Gazdasági Ismeretek | Befektetés, Tőzsde » Tőzsdetankönyv, 1 rész

A tőzsdéről, I rész BEVEZETÉS Húszéves voltam. A komp az orrom előtt húzott el a tihanyi part felé A túlsó parton egy óra múlva indul a busz és viszi haza Párizsba azt a karcsú lányt, akivel oly jót táncoltam az előző este. Ha legalább a címét elkértem volna. Szomorúan ültem a szántódi parton és azon gondolkodtam, milyen módon tudnék még időben átjutni. A reálisnak tűnő ötletek mellett - átúszni a 800 méteres szakaszt, bérelni egy csónakot stb. - egy gondolat szöget ütött a fejembe Mi történne, ha lenne egy léghajóm? Ha Verne hősei Föld körüli útra vállalkoztak léghajóval, egy kilométernél kisebb távolság igazán semmiség. Fantáziám hirtelen szárnyalni kezdett az ötlet üzleti lehetőségeit boncolgatva. A turistaszezon alatt ajánlhatnám a két part közti utazást fiatal pároknak vagy azoknak a nyaralóknak, akik más lehetőség híján két héten keresztül főnek a napon. Az ötletet - figyelembe véve az

akkori magyarországi gazdasági szemléletet - elvetettem, mint megvalósíthatatlant. Húsz év telt el, amikor az Egyesült Államokban olvastam egy hirdetést, amely 150 dollárért pezsgős ebéddel egyórás léghajós utazást ajánlott a Napa Valley-ben, mely az ország leghíresebb bortermelő, szőlőtermesztő vidéke. Tudomásom szerint még ma sincs léghajós járat Szántód és Tihany között. Emberek szerte a világon kevésbé romantikus ötletekkel és kevésbé keresett szolgáltatásokkal lettek milliomosok. Lehet hogy a következő e könyv olvasója lesz? Szerte a világon naponta emberek százai eszelnek ki ragyogó ötleteket, de vagy ambíció vagy anyagi feltételek hiányában néhány másodperc múlva el is felejtik, amit kigondoltak. Az Olvasó útmutatást kap, hogy ha a jövőben egy nyereséget ígérő ötlete támad, milyen lépéseket tehet, hogy az ötlet üzleti vállalkozás formájában megvalósuljon. Elsősorban az amerikai tőzsde

működésére alapozva próbálom összefoglalni a befektetők számára fontos ismereteket. I. FEJEZET Egy vállalat megalapításának története, avagy mi is a részvény? Folytassuk a bevezető történetet, a színhelyet megváltoztatva, az Amerikai Egyesült Államokban. A tó partján ülő fiatalembert nevezzük Johnnynak. A következőkben azt követjük nyomon, milyen lépésekkel valósítja meg Johnny minden amerikai állampolgár vagy vendégmunkás vágyát: megalapítani és sikerre vinni egy vállalatot, és - nem utolsósorban - ennek során meggazdagodni Először is, a következő napokban Johnny a tóparton mindazokkal beszélgetésbe elegyedik, akik barátságos köszöntésére hasonlóképp válaszolnak. Megkérdezi tőlük, ha lenne olyan vállalkozás, amely léghajóval a tó túlsó partjára vinne utasokat, hányan szánnák rá magukat a kalandra. Várakozásának megfelelően főként a fiatalabb korosztály fogadja nagy lelkesedéssel az ötletet.

Elég sok kedvező választ kap a 35-50 éves korosztálytól is. Arra a kérdésre, vajon az emberek mennyit lennének hajlandók fizetni egy útért, változatos ajánlatokat kap. Amit most Johnny csinál, azt piackutatásnak - angolul marketingnek - nevezik. Johnny számára nem kétséges, hogy a szolgáltatásra igény van, csak az a kérdés, mennyibe is kerüljön egy út. A következő lépés: megérdeklődni, hogy milyen engedélyeket kell beszereznie ahhoz, hogy utasokat szállíthasson ezen az útvonalon, hol tanulhatja meg, miként is kell biztonságosan üzemeltetni a léghajót, valamint legfőképpen - mennyibe is kerül egy léghajó. Az engedélyek megszerzése nem nagy dolog, a tanfolyam sem túl drága és a léghajó is csak 10.000 dollárba kerül. Az egyetlen probléma az, hogy Johnnynak csak 4000 dollárja van Körbejárja a környék bankjait, melyik is lenne hajlandó a hiányzó 6.000 dollárt kölcsönözni Minthogy a bankárok híresek arról, hogy

abszolút kockázatellenes neveltetést kapnak, bármennyire lelkesen is ecseteli Johnny a lehetséges üzleti hasznot, nem csoda, hogy egyikük sem hajlandó kölcsönt adni neki. Hogy az Olvasó megértse a bankár gondolkodásmódját, a következőket kell figyelembe vennie: A bankok fő feladata a pénzforgalom fenntartása és eközben haszon szerzése a legkisebb kockázat vállalása mellett. A bank begyűjti a pénzt, amit az emberek a takarékbetétkönyvbe tesznek - tegyük fel, hogy évi 10%-os kamatra -, és igyekszik azt reális haszonkulccsal megforgatni. Például kikölcsönzi öröklakás-tulajdonosoknak 12%-os évi kamattal. Mivel az öröklakások ára általában évről évre emelkedik, ha netán a tulajdonos nem lenne képes fizetni a részleteket, a bank elkobozhatja a lakást és eladhatja más, fizetőképesebb vevőnek. Így a bank tőkéje nincs veszélyben A legtöbb bankárnak azonban fogalma sincs arról, mennyibe kerül egy használt léghajó. Ha Johnny

vállalkozása nem sikerül, esetleg a léghajó még meg is sérül, még ha a bankár el is tudja adni a léghajót 5.000 dollárért, az akción akkor is vesztett 1000 dollárt, és az a legkevésbé sem vigasztalja, hogy Johnny az összes befektetett pénzét elvesztette. Johnny tehát kapcsolatba lép azzal a néhány céggel, amelyek léghajót gyártanak. Végül az egyikkel - amelynek két vállalkozó szellemű fiatalember a tulajdonosa - egyezséget köt: fizet 3.000 dollárt, a maradék összeget pedig négy év alatt, évi 20%-os kamatláb mellett fizeti vissza. A záradékba belefoglalják, hogy Johnny hat hónap múlva kezdi fizetni az első részletet, és ha valamilyen oknál fogva két egymást követő hónapban nem fizet, akkor a hátralevő összeg azonnal egyben fizetendő, vagy a cég visszaveszi Johnnytól a léghajót - természetesen az addig fizetett pénzt megtartva. Ha az üzletkötést megvizsgáljuk, megállapíthatjuk, hogy egy egyezség olyan klasszikus

esetével van dolgunk, amelyben mindkét fél egyformán jól jár. Johnny meglévő készpénzéből megtartott 1.000 dollárt, amit felhasználhat például hirdetésre vagy egyéb az üzlettel kapcsolatos dolgokra, és bár nagy kamatot fizet a kölcsönzött összegért - számításai szerint, miután az üzlet elindul, a havonta befolyó pénzösszeg bőven elegendő lesz arra, hogy a kialkudott havi részleteket kamattal együtt fizetni tudja. A léghajócég tulajdonosai is ragyogó egyezséget kötöttek Kevés cég gyárt léghajót, így igen nagy haszonnal lehet értékesíteni. Johnny 3000 dollárjával befektetett készpénzük legnagyobb része megtérül, így anyagot tudnak vásárolni újabb léghajók gyártásához. Az első évben visszakapják befektetett készpénzük maradékát, a továbbiakban pedig munkájuk hasznát és igen magas kamatot. Ha netán Johnny vállalkozása nem sikerülne, a befizetett részleteket megtartva a léghajót is visszavehetik.

Ez utóbbi lehetőséget nem szívesen vennék, remélik, hogy Johnny vállalkozása sikeres lesz, és a későbbiekben újabb léghajókat vásárol tőlük. Megemlítendő még, hogy Johnny okosan elég időt - hat hónapot - szánt arra, hogy a szükséges engedélyeket megszerezze, gyakorlati és elméleti oktatásban részt vegyen. Négy hónap múlva - miután beköszöntött a nyár - Johnny az első felszálláshoz készülődik. A négy alkalmazottat - ennyi szükséges a léghajó biztonságos felszállásához - színes overállba öltözteti, az előző napon színes szórólapokat oszt szét a tóparti szállodákban. A hatalmas színes ballon sok bámészkodót vonz a partra, de az emberek inkább csak kíváncsian kérdezősködnek. Johnny és a négy alkalmazott bárkinek szívesen ad felvilágosítást, hiszen minél több ember tud a léghajózás lehetőségéről és arról, hogy milyen biztonságos az utazás, annál több ismerősüknek tudják elhíresztelni az

