Ezoterika | Tanulmányok, esszék » Grosso Norbert - Misztika

3. HARMADIK RÉSZ – MISZTIKA Ha semmi nem létezne, abszolút értelmet nyerne minden. Azonban az empirika az, ami ellentmond a logikának és mutatja, hogy a létezés olyan kérdés, melyet nehéz egyértelműen megválaszolni. Isten és a világ közötti viszonyban felmerül az a kérdés, hogy a világ és az ember milyen viszonyban lehet egy tökéletes teremtővel. A z ember Isten képmására teremtetett, de vajon mennyire és miben hasonlítunk hozzá. A világ Istennek egy belső (immanens) folyamata, vagy pedig Isten különbözik a világtól? Isten immanens működése nem vonja magával a vilá g és Isten azonosságát. A kérdés abban áll, hogy a tökéletes létező hogyan teremthet tökéletlen világot? A relativitás pedig ok – okozati láncolatok végtelen paradoxonjába botlik. Ha ugyanis bármely valóság csak relatív, akkor mi az alapja az egzisztenciának? A lét – nem lét kettőssége áll velünk szemben. Ez a kettősség azonban csak

általánosságban tudja feloldani a paradoxont, az empirikának ellent mondva. Amennyiben elfogadjuk Istent tökéletes létezőnek, akkor megkell határoznunk azt, hogy hogyan beszélünk róla. Három teológia létezik, azaz három úton lehet Istenről beszélni: Pozitív (katafatikus) via affirmationis út, negatív (apofatikus) via negationis út és az analógia via eminentiae útja. Ezen a három úton lehet beszélni Istenről S valójában a három út együttes használata vall teljességet. A katafatikus út fogalmai által próbálja megragadni Istent és állításokat használ, az apofatikus fogalakon túlinak tartja és tagadásokat használ, az analógia pedig hasonlóságokról és metaforikus értelmezéssel bír. Azért kell megkülönböztetni a három utat, mert nem mindegy, hogy egy tökéletes szubsztanciáról hogyan beszélünk. A három teológia nem feltétlen jelent három különböző vallást, azok inkább csak fogalmi szinten különböznek.

Mindazonáltal a három út három olyan perspektívákat tár elénk melyek éles határt alkotnak a gyakorlatban. Az apofatikus teológia Istenről, mint tökéletes létező rő l, felteszi, hogy benne több a megismerhetetlen, mint a megismerhető, a felfoghatatlan, mint a felfogható. Nem azonos az agnosztic izmussal Nem vonatkozásbeli különbségekről van szó, hanem fogalmi meghatározásokról. A z emberi ész számára a tökéletes létező felfoghatatlan, itt azonban nem mindegy, hogy a tökéletességet hogyan és miként értelmezzük. A katolikus teológiában mindig jelen volt az apofatikus nézet is. A, Teológia és Filozófia Az analógia útja metaforákkal ismerteti meg a világosságot, a tökéletes létezőt parabolikus úton közelíti meg. Mindazonáltal a misztika vallja, hogy magát a tökéletes létező egzisztenciáját értelmi úton be lehet látni. Vagyis a hit nem azt jelenti, hogy az egzisztenciát elfogadjuk, hanem magát a bizalmat Istenben.

A felfoghatatlan tökéletességet fogalmi szinten csak, mint példázatokban lehet megközelíteni, ez az oka Jézus paraboláinak is. Itt tehát egy olyan ponthoz jutunk, ahol a nyelvezet végességét tapasztaljuk, ugyanakkor, amit az ész nem képes felfogni a lélek befogadja. Ez a misztika kulcsa. A protestáns teológia nem fogadja el az analóg értelmezést, a katafatikus utat vallja, és csak a kinyilatkoztatást fogadja el. Ily módon a via eminentiae út használata inkább a katolikus misztika sajátja. Amennyiben teljes szubsztanciát tulajdonítunk Istennek, azt kell, mondjuk, hogy végtelenül különbözik tőlünk és a világtól. Ilyen értelemben teljesen soha meg nem ismerhető és el nem érhető. Mégis a misztika vallja, hogy létrejöhet a megismerés és a tudás. A harmadik út misztikus volta az, hogy felölelni az elsőt és a másodikat Létre jön egy olyan fogalmi rendszer, melyben már lehet beszélni Istenről és mindig is jelen volt parabolák

