Művészet | Művészettörténet » A görög szobrászat

Alapadatok

Év, oldalszám:2009, 6 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:166

Feltöltve:2009. június 06.

Méret:134 KB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

11000 arsenic 2011. január 18.
  Polükleitosz: Lándzsavivő
erről egy árva szó nem esik, szal érdemes volt letölteni a leírás alapján

Tartalmi kivonat

A görög szobrászat Hellász ábrázolóművészete az emberiesség kifejezője, ahol a testi tökéletesség és az erkölcsi érték találkozik, a szép és a jó (a kalokagathia). A görögség az isteneit is a saját képére alkotta, templomaikat is saját otthonainak mintájára tervezték. A műveknek is jellemzője az antropomorf szemlélet (az emberalakúság/képűség), az emberi arányok alapul vétele. A művészet és a szobrászat fejlődésében öt szakaszt szoktak megkülönböztetni (az ún. sötét kor Kr.e1200=900 után) : az első a geometrikus korszak (kb. Kre900=800), amely az elszigetelt Hellász műalkotásait jellemző egyenes vonalakról, lineáris jellegéről kapta. Terrakotta szobrok, kisbronzok készültek. A kezdeti lapos bronzok tömörebbé és kevésbé szögletessé váltak, amint a lemezekből való kivágást felváltotta a viaszveszejtéses öntő eljárás. A második az orientalizáló korszak (kb. Kre800=650), a Kelettel fenntartott szoros

művészi időszak. A proto-daidalikus (Kre700=675); és a kora-archaikus korban (Kre675=600 körül) jellemzővé vált a sematikus mintázás, a frontális beállítás, mereven mintázott haj és szigorúan dekoratív stílusban ábrázolt ruharedők, valamint az arc merev „archaikus mosolya”, ami véget vetett a korábbi miniatűr szobrászat természethűségének, szabadságának. Ezt követi harmadikként az archaikus kor (kb. Kre650=480), amelyben főleg az egyiptomi monumentális szobrászat és építészet hatására eleinte a formanyelv és az arányok daidalikusak, azonban a keleti elemek fokozatos feloldódnak; ekkor már a szobrászat fő témája a ruhátlan vagy ruhában ábrázolt ember, a mezítelen ifjak, a kuroszok. (Az archaikus időszakban idolokat is találunk, a homéroszi kor primitív bálványszobrait; tanagrákat, kecses, égetett, finoman festett ógörög agyagszobrocskákat.) Nevezetes alkotások: Moszkhophorosz (Borjúvivő, a keresztény Jó

Pásztor alakjának előképe) (i.e560 k; Akropolisz Múzeum, Athén); Anavüsszoszi Kurosz (i.e530 k; Nemzeti Múzeum, Athén); Khitónt és köpenyt viselő koré (i.e6sz vége) Akropolisz Múzeum, Athén Az épületek díszítésére használt szobrok főbb típusai: akrotérionok (oromdíszek); a háromszögletű timpanont díszítő figurák, ezek majdnem körplasztikák; a dór fríz faragott táblái, metopéi, amelyek többnyire magas domborművek; valamint a folyamatos jón fríz, amely általában alacsony dombormű. A korai klasszikus stílus átmeneti időszakát szigorú stílusnak is nevezik, utalásként az archaikus csinosság után a nyugalom és egyensúly kedvelésére (lásd az ún. Ludovisi-trón domborműve). Már tudnak életkort jelezni az emberi testen, különböző arckifejezést ábrázolni (pl. az ún Olümpiai Mester olümpiai Zeusz-templom timpanonját és frízét díszítő művein) A negyedik szakasz a klasszikus kor (a maga érett, majd késői