újdonságot. Johnny tudja, hogy a hirdetés leghatásosabb és legolcsóbb formája az, ha a hír szájról szájra jár. Néhány óra múlva megjelenik egy fiatal házaspár, akik - mint Johnny az utazás közben megtudja - nászúton vannak, és előző este látták a szálloda halljában Johnny hirdetését. Bár a léghajó hat utast, valamint Johnnyt képes egyszerre a túlsó partra szállítani, elhatározza, hol felszáll a házaspárral. Egy barátja, akit Johnny előző nap megkért, fényképezi a felszállás minden mozzanatát. A barát egyébként újságíró, és Johnny reméli, hogy a másnap reggel a tó feletti első léghajós útról megjelenő, képekkel illusztrált újságcikk számos olvasóval és egyúttal jövőbeni lehetséges utassal tudatja az új szórakozási lehetőséget. Mellesleg Johnny ismét használja az ingyen hirdetés nagyon hatásos formáját. Egyetlen költsége az lesz, hogy egyik este a környék legdrágább éttermében újságíró

barátjával megünnepeli a felszállást és a vállalkozás sikeres elindítását. Az est költségeit a cikk hatására remélhetőleg megjelenő utasok viteldíja többszörösen visszatéríti majd. A léghajós út napról napra népszerűbb lesz, a léghajó teljes kihasználtsággal naponta kétszer is átszáll a túlsó partra. Johnny fejében újabb tervek születnek, miként lehetne a vállalkozást kibővíteni. Azon gondolkodik, hogyan tudna valahonnan nagyobb összeget szerezni a terv megvalósításához. Bár a léghajó csak kétszer száll fel, a legénység (a négy alkalmazott 10 -15 perc alatt tud egy felszállást előkészíteni) egész napra kap fizetést. Ha Johnnynak több léghajója lenne, akkor egyrészt az ő munkaidejük kihasználtsága is jobb lenne, másrészt a napi profit is többszöröződne a léghajók számával egyenes arányban, leszámítva a léghajóval felszálló kormányos bérét - akit Johnny kapitánynak nevez ki. A helyi bankok -

arra hivatkozva, hogy a vállalkozás még túlságosan újkeletű és nagyban függ az időjárástól - ezúttal sem hajlandók Johnnynak kölcsönt adni. Johnnynak két lehetőség ötlik eszébe: vagy megpróbál idegeneket bevonni a vállalkozásba, és ezáltal jelentős mennyiségű pénzt szerezni az üzlet kiterjesztéséhez, vagy - és ez az ötlet közelebb áll hozzá - felkeresni néhány rokonát és barátját, akikről tudja, hogy több pénzük van, mint amennyit el tudnak költeni és meggyőzni őket arról, hogy fektessék pénzük egy részét a vállalkozásba. Azt ígérné nekik, hogy a haszonból befektetésük arányának megfelelően részesednek. Az első ötletet - idegeneket meggyőzni a vállalkozás sikeréről - hamar elveti. Azok nem tudják hogy ő kitartó, lelkes üzletember. Belátja azt is, hogy a bankárok kifogásának is van némi alapja Ha több száz embert próbálna bevonni a vállalkozásba, az igen jelentős energiába, időbe és nem

utolsósorban pénzbe kerülne, figyelembe véve a megfelelő jogi követelményeket. Miután kidolgoz egy pénzügyi tervet, kiszámítja a lehetséges profitot, nem kerül túl nagy fáradságába meggyőzni néhány közeli barátot és rokont arról, hogy szálljanak be a vállalkozásba. Egy hónapon belül összegyűjt tőlük 100.000 dollárt és megalapítanak egy részvénytársaságot, amelyet Léghajó Kft.-nek neveznek el Egy pillanatra most megállunk a kft. - azaz a korlátolt felelősségű társaság - fogalmánál Amíg Johnny a vállalat egyedüli tulajdonosa volt, addig bármilyen baleset vagy egyéb előre nem látható következmény esetén korlátlan felelősséggel tartozott az esetleges károsultaknak. Bár Johnny megfelelő balesetbiztosítást kötött, megfelelő rendszabályokat állított fel és tudta, hogy tapasztalt navigátorral a léghajón egy ilyen rövid távú utazás reálisan biztonságosnak mondható, elkövette azt a hibát, hogy nem

törődött azzal, hogy mi történhet egy véletlen baleset alkalmával. Úgy hitte semmi vagyona nem lévén -, hogy nincs mit kockáztatnia, ha egy kártérítési pert el is veszítene Nem tudta, hogy későbbi jövedelmének nagy részét, egészen haláláig terjedően, a bíróság megítélheti kártérítésként és lefoglalhatja a megítélt kártérítés összegéig. Mivel barátai és rokonai jelentősebb vagyonra tettek szert életük folyamán, legfőbb feltételük az volt, hogy vagyonukat semmi se veszélyeztesse. A korlátolt felelősségű társaság - amelynek rövidítése Angliában Ltd., Amerikában Inc - a törvények szerint utolsó fillérjéig felelős a társaság által okozott bármilyen kárért, de a tulajdonosok, a saját - a céghez nem tartozó - vagyonukból semmit sem veszítenek el, még ha a cégnek nincs is elég pénze ahhoz, hogy egy esetleges vesztett pert a kártérítés erejéig ki tudjon fizetni. Egy kft. a tulajdonosok számára

részvényeket bocsát ki A tulajdonosok százalékarányos tulajdonjoga a cégben függhet befektetett pénzük, vagy pénzük és a cég napi dolgainak lebonyolításában vállalt részvételük együttes arányától, esetleg egyéb kialkudott feltételektől. A cég mindennapi tevékenységét az elnök irányítja, a megválasztott igazgatótanács - melynek tagjai lehetnek a részvénytulajdonosok vagy cégen kívüli személyek - hoz döntést a cég sorsát alapvetően befolyásoló kérdésekben. Az igazgatótanács a cég sorsát eldöntő kérdésekben általában a részvénytulajdonosok többségének jóváhagyását is kéri. Így - ha a döntés szerencsétlen következményekkel járna -, megelőzheti azt, hogy a részvénytulajdonosok pert indítsanak ellenük felelőtlen döntéshozatal vádjával. Johnny diplomatikus lavírozással - hivatkozva arra, hogy az ötlet, valamint az üzlet eddigi felvirágoztatása az ő érdeme, továbbá a cég jövőbeni sorsa

ugyancsak az ő munkájának eredményétől függ, és a havi fizetés, amit az elkövetkezendő három évre kért magának, jóval alatta marad egy átlagos szakképzettségű dolgozó fizetésének - eléri, hogy a társtulajdonosok a részvények 40%-át kapják meg, ő pedig megtartja a 60%-ot. A Léghajó Kft. kibocsát egymillió részvényt, amely egyenlő 100%-kal A részvények száma egyébként szabadon választható meg, lényeg az, ha egyszer meghatározták, az 100%-ot képviseljen. Bár a kft. működési szabályzata az alapítók elhatározása szerint rendelkezik a szavazati jog és egyebek kérdésében, általában az egy részvény : egy szavazati jog arány az elfogadott forma. Johnny az általában szokásos formának megfelelően dolgozta ki a cég alapszabályzatát, amelyet a többiek nem elleneztek. Ezzel biztosította, hogy a vállalat a közeljövőben az ő döntései alapján működjék, hiszen minden kft. azon az elven működik, hogy ha a

részvény-tulajdonosok legalább 51%-a megszavaz valamit, akkor az a döntés végleges. Minthogy a tónál a nyári főidényből még több mint két hónap van hátra, és állandóan több utas vár a léghajóra, mint amennyit Johnny át tud vinni, az újdonsült vállalatvezető elhatározza, hogy további négy léghajót vásárol attól a cégtől, amelyiktől az elsőt vette. Az eredetihez hasonló feltételekkel köti meg velük a vételi szerződést, azzal a különbséggel, hogy az évi kamat ezúttal 12%. Az Olvasó meglepetéssel kérdezheti, miért választja Johnny a részlet- és kamatfizetést, noha van elég készpénze. Mint az előzőekben láttuk, egy új cégnek - még ha sikeres is - nem könnyű kölcsönt szereznie. Minden cég igyekszik minél hamarabb felfuttatni forgalmát, ehhez pedig gépek - Johnny esetében léghajó - vagy újabb alkalmazottak felvétele, a legtöbb esetben a kettő kombinációja szükséges. Ehhez pedig pénz kell Minthogy Johnny

tudja, milyen lépéseket kell tenni, hogy a cég ugrásszerűen megnövelje profitját, igyekszik annyi pénzt tartani a bankban, amennyit csak tud. Az új léghajók megérkezésekor felvesz öt kapitányt az üzemeltetéshez, és kétszeresére növeli a felszállásnál segédkező legénységet. Így munkaidejük is jobban kihasznált, van elég ideje pihenésre, és ha valamelyikük esetleg megbetegszik vagy kilép, van még elég ember a léghajók biztonságos üzemeltetéséhez. Johnny a nyár hátralevő részében már nem vesz részt a cég napi tevékenységében. Felvesz egy alkalmazottat, akinek feladata az egész folyamat irányítása, ellenőrzése. Napjainak egy részét azzal tölti, hogy a közeli szállodákban igyekszik minél több embernek tudtára adni a léghajózás lehetőségét. A szállodai portásokkal szerződést köt, akik előre adják el a jegyet az egyes járatokra, az ár 15%-át jutalékként megtarthatják. Egy kis helyi céggel szerződést

