Gazdasági Ismeretek | Adózási ismeretek » Farkas Gáspárné - Vagyonadó

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Kar Gazdálkodási szak Összehasonlító gazdaságtan Vagyonadó Miskolc, 2003. november 30 Készítette: Farkas Gáspárné 2003/2004. tanév, I félév II. évfolyam Gazdálkodási szak Levelező, E csoport Tartalomjegyzék I. Adórendszerünk kialakulása 3 1. A polgárok négy csoportba sorolása 3 2. Az adóalany a családfő 4 3. A jövedelem átcsoportosítás eszközei 5 4. Tervalku – szabályozó alku 6 5. 1988 - a negyedik adóreform éve 7 II. Adórendszerünk jellemzői 7 1. A főbb adók néhány fontos jellemzője 8 2. A vagyonadók és a helyi adók kapcsolata 9 III. A helyi adók 12 1. A vagyoni típusú adók 13 2. Az ingatlan adóztatás jellemzői 14 IV. Az ingatlanadóztatás folyamata és az adóhatóság 18 1. Nyilvántartás 20 2. Vagyonértékelés 20 3. Fölbecsülés 22 4. Adókivetés és adóbegyűjtés 22 V. Adóelkerülés és adócsalás –

Ellenszer: a vagyonbevallás? 2 22 I. Adórendszerünk kialakulása Az emberiség már történelmének hajnalán felismerte: az ember szükségleteinek bizonyos köre csak a közösség összefogásával elégíthető ki. A közösségi célok anyagi alapjának megteremtésére vezették be az adókat. Az adóztatás rendszere az évszázadok során folyvást alakult, változott. A mi adórendszerünk az utóbbi százötven évben négyszer alapjaiban változott meg. Először egyetlen adónemmel, például az adott időszakban a gazdagságot reprezentáló vagyontárgy (ház, föld stb.) adóztatásával (vagyonadók: házadó, földadó stb kivetésével) kísérleteztek. Később több adónemet vezettek be, ezeket együtt alkalmazva kevésbé érezhető az adóteher. Ezzel – az adóztatás „diverzifikálásával” – lényegében kialakult az adórendszer. Az „adópaletta” az idők folyamán egyre „színesebbé” vált A fejadók és a (már említett) vagyoni

vagy tárgyi adók mellett megjelentek a hozadéki (termelési, kereseti) adók. A jövedelemadókat (a személyi, társasági jövedelem adóztatását) elsőként 1799-ben, Angliában vezették be; az angolokat a németek 1891-ben, az amerikaiak 1913-ban, a franciák, pedig csak 1914-ben követték. A forgalmi adót az eladott termékre és szolgáltatásra vetik ki, vagyis a forgalom után fizetendő adófajta. A föderatív államokban – ilyen például az USA és Németország – szövetségi, tagállami és helyi adókat vetnek ki, az úgynevezett unitárius szerkezetű államokban – hazánk is közéjük tartozik – központi és helyi adókat különböztetnek meg. 1. A polgárok négy csoportba sorolása Hazánkban az adórendszer egészen 1848-ig lényegében a S zent István által bevezetett rendszeren alapult. Az állam jövedelme a király jövedelme volt A bevételek a földbirtokok, a bányák, a pénzváltás és a só után fizetett összegekből, illetőleg a

hűbéradóból, útvámból stb. származtak Az első adóreformra 1848-ban került sor Kossuth Lajos (akkor még pénzügyminiszter) tervezete alapján. Közvetlen és közvetett adókat vezettek be. Közvetlen adó volt egyebek között a földadó, ezt a föld minősége és területe alapján vetették ki; a házadó mértéke a szobaszámmal nőtt; a kereseti adó az üzlet (a kereskedés) tiszta jövedelmének a 6 s zázaléka volt. Távolléti adót az fizetett, aki 183 napnál tovább tartózkodott külföldön; ezt a kereset után fizetendő személyi adó kétszeresében állapították meg. A közvetett adók körébe tartozott a pálinkaadó, az italmérési adó, a dohányárusítási adó, a bélyegdíj és a lajstromozási (átruházási) illeték. Az 3 adóbeszedés területi hatálya a község volt. Az adókivetőt rónoknak, az adóbehajtót tárnoknak nevezték. E tisztség viselőit – bizalmi állásról lévén szó – maga a pénzügyminiszter nevezte ki.

A forradalom és szabadságharc bukása után, 1850-ben az osztrák adórendszert adaptálták Magyarországon. Osztrák nyílt parancsra bevezették a közteherviselést, ami azt jelentette, hogy a nemeseknek is adózniuk kellett. Közvetlen adókból álló adórendszer működött: földadót, házadót, kereseti adót és jövedelemadót kellett fizetni (a kereseti adó személyi jellegű, a jövedelemadóba beszámító adófajta volt, a jövedelemadó kötelezettjei az iparvállalatok, az állandó fizetésűek, stb. voltak) A kiegyezést követően, 1868-ban látott napvilágot az első „magyar” adórendszer: a földadóról, a házadóról és a jövedelemadóról rendelkező törvény. Ezt 1875-ben kiegészítették a tőkekamat és járadékadóról, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok és egyletek adójáról, a bányaadóról, illetőleg a jövedelmi pótadóról hozott törvényekkel. A polgárokat jövedelmeik szerint négy osztályba sorolták: az első

osztályba a cselédek, a munkások és a házalók, a másodikba, pedig a föld és házbirtokosok tartoztak. E két osztály jövedelmei a kereseti adó hatálya alá tartoztak. A harmadik osztályt a gyárosok, iparosok, bankárok, orvosok, mérnökök, stb. alkották, vagyis azok, akik a foglalkozásukkal kapcsolatos költségeiket elszámolhatták („bevétel mínusz költség egyenlő jövedelem”). A negyedik osztály a köztisztviselőkből és magánalkalmazottakból tevődött össze. Az utóbbi két osztálybeliek jövedelmei a jövedelemadó hatálya alá tartoztak. 2. Az adóalany a családfő A második adóreform-kísérletre, amelyet Wekerle Sándor akkori miniszterelnök neve fémjelez, 1909-ben került sor. A reform célja kettős: egyrészt minden polgár képességei szerint adózzék, másrészt az összes elvonás (az összes adóteher) ne változzék. Ennek érdekében az egyenes (direkt, közvetlen) adókat eltörölték, a hozadéki adót módosították, és

új adónemet vezettek be. A legnagyobb mérvű változás a jövedelemadó esetében történt: progresszív személyi jövedelemadót vezettek be, ugyanakkor az első és a második osztálybeliek kereseti adóját, illetőleg a jövedelmi pótadót megszüntették. Tanulságos az a mód, ahogyan a személyi jövedelmeket adóztatták. Az adóalany a családfő volt, a családtagok jövedelme összeadódott, így voltaképpen nem is személyi, hanem családi jövedelemadózásról beszélhetünk. A létminimumnál alacsonyabb jövedelem 4 adómentes volt (ma erősen vitatható módon csak a bérből származó jövedelem az!), és a gyermekek után adókedvezmény járt (ez ma is jár). Az adózás alapjául szolgáló fő jövedelemtípusok, illetőleg a jövedelemszerzés színterei: a mező és erdőgazdaság, az épület, az ipar, a kereskedelem, a bányászat, a tőkevagyon és a szolgálati viszony voltak. Az 1909. évi reform – a közbejött első világháború miatt