időszakával kb. a Kr.e450= 400, ill 400= 330 körül) (A klasszikus „első osztályú” szót néha a pheidiászi szűkebb időszakra alkalmazzák; néha tágabban: az egész poszt-mükénéi görög művészetre a geometrikus kortól a római időszak végéig.) Szobrászai az emberi test harmonikus arányait keresték. A görög templom szerves alkotóeleme lett a szobormű Arány és kiegyensúlyozottság, derű és mértékletesség jellemezte az alkotásokat, a homo mensura: az ember a mértéke mindennek. Számukra a test szépsége erkölcsi értékkel párosul Fejlett testkultúrával rendelkeztek, kedvelték az atlétikát; az olimpiai játékok győzteseit megformázták, s testük mintául szolgált a férfialakok megalkotásához. Kánonok (arányszabályok) szerint alkottak. Alkalmazták a kontraposztot, az ellentétes irányú mozdulatok egyensúlyi helyzetét. Jellegzetes alakok: az Apollón-típus, az emberi meztelenség tiszta, erkölcsös ábrázolására; a

koré vagy leányszobor; a kurosz avagy mezítelen ifjúszobor. Ezek már a test organikus ismeretéről árulkodnak, megtört a korábbi időszak merev szimmetriája, a testsúly az egyik lábra, csípőre tolódik, a testtartás lazává válik. Ekkor is fontosak a domborművek, amelyeket frízeken, metopékon, síremlékeken alkalmaztak. A klasszikus korban ezek stílusa kiegyensúlyozottabb, a jellemző izokefáliával (egy magasságban elhelyezkedő fejek), a hellenizmusban mozgalmasabbá, dinamikusabbá válnak. Jeles művek: Pheidiász: Pallasz Athéné szobra (i.e460 k) Athén; Pheidiász: Lovasok a Parthenon frízéről (i.e447= 434) Athén; a római márvány (1,25 m-es) másolatból ismert Müron: Diszkoszvető (Diszkobolosz; i.e450 k); a viaszveszejtéses eljárással készített delphoi bronz Kocsihajtó, valamint Poszeidón vagy Zeusz alakja (209 cm, i.e460 k) Nemzeti Régészeti Múzeum, Athén; Polükleitosz: Lándzsavivő (Dorüphorosz; i.e450 k; 199 cm, márvány,

amelyet kánonnak neveznek az ideális férfialak egyedül „helyes” arányai miatt; Museo Nacional, Nápoly); Saruját oldozó győzelemistennő (i.e408 k a Niké-templom frízéről 106 cm-es dombormű; Akropolisz Múzeum, Athén); Polükleitosz: A győzelmi szalagot homlokára kötő ifjú (Diadomenosz; i.eVsz; Nemzeti Régészeti Múzeum, Athén); Paióniosz: Niké-szobor (i.e421); Praxitelész: Hermész a kis Dionüszosszal (ie340 k; 213 cm, márvány; Régészeti Múzeum, Olümpia); Szkopasz: Táncoló bacchánsnő (i.e4sz; Albertinum, Drezda); Lüszipposz: Magát tisztogató atléta (Apoxümenosz; i.e325=300 k, 205 cm-es, új kánont felállító bronszobor márvány másolata. A kisebb fej miatt kecsesebb, karcsúbb az alak. Vatikáni Múzeumok, Róma); Hégészó síremléke (ahol szolgálója nyújt ékszeres ládikát a halott leánynak, i.e400 k; 147 cm magas dombormű; Nemzeti Régészeti Múzeum, Athén). Az ötödik, a hellenizmus időszakában (kb. Kre330=Kre1sz

vége) a klasszikus szobrászat mérték-harmónia-egyszerűség elvét felváltja a szenvedélyes mozgás, a személyes érzelmek fokozott ábrázolása, a drámaiság. A Belvederei torzó a női test érzékiségét jeleníti meg, de az újfajta realizmus az idős kor, rokkantság, betegség, sőt a groteszk megformálására is ügyel, s a csecsemőket a görög művészetben először nem kicsinyített felnőttként ábrázolja. Ugyanakkor eredeti művek hiteles másolatait készítik, illetve eredeti műveket késő archaikus, korai vagy érett klasszikus stílusban. Ismert remekművek: a Milói Vénusz (ie130 k; 202 cm, márvány; Louvre, Párizs); Szamothrakéi Niké (i.e200 k; 2,45 cm-es márvány, Louvre, Párizs); Boéthosz: Libával játszó kisfiú (i.e2sz); Athéné és Alküóneusz gigász küzdelme a pergamoni Zeusz-oltár keleti frízéről (i.e180-160, 157 cm magas; Állami Múzeum, Berlin); Aphrodité, Erosz és Pán (i.e2sz; Nemzeti Múzeum, Athén); Ökölvívó

