Történelem | Felsőoktatás » A paraszti társadalom a két világháború között

A paraszti társadalom a két világháború között Tartalomjegyzék Bevezetés . 2 A földreform . 3 Társadalmi szerkezet . 4 A kasztosodás . 6 Életforma. 7 Életforma változások . 7 Tanya, falu, mezőváros. 9 Szubkultúrák . 9 Lakáskultúra . 10 Táplálkozás. 12 Öltözködés . 14 Közegészségügy . 15 Iskola . 17 Művelődés . 19 Szexualitás . 21 Tudati átalakulás . 23 Befejezés . 24 Bibliográfia . 25 -1- Bevezetés A két világháború közötti magyar társadalomról tulajdonképpen nincs igazán megbízható képünk. Rengeteg ismeretet halmozott fel erről a témáról korabeli szociográfia, a különféle tudományos megközelítések, az agrár-szakirodalom, s mindezek alapján az elmúlt évtizedek történetírása 1. A paraszti népesség kilátástalan helyzetének tarthatatlanságát jól érzékelte Szekfü Gyula is. Ezt a megállapítást mi sem támasztja alá jobban, mint oly sokat idézett művének egyik figyelemre kevésbé méltatott

gondolata. Ebből ugyanis egyértelműen kiderül, hogy Szekfü világosan látta: az ország lakosságának közel egyharmada „biztos munka és jövedelem nélkül, alkalmi jótékonysági akcióknak kitéve tengeti éhező és fázó, tápláló élelmet, melegséget és minden kultúr-szükségletet nélkülöző életét”. És Széchenyit idézve így vélekedett: „ a mezőgazdasági munkásosztály megmentése, emberi méltóságába visszaemelése nemcsak nagy, de talán egyetlen nagy nemzeti feladatunk” 2 A trianoni béke, nagy hatással volt a magyar agrártársadalom belső szerkezetére is. Az 1914 előtti Magyarországon 1910-ben az egész népesség 64,5 %-a élt mezőgazdasági termelésből, ugyanebben az évben azonban a trianoni országterületen csupán a népesség 55,8 %-a volt „őstermelő” 3 Ugyanakkor az agrártársadalom bizonyos, korábban is meglévő vonásai felerősödtek. A változások két irányban érzékelhetők. Mindenekelőtt az 1919

utáni Magyarországon az agrártársadalom minimális részét alkotó nagybirtokos réteg gazdaságilag rendkívül erős mértékben volt képviselve. 4 A másik oldalon, a parasztság esetében az ellenkező folyamatot tapasztalhatjuk. A birtokos parasztság lélekszáma szinte elveszett a félig, vagy teljesen nincstelen parasztok tömegeiben. A történelmi Magyarországon sem volt túlsúlyban a parasztságon belül a családi birtokkal rendelkezők száma, azoké a parasztoké, akik saját földjükből képesek voltak fenntartani magukat és családjukat. A birtokos parasztok vékony rétege mellett hatalmas tömegben találjuk a teljesen nincstelen agrárproletárokat, s ha hozzájuk soroljuk azokat a törpebirtokos parasztokat is, akiknek olyan kevés földjük volt, hogy abból nem tudtak megélni, ezért elsősorban bérmunkára szorultak, akkor az egész agrártársadalomnak majdnem 1 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között,

(Bp.,MTA Történettudományi Intézet, 1987), 14.o 2 Szekfű Gyula: Három nemzedék és ami utána következik ,(Bp. Kir M Egyet Ny, 1938) 426 o 3 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 15. o 4 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között,(Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 16.o -2- a 70%-át sorolhatjuk közéjük. Az egész agrárnépesség csupán 30%-a rendelkezett 5 katasztrális holdnál nagyobb birtokkal. Közöttük pedig többségben voltak azok a kisbirtokos parasztok, akik éppen csak hogy megéltek a földből. Pár tízezer volt csupán a módosabb paraszti családok száma. 5 A földreform Akkor tehát, amikor az új országhatárok meghúzásával olyan területeket választottak le az országról, amelyeken nagyon nagy többségben éltek a birtokos parasztok, egy csapásra rögzítették a nincstelen

bérmunkástömegek sokkal nagyobb arányát az agrártársadalom egészén belül a mai Magyarországon. 6 Nem utolsósorban az agrártársadalomnak ezek a körülményei magyarázzák az 1920. évi földreform lebonyolításának módját. 1918-1919 forradalmai után az nem lehetett kétséges, hogy valamilyen mértékű földreformot végre kell hajtani. A földreform során kb egymillió katasztrális hold cserélt gazdát, ebből 700 ezer katasztrális holdat kapott mintegy 300 ezer föld nélküli, illetve törpebirtokos. Az átlagos juttatás tehát a megélhetést alig biztosító 2-3 katasztrális hold volt. A föld többi része a vitézi széké lett, illetve kisebb részben házhelyeknek használták fel. 7 A juttatásokat gondosan megrostálták: csupán „érdemes személyek kaphattak földet, akik a „helyes földművelésre képesek és hajlandók”. A legfőbb buktató az elég magas megváltási ár volt, amit az új törpebirtokosok nem is kis hányada képtelen

volt megfizetni, s ami miatt elég sok, részben új törpebirtokot elárvereztek. 8 A földreform statisztikailag lényegesen átalakította a magyar agrártársadalmat, hiszen mintegy 20%-kal növelte meg a törpebirtokos parasztok számát, s (papíron) jelentősen csökkentette a nincstelen agrárproletárokét. A valóságban azonban az nem sokat javított az agrárszerkezeten. 9 5 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 17. o 6 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 31. o 7 Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből, (Bp., Kávé kiadó, 1998), 32 o 8 Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből, (Bp. Kávé kiadó, 1998), 32 o 9 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi

Intézet, 1987), 32. o -3- Társadalmi szerkezet Az agrártársadalmat számszerűen túlnyomó részét természetesen a parasztság alkotta. Nem egyszerű megkülönböztetni a parasztságot az agrárnépesség egyéb részétől. Szűkebb értelemben viszont parasztokon olyan önálló mezőgazdasági kistermelőket értünk, akik falvakban, vagy (alföldi) mezővárosokban laktak és rendszerint mezei munkát végeztek, egyúttal pedig egész életformájukban parasztinak mondhatóak. Az 1930 évi népszámlálást alapul véve, amely korszakunknak éppen a közepén készült, az országban 4 471 379 lélek élt mezőgazdaságból. Leszámítva ebből a száz katasztrális hold földnél többel rendelkező birtokosok és bérlők, valamint a gazdasági tisztviselők és családtagjaik együttes számát, megkapjuk a parasztság lélekszámát, ami 1930-ban 4.434369 fő volt 10 A paraszti népesség több, mint 45%-a egyértelműen az agrárproletárok kategóriájába

tartozik. Ha pedig az 5 katasztrális holdnál kevesebb földdel rendelkezőket is ide soroljuk, akkor az egész paraszti népesség 69,52%-a tartozott az agrárproletárok sorába. Az önmagukat és családjukat a rendelkezésére álló földből eltartani képes paraszti rétegek tehát csupán az egész paraszti népesség 30,48%-át alkották. 11 Az agrárnépesség területi megoszlása a mai országterületen a korábbi évtizedekkel összevetve alig változott. A Dunántúlon és az északi dombos vidéken az átlagosnál valamivel sűrűbb az agrárnépesség arányszáma, míg az Alföldön valamivel ritkább. Ahol a nagybirtok dominált, ott a paraszti népesség ritkább, ahol a paraszti birtok, ott viszont sűrűbb volt. 12 A gazdasági cselédként, vagy mezőgazdasági munkásként nyilvántartott paraszti rétegek, amelyek szinte kizárólag bérmunkából tartják fent magukat, nem egyenletesen helyezkednek el az országban. E két réteg együttesen is erősebben van

képviselve az Alföldön, de különösen az északi dombos vidékeken, s az országos aránynál lényegesebben kisebb helyet foglal el a Dunántúl agrárnépességében. 13 Sokkal nagyobbak azonban a különbségek, ha a gazdasági cselédek kategóriájától elkülönítve vizsgáljuk a mezőgazdasági munkások rétegét. A cselédek ugyanis pontosan az ellenkező módon sűrűsödnek, mint a mezőgazdasági munkásság, hiszen gazdasági cselédet 10 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 15. o 11 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 17. o 12 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 21. o 13 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között (Bp., MTA