– csupán 1922-ben lépett életbe Két évvel később, 1924-ben úgynevezett szanálási törvényt hoztak. Az állami feladatok köre kibővült, az állam gazdasági, szociális és kulturális feladatvállalása szélesedett; ennek határt az állampolgárok teherbíró képessége szabott. Szigorú takarékossági intézkedéseket hoztak. Mivel az akkori pénz, a korona erősen inflálódott, áttértek az aranykorona alapú adókivetésre. Jellemzően egy sor adófajta progresszivitása nőtt A földadó kulcsa ugyan lineáris, de igen magas, 25 százalékos volt. A jövedelemadó kulcsai 1–40, a vagyonadóéi 0, 1–1, a társulati adóéi, pedig 5 százaléktól 15 százalékig terjedtek. 3. A jövedelemátcsoportosítás eszköze A „szocialista” adórendszer első változata 1957-ig volt érvényben. Fő vonása, hogy óriásira nőtt az adóztatás elosztási-újraelosztási funkciója. A cél a magánvállalkozások terheinek növelése, az állami szektor terheinek

csökkentése volt. A külföldi tulajdonú vállalatok adóterheit oly mértékben növelték, hogy előbb-utóbb csődbe jutottak, így ezeket könnyűszerrel állami tulajdonba vehették. A közvetlen adók szerepe növekedett, az adótábla progresszivitása erősödött. Emelkedtek a vagyon, az ajándékozás és az öröklés adóterhei. A földadót – és bizonyos hozzá kapcsolódó adókat – természetben kellett fizetni A földadót a föld-értékadó, a házadót, pedig a telekértékadó váltotta fel. A munkajövedelmek (a lakosság meghatározó jövedelmeinek) adóterhe csökkent. E korszak fontos jellemzője, hogy az adórendszer az ágazatok közötti jövedelemátcsoportosítás eszközévé vált, segítségével a mezőgazdaságból a jövedelmek számottevő részét az iparba szivattyúzták át. 1952-ben bevezették az úgynevezett nettó termelői árat Az állami elvonás a forgalmi adóban koncentrálódott, az adó a végső fogyasztót terhelte (az

iparban a bruttó ár 1955-re az utolsó békeévihez, az 1938. évihez képest a nyolcszorosára nőtt) Jellemző volt (és ez, sajnos, ma is így van), hogy az adórendszer gyakran és érdemben változott. Ez megnehezítette, hogy a gazdaság szereplői kellően megalapozhassák számításaikat, döntéseiket. A forradalmi események után, 1957-ben az adórendszerben fontos, korszakos változásokat találunk. A mezőgazdaságban megszűnt a – mindenki által gyűlölt – kötelező 5 beszolgáltatás, ezt új ár és adórendszer váltotta fel. „Közérzetjavító” volt, és egyben nagyobb teljesítményre serkentett, hogy a jövedelemadó-kulcsot 20 s zázalékkal csökkentették, s hogy a kisiparosok, a magánkereskedők és az önálló szellemi tevékenységet végzők mentesültek az adóterhektől. Az illetményadót – mely új elemként jelent meg – 1959-ben vezették be. 4. Tervalku – szabályozóalku 1965 tájékán már folyt az „új gazdasági

mechanizmus” előkészítése. Bevezették az eszközlekötési járulékot. Ennek az volt a lényege, hogy az eszközök (gépek, berendezések stb.) értékének 5 százalékát évente be kellett fizetni az ál lamkasszába, akár termeltek velük, akár kicsomagolatlanul álltak az udvaron. Így e járulék egyfajta hozamkövetelményt testesített meg. A forgalmiadó-kulcsok számát csökkentették, és nagyobb forgalmi adót vezettek be a korszerűtlen termékekre, valamint a gazdaságtalan exportra. Az állami és a magánszektort azonban továbbra is megkülönböztették egymástól, a kisiparosok és magánkereskedők jövedelemadóját jelentősen emelték, s különféle intézkedésekkel korlátozták a vagyonfelhalmozást. Az „új gazdasági mechanizmus” bevezetésének éve 1968. A tervutasításos rendszer helyébe a pénzügyi szabályozás lépett. Kiemelkedő fontosságú volt a nyereségfelosztás és a nyereség-felhasználás szabályozása. A nyereség

központosításának mértékét főként az szabta meg, hogy a központi pénzalapnak mekkora volt a szükséglete, illetőleg mekkora összeget fordítottak vállalati fejlesztésre és vállalati forrásból béremelésre. Részletesen – nem éppen piackonform módon – szabályozták, voltaképpen korlátozták, hogy miként osztható fel a vállalatnál maradó nyereség. Széles körű támogatási rendszer alakult ki A tervalkut a szabályozóalku váltotta fel: az irányító szervek és a v állalatok immár nem a tervmutatókon, hanem a pénzügyi szabályozókon alkudoztak. A vállalatok a szabályozók alól való kibújás, a kivételezés lehetőségeit keresték. Ez aztán – több más okkal, mozzanattal együtt – „felemássá” tette a reformot, korlátozta a „piacgazdaság” kibontakozását. E korszak – az 1968-at követő két évtized – adónemeivel az „átlagpolgár” nemigen találkozott. Közülük – ízelítőül – a legjellemzőbbek:

nyereségadó, egyfázisú forgalmi adó (ezt az adót általában egyszerre, a n agykereskedelem szintjén „csapták hozzá” az árhoz), építési adó, beruházási járulék, felhalmozási adó, vagyonadó, termelési adó, kereskedelmi adó, béradó, kereseti adó, társasági adó, importforgalmi adó, importárkiegészítés és 1984-től fogyasztási („luxus”) adó. 6 5. 1988 – a negyedik adóreform éve Éppen két évtizeddel az „új gazdasági mechanizmus” bevezetését követően, 1988ban került sor az immár negyedik adóreformra, egyebek között azzal a szándékkal, hogy adórendszerünk közelítsen a nyugati, nyugat-európai adórendszerekhez. Ennek a rendszernek az alappillérei a direkt jövedelemadók (SZJA, TÁNYA), az indirekt forgalmi és fogyasztási adók (ÁFA, fogyasztási adó), a kötelező társadalombiztosítás (TB) és a vám illetékek. Ezeken az adókon kívül számos kisebb jelentőségű adónem létezik a hazai

