a kőzetburok



jóval vastagabb, mint az óceánok alatt. A szárazföldek - mint jéghegyek a tengerben - tömegüktől függően eltérő
mélységben merülnek a köpeny anyagába. Ez az izosztázia egyensúlyi állapotának elve. Az egyensúlyi helyzet a
hegységképződéssel látszólag megbomlik, hiszen p1. a gyűrt, takarós szerkezetek kialakulásakor, a tektogenezis
során a kőzetburok fokozatosan megvastagodik. A megbomlott egyensúly azonban az orogenezis, a hegységek
kiemelkedése során helyreáll. Ekkor ugyanaz játszódik le, mint amikor a hajókat megrakják áruval. Az
orogenezis során az érintett kéregrész a takaróvastagodásnak csak töredékével lesz magasabb, mivel sokkal
erősebben belemerül a köpenybe. Így pl. ha 2000 m vastag takaró tolódik rá egy kéregrészre, a litoszféra 1600 mrel mélyebben merül a köpenybe, vagyis a felszín csak 400 m-rel lesz magasabb. A hegységek tehát gyökerükkel
mélyen beágyazódnak a köpenybe.
A hegységek anyaga az óceáni medencék lemezhatároktól távoli térségeiben halmozódik fel. A hegységképző
szerkezeti mozgások az ütköző lemezszegélyekhez kötődnek. A hegységképző folyamatokat a gyűrt, takarós
szerkezetek kialakulására, a tektogenezisre és a hegységek kiemelkedésére, az orogenezisre oszthatjuk. A
hegységképződés eltérő módon játszódik le két óceáni, óceáni és szárazföldi, illetve két szárazföldi lemez
határán. A tektogenezis során megbomlik, az orogenezis révén viszont helyreáll a földkéreg izosztatikus
egyensúlya.
A Balaton medencéjének kialakulásáról
(Részlet Lóczy Lajos: A Balaton földrajzi és társadalmi leírása c. 1920-ban megjelent munkájából.)
A tónak délnyugat-északkeleti, hosszanti tengelye a tágabb értelemben vett Bakonyhoz tartozó Balatonfelvidék kőszálas, sziklabérczes
magaslatainak tövében fekszik.
Hosszú évek vizsgálódásaiból és tapasztalataiból azt a nézetemet közölhetem, hogy az édesvízi nagy tó a földkéreg nagy hegyközti
lesüllyedése helyén támadt.
Ami már most a Bakony és a Balaton-felvidék szerkezeti felépítését illeti, erről a következőket mondhatjuk. Az Alpokban, Kárpátokban
a tenger lerakódásai a hegyetképző erőktől szertelenül össze vannak gyűrve, egymásba, egymásra és egymás alá nyomuló helyzetűek,
ilyen khaotikus elhelyezkedés a Bakony rétegei között nincs.
Az egész magyar középhegység Keszthelytől Budapestig délnyugat-északkelet irányú, régibb hasadások színhelye. A hosszanti
töréseket, harántosan északnyugat-délkeleti irányúak metszik. A tulajdonképpeni Bakonyt a harántos törések között kiemelkedő és
gyengén boltozatos, hosszú rögök uralják. Az egymást keresztező törések közötti hegyrögöket olyan régi sakktáblával hasonlíthatjuk
össze, amelynek felcserepesedett mezői egymás mellett kissé eltolódtak és egymásba nyomultak. A hasadások és vetődések mellett a
lágyabb rétegek gyűrődést is szenvedtek.
A népszerű közvélemény a Balatont tengermaradványnak tekinti. Évtizedes tanulmányaink megdöntötték ezt az elméletet.
A térszínnek beszakadása a tó egész hosszában aligha történt egyszerre és hirtelen. Geológiai vizsgálódásaink eredményeiből azt a
következtetést vonom le, hogy a Balaton-felvidék délnyugatészakkeleti és északnyugat-délkeleti törésekkel van átszelve. A
földkéregmozgások a legújabb geológiai időkig tartottak, és még most sem haltak ki egészen. Gyenge rázkódások elég gyakran vannak
a Balatonfelvidéken, de ezek nem pusztítanak.
A Balaton teknőjét a fentebbiek után alapjában véve tektonikai eredetűnek mondhatjuk, kialakulását a még jelenleg sem pihenő
földkéregmozgások utolsó idejébe kell tennünk.
Lóczy Lajos (1849-1920) geológus és geográfus, a budapesti tudományegyetem tanára, az oknyomozó földrajz egyik első képviselője.
Balaton-kutatásait 32 kötetes, 7000 oldalas műben adta közre. 1877-1880 között gróf Széchenyi Bélával kelet-ázsiai utazást tett. Az út
során földtanilag teljesen ismeretlen területeket tárt fel. (A tudósportrék a Magyar Földrajzi Múzeum archívumából valók.)

A litoszféra „építőkövei" - a kőzetek
Földünk külső héját, a kőzetburkot számtalan kőzet alkotja (kőzetburok = a kőzetek összessége). E sokféleségben
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


a kőzetek eredete, keletkezése szerint lehet eligazodni.
A kőzeteket keletkezésük szerint három nagy csoportba sorolhatjuk: - magmás kőzetek,
- üledékes kőzetek,
- átalakult (metamorf) kőzetek.
E kőzetcsoportok csak a tankönyvekben alkotnak teljesen elkülönülő fejezeteket. A valóságban az egyes
csoportok között állandó mozgás, átmenet figyelhető meg, az állandó változás szabályos körforgásos
törvényszerűségeket mutat.
A kőzetek „építőkövei" - az ásványok
A szilárd kőzetburok 99%-át nyolc kémiai elem (a súlyszázalék csökkenő sorrendjében az oxigén [O 2 ], a
szilícium [Si], az alumínium [Al], a vas [Fe], a kalcium [Ca], a nátrium [Na], a kálium [K] és a magnézium



[Mg]) alkotja (46. ábra). Ezekből épülnek fel az ásványok, belőlük pedig a kőzetek.
Az ásványok a földkéreg egynemű, vagyis egyetlen kémiai képlettel leírható, szervetlen eredetű alkotórészei. A
kőzetekhez hasonlóan az ásványok között is kimutatható a három eredetcsoport. A mintegy 2000 ismert ásvány
közül 200 a kőzetalkotó ásvány. A legfontosabbak a kvarc, a csillámok, a földpátok, az olivinek, a piroxének és
az amfibolok.
Az ásványokat felépítő atomok szabályos térbeli rendben, kristályrácsban helyezkednek el. A kristályos
szerkezet az ásványok jellegzetes tulajdonsága.
A különféle kőzetek rendszerint többféle ásványból állnak, p1. a gránitot kvarc, földpát és csillám alkotja.
A magmás kőzetek
A magma különböző olvadáspontú szilikátok és oxidok keveréke, elegye.
Egyes alkotórészei a hőmérséklet csökkenése közben, olvadáspontjuk alá
hűlve válnak, kristályosodnak ki. A lehűlési körülmények különbségei
miatt a kiindulási magmából különféle összetételű magmás kőzetek
keletkezhetnek. A magmás kőzeteken belül elkülönítettük a Föld felszíne
alatt megszilárduló, mélységi magmás kőzeteket (gabbró, diorit, gránit),
illetve a felszínre ömlő és ott lehűlve kőzetté szilárduló vulkáni kiömlési
kőzeteket (bazalt, andezit, riolit). Ezek a lávakőzetek nevet is viselhetik.
Robbanásos kitörések során a kirepülő lávafoszlányokból, a kürtőből
kiszakított anyagokból keletkeznek a vulkáni törmelékes kőzetek, a
különféle tufák (andezittufa, riolittufa). A lávák lehűlve azonnal
kőzetnek tekinthetők, de a felszínre hulló vulkáni törmelékből csak a
hosszabb időszakot jelentő összetömörödés után jön létre a tufakőzet. A
robbanásos vulkáni törmelékeket a szemcsenagyság (szemcseátmérő)
alapján osztályozzák. Így beszélhetünk hamuról (0,05-4 mm), salakról
(4-32 mm), illetve nagyobb átmérőjű tömbökről.

