Agrártudomány | Állattartás » A labrador retriever eredete és története

A labrador retriever eredete és története írta: Richard Edwards (The Ultimate Labrador Retriever c. könyvből ) A labradort Nagy-Britanniában legalább 170 éve tartják nyilván, és ezen idő alatt sok vita és találgatás volt a fajta eredetére vonatkozóan. Ahogy az idő múlik, egyre kevésbé valószínű, hogy újabb információ kerüljön napvilágra a fajtával kapcsolatban. Ennek az írásnak a célja a főbb momentumok tisztázása, levezetése és a történelmi bizonyítékok bemutatása. Az újfoundlandi kapcsolat Scott és Middleton: The Labrador Dog (1936) c. könyvét Lord George Scott egyszerű, de briliáns mondattal vezeti be: "Az Újfoundlandból importált fekete vízikutyák egyenes leszármazottait labradornak hívják ". Bőséges egykorú bizonyíték van arra, hogy a fajta gyökerei Újfoundlandban találhatók. Hawker ezredes az Instruction to Young Sportmen [Tanácsok, kezdő vadászoknak] (1814) c. művében a szigeti kutyákról

szólván megkülönbözteti a nagy újfoundlandi kutyát és a St Johns-fajtát, amely egy kisebb kutya: ". valamennyi közül messze a legjobb vadászeb, általában inkább fekete és alig nagyobb, mint egy pointer. Elég nyújtott a feje és az orra Mellkasa mély, lábai karcsúak, szőre rövid vagy sima, farka nem kunkorodik annyira vissza, mint másoké. E kutyák közül a St Johns-fajtát főleg a sziget partján élő halászok tartják." A The Labrador Retriever (1933) c művében Sprake említést tesz egy bizonyos W. E Cormack-ról, aki beutazta Újfoundlandot 1822-ben, és feltűnt neki egy jó felépítésű fajta: "kutyák . csodálatosan betanítva szárnyasvadászatra, és egyéb tekintetben is hasznosak. Különösen kedveltek a sima vagy rövidszőrűek, mivel télen, amikor fagy, a hosszúszőrűek bundája jéggel lesz tele, amikor kijönnek a vízből."Az Encyclopaedia of Rural Sports [Vidéki vadászatok enciklopédiája] (1840) c. művében

Blaine kiemeli azokat a tulajdonságokat, melyek vonzóvá teszik számunkra ezt a fajtát, kiváló érzékeit, rendkívüli tanulékonyságát: "A St Johns-fajtát különösen a vadászok kedvelik kiváló tulajdonságaiért, mivel kisebb alkatúak, könnyebben kezelhetők és végtelenül értelmesek. A kutya szaglása rendkívül jó Néhány éve ezek az állatok könnyen beszerezhetők voltak Poole-ban. Valóban, Uraim annyira intelligensnek találták őket, annyira hűségesnek, tanulékonynak, hogy többen más vadászati módot feladván, megelégedtek ezekkel." Youatt The Dog [A Kutya] (1845) c. művében jelentős fejezetet szentel a sziget kutyáinak: "Néhány valódi újfoundlandit áthoztak Európába és apportírozónak használták őket. Nagyon értékesek abból a szempontból, hogy mindennemű félelem nélkül behatolnak a legsűrűbb bozótba is. Viszonylag kis termetűek, de izmosak, erősek és általában feketék. Egy nagyobb változatot is

kitenyésztettek, amely ma már teljesen bevett fajta. Ritkán használják vadászkutyának, de termete és szépsége csodálatot kelt." Kétségtelen, hogy voltak apportírozásban kiváló fekete vízikutyák Újfoundlandban a 19. század elején Két, jól megkülönböztethető változat létezett: a masszív, vastagbundájú kutya, amelyet ma újfoundlandinak nevezünk, és egy kevésbé masszív, melyből a mai labradorjainkat származtatjuk le. A két fajtát valószínűleg egymás közt is tenyésztették Nemigen valószínű, hogy Újfoundland keményen dolgozó lakosai sokat törődtek volna a fajta szépségeivel. Mindazonáltal a szerzők számára nem könnyű feladat, hogy megkülönböztetést tegyenek a nagyobb és kisebb változat között, és ez a megkülönböztetés valószínűleg sokkal fontosabb, mintsem első percben gondolnánk. Az 1865 és 1870 közötti időszakban a vidéki események jelentős krónikája, a The Field magazin terjedelmes

levelezést közölt Újfoundland kutyáival kapcsolatosan. 1869-ben egy, a levelét "Index" néven aláíró olvasó írja: "St Johns körül nagyszámú, vastag- és simabundájú, 18 és 24 hüvelyk (45 - 60 cm ) közötti magasságú kutya volt, melyeket labradornak hívtak és csodálatos apportírozók voltak, és melyek nem valódi újfoundlandiak kivéve azt, hogy Újfoundland szigetén születtek." A The Field-nek 1870 márciusában küldött levelében W. C (Halifax, Új Skócia) azt írja: "A labrador kutya véleményem szerint igen figyelemreméltó fajta, és mindig mély benyomást gyakorolt rám az a gondolat, hogy velük kizárólag csak Labrador azon partszakaszán találkozhatunk, mely úgy ismert, mint a szárazföld déli partja, a Belle Isle-i Szoros. Valóban, sehol másutt nem láttam olyan tökéletes példányokat, mint ott."Walsh, a The Field korábbi szerkesztője, Stonehenge on the Dog (1879) c. híres könyvében egész