Történettudományi Intézet, 1987), 20. o -4- elsősorban a nagybirtokok alkalmaztak, s a földből ezek viszonylag nagyobb részt foglaltak el a Dunántúlon. 14 Majdnem pontosan ennek az ellenkezője érvényes a mezőgazdasági munkásokra. Közülük a nincstelen, vagy törpeparcellás napszámos rétegek azon a településen, vagy annak közvetlen környékén vállaltak munkát, ahol éltek. A kubikusok és summások viszont többnyire lakóhelyüktől távolabb kaptak munkát. Az első világháború után a kubikusok szerepe a gazdaságban, jelentőségük az agrárproletáriátuson belül gyorsan csökkent tovább. A századforduló táján befejeződtek a nagyszámú földmunkák, ezért a kubikusok zöme fokozatosan visszatért a mezőgazdaságba, a mezőgazdasági munkásság soraiba: aratást, cséplést, stb. vállalt, vagyis summás, vagy napszámos lett 15 Lényegesen más volt a summások helyzete, akik a mezőgazdasági munkásság túlnyomó részét

alkották. Egy-egy summás „banda” 22-23 főből állt Országosan valóban ez volt a csapatok átlagos lélekszáma, de a Dunántúlon ennél valamivel nagyobb létszámú csoportok (30-39 fő), az Alföldön viszont némileg kisebbek (16-18 fő) dolgoztak. Az ország minden vidéke bocsátott ki summásbandákat, s mindegyik része fogadott más területekről ilyeneket. A summások foglalkoztatottsága magától értetődően függvénye volt a termelési szerkezetnek és birtokmegoszlásnak. Elsősorban a cukorrépa-termelő vidékeken alkalmaztak summásokat, s szinte kizárólag a nagybirtokokon. 16 A paraszti társadalom másik jellegzetes vonása a birtokos paraszti réteg. Gyakorta elmosódott a birtokos paraszti kategória alsó határa, ám az sem igazán magától értetődő, hogy hol húzódik a paraszti kisbirtok, s vele együtt a birtokos parasztság felső határa. Igaz a korban száz hold alatt paraszti, s a fölött, úri birtokról volt szokás beszélni Azonban

fontos szerepe van a családi gazdaság fogalmának is. Közkeletű értelemben családi gazdaságnak számít az a paraszti üzem, amely amellett, hogy egyedüli forrása a teljes család megélhetésének, egyúttal feltételezi, hogy a család tagjai nem vállalnak máshol munkát és a család munkaereje egyszersmind elegendő az üzem működéséhez. 17 Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy az alföldi paraszttársadalmat a gazdagparasztok viszonylag tetemes száma jellemzi. A Dunántúl paraszti társadalma jóval 14 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 20. o 15 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 21. o 16 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 21. - 22 o 17 Gunst Péter: A paraszti

társadalom Magyarországon a két világháború között (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 22. o -5- kiegyensúlyozottabb. Itt a paraszti népességen belül az országosnál, s az Alföldinél is sokkal erőteljesebben voltak jelen a családi jellegű parasztgazdaságok és a törpegazdaságok is. 18 A kasztosodás19 A paraszti népességben a 20. század első felében már a kasztosodásnak számos jelét találjuk. A többé-kevésbé azonos helyzetűek között is élt a társadalmi alá-fölérendeltség érzése, ami a magyar agrártársadalmon belül igen nagymértékben volt már tapasztalható a 20. században. A paraszti társadalom egyes rétegei között feltűnően erős volt az elzárkózás és a lenézés szelleme. Érvényesült természetesen a vagyon alapján történő differenciálódás, a társadalmi helyzet eszerint történő megítélése is. A falu hangadói rendszerint a tehetős gazdák voltak. Természetes, hogy a gazda felülről

nézett a munkásra, hogy gazdalányt nem adtak nincstelen fiúhoz, De itt nem állt meg a dolog. Igen nagy szerepe volt a munkamegosztásban elfoglalt helynek az egyes réteg társadalmi öntudatának kialakulásában, más, vagy lényegében hasonló társadalmi és vagyoni helyzetű csoport, vagy réteg lenézésében, lebecsülésében. A földdel rendelkező kisgazdák, középparasztok, de még a törpebirtokosok is lenézték a mezőgazdasági munkásokat, vagy a kubikusokat, mert azok nem a maguk urai voltak. Törpebirtokos lányt nemigen adtak napszámos legényhez, vagy kubikushoz, még akkor sem, ha azok anyagi helyzete esetleg jobb volt, mint a törpebirtokos családé. Többé-kevésbé minden falusi ember lenézte a nagybirtokon dolgozó cselédeket. Cselédhez adni gazdalányt szinte elképzelhetetlen volt, holott a cselédek anyagi helyzete sok esetben jobbak voltak, mint a kisgazdáké. De a cselédek is lenézték a falusi törpebirtokosokat, mert azok jövedelmei

alacsonyabbak voltak. Lenézték a summásokat is Cselédlányt summás legényhez általában nem adtak, és summáslányt is ritkán vehetett el cseléd fia. De a kubikus is lenézte a törpebirtokos gazdákat, a belső cseléd, a robotot is teljesítő tanyai cselédet. A pusztai cselédek között a magtáros, a kocsigazda, az öregbéres, egyszóval a cselédhierarchia csúcsán állók nem fogadták be az egyszerű bérest, nem is szólva az éves szerződéssel alkalmazott iparosokról, akik egészen külön kasztot alkottak a pusztán. Ugyancsak lenézte a falusi gazda, de még a cseléd is a pásztort, s a pásztor is a törpebirtokos parasztot meg a cselédet, akinél összehasonlíthatatlanul szabadabb körülmények között élt, s akinél többnyire jóval többet keresett. 18 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, között (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 25. o 19 Gunst Péter: A paraszti társadalom

Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 35. - 36 o -6- A kasztosodás szelleme tehát merev válaszfalakat teremtett paraszt és paraszt között, mely válaszfalak csak tovább vastagodtak az 1920-30-as években. Életforma Életforma változások 20 A paraszti életformát lényegében anyagi alapjai határozzák meg. Magyarországon azonban, amint Európában mindenütt, a paraszti életmódot már évszázadok óta számos hatás érte a társadalom más osztályai, rétegei részéről. A magyar parasztság sem légüres térben élt, hanem a nemességgel és a városokkal együtt, azok szomszédságában és azok körül. Már legalább hat-hét évszázada fontos hatást gyakoroltak erre az életformára, életmódra a társadalom egyéb, elsősorban azon vezető rétegei, amelyek a parasztság számára a követendő életformát sugallták. A paraszti életforma változásait Magyarországon egészen a 19-20 század

fordulójáig a köznemességnek, a nemesség alsóbb rétegeinek életformája irányította. Ennek történetileg megalapozott hosszú múltja volt, hiszen a nemesség alsóbb rétegei ott éltek körükben, a faluban. A város, mint a paraszti életforma közvetlen továbbformálója, a századfordulótól játszik meghatározó szerepet. Hatnak a paraszti életformára s annak változásaira azok a különféle szokások, hagyományok, amelyek akár látható formában, akár a paraszti társadalom egyes rétegeinek tudatában lappangva működnek. Ez különösen egy olyan paraszti társadalomban volt jelentős, mint a magyarországi, ahol a városi életmód a késői és a lassú iparosodás következtében a paraszti életmódot oly kevéssé érintette. Az öröklött, sokszor etnikai eredethez, valláshoz kötődő, vagy más okokban gyökerező szokások, hagyományok ereje rendkívül nagy volt. További tényezőt jelentettek az állam közigazgatási szinten elrendelt