adórendszerben: munkavállalói járulék, játékadó, vagyonátruházási illeték (ingatlan, ajándékozás, örökösödés stb.) A megreformált helyi adókat 1991-től vezették be ebbe a rendszerbe. Az új típusú helyi adó súlya a GDP-hez viszonyítva az 1991 évi 0,18%-ról az ötszörösére emelkedett 1993-ra. Ez az aránynövekedés azonban az alkalmazás önkéntessége és fokozatos elterjedése következtében nagyjából megegyezik az új rendszert evezető önkormányzatok számának növekedésével II. Adórendszerünk jellemzői Az adók az államhatalom által előírt olyan kötelező befizetések az állampolgárok, jogi személyek és (itt élő külföldiek) részéről, amelyek a költségvetési kiadások fedezését szolgálják. Fő feladatuk az, hogy a kiadásokat megfelelő bevételek fedezzék Ezen túlmenő gazdaságpolitikai és társadalompolitikai célokat is tekintetbe vesznek, tehát az adórendszerrel ezek kívánatos alakulását segítik

elő. Az adó fizetése nem keletkeztet a befizető számára közvetlen jogokat az állammal szemben. Az állam adóbevételeiben háttérbe szorultak a jövedelmeket és vagyonokat terhelő adók, tehát a direkt adók Az adóbevételek zömét – hazánkban a háromnegyed részét – a fogyasztást terhelő adók adják. Az adófilozófia tehát megváltozott, az adóterheket a lakosság nem vagyona és jövedelme arányában, hanem fogyasztása arányában viseli. Az adófilozófia gyökeres megváltoztatásának alapvető, de nyíltan be nem vallott oka az, hogy a fogyasztást terhelő adók leplezik az adóztatás nagyságát. A lakosság tulajdonképpen csak a direkt adókkal, a személyi jövedelemadóval találkozik közvetlenül. Az árakban rejlő közvetett adókat a mindennapi életben nem érzékeli; az árak nagyságát és emelkedését, az árszínvonalat az infláció rovására írja és nem adóteherként kezeli. Így a 7 fogyasztást terhelő adók nemcsak az

adóterhek nagyságát leplezik, hanem azt is elrejtik, hogy kik viselik az egyre növekvő adóterheket Kétségtelen ugyanis, hogy a fogyasztást terhelő adókat a lakosság túlnyomó többségét – legalább háromnegyed vagy négyötöd részét – kitevő bérből és fizetésből élők, nyugdíjasok, tehát a kis- és közepes jövedelműek fizetik. Adórendszerünk alapvető hibája a lakosság túladóztatása. A gazdasági szervezetek – beleértve a pénzintézetek társasági adóját és a Magyar Nemzeti Bank befizetéseit – az adó-bevételeknek mindössze 10, 5 százalékát adják. 89,5 százalék a lakosságtól származik, meglehetősen változatos címen: általános forgalmi adó (ÁFA), fogyasztási adók, személyi jövedelemadó, játékadó, vámok, illetékek formájában A világban az adószabályok sokfélesége ellenére sok közös jellemzővel rendelkező adórendszerek alakultak ki. Ezek tipikus elemei: • a társas vállalkozások

nyereségének adója (társasági adó), • a személyi jövedelemadó (szja), • a forgalmi adó (áfa) és egyes termékekre kivetett ún. f ogyasztási vagy jövedéki adók, • a társadalombiztosítási járulékok (tb járulék), • a vagyon-, illetve tárgyi adók, • a vámok. 1. táblázat Adószerkezet Európában (adók a GDP %-ában) Megnevezés Európai országok OECD(mérlegeletlen Magyarország 1996 átlag) 1995 Jövedelemadók 13 9 Ebből: társasági 3 2 10 7 járulék 12 12 Termékadó (forg. adó, 13 17 Vagyoni adó 2 1 Összesen 40 39 személyi Tb(vállalati+egyéni) vám) Forrás: Revenue Statistics, 1965-1996. OECD 8 1. A főbb adók néhány fontos jellemzője: Személyi jövedelemadó: A jövedelem után fizetendő sávosan progresszív adó. Jövedelem: bevétel, levonva a megszerzésének költségeit. Egy meghatározott jövedelemig: 2003-ban 650. 000 Ft-ig 20%, 650 001 Ft-tól 1 350 000 Ft-ig 30 % 1 350 001

Ft-tól 40%-os kulcsok érvényesülnek. Társasági adó: A jogi személyiségű gazdasági társaságok nyeresége után fizetendő, a legtöbb országban lineáris (Magyarországon 18%). Vám- (és import-) illeték: A behozott áru értékét terhelő befizetés. Forgalmi adó: a fogyasztásra vásárolt termékeket terhelő %-os adó. Magyarországon ez 2003-ban12 vagy 25%. A jövedéki és a f ogyasztási adó: néhány cikkre (ital, dohány, ásványolajtermék, kávé stb.) kivetett pótlólagos termékadó Társadalombiztosítási járulék: Bérarányos, a munkáltató vagy a munkavállaló által fizetendő adó, amely a társadalombiztosítási szolgáltatások fedezetét képezi. Vagyoni adók: A szervezetek vagy egyének tiszta vagyonát terhelő adó. Magyarországon nem alkalmazzák. Viszont Magyarországon léteznek az úgynevezett tárgyi adók, amelyek egyes vagyoni értékkel bíró tárgyakat adóztatnak meg (ház, föld, gépkocsi) az adott tárgy

jellemzője (pl. értéke, mérete) alapján, függetlenül a tulajdonos (ok) vagyoni, jövedelmi helyzetétől. 2. A vagyonadók és a helyi adók kapcsolata A vagyonadók és a helyi adók egymást metsző halmazok, mert vagyonadó jellegű a helyi adók jelentős része is. A vagyonadók rendszere A vagyonadó a természetes személyek, és szervezeteik vagyonát adóztatja. Vagyon alatt e személyek felhalmozott, megtakarított jövedelmét, tehát tulajdonának és vagyoni értékű jogainak összességét értjük. A vagyonadózás fogalma a nemzetközi gyakorlatban kettős. Első jelentésében a vagyon már bemutatott fogalma szerinti nettó vagyon adóztatását jelenti, míg mások a vagyonadózást főként az ingatlanadóztatással azonosítják. Az utóbbi két évtizedben egyre csökkent az összvagyont adóztató országok köre. 9 Gyakorlati alkalmazása számtalan pénzügytechnikai és jogi akadályba ütközik. A vagyonadózással szemben a legnagyobb az adózók

ellenállása. A vagyonadó rendszerint a jövedelemadó kiegészítő adójaként működik. A vagyonadók között vannak rendszeres (ismétlődő) és eseti (egyszeri) adók. A különböző országokban leggyakrabban az ingatlanvagyonra, a nettó vagyon összességére, az öröklés vagy ajándékozás útján történő tulajdonszerzésre, végül a pénzügyi és tőkeügyletekre működtetnek ilyen adókat. A vagyonadóztatás mellett felhozható, a horizontális egyenlőségre alapozó érv szerint, ha csak a jövedelmet adóztatják meg, akkor nem vesznek tudomást arról, hogy két személy között jelentős a különbség a közteherviselő képességében, ha egyiküknek csak folyó jövedelme, a másiknak emellett jelentős vagyona is van. A vertikális egyenlőségre alapozó indok, hogy a vagyon nem csak a tulajdonosnak, hanem gyakran az államnak és az önkormányzatnak is többletkiadásokat okoz. Az előnyös vonások között említik, hogy a rendszeres vagyonadó

