Földrajz | Tanulmányok, esszék » Eszláriné Szűts Gabriella - Magyarország és a környező országok demográfiai összehasonlítása

Magyarország és a környező országok demográfiai összehasonlítása Visszatekintés az 1770-es évek előtti időszakra Árpád hadai a besenyők támadása elől 896-ban érkeztek Levédiából, a Dnyeper és az AlDuna vidékéről a Kárpát-medencébe. Ezzel e térségben kezdetét vette az Árpád-ház államalkotó hatalma és a magyarság mába nyúló történelme. A honfoglaló magyarok pontos számát nem ismerjük, 4-500 ezren lehettek. Azoknak a számát pedig, akiket a honfoglalást követő két évszázadban a magyarok magukba olvasztottak, kétszázezer főre becsülik. Természetesen a Kárpát-medence birtokbavétele nem járt együtt az itt élő népek céltudatos és erőszakos asszimilálásával vagy kiirtásával, hiszen az itt talált népesség egy része, mindenekelőtt a Kárpátok folyóvölgyeiben élő szlávok zavartalanul folytatták korábbi életüket. Ez a kiindulópont, majd Szent István (1000-1038) idegeneket megbecsülő, a korabeli

lehetőségekkel számoló politikája teremtette meg annak feltételét, hogy az ország lakói - magyarok és nem magyarok - egy soknemzetiségű ország keretei között élhettek. A történeti kutatások arról tanúskodnak, hogy a 12. század végére az itt élők száma valószínűleg már elérte az 1,8-2,2 milliót, amiben a 11-12. században letelepített besenyők és uzok is szerepet játszottak. A tatárjárás, majd az azt követő újabb háborúk, a visszatelepült kunok lázadásai, a különböző járványok és éhínségek és végül az 1285-ben bekövetkezett második tatárjárás együttesen szerepet játszottak az első népesedési katasztrófa bekövetkeztében. A megfogyatkozott népesség pótlására német, francia, vallon, olasz és egyéb telepeseket hívtak az országba. Azt, hogy ez a változás a népesség szerkezetének, összetételének milyen átalakulásával járt együtt, nem ismerjük. A veszteség mértéke azonban abban is

kifejezésre jutott, hogy több mint száz évnek kellett eltelnie, míg az ország népességének száma ismét elérte a kétmilliót. Ezt követően a viszonylag egyenletes fejlődés eredményeként a népesség száma a 16. század elejére, tehát mintegy háromszáz év alatt 3,5-4 millióra növekedett. Ekkor a becslések szerint a lakosság körülbelül 80 százaléka magyar anyanyelvű volt. A következő két évszázad, a török hódoltság időszakának demográfiai hatása ismét katasztrofális volt, ezt egyértelműen tükrözi, hogy a 16. század végére az ország lakossága 3 millió fő volt, azaz az egész század alatt a népesség száma stagnált. A népességszám stagnálása mellett a későbbi századokban külön gondot okozott, hogy az össznépességen belül a magyar anyanyelvűek aránya 35-45 százalékra csökkent, aminek következtében a népesség összetétele drasztikusan megváltozott. Ebben a változásban a magyarok által lakott

központi területek nagymérvű pusztulása, a hegyvidéki területeken élő szláv és román népesség számának további növekedése, a törökök elől az országba nagy számban menekülő horvátok és szerbek, illetve a török pusztítás következtében elnéptelenedett országrészekre telepített németek játszottak szerepet. A magyarság Duna-völgyi történelmében ez volt a második népesedési katasztrófa, amely az elsőhöz hasonlóan ismét századokra visszavetette a népesség fejlődését, és a lakosság összetételét újból drasztikusan átalakította. Ez azt jelentette, hogy az 1700-as években a lakosságnak csupán közel 38 százaléka volt magyar anyanyelvű. Többségük, s ez a későbbi fejlődés szempontjából nem elhanyagolható, a mai ország területén, nagyrészt az Alföldön élt. A népesség etnikai sokszínűsége együtt járt a lakosság mentalitásbeli, felekezeti, kulturális stb. sokféleségével, melynek lenyomata a

különböző etnikumok demográfiai magatartásában is tetten érhető. A népesség számának alakulása 1770 és 1870 között A Magyarország népességének számára, összetételére s egyéb jellemzőire vonatkozó eddigi adatok becslésekre támaszkodnak. Ezek és egyéb források, például a katonai érdekeket vagy az adózást szolgáló, illetve a felekezeti megoszlást bemutató részösszeírások alapján a 18. század hetvenes éveiben Magyarország népességét (Horvátországgal együtt) 3-5 millióra becsülték. Ezért keltett meglepetést, amikor az 1784-1787 évi, II József által elrendelt népszámlálás adatai ismertté váltak, ezek szerint ugyanis az ország polgári népessége (Horvátország és Erdély adataival együtt) meghaladta a nyolc és fél milliót. 1. tábl Magyarország népességének megoszlása az 1784-1787 évi népszámlálás adatai alapján (Forrás:Az első magyarországi népszámlálás. Szerk Dányi Dezső – Dávid Zoltán

Bp 1960) Megnevezés Magyarország és Erdély 1786 Együtt Horvátország 1787 Jogi népesség 7 116 786 1 443 371 8 560 160 Tényleges népesség 7 114 846 1 440 986 8 555 832 A táblázat adatai a katonai igazgatás alatt álló területek, az ún. Határőrvidék polgári népességét, valamint a tényleges katonai szolgálatot teljesítők számát nem tartalmazzák. Ezért az első népszámlálást feldolgozó kutatók szerint a lakosság összlétszáma legalább 720 ezer fővel több volt. A népesség döntő többsége ekkor még 500 főt meg nem haladó falvakban, községekben élt. A mai főváros lakosságának száma sem érte még el a hatvanezer főt Pécs tizenegyezer lakosú kisváros volt. A községek és a városok között sem volt még olyan határozott különbség, mint amilyen majd a 19. század végére kialakul Időben még távol vagyunk az első világháború végétől, amikor az ország soknemzetiségű jellege megszűnt. Annak

érdekében azonban, hogy a trianoni békeszerződéssel létrehozott ország lakosságát ne csak közvetlen közelből szemléljük, nézzük meg, hogy az 1784/87-es évek népessége a mai államjogi határoknak megfelelően hogyan helyezkedett el, s milyen számerőt képviselt. 2. tábl Az 1784-1787 évi népesség mai államjogi határok szerinti megoszlása (Forrás: Az első magyarországi népszámlálás. Szerk Dányi Dezső – Dávid Zoltán Bp1960) Ország A népesség száma Magyarország 2 681 595 Ausztria 182 963 Szlovákia 1 926 703 Jugoszlávia 1 016 166 Lengyelország 21 582 Románia 2 489 530 Ukrajna 206 941 Összesen 8 525 480 A táblázat adatai természetesen nem az egyes részeken élő magyarokra, hanem nemzetiségtől függetlenül az ott élőkre vonatkoznak. A népesség mai államjogi határok szerinti megoszlása meglepő, hiszen az 1700-as évek végén 5 843 885 fő, azaz az összlakosság 68,5 százaléka nem a mai magyar területnek

volt a lakója. S ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az adatok a katonai igazgatás alatt álló területek polgári lakosainak, valamint a tényleges katonai szolgálatot teljesítőknek a számát nem tartalmazzák, akiknek többsége száznegyven évvel később a Jugoszláviához, illetve a Romániához került területeken élt. Összegzésként megállapítható, hogy a magyar népesség kárpát-medencei történelme arról tanúskodik, hogy a népesség reprodukciója a népesség számának folyamatos növekedésével járt együtt. Úgy véljük, e rövid visszatekintésből az is kitetszik, hogy egyrészről ez a növekedés az első és a második demográfiai katasztrófa és egyéb hatások következtében nem volt egyenletes, másrészről pedig a magyar népesség természetes szaporodása mellett egyéb forrásokból (betelepítések, magyarokhoz történő spontán asszimiláció) is táplálkozott. Az ország népessége 1870 után A 19. században az ipari

