Gazdasági Ismeretek | Világgazdaságtan » Juhász Judit - Németalföld

Juhász Judit Gazdálkodási szak Nagydolgozat Németalföld több éven keresztüli vizsgálata 1. Németalföld Sokan megegyeznek abban, hogy a Németalföld történetét jelentős mértékben meghatározta az a földrajzi adottság, hogy három nagy nép, illetve állam (német, angol, francia) között fekszik, és nemcsak ezek között, hanem észak és dél, nyugat és kelet között átjáró területet és egyben összekötő elemet alkot. Joggal hasonlítja helyzetét és hivatását Kautsky az ókori Palesztináéhoz, és ugyancsak találóan emeli ki európai közvetítői szerepét Huizinga. Ha azonban az adottságokon túlmenően azt vizsgáljuk, hogy maga a németalföldi történelem mit adott az emberiségnek a középkorban, akkor H. Pirenne kifejezését kell elfogadnunk, aki a németalföldi tartományokat Európa „kísérleti telepének” nevezte, ahol, a történelem mintegy kikísérletezte a társadalmi és állami fejlődés legfőbb vegyelemeit.

Németalföldre vonatkozóan is lehet általános jellemző vonásokat megállapítani, ha középkori történelmének legalapvetőbb tényeit vesszük figyelembe. Ezek egyike az, hogy a Németalföld hercegségei, grófságai, uraságai és városai soha nem alkottak sem egyenletesen fejlődő társadalmat, sem igazán egységes államot, nem is beszélve a nyelvi és kulturális eltérésektől. Ezeken a területeken a feudalizmus kifejlődése több kisebb részállamot hozott létre, és olyan erős városok létrejöttéhez vezetett, amelyek eleve lehetetlenné tettek minden központosító politikát még az egyes fejedelemségeken belül is, úgyhogy tartományi méretű centralizációról is inkább csak mint törekvésről beszélhetünk. A tartományok földrajzi-gazdasági adottságai sem kedveztek a belső egység kibontakozásának. A tengerparti területek gazdasági érdekei kifelé irányultak, ugyanakkor több olyan természeti kincs is hiányzott, amely

fokozhatta volna az egymásrautaltságot. A frank, a szász, fríz és részben a leigázott belgo-római elemekből kialakuló feudális társadalom viszont korán élvezte a hazáján átvonuló kereskedelmi útvonalak és a tenger által nyújtott előnyöket, melyek néhány tartományt a városalakulás és városfejlődés szempontjából Európa élvonalába emeltek. A ”fríz” (flamand) posztó már a IX században híres volt, azaz a Flandriai városaiban már ekkor jelnős ipar virágzott. Flandria és utána Brabant, Liege, Hainaut voltak a legtekintélyesebb déli tartományok. A XII századig a Maas menti ipar járt az élen, de ekkor Flandria véglegesen megszerezte a vezetést, minthogy a mocsarak lecsapolása, a szűzföldek feltörése és a tengeri gátak építése megadta az alapját egy magasabb színtű mezőgazdasági fejlődésnek. Németalföld történetét jelentősen befolyásolta sűrű vízhálózata, amely a közlekedést, szállítást megkönnyítve

szinte eltűntette az amúgy sem nagy távolságokat. Északon a Rajna, Maas és a Schelde folyók deltája, délen az Yser, Meuse és a Schelde medencéje mutatja, hogy a terület mennyire alkalmas volt egy kiterjedt csatornarendszer kiépítésére. Ez a középkortól napjainkig tartó folyamat a belga, főleg pedig a holland gazdasági élet egyik legfőbb eleme. A tenger elleni harc elsősorban az északi deltavidéket jellemzi, bár a flandriai tengerpart elváltozásai, elsősorban az elhomokosodás, sem kis nehézségeket okozott, és éppen a XVI. Században egyik tényezője lett a flamand tengeri kereskedelem passzívvá válásához. Az északi nedves óceáni éghajlattal szemben a mai Belgium klímája változatosabb. A tengerparti részek meglehetősen különböznek a síkságok kevésbé kiegyenlített éghajlatától, a szubalpin fennsíkok, főként az Ardennek külön természeti tájegységet jelentenek a maguk sajátos növényvilágával. Az északkeleti

területek erdővel borított mocsaras, homokos „geest”je nem hasonlít a dél-belgiumi és luxemburgi erdőkhöz Tartományonként is észrevehető földrajzi különbségek voltak és vannak, melyek a gazdasági fejlődésre rányomták bélyegüket. A XVI. Századközepén a következőképpen tagolódik a 17 tartomány: 1 Flandris és Artois, 2. Mecheln (Malines), 3 Namur, 4 Brabant, 5 Limburg, 6 Antwerpen (Anvers), 7 Hainaut, 8. Holland, 9 Zeeland, 10 Friesland, 11 Gelderland, 12 Zutphen, 13 Tournai és Tournaisis, 14. Utrecht, 15 Overijsel, 16Drente, 17 Groningen Antwerpen mint őrgrófság, Mecheln mint földesúri birtok szerepelt, a legtöbb volt a grófság, hercegség mindössze3 akadt: Brabant, Limburg és Gelderland. A tartományok közül különösen Flandriának voltak kedvező földrajzi feltételei, melynek mezőgazdasági előretörését már érintettük. Belgium Belgium története címszó alatt annak az – egyébként nagy múlttal rendelkező és mindig

az európai fejlődés élvonalában haladó – területnek a történetét értjük, amelyen 1830 óta a belga állam létezik. Magának az államnak a története tehát fiatal Ha azonban a belga nép történetét keressük az államiság mögött, sikamlós problémához lyukadunk ki. A római időkben valóban éltek itt belgák, de hogy ma lézetnek e belgák, erre a kérdésre legtöbben nemmel felelnek. Másfél évszázad ugyanis kevésnek bizonyult ahhoz, hogy az egy államon belül élőket belga identitással bíró néppé, nemzetté kovácsolja össze. Egy nemzetnek – már csak praktikus szempontból is- közös nyelven illene beszélnie. Belga nyelv azonban nem létezik. Az országot délen lakó – többnyire – katolikus vallonok franciául, míg az északi protestáns flamandok Flandriában és Brabantban mintegy 6 millióan flamandul beszélnek, s helyenként bekeverednek német nyelvi közösségek is. Úgy tűnik ma, hogy a történelmi sorsközösségnél a

vallási-nyelvi közösség erősebb: rossz nyelvek szerint csupán az euroatlanti integrációs szervezetek belgiumi központjának révén befolyásoló bérleti díjak tekintélyes volta, s a jólét az, ami manapság egy államban tartja a tízmilliós, 30000 km2-es Belgium lakosságát. Területének azonban nagy múltja és gazdag történelme van Belgium története az önálló állam kialakulásáig (1830-ig) Az Kr. e századokban a kelták családjához tartozó belga törzsek lakták a területet Kr.e 57-51 között Julius Caesar galliai hadjárata során meghódította e törzseket Földjüket a Rómaiak a későbbiekben részint Germánia Inferior tartományhoz csatolták, részint kialakították rajta Gallia Belgicát. A következő évszázadokban a birodalom központi területeihez tartozó tartományokban erőteljes romanizáció ment végbe. Az eredeti nyelvét már elveszített lakosság latinul beszélt, és fejlett városokban élt. A Római Birodalom