a jövedelemadó ellenőrző adója. Az ellenérvek szerint a vagyonadó nemcsak az adókijátszókat sújtja, hanem minden vagyonost. A vagyonadó valamennyiüket „bünteti” az adókijátszók miatt. A vagyonadó a tapasztalatok szerint népszerűtlen, drága, fajlagosan és rendszerint abszolút összegben is kevés bevételt eredményez, gyakran kivetése és beszedése több költséggel jár, mint amennyi bevételt hoz. Adótechnikai nehézségekkel is szembe kell nézni; ilyen például a vagyon folyamatos újraértékelése. Ezért a modern adórendszerekben egyre csökken a jelentősége. Egyes országokban, a hetvenes-nyolcvanas években került sor visszaszorítására (USA) vagy időleges eltörlésére. Az általános vagyonadó az ezt sok évtizede alkalmazó Németországban, Ausztriában, a skandináv országokban és Görögországban, a kilencvenes években megszűnt. Egyes országokban (Olaszország, Spanyolország) az utóbbi évtizedekben nőtt a jelentősége.

Néhány ország váltakozva bevezeti, majd megszünteti, majd ismét alkalmazza a vagyonadót. A vagyonadó a fejlett országokban rendszerint az összes adóbevétel legfeljebb 2-5 %-át teszi ki, Magyarországon még ezt az arányt sem érik el a v agyoni típusú adók az államháztartás bevételei között. A vagyonadó a modern adórendszerekben főként ingatlanadó, azaz a befektetett vagyoni érték (pl. értékpapír) után nem szokás a rendszeres vagyonadó, esetleg egyszeri tőkeforgalmi vagy tőkenövekmény-adót állapítanak meg. A magyar vagyonadózás átfogó reformjára nem került sor a jövedelemadókkal és a forgalmi adókkal egyidejűleg a nyolcvanas évek végén, de gyakorlatilag később sem. Ennek az egyik oka az, hogy felismerték, hogy a vagyonadóztatás gyakorlatilag kevéssé 10 alkalmas a korábban adózatlanul, esetleg illegálisan szerzett jövedelmek megcsapolására, a megsértett jogrend helyreállítására. Az utóbbi évtized

tőkemozgásai, átalakulásai után a jogállamban szinte lehetetlen a vagyonok eredetének, adózott, adómentes vagy eltitkolt, esetleg illegális forrásának eredményes felderítése. A hazai ingatlanállomány legértékesebb része ma már nem magánszemélyek tulajdonában van, hanem társaságok vagyonát képezi. A vállalkozások ingatlanvagyonának – és általában az üzleti vagyonnak – az adóztatása ellentétes a főbb pénzügyi-politikai prioritásokkal. Különösen az illegális jövedelemszerzéssel, adóeltitkolással és más hasonló jelenségekkel összefüggésben gyakran feltételezik, hogy a vagyonadózás alkalmas lehet az adózatlanul felhalmozott vagyon utólagos megcsapolására. A francia szolidaritási adó szokott felmerülni összehasonlításként, amely azonban más természetű, mint a vagyondézsma hívei szerint megvalósítandó módszer. Ezt az adót évenként a bármely módon szerzett vagyon nettó értéke után fizetik, bár

az üzleti vagyon és a r észvényekbe fektetett vállalkozói vagyon, egyes életbiztosítási kötvények kivételt jelentenek. A vagyonadók gyakorlati megvalósíthatását, célszerűségét és alkalmasságát sokan megkérdőjelezik arra hivatkozva, hogy a jelenlegi vagyoni szerkezet alapvetően különbözik a hetvenes-nyolcvanas évektől, az egy lakás + egy üdülő + személygépkocsi időszakától, amikor „elrejthető” vagyonként főként az ékszerekre hivatkoztak. A pénzmosás közismerten nem tartozik a legkönnyebben felderíthető műveletek közé, ezért adótechnikailag igen nehezen megragadható. A vagyonadót gyakran összekeverik az ún. va gyonelszámoltatás törvényi lehetőségével, amely a vagyoni körülmények alapján a korábban eltitkolt, nem igazolt jövedelemre jövedelemadó pótlólagos megállapítását jelenti. A becsléssel történő adómegállapítás törvényi lehetősége elvileg adott Az egyes tevékenységi csoportokhoz

kötött vagyonnyilatkozat célja nem az adóztatás, hanem a j övedelmi-vagyoni állapot áttekinthetősége. Az adatkezelés célhoz kötöttsége miatt egyértelmű, hogy ezek a nyilatkozatok közvetlenül nem használhatók fel adóztatási célra. Fennmaradt az illetékek rendszere, hatóköre. A vagyonszerzési illetékek mai rendszere eltér az európai gyakorlattól. Egyes ügyletek (pl értékpapír) esetében nem kell fizetni, továbbá az öröklési (és ajándékozási) illeték rendszere kevésbé alkalmas az ún. életjövedelem adóztatására, s nem tükrözi következményeit. 11 az átalakult vagyoni viszonyok A tulajdonhoz, birtokláshoz, használathoz közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó helyi adók korábbi elemek átalakításával jöttek létre. Egyfajta éves regisztrációs díjként működik a mai gépjárműadó, nem célja a járművek értékkülönbségének adójogi értékelése. A nyolcvanas években már egy sor korábbi

vagyonadó, ill. más adók vagyonkorlátozó funkciója megszűnt. A kilencvenes éveknek a hazai adótörténet szempontjából is jelentős változása, hogy sok évszázados múlt után megszűnt a földadó, amelynek többek között az aranykoronán alapuló földkataszteri rendszer kialakítása is köszönhető. A kilencvenes évek végén ismét felmerült a földadóztatás bevezetésének lehetősége helyi vagy legalábbis önkormányzati adóként, de erre nem került sor. III. A helyi adók A helyi adóztatás mai nemzetközi gyakorlata közel sem olyan egységes, mint a hozzáadottérték-adó esetében. A nyolcvanas években felerősödött a központi kiadások decentralizálásának tendenciája anélkül, hogy az ehhez szükséges forrásokat átengedték volna. Ez az egyik fő oka a helyi adók kiterjesztésének az utóbbi évtized nemzetközi gyakorlatában. A fejlett országok döntő többsége alkalmaz helyi vagyonadókat. A helyi adóztatás mind a

háztartási, mind az üzleti vagyonra kiterjed. A vagyonadó mellett számos ország vezetett be helyi jövedelemadókat és néhány ország a m unkáltatók által fizetett kereseti adókat is. A nagyobb EU- tagállamok közül az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Németországban jelentős a helyi adóztatás, de mindenütt régóta erős kritikával illetik ezeket. Természetesen más a h elyi adóztatás hatóköre az egységes államokban, mint a nagy föderatív országokban, ahol tagállamok alapvető közfeladatokat finanszíroznak „saját” adóikból. A helyi adóztatáshoz azok a legmegfelelőbb adók, amelyek nem igényelnek túlságosan bonyolult adóigazgatási feladatokat, viszonylag stabilak, azaz nem változékonyak, s bevételi szempontból is többé-kevésbé állandóságokat mutatnak. Ezért a helyi adók között legcélszerűbben a vagyonadók és a kereseti adók működtethetők. A helyi adóztatás jóformán hagyományok nélküli