termelésre történő áttéréssel, a polgári társadalmak kialakulásával a világ ma fejlettnek számító országai népesedésfejlődésében fordulat következett be, és a népesség évezredeken át tartó lassú növekedése felgyorsult. Ezt a változást az első demográfiai átmenetnek nevezik. Ennek hatására a népességszám-növekedés azokban az országokban volt egyértelmű, amelyekben a halandóság csökkenése időben megelőzte a termékenység csökkenését, vagy pedig ahol a termékenység csökkenésének üteme hosszabb időn keresztül elmaradt a halandóság csökkenésének ütemétől. Az első demográfiai átmenet klasszikus modellje azonban nem minden ország, így Magyarország esetében sem érvényesült. Az első demográfiai átmenet hatása a magyar társadalom megkésett fejlődése következtében Magyarországon később és nem azonos módon bontakozott ki, mint Európa nyugati felén. Amíg ugyanis a termékenység csökkenésének

kezdete, amely az 1880-as évekre tehető, többé-kevésbé egybeesett a nyugat-európaiéval, addig az ország gazdasági elmaradottsága következtében a halandósági szint továbbra is magas maradt. E folyamattal összefüggésben a család szerepe, funkciói átalakultak, a népességszám jelentős mértékben növekedett, a nemek aránya a nők javára billent, és megindult vagy egyértelműbbé vált a népesség öregedésének folyamata. Ezek a változások szükségszerűen hatást gyakoroltak a népesség területi elhelyezkedésére, a városiasodás folyamatának felgyorsulására, a népesség iskolai végzettség szerinti megoszlására és foglalkozási struktúrájára. Az első demográfiai átmenetnek, melyet az 1960-as, 1970-es években az ún. második demográfiai átmenet vált fel, négy szakaszát szokták megkülönböztetni. A magyarországi népesség számának alakulását, annak köszönhetően, hogy 1805-ből, 1820ból, 1838-ból, 1850-ből és

1857-ből rendelkezünk adatokkal, viszonylag jól ismerjük. Annak ellenére így van ez, hogy a felmérések nemcsak rendszertelenül követték egymást, hanem mint az 1787-et megelőzőek is, csupán részösszeírások voltak. E felmérések adatai alapján megállapítható, hogy 1787 és 1850 között a hazai népességfejlődés nem volt dinamikus. Az 1787-et követő hat évtized alatt ugyanis legalább 3,6, de feltételezhetően nem több mint 4,8 millió fővel növekedett az ország lakosságának száma, azaz 39 vagy 50 százalékos gyarapodás következett be. Ennek a növekedésnek a jelentőségét növeli, hogy a korábbi időszakok népességszám-növekedésével ellentétben nem a szervezett betelepítések, hanem döntően a természetes szaporodásnak volt az eredménye. Természetesen ebben az időben is érkeztek idegenek az országba, de a korábbi időszakok szervezett betelepítéseinek a népességfejlődésben játszott szerepét már a vándormozgalom

keretében ideérkezők vették át. A leglátványosabban a zsidóság száma növekedett. Számuk az 1787-et követő hat évtizedben több mint háromszorosára nőtt. A népességnövekedést azonban ezekben az évtizedekben éppen úgy, mint az ezt követőkben, a korabeli egészségügyi viszonyok, a háborúk veszteségei jelentősen mérsékelték, s ezek a népesség korábbi súlypontjait és térbeli egyenlőtlenségeit részben megerősítették, részben pedig újak kialakulását segítették elő. Az így kialakult egyenlőtlenségek pedig a későbbi évtizedek fejleményei következtében állandósultak, egyértelműbbé váltak, újabb és újabb területekre is átterjedtek. Az adatok alapján megállapítható, hogy a 19 század közepén a népességnövekedés a Dunántúlon és a Kisalföldön lényegében megegyezett az országos átlaggal. Felső-Magyarországon és az Alföld keleti megyéiben azonban már jelentős mértékben az alatt marad. Az országos

átlagot meghaladó népességszám-növekedéssel ekkor csak a Duna-Tisza közén, illetve néhány keleti (Borsod, Heves) és déli (Csanád, Csongrád, Temes) vármegyében találkozunk. 1867-tel, a kiegyezéssel a magyar történelem egy szakasza lezárult. A hazai polgári fejlődés, melynek kezdete a korábbi évtizedekre nyúlik vissza, ettől az időtől kezdve mind egyértelműbbé, határozottabbá vált. Természetesen a hazai kapitalista fejlődéshez és felemás polgári átalakuláshoz szorosan kapcsolódó városiasodás, a foglalkozási struktúra átalakulása, a falusi-városi népesség arányának megváltozása stb. a népesedési folyamatokat nem közvetlenül és nem azonnal változtatta meg. Hatása azonban kikerülhetetlen volt Az 1870-es években a Magyar Birodalomhoz vagy más néven a Szent István korona országához Magyarország, Erdély, Fiume városa és kerülete, Horvát-Szlavonország, valamint a Határőrvidék tartozott. S ebben a formában

egyetlen egységet jelentett Éppen ezért nem csupán módszertani kérdés, hogy akkor járunk-e el helyesen, ha a továbbiakban csak az anyaország, tehát Magyarország vagy ha a Szent István korona országának népességfejlődéséről szólunk. Még egyértelműbb ez a probléma az 1920 utáni népesség állapotának bemutatásakor, hiszen az első világháborút lezáró békedöntés drasztikus terület- és népességcsökkenéssel járt. Az első világháború végéig Magyarország és Erdély adatai együtt szerepelnek. A mai országterületre vonatkoztatott adatok pedig csak akkor jelennek meg, ha azok az 1920 utáni népességfejlődés folyamatainak jobb megértését szolgálják. 1870-ben az ország területe 280 389 km2 volt, ez 80 megyére oszlott, melyből 26 Erdélyre esett. Magyarország és Erdély lakosainak száma 13 219 350 volt, melyből a jelenlévő nem helybéli népesség 554 943 főt tett ki. Ez volt tehát az a népességszám,

amelyet az első teljes körű népszámlálás alkalmával megállapítottak. Ez a népesség közel 12 500 településen, illetve 3960 pusztán (tanyán vagy hegyvidéki-erdei szórt lakóhelyen) telepen élt. Az első népszámlálást követő tíz év alatt az ország népességének száma 1,2 százalékkal növekedett, vagyis alig több mint félmillióval éltek többen az országban 1880-ban, mint egy évtizeddel korábban. Ebben az 1866-67-ben és 1872-74 között pusztító kolerajárvány hatása egyértelműen tetten érhető. Ez a csekély arányú növekedés is jelentős területi eltéréseket takar. 1870 és 1880 között ugyanis több vármegye népessége csökkent A legkirívóbb népességcsökkenés Bihar (11,8%), Szilágy (13,3%) és Kis-Küküllő (7,9%) vármegyében következett be. 1893-ban erről az időszakról a következőket írták: „Ez a sötét évtized [az 1870 és az 1890 közötti időszak ] nemcsak saját önbizalmunkat rendítette meg,

discreditalta hazánkat a külföld előtt is. Nem az állam hitelének arról a súlyos megromlásáról beszélek itt, amely már az 1873. évben teljes nagyságában megmutatkozott, hanem arról a pesszimisztikus felfogásról, mellyel a külföld tudományos világa a magyar népesedési viszonyokat tekintette. Sokáig a külföldi szakmunkákban, ha Magyarországról volt szó, a 70-es évek horribilis halálozási aránya s az 1869-80-iki elenyészőleg csekély szaporodása közöltetett, sőt elvétve közöltetik még ma is.” A népesség fejlődését negatívan befolyásoló folyamatok az 1870-es évek második felében fokozatosan visszaszorultak. A következő évtizedben pedig, ha a végzetesnek tűnő előző tíz év veszteségeit is figyelembe vesszük, már kifejezetten jelentős népesedésnövekedésről adhatunk számot. Az ország népessége 1880-ban 13 728 622 fő volt, s tíz évvel később ez a szám 15 133 494-re emelkedett. Vagyis 1880 és 1890 között a