portréja (ie2sz; Dutuit-gyűjtemény, Párizs); A tüskehúzó fiú (Tövishúzó; i.e2= 1sz, Uffizi, Firenze); Hégészandrosz=Polüdórosz=Athénodórosz: Laokoón-szoborcsoport (242 cm, i.e50 k; Musei Vaticani, Róma). Az athéniak kincsesháza, Delphoi; a jellegzetes ante-templom típusa. Szerkezete az egykori mükénéi megaron származéka. A meghosszabbított cellafalak között két oszlop támasztja alá a bejárat gerendázatát. A vájatolt oszlopoknak nincs lábazatuk, hanem közvetlenül az alépítményre támaszkodnak. Dór fejezetek tartják az architrávot A képszéket triglifek (az egykori fagerendák végére emlékeztető, függőleges vájatok) és metopék (az egykori nyílásokat fedő sima felületek) díszítik. A párkányok által szegélyezett nyeregtető a háromszögű oromzatot rajzolja ki. Mikor 548-ban a delphoi templom leégett, s az amphiktyonok elhatározták egy új, nagyszerű templom építését, 300 talentomot szántak e czélra, mely

összegnek egy negyedrészét a delphoiak egész Görögországban rendezett nagy gyűjtés utján teremtették elő. De az új épület nagyszerüsége az Alkmaionidák bőkezüsége következtében még a tervét is meghaladta: az első olyan dór stílusú templom volt, melynek homlokzata parosi márványból készült. KözépGörögország egyik legfontosabb látnivalója Delphoi, amelynek szentély-együttesét, az Apollón-szentélyt, az ókori görögök a világ köldökének, az omphalosznak tartották. A terület legfontosabb épülete a dór stílusban épült Apollón-templom, amelynek szentély-belsejében állt az omphaloszkő, emellett itt mondta ki Püthia papnője minden hónap hetedik napján kétértelmű jóslatát. Delphoi a legrégibb időktől kezdve kultusz- és jóshely volt. Szentélyéhez hozzátartoztak a kincsesházak is, mint pl. az athéniaké, mely típusát tekintve jellegzetes ante-templom Szerkezete nagyon egyszerű; az egykori mükénéi megaron

származéka. A meghosszabbított cellafalak között két oszlop támasztja alá a bejárat gerendázatát. A vájatolt oszlopoknak nincs lábazatuk, hanem közvetlenül az alépítményre támaszkodnak. Dór fejezetek tartják az architrávot. A képszéket triglifek (az egykori fagerendák végére emlékeztető, függőleges vájatok) és metopék (az egykori nyílásokat fedő sima felületek) díszítik. A párkányok által szegélyezett nyeregtető a háromszögű oromzatot rajzolja ki. A görög szobrászat a testneveléssel együtt bontakozott ki a stadionokban. Így születhetett meg a görög szobrászatban a ruhátlan emberek egyik szobortípusa, a kürosz, vagy az Apollószobrászat. A görögök szárnyas nőalakjai, a Nikék, és a kentaurok nagyon művésziek, de vannak szörnyábrázolások is, mint pl. a gorgók, a lófejű Artemisz, vagy a négykarú Apolló Mükénében nagyon sok gemmát készítettek. A kőbe vésett harci jeleneteket olyan szenvedély járja

át, amilyennel Kréta művészetében nem találkozunk. Az egyik egy viadal legfeszültebb pillanatát ábrázolja, amelyben kifejezésre jut a győztes harcos ellánállása és a makacs fiú hajthatatlansága. A küzdők alakjait két másik figura egyensúlyozza ki: az egyik földön ülő, nyugodt meztelen férfiak, a másik a küzdők segítségére siető harcos, aki egy óriási pajzsot tart maga elé. A görög szobrászat két szobortípust alkotott. A kuroszt, azaz a a ruhátlan ifjút és a korét a lányt. Mindkét típus az egyiptomiaktól ered, de a görög szobrok már kezdetben eredetibbek Sok szobrásznemzedék tökéletesítette tovább őket. kurosz fejlett izomzatú fiatal szobra, az egyes testrészek között tér van. Az i e 7 században született meg, kultikus célja még a mai napig sem tisztázott. Lehet, hogy ezeket a szobrokat az atléták ajánlották fel isteneiknek, amikor a versenyeken győztek. De ezek a szobrok nemcsak atlétikai ábrázolásúak. A