Magyarországon, különösen 1990-ben létrehozott szerkezete alapján. A települések korábban sosem rendelkeztek a mai helyi adóztatáshoz hasonló mozgástérrel nagyszámú adó bevezetésére, s arra sem volt lehetőségük, hogy azok részletes feltételeiről ténylegesen maguk döntsenek. 12 A helyi adóztatás azt tükrözi, hogy a helyi adók rendszere az önkormányzatok gazdasági önállósulásának egyik eszköze. A helyi adórendszer „kínálata” olyan adókat szabályoz, amelyek csak részben vezethetők vissza 1990 előtt is létező, azonos vagy hasonló funkciójú fizetési kötelezettségekre (például építményadó, telekadó, helyi idegenforgalmi adó, magánszemélyek kommunális adója). A kisebb-nagyobb módosítások a kilencvenes években nem érintették a helyi adórendszer szerkezetét. A törvényben szabályozott adókötelezettségek (adótárgyak), amelyekre az önkormányzat illetékességi területén helyi adót vezethet be:

− az ingatlantulajdonra, ingatlanhoz kapcsolódó vagyoni értékű jogra, − munkaerő foglalkoztatására, − nem állandó lakosként való tartózkodásra és − meghatározott gazdasági tevékenység gyakorlására. Az önkormányzat vagyoni típusú adók, kommunális jellegű adók, továbbá helyi iparűzési adó bevezetésére jogosult. 1. Vagyoni típusú adók − Építményadó − Telekadó − Vagyonadó A gépjárműadó voltaképpen a vagyonadóztatás része, de nem „tisztán” vagyonadó. A vagyonadó természetes és jogi személyek, nem jogi személyek és szervezetek tárgyiasult jövedelmének adója. Célja a vagyonarányos közteherviselés, a vagyonhasznosításra ösztönzés, a jövedelemadók hiányosságának kompenzálása (a jövedelemadók a v agyoni helyzetet és annak alakulását nem veszik figyelembe). Hazánkban az általános vagyonadó bevezetésének feltételei – vagyonkataszter, vagyonértékelés stb. –

egyelőre hiányoznak, és meglehetősen nagy az „össznépi” ellenállás is iránta. A vagyonbevallás intézményének bevezetése is meghiúsult, pedig már a bevalló ívek is elkészültek. A vagyonadó olyan vagyontárgy(ak)ra vethető ki, amely(ek) jellemző(k) a vagyoni helyzetre és ellenőrizhető/ek/ is. A vagyonadó a meglévő vagyonra, illetőleg a 13 vagyonmozgásra, -gyarapodásra irányulhat. A mai magyar adórendszerben a vagyonadóztatás „elemei”: a vagyonmozgáshoz kötődő illetékek, a vagyoni típusú helyi adók (építményadó, telekadó stb.) és a gépjárműadó 2. Az ingatlan adóztatás jellemzői A helyi adózás alapvető célja a helyi közösség számára helyben nyújtott közjavak finanszírozása. Ez lehet jövedelemadó, fogyasztási adó és egyéb más adók is, de mind között a vagyonadóknak van a legrégibb történetük a helyi adózásban. Első lépésként az adóztatható vagyont kell meghatározni.

Tulajdonságai alapján a vagyont − Fizikailag „ érzékelhető „ ( ingó és ingatlan vagyonra ) és − „nem érzékelhető ” ( részvények, kötvények, egyéb értékpapírok betétek, kamatok) típusokra oszthatjuk. Az ingóságok – bélyegek, műtárgyak, műkincsek, ékszerek, régiségek, gépkocsi, stb. – nehezen felderíthetők, ezért ha adóalapként szolgálnak, akkor rendszerint a központi kormányzat forrásaként, esetleg megosztott adóként működnek. Az ingatlan – földbirtok, telek és annak folyamatos bővítményei – építmények, illetve annak tartozékai (pl. garázs, kerítés stb.) – az az adóalap, amely legelterjedtebben vált a helyi kormányzatok bevételévé Egy általános vagyonadó gondolata széles körben elfogadott a közgazdászok között. A gyakorlatban azonban az egyes vagyontípusokhoz eltérő adótípusok kapcsolódnak. Különlegesen nehéz feladat a fizikailag „nem érzékelhető „ vagyontárgyak

adóztatása., amelytől a vagyonadózás következetes alkalmazása eltekint A fizikailag „érzékelhető” vagyontárgyat adóalapként használják. A személyi vagyontárgyak adóztatása megosztott adóvá, az ingatlan vagyonadók pedig helyi adóvá válnak Az előzőek szerint a vagyoni típusú adók alapját az ingatlanok képzik. Az adó kivethető a vagyontárgy egy adott egysége, fizikai jellemzője vagy értéke szerint. Ezen elmélet alapján a v agyontárgy pénzbeni értékének meghatározott százaléka az adóalap. Ennek az alkalmazása egy speciális vagyonértékelési folyamatot igényel. Ez a folyamat a vagyonérték becslés, az adóztatható vagyonérték, pedig a becsült vagyonérték Az ingatlanok értékbecsléséhez eltérő kulcsokat alkalmaznak A két leggyakrabban alkalmazott módszer a bérleti díjon illetve a vagyontárgy forgalmi értékén alapuló becslés. A vagyonértékelés lehet szabályozott vagy szakértői 14 A szabályozott

vagyonértékelést törvény határozza meg. A szakértői módszer esetében a kormányzati vagy magán vagyonértékelő szervezet szabadon választja meg az ingatlan felértékelés eljárását. Ezen kívül a vagyonértékelés önbevalláson is alapulhat Európában az egyes ingatlanokat egyedileg értékelik. Az USA-ban és a v ilág országainak többségében a tömegbecslést használják. A fölbecsült vagyonértékre, mint adóalapra kivetett vagyonadó kulcsát befolyásolja az adót kivető kormányzat bevételi szükséglete, illetve maga a becsült érték. Az ingatlanadó nem az egyetlen adónem a helyi önkormányzatok esetében sem. Sőt a fejlett országok között élesen elkülönülnek a vagyonadóztató és a jövedelemadóztató országok.(2 táblázat) 2. táblázat A helyi adózás néhány OECD országban, 1986 (%) Helyi adók Ország Aránya az össz Aránya a helyi adóbevételben jövedelmekben Helyi adók megoszlása Jövedelem- Fogyasztási