lakosság száma az ezt megelőző évtized 1,2 százalékos növekedésével szemben 9,3 százalékkal nőtt. A magyar nemzetiségűek súlypontja az ország közepére esett, és a magyarul beszélők aránya is ezen a területen volt a legjelentősebb. Ezt az egymásra is ható folyamatot az 1880-as években két tényező még egyértelműbbé tette. A magyar nemzetiségűek számának növekedését egyrészt meghatározta az, hogy a természetes szaporodás mértéke a mai országterületen volt a legnagyobb, másrészt pedig a nem magyar ajkú népesség asszimilálódása az e területen élők között volt a legerőteljesebb. Ha nem is ilyen mértékű, de jelentősnek mondható népességfejlődés következett be Erdélyben is. Ennek ellenére az erdélyi országrészben már ekkor érzékelhető volt az a folyamat, melynek következtében az egykori székely székek (Aranyos, Csík, Háromszék, Maros, Udvarhely) kivételével az össznépességen belül a magyarok

aránya csökkent. Ehhez hasonló gondokkal még a Felvidéken lehetett találkozni, ahol a népesség nagy tömegeiben a magyar elem nem vagy csak mérsékeltebb arányban fordult elő. Az 1880-as években kibontakozott népességfejlődés íve a következő évtizedben sem tört meg, melynek következtében a népesség száma 1890 és 1900 között másfél milliót meghaladó mértékben növekedett. A természetes szaporodás a ténylegesnél erőteljesebb volt, azonban - a nem jelentéktelen bevándorlás mellett - az éppen erre az évtizedre eső, nagy méreteket öltő kivándorlás következtében közel 170 ezer fős vándorlási veszteséggel kell számolnunk. Mindezeket figyelembe véve 1900-ban az ország lakosságának száma 16 838 255 főre növekedett. Ez alatt az évtized alatt is az ország központi részein a népesség szaporodásának üteme magasabb volt, mint az országos átlag. A népességnövekedés fentiekben vázolt folyamata az 1900-at követő

évtizedre is kiterjedt. Ennek következtében újabb közel másfélmillió fővel növekedett az ország népessége. Igaz, hogy a népességszám növekedési üteme némileg mérséklődött, de a tíz év alatt bekövetkezett 7,8 százalékos, 1 426 278 fős emelkedést, különösen ha a még mindig nagymérvű kivándorlást (527 329 fő) is figyelembe vesszük, igen jelentősnek tartjuk. A bekövetkezett változást a népsűrűség arányszáma is jól mutatja, hiszen az 1900. évi 59,5-ről tíz év alatt négyzetkilométerenként 5,1 fővel emelkedett, vagyis 1910-ben egy négyzetkilométerre átlagosan már 64,6 lakos jutott. A népesség számának növekedésével párhuzamosan a korábbi évtizedeket is jellemző demográfiai meghatározottságok a 20. század első évtizedének végére még egyértelműbbé váltak. Ebben a természetes szaporodás különbségei, valamint a belső vándorlás egyenlege fontos szerepet játszott. E változások következtében a

népesség nemek, illetve életkor szerinti struktúrája módosult, a falvakban és a városokban élő népesség aránya lényegesen megváltozott. A városok, különösen a főváros vonzó- és felszívóereje a korábbi évtizedekhez viszonyítva még egyértelműbbé vált. Ennek következtében a polgárosodó nagyvárosokban, döntően a belső vándorlás hatására a tényleges szaporodás például Budapesten (20,2%), Nagyváradon (27,9%), Eszéken (25,9%), Kolozsvárott (23,8%), Debrecenben (23,6%) volt a legnagyobb. A többi nagyvárosban már nem érte el a 20 százalékot S bár Miskolcnak még 19,4, Győrnek 18, Kecskemétnek 15,6, de Pécsnek, Székesfehérvárnak a tényleges szaporodása már csak 13,8, Bajának 3,8, Hódmezővásárhelynek 2,6, Sopronnak pedig 1,4 százalék volt. Az összehasonlíthatóság érdekében megjegyezzük, hogy ebben az évtizedben a Duna-Tisza közén a tényleges szaporodás átlagosan 14,8 százalékos. Mindez pedig azt

eredményezte, hogy 1890 és 1910 között a városi népesség aránya 16,9-ről 20,4 százalékra nőtt. Az 1910-es népszámlálás szerint a Magyar Királyságnak - Horvátország nélkül - 18 264 533 lakosa volt. 1870-hez viszonyítva 1,6-szorosára nőtt a népesség száma Ez a változás szoros összefüggésben állt a polgárosodással, az egészségügyi viszonyok javulásával. A 19 századot is meghatározó tendenciával szemben, amikor a demográfiai folyamatokat a nagyarányú termékenység és a magas halálozási arány együttesen jellemezte, az 1880-at követő évtizedekben a halálozások aránya jóval gyorsabban csökkent, mint a születéseké. Ez a változás teremtette meg annak feltételét, hogy az 1880-as évektől az első világháborúig a természetes szaporulat évi átlaga 11 ezrelék volt, mely jelentős népességnövekedést eredményezett. Ez a nagyarányú növekedés annak ellenére bekövetkezett, hogy ugyanebben az időszakban 1,2 millióan

külföldre vándoroltak. Az 1900 és 1910 közötti évtizedben is folytatódott a magyar nemzetiségűek összlakosságon belüli arányának növekedése. Ez döntően továbbra is a természetes szaporulat eredménye volt, amely ekkor a korábbi évtizedeket meghaladó mértékben több mint 3 százalékkal nőtt. Ennek eredményeként a lakosság közel 55 százaléka, tehát a népesség többsége már magyar nemzetiségű. A magyarok mellett jelentősebb arányban ekkor a román (16,1%), a szlovák (10,7%) és a német (10,4%) nemzetiséghez tartozók éltek az országban. Az akkori magyar határok között élt még 464 270 ruszin, 461 516 szerb, 282 653 horvát, 108 825 cigány, 77 398 szlovén, 38 225 lengyel, 22 924 bolgár, 168 görög és 65 906 egyéb nemzetiségű. Összességében tehát a román, a szlovák és a német kisebbség kivételével a Magyarországon élő többi nemzeti kisebbség össznépességen belüli aránya elenyészőnek tekinthető. Az ország

soknemzetiségű jellege miatt fontos mutató a magyarul tudók számának arányváltozása. A 18 század elején, mint arról előbb említést tettünk, a lakosság közel 38 százaléka magyar anyanyelvű, s ha figyelembe vesszük, hogy 1900-ban az össznépesség majdnem 60 százaléka tudott magyarul, akkor bár a változás jelentős, mégsem nevezhetjük gyorsnak, radikálisnak, hiszen mindez közel kétszáz év fejleménye. S mivel a fenti adatok országos átlagot tükröznek, természetesen más volt a helyzet a Duna–Tisza közén és a Duna jobb partján, azaz döntően a mai Magyarország területén, ahol a lakosság többsége már 1900ban magyar nemzetiségű, és ahol a nem magyar nemzetiségűek között is a többség már beszélt magyarul. Ehhez a területhez viszonyítva egészen más volt a nemzetiség szerinti összetétel és a magyarul tudók aránya a Tisza és Maros szögén, az ország északi részén és a Királyhágón túli részeken élők

körében. Az 1869 és 1910 közötti népességszám növekedésével kapcsolatban összességében tehát megállapíthatjuk, hogy azok a várakozások, amelyek a 20. század kezdetén - a megelőző négy évtized eredményeire alapozva - a hazai népességfejlődés további pozitív kibontakozásáról szóltak, nem voltak túlzóak. Hiszen az 1870-et követő első évtized csekély (1,2 százalékos) növekedését 1880-tól kezdve jelentős, a 10 százalékot is meghaladó növekedés követte. S ez a szint, ha némileg mérsékeltebb formában is, 8,5 százalékos növekedéssel a 20. század első évtizedét is jellemezte. A természetes szaporulat az 1870 és 1880 közötti évtized kivételével tehát az évi 10-12 ezrelék körül ingadozott. Azokat a várakozásokat azonban, amelyeket a népességszám várható alakulásával kapcsolatban az 1900-as éveket követően megfogalmaztak, a Magyar Királyság addigi államkeretének felszámolása illúzióvá