intézkedései: a közegészségügy, az iskoláztatás (állami szabályozása meghatározóan befolyásolta a paraszti életformát egyes vonatkozásokban). A gazdasági-társadalmi lét magasabb fokán, az iparosodás által nagyobb mértékben befolyásolt társadalmakban a parasztság hagyományos életformája felbomlik, a parasztság egységes jellege megszűnik, egy része a polgársághoz hasonul, más része proletárrá válik, a megmaradó paraszti népesség zöme egyéni, családi gazdaságok tulajdonosává lesz, de ugyanakkor az urbanizálódó társadalom többségének mindennapi szokásaiból (étkezés, öltözködés, szórakozás, stb.) mindazt átveszi, amit átvehet Ezekben a társadalmakban a 20 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 89. – 90 o -7- parasztság életformája sok tekintetben közeledik a városi népességhez. Az infrastruktúra kiépülése,

városi színvonalúvá válása vidéken is lényegesen hozzájárul ehhez a folyamathoz. Magyarországon ez a 20. század első felében még nem történt meg, itt a paraszti életforma sajátosságai még sokáig megmaradtak. A parasztságnak két olyan rétege van, amelyik ezt az életmódbeli egységet elhagyni látszik. A leggazdagabb parasztok közül azok, akik már többé-kevésbé felhagytak a paraszti léttel, s személyükben inkább városi emberekké váltak. Elsősorban az Alföldön, a mezővárosokban élő tanyás nagygazdákról van szó, akik alkalmilag látogattak ki tanyáikra, mert rendszerint bérbe adták azokat. Az ő köreikben ment végbe legerőteljesebben az életmódváltás: ők házaik építésében, konstrukciójában, berendezésében, öltözködésükben, táplálkozásukban már elhagyták a paraszti életformát. Azonban a gazdagparasztság egy másik, alsóbb rétege is rálépett erre az útra, de az életformaváltás ezeknél a rétegeknél

csupán egyes jelenségek erősebb, vagy gyengébb jelentkezésében figyelhető meg. Ők a városi kispolgárság mindennapi szokásaiból vettek át egyre többet, de életformájuk egésze még megmaradt a hagyományos paraszti keretek között. A hagyományos paraszti életformát elhagyó másik réteg az agrárproletáriátusnak az a kisebb része volt, amelyik felhagyott a paraszti léttel, s a városokba, vagy legalább a nagyobb települések, közlekedési csomópontok közelébe igyekezett, s olyan munkát vállalt, amely nem kötötte a mezőgazdasághoz. A vasutak állandó pályakarbantartó munkásai, alsóbb alkalmazottai, de az államapparátusban, a fegyveres erőknél munkát találó paraszti származású emberek jelentős része is nem csupán munkát váltott, hanem azzal együtt életformát is, különösen akkor, ha személyében már a második generációhoz tartozott. Ide sorolható a városokban, vagy akár falun a nem paraszti lakosság körében

alkalmazott házi cselédek népes rétege is, akik ha személyükben nem is váltak el a parasztságtól, jelentős mértékű városi hatást közvetítettek a paraszti népesség felé az öltözködés, a higiéniai magatartás, de főleg az étkezési szokások módosulások terén. A paraszti népesség egyéb rétegei többé-kevésbé azonos életmódot folytattak, bár igaz: egy gazdasági cseléd, vagy egy summás családjának, s egy középparaszti, vagy esetleg gazdagparaszti családnak az életszínvonala között lényeges különbségek voltak. -8- Tanya, falu, mezőváros 21 A vagyoni különbségeknél sokkal alapvetőbben határozta meg az életforma különbségeit a paraszti népességen belül a településrendszer. Tanya, falu, mezőváros: ez a hierarchikus sorrend döntött az életmód terén. Az iparosodás magyarországi elégtelenségéből következően a tanyák világa messze került a városoktól. A tanyavidékek infrastruktúrájának

elmaradottsága, inkább a nem létező infrastruktúra döntött az ott élő parasztok életmódjáról. Ezen a téren alig volt különbség a tanyán dolgozó cseléd, és a tanyás gazda között, ha mindkettő egész éven át a tanyán élt. Az utak, az iskolák, az orvosi hálózat, a villany, a csatornázás hiánya határozta meg a tanyákon élő paraszti népesség életmódját. A falu, de különösen a mezőváros a maga fejlettebb infrastruktúrája révén összehasonlíthatatlanul kedvezőbb helyzetben volt, s társadalmilag is jobban differenciálódott. Az igazi különbség azonban a mezővárosoknál jelentkezett A 19 század második felétől, ezeken, a településeken olyanváltozások játszódtak le, amelyek előmozdították a paraszti életforma felbomlását. A mezővárosi parasztság a 20 század első felére már megszűnt egységes társadalmi osztály lenni, agrárproletár és gazdagparaszt itt már nem élt ugyanúgy. A hagyományos

paraszti életforma felbomlása itt haladt előre a legerőteljesebben. Szubkultúrák 22 A 19.-20 századi Magyarországon a paraszti életformának három fő típusát lehet észlelni. Az egyik a hagyományos magyar paraszti életforma. Ebbe sorolható a Kárpátmedencében élő szlovák és délszláv eredetű parasztság életformája is Ez a hagyományos nemesi életformát tekintette mércének. Általában a következők jellemezték: az egyenlő örökösödés mellett az exogám házasodás, az önellátó gazdálkodásra törekvés, a viszonylag merev társadalmi szerkezet, a presztízsszempontoknak a termelésben való érvényesítése, a tőke részleges kivonása a termelésből és presztízstárgyakká történő átalakítása, az ünnepek megülése bőséges evéssel-ivással. A nemek szerinti munkamegosztás merev érvényesülése is jellemző. Ez az életforma tehát jóval feudálisabb jellegű, mint a parasztság mindennapi termelő tevékenysége. 21 Gunst

Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 91. o 22 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 92. -93 o -9- A másik forma a német eredetű parasztsághoz kötődik, ami döntően a 18. században vándorolt be Magyarországra olyan területekről, ahol a falu és a piac közötti kapcsolat már akkor legalább három-négy évszázada jóval erősebb volt, mint Magyarországon. Ezt az életformát a törzsöröklés rendje jellemezte. Endogám házasság a jellemző, a gazdaság árutermelő, sokkal erőteljesebben piacra orientált. A mérce hagyományosan polgári, a szorgalom és a takarékosság alapvető szerepet játszik benne. Kevesebb az ünnep, egyszerűbb az ünnepi étkezés, az öltözék, a presztízsszempontok helyett a termelés játszik döntő szerepet. A tőkét nem vonják ki a

termelésből, hanem befektetik. A szorgalom és a takarékosság a két alapvető értékmérő. A harmadik típust is az etnikumhoz köthetjük: elsősorban a cigánysághoz. Erre a típusra az a jellemző, hogy képviselői még nem igazán parasztok. A cigányság egy része még vándor életmódot élt, másik része letelepült, de a paraszti társadalom színvonala alatt élt. Életformájuk még magán viselte a törzsi társadalmak jellegzetességeit, szerkezete más, mint a magyar paraszti életformáé. Anyagi és kulturális színvonaluk sokkal alacsonyabb volt A munkához való viszonyuk sem egyértelmű. Sokszor teljes volt az analfabétizmus a körükben Tisztán ezeket az életstratégiákat, életformákat már alig lehetett megtalálni, s ha igen, elsősorban a tehetős családokban. Az egyes életstratégiák az alsóbb társadalmi rétegekben már roncsolódtak. Pontosabban már jó ideje tartott a keveredés, s ez idézte elő azokat a változásokat, amelyeket a