által. A hit és a bizalom új értelmet nyernek, melyek az elme számára felfoghatatlanok. Az analógia feltételezi, hogy van hasonlóság ugyanakkor különbség is Az apofatikus nézet nem komplementere a katafatikusnak. A negatív teológia kifejezi azt, hogy ember számára a tökéletes szubsztancia elérhetetlen. Az ortodox kereszténység vallja ezt a különbséget, ugyanakkor a misztikus egyesülés tana „gyengébb”, mint a nyugati teológiájé. Ez a palamizmus vitája, aminek Szent Gergely a képviselője A részesedést az Isteni természetben „csak”, mint isteni energiáknak tulajdonítja. A katolikus tan azonban kimondja, a színről színre látás doktrínáját. A probléma feleslegesnek bizonyul amennyiben a fenti teológiákat megkülönböztetjük. Ugyanis maga a misztikus egyesülés (színről színre látás) „via eminentiae” jön létre. Az egység szétválaszthatatlan és oszthatatlan. Apofatikus értelemben megszűnik az „egó” és minden

létező célja, e misztikus halál. A tanhoz szorosan kapcsolódik Krisztus kettős természete A fogalmi rendszerünk sem teszi lehetővé azt, hogy az isteni létet leírjuk a maga teljességében. Az apofatikus értelemben vett egyesülés, vagy isteni létezés állapota a hamis én halála. Mivel maga az állapot szintén leírhatatlan és felfoghatatlan, ezért apofatikusan a nem létezés vagy létezésen túli állapottal írja le a keleti (buddhista) felfogás. Pontosabban, a sem létezés - sem nem létezés állapota. Nem brahman (mindenség) ellenes, hanem a fogalmi rendszer korlátozottsága miatt a „nincs” felel meg misztikusan a legjobban az állapot leírására, mely nem tagadja az „isteni szikra” (attan, lélek) egzisztenciáját, mint „önvaló” létezését és lényünk magvát. Ily módon értelmezendő az anatta (én nélküliség) tana Az, hogy az isteni szikra - pneuma hogyan és miként működik az egyesülés állapotában felfoghatatlan. S

mivel több a felfoghatatlan belőle, mint a felfogható, a „ semmi” szó felel meg legjobban a misztika leírására. Ezt tette Keresztes Szent János is a harmadik szűk út leírásánál. Távol keleten azonban az attan, mint önvaló létezését sokszor azonosítják a brahmannal. Meg kell azonban értenünk, hogy abban a fogalmi rendszerben (negatív teológiai rendszer) nem jön létre az a fajta relativitás, amit a pozitív teológia felvet. A negatív teológia jól kifejezi mindazt, amit ember nem tud elképzelni, de nehezen fogalmazza meg az egyesülés tanát anélkül, hogy paradoxonba ne ütközne. Itt különbség van a nyugati felfogás (filozófiai rendszer) és a keleti között. Bizonyos problémák, melyek egyik vonatkozásban megjelennek, a másikban fel sem merül. Nem lehet úgy beszélni Istenről, hogy az emberi különbséget ne vegyük számon az Isteni hasonlóság mellett. Minél közelebb kerülünk Isten megértéséhez annál jobban megértjük

a különbség mélységét. Minél erősebb az Isteni „ igen” annál mélyebb az emberi „nem”. Minél erősebb az Isteni hasonlóság, annál mélyebb az emberi különbség Amennyiben ezt az isteni hasonlóságot végtelenre szabjuk, akkor az emberi különbséget is végtelenre kell szabni. Isten nézőpontjából az egység teljes, az emberi gyarlóság azonban a különbséget vallja. Így használatos a „nada” (semmi) kifejezés a Kármelben Vagy az „üresség” kifejezés a buddhizmusban, s így forog a létkerék tengelye az üresség körül. Itt azonban a hasonlóság és a különbség két olyan fogalmi rendszer, mely nem feltétlen állítható egymás mellé. Itt az a kérdés, hogy a tökéletesség milyen fokáig jutunk el - a fogalmi rendszer korlátozottsága mellett. Ha a szentséget tekintjük nincs határ, hiszen abban a világban, a világosság tökéletes fényében, már csak Isten létezik Istenben. Mint, ahogyan a sós víz minden cseppje