tette. Rövid áttekintés területenként Vajdaság A vajdasági magyarok 1910-ben (424 555 fő) még az össznépesség 28,1%-át képezték. Vajdaság községeinek a 3/4-ében 10% feletti volt a magyarok jelenléte. Legtöbb magyar Bácskában élt, kevesebb Bánságban és még kevesebb Szerémségben. A magyarok 9 községben abszolút és két községben relatív többségben voltak. Ezek Vajdaság községeinek negyedét adták. A kanizsai községben az össznépesség 94,4%-át alkották, a zentaiban 91,8%át, a topolyaiban 87,6%-át, a temeriniben 80,2%-át, a becseiben 67,1%-át, a csókaiban 61,2%át, a szabadkaiban 60,8%-át A magyarok Vajdaság 53 településében (a települések 15,4%-a) abszolút többséget képeztek az össznépesség arányában. A helyzet még 1953-ban is ehhez hasonló volt, ám 1991-ben jelentős mértékben változott a magyarok kárára. A statisztikák szerint a szerbek most már 33 községben abszolút többséget képeznek. A

települések 63,2%-ában abszolút, 4,1%-ában pedig relatív többséget alkottak az összlakosság arányában. A magyarok 80 településben (a települések 17,2%-a) abszolút többséget, 6-ban (1,3%) pedig relatív többséget alkottak az összlakosság arányában. Bácskában a szerbek 71 településen abszolút többségben vannak (12-ben az arányuk 90%-os). A 10 ezer lelket meghaladó települések közül a szerbek abszolút többségben vannak Újvidéken, Zomborban, Apatinban, Palánkán, Cservenkán, Futakon, Szenttamáson. 1948-ban Bácska népességének még csak 37,5%-át képezték, azonban 1981-ben százalékuk már 43,4%ra nőtt. A magyarok Bácska 51 településében (50% feletti) abszolút többséget képeznek (ezek közül 19-ben 90%-os a többségük). A 10 ezer lelket meghaladó települések között a magyarok abszolút, 50%-ot meghaladó többségben vannak Adán, Becsén, Topolyán, Kanizsán, Zentán és Temerinben. Szabadkán elvesztették

abszolút többségüket, most relatív többségben vannak (43,8%). A magyarok még 1948-ban is Bácska népességének 38,1%-át alkották, 1981-ben viszont már csak 28,8%-át. Bánságban a szerbek még jobban előretörtek, és 110 településben abszolút többséget képeznek (ezek közül 34-ben az arányuk meghaladja a 90%-ot). A 10 ezer lelket meghaladó településekben több mint 50%-os a szerbek aránya. Így van ez Fehértemplomban, Kikindán, Kovinban, Törökbecsén, Pancsován, Versecen, Becskereken. A szerbek már 1948-ban is Bánság népességének 59,9%-át, 1981-ben pedig 64,6%-át adták. A magyarok csak 24 bánsági településben voltak abszolút többségben (közülük 11-ben arányuk meghaladta a 90%-ot). A magyarok Bánság népességének 18,2%-át adták 1948-ban, és 13,7%-át 1981-ben. Szerémségben a szerbek majdnem homogén tömeget alkotnak: 104 településben abszolút többségük van. Ezek közül 5 településen lélekszámuk meghaladja a 10

ezret A szerbek 1948ban is Szerémség népességének 68,6%-át, 1981-ben pedig 70,8%-át adták A magyaroknak csak két kis településben van abszolút többségük. Az 1991-es népszámlálás szerint a 93 település közül, ahol a magyarok abszolút vagy relatív többségben éltek, csupán négyben növekedett a magyarok .Az 1981-1991 közötti időszakban a magyar abszolút vagy relatív többségű települések 85,7%-ában a népesség már képtelen volt a reprodukcióra, és itt beállt a depopuláció gyorsuló üteme. A nagyszerb nacionalisták által előidézett (1991-1995) etnikai belháború következményeként Szerbia területén 1996-ban több mint 600 ezer szerb menekült tartózkodott és várt végleges letelepítésre. Ebből 500 ezer szerb menekült Vajdaság területére került, és itt várja a végleges letelepedését. Várható, hogy újabb menekültek érkeznek Koszovóról és Közép-Szerbiából A magyar nemzetiségű polgárok házát, földjét

és munkahelyét ígérték nekik. Az állam minden bizonnyal 300-350 ezer főt végleg le szándékozik telepíteni Vajdaságban. A magyar nemzeti kisebbségre folyamatos nyomást gyakorolnak, hogy előbb vagy utóbb költözzön ki. Oktatási, művelődési és tájékoztatási intézményeit leépítik (csak jelképesen pénzelik) vagy egyszerűen megszüntetik. A magyarok számára a vállalkozás vagy a munkába állás leküzdhetetlen akadályokba ütközik. A magyar nemzeti kisebbség megkülönböztetésének számos megnyilvánulása nem szűnt meg. Állítható ez még akkor is, ha közvetlenül senki sincs életveszélyben, és nem kell újabb megtorlástól vagy vérbosszútól tartani. A magyar közösség közösségi életének megszervezését lehetetlenné teszik a politikai, gazdasági és más intézkedések sokaságával. Nyilvánvaló a cél: a magyar nemzetiség elköltözésre ösztönzése. Az a cél, hogy arányukat az össznépességben 4-5% alá

csökkentsék, amikor már nem lehet többé megállítani a bomlás további folyamatát. Szlovákia Az 1939. március 14-én önállósult „Szlovák Állam” fasiszta diktatúraként vonult be a történelembe. Fennállásának hat éve alatt a fasiszta Németország bábállamaként nemcsak gazdaságát, hanem katonai erejét is a nácik szolgálatába állította. Az ország élén egy katolikus pap, Jozef Tiso állt. A Szlovák Köztársaság mintegy 2,3 millió lakosából 67 ezer fő volt a magyar, akiknek 80%-a Pozsony környékén, illetve a Nyitra melletti Zoboralján élt. Kisebb számban éltek még magyarok a jelentősebb városokban, Eperjesen, Zólyomban, Lőcsén, Késmárkon, Trencsénben stb. A szlovák alkotmány a magyarokat a németekkel együtt - a csehekkel és zsidókkal ellentétben - „meghonosodott nemzetiségi csoportnak” tekintette, így elvileg ugyanazon jogok illették meg, mint a szlovákságot: jogosultak voltak politikai és kulturális

szervezkedésre. A szlovákiai magyarság mozgáskörét azonban lényegesen behatárolta a szlovák alkotmány reciprocitást, vagyis viszonosságot kimondó elve, amely szerint: „a nemzetiségi csoport alkotmányba foglalt jogai csak annyiban érvényesek, amennyiben ugyanazokat a jogokat élvezi az illető nemzetiségi csoport anyaországának területén lakó szlovák kisebbség is.” Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szlovákiai magyarságot ugyanazon jogok és bánásmód illették meg, mint a magyarországi szlovák kisebbséget. A reciprocitás elve, amelyet a két ország között kötött szerződés is rögzített a „szlovenszkói” magyar kisebbséget a túsz szerepébe kényszerítette, amellyel a magyar kormányt Pozsonyból zsarolni lehetett. A diplomáciai próbálkozásokkal párhuzamosan Szlovákiában már 1944 közepétől kibontakozott a magyarellenes hisztéria. Az első magyarellenes intézkedéseket az 1944 augusztusában kirobbant szlovák nemzeti