néprajzi irodalom, vagy szociográfia őrzött meg számunkra. Lakáskultúra 23 Mindenekelőtt a lakásviszonyokat, a paraszti lakóházat nézzük. A múlt század végén, századunk elején még általánosnak mondható a középkor végén kialakult háromhelyiséges parasztház. A ház rendszerint a végével fordult az utcának és bejáratai mind az udvar felől nyíltak. A szoba volt az utcára nyíló helyiség, utána következett a konyha, s végül a kamra zárta a sort. A „szoba-konyha-kamra” beosztású parasztház alaptípusnak fogható fel, aminek számos helyi variációja van, akár az elrendezést, akár a helyiségek funkcióját tekintve. Az alaptípust majdani, főként a két világháború között gyakori bővítése során megjelent a második szoba, esetleg nőtt a kamrák száma, és a lakóház néhol gazdasági épületekkel is kiegészült. A parasztháznak mindenhol elmaradhatatlan része volt végül a nyitott oszlopos tornác, amely nyaranta

lakófunkciónak is jól megfelelt. 24 23 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 93. o – 99 o - 10 - A szabad kémény a századfordulótól fokozatosan,a 10-20-as évektől rohamosan fölváltotta a zárt kémény. Így vált hamarjában füsttelenné a konyha, amelynek eredményeképpen a funkcionálisan eddig alig használt konyha egyszeriben multifunkcionálissá lett. Ám a füsttelenítés során a konyhából rövidesen lakóhelyiség lett, egyesek még ágyat is tettek bele. Így lett címeres tisztaház (tisztaszoba) a szobából, amit csak ünnepen és vendéglátáskor vettek igénybe, lakásul a konyha szolgált. Hasonló dolog ment végbe akkor is, ha a lakóház egy újabb szobával gyarapult. Akkor az utcai szoba lett a tisztaszoba és lakóhelyül az új szoba szolgált. A paraszti életre jellemző, hogy szorosan igazodik a természeti létfeltételekhez: az

otthon téli használata sokban elüt a nyáridőben szokásostól. Télen az egyetlen fűtött helyiségben, a lakószobában, később a konyhában húzták meg magukat a család tagjai. A jó idő beköszöntével azonban az alvásra használják a tornácot, az udvart, a kamrát, sőt, a fiatal felnőtt férfiak még az istállót is. A paraszti otthonkultúra a szoba-sarkos elrendezéséhez tartja magát: Viszonylag kevés bútor, a tárgyi kellékek a fal mellé kerültek, hogy a szoba közepe teljesen üres maradjon. Nem helyeznek túlzottan nagy hangsúlyt a kényelmi szempontokra. A szoba fő helyét a párnákkal és dunyhákkal feltornyozott vetett ágy foglalja el, amely kifejezetten reprezentációs bútordarab, s nem szolgál fekvés céljára. Alvásra a dikókat (alacsony, ágy alá betolható, nyitott ládára emlékeztetőfekhely), vagy priccsszerű fekvőalkalmatosságokat használtak. A magyarországi parasztházat a zsúfoltság jellemezte, több generáció élt

együtt. Többnyire sárból, vályogból építkeztek, ritkábban fából, vagy kőből. Kimondottan téglát a parasztházhoz még nemigen használtak, csak a gazdagparaszti házak esetében. Dunántúlon a kőből, vagy téglából épült, cserép- vagy palatetővel fedett házak aránya lényegesen nagyobb volt, mint az Alföldön, ahol a vályogház volt az uralkodó, még a mezővárosokban is. A települési hierarchia a lakóházak építőanyagában is megmutatkozik. Az építőanyag terén is a legrosszabb esetben a tanyák voltak. Különösen a századforduló parcellázásai, vagy az 1920. évi földreform során létrejött gazdaságok tulajdonosainak lakóházai épültek vályogból. Olykor félig pinceszerűen földbe vájt lakások voltak ezek A lakásviszonyok természetesen az általános gazdasági helyzet függvényében alakultak. A legrosszabb körülmények között az agrárproletár- rétegek éltek, legrosszabb kivitelű házakban, a lehető legzsúfoltabb

körülmények között. Jelentős rétegeknek egyáltalában nem volt saját lakóházuk, albérletben éltek, ami alacsony jövedelmeiket erősen terhelte. Ezért volt fontos az 1920. évi földreform során végrehajtott házhelyakció, amely mintegy 250000 - 11 - 260.00 főnek nyújtott házhelyet konyhakerttel Ennek ellenére is széles nincstelen agrárproletár rétegeknek nem volt saját lakásuk, még saját szobájuk sem. Mezőkövesd környékén pl. több száz család élt barlangokban Ez másutt, ahol a természeti lehetőségek erre módot nyújtottak, sem volt ritka. Táplálkozás 25 A lakásviszonyok mellett, meglehetősen szomorú körülményeket találunk a paraszti népesség táplálkozása terén is. Általánosságban az egész paraszti társadalom táplálkozását elégtelennek lehet minősíteni. Éhezést ugyan csak helyenként és időnként, a legszegényebb rétegek között tapasztalni, az egész paraszti népesség étkezése azonban mégsem volt

kielégítő. A táplálkozásban jellegzetesen keveredett a hagyományok, szokások és az anyagi lehetőségek hatása. Általában az osztály-hovatartozás szabta meg a táplálkozás mennyiségét, a különbségek azonban csupán mennyiségiek. Minden járásban volt egy-két gazdagparaszti család, amelyek olykor vendégül látták az alispánt, nagyon ritkán a főispánt, sokkal sűrűbben a főszolgabírót, amelyek tehát ennek megfelelő konyhát vezettek, de ezek táplálkozását nem lehet általánosnak tekinteni, még a módosabb parasztokra sem hatottak. S még ezek a családok sem étkeztek rendszeresen „úri” módon. Az asszonyok, vagy a cselédlányok ismerték a polgáriasult konyha fogásait, és szükségképpen éltek is e tudásukkal. A mindennapok étkezéseit azonban náluk sem ez a fajta étkezés jellemezte. A paraszti étkezés téli és nyári periódusra osztható. Télen a paraszti népesség zöme, elsősorban a szegényebb rétegek naponta

kétszer, a jobb módúak naponta háromszor étkeztek. Nyáron a korai kelés és a késői fekvés, a komoly fizikai igénybevételt jelentő munkák idején általában háromszor, illetve négyszer, egyes vidékeken a módosabbak ötször étkeztek. Ennek megfelelően télen általában egyszer ettek meleg ételt, míg nyáron kétszer. A nyári szakaszban is megkülönböztetett helye volt az aratásnak és a cséplésnek; ilyenkor a munkások mennyiségileg és minőségileg is jobb ételt kaptak. A városiak táplálkozásától a parasztoké nem annyira az étkezések számában különbözött, sokkal inkább annak egyhangúságában. A paraszti táplálkozás alapját a liszt, a hüvelyesek és a burgonya jelentette. Az étkek zsírozása, a szalonna felhasználása, az ízesítés, a hagyma, a paprika használata a családok vagyoni helyzetétől függött. Gyakorlatilag mindenki azt ette, amit megtermelt, ebből adódnak a regionális különbségek. A Dunántúlon és 25

Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 99. - 107 o - 12 - északon valamivel több volt a gyümölcs és főzelékféle, helyenként a tej és tejtermékek is gyakoribbak voltak. A kenyérliszt összetétele is tükrözött regionális eltéréseket, az Alföldön már a búzaliszt volt a túlnyomó, a Dunántúlon még rozsliszt, vagy a kettő keveréke. Az alapélelem a kenyér volt, széles tömegeknek sokszor hosszabb időn át az egyetlen tápláléka. Mellette a kásafélék, a hüvelyesekből készült főzelékek, a káposzta, a burgonya, a lisztből készült ételek, a tészták. A szalonnát sokuk hús helyet ették A húsok közül a sertés volt a kizárólagos, heti két-három alkalommal, a szegényebbek hetente egyszer, a gazdagabbak naponta fogyasztották. Marhahús csupán a gazdagabbak körében kerület az asztalra, mert azt vásárolni kellett. Ritka volt a baromfi