köt pamuttrikók készítésére három méretben. A trikókon nagy, színes léghajó, rajta a cég neve, alatta pedig a szöveg: Léghajóval átrepültem a tó felett. A trikót az utasok a jeggyel együtt kapják, de az indulási pontnál felállított sátorban külön is megvásárolható. Johnny célja a trikókkal - mint azt az Olvasó valószínűleg sejtette - az olcsó, de igen hatásos reklámozás. Ugyanakkor lépéseket tesz azért, hogy a következő évben a Léghajó Kft egy még nagyobb és nyereségesebb cég legyen. Minthogy a szél a tó déli partjáról az északi felé fúj, a léghajózás útvonala mindig egyirányú, motorcsónakok bérlése a léghajók visszahozására pedig pénzbe kerül. Johnny arra gondol, ha építtet egy olyan csónakot, amilyet a vikingek használtak, akkor egyrészt nincs szüksége motorcsónakra, másrészt azokat invitálhatja romantikus csónakázásra, akik félnek felülni a léghajóra. Számítása szerint két

csónakkal, amelyet 10-10 evezős hajt, az összes léghajót vissza tudja hozni a menetrend betartásával és sok utast is át tud szállítani. Egy csónaképítő céggel megállapodik az árban és a fizetési feltételekben A következő szezon igazolja várakozását, Johnny sietve, jelentős felárral rendel még két csónakot. Azt is megfigyeli, hogy a legtöbb utas a túlsó partra átkelve helyi busszal tekinti meg a félsziget nevezetességeit. Arra a következtetésre jut, hogy ő is szervezhetne ilyen busztúrát, így növelve a profitot. Hogy az ötletet különösebb beruházás és kockázatvállalás nélkül kipróbálja, bérel egy buszt és egy idegenvezetőt. Minthogy a szezon a vége felé közeledik, úgy dönt, hogy a cég saját buszát csak jövőre veszi meg. A következő évben megnöveli mind a léghajók, mind a csónakok számát. A csónakvállalkozást elnevezi Viking Tour Kft.-nek, a buszos idegenvezetést pedig Johnny’s Tour Kft-nek A Léghajó

Kft. leányvállalataiként jegyzi be ezeket a cég könyvébe Közben már azt számolja, hogy ha egész napos idegenvezetéssel és kertvendéglői vacsorával egybekötött léghajós vagy csónakos túrát ajánlana a déli partról, akkor mennyi pénzt kellene szereznie ehhez. Most, hogy Johnny már bebizonyította, milyen remek üzletember, a bankok hajlandók tárgyalni vele nagyobb összegű kölcsönről. Johnny azonban elveti az ötletet, mivel a bankok túl szoros ellenőrzést akarnak gyakorolni a vállalat felett. Más megoldást választ A világ vezető tőkés országaiban, ahol a gazdasági élet a kereslet-kínálat törvényei alapján zajlik, működik az értéktőzsde, ahol különböző cégek részvényeit adják-veszik. A részvények árainak alakulása több tényező összegződésének eredménye, ezt az Olvasó részleteiben a következő fejezetekben fogja megismerni. A tőzsdén jegyzett cégek többsége valamikor magánvállalkozásként kezdte, és

amikor eljutottak egy olyan pontra, hogy belső pénzügyi forrásokból már nem lehetett finanszírozni a cég növekedését, részvényeket adtak el a nagyközönségnek, a cég terveinek megvalósítását pedig az így összegyűlt pénzből fedezték. A befektetők azért veszik a részvényt, mert remélik, hogy a cég profitja és ezáltal a részvények ára emelkedni fog. Minthogy a részvénytulajdonosok nem ismerik egymást, az adásvételt értékpapír-kereskedő cégek bonyolítják le ügyfeleik számára. Aki tőzsdén jegyzett cég részvényét akarja megvenni vagy eladni, az telefonál egy tőzsdeügynöknek, aki ezt az ügyletet egy tőzsdei munkatársa segítségével bonyolítja le. Kevésbé ismert, a tőzsdén nem jegyzett cégek részvényei esetében a tőzsdeügynök felhívja azon értékpapír-kereskedők ügynökeit, akik annak idején, amikor a cég először adott el részvényeket a nagyközönségnek, azt vállalják, hogy ezeknek az új

értékpapíroknak állandó piacot teremtenek. Azaz, ha valaki részvényt akar eladni, attól megveszik; ha valaki részvényt akar venni, annak pedig eladnak egy kialkudott áron. Az ügylet régebben telefonon bonyolódott le, ma a modern technika alkalmazásával 1.000 részvény mennyiségig néhány másodperc alatt számítógépen zajlik le. Térjünk vissza Johnnyhoz. Miután tervét megbeszélte a jelenlegi társtulajdonosokkal, elment az egyik legismertebb értékpapírkereskedő cég megfelelő osztályának vezetőjéhez és bemutatva neki a Léghajó Kft. előző három évi gazdasági mérlegét, valamint felvázolva jövőbeni terveit, megkérdezte, hogy hajlandó-e részvényt eladni befektetőknek. Miután nagy vonalakban egyezségre jutottak, a következő néhány hét alatt kidolgozzák a részleteket. Johnny úgy számol, hogy legalább 3 millió dollárra van szüksége, hogy a terveket valóra váltsa. Miután a szükséges költségeket - prospektusok

nyomtatása, az értékpapír-kereskedő jutaléka stb. még további 300000 dollárra becsülik, ezért 3300000 dollárnak megfelelő értékű részvényt kell eladni. A következő lépés annak kiszámítása, hogy ez az összeg a teljes részvénytőke hány százalékával egyenlő. Tegyük fel, hogy a harmadik év végén a Léghajó Kft nettó profitja, a leányvállalatokat is beleértve, 250.000 dollár Nettó profit = bevétel mínusz költségek A tőzsdei szakemberek egy cég értékét a profit figyelembevételével állapítják meg. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ez nem túl egyszerű feladat, és bár egy cég részvényeinek ára a tőzsdén néhány hét alatt könnyen megduplázódhat, nyilvánvaló, hogy a profit ilyen rövid idő alatt nem sokat változik. E fejezetben nem boncolgatjuk a részvények árát meghatározó összes tényezőt, hanem azt a leegyszerűsített formát használjuk, amely a cég értékét úgy határozza meg, hogy a profitot

megszorozza egy az iparágra elfogadott szorzószámmal. Ez a szám iparáganként változó, például Amerikában a bankok esetében a legalacsonyabb: 4-8, számítógépgyártó vagy szoftvercégek esetében sokszor 30-50. Az értékpapír-kereskedő a Léghajó Kft. esetében a szorzószámot 40-ben állapította meg adott körülmények között, így a cég értékét 10 millió dollárra becsülték (250.000ˇ 40 = 10000000) Az eladásra szánt 3.300000 értékű részvény az összes részvény 33%-a Ha az Olvasó még emlékszik rá, a cég eredetileg 1.000000 részvényt bocsátott ki, ennek 33%-a 330000-rel egyenlő, így egy részvény ára 3.300000 : 330000 = 10 dollár A matematikai érdeklődésű olvasók valószínűleg izgatottan ugranak fel e percben, miután kiszámolták fejben hogy Johnny - bár a részvények 20%-át visszaadta a cégnek - maradék 40%-a papíron jelenleg 4 millió dollárt ér. Az eredeti befektetőket sem kell sajnálni, az ő maradék 27%-ot

kitevő részvényeik értéke az eredeti befektetés jelentős arányú megtérülése. Megjegyzendő, hogy sem Johnny, sem a társtulajdonosok egy centet sem látnak az eladott részvények árából, a pénz a társaságé lesz, amelynek ők most már a befektető közönséggel együtt tulajdonosai. Ha a cég a befolyt összeget okosan használja fel, akkor részvényeik ára a jövőben növekedni fog. Készpénzt úgy tudnak nyerni az ügyletből, hogy részvényeiket eladják a tőzsdén a napi árfolyamon. Azaz egy olyan befektetésből, amelyik eddig nem volt könnyen készpénzzé tehető, most hogy tőzsdén jegyzik a céget, részeiben vagy egészében könnyen eladható befektetés lett. Miért hajlandók a befektetők 10 dollárt adni egy részvényért, amelyért annak idején Johnny csak fél centet, a társtulajdonosok pedig csak 25 centet fizettek? Ennek egyszerűen az a magyarázata; hogy a befektetők azt remélik, hogy a cég a pénzt hatékonyan fogja

felhasználni, és a következő év végén a nettó profit esetleg megduplázódik, így részvényeik ára hasonló arányban nő. A befektetőket általában nem a múlt, hanem a jövő érdekli. Ha a cég képes lenne az elkövetkező évben ismét megduplázni a profitot, elméletileg egy részvény ára 40 dollárt érne. A befektető reméli, hogy a cég képes lesz fenntartani a nyereség növekedésének ütemét. Azt hiszem, nyugodtan gratulálhatunk Johnnynak, aki 3.000 dolláros befektetéssel, szorgalommal és kitartással milliomos lett. Álom? Sokak számára igen. De megvalósítható, ezt ezrek és ezrek példája tanúsítja szerte a világon Hogy csak néhány vállalatot említsünk, amelyekről az Olvasó is már bizonyára hallott: McDonald, Apple Computer Corporation, Xerox, Polaroid. Ezek mind egy ember, vagy egy kisebb csoport tevékenysége révén lettek mamutvállalatokká. Mindegyik sikertörténet lényege azonos: valaki rájött egy szolgáltatás