fejezetet szentel a St Johns-nak vagy labradornak. Mindazonáltal a tanulmánya kissé zavarbaejtő, mivel többek között keresztezésekről beszél a St Johns és szetterek között, melynek eredménye a hullámosszőrű, később simaszőrű (flatcoated) retriever. Walsh Earl rajzával illusztrálja a fajtát, és noha nagy a hasonlóság, ez nem az a kutya, melyet labradornak ismerünk el, inkább közelebb áll egy flatcoatedhez.Earl illusztrációja teljesen különbözik Buccleuch Cabot-tól, az Újfoundlandból az 1930-as években Angliába importált fekete kutyától. Az illusztráció azoktól a fényképektől is nagyon különbözik, melyek egy távol eső újfoundlandi halászfaluban talált fekete vízikutyákról készültek Wolters The Labrador Retriever (1981) c. könyvében A következő kérdés az, hogy hogyan jutottak a fekete vizikutyák Nagy Britanniába? Lehetséges, hogy Újfoundland őslakóinak már voltak ilyen kutyáik, mielőtt az európaiak partra

tették volna a lábukat. Cooper The Newfoundland (1977) c művében megjegyzi, hogy az észak-amerikai indiánoknak voltak kutyáik, de ezek spicc-fajtájúak voltak kis fülekkel, felkunkorodó farokkal, ék alakú fejjel, hegyes pofával. Cooper ezen állítását archeológiai bizonyítékokkal támasztja alá. A legvalószínűbb az, hogy a fekete vízikutyák ősei Európából jöttek át. A hajózás úttörői vittek magukkal kutyákat utazásaikra Mivel örökös gond volt a friss élelem beszerzése, ezért a vadászkutyáknak igen jó hasznát vették a friss hús megszerzésében a távoli partokon. Azok a telepesek, akik letelepedtek egy-egy kolónián, hoztak maguknak szarvasmarhát és birkát is, és ezekkel juhászkutyákat. E távoli vidékek őslakói általában ellenségesek voltak az újonnan jöttekkel szemben, ezért az európai hajósoknak és telepeseknek szükségük volt házőrzőkre is. A halászok és kereskedők által használt kis vitorlás hajók

fedélzetén sok háló és kötélzet volt, értékes cikkek, melyeket a tengerben kellett mosni, ebben az esetben a felettébb hideg és veszélyes Észak-atlanti óceánban. Senki sem kockáztathatta azonban azt, hogy belemenjen a tengerbe, mikor nincs arra biztosíték, hogy vissza is jut a biztonságos fedélzetre. Ezért a bátor, vastag bundájú, jól úszó vízikutyáknak felbecsülhetetlen volt az értéke. Az angol történelemkönyvek általában hitelt adnak John Cabotnak, aki Bristolból hajózott ki, és felfedezte Újfoundlandot 1497-ben, de sok bizonyíték van arra, hogy más európai népek is jelen voltak ebben a térségben körülbelül ugyanebben az időben. Ismert, hogy a grönlandi vikingek isz 1000 körül telepedtek le Újfoundlandon. Valószínűleg voltak velük kutyák is, melyek túlélhették az évszázadokat, esetleg az indiánokkal együtt. Azonban ez a teória nem túl valószínű A XVI század elejére a nyugat-európai partvidék nagy hajós

nemzetei mind halásztak és kereskedtek egymással, valamint az Újvilággal. Cooper kiemeli a kereskedelmi háromszöget NagyBritannia déli partvidéke, Portugália és Újfoundland között, mely főleg hal és fa tekintetében volt élénk, valamint a Nagy-Britannia és Portugália közötti borkereskedelmet. Elgondolkozik azon, hogy ezek a hajósok milyen kutyafajtákat vihettek magukkal. Az angoloknak megvoltak a maguk őrzőkutyái, masztiff típusúak, melyek már a rómaiak óta a szigetországban voltak, valamint juhászkutyáik és spánieljeik, melyek között sok volt a fekete. Az európai kontinensről a bretonok, a baszkok, a spanyolok és a portugálok magukkal vitték erős őrzőebeiket, a francia chein-dogot, a pireneusi kutyákat, melyek őrző- és juhászkutyák is voltak egyben. A kereskedők valószínűleg magukkal vitték barbetjeiket, nagyszerű vízivadász-kutyáikat, és a St. Hubertus fekete kutyákat, mely jól ismert fajta volt a nagy angol