nyugalmát és a gazdasági virágzást a 4. századtól a germán népvándorlás hullámai zavarták meg, a Római Birodalom felbomlása után néhány évvel pedig megjelentek a frank törzsek. A mai Belgium területe a kialakuló korafeudális frank állam egyik központi magva lett. A frankok hamar felvették a kereszténységet Az egyház erősítette az állam szilárdságát, akolostorok szerzetesei pedig élen jártak a mezőgazdasági technika és a technológia fejlesztésében. 843-ban és 870-ben, a frank birodalom felosztása után a terület nyugati része, Flandria a nyugat frank állam, keleti része pedig előbb Lotharingia, majd 925-től a keleti frank ( német ) királyság részévé vált. A következő két évszázadban sorra alakultak ki egyházi ( Cambrai, Lüttich, Utrecht ) a világi fejedelemségek, grófságok ( Flandria, Brabant, Hennegau, Nimburg, Namur, Luxemburg, Limburg ), valamint városok ( Gent, Ypern, Arras, Antwerpen, Brüsszel, Lőwen ). Ezek

igyekeztek függetlenségüket mind a kialakuló francia állammal, mind a német- római császárok hűbéresítő törekvéseivel szemben megvédeni. A városok sorra megszabadultak a földesurak hűbérúri gyámságától és városi kommunajogokban biztosították autonómiájukat ( önkormányzatukat ). A 12 - 13 századra ezek a városok ( ún „ jó városok„ ) az európai posztógyártás központjaivá váltak, és a posztócéhek termékei egész Európában keresettek voltak. A városok gazdagsága felkeltette a francia királyok törekvését, hogy adófizetőjükké tegyék ezeket. A fegyveres beavatkozásra a városok és a flandriai földesurak, valamint a városi patríciusok, céhmesterek és plebejusok közötti éleződő társadalmi konfliktus nyújtott lehetőséget. A városi elégedetlenek és a vidéki parasztok lázadása ellen a nemesség és a patríciusok segítségül hívták IV. ( Szép ) Fülöp francia királyt, ám 1302-ben a flandriai polgárok

gyalogsága az „ aranysarkantyúk csatájában” Courtrainál vereséget mért a francia lovagi haderőre. Az európai lovagokat megdöbbentő győzelem ellenére a flandriai és a brabanti városi mozgalma elbukott, egyes városok a francia király uralma alá kerültek, más városok adófizetésre kényszerültek. A francia király pozícióinak megerősödése a térségben kiváltotta az angol királyság féltékenységét, s amikor – a francia – angol érdekellentét a százéves háborúban kicsúcsosodott ( 1337-1453 ), a németalföldi tartományok többsége – így Brabant, Flandria, Hennegau – az angolok mellé állt. A százéves háború alatt maguk a városok egymás ellen is sűrűn ragadtak fegyvert, hogy érdekeiket a másikkal szemben megvédhessék. A kisebb városok az erősebbek diktatúrája alá kerültek, miközben ezekben magukban is fokozódott a belső társadalmi feszültség. Ehhez hozzá járult az is, hogy a 14 században egyre több,

addig önálló céhmester, iparos került függésben olyan pénzemberektől, akiknek tőkéje bevonult a posztóiparba. Mesterek sokasága szakadt el a nyersanyag piactól és értékesítési lehetőségektől, s immár pusztán a termelés folyamata maradt a kezükön. A kiadási és felvásárlási rendszer ( „ szórt manufaktúra”, „ Verlagsystem”) már a korai tőkés árutermelés hírnöke volt, de ott és akkor nagyban fokozta a városi társadalom differenciálódását és polarizációját. Ez kemény belső ellentétekhez, fegyveres felkelésekhez vezetett A belső feszültség lefojtásához szükséges erős központi – monarchikus hatalmat a burgundiai herceg uralma alá, a következő fél évszázad leforgása alatt az egész Németalföld. A hercegek egyesítő törekvése azonban megszakadt akkor, amikor Merész Károly burgundi herceg a svájci paraszthadakkal vívott csatájában 1477- ben holtan maradt a nancy-i csatatéren. Ekkor Burgundia részeként

Németalföld Károly lányának örökségeként annak férjére, Habsburgi Miksára szállt. Miksa unokája, ( Habsburg ) Károly spanyol király és német – római császár 1519-ben a németalföldi tartományokat a spanyol koronának rendelte alá. Németalföld a 16. század elején 17 rendi autonómiával rendelkező tartományból állt, amelyeket formailag csak az uralkodó személye kötött össze. A spanyol abszolutisztikus kormányzat viszont a gazdag tartományokban puszta adóalanyt látott, és hogy kiszipolyozásukat fokozhassa, megtámadta azok rendi kiváltságait. A németalföldi rendek politikai másakaratuk kifejezésére a katolikus spanyol uralkodóval szemben – főleg északon – a kálvinizmus eszmei fegyveréhez nyúltak. A 16század közepén a tartományok a tőkés árutermelés élvonalában haladtak, kibontakozott manufakturális ipar, Antwerpen a világkereskedelem központjának számított. ( Már 1531-ben megnyílt itt a világ első

tőzsdéje! ) A gazdaság fejlődését akadályozó politikai függés ellen a németalföldi nemesség a rendi és a vallásszabadság jelszavával lépett fel. A spanyol erőszakra kirobbant németalföldi szabadságharcban (1566 – 1609 ) kezdetben a flandriai és brabanti polgárok is az északi tartományok mellett harcoltak, de a zömében katolikus déli tartományok nemessége 1579 – ben az arrasi unióban a spanyolokhoz csatlakozott. Belgium földje az északi tartományok elleni felvonulási területté változott, a háború elpusztította Antwerpent is, amely régi pozícióját már soha többé nem nyerte vissza. ( Szerepét az északabbi Amszterdam vette át) A spanyol Hasburgok kihalása után kitört a spanyol örökösödési háborút(1701-1713) lezáró rastatti (1714) béke spanyol-Németalföldet (azaz a mai Belgiumot) kárpótlásként az elveszetett spanyol koronáért az osztrák Habsburgok kezére adta. 1789 elején rendi felkelést tört ki II.

József centralizációs törekvései ellen, amelynek eredményeként az osztrák katonaságot kiűzték Belgium földjéről. 1790 januárjában deklarálták ugyan a Belgiumi Egyesült Tartományok létrejöttét, ám az év végén visszatértek az osztrákok. Az 1790-es években újra feléledtek Franciaország – valójában sohasem alvó – igényei Belgiumra. A régi, középkori, dinasztikus alapokon álló területi igények most „modern”, nemzeti ideológia alapokra helyeződtek. A francia burzsoázia a „természetes” (azaz északon a Rajnáig húzódó) határok és a nyelvi azonosság eszméjével takarta annexiós igényeit. A forradalmi Franciaország és a Habsburgok háborújában Belgium hadszíntérré változott, és ennek során gyakran cserélt fennhatóságot. A francia direktórium 1795-ben Franciaországhoz csatolta Belgiumot, s a következő években a francia társadalmi-politikai viszonyokhoz igazította annak berendezkedését. Másfelől viszont

alig elviselhető gazdasági terheket rótt rá, ami kiváltotta a lakosság franciaellenes hangulatát és szembefordította a francia uralommal. Napóleon utolsó hadjárata 1815-ben Belgium földjén zajlott, az ország újra hadszíntérré vált (waterloo-i csata). A császár bukása után a győztes nagyhatalmak (mindenekelőtt az elsősorban érdekelt Anglia és Poroszország) a bécsi kongresszuson – nem törődve az északi Hollandia és Belgium eltérő vallási, nyelvi, kulturális különbségével – Franciaország elszigetelése céljából „Németalföldi Királyság” néven erőszakkal egyesítették a két országot. A közös államban a belgákat a holland nyelv államnyelvé tétele, a protestáns egyház uralkodó helyzete, s hogy képviselőik kimaradtak a legfelsőbb államigazgatás posztjairól. 1828-ban a belga polgárok és földbirtokosok liberális és katolikus pártjai a függetlenség kivívása céljából uniót hoztak létre. Az 1830 júliusi