felkelés idején hozták. Noha a felkelés hatósugara a magyar nyelvterületre nem terjedt ki, a nemzeti felkelés irányítószerveként működő Szlovák Nemzeti Tanács határozatot hozott a Magyar Párt és a magyar egyesületek feloszlatásáról, a magyar középiskolák felszámolásáról. A hatalom nyílt nacionalizmusának megnyilvánulása volt a pozsonyi magyarok kitelepítése 1945 májusában. Egy az első köztársaságban alkotott törvényre hivatkozva, a pozsonyi magyarok döntő többségét kikergették lakásából, s a Duna jobb partján fekvő Ligetfalun kialakított táborokba zsúfolták őket. Itt a táborba zárva vagy közmunkára ítélve tartották őket hónapokon keresztül, míg végül a táborokat 1946 augusztusában felszámolták. A lakosságcsere lebonyolítása azonban késett. A magyar felet elsősorban a kitelepítendők közé kvótán felül besoroltak száma riasztotta. A Magyarország számára rendkívül hátrányos egyezmény

szerint ugyanis a magyar fél vállalta, hogy a meghatározott kvótán felül átveszi a háborús bűnösöket is. Ezzel visszaélve a csehszlovák bíróságok tömegesen vonták felelősségre a háború alatt állítólag elkövetett bűneikért a felvidéki magyarokat, s végül több mint 70 ezer személyt írtak össze, akinek háborús bűnösként kellett volna elhagynia szülőföldjét. Csehszlovákia végül a deportálások elindításával bírta rá a magyar kormányt a lakosságcsere lebonyolítására, amely 1947 áprilisában kezdődött a dél-alföldi szlovákok és a mátyusföldi magyarok kicserélésével. A vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. A végleges adatok szerint a Magyarországról Szlovákiába önként áttelepült 60 257 szlovákkal szemben, 76 616 magyar volt kénytelen a szülőföldjét elhagyni. Óriási különbség mutatkozott azonban a hátrahagyott vagyonban.

Mivel a szlovák hatóságok általában a módosabb gazdákat jelölték ki az áttelepülésre, a szlovákok által Magyarországon hagyott 15 ezer kataszteri holddal s 4400 lakóházzal szemben a Magyarországra áttelepített magyarok 160 ezer holdat és 15 700 lakóházat hagytak maguk mögött. Az utolsó áttelepülők 1949 nyarán lépték át a szlovákmagyar határt A „reszlovakizáció” nyomására 719 településről összesen 423 264-en kérték a szlovák nemzetiség megadását. Ebből összesen 326 679 személyt nyilvánítottak szlováknak Habár mennyiségi mutatók szempontjából a reszlovakizáció volt a nacionalisták legsikerültebb akciója, mégis ez okozta a legkisebb kárt a magyar nemzetrészben. A papíron egyik pillanatról a másikra szlovákká váló tömegek ugyanis érzéseikben továbbra is magyarok voltak, és így a szlovákiai magyarság folytonosságának a biztosítékai maradtak Szlovákiában. A magyarokkal szembeni politika

megváltozása nem a hatalmon lévő politikusok szemléletének megváltozásából fakadt, hanem külső, nemzetközi okai voltak. A májusban kiadott alkotmányból ugyan még kimaradtak a nemzetiségek, a nemzetgyűlési választásokból pedig még mindig ki voltak zárva a magyarok, de 1948 őszétől fokozatos javulás kezdődött a szlovákiai magyarság helyzetében. A fordulatot 1948 október 25-e hozta meg, amikor is törvényt fogadtak el a szlovákiai magyarok állampolgárságának visszaadásáról. A magyarságot ért hátrányos megkülönböztetés felszámolását azonban számos visszás jelenség kísérte. Habár a lakosság-csere csupán 1949-ben fejeződött be, a kormány már 1948. augusztus 30-án döntést hozott a kényszerközmunkák megszüntetéséről, a Csehországba deportált magyarok hazatéréséről. A deportált családok tömeges hazaszállítása 1949 januárjában kezdődött, és újabb - nem várt - bonyodalmat okozott, hiszen a

deportáltak birtokaiban ekkor már szlovák nemzetiségű „kolonisták” vagy külföldről (Magyarország, Románia) idetelepült szlovákok éltek. A hazatérők természetesen visszakövetelték házukat és egyéb ingatlanukat, amit a szlovák pártvezetés még 1949 szeptemberében is a „magyar sovinizmus” megnyilvánulásaként értelmezett. A helyzet megoldását a szlovák kormánykörök egy újabb deportálási tervben látták. Ez az 1949 őszére ütemezett akció a „Dél” fedőnevet kapta, s a magyarok áttelepítését ezúttal osztályérdekeket tükröző jelszavak mögé próbálták rejteni. A hivatalos indoklás szerint ugyanis az osztályellenségnek számító módosabb paraszti réteget vitték volna Csehországba. A több ezer elhurcolandó családdal számoló akciót végül az utolsó pillanatban leállították, de a deportálásból hazatért magyarok vagyonjogi helyzetének rendezése még évekig eltartott, és máig negatív következménye

van. Ma még kevéssé feldolgozottak az 1956-os forradalom szlovákiai magyar vonatkozásai. Az mindenesetre biztos, hogy a felvidéki magyarság feszült figyelemmel és szimpátiával figyelte a forradalom győzelmét, majd szomorúan vette tudomásul annak eltiprását. Elszigetelt egyéni fellépéseken kívül azonban a forradalommal kapcsolatos akciókról nem tudni. A csehszlovák vezetés mindenesetre tartott a szlovákiai magyarok reakciójától, s ezért 1956 őszén magyar tartalékosokat nem mertek a hadseregbe behívni. A szlovákiai magyarság demográfiai és társadalmi viszonyainak változásáról a rendszeres időközönként megtartott népszámlálások nyújtanak információkat. Nemzetiségi szempontból az adatokat egyrészt az anyanyelv szempontjából, másrészt pedig a nemzetiségi hovatartozás szempontjából rögzítették. Általában érvényes, hogy az első világháború előtti magyar népszámlálások az anyanyelv iránt érdeklődtek, míg az

azt követő időszak csehszlovák felmérései a kérdezés során a nemzetiségi hovatartozást részesítették előnyben. Az 1918-ban megalakult Csehszlovákia nemzetiségi szempontból nagyon tarka alakulat volt. Az 1921-es népszámlálás szerint a cseh országrészben a 6,7 millió cseh mellett 3 millió német és 103 ezer lengyel, Szlovákiában pedig az 1,95 millió szlovák mellett 650 ezer magyar, 140 ezer német, 90 ezer ukrán, rutén és orosz, illetve 73 ezer zsidó élt. Gyurgyík László szerint, a módszertani különbségek miatt az egyes nemzetiségek arányának alakulását kielégítő módon csak az 1921 és 1991 között készült felmérések során lehet összehasonlítani. Ebben az időszakban Szlovákia lakosainak száma 3 millióról 5,27 millióra nőtt. Ezen belül a magyar nemzetiségűek száma 651 ezerről 567 ezerre csökkent, és ezzel a részarányuk megfeleződött (21,7%-ról 10,8%-ra). A 20-as években egyedül a magyar nemzetiség létszáma

nem növekedett. Ennek oka a tisztviselő és egyéb értelmiségi rétegek jelentős hányadának Magyarországra történő kivándorlása, valamint a nemzeti identitásában bizonytalan népességnek a többségi nemzethez való csatlakozása volt. A szlovákiai magyarok sorsát a második világháború utáni időszak lényegesen befolyásolta. Ezekben az években 31 780,a bécsi döntés után beköltözött magyart kiutasítottak, kb. 70 ezret a lakosságcsere keretében Magyarországra toloncoltak, 6 ezren pedig maguk menekültek oda. 50 ezer magyart Csehországba deportáltak, de közülük sokan később visszatértek. Ezzel párhuzamosan folyt a reszlovakizáció, amely keretében összesen 410 820 ilyen kérvényt nyújtottak be, és a kérvényezők felét szlováknak is nyilvánították. Az elszlovákosítást a 40-es évek végén hatalomra került Gottwald-rendszer állította le, a szocializmus ezt követő évtizedei azután elfojtották a szláv nemzetállam