adó adó Vagyonadó Vagyonadóztatók: Egyesült Államok 12,6 38,8 5,9 19,8 74,2 9,3 37,0 0,0 2,0 98,0 10,4 30,9 0,0 0,0 100,0 Ausztrália 3,7 40,1 0,0 0,0 100,0 Írország 2,3 5,7 0,0 0,0 100,0 Svédország 32,6 55,2 100,0 0,0 0,0 Dánia 28,3 44,0 93,6 0,1 6,3 Norvégia 18,8 49.,8 90,2 0,5 6,5 Luxemburg 7,0 43,1 87.9 3,0 7.6 Németország 7,7 34,9 85.8 0,8 13,5 Belgium 5,2 33.4 79.8 14,4 0,0 13,2 66,5 44.3 37.7 8,7 7,9 47,0 36,4 50,5 10,9 2,5 3,1 0,0 76,6 18,7 Kanada Egyesült Királyság Jövedelemadóztatók Ebből Skandináv ország ebből: más OECD ország Kiegyensúlyozott jövedelem-szerkezetű országok: Ausztria Spanyolország Magyarország Forrás: Bird és Slack (1991) p. 86 1 táblázat; a magyar adatok saját gyűjtés 15 Az angolszász országokban – kivéve Írországot – a vagyonadók a helyi bevételek 30-40 %-át biztosították a nyolcvanas évek közepén. A

jövedelemadóztató országok csoportja tovább bontható a helyi adónak a nemzeti adórendszerben képviselt súlya alapján. Míg a skandináv csoport országaiban ez az arány 19-33% között mozog, addig a német csoportban a helyi adók súlya kevésbé jelentős, minden esetben 8% alatt van. A harmadik csoportba azon országok tartoznak (Ausztria, Spanyolország), amelyekben kiegyensúlyozott helyi adórendszer működik. Ebben a csoportban a helyi jövedelem-, illetve fogyasztási típusú adók képviselnek hasonló nagyságrendet, de a vagyoni típusú adók részaránya is 10% körüli. A jelenlegi hazai helyi adórendszer egyik csoportra sem hasonlít. A vagyoni típusú adók súlya messze elmarad az angolszász országokétól, ugyanakkor a többi csoportét kétháromszorosan meghaladja. Az adó típusok közötti megoszlás további sajátossága, hogy magas a fogyasztási és forgalmi típusú adók aránya. Magyarországon a helyi adók részesedése az összes helyi

bevételben mindössze 3,1%, s ez – Írország kivételévelmélyen alatta van a fejlett országok jellemző arányainak. Az utóbbi évtizedekben a vagyonadók jelentőségének csökkenése érzékelhető az angolszász országokban. Az olajválság hatására meglóduló infláció időszakában az ingatlanárak az inflációt meghaladó mértékben nőttek az Egyesült Államokban. A jól képzett adóapparátus olyan mértékű adóbevételek elérésére volt képes ebben az időszakban, amely jelentősen meghaladta a városi költségvetések szükségleteit. Ez pedig ellentétes a h elyi adózás filozófiájával, mely szerint az adónak "megfelelő" mértékű (elégséges) bevételt kell eredményeznie a helyi költségvetés számára A költségvetési igényhez képest jelentkező többletbevétel nem lehet célja a h elyi adózásnak. E helyzetet fölismerve bontakozott ki Reagan kormányzóságának utolsó időszakában az. ún "Preposition 13"

mozgalom Kalifornia államban Ennek keretében jelentősen csökkentették a vagyonadó kulcsait. A mozgalom fokozatosan átterjedt a többi államra is a nyolcvanas évek elején. Az Egyesült Királyságban a közel 400 é ves hagyományra visszatekintő ún. "Rate Tax"-et törölte el a T hatcher kormányzat és vezette be helyette az ún. "Community Charge"-ot. A régi rendszer az ingatlan bérleti díján alapult Megszüntetését azzal indokolták, hogy az adóviselés terhe nem igazságos, mert egyfelől nincsen megfelelő kapcsolat a kivetett adó és az adófizetők fizetőképessége között; másfelől az eltérő típusú 16 üzleti célú ingatlanokra alkalmazott differenciált adókulcsok alapján a különbözõ szektorok az arányostól eltérõ terhet viseltek. További indokként szolgált, hogy a hagyományos rendszer napjainkra rugalmatlanná vált, nem volt képes követni sem a költségek, sem a jövedelmek növekedését Az újonnan

bevezetett adó egyfajta fejadó, amelyet minden egyes háztartásra kivetettek. Az új rendszer azonban mindössze három évet volt hatályban 1993-tól visszatértek az ingatlanvagyonra kivetett adózásra az Egyesült Királyságban. Ennek hátterében az húzódott meg, hogy míg a megszüntetett hagyományos "Rate Tax" beszedési rátája meghaladta a 9 8%-ot, addig az új adónál a begyűjtés hatékonysága még a 80%-ot sem érte el Egy lényeges különbség van a régi "Rate Tax" és az 1993-tól bevezetett ún. "Council Tax" között. Míg a hagyományos ingatlan adórendszer a bérleti díjon alapult, addig az új, az ingatlan forgalmi értékén. Ez a váltás beleillik abba a folyamatba, amely a világon tapasztalható az ingatlanadók tekintetében. A bérleti díjon alapuló adórendszerről a forgalmi értéken alapuló adózásra való áttérés alapjául valószínűleg a fejlett országokban az elmúlt évtizedben elindult

lakásprivatizációs folyamatok szolgálnak. A fenti példák ellenére az ingatlan alapú adók, kézzelfoghatóságuk, számba vehetőségük, beszedhetőségük miatt még hosszabb ideig a helyi önkormányzatok bevétele marad. Napjainkra, úgy tűnik - egy meglehetősen szórt (2-10%) közötti szinten stabilizálódik a vagyoni típusú adók szerepe a helyi költségvetésekben Ez a v iszonylag alacsony szint is jelentősen meghaladja a jelenlegi hazai 0,5% körüli arányt. Számos érv sorakoztatható föl amellett, hogy miért megfelelő adónem az ingatlan adó a helyi önkormányzatok számára: • minden önkormányzat területén található adóztatható ingatlan vagyontárgy, ezért az ingatlanra kivetett adó egyaránt megfelelő forrása lehet kisebb és nagyobb önkormányzatoknak; • a helyi szolgáltatások színvonala megjelenik az ingatlan értékében, ezért jó alap a helyi közszolgáltatások finanszírozására; • könnyen földeríthető, ezért

nehéz kibújni az adózás alól; • az ingatlanadó, mint helyi adó felhasználása könnyen számon kérhető; 17 • a helyi adóapparátus a helyi érdekeltség miatt motiváltabb lehet az adó begyűjtésében, mintha központilag kezelnék ezt az adót; • a mentességek a helyi körülményekhez igazíthatók. Természetesen számos ellenérv is fölsorakoztatható az ingatlan adó, mint helyi adóval, vagy mint helyi adóigazgatású adóval szemben: • viszonylag drága adóforma; • problémás lehet a helyi adóapparátus fölkészültsége (pl. ingatlan értékelés); • a széles körű kedvezmények vagy túl magas kulcsok alacsony adókapacitást vagy gyenge begyűjtési hatékonyságot eredményezhetnek; • korrupció lehetősége; • az adókulcs meghatározása és változtatása érzékeny a helyi politikára. Összességében a vagyonadók (ingatlan adók), nemzetközi viszonylatban hosszú távon is biztos elemei lesznek a helyi önkormányzatok