párizsi forradalom adta meg a végső lökést a nemzeti felkeléshez. 1830 augusztus25-én Brüsszelben győzött a forradalom, és a győzelem eredményeként megalakult Ideiglenes Kormány prokramálta Belgium elszakadását a Németalföldi Királyságtól. A modernkori Belgium (1831-től) A hollandok hiába sürgették a nagyhatalmak beavatkozását a státus quo ante („megelőző alkotmányjogi állapot”) helyreállítására. Franciaország még katonai segítséget is nyújtott az új államnak és Anglia sem idegenkedett függetlenségének elismerésétől, ha Belgium – esetleg francia befolyás alá kerülve – nem borítja fel az európai hatalmi egyensúlyt. 1830 november 18-án a Nemzeti Kongresszus kinyilvánította a függetlenséget, amit két nappal később a nagyhatalmak elismertek. Belgium – a nagyhatalmak egyetértésben Lipót szász- koburgi herceget választotta. A 19. század második fele a kiegyensúlyozott és gyors ipari forradalom időszaka

volt A 20. század fordulóján a hétmilliós ország lakosságából majdnem egymillió dolgozott a nagyiparban, Charleroi és Liege környéke Európa egyik nehézipari fellegvára volt. A lakosság 80%-a élt városokban, ezzel az aránnyal Belgium Európa legsűrűbben lakott és legurbanizáltabb országának minősült. 1884-ben, kihasználva Anglia és Franciaország rivalizálását az afrikai gyarmatosításban, Belgium megszerezte a 2380000 km2 területű Belga – Kongót S ezzel gyarmatosító nagyhatalommá vált. ( A gyarmat 1908-ig a király, II Lipót magánbirtokaként szerepelt, majd a belga állam gyarmatává nyilvánították.) A gyarmatosításból fakadó hazai jólét magas életszínvonalat, a parlamentarizmus pedig magas politikai szabadságérzetet biztosított a belga lakosságnak. Amin a kormányzat nem tudott úrrá lenni, az a nemzetiségi kérdés volt. A belga államban a flamandok érezték hátrányosan megkülönböztetettnek magukat,

jóllehet nyelvhasználatuk hivatalos joga 1898-tól megvolt. A fejlett Belgium (kivált gazdag gyarmataival) továbbra is mint lehetséges annexiós célpont volt szomszédai, a természetes határok még mindig nosztalgiázó Franciaország, de még inkább a wilhelmiánus Németország számára. 1914. augusztus 4-én a német csapatok – megsértve Belgium semlegességét – lerohanták és megszállták az országot. Az első világháború évei alatt az ország mindvégig frontövezet volt, ami városok és emberéletek nagyarányú pusztulásával járt. A német megszállók támogatták a flamand szeparatista törekvéseket, de Hollandia szigorú semlegessége nem kedvezett az elszakadásnak. Az ország gazdasági kifosztása miatt népi ellenállási mozgalom bontakozott ki ( A „franktirőrök” mozgalma). A háború után az elszenvedett károk mintegy „jóvátételként” Belgium megkapta Eupen és Malmedy német városokat, Németország afrikai gyarmatainak egy

részét (Ruanda), valamint a spaa-i jóvátételi konferencia 1920-ban Belgiumnak ítélte a német jóvátételek egy kisebb hányadát. A kis állam biztonságát Franciaország révén vélte garantáltnak, s 1920-ban katonai szövetséget kötött déli szomszédaival. 1923-ban csapatai a francia csapatokkal karöltve részt vettek a német Ruhr-vidék megszállásában, ami NagyBritannia rosszallását váltotta ki. A Ruhr-vidéki kaland kudarca (a kényszerű visszavonulás) azt is megmutatta, hogy mennyire rövid pórázon mozog a belga külpolitika. Az 1925-ös locarnói szerződésben viszont Németország maga vállalt garanciát a belga-német határok sértetlenségére. A húszas, de még inkább a harmincas években, mint általában Nyugat-Európában, a hagyományos polgári-liberális értékrend alapján álló pártok, de a Belgiumban nagy hagyományokkal bíró reformista szocialista pártok támogatottsága is csökkent. A politikai terepet a

jobboldali-klerikális (egyházra támaszkodó, vallási), diktatúrák felé orientálódó pártok vették át. Különös jelentőségre tettek szert ezek közül a fasizmus felé kacsingató Leon Degrelle által vezetett rexisták. Belgium már a két világháború között megtette az első lépéseket a későbbi Benelux-vámunió felé. 1922-ben lépett életbe a belga-luxemburgi vámunió S 1932-ben Hollandia, Luxemburg és Belgium egyezményt kötött néhány védővám csökkentéséről. Ez az egyezmény lett majd alapja a három ország 1944-ben újra indított gazdasági integrációs együttműködésének. A második világháború előestéjén, 1936-ban III. Lipót (1934-1951) újfent meghirdette országa semlegességét, ám azt Németország ezúttal sem tartotta tiszteletben. Az 1940 május 10-i német agressziót követően, angol és francia szövetségeseit cserbenhagyva király (illetve a belga hadsereg) május 18-án kapitulált, a kormány pedig Londonba

emigrált. III Lipót nem követte a kormányt és érdemben együttműködött a megszállókkal. A rexisták és a flamand szeparatisták is kollaboráltak (együttműködtek) német megszállókkal, a polgári erők és a belga kommunisták viszont az ellenállást választották. 1944 szeptemberében az angolszász szövetségesek felszabadították Belgiumot. A német csapatok ez év decemberében még egy utolsó, kétségbeesett, ám sikertelen kísérletet tettek az Ardennekben Antwerpen elfoglalására és a hadi helyzet saját javukra történő befolyásolására. A háború utáni években megerősödött a kommunista párt befolyása, akik az 1946-os választásokon nagy választási sikert arattak. A hidegháború kialakuló légkörében azonban a párt 1947-ben – a szénárak emelése ellni tiltakozása jeléül – visszahívta minisztereit a kormányból. A kormányrúd a polgári pártok és a szocialisták kezébe került A háború utáni Belgium

belpolitikájában éveken keresztül a „királykérdés” megoldatlansága állott. III Lipótakit 1944 nyarán a németek Németországba deportáltak – 1945 májusában bejelentette visszatérési szándékát. A terv megosztotta a belga közvéleményt, ám az 1950 márciusában a kérdésről megtartott népszavazáson a voksolók 57%-a a király visszatérése mellett szavazott. (Bár északon a flamandok 70%-a szavazott igennel, a vallonok 58%-a nemmel voksolt.) A kérdést úgy hidalták át, hogy az uralkodó 1951-ben lemondott a trónról fia, Balduin (19511993) javára. 1948. január 1-jén érvénybe lépett a Benelux országok (Belgium, Hollandia és Luxemburg) már 1944-ben elhatározott vámuniója, március 17-én pedig a három ország, valamint NagyBritannia és Franciaország aláírták a brüsszeli öthatalmi egyezményt a Nyugat-Európai Unió (az Európai Unió jogelődjét) megalapításáról. Belgium még ugyanezen évben csatlakozott az Európai