megteremtésére vonatkozó - egyébként több kommunista vezető számára is vonzó - törekvéseket. A népszámlálási adatokban a kitelepítések utáni 1950-es mélypontot 1961-ben jelentős gyarapodás követte. Ezután a magyarok száma már csak minimálisan növekedett Az 1970-es népszámlálás még 33 ezres növekedést mutatott ki, amit a szakemberek úgy értelmeztek, hogy a reszlovakizáltak egy része vallotta magát újra magyarnak. 1980-ra viszont a magyarság száma már csak 7,5 ezerrel nőtt, ezzel részaránya 12,2-ről 11,2%-ra csökkent. Ezt a demográfusok a nemzetváltás és az asszimiláció első komolyabb megnyilvánulásaként értékelték. Gyurgyík László szerint ebben több tényező is meghatározó szerepet játszott A legfontosabb okok közé a ritkuló magyar iskolahálózat következtében a nem anyanyelvi oktatásban részesülő magyar tanulók számának emelkedését és a vegyes házasságok gyakoribbá válását sorolta. Nem

elhanyagolhatók viszont az urbanizációs folyamatok elsősorban a városba költözködés - kihatásai sem Az utolsó, 1991-es népszámlálásra, ellentmondásos légkörben került sor. Hosszú évtizedek után a légkör először volt szabadabb, demokratikusabb, de egyben érezhető volt a nemzetiségek elleni uszítás hatása is. A magyarok száma az előzetes optimista várakozásokat megcáfolva mindössze 7 800 fővel nőtt, amit az elemzők a már visszafordíthatatlan demográfiai változások bizonyítékaként értékeltek. Húsz év alatt ugyanis a magyarok száma mindössze 2,8%-kal nőtt, ami hatszor kevesebb a szlovákok 16,7%-os létszámnövekedésénél. Területi szempontból a szlovákiai magyarság a határ mellett él. Ez a sáv Nyugat-Szlovákiában a legszélesebb, Közép-Szlovákiában, az Ipoly mentén több helyen is egy-egy községre zsugorodik, majd pedig Kassától keletre néhány tíz kilométerre meg is szakad. A magyar nyelvterületet

Csehszlovákia megalakulása után morva telepesek, a második világháború után pedig a kitelepítésekkel párhuzamosan a szlovákiai, illetve magyarországi szlovákok letelepítésével igyekeztek fellazítani. Az 50-es évek óta viszont a nyelvterület kiterjedése nem változott meg lényegesen, ebben az időszakban - főként az urbanizációs folyamatok és az iparosítás következményeként - a városokban tapasztalható a korábbi nemzetiségi arány lényeges módosulása. Az elmúlt évtizedek történései ellenére a magyar többségű községek a magyar nyelvterület községeinek több mint 82%-át teszik ki. 1991-ben a közel háromezer szlovákiai községből 432 volt abszolút magyar többségű. Ebből 272-ben a magyarság részaránya meghaladta a 80%-ot, 160-ban pedig 50 és 80% között volt. Ezen kívül 5 községben relatív magyar többséget mutattak ki, 503-ban pedig a magyar részarány 20% felett volt. 1991-ben a leghomogénebb településeken

élt a magyarság 44,5%-a. A 2001-re tervezett következő szlovákiai népszámlásnak arra is választ kell adnia, hogy milyen hatással járt a szocialista iparosításhoz kötődő erőltetett városba költözés leállása és a települési önkormányzatok önigazgatási szerepének újbóli kialakulása. A szlovákiai magyar történészek és politikusok között elterjedt vélemény, hogy az ország közigazgatási felosztásának módosításai során (főleg 1960-ban) az egyik vezérelv a magyarság felszabdalása volt, amely általában észak-déli irányultságú egységek kialakulásában nyilvánult meg (ez szlovák többségű járások létrehozását jelentette). Tény, hogy a meglehetősen nagyszámú közigazgatási átszervezés során általában csak a Csallóközben jöttek létre magyar többségű államigazgatási egységek - hiszen itt egyszerűen nem volt lehetőség más kialakítására. Ez jelenleg is élő gond, hiszen a politikai

indíttatású 1996-os közigazgatási átszervezés néhány éven belül anyagilag fedezhetetlennek bizonyult, ezért 2000-2001 során meg kell találni egy, már az Európai Unióban alkalmazott alapelveknek is megfelelő új államigazgatási, illetve önkormányzati felosztást. A magyarság nagy része Nyugat-Szlovákiában él, a Duna, az Alsó-Vág és az Alsó-Garam tájékán. Az ország középső részén jelentősen elvékonyodik a magyarlakta sáv A már a 30-as években elszlovákosodott Losonctól délkeletre azonban egy újabb, sok apró faluból álló magyarlakta körzet található. Ettől keletre, a Gömör-tornai Karszt területétől egészen Kassáig húzódik egy viszonylag kompakt, főként a falukban magyarlakta sáv. A Kassától keletre fekvő zempléni részen még a határ mentén is megszakad a magyarlakta sáv. Ez újra csak Bodrog folyó környékén található Bodrogköz és Ung-vidék tájékán kezdődik újra. Kárpátalja A nyelvhatáron

belül és a nyelvszigeteken, több mint 130 községben és városban, valamint a FÁK tagországainak területén a hivatalos statisztikai adatok szerint 1959-ben 154,7 ezren; 1969-ben 166 ezren; 1979-ben 170,6 ezren; 1989-ben 171,4 ezren vallották magukat magyar nemzetiségűnek. A helyi tapasztalatok szerint Kárpátalja 1 288 200 lakosából minden negyedik-ötödik ember magyarul is beszél. Így számuk több mint 220 000-re tehető A kárpátaljai magyarság számának csökkenése 1930-ban érte el a mélypontot. Ennek oka elsősorban az volt, hogy a zsidókat külön nemzetiségnek vették. 1959-től a magyarság száma (146 247) fokozatosan emelkedik, a legújabb demográfiai becslések szerint elérte, illetve túlhaladta az 1990. évit A kárpátaljai magyarok arányának csökkenése azzal magyarázható, hogy a ruszinoknál gyorsabb ütemű a népszaporulat: 1910-ben 335 000, 1930-ban 400 000, 1975-ben 860 000, 1989-ben 977 000 ruszin, illetve ukrán élt

Kárpátalján. A Kárpátalján élő magyarok kevés jelét mutatják a nyelvi asszimilálódásnak: 1959-ben 98,5; 1970-ben 98,8; 1979-ben 96,6; 1989-ben 97,0%-uk vallotta magát magyar anyanyelvűnek. A kárpátaljai magyar emberek a múlt keserű emlékeiből kiindulva gyakran még ma is félnek nyíltan magyarnak vallani magukat. A lelki fékezőerőktől csak fokozatosan tudnak megszabadulni, ennek pozitív előjelei csak a 80-as évek második felétől tapasztalhatóak a városokban és a falvakban élő magyarság körében. Több mint 100 000 magyar él falusi környezetben. Az egyes településeken az életfeltételek nem egyformák. A magyar nemzetiségűek száma jelentősen csak ott gyarapodik, ahol a magyar lakosság gazdasági foglalkoztatottságát helyben oldották meg, így Péterfalva, Verbőc, Oroszi, Vári, Bereg, Csonkapapi, Gecse, Bótrágy, Nagybégány, Zápszony, Kisdobrony, Nagydobrony. Eszeny, Palágykomoróc stb községekben Ahol a lakosság gazdasági