Az üledékes kőzetek
Az üledékes elnevezés arra utal, hogy e kőzetcsoport tagjai lerakódott üledékekből váltak kőzetté. A
szárazföldekről a folyók, a szél, a jég a hordalékot (kavicsot, homokot, iszapot) szárazföldi vagy tengeri
üledékgyűjtő medencékbe szállítja. A lerakódott anyagokból fizikai (aprózódás) és kémiai (mállás, oldódás )
folyamatok révén jönnek létre az üledékes kőzetek. A frissen felhalmozódott üledék még nem üledékes kőzet. A
felsőbb rétegek növekvő nyomása alatt a mélyebben fekvők hézagai bezárulnak, összetömörödnek, és a laza
lerakódások összecementálódnak. A másik két kőzetcsoporttól elkülöníti az üledékes kőzeteket, hogy
képződésükben a hő nem játszik szerepet, valamint az, hogy e csoportba nemcsak szilárd, „kőkemény" kőzetek,
hanem laza üledékek is tartoznak (mint p1. az iszap, a homok, az agyag).
A kialakulás, alapján három üledékes kőzetcsoportot különítünk el:
a) A törmelékes üledékes kőzetek más, idősebb kőzetek feldarabolódott, tova
szállítódott és felhalmozódott törmelékéből keletkeznek. E csoportban durva szemcsés kőzetek, mint a
szabálytalan formájú, éles törmelékből összeálló breccsa, vagy a kavicsokból összecementált konglomerátum
éppúgy megtalálható, mint a finom szemcsés agyag, illetve a liszt finomságú lösz.
b) Vegyi üledékes kőzetek: A törmelékes kőzetek keletkezésekor csak feldarabolódás történt, e csoport kőzetei
azonban vegyi átalakuláson is átestek. Egykori tengeröblök bepárlódása, kiszáradása révén képződtek a
sókőzetek (47. ábra). A bepárlódás során előbb a nehezebben, majd az egyre könnyebben oldható sók válnak ki.
Időben legelőször, térben legalul válnak ki a karbonátok (p1. a mész, CaCO 3 ), ezután, efölött a szulfátok (p1.
gipsz, CaSO 4 ), majd a kloridok, így a kősó (NaCl), végül a kálisó (KCl).



c) A szerves eredetű üledékes kőzetek
élőlények maradványaiból jöttek létre. A kőzetek gyakran az őket alkotó
élőlények maradványai alapján azonosíthatók. Ebbe a csoportba tartozik a
mészkő, amely egykor élt (elhalt) korallok, tengeri élőlények mészvázából
keletkezett.
Az üledékes kőzeteket más nyelveken réteges kőzeteknek is nevezik, mivel
az egymásra rakódó rétegzettség sokszor felismerhető. A szakember a
rétegzettség módjából a lerakódási körülményeket is ki tudja nyomozni. A
szél például hullámos, fodrozott felületeket alakít ki, a változó irányból
érkező vizek lerakta rétegek keresztezik egymást.
Átalakult (metamorf) kőzetek
A kőzetek harmadik csoportja, mint nevük is mutatja, a magmás vagy
üledékes kőzetekből átalakulva jöttek létre. Az átalakulás nagy nyomás
és/vagy magas hőmérséklet hatására következik be. Ezek hatására az
eredeti kőzetek ásványai új, metamorf ásványokká kristályosodnak át.
Nagy nyomás alatt jönnek létre p1. a kristályos palák, amelyekben az
ásványok a nyomásra merőlegesen sávokba rendeződtek. Ez adja a
jellegzetes hártyás, palás szerkezetet. Metamorfózist okoz az is, amikor
üledékes kőzettestbe forró magma, pl. gránit nyomul (48. ábra).
Az érintkezés felülete mentén a magma átégeti az eredetileg üledékes
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


kőzeteket, amelyekből kemény metamorf kőzet, a szaruszirt keletkezik.
Átalakult kőzet a márvány is, amely mészkőből kristályosodott át a nagy
hő és nyomás hatására.

A kőzetek körforgása
A litoszféra kőzetei állandóan pusztulnak és állandóan megújulnak (49. ábra). A kőzetek körforgását is a
lemezmozgások irányítják.
A földkéreg elemei
ásványokká, az ásványok pedig
kőzetekké rendeződnek. A
kőzetek ősforrása a magma. A
kőzetek keletkezésük szerint
három csoportba sorolhatók:
magmás, üledékes és átalakult
kőzetek. E csoportok között a
lemezmozgások állandó
körforgást éltetnek.



Kőzet-névjegyek
GRÁNIT
A legismertebb mélységi magmás kőzet kvarc, földpát és csillám szemcséiből áll. Az egyes ásványok (a szürkés, áttetsző kvarc, a fehér
vagy rózsaszínű földpát, a fekete biotitcsillám), a felszín alatti lassú lehűlés eredményeként nagyra nőttek, így szabad szemmel is
felismerhetőek. A gránit színét többnyire a földpátok határozzák meg, így találunk fehéres vagy húsvörös színfa gránitot is. A gránit
nagy mélységben megszilárdult kőzet; ahol tehát a felszínen van, ott a fedő rétegek lepusztulása után bukkant a felszínre. Magyarország
legjelentősebb gránitelőfordulása - jó 300-350 millió éves kőzetek - a Velencei-hegységben találhatók. Ezek kora is eltörpül azonban
Svéd- és Finnország 1,5-2 milliárd éves gránitjai mögött
A vöröses színű gránitot évszázadok óta használják díszítőkőként (középületek burkolata, szobortalapzatok), de sokfelé ebből a
kemény, kopásálló kőzetből vannak még városainkban a járdák szegélyei (50. ábra).
BAZALT
A sötét színű bazalt a Tapolcai-medence és Salgótarján környékének alig pár millió éves vulkáni kőzete. A kiömlési kőzetekre
jellemzőn finom szemcsés kőzet, vagyis ásványai, az olivin, a piroxén, a földpát csak nehezen különíthetők el. A bazalt a felszínen
gyorsan hűl le. Ez térfogatcsökkenéssel és repedések megjelenésével jár, ami a kőzetet sok-, rendszerint hatszögű oszlopokra tagolja.
Ezek a Szent György-hegyről, a somoskői várhegyről ismert bazaltorgonák (51. ábra). A bazaltot évezredek óta útburkolásra
használják, bazaltlapokkal burkolták a rómaiak Pannónia provincia útjait, de ebből készültek a városaink mellékutcáiban még föllelhető
macskakövek is.
ANDEZIT
A Börzsöny, a Mátra, a székelyföldi Hargita uralkodó vulkáni kőzete nevét az Andok spanyol nevéből (Andes) kapta. A finom
szemcsés andezit uralkodó ásványai a plagioklászok, a piroxének. Magyaroszágon andezitzúzalékkal szórják ki a vasúti talpfák közét.
RIOLIT
A riolit a robbanásos vulkánkitörések lávakőzete. Mélységi párjához, a gránithoz hasonlóan kvarcban és földpátban gazdag. A fémes
elegyrészekben szegény kőzet színe többnyire világos. Magyarországon főleg a Zempléni-hegységben előforduló gyakori vulkáni kőzet.
A riolit hirtelen kihűlt, üveges változata az obszidián, amelyből az ős- és ókori ember szerszámokat, ékszereket készített. Az üveges
fényű obszidián az ókor fontos kereskedelmi cikkének számított.
ANDEZITTUFA, RIOLITTUFA
A robbanásos vulkánkitörések jellegzetes terméke, az andezit- és riolittufa heves törmelékszórásokból keletkezik. A szelek szárnyán
tovaszállított törmelék a kitörés helyétől nagyobb távolságban is megtalálható. A vulkáni tufák, így a riolittufa is, könnyen faragható,
puha, ám száraz állapotban állékony kőzetek. A Földközi-tenger mellékén és Kis-Ázsiában évezredek óta föld alatti járatokat,
barlanglakásokat, sőt templomokat mélyítettek a puha vulkáni tufákba (52. ábra). Riolittufába vájták a Tokaj-hegyaljai borpincéket, a
siroki várhegy tövében látható barlanglakásokat is. A különféle oldatokkal átjárt vulkáni tufák ugyanakkor jól hasznosíthatók
építőkőként is. Andezittufából épült az esztergomi Bazilika, a visegrádi vár, riolittufából a kassai székesegyház.
MÉSZKŐ
A kalciumkarbonátból (CaCO3) álló mészkő különböző korokban képződött számtalan változata ismert. Közös jellemzőjük, hogy ha
híg sósavat csöppentenek a kőzetre, azonnal pezsegni kezd. Mészkő képződhet kagylók, csigák mészvázából, korallokból. Vannak
teljesen tiszta, jóformán csak CaCO3-ból álló, illetve agyaggal vagy homokszemcsékkel kevert változatok, vannak vakítón fehérlő
mészkövek, mint az írókréta, és vas-oxiddal kevert, vöröses színűek egyaránt. Ez utóbbiak közé tartozik Magyarország talán
legismertebb mészköve, a Gerecse-hegységben fejtett, gyakran (és tévesen) vörösmárványnak is nevezett mészkő. A mintegy 100 millió
évvel ezelőtti tengerben lerakódott mészkő
ben megtalálhatók - egy azóta régen kihalt állat - a lábasfejű ammoniták maradványai. A nagy tömbökben
fejtett vörös mészkövet burkolólapként, építőkőként egyaránt felhasználják. Ebből a kőzetből készült a magyarországi reneszánsz sok
emléke, az esztergomi Bakócz-kápolna és Mátyás király visegrádi palotájának díszkútja is. A spirális formájú ammoniták maradványain
taposunk például, amikor a millenniumi földalattira várunk a budapesti Deák téri megállóban (53. ábra).
DOLOMIT
A fehéres, mészkőre emlékezető dolomit is üledékes kőzet. Felépítésében azonban a CaCO 3 -on kívül a MgCO 3 (magnézium-karbonát)
is szerepet játszik. A dolomit a híg sósavban - a mészkővel ellentétben - nem pezseg. A merev, rideg dolomitot gyakran járják áttörések,
repedések; a dolomitból felépült hegyeket, hegységeket gyakran látványos sziklafalak, -tornyok teszik változatossá. Dolomitból áll a
budai Duna-parton magasodó Gellérthegy és - természetesen - a Dolomitok, amely az Alpok egyik legszebb hegysége (54. ábra). A
kőzet azonban nevét nem a hegységről, hanem egy XVIII. században élt francia ásványkutatóról, Déode de Dolomieu-ről kapta.
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