Újjáépítési Programhoz (Marschall-tervhez), 1949 áprilisában pedig alapító tagja volt a NATO-nak. 1959 januárjában Belga-Kongóban kirobbant a belga ellenes felszabadítási mozgalom, s miután a belga kormány és a kongói képviselők brüsszeli megbeszélései nem vezettek eredményre, Kongó 1960. június 30-án kimondta elszakadását Belgiumtól Kongó gyarmati helyzetét a belga hadsereg akciója sem volt képes visszaállítani. Kongó példáján 1962-ben Ruanda és Burundi követte. Belgium elveszítette gyarmatbirodalmát, másoldalról viszont a nemzetközi nagypolitikában betöltött súlyát növelte az a tény, hogy 1966-ban Brüsszel lett a NATO központja. A hetvenes évekre Belgiumban is kialakult a jóléti állam modellje, magas munkabérekkel, széles szociális hálóval, nagyarányú beruházásokkal. A gazdasági fejlődés azonban egyenetlenül oszlott meg, s ez a körülmény kiélezte az országon belüli etnikai ellentéteket. Ezek

áthidalására már az 1970-es alkotmánymódosítás három régiót – vallont, flamandot és a brüsszelit – alakított ki, kulturális autonómiával felruházva azokat. A kulturális önrendelkezést egy évtized múltán 1980-ban Willy Martens első kormány idején (1979-1981) a parlament közösségi jellegűvé alakította át. A legutóbbi, 1993-as alkotmánymódosítással a törvényhozók – megtartva az állam egységes jellegét – megtették az első lépést az ország szövetségi (föderatív) állammá alakítása felé. E szerint az ország régiókból, azok pedig tartományokból épülnek fel, amelyek saját képviselői-testülettel és kormánnyal rendelkeznek. A régiók saját piaci és exportpolitikát is folytathatnak, önállóak az oktatás és a kulturális ügyek irányításában. A szövetségi szervek és a regionálisok között inkább mellérendeltségi viszony van, s mindennapi működésben ez sokszor vezet hatásköri zavarokhoz. A

többszöri alkotmánymódosítás sem vetett véget azonban a vallon-flamand ellentéteknek. A nyolcvanas évek Willy Martens hosszúra nyúlt kormányzásának jegyében teletek. (19811992) Az évtized elejére esett az olajárrobbanás által gerjesztett gazdasági válság, amelyet a kormány csak szigorú restrikciós (azaz beruházásokat visszafogó, szociális kiadásokat csökkentő, exportélénkítő) politikával tudott csak ellensúlyozni. Belgium 1944-et követően mindig az európai gazdaság (és politikai) integrációs törekvések élvonalában haladt. 1957-ben a római szerződések révén alapító tagja volt az Európai Gazdasági Közösségnek (Közös Piacnak), 1967-ben pedig az ebből kinőtt Európai Közösségeknek. 1992 júliusában csatlakozott a maastrichti szerződéshez, az Európai Unió alapját megvető nemzetközi társuláshoz. Fővárosa, Brüsszel székhelye mind az uniós, mind a NATO vezető intézményeinek (Európai Parlament,

Főtanács). Hollandia A 42000 km2-es, ma 15 millió lakosával Európa legnagyobb népsűrűségűnek számító Hollandia története az újkor kezdetéig szorosan összefonódik Németalföld általános történetével, azon keresztül pedig kapcsolódik a középkori francia, német, de az angol történelemhez is. Az önálló holland állam megalakulása (1609) után rögtön az európai fejlődés élvonalába került, de a holland történelem –pontosabban a mai Hollandia területének története – az ókorig nyúlik vissza. Hollandia története az önálló holland állam megalakulásáig (1609-ig) A Kr.e évszázadokban a terület őslakói a Rajna torkolatvidékén a germán eredetű betávok, valamint a tőlük északra élő, de ugyancsak germán fríz törzsek voltak. Julius Caesar a Kr e 50-es években a betávokat római fennhatóság alá kényszerítette, ám a frizeket a római légióknak a későbbiekben sem sikerült leigázniuk. A Római Birodalom bukása

után a népvándorlás során a csak részben romanizálódott (azaz latin nyelvet, római kultúrát átvett) és asszimilálódott őslakosok mellé germán szászok telepedtek be. A terület a frank birodalom megerősödése után annak érdekterébe került, s ami annak előtte nem sikerült a római légióknak, sikerült Nagy Károly frank császárnak: a frízeket birodalmának adófizetőjévé tette. A frank hódítás a kereszténység terjedésével és a korai feudális formák kialakulásával járt. A frank birodalom három részre szakadása után (843) a mai Hollandia területe az utódállamok, Lotharingia és a keleti frank (német) állam közötti vetélkedés tárgyává lett. A 9-10 századokban kialakultak a majdani Hollandiát képező németalföldi tartományok: Frizland, Zeeland, Gerderland, Holland, Groningen, valamint a lüttichi és az utrechti püspökségek. A klasszikus feudális (nemes-jobbágy) függőségi viszonyok azonban részint ki sem

alakultak, vagy ha ki is alakultak helyenként, hamar bomlásnak indultak. Ennek oka az ország földrajzi jellemzőiben keresendő. A terület nagyobb része ugyanis a tenger szintje alatt terül el, és védelmüket a tengerrel szemben csak gátak építésével, termővé tételüket pedig csatornák építésével lehetett biztosítani. Ebben a munkában szükség volt a szabad parasztok munkájára, s ez szükségessé tette, hogy a földesúrak mentesítsék őket a földesúri terhek – robot és terményjáradék – fizetése alól, de legalábbis a parasztok személyes szabadságát ne korlátozzák. A kisszámú lakosság fő gazdasági tevékenysége különben sem a földművelés volt, hanem nagyon korán kialakult a kézműiparra, kereskedelemre és a hajózásra alapuló szabad városi életforma. ( A csatornák nemcsak öntözésre, hanem útvonalként is szolgáltak!) A termőföld szűkössége azok intenzív hasznosítására kényszerítette a parasztokat.

Ezért vált Németalföld a mezőgazdasági technika és technológia folytonos megújításának – és az energiát szolgáltató szélmalmoknak – a hazájává. Fontos nemzetgazdasági ágazat volt a heringhalászat is. A tenger vizében sózott hering a korabeli Európa keresett tömegfogyasztási cikkének számított, s szállítása a kereskedőknek, hajósoknak is megélhetést jelentett. A Német-Római Császárság politikai fennhatósága a korai századokban (10-14. század) pusztán formális volt a tartományok felett. Megváltozott a helyzet, amikor a 15 század első felében az északi németalföldi tartományok is a burgundi hercegség kötelékébe, majd Merész Károly burgundi herceg halála(1477)után – mint lányának hozománya – a Habsburgok fennhatósága alá kerültek. A tartományok rendjei szabadságuk védelmében fellázadtak Habsburg Miksa ellen, s ennek révén biztosítani tudták régi szabadságukat. Németalföld a Habsburgok

legfejletebb, s ebből fakadóan egyik legfontosabb tartományává vált. A 16 században az egész Európára kiterjedő Habsburg hegemónia megnövekedett terhet rótt a németalföldi tartományokra. A spanyol Habsburgok (V.Károly), hogy a német protestáns fejedelmekkel és Itáliában a franciákkal, valamint a birodalom határszélein a törökkel folytatott háborúikat finanszírozzák, valamint, hogy növekvő amerikai gyarmataikat szükséges mennyiségű iparcikkekkel láthassák el, fokozták a tőkés – manufakturális árutermelés útján járó németalföldi tartományaik gazdasági kihasználását és adóterheit. Hatékonyságuk érdekében a katolikus – abszolutisztikus Habsburg kormányzat megtámadta a rendek – nemesség és a városok – rendi kiváltságait is. Törekvésükkel szemben a németalföldi polgárság és nemesség a kálvinista protestantizmusban keresett ellenszert, de a városok – Amszterdam, Leyden, Hága – bérmunkás rétegeiben

terjedtek az anabaptizmus tanításai is. A politikai szabadság és a vallásszabadság így kapcsolódott össze a németalföldi szabadságharcban, ami korai polgári forradalom jellegét öltötte II. Fülöp spanyol király (1556-98) a reformáció terjedésére a katolikus inkvizíció erősítésével válaszolt. Az idegen és a katolikus nagyhatalommal szemben érlelődött egy széles – a falusi parasztságtól a városi polgárságon át a nemességig terjedő – társadalmi összefogás, amely kezdetben még nem tűzte zászlajára az elszakadás programját. Az elégedetlenség sajátos megnyilvánulása volt a katolikus egyházzal szemben kibontakozó képromboló mozgalom. Később azonban a nemesség és a tehetős városi mozgalom az inkvizíció (egyházi bíróság) megszűntetését, a vallásszabadság és a rendi jogok tiszteletben tartását, a helyi nemességnek a politikai hatalomba és a hadseregbe való bevonását követelte a spanyol kormányzattól.