tengerhajózó megyében, Devonban. A portugáloknak kiváló vízivadász- és juhászkutyáik voltak. Ilymódon, ahogy az Újvilág az Európából kivándorolt emberek olvasztótégelyévé vált, lehetséges, hogy Újfoundland a kutyafajták összeolvadásának helyszíne volt. Elképzelhető tehát, hogy az újfoundlandiak az új terület követelményei szerint fejlődtek azokká a kutyákká, melyeket Hawker, Cormack és mások leírtak. A fajta ereje Világos, hogy a labradorok "gyártás" révén születtek, és ez a gyakorlat mai napig folytatódik. A kutyatenyésztés által eredményezett szelekciós folyamat magába foglalja a kutya fizikai és mentális tulajdonságainak az ember által történő alakítását. Ilyen értelemben mondhatjuk azt, hogy a kutyák "gyártva" vannak. Mindazonáltal a labrador esetében - sok más fajtával ellentétben - a fajta erőssége az, amit több szerző az ősi vonal bizonyítékának tart. Ennek azonban

feltehetőleg kevés tudományos alapja van. Ugyanakkor tény, hogy ha a labradort csaknem bármely más fajtával pároztatják, az utódoknak labrador-külsejük van. Ha egy labradornak látszó keveréket később visszapároztatnak egy tisztavérű labradorral, csaknem teljesen biztos, hogy az egész alom normál labrador lesz, és csak egy igen tapasztalt labradortenyésztő vehet észre különbséget. Lehetséges, hogy a labrador több, mint csupán fél tucat európai fajta keveréke, vagy "kutya pot-pourri". Ibériai kapcsolatok A The Dual-Purpose Labrador (1969) [A kettőscélú labrador] c. nagy hatású művében Mary Roslin-Williams egy fényképet tesz közzé a Cane di Castro Laboreiroról, egy ÉszakPortugáliában fellelt fajtáról. A szerző felveti, hogy vajon nem ez a tisztán labrador-szerű kutya volt-e az a szilárd alap, melyből a fajta Újfoundlandban kifejlődött. A portugálok voltak az egyik legnagyobb hajós nemzet. Nincs okunk abban

kételkedni, hogy vittek magukkal kutyákat az Újvilágba. A Laboreiro név lehet véletlen egybeesés is, de mindenesetre nagyon érdekes egybeesés. Ugyanezt a képet közölte sok évvel korábban Hubbard The Working Dogs of the World (1947) [A világ munkakutyái] c. művében, aki a kutyát úgy írta le, mint portugál terelőkutya (Portuguese Cattle Dog), melynek egyik változata a Cane de Castro Laboreiro. Hubbard még részletes leírást is közöl a kutyáról: "A fej széles . kifejezett a stop a szemek középméretűek, kissé ferdék és mandulavágásúak, színük sötét. A fülek viszonylag távol vannak egymástól, tövüknél szélesek, háromszögűek és lógnak, noha ez nem vadászkutya-szerű. A pofa elég mély, erős állkapoccsal. A test tipikusan hosszú, (inkább téglalap- mint négyzet alakú) erős izomzattal, mégis karcsú, mély mellkassal, jól összekapcsolt ágyékkal. A lábak nem túl csontosak, egyenesek, inasak, kerek, tömör

lábfejjel. A farok természetes hosszúságú, alacsonyan tűzött, nyugalomban lelógatva, éberen vízszintes helyzetben. A szőr rövid és általában durva tapintású, de a pofán, a füleken, és a lábak elülső oldalán finom. Az állat színe szürke, tarkafoltos. Magasság: 24 hüvelyk (60 cm) - kan, 22 hüvelyk - szuka (55 cm) Meglehetősen súlyos a kutya (főleg a kan), a kan ideális súlya 77 font (35 kg), míg a szukáé 55 font (25 kg)." A fénykép bizonyító erejűnek tűnik. A kutya nagyon hasonlít a modern labradorra, nem olyan súlyos, nem olyan tökéletes, nem olyan kifinomult, mint egy modern kiállítási labrador, de ez már egy másik történet. Hubbard leírása a kutyáról alapul szolgálhatna a labrador standardhoz. A Cane de Castro Laboreiro úgy tekinthető, mint legalábbis a labrador alapja, egy olyan alap, melyhez hozzájárult a masztiff vére és talán a fekete St Hubertus vadászkutya színe, és esetleg egy kis vízikutya-vér az

apportírozó ösztönhöz. Mary Roslin-Williams később kiadta All About The Labrador (1975) [Minden, amit a labradorról tudni kell] c. művét, melyben visszatér ehhez a gondolathoz: "Valaki, - aki rendszeresen utazott az északi parton Portugália, Spanyolország és Franciaország között, - említette, hogy a gulyával dolgozó helyi kutyák még mindig olyanok, mint a labrador gyenge példányai. Először azt hitte, hogy ezek rossz minőségű labradorok, de később rájött, hogy ezek a környék ősi munkakutyáinak ivadékai." Később, M és Mrs G A O Jenkin (Beatles Labrador) szabadságukat töltötték Algarve helységben, Portugália déli részén. Feltűnt nekik, hogy egy szatócsbolt előtt a napfényen egy öreg fekete labrador alszik. Feltételezték, hogy a kutyát egy kivándorolt brit család hagyta itt, és érdeklődtek az üzlet tulajdonosánál. A tulajdonos megerősítette, hogy az állat az övé, és határozottan állította, hogy az