is, amelyet inkább eladtak Tejet az ország nagyobbik részén a parasztok egyáltalán nem fogyasztottak, de feltűnő volt a tojás rendszeres, s a főzeléket és gyümölcsök szinte teljes hiánya is. A gazdagparaszti rétegek táplálkozása is ugyanebben a keretben mozgott, de zsírosabban, fűszeresebben főztek, s a vásárolt élelmiszerek és élvezeti cikkek is megjelentek asztalukon. Étkezésük bőségesebb volt, s többször ettek, mint a szegény tömegek Az új elterjedést körükben a kávé, csupán helyenként a tea és citrom megjelenése mutatta, de elsősorban a cukoré, amelyet ők lekvár főzéséhez is használtak. Azokban a társadalmakban, ahol a széles tömegek körében a tartós éhezés, vagy legalábbis a széles körű alultápláltság a jellemző, az ünnepet többnyire a bőséges, kiadós étkezések jelentették. Így volt ez a magyar parasztság körében is A hétköznapok rendszeresen egyhangú, s sok tekintetben elégtelen

táplálkozásának egyhangúságát a kisebb ünnepek, a vasárnapok valamivel jobb étkezései szakították meg. Sok helyen, elsősorban a szegényebbeknél csak ilyenkor került hús az asztalra, vagy csupán ilyenkor fogyasztottak sült tésztát. A nagyobb ünnepeken, karácsonykor és húsvétkor még a legszegényebbek is igyekeztek kitenni magukért, az étkezés az adott viszonyok között meglehetősen pazarlóvá válhatott. A karácsony ás a húsvét mellett ide sorolhatóak a lakodalmak, a halotti torok, de még az aratóünnepek is. Ezeken nemcsak a szélesebb rokonság vett részt, hanem sokszor a szomszédok, olykor az egész falu is, s ilyen alkalmakkor „kitett magáért” még a legszegényebb is, sokszor messze lehetőségei határán túl. Ezeknek a szokásoknak jelentős szerepük volt a parasztság tulajdonképpen nem túlságosan kifinomult és nem is nagyon tagolt presztízsrendszerében. - 13 - Öltözködés 26 A táplálkozáshoz hasonlóan, az

öltözködés is a vagyoni helyzet függvénye volt. Ugyan a parasztság öltözködéséről kevés adat áll rendelkezésre (hétköznapi-, munkanapi-, mindennapi viselet), de kétségtelen, hogy e téren már nagy szerepet kapott a kereskedelmi árucikk, az ünnepi, kimenő viselet terén pedig a fiatalok körében a 20. század első felében már áttört városi divat, ha széles rétegek anyagi okokból még nem is valósíthatták meg vágyaikat. Öltözködésre, ruházkodásra, lábbelire tehát még a módosabb parasztok sem fordítottak túlságosan sokat, bár ezekben a családokban a vásárlások a szükségletnek megfelelően történtek. A hiány viszont nem kizárólagosan a legszegényebb rétegeknél tapasztalható. Az 1920-30-as évek egy átmeneti korszak középső szakaszát jelentik. Ebben ment végbe a váltás a maguk a parasztok által készített ruhafélék és a boltban vásárolt, gyárilag készített termékek használatára. Az agrárolló erős

kinyílása, a ruhafélék árának emelkedése, az önálló vámterületek létrejötte következtében az első világháború utáni Magyarországon nemcsak lefékezte ezt az átmenetet, hanem hiányjelenségeket is előidézett. Még a korábban ruhaneműkkel is ellátott paraszti rétegeknél is akadozott a váltás, mert az átlagos paraszti gazdaság az 1920-30-as években általában nem jövedelmezett annyit, hogy képes legyen biztosítani az átmenethez az anyagi alapokat. Az agrárproletár rétegeknél ugyanez érvényes a munkabérre, amelyek nem voltak elég magasak ehhez. Éppen ezért aránylag széles paraszti rétegek valamilyen szempontból hiányosan öltözködtek. Valamelyes ruházata természetesen a legszegényebb rétegeknek is volt A különbség igazán abban mutatkozott, hogy amikor a régi tönkrement, telt-e újra, vagy mástól levetettet kellett-e viselni. A szegényebbek, summások, napszámosok nagy részben levetett holmikban jártak. Viselt holmit

vásároltak, de nagy volt a munkavégzés fejében kapott használt ruhák aránya is. A legszegényebbek körében a legköltségesebb beruházás a lábbeli vásárlása volt. A szegényebb rétegek közül e téren a cselédek helyzete volt a legkiegyensúlyozottabb. A ruha, a bakancs, a cipő ugyanis a kisebb uradalmakban, de a paraszti gazdaságokban alkalmazott cselédeknél is a fizetés szerves részét képezte. A legrosszabb helyzetben e téren a napszámosok voltak, akik közül sokan használt ruháért, lábbeliért voltak kénytelenek dolgozni. 26 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 107. -111 o - 14 - Persze a legszegényebb rétegek között is terjedt már a városi divat. A lányoknál az 1940-es években kezdett megjelenni a félcipő. Falun is terjedt a konfekció, a cselédség ruházata proletáribb, részben kispolgáribb lett, amiben sok minden mellet annak is

szerepe volt, hogy a lányok egy része több éven át a városban szolgált. A ruházkodást igen jelentős polarizálódás jellemezte. A gazdagparaszti rétegek öltözködése főleg a mezővárosokban közeledett a városi kispolgári, polgári viselethez, éppúgy, mint a lakásuk, a bútorzatuk. Ugyanakkor felélénkült a népviselet, most már kimondottan üzleti alapon. Ennek a szegényebbek esetén kereset-kiegészítő szerepe volt, a módosabbaknál státuszszimbólumot jelentett. A vasárnapi viseletben megjelentek a gyári készítésű ruhák, cipők, az alapot azonban még a múlt században kialakult öltözék jelentette. Csupán a lányok kezdtek városi holmit viselni, kezdetben inkább csak félcipőt, selyemharisnyát, stb. Kevesebb lett az alsószoknya, a csizma helyett terjedt a cipő A felsőruházatban a szabás még régies, de az anyag, amelyből a ruha készült, már gyári termék volt. A ruházkodásban ugyanolyan kettősséget látni, mint az

étkezésnél. A szegényebb családok is arra törekedtek, hogy legalább gyermekeiknek biztosítsák a díszes ünnepi öltözéket, de ezt a törekvést nemigen koronázta siker. A városokhoz közelebbi területeken élő gazdagparszti családokban a hagyományos díszes ünnepi viselet a vagyon jelzésévé vált, míg a gyerekek inkább városi ruhát viseltek. A városoktól távolabbi körzetekben a városi divat kevésbé jelentkezett, itt megmaradt a hagyományos értékrend az ünnepi ruházat terén is, legfeljebb az előállítás terén jelentkeztek újabb elemek (pl.: varrógép) Közegészségügy 27 Az anyagi viszonyok határozták meg a parasztság közegészségügyi helyzetét is. Kézenfekvő, hogy a paraszti családok lakáshigiéniáját nem lehet a városi családokéval azonos mércével mérni. Még a proletárcsaládokéval sem A falu utcái is sokkal kevésbé voltak gondozottak, mint a városi települések utcahálózata, a sár, a por mindent ellepett.