szükségességére, vagy egyszerűen csak arra, hogy egy meglévőt miként lehet olcsóbban és hatékonyabban végezni, és energiát nem kímélve, minden akadályt leküzdve valóra váltotta ötleteit. Mindannyiunk számára, akiknek nincs meg a megfelelő technikai érzékünk a fénymásológép, a másodpercek alatt kész képet adó fényképezőgép és hasonló szerkezetek feltalálásához, azért van még remény. Egy 100 dolláros befektetés a Xerox, IBM vagy General Motors részvényeibe az első kibocsátáskor, 25-30 év múlva több tízezer dollárt ért. A sikeres tőzsdei befektetés titka egyrészt a megfelelő cégek részvényeinek jól időzített megvásárlása, másrészt annak felismerése, hogy mikor érik el a cégek növekedésük és ezáltal részvényeik árának csúcspontját. Egyszerű, nem? Elvben igen, a gyakorlatban nagyon keveseknek sikerül ezt tökélyre vinni. Mivel az Olvasó már tudja, mi is a részvény, a következő fejezetben

megismerkedik a részvények adásvételének mechanizmusával. Előbb azonban megvizsgáljuk, hogy is kell értelmezni az újságban megjelenő tőzsdei ártáblázatokat. Kiemelünk egy sort a legjelentősebb üzleti napilapból, a Wall Street Journalból (1988. október 31): 52 weeks Stock Sym Div Yld% PE Vol 100s Hi Lo Close Net Chg Hi Lo 81 1/8 55 Gen Mot GM 5.00 62 7 25569 80 3/4 76 5/8 80 1/2 +2 7/8 52 weeks Hi, Lo: ez az oszlop a részvény árának az utolsó évi legmagasabb és legalacsonyabb árát mutatja. Esetünkben a részvény 1987 október 31 és 1988 október 31 között legdrágábban 81 1/8 dolláron, legolcsóbban 55 dolláron cserélt gazdát. Amerikában a részvények árát egész és törtszámok kombinációjával fejezik ki. A törtszámok: 1/8 és annak többszörösei, tizedes jegyekre átszámolva: 1:8 = 0,125. Példánkban 81 1/8 = 81 dollár és 12 cent. Stock: Gen Mot. Mint látjuk, helyhiány miatt a legtöbb adat rövidítve szerepel Stock =

részvény neve, ez esetünkben a General Motors, a világ legnagyobb autógyárának részvénye. Sym (symbol): a cégnév rövidítése, esetünkben GM. A részvények árait szerte a világon komputerükön keresztül másodpercről másodpercre követni tudják mindazok, akik a New York-i tőzsde telekommunikációs rendszerébe bekapcsolódtak. Minden, tőzsdén jegyzett részvénynek saját 1-3 betűből álló rövidítése van. Az érdeklődő ezt a rövidítést üti be a számítógépbe, ha meg akarja tudni a részvény árát. A General Motors betűjele: GM Div (dividend = osztalék): Nagyon sok cég profitjának egy részét osztalékként készpénzben szétosztja a részvénytulajdonosok között. Esetünkben a General Motors évi 5 dollárt fizet minden egyes részvényre. (Amerikában nem tizedesvesszőt, hanem tizedespontot használnak: 500 dollár = 5 dollár és 0 cent.) Yld (yield = hozam): Megmutatja, hogy a jelenlegi részvényár hány százaléka az osztalék.

Úgy lehet értelmezni, mintha az Olvasó betenne 80 Ft-ot (a körülbelüli részvényár 1988 október 31-én) a takarékba és arra évi 5 Ft (az osztalék nagysága) kamatot kapna, ami így kb. 6,2%os kamatlábnak (haszonnak) felel meg PE (price per earning ratio = részvény/jövedelem hányados, pontosabban: részvényár/egy részvényre jutó nettó profit): Mint e fejezet példájában láttuk, egy cég értéke = nettó profit x szorzószám. A cég értékét pedig részvényei száma és egy részvény árának szorzata adja meg Fordítva: ha egy cég nettó profitját elosztjuk a részvények számával, megkapjuk az egy részvényre eső profitot. A General Motors esetében egy részvény árát (kb 80 dollár) elosztva az egy részvényre eső profittal, 7-et kapunk. Mind a hozam, mind a P/E hányados fontos szerepet tölt be a részvényárak alakulásában. A későbbi fejezetekben még visszatérünk rájuk Vol 100s (Volume in hundreds = részvényszám 100 egységben

számítva): Példánkban az 1988. október 31-én eladott, illetve vett General Motors részvények száma százzal osztva. Esetünkben 26.569 ˇ 100 = 2656900 részvény cserélt gazdát A statisztika nem tesz különbséget adás és vétel között. Hi (High): a napi legmagasabb ár (ez 80 3/4 dollár volt.) Lo (Low): a napi legalacsonyabb ár (ez 76 5/8 dollár volt). Close: a tőzsde zárása előtti legutolsó kötési ár (ez 80 1/2 dollár volt). Net chg (net change = nettó változás): az utolsó ár 2 7/8 dollárral volt magasabb, mint az előző napi zárási ár. Ha a szám előtt egy mínuszjelet látnánk, az azt jelentené, hogy az ár alacsonyabb volt az előző napinál. Az Olvasó talán észrevette, hogy a napi áringadozás 4 dollár (kb. 5%-os) volt Ha figyelembe vesszük, hogy a General Motorsnak kb. 310 millió részvénye van, az előző naphoz képes a vállalat értéke közel 1 milliárd dollárral emelkedett. Egy iskolás gyerek számára is nyilvánvaló,

hogy egy cég profitja egy nap alatt nem változhat ilyen arányban. Hogyan lehet az, hogy gazdasági szakértők, akik közül sokan évi több százezer dolláros fizetést kapnak azért, mert több milliárd dollár értékű értékpapír-állományt kezelnek bankok, mamutvállalatok stb. számára, hajlandók egyik napról a másikra ennyivel többet fizetni a General Motors részvényeiért? Erre a kérdésre a további fejezetek adnak választ. II. FEJEZET A Wall Street A televízió esti híreiben gyakran találkoztunk ilyen megállapításokkal: A mai napon ideges volt a Wall Street, vagy gyenge napja volt ma a Wall Streetnek. Nézzük meg közelebbről, mi is van e sommás kijelentések mögött. A New York-i Részvénytőzsde a Wall Street 11. alatt található Ez az USA legrégebbi és jelenleg legnagyobb tőzsdéje. Az amerikai függetlenség első napjaiban New York volt az ország fővárosa és egyben egyik legfontosabb pénzügyi és kereskedelmi központja. A

frissen alakult szövetségi kormány a függetlenségi háború során felhalmozott adósságának finanszírozására nyilvános árveréseken kötvényeket adott el, és a helyi bankok által kibocsátott értékpapírok is ezeken az árveréseken találtak vevőre. Az értékpapírok élénk kereskedelme hamarosan jobban szervezett piac iránti igényt teremtett. 1792 májusában 24 kereskedő és ügynök gyűlt össze és megállapodtak abban, hogy ügyleteiket elsősorban egymással fogják megkötni. Mivel többnyire egy fa alatt találkoztak, írásos megállapodásuk Platánfa (Buttonwood) Egyezmény néven vonult be a tőzsdetörténelembe. Az értékpapír-kereskedelem néhány évig az utcán és a környező kávéházakban folytatódott. 1817-re az értékpapír-forgalom annyira megnőtt, hogy a kereskedőket formális szervezet lét-rehozására késztette. Március 8-án megalapították a New York-i Részvény- és Tőzsdetaná-csot, a New York-i Részvénytőzsde

elődjét. Az ügynökök egy úgynevezett "listás" piacon találkoztak A tanács elnöke naponta kétszer fel-olvasta az értékpapírok (részvények és kötvények) listáját, és a tagok a részükre kijelölt szé-kekben ülve bekiabálták árakra és mennyiségekre vonatkozó ajánlataikat. Innen ered az "ülés" (seat) kifejezés, amely a tőzsdei tagságra utal. A polgárháború végére az itt forgalmazott részvények és kötvények száma háromszázra emelkedett. A piac átköltözött a Wall Street legdélibb részén található első állandó épületébe, amely New York-i Részvénytőzsde (angolul New York Stock Exchange, gyakran rövidítve NYSE szerepel az újságokban, a szerkesztő megjegyzése) néven ismert. Az értékpapírok forgalma az elkövetkező két évtizedben ugrásszerűen megnőtt, mivel a vasút- és gyárépítés finanszírozásának elősegítése céljából a vállalatok sorra bocsátottak ki részvényeket. Az 1870-es