Követelésüket 1566-ban átadták Pármai Margit spanyol helytartónak, ám az elutasította azokat. 1567-ben Fülöp Alba herceget küldte Németalföldre, aki fegyveres erőszakkal és az ellenzék vezetőinek – Hoorn admirálisnak és Egmont grófnak- a kivégzésével (1568) igyekezett megszilárdítani a spanyol udvar megrendült pozícióját. A terrort (nyolcezer ember kivégzése!) és a fokozódó inkvizíciót a forgalmi adók emelése követte. Válaszul északon parasztfelkelés tört ki, s a spanyolokkal szembeni ellenszenv egy táborba hozta a nemességet és a parasztságot. A nemzeti ellenállás és szabadság harc élére Orániai Vilmos herceg állt, aki a Habsburgok ellenségeivel – Franciaországgal és Angliával – épített ki diplomáciai kapcsolatokat. Az északi – protestáns – tartományok 1579 januárjában a harcuk folytatása és összehangolása céljából unióra léptek egymással. Holland, Zeeland, Utrecht, Gerldern, Groningen, Overijssel,

és Friesland tartományok 1581 júliusában kimondták elszakadásukat a spanyol koronától és Egyesült Tartományok néven önálló államszövetségük létrehozását. Helytartójukká Orániai Vilmost választották, akit meggyilkolása után (1584) fia, Móric követett a tartományok élén. A háború során a holland parasztok a tenger gátjait is átvágták, hogy a spanyolok előrenyomulását megakadályozzák. Harcuk sikeréhez a spanyol Nagy Armadának az 1588-as, angoloktól elszenvedett veresége is hozzájárult. A kimerült Spanyolország 1609-ben fegyverszünetet kötött a Tartományokkal, ami érdemben azok függetlenségének elismerését jelentette. Az egyre inkább csak Hollandiának nevezett köztársaság formális nemzetközi elismerésére azonban csak majd a harmincéves háborút lezáró vestfáliai békében került sor (1648). Az újkori (polgári)Hollandia Története 1609-től A függetlenségét elnyert, akkor mindössze 25000 km2

területű, kétmillió lakost számláló Hollandia a 17. században „ tőkés mintaországgá” vált, s egy évszázadon át nagyhatalmi pozíciót töltött be az európai nagypolitikában. Ezt gazdasága gyors fellendülésének köszönhette, amelynek alapja a mezőgazdaság és az ipar technikai fölénye volt. (A hollandok alkalmazták elsőként gépi technikát, az 1636-ban feltalált cséplőgépet, de ennél is nagyobb jelentősége volt a szélkeréknek!) A holland mezőgazdaság elsőként tért át a vetésforgó alkalmazására, a trágyázásra, a takarmányozáson alapuló istállózó állattartásra és a tejgazdálkodásra. A belterjes, intenzív mezőgazdaság tartozéka volt a virág és zöldségkertészet is. A belterjességre való áttérés a földek szűkös volta is sietette, mert a városiasodó és növekvő létszámú lakosság élelmezése máshogy elképzelhetetlen lett volna. A városi lakosság kézműiparral- papír- üveg- bőripar,

csempe-porcelángyártás, óra-navigációs-, műszer és ötvös ipar, de jelentős volt a posztógyártás is -, valamint kereskedelemmel foglalkozott. A csatornákon folyó belső kereskedelemnél is fontosabb volt a tengeri kereskedelem. Rövid időre Amszterdam vált az európai kereskedelem központjává, a tizenötezer kereskedelmi hajóból álló flotta révén Hollandia a „tenger fuvarosának” számított. Flottájára támaszkodva nagyarányú gyarmati terjeszkedésbe kezdett. Dél-Afrikában Fokváros, az észak-amerikai kontinensen Új-Hollandia(New Amsterdam, a leendő New York), DélKelet Ázsiában Jáva és a Molukka-szigetek jelezték holland gyarmatosítás mérföldköveit. A gyarmatok hasznát s részvénytársasági alapokon működő Kelet-és Nyugat-Indiai Társaságok (1602, 1621) aratták le. A nagyarányú korai kapitalista fejlődésben az országok Kedvező földrajzi determinánsai mellett szerepet játszott a polgári szorgalomra és gyarapodásra

alapozó protestáns (munka) etika is. A gazdaságban erős polgárság államát is saját érdeke szerint kívánta berendezni. Az Egyesült Tartományok államszövetségeként, a közös harccéljából alakult meg, ám a győzelem után felvetődött annak a kérdése, hogy egy decentralizált államszövetség, vagy egy centralizáltabb szövetségi állam felé haladjon-e Hollandia. A tartományok élén álló, arisztokrata nemesekből álló régensek testülete 1651-ben a „szabadság helyreállításának”, azaz a decentralizációnak a programjával léptek fel, ám a nagypolgárság egy – a francia és az angol támadásokkal szemben – hatékonyabb állam mellett foglalt állást. A decentralizáció vezér egyéniségét, Jan de Wittet 1672-ben az Orániai-ház által ösztönzött népfelkelés során megölték. Hollandia növekvő hatalmát egyre féltékenyebben szemlélte egyrészt a polgári Anglia, másrészt a feudális-abszolutisztikus Franciaország. Míg

Angliával szemben Hollandia folyamatosan kudarcokat szenvedett (első angol-holland háború 1652-1654; második 16641667; melynek során elveszett New Amsterdam, harmadik 1672-1674. negyedik 1780-1783), a francia hódító törekvéseket III. Orániai Vilmos (1672-1702) sikerrel hárította el (A hollandok megint csak átvágták a tenger zsilipjeit – mint tették korábban a spanyolokkal szemben-, hogy a francia előrenyomulást megakadályozzák!) A franciákkal szembeni sikerekben szerepet játszott az is, hogy Orániai Vilmos helytartó Anglia trónjára történő meghívása (1688) után a két ország sajátos perszonálunióba került egymással. Másik oldalról a holland érdekek háttérbe kerültek az angol polgárság érdekeivel szemben, s Hollandia lassan elvesztette nagyhatalmi helyzetét. Hollandia a 18. század első felében már csak másodrendű, második felében pedig már csak harmadrendű hatalomnak számított az átrendeződő Európa hatalmi

mezőnyében. A gazdasági fejlődés megtorpanásához az is hozzájárult, hogy Hollandia – Angliával ellentétben – nem az ipari, hanem elsősorban a kereskedelmi és uzsoratőke fejlődésének útján haladt, s ez az ipari forradalom korában megbosszulta magát. A gazdasági és politikai fejlődésben megrekedt országot a francia forradalom zökkentette ki mozdulatlanságából. Hollandia 1793-ban csatlakozott a forradalmi francia köztársaság elleni feudális koalícióhoz, ám abban vereséget szenvedett. 1795-ben a franciacsapatok megszállták Hollandiát és létrehozták a Batáv Köztársaságot. A bábállammal a franciák 1795 májusában Hágában békét kötöttek, amelyben Hollandia területeket engedett át Franciaországnak, s kötelezte magát arra, hogy külpolitikáját a francia érdekeknek rendeli alá. Válaszul a francia nyomásra Angliával szembekerült Hollandiától az angolok elragadták gyarmataik egy részét. A hatalma csúcsán álló I.