sóssá válik. Itt a kettősség egy paradoxon vagy koan, de tekinthetünk rá parabolaként is. Fogalmilag feloldhatatlan Akik megkülönböztetik, a testi életet a lelki élettől, azok számára világossá válhat ez az egység. Itt a tudott egyesül a tudattal, a megismerő a megismerttel. Ez a misztikus egység szétválaszthatatlan Valójában, Isten nincs kitéve semmilyen valós vonatkozásnak, hiszen tökéletessége révén bármely vonatkozással azonosul, és ekkor már ki lenne téve a világgal való azonosulásnak is. Egyszerűsége és fenntartó ereje végett azonban nem mondhatjuk, hogy teljesen megismerhetetlen és távoli. Azt állítjuk, hogy a lét - nem lét kettőssége nem vall teljességet, hanem hármasságról van szó. A létezés és nem létezés között van egy harmadik út, ahol az analógiák és a metaforák vannak, valamint a misztika és a kinyilatkoztatás. Mivel vannak hasonlóságok, de különbségek is ezért magyarázatot igényel. Ez nem

spekuláció, csak a nyelvezet végessége, mely megköveteli azt, hogy ha a végtelen tökéletességről van szó, akkor azt nyelvtanilag specifikusan tegyük: Szent Tamás álláspontja szerint, van egy kezdet. Egy olyan ok mely független az okozattól, csak mintegy másodlagos okként jelenik meg a teremtésben, mint szubsztanciális járulék. Anyag - forma viszonylatban: míg a forma megjelenhet okozatként az anyagból, addig az anyag nem. Ahhoz, hogy legyen hullám kell víz de a víz nem feltétlen tartalmaz hullámokat. Egy olyan ok, mely független az okozattól A víz mélységéből szemlélve a dolgokat mindegy, hogy a felszínen van-e hullám vagy nincs, és valójában a mélység független a hullámtól, a hullámnak szüksége van a mélységre azonban a mélységnek nincs szüksége a hullámra. Ahhoz, hogy legyen változás kell lennie egy oknak, de ahhoz, hogy valami változatlan legyen nincs szükség arra, hogy legyen valami ami változik. Anyag (lehetőség,

üresség) - forma viszonylatban a tomista felfogást a szentírás legelső mondát tükrözi: Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet.(Ter, 1,1) Azonban a harmadik napon ad a száraznak nevet, vagyis akkor ruházza fel azzal a képességgel, hogy lehetőség legyen. Ez a képességszerinti létezés. A föld porából teremti Isten az embert, vagyis számunkra a kezdet egy teremtett (véges) dolog, ami a teremtettlen (végtelen kezdet nélküliség) felé tart. Maga az anyag (lehetőség) teremtett dolog A theosis így nem a kezdet fele mutat, hanem a véglet felé, részesedés az isteni természetben nem a kezdethez való visszatérést jelenti, hanem misztikus módon egy új formát, mely változástól mentes örök. Ez az az isteni szikra, melynek ugyan nincs kezdete sem vége, de van formája, és ennek a formának az a teljessége, hogy részesedjen a teremtettlen kezdetben. Az ember keze nem érhet fel Istenig. A buddhizmus ezt a paradoxont magával a

végtelenséggel magyarázza, vagyis az ok-okozat közötti végtelen láncolatát magyarázza, de vallja a szabadulás lehetőségét is, ami egy változástól mentes (vég)állapot. Az út lényege abban áll, hogy a távolságot és a közelséget egyszerre fejezi ki: Teremtettlen, örök, világos. Ezek olyan analóg kifejezések, melyek megértetik Isten nagyságát, tökéletességét, ugyanakkor érezteti végtelen közelségét. Ha ezen a szinten szemléljük, a dolgokat betekintést nyerünk Isten misztériumába. A lényeg, hogy a tökéletesség milyen fokáig jutunk el. Isten misztikája egyszerűségében rejlik. 1. Isten teremtette a világot; Isten a semmiből úgy hívta elő a létezőt, hogy ő mentes maradt minden szennytől. 2. Isten tartja fent a világot, nélküle nem létezne semmi; Ha Isten nem gondolta volna el a pillanatot, akkor nem is létezne. 3. Isten tökéletes; Isten bármely vonatkozási rendszerben tökéletes, örök és oszthatatlan. Míg a