finanszírozási rendszerének. A hazai önkormányzati rendszerben a vagyoni típusú adók jelentősége messze elmarad a fejlett országok átlagától. A kívánt decentralizációs folyamatok hatékony megvalósítása érdekében szükséges lenne egy olyan feltételrendszer kialakítása, amely lehetővé teszi, hogy a vagyoni típusú adók a jelenleginél jelentősebb szerephez jussanak Magyarországon. IV. Az ingatlan adóztatás folyamata és az adóhatóság Az ingatlan adóztatás bonyolult folyamatnak tűnik. Ahhoz, hogy egy ilyen rendszer fejlesztése megvalósítható legyen elengedhetetlen az adóztatási folyamat és az adóztatás szervezetrendszerének aprólékos ismerete. A folyamatban és a szervezetben meglévő problémák oldása vezethet hatékonyabb, méltányosabb, rugalmasabb stb. adórendszerhez Az ingatlanadóztatás klasszikus tevékenység sorozata a következő feladatokból áll (3.ábra) 1.Nyilvántartás, 2 Vagyonértékelés 3, Fölbecslés 4,

Adókivetés 5 Adóbegyűjtés 18 3. ábra Az értéken alapuló ingatlanadóztatás folyamata SZÁMBAVÉTEL AZONOSÍTÁS NYILVÁNTARTÁS BESOROLÁS OSZTÁLYOZÁS VAGYONÉRTÉKELÉS ÉRTÉKELÉS FÖLBECSLÉS FÖLBECSLÉS ADÓKIVETÉS ADÓKIVETÉS ADÓBEGYŰJTÉS KÉSÉS HÁTRÁLÉKOK FELLEBBEZÉSEK ADÓKIVETÉS ADÓBEGYŰJTÉS BEHAJTÁS 19 1. Nyilvántartás Az adóapparátussal szemben támasztott elsőszámú követelmény, hogy fölmérje az adóztatható ingatlanvagyont. Ez a folyamat két részre bontható Az első lépésben szükséges valamennyi potenciális adótárgy lehető legszélesebb körű számba vétele, a potenciális adóegységek azonosítása. Természetesen ez a l ista sohasem lesz tökéletes, bizonyos ingatlanok kimaradhatnak tévedés, pontatlanság, korrupció vagy más tényezők miatt. A második lépés a törvény és a h elyi adórendelet alapján adóztatható adótárgyak nyilvántartásának elkészítése. A fenti folyamat

megvalósításához rendszerint kétféle eljárást alkalmaznak. Az egyik az önbevallás módszere. Ebben az esetben az adóalanyok biztosítják a szükséges adatokat az adóhatóság részére, egy erre a célra kialakított adóív, bevallási ív kitöltésével. Ez egy viszonylagos olcsó fölmérési forma. Ugyanakkor az eltitkolás lehetősége miatt nem biztos, hogy pontos adatokat kap az adóhatóság. A másik módszer a vagyonleltár készítése. Ebben az esetben az adóhatóság a helyszínen jut hozzá a szükséges információkhoz. Ez lehetővé teszi az adóhatóság számára, hogy valamennyi ingatlant számba vegye az adózásnál alkalmazott módszernek (egység vagy érték alapú adózás) megfelelően. A fentiekből kitűnik, hogy egy jó vagyonadóztatási rendszer alapja egy teljes körű és jól karbantartott ingatlan-nyilvántartás kialakítása. Előfordulhat a két módszer kombinálása, valamint bizonyos ellenőrzési módszerek beépítése a

folyamatba, pl. légi felvételek készítése a városról két időszak közötti változás ellenőrzésére. A gyakorlatban bizonyos adótárgyak rendszerint mentesülnek az adózás alól. Ezt a mentességet szinte mindenhol élvezik a vallási és a karitatív szervezetek ingatlanai. Ugyanez érvényes, - s ez helyenként az alkotmányban is benne foglaltatik - a központi kormányzat tulajdonában lévõ ingatlanokra. Sok esetben a kormány fizet valamit az adóhatóságnak az adó helyett. 2. Vagyonértékelés Ez az akció is két részre bontható. Az első lépés az osztályozás, amelyben a vagyonértékelők csoportosítják az ingatlanokat, pl. elkülönítik a lakás- és nem lakás célú ingatlanokat. További alcsoportokat is képezhetnek például a tevékenységek, a h asználat típusa alapján: ipari ingatlan, üzlethelyiség, garázs, üres telek stb. Ennek a 20 csoportosításnak különböző okai lehetnek. Például alkalmazhatják a m entességek

kialakításánál, vagy ez egyes alcsoportokra eltérő kulcsot állapíthatnak meg. A második lépésben történik a v agyon értékelése, amelynek a b ázisa lehet a b érleti díj, a forgalmi érték vagy a helyzeti/fekvési érték A gyakorlatban az értékelési típusok közötti választást általában a r endelkezésre álló információk, a hagyományok valamint a tulajdonosi vagy a bérleti rendszer elterjedtségének súlya határozza meg. Az értékbecslés három információforrásra alapozhat: összevethetõ értékesítési árak, jövedelemtermelés és kivitelezési költségek. A vételár összehasonlító módszer az ingatlant más hasonló, az utóbbi időben értékesített ingatlan aktuális piaci árához hasonlítja. Ha hasonló jellemzőjű ingatlan egységek gyakran kerülnek értékesítésre, akkor jó alap van e m ódszer alkalmazására. A becsült érték a fizikai jellemzők eltéréseinek, az ingatlan használatának és az adásvétel és a

becslés időpontja közt eltelt időnek figyelembe vételével számítható. A bérleti díjon alapuló módszer a gyakran bérbeadott ingatlanokra alkalmazható, ilyenek a bérlakások és az irodák. Alternatívaként a bérleti díj tőkésítésével a tőkeérték is származtatható, ilyenkor a bérleti díjat úgy kezelik, mint egy adott tőke piaci megtérülési ráta melletti hozamát. Ezen egyszerű módszer módosítható olyan tényezők számításba vételével, mint a kockázat és az alternatív befektetési lehetőségek hozama. Egy másik lehetőség a tőkeértéknek a telkek piaci értékéből és az épület kivitelezési költségéből történő számítása. Az ingatlan műszaki jellemzői összhangban e módszer egy hasonló épület létrehozásához szükséges költségeken alapul. Ezen helyettesítési értékbecslés kerül aztán módosításra a kor miatti értékcsökkentéssel. Ez kifejezi a fizikai, funkcionális változásokat és a t elekár