bennszülött portugál fajta, és még sok hasonlót fognak látni arrafelé. A házaspár érdeklődését felkeltette a dolog, és szabadságuk hátralevő részét a kutatással töltötték. Valóban számtalan kutyát láttak: feketét, sárgát, tarkát. Noha megfigyeltek némi eltérést, nagyon sok kutya teljesen olyan volt, mint egy labrador. A rendelkezésre álló irodalomban sok utalás van a labrador ibériai kapcsolatára Eley, The History of Retrievers (1920) [A retrieverek története] c. művében csak dicsérettel szól a labradorokról: "Ma már egyetlen más kutya sincs a kennelemben, és továbbra is ragaszkodom hozzájuk. A labrador spanyol szó, jelentése munkás "Evviva labradores."Vesey-Fitzgerald The Domestic Dog (1957) [A házikutya] c művében áttekintést ad a kutya a művészetben témáról és felhívja az olvasó figyelmét Velazquez (1599-1660) művére, rámutatva, hogy a művész realista volt és csak modellről tudott festeni.

Velazquez Don Fernando infánst, mint vadászt festette le. A herceg mellett ott a kutyája: "melynek erőteljes állkapcsai vannak, kifejezett stopja, és barátságos szeme nagy intelligenciát árul el. meg vagyok győződve, hogy a ma labradornak ismert fajta portréja van előttünk. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy Labrador csak egy hideg, barátságtalan kanadai partvidék. Azt se felejtsük el, hogy spanyolul ez a szó egyszerűen csak munkást jelent."Lord George Scott Scott és Middleton: The Labrador Dog c. művében - az ibériai kapcsolat tudatában csak egy rövid megjegyzést tesz: "A portugál "lavrador" szó munkást jelent." Csaknem bizonyosak lehetünk abban, hogy az ibériai félsziget kutyái döntő szerepet játszottak a mai labrador kifejlődésében. Szelekció és fejlődés Az azonban biztos, hogy a fekete vízikutyák Újfoundlandról érkeztek. Az eredetük kevésbé világos, de esetleg bizalommal fogadhatjuk korai

történetük egyik epizódját: azt, hogy egy család hogyan jutott a fajtához és találta úgy, hogy ezek a kutyák ideálisak céljaikra. A The Field 1990 februári számának egyik cikkében Malmesbury grófja írja, hogy ük-ükapja, Malmesbury második grófja vette meg a kutyákat 1823-ban vagy 24-ben, és ezeket kis újfoundlandinak nevezte. A Malmesbury birtok Hurnben, Dorsetben egy mélyen fekvő, lejtős, vízzel jól ellátott föld volt, otthona és szaporodási területe számtalan vízi vadszárnyasnak. A közeli Poole-ba tett egyik útja alkalmával a gróf észrevett néhány kutyát az újfoundlandi halászflottáról. Ezek a tengerben játszottak, és olyan fürgén és természetesen apportíroztak, hogy átfutott az agyán, milyen ideálisak lennének a birtokán gyakran tartott vadászatok alkalmával a lelőtt vízimadarak összeszedésére. A körülmények egybeesése itt döntő jelentőségű. A The Field 1989 decemberi száma egyik cikkében Wilson

Stephens vitatja, hogy a legtöbb nagybirtoknak haszna volna ezekből a kiváló apportírozó kutyákból. Ebben az időben, mielőtt még kifejlesztették volna a závártöltésű lőfegyvereket, a lövészet az elöltöltő fegyverekkel lassú művelet volt. Pointerek, szetterek vagy egyéb keresőkutyák használhatóbbak voltak, mivel egyszerre csak egy vagy két madarat zavartak fel, melyeket aztán lelőttek és kényelmesen összeszedtek. Általában ekkor még nem volt szükség gyors, hatékony begyűjtő vadászkutyára.Mindazonáltal a Malmesbury birtokon víziszárnyas volt a vad, mely beeshetett, - esetleg megsebesítve, - a mély vízbe. Ilyen körülmények között a gyors, félelem nélküli, jól úszó apportírozó eb kincsnek számított. A labrador fajta tehát megtelepedett a Malmesbury családdal Heron Courtban. A Poole közelében lakó többi víziszárnyas vadász szintén vett ilyen kutyát. Ezen vadászok egyike, Radclyffe ezredes tartotta a fajtát, és

később kitenyésztette a sárga labradort. Másutt Nagy Britanniában további letelepedett családok is megvásárolták a kutyafajtát az északi kikötőkben, mint pl. Greenockban, mely élénk kereskedelmet folytatott Újfoundlanddal. Sprake: The Labrador Retriever-jében Lord George Scott igazolja, hogy Buccleuch hercegeinek és Home grófjának labradorjai voltak, de a fajta a XIX. század vége felé kihalt néhány Anglia déli partvidékén lévő birtok kivételével. Scott ezen túlmenően megállapítja, hogy a fajta feltámadt: "Lord Dalkeith, a késobbi 6. Buccleuch herceg, valamint 12. Home grófja az 1880-as évek elején néhány telet töltött Bournemouth-ban, és Heron Courtban egy vadászaton vettek részt (ahol első osztályú vadkacsavadászatokat tartottak). Csodálattal figyelték Lord Malmesbury kutyáinak munkáját, elsősorban azt, amit a vízben véghezvittek. Lord Malmesbury mindkettőjüket megajándékozta a fajta néhány példányával"