panteizmus lekorlátozza Istent fogalmai által, addig az agnoszticizmus egy távoli Istent vall, mely teljesen megismerhetetlen. Ez az a pont ahol a fogalmak haldokolnak Állítjuk, hogy ha nem tapasztalnánk Istent, akkor nem is léteznénk. Olyan szoros az összefüggés, hogy Isten valójában lelkünk mélyén lakik. Lelkünket ő tartja fenn minden pillanatban, mégsem beszélhetünk panteisztikus tömegtudatról, hanem egy olyan misztikáról melybe csak a szívnek van belépése. Az egység titka olyan mély, hogy az elme valójában nem tudja felfogni, csak tapasztalja a végtelent folyamatosan. Az elme minden rezzenésében benne van Isten, mégis az elme van a legtávolabb attól, hogy felfogja annak valóját. Csak, mint végrehajtóként üzemel és dolgozik Valójában a szív az, ami a legközelebb áll a misztériumhoz. Az ember test – lélek – szellem egysége együtt tudja csak felfogni Istent. Nem csak az elme vagy csak az ember egyik része, kell hozzá mind a

három harmóniája. Nem vall teljességet az a nézet miszerint nincs rossz, csak relativitás van, mint azt, fent láttuk. Filozofikusan a rossz annak a lehetőségnek a beteljesülése, melyben a szabadakaratunkat korlátozzuk. Isten ugyanis függetlenséggel és szubsztanciával látott el minket. Ez a szubsztancia nem végtelen és nem véletlen, hogy nem az Teljes szubsztanciával csak Isten rendelkezik. A mi akaratunk korlátozása pont abban van, hogy ennek a szabadságnak nem teszünk eleget. Valójában azzal, hogy végtelenek akarunk lenni csak korlátozzuk magunkat, mert a végtelenséget csak végességben tudjuk felfogni. Tehát mindaddig, míg saját eszünkre hagyatkozunk és a végtelenséget saját magunk empirikus útján értelmezzük, addig nem vagyunk szabadok. Amíg el nem fogadjuk a teremtett világ megújulását, mint isteni művet, addig nem vagyunk szabadok. Akkor válunk csak szabaddá, ha szívünket átadjuk a Fénynek. Tudatunkat alárendeljük

szellemünknek, szellemünket pedig Istennek. Elfogadjuk saját magunkat mint „én” –t teremtett valójában, a teremtettlenben. És ekkor egyesülünk a végtelennel A teremtés ugyanis a teremtettlenség felé halad. De ahhoz, hogy ebben részesedjünk, előbb meg kell, szülessünk. Meg kell látnunk a Fényt Ennek korlátozása adja a „rosszat” Isten fogalmában az isteni én teljesen szabad és létező. Pontosan ez, az az én, melyet korlátozunk minél kissebre, hogy a végtelen, amit látunk (a világ) egyre nagyobb legyen. Amint azonban megvakulunk a világnak, s meglátjuk Istent, akkor már nem akarunk sem nagyobban sem kisebbek lenni, mert rájövünk, hogy olyan énnel rendelkezünk, mely részesedik a végtelenben. Olyan végtelenben melyet az elme megközelíteni sem tud Azt a látást mely teljessé teszi a részt az egészben, a végtelen Fény határozza meg, ami éltet minket. Az elme csak, mint árnyvonalként értelmezi S annak illúziója miszerint ha mi

kisebbek leszünk, az növekszik, teszi teljessé a „rosszat”. Nem növekszik hiszen nem változik. Olyan teljesség, melynek látása is tökéletességet vall Olyan tökéletességet mely teljes a maga valójában