évek elején a listás piacot felváltotta a folyamatos kereskedelem. Az egyes részvényeket ezentúl állandó helyeken, az úgynevezett "kereskedelmi posztokon" lehetett forgalmazni. Az ügynökök körbejárták a parketten elhelyezett posztokat és megtették árakra és mennyiségre vonatkozó ajánlataikat. Az "ülés" egyre inkább csak a New York-i Részvénytőzsde tagságára utaló kifejezéssé vált. 1878-ban a telefonok felszerelése lehetővé tette, hogy az ügynökök az ország különböző részeiből a korábbinál sokkal gyorsabban adjanak megrendeléseket a tőzsdei ügyletkötésekre. 1903-ban a tőzsde jelenlegi helyére költözött. A forgalom növekedésével a tőzsde is változott. Ennek leginkább szembetűnő jele, hogy a tőzsdeteremben megjelentek a számítógépek, amelyek idejétmúlttá tették a tölgyfából és rézből készült posztokat. Napjainkra több posztból ellipszis alakú szigetek alakultak ki, ahol néhány

specialista a számára kijelölt részvények kereskedelmét bonyolítja le. A posztok fölött képernyők jelzik az árfolyamokat. A tőzsdén forgalmazott valamennyi részvénynek van egy specialistája, aki a tőzsdeterem meghatározott posztján dolgozik. Ez az egyetlen hely a tőzsdén, ahol az adott értékpapírokra ügyletet lehet kötni. A specialista feladata, hogy értékpapírja folyamatos, kiegyensúlyozott piacát biztosítsa. A specialista három funkciót tölt be: 1. Ügynök: ha egy alkusz olyan megrendelést kap, amelyet az ügyfele által meghatározott áron nem tud azonnal teljesíteni, a megrendelést a specialistának továbbítja, arra kérve őt, hogy tartsa nyilván az ajánlatát és kösse meg az üzletet, ha az árfolyam elérte a megrendelésben meghatározott szintet. 2. Kereskedő: a tőzsdei szabályok szerint a specialistának saját zsebére vagy cége terhére kockázatot kell vállalnia; ha részvényeinek piaca nincs egyensúlyban,

értékpapírjaiból saját számlára kell vásárolnia vagy eladnia. A tőzsde nagyon büszkén hirdeti ezt a rendszert, de amint a későbbiekben majd látjuk, ez nem mindig működik ilyen jól. 3. Árfolyammegállapító: a specialistának nem csupán a pillanatnyi árakat kell meghatároznia a vele kapcsolatban álló alkuszok számára, hanem értékelnie kell azokat a megrendeléseket is, amelyeket az ügyfelek a többi ügynöknek adtak. A specialista feladata az is, hogy minden reggel megfelelő nyitóárfolyamot állapítson meg értékpapírjaira a beérkezett vételi és eladási megbízások figyelembevételével. A New York-i Részvénytőzsde rendszerének leginkább bírált intézménye a specialista. Sokan azt állítják, hogy specialistának lenni olyan, mintha valakinek garantálnák a pénzcsinálást. Vizsgáljuk csak meg közelebbről, igaz-e ez az állítás! Tegyük fel, hogy egy kaliforniai részvényesnek az XYZ képzeletbeli vállalat által kibocsátott

200 részvénye van. Szüksége van egy kis pénzre, mivel házát akarja bővíteni, ezért felhívja tőzsdei ügynökét és utasítja, hogy adja el a részvényeket, ha a részvényenkénti ár eléri az 50 dollárt. Ugyanebben az időben Floridában egy másik befektető azt gondolja, hogy XYZ vállalatnak ragyogóak a kilátásai és - miután minden körülményt mérlegelt úgy dönt, hogy a vállalat részvényeiért darabonként 49 dollárt is hajlandó fizetni. Ő is éppen 200 részvényt akar megvásárolni. Ügynöke leadja rendelését a tőzsdére A két tőzsdetermi ügynök odamegy ahhoz a poszthoz, ahol az XYZ cég részvényeinek adásvétele folyik, és a megadott árakon megteszik az ajánlatot. Mivel a két árajánlat nem egyezik, és más részvényekkel kapcsolatos megbízásaikat is teljesíteni kell, nincs idejük arra, hogy a posztnál ácsorogjanak, míg valaki a kívánt áron ajánlatot tesz, ezért a specialistára hagyják ügyfeleik megbízásának

teljesítését. A specialista bejegyzi a megbízásokat könyvébe a többi ajánlat mellé. Ha akarja, kereskedőként megveheti a részvényeket 50 dollárért. Amíg mennyiségi egyensúly van a piacon - mint esetünkben - erre nem köteles. Amikor az ország különböző részein (vagy szerte a világon) élő befektetők ügynökeiken keresztül különböző árajánlataikkal megjelennek a tőzsdén, a legjobb keresleti vagy kínálati ajánlatoktól eltérő megbízások a specialista könyvébe kerülnek. A specialista könyvét rajta és munkatársain kívül senki nem nézheti meg, így neki elég pontos képe van a keresletről és a kínálatról. Mivel a részvények árát a legtöbb esetben a kereslet és a kínálat határozza meg, így elméletileg a specialistának óriási előnye van a többi befektetővel szemben. Tegyük fel, hogy XYZ részvényekre 45 dolláros alsó határig sok száz vételi ajánlat futott be, amely mintegy százezer részvényt érint, de

51 dolláros felső határig csupán tízezer részvényt kínálnak eladásra. A specialista jól tudja, hogy akár az eladók lesznek hajlandók mérsékelni áraikat, akár néhány vásárló emeli majd az ajánlati árat, miután az összes felajánlott részvény elfogyott, akkor azok, akik mindenáron vásárolni akarnak, addig emelik majd ajánlati áraikat - újabb eladókat csalogatva a piacra -, amíg a kínálat egyensúlyba kerül a kereslettel. Arra számít tehát, hogy az árak nagy valószínűséggel emelkedni fognak. Ebben az esetben a specialista ajánlati ára minden bizonnyal vagy 49 1/2 körül alakul, s így a jelenlegi keresleti és kínálati árak közötti különbség csökken, de az is lehet, hogy saját készletére megvásárolja az 50 dolláros áron felajánlott 200 részvényt, tudva azt, hogy az árak valószínű emelkedésével később túladhat rajtuk. (A tőzsdei szabályok alapján a specialista saját számlás ügyleteknél nem versenyezhet a

könyvében szereplő ajánlatokkal, vagyis nem tehet 49 dolláros ajánlatot a részvény megvásárlására, mert ezt a vételi árat a floridai befektető jelölte meg, de ennél magasabb vételi árat megajánlhat.) Példánkhoz visszatérne a 49 1/2 dolláros áron (negyvenkilenc és félen) valószínűleg még lesz néhány befektető, aki hajlandó felajánlani pár ezer részvényt eladásra. Ez a specialistának igencsak kedvező, mert szép nyereséget könyvelhet el, amikor később az árak emelkednek. Amennyiben a piaci egyensúlytalanság kínálati oldalon jelentkezik az előző példa analógiájára, ebből is hasznot húzhat a specialista. Van persze egy ellenérv a specialista méltánytalan előnyeit emlegető kritikára Ha XYZ vállalat vezetése váratlanul néhány rendkívül kedvezőtlen információt hoz nyilvánosságra, amely arra készteti az eladni szándékozókat, hogy minél előbb szabaduljanak meg részvényeiktől, a vásárlók pedig

visszavonják korábbi vételi ajánlataikat, a specialista jól befürödhet. Akkor is nagy profittól eshet el, ha inkább eladó volt az adott részvény piacán, a vállalatot viszont sokkal magasabb áron megvásárolta egy másik vállalat. Ha pedig "röviden" (short) adott el részvényeket (erről a további fejezetekben lesz szó), rendkívül nehéz pénzügyi helyzetbe kerülhet. Az igazság azonban az, hogy ilyen esetek nagyon ritkán fordulnak elő anélkül, hogy jelentős részvényeladások vagy -vásárlások meg ne előznék, és mivel a specialisták nagyon ügyes kereskedők, a potenciális veszély első jelére gyorsan lefedezik pozíciójukat. Amellett a specialisták annyira korlátozzák a kockázatos papírjaik számát, hogy az még kezelhető legyen. A specialista másik fontos feladata az adott részvény nyitóárának megállapítása. Sok ember azt gondolja, hogy az a logikus, ha a nyitóár az előző üzleti nap záróára. Ez ésszerűnek

tűnhet és nagyon gyakran tényleg ez a helyzet, de mégis vannak esetek, amikor a specialista azzal, hogy megfelelő nyitóárat állapít meg, fenntartja a rendszerezett piacot és megakadályozza, hogy a nagy piaci spekulánsok manipulálják a piacot. Az is előfordulhat, hogy miután a tőzsde bezárt (jelenleg New York-i idő szerint du. 4 órakor), néhány vállalat jó vagy rossz híreket hoz nyilvánosságra. A befektetők az egész országban működő hírhálózat képernyőin olvashatják a híreket, amelyekre sorra reagálnak. Ha a vállalatról kedvezőtlen hír kerül nyilvánosságra, hirtelen megsokasodnak a részvényeladási ajánlatok, felborítva a korábbi egyensúlyt, ez a magas árfolyamú, jelentős forgalmú részvények piacán sok-sok milliárdos üzletkötési megbízást jelent. Ilyen esetben a specialistának nyilvánvalóan nincs elegendő pénze arra, hogy egyedül felvásárolja az összes felajánlott részvényt. Ilyenkor leállítja a részvény