Ezen ajándékok révén a labrador fajta lassan kezdett elterjedni Nagy-Britannia nagybirtokain, különösen a Buccleuch birtokokon és Lord Home Hirsel birtokán. Valószínű, hogy egy kutyatartó vitte magával kutyáit, amikor Hirselből átment Sir Frederick Graham birtokára dolgozni. Ő később néhány példányt odaadott vejének, Verulam grófjának abból a célból, hogy az létrehozhasson egy kennelt. Ezekből a vonalakból alapította meg Hon A Holland Hibbert Munden kenneljét. Ami különösen fontos volt ebben, az az, hogy noha a fajta magától is egyszerűen terjedt volna, mivel jól dolgoztak az állatok, de nagyon szerencsések voltak abban a tekintetben, hogy pártolóik gazdag és befutott emberek voltak, akik nem pénzért tenyésztették a kutyákat. Ezek az emberek ahhoz voltak szokva, hogy minőségi dolgok legyenek körülöttük, nagy házak, gyönyörű lovak és jó kutyák. Ezek a körülmények lehetővé tették, hogy a fajta csendesen, de biztosan

fejlődjön. Úgy tűnik, hogy Lord George Scott egyik indítéka, hogy hozzájáruljon a The Labrador Dog megírásához, az a szándék volt, hogy megmutassa, hogyan sikerült családjának és még néhány másik családnak a tisztavonalú labrador fajta fenntartása. Pedigré-kutatásokat is végzett ennek bebizonyítására A könyv bevezetőjében határozottan állítja: "Meg kell jegyeznem, hogy a pedigrékben valamennyi hiteles vonal visszavezethető a könyvben leírt kutyákig, amelyek országunk labradorjainak ősei. Nincs semmi bizonyíték más olyan korai ősre, amelyre az igazi labrador visszavezethető volna."Alapvetően valamennyi vonal azokhoz a kutyákhoz vezethető vissza, melyeket 3. Malmesbury grófja Lord Dalkeithnek és Lord Homenak ajándékozott. Sőt, egy Avon nevű kutya (1885) - melyet Lord Malmesbury tenyésztett, - tekinthető a modern fajta ősének. Míg a legtisztább labradortenyészetek visszavezethetők az 1880-as évek vidéki

családjainak kutyáihoz, és a Buccleuchok és mások fajtáikat tisztán megőrizték, az is igaz, hogy időnként más fajták is bekerültek a labrador fajtába. Amíg a labrador folyamatosan terjedt el Britannia-szerte, a vadászat megváltozott. A The Fieldben megjelent cikkében Stephens megjegyzi, hogy a vadászati stílus alapvetően megváltozott a závár-töltésű rövidpuskák kifejlesztésével az 1860-as években. Ekkor már a vadásznak módjában állt az állandó tüzelés, ha arra volt szükség. Sok birtokon bevezették a hajtóvadászatot. A vadászatokon hajtókat alkalmaztak, akiket külön erre képeztek ki, és akik a vadat a vadász felé hajtották. Sok madarat lelőhettek, noha nem mindegyiket ölték meg azon nyomban, rövid időn belül. Ez azt jelentette, hogy jó és megbízható, ugyanakkor gyors és fürge apportírozóra volt szükség: egy speciális kutyára, amely kivételes a munkában. Természetesen mind-ezen tulajdonságok megtestesültek

a labradorban, de végül mégsem a labrador volt az, aki előtérbe került, hanem a flatcoated retriever. Ez egy egészen más kutyafajta volt, valószínűleg juhászkutya és szetter keveréke, esetleg némi labradorvérrel. A flatcoated uralta a XIX. század teljes utolsó negyedét és igen hatékony és szép retriever vált ebből a fajtából. A fajta számos gazdag patronálót vonzott, akik hajlandók voltak tetemes összegeket fizetni egy-egy jó példányért. Úgy is, mint munkakutya, a flatcoated változat az egyik legnépszerűbb show-kutya lett a múlt század utolsó éveiben. A labrador úgyszólván eltűnt, csaknem elfelejtették. Bár az elfelejteni itt talán nem a legjobb szó, hiszen voltak még, akik ismerték és szerették a fajtát. A labrador helyzetét három fejlődési tényező örökre megváltoztatta. Az egyik a Field Trialok lassú, de elkerülhetetlen növekedése; a másik a kiállítások növekvő népszerűsége, a harmadik pedig - talán a