LÖSZ
A sárgás löszt kvarc-, földpát- és mészszemcsék alkotják. A szemcsék átmérője 0,001-0,0005 mm között mozog, ennek alapján hívják a
löszt kőzetlisztnek is. A lösz Magyarországon a Mezőföldön, a bácskai, hajdúsági területeken 50-70 m vastag rétegeket alkot. Kína
középső részén a löszkötegek vastagsága több száz métert is elér. A lösz szárazföldi lerakódás. Néhány százezer éve, a jégkor idején
képződött abból a finom szemcséjű kőzetporból, amelyet a szél a jégtakaró előteréből fújt ki (55. ábra). A lehulló porból azonban csak
a füves pusztákon képződött lösz, ahol a poranyagot a növényzet megkötötte, és így azt sem szél, sem víz nem hordhatta tovább.



A Föld kincsei - ásványkincsek, energiahordozók képződése
A kőzetek - építő- vagy burkolókőként - fontos szerepet játszottak, játszanak az emberiség életében. A
kőzetképződést azonban másfajta hasznosítható nyersanyagok kialakulása is kíséri. A kőzetképző folyamatok
„melléktermékeiként" fémek ércei, illetve fűtőanyagként, energiahordozóként hasznosítható anyagok is
felhalmozódtak a kőzetburokban.
Érctelepek keletkezése
Ércnek azokat az ásványokat, ásványtársulásokat nevezzük, amelyek valamilyen fémet a kőzetburok átlagánál
jóval nagyobb mennyiségben (koncentrációban) tartalmaznak. (A bányászat és az ipar szempontjából az érctelep
fogalma a gazdaságos kitermelhetőséggel párosul, azaz idővel és területenként változhat. Korábban haszontalan
anyagnak minősített kőzeteket a bányászati módszerek fejlődése, vagy éppen a jobb minőségű készletek
kimerülése miatt később még művelésre foghatnak.)
Az ércek keletkezése túlnyomórészt a magmás folyamatokhoz (elsődleges ércképződés), részben azonban az
üledékképződés folyamataihoz (másodlagos ércképződés) kapcsolódik.
a) Magmás érctelepek képződése
A felszín felé nyomuló magma alkotórészei a lehűlés következtében meghatározott sorrendben válnak ki és a
sűrűség alapján különülnek el. Először a legmagasabb hőmérsékleten (1000 °C körül) megszilárduló nehézfémek
(nikkel, platina, króm), illetve a vas ércásványai válnak ki, majd az olvadt tömeg aljára süllyednek, ahol felhalmozódnak. Így jöttek létre a Föld magmás (elsődleges) vasérctelepei Svédországban, Kanadában és Brazíliában.
Ezek az ércek tehát a mélységi magmás kőzettesteken belül halmozódnak fel.
A kéregben fölfelé hatoló magma más kőzetek közé nyomakodik be. A kőzetté szilárdulás záró szakaszában
résztvevő magmamaradék behatol a mellékkőzetek repedéseibe, hasadékaiba, és ott lehűlve (700-500 °C közötti
hőmérsékleten) a hasadékokat kitöltő ércteléreket hoz létre. A mellékkőzetek repedéseiben keresnek utat
maguknak a magma gőzei, gázai is, amelyekből lehűlve (500-350 °C között) szintén ércek csapódhatnak ki. Így
jöttek létre a magmás eredetű, de
már nem magmás kőzettesten
belül, hanem érctelérekben
felhalmozódott ón-, urán- és
tóriumérctelepek (56. ábra).
A lehűlő magmás tömegbe bejutó
víz felforrósodva fémeket old ki a
magmás kőzetből, és azokat
átszállíthatja a mellékkőzetek
repedéseibe. A forró vizes oldatok
lehűlve vagy a mellékkőzetekkel
vegyi folyamatba lépve újabb
ércteléreket hoznak létre. Ezt a
fázist hidrotermális (forró vizes)
ércesedésnek nevezzük. Ilyen
módon alakultak ki a színesfémek
(cink, ólom, réz), illetve a
nemesfémek (arany, ezüst)
érctelepei. Magyarországon így jött létre a Mátrában a Recsk környéki rézérctelep, és ilyen forró vizes oldatok
rakták le a Rudabánya környéki mészkővonulatban a vasérc ásványait. (A rudabányai vasércbányát néhány éve,
mivel a fejtés már nem volt gazdaságos, bezárták.)
A magmatesttől távolodva tehát az egyre alacsonyabb hőmérsékleten kiváló ércek halmozódtak fel. Emiatt éppen
a kőzetburok legfelső része a legszegényebb magmás eredetű ércekben. A nagy mélységben képződött érctelepek
csak hosszú évmilliók során, a fölöttük elhelyezkedő takarórétegek lepusztulásával kerülhettek a felszínre vagy a
felszín közelébe.