Azonban sok esetben éppen a hagyományok okozták a károkat, olykor járványokat. Így volt ez a lakóházzal is. Méretét, anyagát meghatározta a gazdasági helyzet, bizonyos fokig az ablakok méreteit is, de a szellőzés hiányát már a szokás ereje magyarázza. Az ágyneműt gyakran hónapokig használták mosás nélkül. A sokszor nedves lakóhelyiségek szellőztetés hiányában melegágyai voltak a tbc-nek, s más fertőzéseknek. 27 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 111. - 122 o - 15 - Falun az ember és az állat lakhelye nem különült el még mereven egymástól. Nyáron a férfiak sokszor nem a szobában aludtak, hanem az istállóban, vagy az udvaron, a szabad ég alatt. Télen kora tavasszal a kotlósokat és a kikelt kiscsibéket, de olykor még a malacokat is a lakószobában kellett tartani. A lakóhelységek tehát fokozottabb takarítást kívántak

volna meg, mint a városokban. A parasztasszonyok viszont éppen úgy dolgoztak, mint a férfiak, ezért nem is szívesen takarítottak. A nagyobb ünnepekre azonban rendszerint kimeszelték a lakószobát, ami a fertőtlenítés szerepét is betöltötte. Mindezzel összefügg a személyi higiénia alacsony foka is. A törekvés ugyan a parasztságban is megvolt a személyi tisztaságra, de az erről alkotott fogalmuk meglehetősen archaikus volt. Többnyire derékig mosdottak, hetente egyszer (vasárnap), deréktól lefele azonban alig, legfeljebb nagy ünnepeken. Elsősorban télen volt ez így, nyáron a közeli patakban fürdőztek. Szappant alig használtak A szappanfőzés ugyan országosan elterjedt volt, de hétköznap csak kéz-és arcmosáshoz használtak szappant. A személyi higiéné egyéb területein is súlyos hiányosságok voltak. Anyagi okokból alig használtak fogkefét. Még a vagyonos családokban is ritka volt a családtagonkénti évi egy darab fogkefe

vásárlása. Hasonlóképpen a fogpaszta, vagy fogpor használata is ritka volt Zsebkendőt sem használtak számos családban. Az étkezési kultúra is közrejátszott a fertőzési veszély kialakulásában. A szegényebb családok egyetlen, közös tálból ettek, ugyanazzal az evőeszközzel. Sokszor a levest is közös kanállal kanalazták ki. Elképzelhető, hogy mekkora veszélyforrás volt ez ott, ahol a család egyik tagja fertőző betegségben szenvedett. Számos nehézséget okozott az infrastruktúra elégtelensége is. Az 1930-30-as években az ivóvízellátás még sok helyen megoldatlan volt. A falusi ás tanyasi porták túlnyomó részén még nem volt kút. A közös kutak használatából viszont rendkívül nagy járványveszély következett. Az 1911 évi nagy kolerajárvány óta ugyan mindenhol kerülték a közvetlen ivóvízkivételt, de a kisebb forrásoknál, patakoknál, tavaknál nem törődtek ezzel. A közös kutakat rendszerint senki nem gondozta,

sokszor szennyezettek voltak. Az egész parasztság tehát a kolera, vérhas és tífusz állandó veszélyével élt együtt. Nagy volt a nyílt kutak szerepe az aratás és cséplés idején rendszeresen fellépő „járványszerű hasmenések”-ben, Elsősorban a summások körében. A fővároson kívül alig volt olyan hely, ahol hastífuszfertőzésre ne lehetett volna biztosan számítani. Nagy veszélyt jelentett az emberi ürülék eltakarítatlansága. A különböző statisztikák jelzik az árnyékszékek nagyméretű hiányát. Durván a paraszti lakóházak 30 %-a rendelkezett - 16 - ásott gödrös deszkabódéval, zárható fedővel ellátott árnyékszékkel, ott is csak a felnőttek használták. A gyerekek nyáron az árnyékszék körül, az udvaron, télen a lakószoba földjére ürítkeztek. A vizeletet ilyenkor homokkal szórták le, az ürüléket lapáttal a tűzbe dobták, vagy az udvarra vitték, s helyét ugyancsak homokkal szórták le. Az emberi

ürülék tárolásának megoldatlansága nagymértékben növelte a fertőzések veszélyét. A falvak porossága, az utcák elhanyagolt állapota, a kezeletlen trágyadombok, fölöttük a legyek raja sokat rontott a helyzeten. Ehhez járult a tisztaság hiányából, szegénységből következően a gyerekek körében a bolha, a legyek mellett sok esetben a fejtetű. Igen gyakori volt a bélféreg, de a poloska a falvakban ritkán fordult elő A fogak ápolatlansága során igen elterjedtek voltak a fogbetegségek, a fogak hiánya rendszeresen előfordult még a jómódú parasztoknál is. Orvoshoz a tehetősebbek is ritkán fordultak, sajnálták rá a pénzt, a szegényeknek egyszerűen nem is telt rá. Csupán a cselédeknek járt az orvosi kezelés 45 napon át évente, valamint a gyógyszer. A summásokat biztosították munkaidejük alatt olyképpen, hogy nyolc napot meg nem haladó betegség esetén orvosi kezelésben és gyógyszerben részesültek. A parasztok, ha nagyon

akarták volna, sem juthattak volna el minden esetben orvoshoz. 1937-ben Magyarországon 100.000 főre 111,8 orvos jutott, 44 5-uk azonban Budapesten praktizált. Ezen a téren rendkívül sok függött a településszerkezettől. Különösen a tanyák népessége volt orvosilag teljesen ellátatlan. Mégis a közegészségügy minden ágazatban, s az orvosi ellátottság terén is komoly fejlődés történt az 1920-30-as években. Jelentősen csökkent a halálozás, a tbc és a fertőző betegségek pusztítása, mindezek nyomán emelkedett az átlagos életkor. Csökkent a csecsemőhalandóság is. A beteg parasztok elsősorban anyagi okok miatt nem kerültek orvoshoz: a módosabbak földre gyűjtöttek, a szegényeknek nem telt rá. Iskola 28 A vagyoni helyzet és a település rendszer talán még az egészségügyi viszonyoknál is erőteljesebben befolyásolta a parasztság iskolázási körülményeit. Tagadhatatlanul terjedt az iskolázás falun is. 1910-ben az akkori

Magyarország területén 33,3 %-os volt az 28 Balogh István: A parasztság művelődése a két világháború között, In.: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig szöveggyűjtemény II ,.szerk: Gyáni Gábor,(Budapest, Osiris, 1998), 395 o. - 404 o - 17 - analfabétizmus. Ám a mai országterület már akkor is sokkal kedvezőbb helyzetben volt, lévén itt csak 19,7 %-os az analfabétizmus. 1930-ra ez 9,6 %-ra csökkent Az írni-olvasni tudás tehát jelentős mértékben teret hódított. Ebben a meghatározó az idősebb generációk fokozatos kihalása és, a hatéves gyerekek általános iskolázása volt. Az egytanítós, hatosztályú tanyai, vagy uradalmi elemi iskola munkáját az alapvető műveltség terjesztésében aligha lehet összehasonlítani egy nagyobb, városi, vagy éppen fővárosi, községi, vagy állami iskoláéval, amelyben a felszerelés és a tanerővel való ellátottság viszonylag kielégíthető

lehetőséget biztosított az oktatók számára. Az iskolába került parasztgyerekek nagy tömege tanulmányi eredményekben nem tudta felvenni a versenyt szerencsésebb szociális helyzetben lévő iskolatársaival. A zsúfolt lakás, a rossz táplálkozás, a ruhátlanság minden tekintetében éreztette hatását. A falusi iskolák felszerelése is lényegesen hiányosabb volt, mint a városi iskoláké általában. A gyermekek rossz táplálkozás, az iskolai zsúfoltság miatt csak az első két tanórára tudtak figyelni. Legtöbbjüknek tankönyve sem volt, sokszor a legszükségesebb írószereket sem tudták beszerezni. Az őszi és tavaszi munkák miatt a tömeges hiányzások következtében a tanulmányi idő fele általában kárba veszett. A cselédek, vagy summások gyakori évközi helyváltoztatása és vándorlása miatt gyermekeik általában nem, vagy alig jártak iskolába. A rosszul táplált gyermekek között a járványok tömeges megbetegedéseket okoztak. A

tanítás eredményességét a tantermek zsúfoltsága is veszélyeztette. A Klebersberg-féle iskolaépítési program mintegy 3.500, nagyrészt falusi és tanyasi iskolateremmel szaporította a termek számát. Mégis 1935/36-ban még mintegy 4000 tanterem hiányzott az iskolás sorba kerülő gyermekek számához képest. A korszak elején tehát az alapvető műveltségi elemek birtoklása tekintetében a városi lakosság, és a falvakban, tanyákon élő parasztság között még mindig igen jelentős szakadék tátongott. Az eleminél magasabb iskolai képzésben való részesülés a szegényparasztság és a kis– és középbirtokosok gyermekei részére, ha nem is egyformán, mégis egyaránt hallatlanul nehéz volt. Az őstermeléssel foglakozó népesség egyes csoportjain belül minden 33 és a nagybirtokos gyermekek közül minden 2. 10-17 éves korú járt 1930/31-ben középiskolába A leányoknál ez az arány még rosszabb volt. Az első csoport leányai között