legfontosabb - az, hogy részben a. Holland-Hibbert erőfeszítései eredményeképpen a Kennel Club 1903-ban elismerte a labradort mint fajtát. Lord Chesterfield, Mr Portal és Mrs Quintin Dick összeállította és kiadta a Stud Book and Record of Field Trial for Retrievers 1899-1922 [ Tenyészkönyv és retrieverek Field Trial eredményei 1899-1922 között] kiadást a Labrador Retriever Club gondozásában. A szerkesztők szerint A Kennel Club 1875-ben tartotta az első Field Trial versenyt pointerek és szetterek részére, de az első apportírozó versenyt a Society of the International Gun-dog League [Nemzetközi Vadász-kutya Liga] rendezte és ennek a társaságnak tudható be az apportírozó kutyák ügyének felkarolása. Az első apportírozó versenyre 1899-ben került sor, amelyen retrieverek és spánielek vettek részt. Ezt Painter, egy flatcoated retriever nyerte meg.A Field Trial versenyek történetében az 1906-os év fontos volt, mivel ekkor futtatta Honourable

A.Holland-Hibbert Munden Single-t, az első, versenyben résztvevő labradort. Eddig az időpontig a flat-coatedek egyértelműen vezettek a curly coated retrieverek előtt, de 1906-tól a labradorok fokozatosan olyan kiemelkedő eredményeket mutattak fel munkában, amelyet a fajta azóta is tart.Jelen pillanatban a tenyészkönyv Munden Single-t úgy jegyzi, mint az 1904-es sherbourne-i Nemzetközi Vadászkutya Liga versenyének kitüntetettjét. Lassan, de elvitathatatlanul a labrador kezdett dominálni a Field Trialokon és így, az első világháborút közvetlenül megelőző években a labradorok érték el a legtöbb helyezést a versenyeken. Két kutya, Portal őrnagy Flappere és Butter kapitány Peter of Faskally-ja sorozatban nyertek, és győztes utódokat nemzettek. A minta tehát adva volt. Bebizonyosodott, hogy a Field Trialokban a labradorok jobbak voltak, mint más apportírozó kutyák, annak ellenére, hogy alkalmakként egy kivételes flatcoated, és később

egy-egy goldenretriever legyőzte őket. Minden-esetre nem tartott soká, hogy a puskával vadászók elfogadják a labradort mint első-számú apportírozó kutyát. A flatcoated lassan hanyatlásnak indult, noha újabban újjáéledt, különösen a kiállításokon. Később a golden retriever felzárkózott, de a vadászat tekintetében a labradornak nincs közeli versenytársa. Lehet, hogy a kutyakiállításokat nem szeretők körében megbotránkozást okoz, de a Kennel Club felismerése, amely lehetővé tette a fajta kiállításokon való szerepeltetését, volt a legfontosabb tényező a típus rögzítésében. A kiállítások lehetővé tették nagyszámú kutya közvetlen összehasonlítását. Ezeken - ahogy ez elvárható - néhány kan hírnevet szerzett győzelmeivel és meghatározó tenyészkanná vált. Néhány kutya - természetesen a győztesek rögzítették a típust, és ez így folytatódott tovább Ez bizonyos dolgokat a felszínre is hozott Noha a

Kennel Club nagy szolgálatot tett a kutyavilágnak szabályozó tevékenységével, azért még sok minden volt, amit a fajtát kedvelő elfogadhatatlannak tartott. Például a keresztezett fajtájú kutya regisztrálása olyan fajta-ként, amelyre legjobban hasonlított. Ez általános volt a spániel fajtáknál, és kisebb mértékben a retrievereknél. 1916-ban Horton Max két Challenge Certificate címet nyert labradorként, egyiket a Cruftson. Max törzskönyvében sok flatcoated vér volt, és bár mindenki egyetértett abban, hogy Max szép kutya, de nem volt tisztavérű labrador. Éppen Max eredményei folytán a labradortenyésztők úgy döntöttek, hogy létrehoznak egy klubot a fajta támogatása érdekében. A klubot létrehozó emberek igen befolyásosak voltak, akiknek módjukban állt az, hogy ha valamit elterveztek, meg is valósítsák. A Labrador Retriever Club 1916-ban alakult Hon. Holland Hibbert (később Lord Knutsford) elnökletével, aki ezt a posztot

egészen haláláig, 1935-ig megtartotta, a titkárnő és pénztáros pedig Mrs. Quintin Dick (később Lorna, Howe grófnő) volt 45 évig A klub a tenyésztés központja volt, Field Trialokat rendezett és képviselte a fajta érdekeit a Kennel Clubnál. A Labrador Retriever Club bizottsága kidolgozott egy labrador fajtastandardot, amelyet később a Kennel Club el is fogadott. Ez a standard az évek folyamán többször módosításra került, noha sokan még ma is az első változatot preferálják. A klub ügyelt arra, hogy fenntartsa a vadászok jóakaratát, akiktől végső soron a fajta jövője függött. A vadászoktól eleinte nem szedtek tagdíjat, csak később kérték őket csökkentett díj fizetésére. A klub maga nem rendezett kiállítást 1938-ig, de egyéb kiállításokon különdíjakat adott ki. Kezdettől fogva külön díjazták a munkában elért teljesítményt, valamint a kiállításon és munkában egyaránt eredményt elérő kutyákat. Az évek