Hasonló, de gazdaságilag jóval kisebb jelentőségű folyamatok során felszínre ömlő lávák oldataiból és gázaiból
is kiválnak ércek.
b) Üledékes érctelepek képződése
A kőzetek mállásával, lepusztulásával együtt az érctartalmú ásványok is áthalmozódnak. A folyóvizek oldat
formájában szállított fémtartalma az eltérő vegyi összetételű tengervízbe érve kicsapódik. Az érctelepek
feldúsulásában ásványos anyagokat hasznosító tengeri élő szervezetek is szerepet játszanak. Így keletkeztek a
Föld üledékes (másodlagos) érctelepei (vas-, mangán-, cink- és rézérctelepek).
Az üledékes ércképződés sajátos esete az, amikor az érc folyók medrében halmozódik fel. A folyami hordaléknál
súlyosabb ércszemek ott gyűlnek össze, ahol a folyó áramlása lelassul. Ezeket az érctelepeket torlatoknak
nevezzük (az észak-amerikai Sziklás-hegység [„a vadnyugat"] vagy éppen a szigetközi Duna-szakasz aranymosói, illetve Malajzia ónmosói). Nemcsak mai folyómedrekben, hanem régebbi földtörténeti korok folyami
üledékei között is találunk arany-felhalmozódásokat. Ilyen telepeket fejtenek például Alaszkában.
Az ércek között keletkezése és külleme alapján is külön csoportot képvisel a bauxit, az alumínium érce. A
vöröses bauxit inkább kemény agyagra emlékeztet, mint ércre. A bauxit nedves trópusi, szubtrópusi éghajlat
mellett különféle (magmás, üledékes, átalakult) kőzetek málladékából keletkezett. A bauxitok két csoportja a
lateritbauxit és a karsztbauxit.
A Föld bauxitkészletének túlnyomó része - így Jamaica, Nyugat-Afrika telepei - a lateritbauxitok csoportjába
tartozik. A lateritbauxit az alatta lévő, többnyire magmás és átalakult kőzetek elmállásával keletkezett. A
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


málladékból az esőzések a könnyen kimosható anyagokat (pl. kovasav) elszállítják, a nehezen mozgó alumíniumoxid viszont egyre jobban feldúsul.
A karsztbauxit karsztos kőzetekhez (mészkő, dolomit) kapcsolódik. A mészkő és dolomit felszíni mélyedéseiben
összegyűlt, „csapdába esett" málladék részben e karsztos kőzetek oldódásából maradt vissza, részben más
területről, egyéb kőzetek málladékából származik. A magyarországi bauxittelepek (a Vértesben, a Bakonyban) a
karsztbauxitok csoportjába tartoznak.
A fosszilis energiahordozók képződése
Az emberiség évezredek óta, az ipari forradalom korától kezdve pedig egyre növekvő mennyiségben használja
azokat az anyagokat, amelyeket munkává alakítható energiaforrásként hasznosíthat. E természetben előforduló
energiahordozók egy része (p1. folyóvíz, szél) folyamatosan megújul, újratermelődik. Másik csoportjuk viszont
korábbi földtörténeti időszakokban képződött, fosszilis, a kitermeléssel folyamatosan fogyó energiahordozó.
Ezek közé tartozik a kőszén, a kőolaj és a földgáz.
a) A szénképződés folyamata
A kőszén tulajdonképpen szerves eredetű üledékes kőzet, amelyet megfelelő hőmérsékletre hevítve elégethetünk.
A szénképződés megindulásához a hatalmas erdőket éltető meleg és nedves éghajlat kedvezett. Az erdők elhalt
növényi maradványai egymásra halmozódtak, területüket később üledéktakaró fedte be, és a fedőrétegek súlya
alatt, oxigéntől elzártan megindult a szénképződés folyamata. E „szénülés"-nek is nevezett folyamat során a
széntartalmú vegyületek fokozatosan feldúsultak. Minél nagyobb volt a fedőrétegek nyomása, illetve minél
hosszabb ideig tartott a szénképződés folyamata, annál jobb minőségű, nagyobb fűtőértékű szénféleség
keletkezett. (A számítások szerint 1 méter vastag kőszéntelep képződéséhez több tíz méter vastagságú növényi
rétegre volt szükség!)
A szénképződés kezdeti terméke a tőzeg (széntartalma 60%, fűtőértéke 6-8000 kJ [ejtsd: kilózsúl]). Benne a
növényi részek szabad szemmel is felismerhetők. A Föld tőzegtelepei mindössze néhány tízezer évesek.
Felismerhető a növényi szerkezet még a lignitben is (széntartalom 60-65%, fűtőérték 10-12 000 kJ), amely pár
millió évvel ezelőtti erdők emlékét őrzi. A barnakőszén (széntartalom 65-75%, fűtőérték 13-18 000 kJ)
kialakulásához már több tízmillió évre volt szükség. A barnakőszén még sok szennyező anyagot tartalmaz,
elégetése során kellemetlen szagú kén-dioxid keletkezik. A feketekőszén (széntartalom 80-90%, fűtőérték 24-30
000 kJ) jórészt a nevében is a szénre utaló, 350-285 millió évvel ezelőtti karbonidőszak terméke. A különlegesen
nagy nyomás alatt képződött antracit széntartalma 92-96%, fűtőértéke pedig 32-35 000 kJ között mozog.
b) A kőolaj és a földgáz képződése
A kőolaj és a földgáz - a tenger parányi lebegő élőlényei, a planktonok közvetítésével - a tengerfenéken alakult
ki.



Az elhalt planktonmaradványok a tengerfenék iszapjába süllyedtek és betemetődtek. Az oxigén nélküli
környezetben, a bomlás következtében, a nyomás és hőmérséklet növekedése mellett a planktonszervezetekből
kiváló zsírokból és olajokból jött létre a kőolaj és a földgáz.
A kőolaj és a földgáz azonban nem képződési helyén, az anyakőzetben, hanem kis sűrűsége miatt felfelé
vándorolva likacsos, repedett tárolókőzetekben halmozódott fel. Különösen alkalmas kőolajés földgázcsapdákat
alkotnak a gyűrődések redőboltozatai (57. ábra).
A kőzetképződési folyamatokhoz kapcsolódva a földkéreg bizonyos térségeiben kitermelésre alkalmas
ércásványok dúsulnak fel. Az ércképződés magmás és üledékes folyamatok révén is megtörténhet. A kőszén
egykori erdőségek, a kőolaj és a földgáz egykori tengeri élőlények elhalt maradványaiból képződött.
A bányászat hatása a környezetre
A bányászat mindennapjaink kényelméhez tartozó földi kincseket - energiahordozókat, ipari nyersanyagokat - szolgáltató, hasznos
tevékenység. Ugyanakkor, mint minden a természet rendjébe történő beavatkozás, a bányászkodás is számtalan környezeti problémát
vet fel. A bányászat közvetlen és közvetett hatásai megváltoztatják az eredeti domborzatot, növénytakarót, módosítják a térség
vízgazdálkodását, szennyezik a levegőt.
Az akár több száz méteres mélységben folytatott mélyművelésű bányászatnak is lehetnek felszíni hatásai. A kibányászott anyag helyén
visszamaradó, föld alatti üregek beomolhatnak, ami a felszínen is berogyásokat, beszakadásokat hozhat létre. A felszínre hozott értékes
bányakincsektől elkülönített meddő kőzetet mesterséges dombokba ún. meddőhányókba halmozzák fel. A meddőhányók eleve
megbontják a természetes tájképet, fedetlen felszínükről a szél kifújja a poranyagot, amely a környező mezőgazdasági területeken is
kárt okoz. A meddőhányók talajjal való megkötése, fűvel, facsoportokkal történő betelepítése azonban nem csupán esztétikai kérdés.
Így próbálják megelőzni a sokszor katasztrofális következményekkel járó omlásokat, csuszamlásokat. Ilyen tragédia történt 1966-ban a
walesi Aberfanben, ahol a túl meredekre halmozott, átnedvesedett meddőhányó csuszamlása maga alá temette a bányásztelepülés szélső
házait, köztük egy iskolát is. A 180 méter magas meddőhányó csuszamlása 150 ember életét követelte...
A mészkőből felépült Dunántúli-középhegységben folytatott bauxit- és szénbányászat fenntartásához nagy mennyiségű felszín alatti
karsztvizet kellett kiemelni, hogy a víz ne törhessen be a mélyen kialakított bányajáratokba. Emiatt viszont lecsökkent a környező
falvak ivóvizét biztosító, valamint a híres Hévízi-tavat tápláló források hozama. A Hévízi-tavat csak a bányák bezárásának árán lehetett
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