kuroszban az ember minden vonása tükröződik Az arca sugárzik a felhőtlen örömtől, fiatal teste egészséges, mozdulatai erőt és energiát fejeznek ki. Nem sorolhatjuk az atléta-ábrázolások közé sem, de nem is istenek szobrai. Számos kurosz maradt ránk. Egyeseken, mint pl Polümédész képmásain, az erő és a fejlett izomzat uralkodik. A teneai Apolló viszont nagyon kifinomult, és nem durva Ezeket az ifjakat mindig egyenesen állva ábrázolták. Határozott mozdulattal lépnek előre, ezért nem hatnak olyan mereven. A görög ifjú nyugodt, energikus lépéssel "megy" előre, miközben megőrzi testének szimmetriáját. A fejnek csaknem gömb alakja van, ehhez simul az egyenes, fejet keretező haj, ami egyenes és szilárd tartást ad. A mellkas szélesen kidomborodó A csípő erősen henger formájú Az i e 5. és i e 6 századból sok kürosz származik A Pimbinói Apolló a dór stílus alkotása, de DélOlaszországban keletkezett A test lágy,

ezzel ellentétben áll a lapos haj Az ajkak és a mellbimbók vörösrézből formáltak. Itt is szigorú testtartással találkozunk A felirat szerint ez a szobor Apollót ábrázolja. A kurosszal párhuzamosan alakult ki a koré is. Ennek legszebb példáit a ión iskola alkotásainál találjuk. Legjelentősebbek Delphoiból származó áldozati szobrok és az attikai korék. A korékat általában ünnepségek résztvevőiként ábrázolják Ajándékot hordoznak és mosolyognak. A korék szép, színes khitont viselnek Hajfürtjeik hosszú fonatokban hullanak vállukra, egybeolvadnak a színes ruha redőivel és a köpeny szegélyével. Vannak sima öltözékbe burkolt alakok is, amiket csupán a vállukra boruló két hajfonatuk díszít. Leghíresebb Antenór koréja, redőzött köpenyében és göndör hajával ünnepélyesen hat. A kuroszból és a koréból alakult ki a ruhás emberalak, ami hosszú időkön át foglalkoztatta a görög szobrászatot. A ruha a mozgás

kifejezője lett, nagyobb hangsúlyt adott az egyes testrészeknek, ritmussal töltötte meg a figurát. A ruha lehet súlyos, párhuzamos vonalakban aláhulló, vagy zegzugos formájú, ami egybeolvad a hajfürtökkel. Az i. e 6 század végéből származó dombormű ökölvívók küzdelmét ábrázolja A testek rugalmasak, mozgékonyak. A mozgalmas csoport piramisformát alkot A küzdők mögött álló ifjak olyanok, mintha ők is versenyeznének. Az alkotás olyan, mintha egybefonódó levelek mintája lenne, ilyen bonyolult mintát nem találunk a keleti művészetekben. Az Akropoliszon talált Moszkoforosz (Borjúvivő) is összetett alkotás. A borjú ívesen öleli körbe az ember fejét, lábait a felemelt kéz fogja. A kezek és lábak átlósan futnak össze a mellkas közepén, s ez az egész kompozíció középpontja. Az ember mosolya elégedettséget, nyugalmat fejez ki. Klasszikus kor Az archaikus és a klasszikus kor közötti, átmeneti szobrászat igen