során sok más klub alakult, főleg területekként, de kétségtelen, hogy a Labrador Retriever Club által rendezett versenyt vagy kiállítást megnyerni még mindig kivételes esemény. Egyes szakértők szerint Howe grófnő fedezte fel a labradort, de ez nem így van. A fajta, noha szerény keretek között -, de szilárdan megalapozott volt, mielőtt a grófnő elkezdett foglalkozni vele. Mindazonáltal a grófnő gyorsan a labradoros világ meghatározó szereplőjévé vált, a fajtát illetően mindent figyelemmel kísért. Beválasztották a Kennel Club Field Trial bizottságába, ami azért figyelemre méltó, mert ez addig a férfiak területe volt, és hosszú ideig Howe grófnő volt az egyetlen nő a Kennel Club bizottságaiban. Kétség-telen, Howe grófnő nagyon befolyásos volt. Adminisztratív teendői mellett létrehozott egy csodálatos labrador kennelt, melyből Show championok, Field Trial championok és kettős championok kerültek ki.A mai napig 10 kutya

ért el kettős championátust, ebből Howe grófnő tulajdonában volt négy: Banchory Bolo, Banchory Painter, Banchory Sunspeck és Bramshaw Bob. Munkakutyái mindig a legmagasabb díjakat nyerték el, a híres FT Ch Balmuto Jock háromszor nyerte el a Retriever Championship-et. A kettős Champion Bramshaw Bob két egymást követő évben Best in Show volt a Crufts-on. A Banchory kennel a második világháborút megelőző 15 évben volt a csúcson A háború után nem tudta visszaidézni korábbi kiválóságát, bár volt még egy nagyon híres show kutyája, Ch. British Justice C Mackay Sanderson írja a The Labrador Retriever Stud Book c. munkájában, 1949-ben Howe grófnőről: Vitathatatlan, hogy ő nyújtotta a legtöbb segítséget a fajta fenntartásában az elmúlt negyed században. Intenzív, személyes propagandája a fajta érdekében, kitartó és sikeres részvétele a kiállításokon, a Field Trialok nagyvonalú támogatása jelentősen hozzá-járult a

labrador hírnevének gyors emelkedéséhez, és kiterjedt népszerűségéhez. Lady Howe merész vállalkozása - amely kutyák vásárlását jelentette kiállítási, munka és tenyésztési célokra nagy segítséget nyújtott a fajta elterjesztéséhez. Leginkább neki köszönhető az a pozíció, melyet a labrador ma elfoglal a vadász-kutyák világában. A másik fontos fejlemény a fajta fejlesztésében a sárga szín - lassú és vonakodó elfogadtatása. Eleinte az almokban több szín bukkant fel, de a tenyésztők többsége a labradorokat fekete kutyáknak tartotta, megengedve egy kis fehér foltot a megfelelő helyen. A más színűeket már születésük-kor kiselejtezték. A Radclyffe család a sárga Ben of Hydeot labradorként törzskönyveztette, és ettől számítva kezdett a sárga szín elterjedni a fajtán belül.A szín kialakulása kezdetén Mrs Veronica Wormald érdeklődni kezdett a dolog iránt, és - talán a kezdeti ellenállás reakciójaként -

harcba szállt a szín támogatásáért. Másokkal együtt, de első-sorban saját erőfeszítéseinek eredményeként, Mrs Wormald 1924-ben megalapította a Sárga Labrador Klubot azzal az elismert céllal, hogy verse-nyekkel, kiállításokkal nyújtsanak alapot a sárga fajta elterjesztéséhez. A szín elfogadása lendületet kapott egy ismert sárga tenyészkantól, Golden Morntól, aki minden sárga kutya törzskönyvében meg-található. Ezen kívül annak a ténynek is köszönhető, hogy a korszak legsikeresebb show-kutyája, a szép Ch. Banchory Danilo bár fekete volt, de hordozta a sárga színt. Ebben az időben a legtöbb sárga kutya Golden Morn és Danilo lányok leszármazottja volt vagy fordítva (azaz Ch. Banchory Danilo és Golden Morn lányok utódai). A csokoládé szín hasonló kétségeken és ellenálláson ment keresztül. Ez a szín is akkor kapott nagy lendületet, amikor az 1970-es évek egyik leghíresebb showkutyája, Ch. Follytower Merrybrook Black