megmenteni.
Más fajta környezeti gondokkal jár a külszíni fejtés. A felszín közelében, mindössze pár tíz méter mélyen lévő szénmezőket (többnyire
lignit- és barnaszénlelőhelyeket) a fedőrétegek leborotválása után hatalmas markológépekkel fejtik le. A bányakincsek ellenében
viszont így mezőgazdasági terület megy veszendőbe, sokszor falvakat kell kitelepíteni, lebontani. A szántók, települések helyén
hatalmas bányagödrök tátonganak, környékükön itt is meddőhányók emelkednek. Találunk ilyen külszíni lignitfejtéseket
Magyarországon is (Gyöngyösvisonta, Bükkábrány), ezeknél azonban jóval nagyobbak a német-cseh határ két oldalán sorakozó
barnaszénfejtések sebhelyei. Csak a volt NDK-ban több mint ötven települést kellett a bányászat miatt lebontani. A németországi
külszíni fejtések összterülete kb. 2500 kM2, ami megegyezik
Nógrád megye területével! Néhány szénmezőn 1 tonna barnaszén kinyeréséhez 10-17 tonna meddő kőzetet kellett eltávolítani!
A sokszor 2-300 méter mély, több kilométer átmérőjű bányagödrökbe a fejtés befejezése után visszatöltötték a meddő anyagot, és
felszínére talajt teregetve megpróbálták a területet ismét termőre fogni. Máshol viszont a fejtések gödreit vegyipari hulladéktárolóként
hasznosították. A vegyszerek viszont sokfelé bemosódtak a talajvízbe, további környezeti károkat okozva.
A bányászat környezeti hatásai is arra utalnak, hogy minden beavatkozás a tágabb térségre is ható következményekkel jár. Nemcsak
mesterséges felszíni formák jönnek létre, hanem változásokat szenved a légkör, a vízburok és az élővilág is.

A földtörténet évmilliárdjai nyomában I.
A földtörténet korbeosztása
A Föld történetének tagolását a kőzetek rétegződése, illetve az üledékes kőzetekben lévő ősmaradványok, vagyis
az egykori élőlények maradványai alapján készítették el. A földtörténet nagy szakaszait az emberiség
történelméhez hasonló nevekkel különböztették meg. A történelmi őskortól, ókortól, középkortól és újkortól való
egyértelmű elkülönítés érdekében a földtörténetben ősidőről, előidőről, óidőről, középidőről és újidőről
beszélünk. E, több tíz-, sőt több százmilló évet átfogó időkön belül időszakokat, azokon belül korokat, azok
részeiként pedig korszakokat különböztetünk meg (1. táblázat).
Hogyan keletkezett a Föld?
A Naprendszer képződéséhez hasonlóan a Föld kialakulásának menetéről is megoszlik a tudósok véleménye. A
Föld korát elméleti úton 4,6 milliárd évben állapították meg, a Gröndlandon talált legidősebb földi kőzetek
azonban „csak" 4,2 milliárd évesek. Az első 0,4 milliárd évről tehát nincsenek közvetlen bizonyítékaink. (A Föld



korát a meteoritok, illetve a
Hold legidősebb kőzeteinek
kora alapján állapították meg.
Ezek minden esetben 4,6
milliárd évet adtak.)
Az ősnap körül forgó gáz- és
porfelhőből képződött Föld
kialakulásában fontos szerepet
játszottak a meteoritok. A
meteoritütközések
következtében fokozatosan
nőtt bolygónk tömege. Az
ütközések energiája és a
radioaktív anyagok bomlása
révén a Föld izzó állapotba
került. A magas hőmérséklet
indította el a Föld
alkotóelemeinek gömbhéjak
szerinti elkülönülését. Amikor
a hőmérséklet a vas és a
nikkel olvadáspontja fölé
emelkedett, ezek az elemek lassanként a Föld középpontjába süllyedtek. A kisebb sűrűségű szilikátok pedig e
vas-nikkel mag köré rendeződtek. A szilikátokból jött létre a lehűlő Föld ősi kérge. A kéreg 4,6 milliárd évvel
ezelőttre tett kialakulásától számítják a Föld korát.
A 4,6 milliárd évre visszatekintő földtörténet emberi ésszel felfoghatatlan időtávlatot ível át. (Ha a Föld
történetét egy naptári évvel hasonlítjuk össze, az előidő vége november 13-ra, az óidő vége december 13-ra, a
középidő vége december 26-ra esik! Az újidő 65 millió évének tehát 5 nap felelne meg!)
Az ős- és előidő eseményei (4,6 milliárd és 590 millió év között)
Az ős- és előidőhöz tartozik a földtörténet 87%-a. Az ősidőt a fokozatos hőmérséklet-csökkenés jellemezte. A
vulkáni működés gázaiból jött létre a Föld ősi légköre, amely elsősorban szén-dioxidból, ammóniából, valamint
vízgőzből állt. Amikor a felszíni hőmérséklet 100 °C alá csökkent, a vulkáni eredetű vízgőz vízzé csapódott le.
Ez az ősóceán születésének ideje. Honnan tudjuk mindezt? A Föld legidősebb, 3,5 milliárd év körüli kőzetei
között sok a párnaláva. Vagyis ezek a kőzetek már óceáni környezetet feltételeznek.
Az élet megjelenésének első geológiai bizonyítékai a 2,9 milliárd éves sztromatolitok. A sztromatolit gömbhéjas
szerkezetű kőzetgumó, amelynek szemcséit kékalgák kötötték meg (58. ábra).
A 2,5 milliárd éve kezdődött előidőben több hegységképződés is lezajlott. E hegységképződésekből jöttek létre
Földünk mai legősibb kéregdarabjai, az egyes kontinensek magját alkotó ősmasszívumok.
Az előidő végéről gleccsertörmelékből, morénából összetömörödött kőzet maradt fenn. Ez a kőzet egy 700 millió
évvel ezelőtti jégkorszak bizonyítéka.
Az óidő eseményei (590 millió és 235 millió év között)
Az elő- és óidő határát, a kambrium időszak kezdetét az első ősmaradványok megjelenésénél húzták meg. A
kövületek szilárd vázas tengeri állatoktól származnak.
A kambriumban még csak a tengerekben volt élet. A szárazföldeken nem alakulhatott ki, mivel a Napból
akadálytalanul érkező káros sugárzás ezt nem tette lehetővé.
Az élőlények csak a kambrium vége felé, mintegy 500 millió éve kapaszkodhattak ki a szárazföldekre. Addigra
alakult ki ugyanis az algák fotoszintéziséből termelt oxigénből (O2) a káros sugarakat visszatartó ózon (O 3 ).
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


A szárazföldek akkori helyzetét a paleomágneses adatok alapján rekonstruálhatjuk (59. ábra). A kambriumban a
szárazulatok az északi és a déli szélesség 60. foka között helyezkedtek el. Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália,
Arábia, India, valamint az Antarktisz ősei egyetlen közös ősföldbe, a Gondvánába tömörültek.