Napóleon Hollandiát először Lajos bátyja jogara alatt királysággá nyilvánította (1806), majd annak lemondása után 1810-ben teljes egészében annektálta. (Azaz bekebelezte Franciaországba.) 1815-ben, a francia csapatok kivonulása után Hollandiát a bécsi kongresszus értelmében egyesítették Belgiummal és Luxemburggal, létrehozván ekként a Németalföldi Királyságot. Másrészt viszont Hollandia újabb gyarmatait veszítette el Angliával szemben (Fokváros, Ceylon). A németalföldi tartományok története tehát újra találkozott egymással Ám míg a középkori együttélést nem bomlasztotta a nacionalizmus, addig a 19. század első felében a nyelvi (francia-flamand) és vallási (katolikus-protestáns) különbözőségeken alapuló nacionalizmus éket vert a déli (belga) és északi (holland) tartományok közé. Az elfogadott alkotmány széles jogosítványokat biztosított az uralkodónak, de az sem volt képes lefojtani az éleződő nemzeti

ellentéteket. A magát mellőzöttnek érző belga polgárság 1830 augusztusában kihasználta a kínálkozó kedvező nemzetközi viszonyokat és bejelentette kiválását a közös államból. Az 1848-as általános európai forradalmi hullám a Holland Királyságot sem hagyta érintetlenül. A burzsoázia korlátozott alkotmányreformot kényszerített ki Ennek értelmében eltörölték a nemesi előjogokat, biztosították a polgári szabadságjogokat és cenzusos választójogon alapuló parlamentáris rendszert vezettek be. A megtartott választások után a kormányzati hatalom a liberálisok kezébe került. Jóllehet Hollandiában nem bontakozott ki olyan erős ipari kapitalizmus, mint pl. Belgiumban, de mégis kialakult a modern ipari burzsoázia és proletariátus. 1890-ben megszűnt a hollad-luxemburgi perszonálunió. Hollandia a 19.század végén az átrendeződő nagyhatalmi politikai viszonyok között nem csatlakozott egyik kialakuló katonai-poltikai

szövetségi rendszerhez sem. Körvonalozódó semlegessége és polgári demokratikus berendezkedése révén Hollandia (Hága) nemzetközi konferenciák székhelyévé vált. (1899- első, 1907-második nemzetközi békekonferencia) Az ország semlegességét az első világháború során is megőrizte, s e révén át tudta menteni civil termelőkapacitását a világháború utáni évekre. A háború sújtotta Európa számára Hollandia a béke és a jólét szinonimájává vált, amit az is erősített, hogy az ország humanitárius (emberiességi) okokból vállalta (többek között magyar) hadiárvák hollandiai elszállásolást is. Mindazonáltal az 1918-19-es forradalmi hullám Hollandiát sem kerülte el, a szociáldemokratákkal szemben megalakult a kommunista párt és munkás tanácsok szerveződtek. A polgári demokrata kormány szociális engedményekre kényszerült ( 8 órás munkanap, 45 órás munkahét, választójog a nők számára), s ezekkel megvetette a

jóléti polgári demokratikus állam alapjait. Az egyenletes gazdasági növekedést a gazdasági világválság törte meg, s ez polarizálta a belpolitikai erőviszonyokat is. A kommunista párttal szemben a kor szellemében megerősödött Anton Adrian Mussert fasiszta Nemzetiszocialista Mozgalma, amely a náci Németország példáját tekintette mérvadónak. Bár Hollandia hagyományos semlegességét minden eszközzel igyekezett megőrizni, 1940. május 10-én nem kerülte el a fasiszta Németország agresszióját. A Rotterdam elleni terrorbombázás és az Emanuel-erőd eleste után az ellenállásnak értelmét nem látó kormány négy nappal később kapitulált és Vilma királynővel (1890-1948) egyetembe Angliába emigrált. Hollandia összeomlásának hírére Japán megszállta a távol-keleti holland gyarmatokat (Indonéziát). Hollandia élére Hitler Mussert vezetésével bábkormányt nevezett ki. Anémet megszállás éveiben az antifasiszta ellenállásban

mind a (egyébként betiltott) polgári, mind a kommunista párt jelentős szerepet játszottak. A háború utáni Hollandia arculata már 1944-ben formálódni kezdett. 1944 szeptember 5-én az emigráns holland kormány aláírta az 1932-ben már részben (néhány védővám csökkentése révén) megvalósult Benelux vámunió újjáalakítását, amely azonban – a közbejött nehézségek miatt csak 1948-ban realizálódott. (Hollandia, Belgium és Luxemburg eltörölték az egymás közötti vámokat és a külfölddel szemben egységes vámokat vezettek be.) A háború után a tapasztalatokon okulva Hollandia feladta hagyományos semlegességi politikáját. 1949ben alapító tagja volt a NATO-nak, 1952-ben a Montán-uniónak, s az Európai Védelmi Közösségnek, 1957-ben az Európai Gazdasági Közösségnek (Közös Piac) és az Európai Atomenergia Közösségnek. Hollandiának nem sikerült megtartania (illetve visszaszereznie) a háborúban japán kézre került

gyarmatbirodalmát. 1945-ben az indonéz függetlenségi forradalom deklarálta Indonézia függetlenségét, amelyet Hollandia nem ismert el. 1947-48 folyamán a holland csapatok katonai beavatkozással kívántak helyreállítani gyarmattartói státusukat, ám 1949-ben mégis kénytelenek voltak, lemondani egykori gyarmatukról. (A hágai megállapodás szerint az Indonéz Egyesült Államok a Holland-Indonéz Unión belül maradt volna, ám 1954-ben Indonézia ezt a már csak jelképes köteléket is elvágta.) Indonézia kiválása megindította a lavinát, s a hatvanas évekre a valamikori gyarmatbirodalom felbomlott. A gazdasági fejlődés alapját jelentő gyarmatbirodalom elvesztését pótolta az 1948-ban elfogadott Marschall-segély és a tengerparton felfedezett földgázkészlet, ami a holland kivitel és a petrolkémiai ipar alapjává lett (Shell!). Erre alapozva hajtotta végre Hollandia a „holland csodát”, aminek eredményeképpen Európa legsűrűbben lakott

országa a kontinens egyik legfejlettebb jóléti államává növekedett. (Hollnadia a világ harmadik legnagyobb agrárexportőre, kiterjesztett szociális védőhálóval, magas átlagéletkorral és nemzeti jövedelemmel.) A gazdasági fejlődés – főleg az olajválság okából – a hetvenes évek végén megtorpant, ám az átmeneti válság nem sodorta veszélybe a kivívott eredményeket. A gazdasági stabilitás politikai stabilitást is eredményez, a kormányrúdnál jellemezően a kereszténydemokraták állnak, akiknek pozícióit csak ritkán veszélyeztetik a szocialisták. Hollandia Európa egyik legliberálisabban vezetett országa, ahol különösen nagy hangsúlyt helyeznek a személyiségi jogok tiszteletben tartására, s ahol a polgárok nemzeti küldetésnek érzik a békemegóvását és magától értetődőnek az alkotmányos monarchia tiszteletét. Hollandia ma az európai integrációs folyamat elkötelezettje, aminek bizonysága, hogy az Európai