Stormerról bebizonyosodott, hogy hordozza a színt. Innen kezdve a csokoládébarna szín folyamatosan terjedt Meg kell jegyezni, hogy ami a vadászatot illeti, ott a labrador általában fekete. Néhányan előnyben részesítik a sárga kutyákat, amelyeket nagyjából el is fogadtak, de a csokoládék kis jelentőségűek. Az 1920-as évek elejére kialakult a labradorozás versenyzéssel kapcsolatos trendje. 1920-ban 19 olyan Field Trial versenyt tartottak, amelyre labradorok nevezhettek, és 12 Challenge Certificate díjat osztottak ki. Az 1920-30-as években ez lassanként bővült Howe grófnő odafigyelése által, míg 1937-ben már 20 CC-t adtak ki és a Field Trialok száma mintegy 45-re nőtt. Ez az állapot nagyjából ugyanígy folytatódott a második világháború után az 1950-es évek végéig. Nyilvánvaló, hogy Európának legalább egy évtizedre volt szüksége, hogy kiheverje a háborút, de 1960-ra Nagy-Britannia már virágzó ország volt, és az emberek

megtakarított pénzüket már egy sor elfoglaltságra és hobbira költötték. Egy ilyen elfoglaltság volt a törzskönyvezett kutyák tartása is. A britek felfedezték a labradort, nem mint munkakutyát, hanem mint családi kedvencet A sok éves gondos szelekció meghozta eredményét, és ragyogó vadászkutyát sikerült létrehozni. A közönség hirtelen rájött, hogy a labrador nyugodt, kiegyensúlyozott kutya, könnyen tanítható, nagyon alkalmazkodó képes, és még az őt kínzó gyerekkel szemben is megbízható. A labradorok száma gyorsan növekedett Az 1960-as évek közepén a kiállítások látogatottsága ugrás-szerűen emelkedni kezdett. A labrador lassan átvette más fajtáktól a legnépszerűbb családi kutya szerepét. A labrador népszerűségének gyors növekedését azonban nem mindenki fogadta örömmel. A fajtát szeretők közül sokan megelégedtek azzal, hogy a labrador alig volt ismert (inkább csak a vidéki birtokosok által), de egyáltalán

nem volt népszerű és tömegesen tenyésztett. Gyakorlatilag még a munkalabradorok világában is megnövekedett az érdeklődés, és a rendezvények, mint például a vízi- és munkateszt lassan úgy fejlődtek, hogy kielégítsék azon labradortulajdonosok igényét is, akiknek nem állt módjukban vadászaton részt venni. Napjainkban jelentős mértékben bővült azon emberek érdeklődése a fajta mint munkakutya iránt, akiknek kevés közvetlen kapcsolatát a természettel a kutyájuk jelenti. A kanadaiak, pontosabban az újfoundlandiak kétségtelenül magukénak követelik a labrador származását, de azt senki nem vitathatja, hogy a fajta jelenlegi magas színvonalát NagyBritanniában érte el. Az országból az egész világra eljutottak a labradorok, ahogy egyre több ember ismerte meg a fajta erényeit. Az egyik első exportra akkor került sor, amikor az angliai és skóciai birtokokon rendezett vadászatokon a külföldi vendégek látták a labradorok által

végzett munka minőségét. Többen haza is vitték a fajta egy-egy példányát, többek között Indiába is. Az 1920-as években néhány gazdag és tekintélyes amerikai család nemcsak, hogy vásárolt labradorokat, de az angliaihoz hasonló vadászatot rendezett birtokán, különösen az USA keleti államaiban. Annak érdekében, hogy a vadászatokat megfelelő módon rendezzék meg, sokan fiatal vadászokat béreltek fel, elsősorban Skóciából, akikkel még több labrador érkezett Amerikába. Warwick írja a The Complete Labrador Retriever-ben (1964): "Az amerikaiak megismertetése a retriever kiképzésével azon skót oktatók érdeme, akik ebben az időszakban mentek át az Újvilágba." Gazdag pártfogók, [] a legkiválóbb minő--ségű brit állományból importáltak kutyákat, így Howe grófnőtől (Banchory) és Mr.H Saunderstől (Liddly), a Whitmore vérvonalból és később Hon. Mrs Hill Woodtól (Hiwood) és Mrs Gwen Broadley-tól (Sandylands).

Közvetlenül a háború utáni években Mr és Mrs J Warwick (Lockerbie) továbbra is importált csúcs-minőségű labradort Nagy-Britanniából. Érdekes megjegyezni, hogy a fajta az Egyesült Államokban ugyanolyan zárt körben fejlődött, mint annak idején Nagy-Britanniában. A második világháború előtt csak az amerikaiak tanúsítottak igazi és kitartó érdeklődést a fajta iránt. A háború után, különösen a 60-as években a fajta meghódította valamennyi angol nyelvű országot: Kanadát, Dél- és Kelet-Afrikát, Ausztráliát. Újabban a labrador biztos favorittá vált Európában, először a skandináv országokban, később a kontinens többi részén is. Az Anglia déli partjának szerény kezdeteiből a labrador az egész világon elterjedt, és ma már otthon van a társadalom minden rétegében a királyi családtól és államfőktől kezdve egészen a legegyszerűbb polgárig. Fordította: Donáth Zoltán és Donáth Zoltánné Ildikó