„szigorú”. Az ebben az időben alkotott tárgyak közül kevés bronzszobor maradt fenn, ezek egyike a Delphoi kocsihajtó. A kocsis hosszú ruhája művészi redőkben omlik alá, jobb kezében tartja a zabla egy darabját, komoly tartása ünnepélyességet fejez ki. Az eredeti görög alkotás más, mint az utánzatai. A szem nem élettelen, színes kövekből van kirakva Még látni a hajon, szemhéjon és szájon a vékony aranyozás nyomait, ami melegebbé tette az egész arcot. De hivalkodó vagy közönséges nem lehetett egy ilyen fej. Az is biztos, hogy a művész nem valóságos arcot másolt le, hanem jellegzetes emberi formákból alkotta a fejet. A kocsihajtó szobra áldozati felajánlás volt, egy elpusztult, nagy szoborcsoport része. A szépség és a nemesség ötvözete A kocsihajtó fejének körvonalai nem részletezettek. A fej alakja ovális, amit csak a hajfürtök bontanak meg. E stílus virágkora az i. e 5 századra, Mürón, Polükleisztosz, és

Pheidiász szobrászok idejére esik. Mürón legismertebb műve a Diszkoszvető, a római márványmásolat szerint a művész egy férfi aktját mintázza meg, a diszkosz elvetését megelőző pillanatban. Az alak felső része a hátravetett vállával és karjával szimmetrikus. A karok kontúrja a hátrahelyezett bal láb vonalában folytatódik, és félkört alkot. A szoborban a stabilitás elemei is érvényre jutnak, a bal láb szilárd függőlegese, mely felett az ifjú jobb válla van, az egész alak támaszát képezi. A kerek körvonalú fejnek a kerek diszkosz felel meg. Ha a szobor előtt állunk, és csak a körvonalakat figyeljük, felfedezzük az egyiptomi tradícióhoz fűződő szálakat. Mindez a lehető legjellemzőbb nézetből van ábrázolva. A törzs előlről, a végtagok oldalról Müron, ahelyett, hogy a különböző szemszögből mutatott részeket valamilyen természetellenes pózba rakná össze, élő modellt állít be, hogy a mozgás

lendületében, de hitelesen mintázza meg a testet. A szobrász mostmár ura a mozgásnak, ahogy a festő a térnek Pheidiász jelentős domborműveket alkotott. A kései klasszikus kor szobrászata jobban érdeklődik a tér, a világos és sötét kontrasztok iránt, többet foglalkozik a dinamizmussal, bonyolultabb kompozíciót alkalmaz. Azok a szobrok, melyek Pheidiászt híressé tették, nem maradtak meg. De a leírásuk alapján elképzelhetjük, hogy hogyan is nézhettek ki. A nagy ókori alkotások jó része azért pusztult el, mert a kereszténység győzelme után a hívők szétzúzták a pogány bálványokat. Pheidiasz óriási Athéné Parthenosza, nem így nézhetett ki, mint a római képmása. A leírások alapján sejthetjük, milyen lehetett: akkora mint egy nagy fa, 17 méter magas, az alak fából, de drágább anyagokkal borítva. Fegyverét, ruháját arannyal, teste fedetlen részeit elefántcsonttal vonták be, a pajzsot és a sisakot, a két szemet is

színes kövekből rakták ki. Az arany sisakot griffmadarak díszítették, és a pajzs belsejében összetekeredett kígyó drágakőszeme is fénylett. Lélegzetelállító látvány lehetett, mikor az ember belépett a templomba, és szembetalálta magát a gigantikus nőalakkal. Az istenek már nem a régi, félelmetes démonok Pheidiász Athénéje már több, mint bálványkép. A korai leírások mind kiemelik a szobor nemességét, méltóságát. A szobor nagyságában felfokozott ember Ereje nem mágikus hatásában van, hanem szépségében. Pheidiász jelentős domborműveket alkotott. A kései klasszikus kor szobrászata jobban érdeklődik a tér, a világos és sötét kontrasztok iránt, többet foglalkozik a dinamizmussal, bonyolultabb kompozíciót alkalmaz. Azok a szobrok, melyek Pheidiászt híressé tették, nem maradtak meg. De a leírásuk alapján elképzelhetjük, hogy hogyan is nézhettek ki. A nagy ókori alkotások jó része azért pusztult el, mert a