még mutatóban is alig akad középiskolás. 1930/31-ben 13000 középiskolai leánytanulóból 6 volt szegényparaszt, vagy cseléd származású. - 18 - Tanítóképzőbe minden 3337. kerülhetett be, viszont az óvónőképzőben tanuló lányok 33 %-a a szegényparasztok gyermekeiből toborzódott. Ezek után természetes, hogy főiskolákon az arány még rosszabb. Az őstermeléssel foglalkozó csoportok 18-23 éves korú gyermekei közül a nagy-és középbirtokosok minden 6., a kisbirtokosok minden 121., a szegényparasztok minden 1321 gyermeke tanult a főiskolákon és az egyetemeken. A parasztgyerekek fele az egyetemek bölcsészettudományi karára, több, mint egyharmada a hittudományi főiskolára iratkozott be. Egyéb főiskolákon elvétve akadt agy-két parasztszármazású hallgató. Mindezek ellenére bizonyos, hogy a korszaknak, a második felében a közép- és felső iskolákba kerülő parasztszármazású gyermekek száma lényegesen nőtt. Művelődés

29 A paraszti művelődés helyzetét általában a bénultság állapota jellemzi az 1920-30-as években. Változatlan maradt a művelődés egyik nagyon fontos, nálunk azonban általában nemigen figyelembe vett tényezője, a lakás, lakóház. A lakóházak zsúfoltsága egyenesen lehetetlenné tette a szélesebb paraszti rétegek művelődését. Ha ehhez hozzászámítjuk a szélesebb tömegek rossz anyagi helyzetét (pl.: nem volt lehetőségük a rendszeres esti világításra), megállapíthatjuk, hogy a parasztság művelődési köre nagy mértékben le volt csökkentve. Így nem csoda, hogy a legtöbb helyen a fonó meg a kocsma maradt ennek a művelődésnek a színtere. A mezővárosokban élő parasztság az államapparátusban, a városi közigazgatásban helyet foglaló dzsentrik életformáját vették át, ahhoz akartak hasonulni és ezt tették a művelődés terén is.: ugyanazoknak, vagy hasonló intézményeknek volt a tagja, ugyanazokat az újságokat járatta,

illetve olvasta, életében a színház, a mozi, az 1920-as évektől kezdve a rádió is ugyanazt a helyet foglalta el, mint az „úri” családok mindennapjaiban. A hagyományos paraszti művelődés felől nézve ettől erősen eltérően távolodóban volt a szegényparasztság nagyobbik fele is. Különösen a fiatalabb generációk körében volt kis szerepe már a hagyományos műveltségnek. Ezek a fiatalabb rétegek inkább a városi kultúra felé orientálódtak, noha anyagi okokból elég kevés sikerrel. 29 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 127. – 136 o - 19 - A paraszti művelődés hagyományos formáinak hordozója a birtokos parasztok rétege lehetett volna, ha a családi gazdasággal rendelkező, vagy annál módosabb paraszti rétegek nem alkottak volna viszonylag vékony réteget. A falunak ez a társadalmi státuszát tekintve befolyásos rétege sem a

községi politikába, sem a művelődés területén nem lehetett irányító tényező. A különféle tanfolyamok, az úgynevezett népfőiskolai kurzusainak ezek a családok voltak, illetve lehettek volna a hangadói, az ő támogatásukkal valósulhattak volna meg a célkitűzéssel. A művelődés terén is előnyösebb helyzetben voltak a mezővárosok parasztjai. Ezeken a településeken jelen volt természetesen a művelődésnek mindazon formája és intézménye, ami a falvakat jellemezte, de erre ráépülve a városiasodás nyomán számos más forma és intézmény is. Meglepő, hogy a fonó maradt a falu egyik művelődési intézménye Hasonló szerepet játszott az a helyiség is, amelyikben a kukoricafosztás, vagy a tollfosztás történt. A kisebb falvakban ez volt az intézményrendszer. Ehhez járult még a templom, és a kocsma, ez utóbbi természetesen a férfiak találkozóhelye volt, s a művelődés szempontjából nézve olyan szerepe volt, mint az

asszonyoknál a fonó. A 19. század közepén találunk a Dunántúl nyugati felén néhány, nemesi, vagy főúri minta alapján született városi és falusi művelődési egyesületet, kaszinót, vagy valami ahhoz hasonló intézményt, olykor nyilvános könyvtárral is felszerelve. A kiegyezés utáni évtizedekben megindult ezeknek a különféle egyleteknek a kifejlődése. A századfordulón a megyében 75 olvasókör működött, ebből 35 járási székhelyen. 1923-ban 121 egyletről tudunk, közülük 22 volt kimondottan olvasókör. Ezekben a körökben, egyesületekben megalakulásuk idején felolvasásokat tartottak, hiszen a parasztok elég nagy része még nem tudott rendesen olvasni. Az ilyen olvasóköröknek a jelentősége azonban a falu művelődési életében az 1920-as évekre már megkopott. Ugyanakkor ezzel a folyamattal párhuzamosan indult meg egy másik, az 1880-as évektől: a szövetkezetek alapítása. Ezek a századforduló táján alakultak meg

nagyobb számban, s a „székházuk”, épületük estemként és helyenként a helyi művelődési központ szerepét is betölthette, sokszor be is töltötte. Helyenként találunk gazdaköröket is. Ugyancsak szerepet játszottak a művelődésben a leventeegyesületek, s a maguk módján a különféle egyházi legényegyletek és női egyesületek is. De ezek inkább csak arra törekedtek, hogy fenntartsák a hagyományos műveltség elemeit (pl.: népdal) Részben módosult a könyv és az újság szerepe is. Míg az első világháború előtt a betyártörténetek, az olcsóbb ponyvák járták a falvakat, addig a két világháború között - 20 - betörtek a falura is a füzetes regények. A legszélesebb paraszti rétegek körében ennél sokkal tovább nem is jutott a betű. A különféle kalendáriumok valamelyik fajtája általában a normális berendezkedéshez tartozott, még a legszegényebb rétegek körében is megtaláljuk a katekizmust, valamennyire is

kiegyensúlyozott gazdasági körülmények között élőknél a Bibliát. Ezenkívül azonban saját könyvtárral csupán néhány gazdagabb paraszti családnál, vagy még ott sem találkozunk. Ennek elsősorban természetesen anyagi okai voltak A paraszti életforma változásai sorába a szórakozás, az ünnepek szokásainak módosulása is beletartozott. A nagyobb falvak kocsmáiba például helyenként megjelent már a városi jellegű biliárd, a fiatalok táncos összejövetelein, a falusi bálokon terjedőben voltak a városi táncok, nem csupán a keringő, hanem az 1920-30-as évek új és újabb táncai is. A népköltészet és a népzene erősen visszaszorulóban volt. Nagyjából hasonló lehetett a helyzet a népköltészet terén is. Arra számos példát mutat fel a néprajzi irodalom, hogy például az 1920-30-as években megvolt még a mesélés szokása, de a gyűjtött anyagban alig található új, önálló alkotás. Szexualitás 30 A paraszti élet

körülményeiből fakadt, hogy egyedülálló gazda gyakorlatilag nem létezett, a család a falu elemi, kötelező egysége volt. A paraszti lét a családformára épült A paraszt fogalmához hozzátartozott az, hogy csak családos keretben volt elképzelhető, a paraszt hosszabb időn keresztül nem tarthatta fent magát egyedül. Ez tükrözi még a cselédek komenciója is, amelyet általában családos cselédeknek alakítottak ki, míg a nőtlen cselédek csökkentett porciókat kaptak. De még a cselédek is csak rövid ideig maradhattak nőtlenek, a rendszer a családra épült. Ez a magyarázata annak, hogy az elözvegyült paraszt sem maradhatott sokáig egyedül, különösen nem, ha gyerekei voltak. A cseléd tartása többe került, mint amennyit egy-egy átlagos paraszti gazdaság elbírt. A parasztgyerekek szexuális ismeretei rendkívül kezdetlegesek, primitívek voltak, s ezen nem segített az sem, hogy látták az állatok szaporodásának körülményeit.