Unióról szóló maastrichti szerződést a hollandiai kisvárosban írták alá 1992. február 7-én. Ugyanakkor érezhető a holland lakosság körében bizonyos féltése is a nemzeti kultúrának és a nemzeti önazonosságnak, ami a kis országoknak különösen a sajátja. Luxemburg A mindössze 2500 km2 területű, nem egészen 400000 lakosú Luxemburg területét az ókorban a kelták, majd germánok lakták. Története egészen a 18 század végéig a Németrómai Birodalom, majd Hollandia történetéhez kapcsolódott, önállóságát csupán 1890-ben nyerte el. A miniállam története azonban 963-ban kezdődött, amikor a Német-római Császársághoz tartozó Németalföldön létrejött Luxemburg város és a hasonló nevű grófság. Hűbérurai között namuri és limburgi grófok is voltak, de az addig csak jelentéktelen grófság akkor vált ismertté, amikor a Császárságnak a hatalom felett megegyezni nem tudó hatalmas hercegei 1308-ban Luxemburgi

Henriket (német-római császárként VII: Henrik 1308-1346) választották a birodalom fejévé. Henrik azzal vetette meg a családi hatalom alapját, amikor fiát, Jánost összeházasította a cseh királyi dinasztiával, s annak kihalása után a cseh trón Jánosra szállt (cseh királyként 1310-1346). János fia, Károly már nem csupán cseh király, de német-római császár is volt (1346-1378), s bár székvárosának Prágát jelölte ki, nem feledkezett meg szűkebb hazájáról sem . Luxemburgot 1354-ben birodalmi hercegség rangjára emelte. A család Zsigmond idején élte fénykorát, amikor a magyar korona is a kezükre került Halála után azonban a Burgund Hercegséghez került. A burgund fennhatóság rövid életűnek bizonyult. Habsburg Miksának a burgundi herceg lányával kötött házassága folytán Merész Károly burgundi herceg halála után lányának örökségeként Luxemburg is a Habsburgok birtokává lett.(1477) Miután a Habsburg-dinasztia a 16

század közepén végleg osztrák és spanyol ágra szakadt, Luxemburg a spanyol korona fennhatósága alá került. (1555) A17 század végére meggyengült Spanyolországtól a hercegséget rövid időre (1659-1697) Franciaország ragadta el, majd a spanyol örökösödési háborút lezáró utrechti béke a spanyol trón elvesztéséért kárpótlásként, 1713-ban az osztrák Habsburgoknak jutatta. 1797-ben Luxemburg immár a területi terjeszkedés útjára lépett köztársasági Franciaország zsákmányává lett, s az maradt a napóleoni időszakban is. A Napóleont legyőző és birodalmát újrarendező nagyhatalmak 1815-ös bécsi kongresszusokon Luxemburgot nagyhercegség rangjára emelték s mint ilyet perszonálunióban egyesítették Hollandiával (pontosabban a mesterségesen kialakított Németalföldi Királysággal.) az ország egy, vallonok által lakott részét 1839-ben a Németalföldi Királyságból 1830-ban kivált Belgiumhoz csatolták. Az ország nem

veszítette el a német területekhez való évszázados kötődését sem: 1842-ben tagja lett a Német Vámuniónak. Az ipari forradalom korán, már az 1840-es években iparosította a nyersanyagforrásai révén ahhoz minden feltétellel bíró országot. Az ország 1841-ben polgári alkotmányt kapott Az ország nyersanyagkészletei, ipari kapacitása felkeltették két, ugyancsak rohamosan iparosodó szomszédjának expanziós (területi terjeszkedési) törekvéseit. Mind Franciaország, mind a születőben lévő német nemzeti állam szívesen annektálta (kebelezte volna be) volna a kis országot, de egyszersmind semlegesítették is egymást. A valós geopolitikai helyzetet mutatta az is, hogy angol közre működéssel az 1867-es londoni szerződésben lefektették és garantálták Luxemburg katonai semlegességét. Amikor III Vilmossal kihalt az uralkodó Orániai-ház férfiága, Luxemburg felmondta a perszonáluniót, s a nagyhercegi székbe Nassaui hercegi család

került. Az első világháború során Németország – megsértve az ország semlegességét – 1914ben megszállta a kis országot, de az nem vált jelentősebb hadműveletek szenvedőjévé. Az 1919-ben Németországgal felmondott vámunió 1921-ben a luxemburgi-belga, majd 1932-ben a Hollandiával kibővült Benelux – vámunió váltotta fel. A második világháború során Luxemburg 1940-1945 között újra német megszállás alá került, s a két háború tapasztalatából kiindulva Luxemburg is1948-ban feladta semlegessége elvét. 1949-ben az ország alapító tagja volt a NATO-nak. Nemcsak katonai téren, de gazdasági tekintetben is élenjárója volt az európai integrációnak (1948-benelux-vámunió, 1952 az Unión belül a miniállam az egy főre jutó nemzeti jövedelem tekintetében az első helyen áll.) A Benelux államok regionális földrajza A három kicsiny, de rendkívül sűrűn lakott ország kereskedelme és ipara sok évszázados hagyományokra

tekint vissza. Németalföld virágzó mezőgazdasága, vászonszövő és csipkeverő műhelyei, értékes árukkal megrakott hajói és jómódú városai már a késő középkorban Európa-szerte híresek voltak. A 16-17 század holland tengerjárói kivették részüket a nagy földrajzi felfedezésekből, és gyarmatok megszerzésével, az egész világot behálózó kereskedelmi telepek alapításával járultak hozzá a tőkefelhalmozáshoz. A 19 század első felében önállósult Belgium az ipari forradalom egyik európai gócpontjává lett. A gazdasági fejlődésben mindmáig fontos szerepet játszik a Benelux-államok előnyös földrajzi helyzete. Itt torkollik az Északi-tengerbe Európa Legforgalmasabb vízi útja, a Rajna, valamint a vele összefonódó bővizű, jól hajózható Maas és a Schelde. A nagy haszonnal járó átmenő (tranzit) forgalmat Hollandiában Rotterdam, Belgiumban Antwerpen korszerű kikötője fogadja. ( Az átrakott áruk tömege alapján

Rotterdam hosszú évtizedek óta büszkélkedhet a világelsőséggel.) A kikötőkből az áruk egy részét Földünk legsűrűbb út- és vasúthálózata továbbítja. Hollandiában a belvízi hajóutak (folyók, csatornák, tavak) hossza és szállítási teljesítménye még a vasutakét is felülmúlja. A Benelux államokat kedvező földrajzi helyzetük, kis méretük és szűkös természeti erőforrásaik régóta ráutalták arra, hogy élénken részt vegyenek a nemzetközi munkamegosztásban. Belgium, Hollandia (Nederland) és Luxemburg a második világháború után (1948-1960) lebontották egymás között a vámhatárokat, szabaddá tették az áru, a munkaerő és a tőkemozgását. A Benelux gazdasági unió a szélesebb körű európai integráció előfutára, kísérleti műhelye lett. A Benelux államok úttörő szerepet vállaltak az Európai unió megteremtésében; ennek – és központi fekvésüknek – köszönhető, hogy az EU legfontosabb