forgalmazását, egészen addig, amíg telefonon vagy más módon nem sikerül elegendő számú olyan vásárlót találni, aki hajlandó egy adott áron megvásárolni a felajánlott részvényeket. Az eladók és a vásárlók között a specialista közvetítésével folyó alku során végül is kialakult áron - amely a nap első ára - a nap folyamán több millió részvény cserélhet gazdát. Ha kedvezőek a hírek és a vásárlási ajánlatok tömege miatt az árak növekedésének gyakorlatilag nincs határa, a kereslet-kínálat kiegyensúlyozására ugyanilyen alku következik. Nyilvánvaló, hogy a részvénytulajdonosok nem bánnák, ha ez bekövetkezne, de mindnyájan felháborodnának, ha egy rossz hír miatt részvényük értéke felére csökkenne. (Ez egyébként gyakran előfordul olyan piacokon, ahol nem működnek specialisták, és szerepüket az önálló piacvezetők veszik át.) Normális üzleti napokon az értékpapír-kereskedő cégek még nyitás

előtt leadják megrendeléseiket. A specialista a piaci viszonyokat felmérve próbál valamiféle egyensúlyi árat kialakítani, ezért gyakran saját számlájára vásárolva vagy eladva hozza egyensúlyba a megrendeléseket. Azok a vásárlók, akiknek megrendelése a nyitóáron kötendő eladásokra vagy vételekre vonatkozott, ezen az áron kötnek üzletet. A specialistákat gyakran azzal vádolják, hogy az általuk meghatározott nyitóárak mesterségesen magasabbak vagy alacsonyabbak annál, mint amilyennek lenniük kellene. Az a vád is éri őket, hogy magas árakon adják el készleteiket, jól tudva, hogy később, amikor a vásárlási láz csökken, olcsóbban visszavehetik a papírokat, vagy - túlkínálat esetén - ennek az ellenkezőjét teszik. Attól függetlenül, hogy ezek az állítások igazak-e vagy sem, nem szabad megfeledkezni arról, hogy egy specialistának (aki akár saját vagyonát kockáztató magánember vagy vállalati képviselő is lehet)

néha többféle részvénnyel is foglalkoznia kell és gyakran egyszerre több ügyletben is benne van. Ez pedig - még ha van is munkatársa - egyáltalán nem irigylésre méltó munka Létezik még néhány szabály, amelyeknek célja, hogy a specialistát a szabályoknak megfelelő üzleti magatartásra késztessék. Sok tőzsdén dolgoztam már és beszéltem is e témáról a Tőzsdefelügyeleti Főosztály egyik munkatársával, s úgy gondolom, hogy ezt a fajta magatartást meglehetősen nehéz kikényszeríteni és ellenőrizni. A különböző tőzsdéken szerzett tapasztalatokat összehasonlítva azt lehet mondani, hogy nehéz piaci feltételek esetén a legjobban a New York-i Részvénytőzsde látja el feladatát, ez nagyrészt a specialisták tevékenységének tulajdonítható. Az egyéb tőzsdei tagok közül a következőkben a különböző funkciókat betöltő tőzsdetermi ügynökökről (floor broker) lesz szó. 1. A tőzsdetermi ügynökök legnagyobb

csoportja a bizományos ügynökök köre, akiket az egyes tagvállalatok alkalmaznak arra, hogy felhasználva tapasztalataikat és kereskedelmi ismereteiket, a vállalatok ügyfeleinek megrendeléseit képviseljék. 2. A független tőzsdetermi ügynökök saját maguknak dolgoznak Néhány olyan vállalat, amelynek nincs saját ügynöke, a tőzsdeteremben esetenként megbízza őket azzal, hogy vásárlóik megrendeléseit a tőzsdeteremben képviseljék, ezért minden megrendelés után megállapodás szerinti jutalékot fizetnek. 3. A bejegyzett, egymással versengő piacvezetők (market-maker), akiknek különleges kötelezettsége, hogy a tőzsde vezetőségének felkérésére sajátszámlás adás-vételt folytassanak azért, hogy egy-egy részvény piacát stabilizálják, vagy hogy egy másik ügynöknek segítsenek egy-egy nagyobb és nehéz megbízás teljesítésében. 4. A tőzsde a piac minőségének és likviditásának javítása érdekében a tagok kis csoportjának

engedélyezi, hogy saját számlára dolgozzanak. Ennek a csoportnak nincs külön neve Ha az Olvasó valaha eljut a New York-i tőzsdére és a galériáról lenéz a parkettre, az előbbiekre emlékezve megérti majd, hogy mi folyik ott, anélkül, hogy hallaná a tényleges ügyletkötést. Láthatja körben a fal mellett a rendeléseket felvevő tisztviselőket is, akik bonyolult telefonhálózaton keresztül, a vállalatuk különböző irodáiban dolgozó, rendelést továbbító tisztviselőktől, vagy azoktól a vállalatoktól kapják a megbízásokat, amelyekkel a megbízások teljesítésére szerződést kötöttek. Ezek a rendelést továbbító tisztviselők vihetik a megrendelést a "tömegbe" (a kereskedelmi posztjuk előtt álldogáló ügynökök csoportját tömegnek nevezik). A terem különböző posztjain is vannak telefonok, ahonnan a tőzsdetermi ügynök felhívhatja a megrendelések asztalát és rendeléseket vehet fel anélkül, hogy keresztül

kellene mennie a hatalmas tőzsdetermen. Általában csak a tőzsdetagok és alkalmazottaik léphetnek a tőzsdeterembe. Különleges engedéllyel azonban, a látogatók megkülönböztető jelét viselve, kísérettel, rövid időre látogatók is bemehetnek a tőzsdeterembe. Az Olvasónak, hacsak nem ismer egy tőzsdetagot, vagy valamelyik tagvállalat egyik vezetőjét, nincs sok esélye ilyen engedély megszerzésére. Ha van fölösleges pénze, van még egy módja annak, hogy bemehessen a tőzsdeterembe: a tőzsdének majdnem 1400 ülése van (emlékeztetünk arra, hogy az ülés a tőzsde tagságát képviseli). Az üléseket a tulajdonosok az arra érdemeseknek eladhatják. Az ülések árát a részvényárakhoz hasonlóan a kínálat és kereslet határozza meg. A tőzsdei statisztikák szerint az elmúlt években a helyek ára 35 ezer dollár (az 1977-es recesszió idején) és 1 millió dollár (1987-ben) között alakult. Jóllehet a specialisták és a tőzsdetermi

ügynökök szerepe nagyon fontos a folyamatos kereskedelem fenntartásában, a részvényárak alakulására gyakorolt hatásuk jelentéktelen. Most éppen azt a csoportot vizsgáljuk meg, amelynek nagyon fontos a szerepe az árak mozgásában. Lehet, hogy az Olvasó soha nem fog találkozni vagy beszélni tőzsdetagokkal, de az is előfordulhat, hogy valamikor üzletet köt majd a tőzsdén működő ügynöki vállalatok egyikével. Néha az ügynöki vállalatokat (különösen a legnagyobbakat) kábelügynökségeknek nevezik. Az elnevezés onnan ered, hogy a megbízások továbbítása a tőzsdeterembe és az ott kialakuló árak visszajelzése az ügynöki vállalat részlegei felé, szövevényes telefonhálózaton (telefonkábeleken) keresztül történik. A teljesség kedvéért megemlítünk még két általánosan alkalmazott kifejezést: értékpapír-kereskedelmi vállalat vagy befektetőház. Valójában az utóbbi kifejezés tükrözi e vállalatok tényleges profilját

- a legtöbb nagyvállalat tevékenységének csak egy része a részvények kereskedelme - de a következőkben a köznyelvben elterjedt tőzsdeügynökség kifejezést használjuk majd. A nagyobb ügynökségeknek több részlege van, amelyek új kibocsátások jegyzésével kapcsolatos garanciavállalással, vállalati összeolvadásokkal és vállalatfelvásárlásokkal, kötvény- és devizakereskedelemmel foglalkoznak. A befektetők számára a legismertebb az elemző részleg Ebben a részlegben több elemző tanulmányozza az egyes vállalatokat és előre jelzik, hogy melyik vállalat helyzete lesz kiemelkedően jó rövid, közép és hosszú távon, és ennek megfelelően, melyik részvény árának emelkedése várható. Azt is meg kell mondaniuk azonban, hogy melyik vállalat nyeresége stagnál vagy csökken majd, s így nagy valószínűséggel részvényeik ára is csökkenni fog. Sok elemző csak egyetlen ágazattal foglalkozik, de néhányan több, főleg

egymással szoros kapcsolatban álló ágazatot is vizsgálnak. A legnagyobb amerikai tőzsdeügynökség, a Merrill Lynch elemzői több mint 1500 részvény árának elemzésével foglalkoznak. Az elemző fő feladata, hogy összegyűjtse az adott ágazatról és vállalatról rendelkezésre álló összes adatot. Rögtön felmerül a kérdés; hogy képes lehet-e valaki íróasztal mellett ülve megalapozott előrejelzést adni a vállalat jövőjéről. Ez tényleg jogos kérdés, én is szeretném tudni a valódi választ Ehelyett inkább néhány példán keresztül bemutatom azokat a módszereket, amelyeket az elemző használhat a vállalat jövőbeni helyzetének megítélésekor. Ezek nagy részét egyébként akár az Olvasó is alkalmazhatja Megpróbálom bebizonyítani, hogy ha valaki erre hajlandó időt szakítani és józan ésszel gondolkodik, ugyanolyan eredményt érhet el, mint egy akár 100 ezer dollár évi fizetésű elemző. Az Olvasók közül sokan