Meglepően elemi dolgokkal nem voltak sokszor tisztában, még a lányok sem. A házasság előtti szexuális életről eléggé általános maradt az irodalomban a sematikus elképzelés, amely a lányok számára mereven tiltotta azt, a férfiak esetében viszont eltűrte a házasság előtti nemi életet. A valóságban azonban a lányok körében is terjedt a házasság előtti nemi élet, minden valószínűség szerint elsősorban a szegényebb lányoknál. 30 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 145. - 146 o - 21 - A próbaházasság intézménye nálunk nem volt szokásos. A házasságban azután a szexuális élet ugyancsak alárendelt szerepet játszott, s gyakorlatilag az utódok nemzésének funkcióját töltötte be kizárólagosan. Nem felejthetjük a szűkös lakásviszonyokat, amelyek között a fiatal pár sokszor együtt élt az öregekkel, s ugyanabban a szobában

aludt, vagy ha külön is költözött, rövidesen maga is együtt élt a gyerekeivel. A több generáció közös hálása lehetetlenné tette a nemi érintkezés szabad, gátlásoktól mentes formáit, hiszen mindenki mindent hallhatott, olykor láthatott is. A házasélet így kizárólag a fizikai igények kielégítését szolgálta, s azon belül is főleg a férfinak a kielégítését. Jellemzője az előjáték teljes hiánya, a gyors ejakuláció, a puszta genitális kielégülés lehetett, a partner igényeinek figyelembevétele nélkül. A nők többsége számára tehát nem jelentett kielégülést, inkább szükséges, vagy szükségtelen rossznak tartották. A rendkívül megerőltető fizikai munka az év bizonyos szakaszaiban ugyancsak korlátozóan hatott, habár természetesen nem egyformán. A gazdagabb parasztok kiegyensúlyozottabb, rendszeresebb nemi életet éltek, mint a szegények. A házasság központjában tehát nem a szerelmi élet, hanem a gazdaság

szükségleteinek ellátása állt. A házasfelek egy bizonyos idő eltelte után gyakran már nem is érintkeztek, ami a szülés korlátozásának sokszor egyetlen módja volt. Ilyenkor a férfiak a cselédek körében, vagy a falun is fellelhető prostitúció keretein belül kerestek kielégülést, míg a nőket egész korábbi kellemetlen tapasztalatuk többnyire a teljes önmegtartóztatás felé terelte. Ugyancsak jelezni szükséges, hogy a parasztság körében is megfigyelhető számos olyan jelenség, amelyről a néprajzi irodalom korábban nem szólt, így például a vérfertőzés. Tudunk apa és lánya közötti nemi kapcsolatról (ami egyébként általánosan igen gyakori volt), de olykor anya és fia közötti nemi életről is. A testvérek közötti nemi kapcsolat sem volt ritka Hogy a prostitúció a falun korántsem volt soha nem látott jelenség, arra számos egyéb jel mellett utal Szabó Zoltán is, aki szerint Nógrád megyében egy egész falu lányai és

asszonyai játszották ezt a szerepet. De e kuriózumszerű adat mellett az 1920-30-as évekből már számos felmérés áll rendelkezésre. Ezek szerint például egy Hódmezővásárhelyre vonatkozó vizsgálat szerint 64 prostituált az 1930-as évek elején összesen 546-szor változtatott tartózkodási helyet. E helységek között falu és városi település egyaránt található A nőket a falvakban többnyire a kocsmákban alkalmazták. Ugyanakkor megfigyelhető a titkos prostitúció rohamos növekedése is ezekben az években. - 22 - Tudati átalakulás 31 A tudati átalakulás egyik jellegzetes megnyilvánulása a születésszabályozás általánossá válása a parasztság soraiban. Évtizedekkel korábban még csak a birtokos családok körében volt nyomon követhető, a 20. század első felében azonban mér általánossá vált Csupán a legszegényebb rétegek egy részénél nem tapasztalható; ezek körében a gyerek elsősorban mint munkaerő jelentkezett.

A parasztság nem vallásos katolikus részénél már bevett szokás a nem kívánt terhesség megszüntetése. S mert az orvos drága és nehezen elérhető volt, a bábaasszonyok, idősebb falubeli asszonyok kezén a különféle praktikák alkalmazása miatt (alkalmaztak lúdtollat, tollszárat, kötőtűt, horgolótűt, drótokat, szögeket, stb.) sokan meghaltak. A megszületett, de nem kívánt gyermek megölése is mindennapos gyakorlat volt A birtok, a vagyon megtartása, sokszor csupán a megélhetés kényszere vezetett oda, hogy az egyensúlyt a másik oldalon is igyekeztek tartani: a betegeket, rokkantakat, időseket esetenként megölték. Az átlagos paraszti család nem volt képes eltartani a magatehetetleneket Az orvosi költségek huzamosabb betegeskedés esetén tönkretehettek birtokos családokat is. A betegekről való gondoskodást csak a szokások szabályozták, ez azonban ebben a korszakban nem volt elégséges. Azelőtt a súlyos betegeket éhen

halasztották, vagy más módon szabadultak meg tőlük. A századforduló táján „fedezték fel” az arzént tartalmazó légypapír mérgező hatását. A paraszti közösségek természetesen tisztában voltak mindezzel; adatok vannak arra is, hogy mindez az érintettek tudatával történt. Végső soron a születésszabályozás, az idősek, betegek, nyomorékok elpusztítása ugyanannak a jelenségnek a következménye: a magyarországi iparosodás elégtelen volt ahhoz, hogy felszívja a mezőgazdaságban feleslegessé váló munkaerőt, amely így falun rekedt. A tömeges kivándorlás esélye az első világháború után megszűnt Az alacsony munkabérek nem biztosították a megélhetést az agrárproletáriátus számára. A birtokos rétegek helyzete is perspektivikusan nyomor volt: a föld elaprózása elszegényedéssel fenyegette a módosabb családokat is. S mert az iparosodás lassúbb volt, mint a népességszám növekedése, a paraszti társadalom a maga

eszközeivel, a születésszabályozással és a feleslegessé vált emberektől való megszabadulással igyekezett megtartani a kívánatos egyensúlyt. Erkölcsi, vallási szabályok nem vethettek ennek gátat, hiszen mindez annak a mély válságnak a kifejeződése volt, amelyben a parasztság élt. 31 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 136. - 149 o - 23 - Befejezés A probléma tehát nem abban rejlett, hogy a parasztság felbomlott, hanem ellenkezőleg, abban, hogy nem elég gyorsan bomlott fel. A falut nem hagyhatták el olyan nagy tömegek, amint az szükséges lett volna ahhoz, hogy a megmaradt parasztság valóban kiteljesedett paraszti életet élhessen, egészséges paraszti életet, az adott kor megfelelő színvonalán. Igazi változás csak akkor következett be, amikor az alapfeltételek megváltoztak, vagyis amikor az iparosodás üteme felgyorsult, s ennek nyomán

felbomlott maga a parasztság is. 32 32 Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között, (Bp., MTA Történettudományi Intézet, 1987), 149. o - 24 - Bibliográfia I. Gunst Péter: A paraszti társadalom Magyarországon a két világháború között Budapest, MTA történettudományi Intézet, 1987. II. Veres Péter: Az Alföld parasztsága Budapest, Kossuth könyvkiadó, 1986 III. Gyáni Gábor – Kövér György: Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig. Budapest, Osiris, 1998 IV. Ferge Zsuzsa: Fejezetek a magyar szegénypolitika történetéből Budapest, Kávé kiadó, 1998. V. Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig szöveggyűjtemény II ,.szerk: Gyáni Gábor, Budapest, Osiris, 1998 - 25 -