Az óidőben két jelentős hegységképződés zajlott le. A szilur és devon időszakban játszódott le a kaledóniai
hegységképződés, amely a kőzetanyag tanúsága szerint két szárazföldi lemez ütközésével ment végbe. A
kaledóniai hegységképződés
kapcsolta össze Ős-Európát és
Ős-Észak-Amerikát.
A Kaledóniaihegységrendszerhez tartoznak
többek között Skandinávia,
Skócia hegységei, KeletGrönland hegyei, az északamerikai Appalache-hegység
északi része.
A karbon időszakban
lejátszódott variszkuszi
hegységképződés előbb a már
egyesült Ős-Európa-Ős-ÉszakAmerikát kapcsolta össze
Gondvárával, majd ezt a
területet az Urál-hegység
mentén Ázsia ősével.
A Variszkuszihegységrendszer maradványai
p1. Dél-Anglia, Franciaország
hegységei, a Németközéphegység, a Csehmedence peremhegységei, a
Lengyel-középhegység, a
Rodope, az Urál, a keletausztráliai Nagy-Vízválasztóhegység és az Appalache déli
része.
Az óidő végére tehát a Föld
összes szárazföldje egyetlen
hatalmas őskontinensben
(Pangea = Összföld) egyesült.
Az őskontinenst egyetlen
ősóceán (Panthalassza =
Össztenger) vette körül. Kelet
felől a Tethys-öböl mélyedt a
Pangea testébe
(60. ábra).
Az óidőben jelentek meg az első
szárazföldi növények és az első
szárazföldi gerincesek. A dús
karbon időszaki vegetáció (óriás
páfrányok, ősharasztok,
korpafüvek, zsurlók) bizonyítéka
a belőlük képződött nagy
mennyiségű feketekőszén. Amíg
a Föld akkori trópusi területein
szénképződés folyt, a Gondvána
sarkvidék környéki területei a
karbon és a perm időszak határán



jégtakaróba burkolóztak. Az
eljegesedés jelentős nyomait őrzik
Afrika és Dél-Amerika déli
területei.
Az óidő végét a tengeri
gerinctelenek számos fajának
kihalása jelzi.
A kezdetben gáz- és porfelhőből
összesűrűsödött Föld tömege a
meteorit-becsapódásokkal
gyarapodott. Az izzó állapotba
került Földön az elemek sűrűségük szerint rendeződtek. A szilárd
földkéreg 4,6 milliárd éve jött
létre. Az őslégkör és -óceán
kialakulása a vulkáni
tevékenységre vezethető vissza. A
legidősebb földi kőzetek 4,2
milliárd, a legelső, életre utaló képződmények 2,9 milliárd, a legrégebbi ősmaradványok 590 millió évesek. Az
óidőben ment végbe a kaledóniai és a variszkuszi hegységképződés.
A kövek beszélnek - a kormeghatározás módszerei
Saxa loquuntur (ejtsd: szaksza lokvuntur) - a kövek beszélnek, tartja a régi latin mondás, vagyis a fennmaradt emlékekből megfejthető a
múlt. A mondás nemcsak az emberiség történelmére és emlékeire igaz, hanem a földtörténeti múltra is. A kőzetekből, a bennük
található ősmaradványokból, illetve a kőzetrétegek településviszonyaiból sok minden megfejthető a Föld múltjából.
Ez utóbbi, a kőzetrétegek egymásra települése támpontot nyújt a rétegek viszonylagos korára nézve is. A XVII. század óta ismerik a
geológusok a települési törvényt, vagyis azt az általános szabályt, miszerint az egymásra települő kőzettestek közül az alul lévő, az ún.
fekvő, idősebb, mint a fölötte lévő, az ún. fedő. A települési törvény azonban csak nyugodt rétegződés esetén igaz, de egy áttolt
takaróredő vizsgálatakor már nem.
Ilyen esetekben is segíthetik azonban a kutatókat az üledékes kőzetekben lévő ősmaradványok, fosszíliák. Már a múlt század elején
ismert volt, hogy a különböző földtörténeti korokban az illető kőzet rétegtani helyzetét is meg lehetett határozni. Az ősmaradványok
közül főleg a földtörténeti értelemben rövid életű és ugyanakkor sokfelé előforduló élőlények segítették a kutatók munkáját. Ezeket a
bizonyos korokra rendkívül jellemző ősmaradványokat vezérkövületnek nevezzük. Ilyenek például a spirálisan elcsavarodott házban élt
lábasfejűek, az ammoniták, amelyeket egy korábbi olvasmányban, illetve a Deák téri metróállomáson már megismerhettünk (53. ábra).
Az ammoniták a devontól a kréta időszak végéig éltek a melegebb tengerekben, ám egymást gyorsan váltó és eltérő nemzetségeik
alapján a maradványaikat tartalmazó kőzet kora jól behatárolható.
Azonban az ősmaradványok vizsgálata is csak a viszonylagos korbeosztáshoz nyújtott segítséget. A kőzetek tényleges korának
meghatározását, a földtörténeti kor években történő kifejezését csak a radiometrikus kormeghatározás tette lehetővé.
E módszer a radioaktív elemek (izotópok) átalakulásán, bomlásán alapszik. Minden radioaktív izotóp a környezeti tényezőktől
függetlenül, állandó ütemben bomlik, alakul át nem radioaktív elemmé. A radioaktív és a nem radioaktív elemek kőzetben mért
arányából kiszámítható a bomlási folyamat kezdetének, vagyis a kőzet kialakulásának a kora. A módszer elsősorban a magmás
kőzetekben alkalmazható, azonban a radiometrikus kormeghatározást az üledékes és átalakult kőzetekben is el lehet végezni. Ez
utóbbiaknál viszont nem a kőzet korát, hanem az üledék képződésének - illetve az átalakulás, metamorfózis - idejét kapjuk meg.
A radiometrikus kormeghatározón belül, attól függően, hogy mely elemek átalakulását veszik figyelembe, megkülönböztetjük p1. a
kálium-argon, az urán-ólom és a tórium-ólom módszert.
Néhány évtizede újabb módszer, a paleomágneses mérésekre épülő magnetosztratigráfia (mágneses rétegtan) segíti a geológusok
munkáját. A kőzetek mágneses ásványainak irányából, mint arról már szó volt, ki lehet számítani a földi mágneses pólusoknak a kőzet
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


keletkezésekor elfoglalt helyzetét. Mivel a pólusfordulás az egész Földön egy időben éreztette hatását, e módszerrel távoli területek
összehasonlító vizsgálata is lehetséges. Az utolsó 4,5 millió évben 11 mágneses pólus-átfordulás történt, a legutolsó 0,69 millió éve
zajlott le.
A kövek beszélnek. És ahogy a tudományos módszerek fejlődnek, egyre több nyelven...