kereszténység győzelme után a hívők szétzúzták a pogány bálványokat. Pheidiasz óriási Athéné Parthenosza, nem így nézhetett ki, mint a római képmása. A leírások alapján sejthetjük, milyen lehetett: akkora mint egy nagy fa, 17 méter magas, az alak fából, de drágább anyagokkal borítva. Fegyverét, ruháját arannyal, teste fedetlen részeit elefántcsonttal vonták be, a pajzsot és a sisakot, a két szemet is színes kövekből rakták ki. Az arany sisakot griffmadarak díszítették, és a pajzs belsejében összetekeredett kígyó drágakőszeme is fénylett. Lélegzetelállító látvány lehetett, mikor az ember belépett a templomba, és szembetalálta magát a gigantikus nőalakkal. Az istenek már nem a régi, félelmetes démonok Pheidiász Athénéje már több, mint bálványkép. A korai leírások mind kiemelik a szobor nemességét, méltóságát. A szobor nagyságában felfokozott ember Ereje nem mágikus hatásában van, hanem

szépségében. Pheidiász készítette a Parthenon oromzatát is. Az alakok életközelsége szépséggel és nemességgel párosul, a vágtató lovak mozgása váltakozik a nyugodtan álló lóalakokkal. A részletek kidolgozása, mint pl. a lovak izmai vagy az inak a kezeken alárendelődik a mű ritmusának. A Parthenon nyugat oromzatának szobordísze mozgalmas jelentet ábrázol: Poszeidon és Athéné vetélkedését az attikai birodalomért. Nem a kemény harc a fő téma, hanem az istenek megjelenése, a fenséges, tökéletes lényeké, akik sugárzanak a szépségtől és televannak lendülettel. A Héraklész, Atlasz és a nimfa című relief is ebben a korban keletkezett. Azt a jelenetet mutatja, amikor Atlasz elhozza Héraklésznek a Heszperidák almáit. Ezt a feladatot ugyanis a hős nem tudta, vagy nem akarta elvégezni, és megkérte az égboltot tartó titánt, hogy segítse ki. A dombormű azt a pillanatot örökíti meg, amikor Atlasz visszatér és átnyújtja az

almákat Héraklész keményen tartja terhét, a nimfa pedig egy párnát tett a válla alá, hogy legalább ennyit könnyítsen rajta. A nimfa a nőiesség jegyével gazdagítja a jelenetet, karját felemeli, mintha segítene a hősnek terhet tartani, de az egész alakja nem árul el erőfeszítést, csak jószándékot fejez ki. Az i. e 5 század elején Görögországban egy új reliefstílus alakult ki A görög művészek feladatul tűzték ki, hogy megtartva az ábrázolás síkját, ami az alakok elhelyezkedését is meghatározta, olyan mélységábrázolásra és lágy modellekre törekedjenek, hogy az alakok a térben szabadon állva és testszerűen jelenjenek meg. Az attikai sírsztélék nem ábrázolják az elhunytak siratását, hanem inkább hozzátartozóiktól való búcsút jelenítik meg. Gyakran találjuk e kor kedvelt motívumát, a gondolataiba merült, nyugodt és méltóságteljes ember alakját. Az ábrázolt alak úgyszólván mindig ugyanazokat a

körvonalakat mutatja. A síremléken Hégeszót látjuk, ahogy szolgálója egy ládikát nyújt neki, és ő kiemel valamit, talán egy gyűrűt. Ahogy a dombormű felső részét lezárja a két női kar íve, és a széklábakon mintha újra visszajátszódna ez a vonalritmus, ahogy Hégeszó kezére összpontosítja a figyelmet, és a ruha redőin át kibontakoztatja a test nyugalmát, létrehozza a harmóniát, amit e kor művészei adtak a világnak. Hégeszó síremlékén megjelenő két alak keretbe foglalt csoportot alkot. Lágy, gyengéd formáik és lekerekített vonalaik vannak A kompozíció egyensúlya miatt a művész attól sem riad vissza, hogy az ülő alakot majdnem olyan magasnak ábrázolja, mint a szolgálót. Hellenizmus A hellenizmusban sokkal gazdagabb lett a művészet, ezekben az években tudatosodik a görögökben a művészethez való viszonya. Arisztotelész az esztétika megalapítója volt Praxitelész híres Hermészét, melyet az Olümpiában