elem is tükrözi a g azdasági vagy természeti környezet átalakítását. Napjainkban legáltalánosabbnak a forgalmi értéken alapuló értékelés tekinthető. A forgalmi érték rendszerint a t ranzakció során az eladó által elvárt, illetve a v evő által preferált ár között van. A gyakorlatban - technikai (eljárási metodika), valamint adópolitikai okokból - a becsült értékek és forgalmi értékek között eltérések tapasztalhatók mind az azonos ingatlancsoportokon belül, mind az ingatlan csoportok között, mind az önkormányzatok között. 21 3. Fölbecslés Ez a fázis az ingatlan adóztatását szolgáló speciális (adminisztratív, jogi) értékelés. Egy fölbecslési arány) vagy korrekciós tényező meghatározásával és alkalmazásával kapjuk meg az adóköteles ingatlan "végső" adóalapját. Ezt a számított (fölbecsült) ingatlanértéket a n ominális adókulccsal megszorozva kapjuk meg az ingatlan után fizetendő

adót. A forgalmi érték becslése problémákat is eredményezhet Ahol az ingatlan a közelmúltban cserélt gazdát, ott a forgalmi érték könnyen meghatározható. Ahol az ingatlan évek óta nem képezte adás – vétel tárgyát, ott különösen nehéz meghatározni a forgalmi értéket Gyakorlati megoldást kínálhat a tömeges értékbecslés. Statisztikai módszerek segítenek különösen a relatív érték meghatározásában, ha az abszolút érték nincs meghatározva. 4. Adókivetés és adóbegyűjtés Ez az adóztatási fázis meglehetősen drága lehet, ha viszonylag magas az adóköteles ingatlanok száma, ugyanakkor az adóalanyok adófizetési hajlandósága alacsony. A késedelmes befizetés, az újból kiküldendő fizetési meghagyások növelik a beszedés költségeit. Az adóra, adóalapra vonatkozó fellebbezésekkel kapcsolatos eljárások tovább drágíthatják az adóztatást. V.Adóelkerülés és adócsalás Az adóelkerülés nem feltétlenül

adócsalás; e fogalomba beletartoznak az „adómegúszás” legális (a törvényes adószabályozáson alapuló) esetei, valamint azok az esetek is, amikor a p olgár vagy a cég azért nem fizet adót, mert nem tud adófizetési kötelezettségéről. (Persze erre is igaz: a törvény nem tudása nem mentesít a felelősség alól!) Az adócsalás esete áll fenn, ha az adójogszabályokat tudatosan megsértjük. Ennek tipikus esete egyebek között az álfoglalkoztatás (például csökkent munkaképességű dolgozók színlelt foglalkoztatása alapján állami támogatás igénybevétele), az adó-visszaigénylés fiktív számlák alapján (ez volt 1999-ben a „slágerbűncselekmény” az adózásban) és a feketefizetés (a fizetés a minimálbér szintjén mozog, emellett a dolgozó „zsebből zsebbe” kap „fizetés-kiegészítést”, olyan pénzt, ami után sem ő, sem a cége nem adózik). Ellenszer: a vagyonbevallás? A legutóbbi évtizedekben, években,

külföldön és idehaza egyaránt számos elképzelés látott napvilágot a r ejtett gazdaság és az adócsalások „leküzdésére”. Javultak 22 például azok a módszerek, amelyekkel a feketegazdaság teljesítménye becsülhető, „rafináltabbá” váltak az ügyviteli, elszámolási rendszerek, és növelték az adóhatóság alkalmazottainak a s zámát, (ez az utóbbi az elmúlt hetekben ismét csökkent). Látványos eredményekkel azonban csak a kötelező vagyonbevallás kecsegtet. Ennek révén – a bevallás időnkénti megismétlésével és az adatok összevetésével – lehetővé válik a vagyongyarapodás mértékének és a b evallott jövedelem alakulásának összehasonlítása. Így, ha a gyarapodás és a jövedelem nincs összhangban, az adóhatóság „beavatkozhat”. Nem csoda hát, hogy nemzetközileg és idehaza is nagy ellenállásba ütközik a vagyonbevallás jogintézményének bevezetése. Hét éve, 1993 márciusában már „bevetésre

készen állt”, 200 millió forintért elkészült a vagyonnyilatkozati nyomtatvány, amelyet minden személyi jövedelemadót fizető polgárnak ki kellett volna töltenie. Erre – az alkotmánybíróság döntése alapján – nem került sor; vagyonbevallásra mind ez ideig csupán a parlamenti képviselőket kötelezték. De 1994 – a vagyonadó eltörlése – óta Ausztriában sincs vagyonbevallás. Csehországban 1999 legvégén vetette el a képviselőház a vagyonbevallás bevezetését; az ellene érvelők úgy vélték, hogy a vagyonbevallás kötelezővé tételével az állam beavatkozna – ráadásul feleslegesen – az emberek magánéletébe, megszaporodnának az adatokkal, való visszaéléssel kapcsolatos ügyek, a bevallások kezelése nagy adóapparátust kívánna stb. Oroszországban 1997-től minden köztisztviselő köteles induláskor, majd évente vagyonbevallást tenni. Ám az adóhatóságnak – és ez orosz sajátosság –, ha netán fel is

tár megalapozatlan vagyongyarapodást, nincs joga azt szankcionálni. A legkiterjedtebb és legrészletesebb vagyonbevallási rendszer az Egyesült Államokban van érvényben; a h íres-hírhedt Watergate-botrányt követően a közélet megtisztítására született, s a kormányzás etikájáról szóló 1978-as törvényen nyugszik. A vagyonbevallási kötelezettség a képviselőket, a szenátorokat, a kormánytagokat és alkalmazottakat érinti. A vagyonnyilatkozatok nyilvánosak, a benyújtástól számított hat évig bárki számára hozzáférhetőek. A bevallásnak ki kell térnie, például minden olyan befektetésre, illetőleg vagyontárgyra, amelynek értéke meghaladja az 1000 dollárt, hozama, pedig eléri a 200 dollárt. Jelenteni kell minden üzleti érdekeltséget, s az ingatlanok közül azt, amelyből jövedelem származik; szigorú szabályok vonatkoznak az ajándékozásra, illetőleg a nem kormányzati forrásból származó költségtérítésekre. Ha a v

agyonbevallás, mint „terápia” csak szűk körben vagy egyáltalán nem alkalmazható, előtérbe kerül az adónyomozás, az adórendőrség jogintézménye, mely egy másik dolgozat témája lehet. 23 Felhasznált irodalom Gergely István: Tízéves az adóreform Közgazdasági Szemle, XLV. Évf, 1998 április Balázsi Sándor: Az adóreformról Közgazdasági Szemle, 1987. 9 sz Hetényi István: Vagyonadó, vagy amit akartok 1995. Akadémia Kiadó Szatmári László: néhány gondolat az adókikerülés okairól 1994. Pénzügyi Szemle 3 sz Illényi Balázs: Magyar adóterhelés változatok - Nézni is tereh! HVG 2001.márc 17 24