A földtörténet évmilliárdjai nyomában II.
A középidő eseményei (235 millió és 65 millió év között)
A középidőt három eltérő jellegű időszakra (triász, jura, kréta) bontjuk.
A triász a nyugodt tengeri üledékképződés időszaka, a Pangea alakjában és
helyzetében nem történt még változás. A jurában viszont megkezdődött a
Pangea feldarabolódása (61. ábra). Előbb az Észak-Amerika, Európa és
Ázsia őse által alkotott Laurázsia vált el az óceánná kinyíló Tethys-öböl
mentén a déli ősföldtől, a Gondvánától. Ezt követően, Laurázsia testébe
ékelődve megkezdődött az a hátságképződés, amely az Atlanti-óceán
kialakulásához vezetett. Végül a Gondvána is három részre darabolódott: a
Dél-Amerika-Afrikát, az Ausztrália-Antarktiszt és az Indiát hátukon hordó
lemezekre.
A jura az óriásokká fejlődő dinoszauruszok időszaka.
A krétában tovább folytatódott a Pangea feldarabolódása. Egyre szélesebb
lett az Atlanti-óceán északi medencéje, majd Afrika és Dél-Amerika
szétsodródásával kinyílt az óceán déli medencéje is. India után Madagaszkár
is levált Afrika testéről. A krétában újabb hegységképződés indult meg,
amely majd átnyúlik az újidőre is. A Csendes-óceán peremvidékén - az
egymás felé közelítő óceáni és szárazföldi lemezek határán - megindult a
Pacifikus-hegységrendszer képződése. A Tethys-óceán viszont fokozatosan
elkeskenyedett, mivel az afrikai lemez egyre jobban megközelítette
Eurázsiát. Térségükben kezdődött meg az Eurázsiai-hegységrendszer
kialakulása.
A dinoszauroszok uralták a kréta időszakot is, ám a kréta végén más
fajokkal együtt - napjainkban is vitatott okok következtében - kihaltak. A
krétában már a zárvatermők alkották a növényvilág legnagyobb részét.
Az újidő eseményei (65 millió év és a jelenkor között)
A középidőben megkezdődött lemezmozgások az újidő első részében, a
harmadidőszakban is tovább folytatódtak. Erre az időszakra esik a Pacifikushegységrendszer kialakulásának második fele.
A Csendes-óceánt keretező Pacifikus-hegységrendszerhez tartoznak KeletÁzsiában többek között Kamcsatka, a Kurilszigetek, japán hegyei,
hegységei, Észak-Amerikában a Kordillerák, DélAmerikában az Andok.
Észak-Amerika a harmadidőszakban teljesen különvált Eurázsiától, közöttük
csak Grönland „pillérje" emlékeztet a korábbi összekapcsolódásra. Megkezdődött Ausztrália és az Antarktisz szétsodródása is. A nyugatról kelet
felé ollószerűen záródó Tethys-óceán üledékeiből, valamint az afrikai és az
eurázsiai lemezszegélyek kőzetanyagából kialakult az Eurázsiaihegységrendszer. A két szárazföldi lemez ütközésével teljesen
felemésztődött a Tethys, amelynek a Földközi- és a Fekete-tenger csupán
csökevényes utóda. A harmadidőszak második felében az Indiai-lemez is
összeütközött Eurázsiával, és megkezdődött - ugyancsak az Eurázsiai-hegységrendszer részeként - a Himalája
kialakulása (62. ábra).
Az Eurázsiai-hegységrendszer legfontosabb tagjai: (még afrikai kezdőtagként) az Atlasz, majd a Pireneusok, az
Alpok, az Appenninek, a Kárpátok, a Dinári- és a Balkán-hegyvidék, a Kaukázus, Kis-Ázsia és az Iráni-medence
peremhegységei, a Himalája.
A harmadidőszak végén összezárult a közép-amerikai földhíd. Így megszűnt a tengeri élőlények átjárása az
Atlanti- és a Csendes-óceán között, viszont hamarosan szabályos „emlős-korzó" indult a földhídon Észak- és



Dél-Amerika között.
A harmadidőszakból származnak a Föld legjelentősebb barnaszéntelepei. Ezért ezt az időszakot régebben barnaszénidőszaknak is nevezték. De ugyanebben az időszakban képződött a kőolajés földgázkincs túlnyomó része is.
A mintegy 2 millió évvel ezelőtt kezdődött negyedidőszak elején a földrészek, óceánok elhelyezkedése már a
napjainkban is jól ismert képet mutatta. A hasonlóság azonban csalóka, hiszen a negyedidőszak első részének, a
pleisztocénnak legfontosabb eseménye, a jégkorszakok kialakulása a szárazföldek arculatát teljesen átformálta.
De hogyan is kezdődik egy jégkorszak?!
Sajátos módon az eljegesedés kialakulásához elsősorban nem zord, hideg télre, hanem hűvös nyárra van szükség.
Hiába hideg, havas ugyanis a tél, ha a rákövetkező meleg nyár a hótakarót teljesen felolvasztja, eltünteti. A hóból
történő jégfelhalmozódás akkor mehet végbe, ha a hűvös nyár nem elegendő az előző télen esett hó
„eltakarításához". Ennek az évről évre felhalmozódó hónak az összepréselődésével, újrafagyásával alakultak ki a
negyedidőszaki hatalmas jégtakarók. Az eljegesedés Észak-Amerika és Eurázsia (főként Európa) nagy területeire
terjedt ki, de kialakult eljegesedés a déli félteke magashegységeiben is (63. ábra).
BELSŐ ÉS KÜLSŐ ERŐK.
A földtörténet eddigi krónikájában főként lemezmozgásokról, hegységképződésekről, tektonikai eseményekről
esett szó. Ezek - kísérőjelenségeikkel, a vulkánossággal, a földrengésekkel együtt - az ún. belső erők csoportját
alkotják. Az eljegesedés a folyó- és tengervízzel, a széllel együtt a Földet alakító erők másik csoportjához
tartozik. Ezeket külső erők néven foglaljuk össze. Munkájukkal részletesen „A földfelszín formakincse" c.
fejezetben ismerkedünk majd meg.
Az eljegesedés jórészt Földön kívüli okokra vezethető vissza. Szabályos időközönként módosul a Nap körül
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


keringő Föld pályája (p1. a Föld forgástengelye és az ekliptika által bezárt szög). Ezek a változások kihatnak a
Föld hőháztartására, éghajlatára, és több egyirányú változás esetén megkezdődhet az éghajlat rosszabbodása,
majd a hótakaró említett felhalmozódása.
A jégtakaró a negyedidőszakban többször is előrenyomult (jégkorszakok), majd ismét visszahúzódott
(jégkorszakközök). Legnagyobb kiterjedése idején 47 millió km2-t uralt a Földön. A jégtakaró Európában
legnagyobb kiterjedése idején - mintegy 200 000 éve - London-Köln-Krakkó-Kijev vonaláig nyomult előre.
Észak-Amerikában viszont, ahol nem állták útját nyugat-keleti irányú hegységek, a jég az északi szélesség 40°-ig
hatolt előre. (Mintha Európában Nápoly környéke is jégbe burkolózott volna.)
Még nagyobb volt azonban az a terület, amelyet az eljegesedés közvetett hatásai értek:
- a jég előrenyomulása miatt teljesen átrendeződtek az éghajlati és növényzeti területek (a Kárpát-medencében
p1. időlegesen olyan éghajlat uralkodott, mint amilyen ma a Lappföldön ismert, a Szaharában viszont jóval
nedvesebb volt az éghajlat),
- a jégkorszakokban a jégtakaró nagy mennyiségű vizet tartott fogva, ezért akár 90 m-rel is csökkent a
világtenger szintje, megváltozott a folyók vízszállítása is,
- a jégkorszakközökben viszont emelkedett a tengerszint, ugyanakkor megemelkedtek a jégtömegtől
megszabadult területek is.
A jégkorszakok eseményei tehát a Föld negyedidőszak előtti képét erősen átrajzolták.
Az utolsó jégkorszak mintegy 10000 éve fejeződött be. Akkortól számítjuk a földtörténeti jelenkor, a holocén
kezdetét.
A középidőben kezdődött a Pangea szétdarabolódása és a Pacifikus- és az Eurázsiai-hegységrendszer kialakulása.
Az újidőben jött létre a kőzetlemezek ma ismert eloszlása. A negyedidőszaki eljegesedések a korábban kialakult
természetföldrajzi arculatot jelentősen átformálták.
A dinoszauruszok rejtélyes kihalásáról
A földtörténet kihalt élőlényei közül minden bizonnyal a dinoszauruszok tettek szert legnagyobb hírnévre. A kréta időszak végén
kipusztult óriáshüllők napjainkra képregények és játékfilmek hősei lettek. De mik is voltak valójában a dinoszauruszok, és mi okozhatta
eltűnésüket?!
A dinoszauruszok, vagyis szó szerint: a „rettegett gyíkok" az óidőt záró perm időszakban jelentek meg a Földön, és utána mintegy 140
millió évig uralták bolygónkat. E „rettegett gyíkok" számtalan, egymástól jelentősen különböző csoportból álltak. Az óriáshüllő név
sem illik mindegyikükre. Igaz, közéjük tartoztak a földtörténet leghatalmasabb élőlényei, az akár 80 tonnát is elérő brontoszauruszok,
de akadtak köztük csupán kutya nagyságúak is. Voltak közöttük ragadozók, mint a türannoszaurusz, és növényevők, mint a
sztegoszaurusz, repülő hüllők, mint a pteroszaurusz, és vízi életmódot folytatók, mint az ichtioszaurusz.