tártak fel, régebben görög eredetinek vélték, de másolat. Hermészt nem bálványként ábrázolja, sem ideálként A szobor azt a pillanatot testesíti meg, amikor az istenek hírnöke éppen megpihen a nimfákhoz vezető úton, karján a kis Dionüszosszal, akit az istenek rábíztak. Hermész játszik a gyerekkel, egy szőlőfürttel ingerli, aki hiába nyúl utána kezével. Az isten emberi magatartása gyengédséget fejez ki, és jellegzetes karakterként hat. S, hogy Dionüszoszt már kisgyermekként vonzotta a szőlő, ez az utalás arra, hogy később a bor istene lesz. Praxitelész alkotás nem fenséges, mégis szép, azért mert szakított az eddigi elképzelésekkel. Dionüszoszt, akit a klasszikusok érett férfiként, göndör szakállal ábrázolnak, most kisgyeremk alakjában jelenik meg. Hermész pedig szép fiatal férfiként áll előttünk. Alakja csupa lágyság, hajlékonyság és áramló mozgalmasság. A márványt elárasztó fény a csiszolt

felületeken tükröződik, egységbe olvasztja a két figurát. A testrészek határai elmosódnak, s a felület észrevétlen átmenetekkel az alakok belső életét is kifejezi. S ezt gondolatban még fokozni lehet Nikiász, a festő halvány színeivel, ami lekopott az alkotásról. A klasszikus korban csaknem eltűnt a mosoly Praxitelész keltette újra életre. Praxitelész híres alkotása a Knidoszi Aphrodité. A szobor egy kis templomban állt, Knidoszban. A templom bejárata a hátsó oldalon volt, így a szobrot mindenhonnan meg lehetett nézni. Az istennő, aki egy vázára dobta ruháját, éppen a vízbe készül lépni Ruhátlanul ábrázolni egy istennőt abban a korban nagy merészség volt, amire a régi idők mesterei nem vállalkoztak. Aphrodité viszont itt a szeméremesség, a szépség és a legtisztább nőiesség megtestesítőjeként jelenik meg. Szkopász Őrjöngő Menádja egy római kori másolatban maradt ránk. Így írja le Szkopász egyik kortársa az

alkotást: A mester vad őrjöngés közepette ábrázolja, dagadó kebellel, egymást keresztező combokkal, miközben fejét hátraveti, haja lobog a szélben, szemei kifordulnak. A menád örjöng, egész testét átjárja a szabadság utáni vágy Szkopász minden testrészt annyira meghajlított, ahogy csak lehetett. Ennek a megoldásnak kedvezett a figura spirál alakú felépítése. A menád kifejezőereje abból az egységes ritmusból származik, mely szinte görcsszerűen vonul végig testén, haján és ruháján. Szkopász a tegeai Athéna Alea templomban is készített szobrokat. A művész úgy ábrázolja a harcos fejét, mint akinek minden döntő lépését megfontolások, ingadozások és belső feszültségek hullámzása kíséri. Ezt a hatást elsősorban úgy érte el, mintha a hős valami távoli, lebilincselő tárgyra pillantana. Szkopász minden figyelmét az arcra összpontosítja, legjobban a szemekre. Jól érzékelteti a hős lázas pillantását,

mégpedig a mélyen ülő szempár, s az elmosódó körvonalak segítségével, melyek fátyolossá teszik a tekintetet. A tégeai templomban ábrázolt haldokló és halott harcos minden fájdalmát ezek a mélyben besüppedt szemek fejezi ki. A hellenisztikus korban, az i. e 2 században keletkezett a Laokoón-szoborcsoport, az ókor legmonumentálisabb szobra. E kor másik jelentős alkotása a szamothrakéi Szárnyas Niké A test ferde tengelye, a drapéria redőzete, a hatalmas vitorla módjára dagadó öltözet, jól érzékelteti a repülést, ami a görög szobrászatot régóta foglalkoztatta. Jelentős alkotás még a két szatírszobor, amit a Partenius-palotában találtak. Az egyik furulyázik, a másik táncol A táncoló szatír üreges, öntött bronzszobor, teste kissé hátrahajlik, kezét előrenyújtja, ujjait széttárja