emlékezhetnek arra, hogy a másfél évtizeddel ezelőtt az USA-ban tapasztalt rendkívül magas infláció, az ezzel párosuló magas kamatlábak és recesszió következtében sok ember veszítette el állását. Senki nem tudta, mikor lesz a következő elbocsátás a munkahelyén, és hogy ez érinti-e őt is. (Néhány állam egyes megyéiben a munkanélküliségi ráta 20% fölé emelkedett.) Az olajárak rendkívül magasra szöktek, és úgy tűnt, hogy még tovább nőnek Az emberek ültek a pénzükön, ez rendkívül kedvezőtlenül érintette a gazdaság legjelentősebb ágazatát, az autóipart, különösen azokat a vállalatokat, amelyek főleg a lakosság által vásárolt személygépkocsik és kisebb teherautók gyártásával foglalkoztak. Komoly összeg kerekedik ki ugyanis abból, ha valakinek az autóvásárláshoz felvett 4 éves lejáratú hitelre évi 19%-os kamatlábat számolnak fel. Így azok az emberek, akik korábban gyakran cserélték autójukat újabb

modellre, inkább tovább használták a régit, azok pedig, akik régebben is hosszabb ideig használták autójukat, úgy döntöttek, hogy addig nem vesznek újat, amíg a régi gurul. Ahogy történni szokott, az emberek panaszkodni kezdtek az amerikai autók minőségére, és ha vásároltak is autót, akkor is inkább a japán modellt választották, amelyek arról híresek, hogy sokkal kevesebb baj van velük. A harmadik legnagyobb autógyártó cég, a Chrysler pénzügyi helyzete annyira megromlott, hogy csak a több ezer munkahely fenntartása érdekében nyújtott állami kölcsön mentette meg a tényleges összeomlástól. A dollár egyre erősödött, ezért a japán ipar - amelynek költségei jenben (a japán valutában) merültek fel - az Egyesült Államokban olcsóbban tudott az amerikai típusokhoz hasonló autókat eladni, s még így is hatalmas profitot ért el. Az amerikai autóipari lobby a kongresszustól protekcionista intézkedéseket követelt. A még

nagyobb problémák elkerülése érdekében a japán autóipar önkéntesen korlátozta az USA-ba szállítandó személygépkocsik számát. Idővel a kamatlábak mérséklődtek, a gazdasági helyzet javult, egyre több ember állt ismét munkába és kezdte biztosabbnak érezni állását, szabadabbnak költekezési lehetőségeit. Mind több hitelt lehetett felvenni (ne feledjük, hogy ebben az országban "élvezd most, és csak holnap izgasson a törlesztés" jelszóval az emberek többsége mindent hitelre vásárol), így az emberek elkezdtek vásárolni. Ha az Olvasót azzal bíznák meg, hogy az autógyártó ipar helyzetét néhány évre előre jelezze, mit gondolna? Az összes lehetőség közül logikusnak tűnik annak feltételezése, hogy ha a kamatlábak elfogadható szintre csökkennek, az emberek is újabb autók után néznek. Mivel a japánok nem zúdítanak túl sok autót a piacra, az amerikai autógyárak egyre többet tudnak eladni és így profitra

tehetnek szert. Valószínűleg nagyon nehéz megjósolni, hogyan alakul az autóipar helyzete rövid távon, de hosszabb távra eléggé ésszerűnek tűnik az a feltételezés, hogy az iparág helyzete nem lesz rosszabb, mint a recesszió előtt volt. Tehát ha valaki arról akar dönteni, hogy vegyen-e General Motors, Fordvagy akár Chrysler-részvényeket, összehasonlítva a csökkenő kockázatot és a növekvő profitlehetőségeket, a kérdésre nem nehéz válaszolni. Néhány elemző elkezdett General Motors és Ford, valamint, viszonylag kevesebb Chrysler részvényt is ajánlani. A kamatlábak további csökkenése és a japán autók drágulása biztos jele volt annak, hogy a nagy amerikai autógyártók lassan kilábalnak a válságból. Az amerikai autógyárak okosan úgy döntöttek, hogy felemelik az autóárakat, mivel a japánok már nem jelentettek éles konkurenciát, nem ontották az olcsó kocsikat. Ugyanakkor széles körű reklám-hadjárattal azt

hirdették, hogy mennyire megjavították az autógyártás minőségét. Később, amikor a dollár a jenhez képest gyengült, a japán autógyártók nyereségének csökkenésével az évszázad legnagyobb tőzsdei árfolyam-emelkedése párosult. Az amerikai autógyárak részvényeinek ára az eget ostromolta. A Chrysler részvényeit például, amelyek 1982-ben 2 dollárt értek, 1987-ben már a 48 dollárért adták-vették. Nem rossz üzlet azoknak a merész befektetőknek, akik 2 dollár körüli áron vették meg annak idején ezeket a részvényeket. Az elemzőknek van egy óriási előnyük a befektetőkhöz képest. Meglátogathatják ugyanis a vállalatokat, ahol megmutatják nekik az üzemeket, alkalmuk van döntéshozókkal beszélgetni a vállalat helyzetéről. Az persze mindig kérdéses, hogy mennyire megbízható a vállalatvezetők előrejelzése és hogy mit lehet leszűrni egy üzemlátogatásból. Az elemzők figyelemmel kísérik a független ipari elemzők,

a vállalatok és a kormány által nyilvánosságra hozott adatokat is. Összevetve ezeket az érdeklődésük körébe tartozó cégek jövőjére vonatkozó saját véleményükkel és figyelembe véve a piaci verseny viszonyait, néhány évre előre jelzik az egyes vállalatok várható jövedelmezőségét. Az adatokhoz a magánbefektetők is hozzájuthatnak, akár meg is rendelhetik az ezeket tartalmazó kiadványokat, amelyek nem túl drágák. Nagyon gyakran néhány fontos adat birtokában józan ésszel sokkal helyesebb döntést lehet hozni, mint mindenféle jelentéktelen adat aprólékos elemzésével. Egy másik példa: 1986-ban a félvezetőipar történetének legsúlyosabb válságát élte át. Ismét a japán ipart vádolták azzal, hogy a költségeknél alacsonyabb árú termékekkel árasztotta el a piacot, így próbálva kiszorítani onnan az amerikai vállalatokat, akik persze farkast kiáltottak. A kongresszus az elnököt arra késztette, hogy szankciókat

léptessen életbe a japánok ellen. A szankciók nem voltak túlságosan szigorúak, de mindenesetre figyelmeztettek arra, hogy ha ez így folytatódik, keményebb lépésekre is sor kerülhet. Japán hevesen tiltakozott, de ismét korlátozta az USA-ba szállított chipek mennyiségét és emelte az árakat is. Ez újra azt jelezhette a józan eszüket használó befektetőknek, hogy a félvezetőipar helyzete tovább már nem romolhat, csak javulhat. A számítógép-eladások megélénkülésével a félvezetőipar kilábalt a válságból, és az ebbe a szektorba tartozó vállalatok részvényeinek ára a szankciók bejelentése után néhány hónappal emelkedni kezdett. Széles körben ismert a félvezetőipar helyzetét a megrendelések és az eladások arányával jellemző mutató. Például ennek 1,05-os értéke azt jelenti, hogy minden 100 eladott chipre 105 megrendelés jut. Minél nagyobb tehát ez az arány, annál jobb helyzetben van a félvezetőipar Röviddel az

1987es tőzsdekrach előtt a félvezetőipar kisebb vállalatainak negyedéves mutatói nem nőttek az előző negyedévhez képest. A legtöbb elemző figyelmen kívül hagyta ezeket a tényeket és azt prognosztizálta, hogy a nagyobb vállalatoknak nem lesznek problémái a profitnövelésben, és a megrendelés/értékesítés iparági szintű mutatója folyamatosan növekszik majd. 1988 első negyedéve után a megrendelés/értékesítés mutató tartós növekedése mérséklődni látszott, de a nagy félvezetőgyártó vállalatok részvényeinek árai továbbra is növekedtek bizonyítva, hogy kilábaltak az októberi krachból. De egyszer csak az egyik legnagyobb félvezetőgyártó, a National Semiconductor negyedéves jelentésében váratlanul veszteséget jelzett, ami szinte mindenkit meglepett és a részvénytulajdonosok csak azt látták, hogy részvényeik értéke néhány hét alatt a felére esett. Mit jelezhet mindez annak a befektetőnek, akinek a