és szociális fölemelkedése megtorpant, ott elöregszik a falu, illetve stagnál: Aklihegy, Palló, Sislóc, Tarnóc stb. Elenyésző az elnéptelenedő aprófalvak és tanyák száma: Gálocs, Szelmenc, Papitanya. Külön említjük Téglást, amely nem néptelenedik el, de a magyarság aránya az ukrán betelepülés következtében csökken. Kárpátalján a magyar nyelv őrzője továbbra is a falu, ugyanakkor előnyös gazdasági és emberi kapcsolatok alakultak ki a közösségek és a városok lakói közt. A járási központok közelsége, az autóbuszjáratok és a síkvidéket hosszában kettészelő vasút lényegesen közelebb hozza az amúgy is egymáshoz közel fekvő kis és nagy településeket. Mindez a falusiaknak ingázással elérhető munkaalkalmat, mezőgazdasági termékeik eladására jó piacot teremt. Egyes iparvállalatok saját autóbuszaikon szállítják be a városba és haza a falvakban élő munkásaikat. Ezért igen csekély a közösségből

való elköltözés, s a nyelvhatáron belül e települések továbbra is megőrzik kizárólagos magyar jellegüket. Az utóbbi időben a városokba beköltöző magyarok száma erősen megcsappant, a ruszinok mellett a belső területekről áttelepedők választják ezt az életformát elsősorban. A négy nagyobb városban - Ungvár, Munkács, Beregszász és Nagyszőlős - azonban asszimilációs folyamatoknak is tanúi lehetünk: növekszik a vegyes házasságok száma, csökken a magyar nyelvű iskolai oktatás stb. Az utóbbi időben különösen az Ungvári járásban gyarapodik gyorsan a beköltözők száma. Egyrészt megvásárolják a Magyarországra költöző családok házait, vagy a már letelepültek a hozzátartozóikat is befogadják. Az elnemzetlenedés gondjaival találkozhatunk a kétnyelvű (ruszin-magyar) falvak többségében. Aggasztóan magas az anyanyelvű intézmények nélküli települések száma: Minaj, Radvánc, Karácsfalva, Mátyfalva, Tekeháza,

Gödényháza, Fancsika, Csepe stb. Figyelemre méltó a nyelvi elszigeteltségben élő magyar, illetve vegyes házasságok révén kialakult családok száma, elsősorban Kőrösmezőn, Bustyaházán, Huszton és Szolyván. Az eddig stagnáló, gazdasági fejlődésben megtorpanó, valamint a nemzetiségi arculatát elvesztő magyar falvak esetében jelentős fordulatot hozhat az új gazdaságpolitika, a magánvállalkozás, az igazi szövetkezeti mozgalom térhódítása, a szerződésben igényelt termőföldek családos művelése, a háztáji gazdálkodás fellendítése, szociális és kulturális intézmények létesítése, a magyar nyelv- és történelemoktatás, valamint a hagyományőrző törekvések támogatása. A vegyes lakosságú településeken elvárható lenne, hogy a magyarokkal együtt élő ukránok, oroszok és románok is érdeklődést tanúsítsanak a magyar nyelvű kultúra és nyelv iránt. A két-, illetve háromnyelvűség azonban még esetleges az

együtt élő nemzetiségek körében. Több mint 12 000 magyar nemzetiségű él diaszpóraként a Kárpátokon túli területeken (Lemberg, Ivano-Frankovszk, Kijev, Odessza, Harkov, Krími terület, valamint Oroszország, Kazahsztán és a Baltikum országaiban). Valamennyien a kárpátaljai falvakból, városokból szóródtak szét a „szélrózsa” minden irányába. Többnyire azok rajzanak ki Kárpátaljáról, akik jövedelmezőbb munka után mennek, vagy nem találtak szakképzettségüknek megfelelő állást szűkebb pátriájukban. Egyeseket távolabbi vidékeken helyeztek el a főiskola befejezése után, s ők már ritkán települtek vissza szülőföldjükre. Utódaik közül sajnos már csak kevesen tudnak magyarul. A diaszpórában élő magyarok csak úgy tarthatják meg anyanyelvi kultúrájukat, nyelvüket, ha egy-egy nagyobb városban külön nemzetiségi klubokat, egyesületeket alapítanak az anyanyelvük ápolására. Például az Észtországban letelepedett

kárpátaljai magyarok Tallinban megalapították az Észtországi Magyarok Egyesületét, több mint száz taggal. 1989 decemberében megalakult a Lembergi Magyarok Egyesülete is mintegy kétszáz taggal. A városokban és környékén csaknem 2000 magyar él Kijevben klubformában működik száznál több taggal a magyar egyesület. 1991 január 29-én AlmaAtában hivatalosan bejegyezték a Kazahsztáni Magyarok Kulturális Szervezetét Hasonló egyesületek jöttek létre más térségekben is, az ukrajnai egyesületek részben kezdeményezői voltak az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség megalapításának. Lengyelország A magyar és lengyel népesség összehasonlítása (ezer fő) 40000 30000 Magyar népesség Lengyel népesség 20000 10000 0 1950 1960 1970 1980 1987 Erdély Az 1880 és 1910 között eltelt három évtized során a jelenkori Erdély népességének természetes szaporulata 32,6 százalékot ért el, ami évenkénti átlagban 9,4 ezrelékes

szaporodást jelent. (Ez 1,6 ezrelékponttal kevesebb az anyaország, és 4 ezrelékponttal kisebb az Ókirályság szaporodási arányánál.) E vonatkozásban Máramaros megye emelkedik ki a sorból, évi 14,6 ezrelékes születési többletével. Időszak 1870-1880 1881-1890 1891-1900 1901-1910 1911-1920 1870-1880 1881-1890 1891-1900 1901-1910 1911-1920 1870-1880 1881-1890 1891-1900 1901-1910 1911-1920 1870-1880 1881-1890 1891-1900 1901-1910 1911-1920 A tényleges A tényleges Tényleges Természetes és és természetes természetes népszaporodás vagy szaporodás népszaporodás vagy szaporodás fogyás (-) különbözete fogyás (-) különbözete Szám szerint Évi átlagban ezer lélekre Összesen -191585 -55548 -136037 -4,2 -1,2 -3 396713 432479 -35766 9,4 10,2 -0,8 411158 403026 8132 8,9 8,7 0,2 387723 477437 -89714 7,6 9,4 -1,8 -125090 140800 -265890 -2,4 2,7 -5,1 Tisza bal partja -83187 -51657 -31530 -8,8 -5,5 -3,3 114745 108527 6218 13,2 12,5 0,7 111285 106894 4391

11,3 10,8 0,4 126334 139078 -12744 11,4 12,5 -1,1 -3493 60640 -64133 -0,3 5,2 -5,5 Tisza-Maros szöge -39641 -21091 -18550 -3,1 -1,6 -1,5 114800 102994 11806 9,6 8,6 1 94251 87422 6829 7,3 6,8 0,5 60020 96613 -36593 4,3 7 -2,7 -77848 -10460 -67388 -5,7 -0,8 -4,9 Királyhágóntúl -68757 17200 -85957 -3 0,7 -3,7 167168 220958 -53790 7,7 10,2 -2,5 205622 208710 -3088 8,7 8,8 -0,1 201369 241746 -40377 7,8 9,4 -1,6 -43749 90620 -134369 -1,7 3,4 -5,1 Tényleges Természetes A születésgyakoriság tekintetében Arad+Csanád, Bihar, Máramaros, Szatmár+Ugocsa, Szilágy és Torda-Aranyos megye emelkedik ki. Ezekben a megyékben az élveszületési arányszám 40,7-44,0 ezrelék között ingadozott, amit azonban ellensúlyozott magas (30 ezrelék fölötti) halálozási arányszámuk. Hogy Máramaros megye – bár születési arányszámát tekintve csak a harmadik helyen áll – a természetes szaporodás rangsorában mégis az első helyre került, viszonylag kedvező (28,9‰)

halálozási mutatójával magyarázható. A 40 ezreléket megközelítő élveszületési és a 30 ezrelék alatti halálozási indexnek tulajdonítható Csík, Kis-Küküllő és Maros-Torda megye 10 ezreléket meghaladó reprodukciós aránya is. Ugyanakkor Krassó-Szörény megye, ahol a születési index a legalacsonyabb (32,6‰) volt, igen mérsékelt ütemű természetes szaporulatát is csak alacsony (26,6‰) halandósági arányszámának köszönheti. A halálozási mutató Brassó megyében volt a legalacsonyabb (24,6‰). Ezzel magyarázható, hogy ebben a megyében a természetes szaporodás üteme (9,4‰) mégis jóval kedvezőbb, mint például Hunyad megyében (6,4‰), ahol a csaknem azonos születési hányados már 27,7 ezrelékes halandósággal párosult. Temes+Torontál megye szintén igen gyenge (7,1‰) természetes szaporodásának oka abban keresendő, hogy itt a közepes halálozási indexhez átlag alatti születési arányszám társult.