A dinoszauruszok a középidő végén, a kréta és a harmadidőszak határán léptek le a földi élet színpadáról. Geológiai értelemben hirtelen
bekövetkezett kihalásuk okára - habár számtalan elmélet született -, máig sem találtak egyértelmű magyarázatot.
Az egyik elmélet szerint a hosszú évmilliókon keresztül létezett dinoszauruszfajok túlfejlődtek, és ez okozta kihalásukat. De - vetik
ellene más kutatók - a kihalás egyaránt ért alakgazdagságuk tetőpontján álló és kialakulóban lévő csoportokat is. Egy másik elmélet
szerint emlősök fogyasztották el a dinoszauruszok tojásait, és ez, vagyis az utódlás fennakadása vezetett kihalásukhoz. Nem valószínű,
hangzik az ellenvélemény, mivel az akkori emlősök jórészt rovarevők voltak, és a dinoszauruszok - minden bizonnyal - amúgy is
mélyre áshatták tojásaikat. Vannak kutatók, akik mérgező növényeket sejtenek a kipusztulás mögött. Azonban e növényeknek nincs
nyomuk az akkor képződött üledékes rétegekben.
1980-ban hozták nyilvánosságra kaliforniai kutatók azt az elméletet, amely a dinoszauruszok kihalását Földön kívüli okra: egy hatalmas
meteorit becsapódására vezeti vissza. A Földnek ütköző meteorit szétrobbanásakor keletkezett por feljutott a légkörbe, és ott körbefonta
az egész bolygót. Ezen a hatalmas porfelhőn a napsugárzás töredéke jutott csak át, emiatt viszont lecsökkent a Föld hőmérséklete. A
napfény és a meleg hiánya miatt a növényzet kipusztult, ennek következtében kihaltak először a növényevő dinoszauruszok, majd
ahogy ezek száma csökkent, a belőlük táplálkozó ragadozó hüllők is. A meteoritbecsapódás tehát környezeti katasztrófát okozott, és a
dinoszauruszok kihalását a tápláléklánc emiatt bekövetkező felbomlása okozta. S valóban sok, a kréta és a harmadidőszak határáról
származó rétegben sikerült megtalálni a meteoritbecsapódás nyomát. Ez nem más, mint a meteoritok egyik gyakori alkotóeleme, az
irídium, amely az egyik legnagyobb fajsúlyú elem. Ilyen irídiumot tartalmazó üledékrétegeket találtak Dániában, Japánban, DélAfrikában és Új-Zélandon is.
De hol lehet a Földön e 65 millió évvel ezelőtti meteoritbecsapódás krátere? 1990-ben, részben Landsat-műholdfelvételek segítségével,
majdnem 180 km átmérőjű gyűrűs szerkezetet fedeztek fel a mexikói Yucatánfélsziget északi részén, amely a tenger alatt is folytatódik.
A kutatók ezt vélik a dinoszauruszok végnapjait előidéző meteorit sebhelyének.
Azonban e rendkívül tetszetős elmélet is hibázik néhol. Akkortájt nemcsak a dinoszauruszok tűntek el a Földről, hanem kihalt a tengeri,
édesvízi és szárazföldi fajok 75%-a! Viszont számtalan növényfaj háborítatlanul vészelte át a kréta és a harmadidőszak határát. Ezek
vajon hogyan élhették túl a meteoritbecsapódás környezeti katasztrófáját?! Másrészt az egyes dinoszauruszcsoportok kihalása csak
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


geológiai értelemben játszódott le egyszerre, a folyamat valójában hosszú évmilliókig tartott. Ez szintén nehezen egyeztethető össze a
környezeti katasztrófa hatásával.
Sok kutató szerint az okok jóval prózaibbak. A középidő vége a Pangea végső eldarabolódásának, a kontinensek átrendeződésének,
hegységképződések beindulásának az ideje. Emiatt csökkent a világtenger kiterjedése, vagyis a vízi életmódot folytató dinoszauruszok
élettere, a hegységképződés miatt változott az éghajlat, ami pedig a növényevők táplálékszerzését rontotta. Ez viszont valóban a
ragadozók életfeltételeit is befolyásolhatta.
A dinoszauruszok kihalása után az emlősök kerültek uralomra a Földön. A „rettegett gyíkok" kipusztulása körüli rejtély pedig jócskán
hozzájárult a dinoszauruszok filmvásznon elfoglalt uralmához...

Honnan származnak a földtörténeti elnevezések?
A földtörténeti elnevezések magyarázata, mint minden névfejtés, sok érdekességet árul el.
A legnagyobb időtávlatot átfogó „idők", az ős-, elő-, óidő stb. görög nyelven megalkotott nemzetközi nevei arra utalnak, hogy a tagolás,
a beosztás az állatvilág fejlődése alapján történt. Mindegyik név „zoikum"-ra végződik, ami „állati időnek, állati élet idejének"
fordítható. Az ős- és előidő közös neve a kriptozoikum, vagyis a „rejtett állati élet ideje", mivel ebből az időből nem maradt fenn
ősmaradvány. Az ó-, közép- és újidő viszont együttesen a fanerozoikum, azaz a ,nyilvánvaló, a nyomozható állati élet ideje". Ezen belül
az óidő a paleozoikum, a középidő a mezozoikum, az újidő pedig a kainozoikum, tehát szó szerint a „régi, a középső és az új állati élet
ideje".
Tanulságos az egyes időszakok és korok elnevezésének eredete is. Az óidő időszakainak neve jórészt Nagy-Britanniából származik,
egyszerre bizonyítván az akkor keletkezett kőzetek fontos szerepét az ottani területek felépítésében, és azt, hogy a geológia tudománya
jelentós részben Angliában fejlődött ki. A kambrium nevét Wales északi részének római kori nevéből nyerte (Cambria). Az ordovicium
és a szilur nevében egyaránt egykor Walesben élt kelta néptörzsek neve őrződött meg. A devont a dél-angliai Devon grófságról
nevezték el. Csupán az óidő két utolsó időszakának neve származik máshonnan. A karbon, vagyis szénidőszak a gazdag feketekőszéntelepekről kapta nevét, a perm pedig a cári oroszországbeli Perm kormányzóság nevéről, ahol nagy vastagságú permidőszaki rétegsort
találtak.
De Nagy-Britanniából származik a Kaledóniai-hegységképződés és -hegységrendszer elnevezése is: Caledonia volt ugyanis Skócia
ókori neve. A Variszkuszi-hegységképződés és -hegységrendszer viszont a mai Bajorország területén élt néptörzs, a variszkuszok nevét
őrizte meg.
A középidő időszakai közül a triász neve (görögül „háromság") arra utal, hogy ezt az időszakot három jellegzetes részre oszthatjuk. A
jura a svájci Jura-hegységről, a kréta pedig az akkor képződött fehér színű, írókrétaként használható mészkőről kapta nevét.
Az újidőbeli harmad- és negyedidőszak nevében egy XViII. századi beosztás emléke é1 tovább. Eszerint az óidő volt az első (primer), a
középidő a második (szekunder) szakasz, és ezt követte a harmadidőszak (tercier), majd a negyedidőszak (kvarter). A harmad- és
negyedidőszakbeli korok görög elnevezése sajátos fokozást rejt: eocén (= hajnala a újkornak), oligocén (= alig-újkor), miocén (=
kevéssé újkor), pliocén (= több újkor), pleisztocén (= legtöbb újkor), holocén(= egészen újkor).
Az Eurázsiai- és a Pacifikus-hegységrendszer a földrajzi elterjedéséről kapta nevét. Az előbbi - természetesen - Európáról és Ázsiáról,
az utóbbi pedig a csendes-óceáni, vagyis a pacifikus térségről.