intézményei Brüsszelt és Luxemburgot választották székhelyüknek. Brüsszelben telepedett le a NATO-központ is. A holland és belgavárosok számos tekintélyes nemzetközi politikai és pénzügyi intézménynek, nagyvállalatnak, kereskedelmi társaságnak adnak otthont. A Benelux államok – elsősorban Hollandia – mezőgazdasága rendkívül magas színvonalú. Fejlődését nemcsak a helybéli sűrű népesség, hanem a közeli brit és német iparvidékek felvevőpiaca is ösztönözte. A kicsiny – 10-20 hektáros- parasztgazdaságok nagy értékű áruk termelésére szakosodtak, és komoly anyagi ráfordításokkal világrekordnak számító hozamokat érnek el. A Holland-síkság nyugati felét tengeri és folyami üledékek borítják, rajtuk fiatal öntéstalajok és tőzeges láptalajok váltakoznak. A parti dűnesor mögött húzódó mélyfödeken városnyi méretűek a földgázzal fűtött üvegházak, amelyek egész éven át ontják a friss

zöldségféléket, dísznövényeket és vágott virágokat Európa piacaira. A nemes holland virághagymák és – magvak messze földön keresettek. Harlem környékének színpompás tulipán-és jácintmezőiben a külföldi turisták is szívesen gyönyörködnek. A síkság keleti felét takaró jégkori homok és vályog kevébé termékeny. A sovány podzoltalaj rozsot és burgonyát, a jobb földeken búzát, cukorrépát termesztenek. A mezőgazdaság vezető ága a jól jövedelmező állattenyésztés. Az óceáni éghajlat egyenletes, bőséges csapadéka (650-750 mm), a levegő nagy páratartalma és a magas talajvízszint kedvez a zöldmező-gazdálkodásnak. A rétek feljavításával, műtrágyázásával kitűnő fűhozamokat érnek el, és ezt szántóföldi takarmánytermesztéssel is kiegészítik. A bőségesen tejelő fekete-fehér tehenek még az enyhe téli hónapokban is a szabadban, villanydróttal körülvett réteken legelnek. A friss tej nagy részét

ízletes sajttá (edami, gouda), vajjá vagy tejporrá dolgozzák fel. A tejtermékek kivitelében Hollandiának alig akad vetélytársa a világ piacon. A tejipar melléktermékeit, valamint a hazai és külföldi szemestakarmányokat hasznosítja a fejlett sertés –és baromfitenyésztés, amely sok hús és tojás exportját teszi lehetővé. Belgium északi részén a Flandria-síkság gazdálkodása Hollandiáéhoz hasonló; csak a hagyományos lentermesztés foglal el tágabb teret. A délebbre fekvő Brabanti-dombságon a búza, a cukorrépa és a takarmánynövények mellett gyümölcsök is fel-feltűnnek. Az Ardennek gyéren lakott, nehezen járható óidei röghegysége az erdőgazdálkodás fő színtere. Belgium déli felét francia nyelvű vallonok, északi részét a hollandul beszélő flamandok laknak. A Sambre és a Maas folyó mentén feltárt feketeszéntelepek hívták életre a 19. századelső felében Vallónia hatalmas nehézipari övezetét A gyárkémények

százai, a szűk völgyben szorongó sok kisváros, az ormótlan meddőhányók és aknatornyok a szénbányászat hőskorára emlékeztetnek. A kőszén vonzotta ide a vaskohászatot; az egy főre jutó nyersvasacéltermelésben Belgium és Luxemburg még mindig világelső Az anyagigényes nehézgépgyártás is a 19.században bontakozott ki: vasúti járműveket, hadfelszereléseket, szerszámgépeket, erőművi berendezéseket állít elő. A kőszén adta az energiát a helyi nyersanyagokat feldolgozó cementgyártáshoz, meg a világhírű kristály- és táblaüvegek készítéséhez. Az utóbbi néhány évtizedben azonban a drágán termelő szénbányászat megszűnt, a kohászat is hanyatlásnak indult. A vegyipar a holland földgáz felhasználására tért rá, a szénerőművek szerepét atomerőművek vették át. A vallon ipar válságba került Az elszegényedés, az elvándorlás, a munkanélküliség főleg a kisvárosokat sújtotta, Liege és Charleroi

nagyvárosi agglomerációja viszont továbbra is sok ingázónak kínál munkaalkalmat. Az északi országrész, Flandria az elmúlt évtizedekben töretlen gazdasági fellendülés színtere volt. A középkori manufaktúrákból kinőtt flamand textilipart ugyan szorongatja az olcsó tengerentúli áruk versenye, viszont a nagy kikötővárosok – Gent és Antwerpen – a legkorszerűbb iparágak (elektronika, elektrotechnika, finomvegyészet) telephelyévé váltak. Antwerpen a külföldről behozott kőolaj és a különböző színesércek feldolgozásának kiemelkedő központja. A gótikus és reneszánsz építészet minden pompáját felvonultató flamand műemlékvárosok (Brugge, Gent) jelentős idegenforgalmat vonzanak. A gazdaság területi átrendeződése fel-fellobbantotta a flamand-vallon ellentéteket; a két országrész egyre szélesebb körű önkormányzatot vívott ki magának. A kétnyelvű világváros, Brüsszel és az Ardennekben élő német nemzetiség

külön autonómiát élvez. Hollandia gyáripara csak az I. világháború óta indult gyors fejlődésnek Az üzemek nagyrészt külföldi nyersanyagokat dolgoznak fel, és termékeik zömét külföldön értékesítik. Emiatt az ipar a két legnagyobb kikötővárosa, Rotterdam és Amszterdam környékén tömörül. A gépgyártáshoz az alapanyagokat az ijmuideni vaskombinát szolgáltatja; a 20-as években épült gyáróriás kizárólag importált ércet és kőszenet használ. A gépipar legfontosabb ágai kikötői berendezéseket (darukat, rakodógépeket, hűtőkocsikat, hajókat), valamint a vízépítési munkálatoknál és a mezőgazdaságban használatos gépeket gyártanak. A korszerű elektronika élvonalába tartozik a világ minden részén tevékenykedő Philips művek, melynek székhelye Eindhovenben van. A fém feldolgozás után a legtöbb munkást a sokoldalú élelmiszeripar foglalkoztatja. A60-as években Groningennél hatalmas földgázmezőt tártak fel,

amely a kontinentális talpazatra is átnyúlik. Ez lendületet adott a vegyipar és az alumíniumkohászat fejlődésének Világviszonylatban is páratlan méretű a kőolaj-finomítók tömörülése Rotterdam kikötőjében. A70-es évek óta – amióta a drága kőolaj fogyasztása csökkent – a feldolgozó üzemek kapacitását nem tudják teljesen kihasználni. A híres holland – angol kőolajipari monopólium, a Shell azonban így az első helyen áll Európa iparvállalatainak rangsorában. A holland ipar és a városok fejlődése Hollandia középső-nyugati részére összpontosult, ahol az egymással már-már összeforrt agglomerációk félkör alakú övezetet alkotnak. A 6 millió lakosú „patkóváros” (Randstad) központjait kisebb-nagyobb peremvárosok gyűrűje veszi körül. A központok közül kiemelkedő Amszterdam, a kereskedelem és a pénzügyi élet fellegvára, az ország névleges fővárosa. Csatornákkal át-meg átszelt belvárosának

régi vörös téglás házai, karcsú felvonóhídjai a 16-17. századi fénykort idéz. A kormány és az államigazgatási szervek Hágában működnek Rotterdam iparával és kikötőforgalmával tűnik ki. A holland várostervezők sikerként könyvelik el, hogy a „patkóváros” növekedése megállt, és az utóbbi pát évtizedben a fejlődés súlypontja a belső országrészre tolódott át. Felhasznált Irodalom Wittman Tibor: Németalföld aranykora Pintér Zoltán: Európa az új évezred küszöbén Szalay Könyvkiadó és Kereskedőház Kft. 1999 Probald Ferenc: Regionális földrajz Nemzeti Tankönyvkiadó