Nagy-Küküllő és Szeben viszonylag alacsony (8,5‰) természetes szaporulata pedig arra vezethető vissza, hogy e két megyében az egyébként alacsony halálozási mérőszámok a Krassó-Szörény megyei szintet alig meghaladó születésgyakoriság alatt mozogtak. A világháborút megelőző utolsó békés periódusban, 1911-1914 között a születések aránya a megelőző öt év átlagához képest évi 0,8 ezrelékponttal, a halandóság átlagértéke 1 ezrelékponttal lett kevesebb. A természetes szaporulat indexe így kis mértékben emelkedett és elérte a 10,1 ezreléket, tovább közelítve az – akkor 11,3 ezrelékes – országos átlaghoz. A világháború négy évében, 1914-1918 között a jelenkori Erdély területén az élveszületések aránya az előző négyéves időszak átlagához képest 18,4 ezrelékponttal, a halálozásoké 1,1 ezrelékponttal, a természetes szaporulaté pedig 17,3 ezrelékponttal csökkent. A szaporodást tehát 7,2

ezrelékes fogyás váltotta fel Az élveszületések száma 1915-ben alig kétharmada az előző évinek. 1916-ban pedig, az első kizárólag háborús időben fogamzott születéseket tartalmazó évben már 54,7 százalékkal kevesebb élveszülést jelentettek be, mint 1914-ben. Ez az arány 1918-ig 58,6 százalékra emelkedett. A teljes veszteség az elmaradt születések révén kb 350-400 ezer lélek, azaz ennyivel kevesebb gyermek jött világra, mint rendes körülmények között várható lett volna. E becslésből a felső határhoz közeli érték a valószínűbb, tekintve, hogy a háború előidézte születéskiesés még 1919-re is átnyúlik. A születésgyakoriság értéke ekkor ugyan hirtelen az előző évinek a duplájára, 28,3 ezrelékre ugrott, de csak 1920-ban érte el az utolsó békeév szintjéhez közelítő 31,7 ezreléket. A kortárs magyar statisztikusok véleménye szerint a Romániához került területek lakossága az elcsatolás idején a háború

pusztításai és a menekülések következtében körülbelül 100-150 ezer lélekkel lehetett kevesebb 1910-hez képest. Az 1919 eleji összeírás ezzel szemben – eredményeinek a végleges határok szerinti kiigazítása után – a népesség nagyságát szinte változatlannak mutatja. Utólag kideríthetetlen, hogy e számbavételnek az összes népességre vonatkozó eredményei mennyire híven tükrözik az általános népmozgásokat – a községi elöljáróságoknak szétküldött kérdőívek visszajuttatása elhúzódott, összesítésükre sok nehézség után csaknem egy év elteltével került sor –, etnikai és felekezeti adatainak összehasonlító vizsgálata azonban tanulságokkal szolgálhat a korabeli román nemzetiségstatisztika elveit és gyakorlatát illetően. Az összeírás szerint a magyar népesség számaránya mindössze 26,5 százalékot ért el. Ausztria A magyarok valójában a mohácsi csatát (1526) követő idők óta folyamatosan

kimutathatók Ausztriában, elsősorban Bécsben és környékén, de később (Pázmány Péterrel az élükön) Grazban is. Az 1910évi népszámlálás 215390 magyar illetőségű személyt mutatott ki AlsóAusztria területén, közülük 10399 bukovinai csángó volt; egyedül Bécsben 139300 (71,13 %) magyar állampolgárságú személy tartózkodott. A Monarchia felbomlása következtében erősen megcsappant a magyarok száma; a vörös terror üldözöttjeit 1919 augusztusában a tanácsköztársaság menekültjei váltották fel. Nagyszámú politikai és gazdasági menekült érkezett Ausztriába 1944–45-ben, majd az 1956-os forradalom leverése után. Az 1956-os forradalmat követően 181 ezer magyar menekült érkezett Ausztriába. Ebből 1959-ig 162 ezer fő más nyugati országokba távozott, 7.772 fő visszatért Magyarországra Az Osztrák Köztársaság területén jelenleg mintegy 50–70 ezer magyar (az 1991. évi népszámlálás alkalmával megvallott

nyelvhasználat alapján 33.459 fő) él, akik eredetüket tekintve két fő csoportra oszthatók. Az egyik a Burgenland tartományban őshonos magyar népcsoport, amely az I. világháborút lezáró trianoni békeszerződés, valamint az annak területi rendelkezéseit korrigáló Sopron-környéki népszavazás és határkiigazítás alapján került osztrák fennhatóság alá. A másik a zömmel Bécsben és környékén, valamint a tartományi székhelyeken élő s különböző időszakokban menekült és letelepült diaszpóra. Az Európai Unió lakos/km2 1985 1990 1995 1996 1997 EUR 15 111 113 115 115 116 Ausztria 90 92 96 96 96 Magyarország 109 110 110 110 111 Az Európai Unió statisztikai hivatalának közlése szerint 2002. január 1-jén 379,6 millió ember élt az EU-ban. Tavaly másfél millió fővel (0,4 százalékkal) növekedett a lakosság A gyarapodás háromnegyedét a bevándorlók adták, egynegyed a természetes növekedésnek

köszönhető. A lakosság minden tagállamban növekedett tavaly, azonban a természetes növekedés Franciaországon, Hollandián és Finnországon kívül minden tagállamban alacsonyabb volt a bevándorlás mértékéhez képest. Németországban, Svédországban és Görögországban a lakosság csökkent volna a bevándorlók nélkül. Továbbra is alacsony a születések száma az Unióban: 2001-ben egy anyára átlagosan másfél gyerek jutott. A várható élettartam az EU-ban élő nőknél 81, a férfiaknál 75 év, ami tekintélyes növekedést jelent az 1980-hoz képest (nők 77, férfiak 70 év). A statisztikák azt mutatják, hogy 2050-re minden harmadik uniós polgár legalább 60 éves lesz, továbbá minden tizedik túllépi a 80 éves kort. A csökkenő és elöregedő népességű Európai Uniónak így egyre nagyobb szüksége lesz a bevándorlók munkaerejére, különben nem lesz, aki a nyugdíjasokat eltartsa. FELHASZNÁLT IRODALOM Az első Magyarországi

népszámlálás (1784-1787). Szerk Dányi Dezső-Dávid Zoltán Bp., 1960 28-29 Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet. I kötet Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Bp., 1935 90-181 Kovacsics József: A történeti demográfia válaszai és nyitott kérdései az Árpád-kori népesség számára vonatkozóan. In: Magyarország történeti demográfiája (896–1995) Szerk. dr Kovacsics József Bp, 1997 11–31 László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Múzsák, Bp, 1988 52–125 Magyar Néprajzi Lexikon. 2-3 kötet Főszerk Ortutay Gyula Akadémiai Kiadó, Bp, 1979-1980. Magyarország története 1818-1945, VIII. kötet Főszerk Ránki György Akadémiai Kiadó, Bp., 1976 765-773 Magyarország története 1890-1918 I. kötet Főszerk Hanák Péter Akadémiai Kiadó, Bp., 1978 403-515 Magyarország története 1790-1848 I. kötet Főszerk Mérei Gyula Akadémiai Kiadó, Bp., 1980 425-441 Tóth Pál Péter: Haza csak egy van? Menekülők, bevándorlók, új

állampolgárok Magyarországon (1988-1994). Püski Kiadó, Bp, 1997