félvezetőiparban vannak érdekeltségei? Minden jel arra utalt, hogy az iparág súlyos problémák elé néz (a számítógép-értékesítés csökkenése már jelezte ezt), és az a legjobb, ha a befektető összes ilyen részvényét eladja. Pár héttel később kiderült, hogy az iparág másik nagy szereplője, az Advanced Micro Devices nyeresége messze elmarad az elemzők várakozásaitól, és néhány hónap múlva már veszteség szerepelt a negyedéves jelentésben. Ugyanakkor az Intel, a félvezetőipar legjobbnak tartott vállalata azt jelentette, hogy vezetése túlbecsülte a vállalat termékeinek keresletét, így a következő negyedéves eredmények jóval elmaradnak majd a szakértők várakozásaitól. Az Olvasó valószínűleg kitalálta, hogyan alakult az Intel részvények ára. A legutóbbi példa azt mutatja, hogy ha az elemzők túlságosan megbíznak a vállalat vezetésének előrejelzéseiben, esetleg váratlan meglepetésben lehet részük. Hogy

ne legyünk sportszerűtlenek az elemzőkkel szemben, el kell ismernünk, az ügyek nem olyan egyszerűek a legtöbb iparág esetében, mint ahogy azt az előző példában leírtuk. Az elemzőtől pedig azt várják, hogy minden vizsgált részvényével kapcsolatban, minden pillanatban eligazítást tudjon adni. Éppen ebben van a kisbefektető előnye. Ő ugyanis azt az ágazatot figyeli, amelyiket akarja Több mint 100 főágazat van az amerikai gazdaságban. Mindegyikben hasonló ciklusokban követhetik egymást az események, ezért a befektető biztos lehet abban, hogy ha az ebben a könyvben később leírt elveket használja, mindig talál nyereséges befektetési lehetőséget valamelyik ágazatban. Annak ellenére, hogy az elemzők előrejelzéseire nem lehet mérget venni, azért van súlyuk. Prognózisaik egy napon belül vagy hosszabb idő alatt képesek mindkét irányban befolyásolni a részvényárfolyamokat. Mindez az ügynökök legfontosabbikának, a

részvényügynöknek köszönhető A részvényügynök az ügynöki vállalat alkalmazottja, közvetlen kapcsolatban áll a befektetőkkel, és javaslataival befolyásolja a részvényárfolyamokat. A részvényügynököket néha pénzügyi tanácsadóknak nevezik, ezzel is jelezve, hogy már nemcsak részvényekkel kereskednek, hanem vállalatuk támogatásával képesek arra is, hogy az ügyfélnek teljes pénzügyi tervet készítsenek. A közvélemény számára továbbra is részvényügynökök, így mi is ezt az elnevezést használjuk a továbbiakban. A leendő részvényügynök kiválasztásában a legfontosabb szempont az illető személyisége. A részvényügynöknek befektetési ötleteket kell eladnia a nagyközönségnek, ezt leggyakrabban telefonon teszi. Bármennyire intelligens vagy tanult is valaki, nagyon kicsi az esélye arra, hogy sikere legyen ebben az üzletben, ha személyisége nem bizalomgerjesztő. Hogyan is dolgozik egy részvényügynök? Aki csak most

kezdte, hacsak nincsenek korábbi ismerősei, akik az ő közreműködésével akarnak befektetni, általában vadidegeneket hív fel abban a reményben, hogy talál valakit, akit érdekel mondanivalója. A részvényügynök első egy-két éve nagyon kemény, mivel a legtöbb pénzes nagybefektetőnek már van ügynöke, akivel évek óta tartós kapcsolatban van. A kisebb pénzűektől pedig - akármilyen meggyőző is az ügynök - nehéz megrendelést kapni, vagy ha mégis, csak kis összegűre szólót. Az ügynök jövedelme a közvetítésével befektetett pénzösszegtől függ, mivel az ügynöki vállalat minden részvényeladásnál vagy -vásárlásnál jutalékot számít fel, amelynek egy részét az ügynök kapja meg. Ha az ügynök hajlandó 10-12 órát vagy még többet dolgozni naponta, néhány év után biztos jutalékot jelentő ügyfélkört építhet ki, és csökkentheti a napi elfoglaltságot. Néhány elégedett ügyfele ajánlhatja másoknak is, ez szinte

pénzzel is felér. Ekkor már van ideje, hogy maga választotta részvényeket figyeljen, kereskedelmi ismeretekre tehet szert, rutint szerezhet, amelyek birtokában sikeresen fektetheti be ügyfelei pénzét. Sok tapasztalt befektető nagyon jól tudja, hogy a tőzsdén a siker alapvető feltétele a kereskedelmi tapasztalat. Az emberek eltérően vélekednek arról, hogy mennyi idő szükséges ahhoz, hogy valaki megtanulja a kereskedelem csínját-bínját, de minél hosszabb ez az időszak, annál jobb. A szerző azt tapasztalta, hogy a legsikeresebb ügynökök (a siker mércéje ebben a szakmában a jutalék nagysága, amely vagy néhány nagy összegű rendelést, vagy pedig sok ügyfelet feltételez) egész nap a telefonkagylón lógnak, míg a kevésbé sikeres ügynökök, akiknek kevesebb ügyfelük van, naphosszat tanulmányozhatják a piacot, és gondolkodhatnak, hogy az elkövetett hibákat hogyan hozhatják helyre. Így azután néhány ügynök akár rövid idő alatt

is sokkal több ismeretre tehet szert, mint mások sok éves gyakorlattal a hátuk mögött. A legtöbb ügynök persze titkolja szakmai fogyatékosságait, a potenciális befektetőknek azzal kérkedik, hogy milyen nagyszerű cége elemző részlege, és azokat az eseteket emlegeti, amikor tanácsai pénzt hoztak az ügyfélnek. Ezt az évek során olyan sikerrel sulykolták a közvéleménybe, hogy a befektetők többsége a tények ellenére meg van győződve arról, hogy a csak elemzéssel foglalkozó szakemberek tanácsai alapvető feltételei a jó üzletnek. Ez az oka annak, hogy azon a napon, amikor egy nagyobb ügynöki vállalat jól ismert elemzője egyegy részvény eladására vagy megvásárlására tesz javaslatot, a részvény árfolyama néhány pontot emelkedik (ha a javaslat vételre vonatkozott) vagy éppen csökken (ha eladásról van szó). Ez az árfolyammozgás a következő napon is folytatódhat. Figyelembe kell venni, hogy a nagyobb ügynöki vállalatok

néhány ezer részvényügynököt alkalmaznak, akik általában nem tehetnek cégük elemzőitől eltérő javaslatot. Ha az ügynökök, látva a képernyőn egy nagy forgalmú részvényre vonatkozó elemzői javaslatot, összes ügyfelüket felhívják, könnyen elképzelhető, hogy a sokasodó vételi és eladási ajánlatok jelentős részvénymozgást váltanak ki. Természetesen a piac néhány más nagy befektetője sem akar lemaradni, ismerve a javaslatok hatását. Ez magyarázza, hogy miként lehetséges, hogy egy vállalat részvényeinek értéke több mint öt százalékkal is megváltozik néhány óra alatt. (Említettük, hogy azt mondják, hogy ennyi és ennyi ponttal változott a részvény árfolyama, ahelyett, hogy azt mondanák, hány dollárral változott. Valójában a kettő ugyanaz Ha például egy részvény árának változása 1 dollár, ez írásban úgy jelenik meg, hogy 1.00 változás (kimondva egy pont nulla, ebből a mindennapi használatban csak az

egy pont maradt meg.) Létezik egy másik befektetői csoport, amelynek nagy befolyása van a részvények árának mozgására. Ezek az intézményi befektetők, és a különböző vállalatokban az a közös vonás, hogy mások pénzének forgatásával foglalkoznak. Nézzük meg, melyek ezek a vállalatok Az intézményi befektetők valószínűleg legnagyobb csoportját képezik a befektetési alapok. Jóllehet ezekről később bővebben is lesz szó, annyit már itt is el kell mondani, hogy egy befektetési alap összeadott pénzekből tevődik össze. Sok kisebb befektető, aki nem akar azzal foglalkozni, hogy kiválassza a legjobb részvényt, nem akar rendszeresen üzletelni a tőzsdén, pénzét egy hivatásos értékpapír-befektetőnek adja, hogy ő forgassa. A kisbefektető közvetlenül nem vesz részt a döntéshozatalban. A befektetési alapok gondolata már régen felmerült, de nagy népszerűségre csak az 1970-es évek, és különösen az 1980-as évek

részvényárfolyam-növekedéssel jellemezhető időszakában tettek szert. Sok befektető rájött arra, hogy egy-egy részvény kiválasztásához nagyon sok elemzés és persze szerencse kell, és hacsak nem működnek együtt egy tapasztalt részvényügynökkel, nincs túl sok esélyük. A befektetési alap igazgatója - legtöbbször egy csoport - dönti el, hogy mikor melyik részvényt kell eladni vagy megvenni. Ezért évi, általában az alap értékének 1 %-át nem meghaladó díjat számolnak fel. Gyakran több ágazatban vásárolnak részvényeket úgy, hogy egyetlen részvényfajta se haladja meg az alap értékének 5%-át. Nagyon ritkán fordul elő, hogy az igazgató egy-egy vállalat részvényeiből 5%-ot meghaladó mennyiséget vásárol. Ez a befektetési alapok előnye és egyben hátránya is; mivel nagyon sokféle részvényt vásárolnak meg, a részvények átlagos áremelkedésénél többre nem tehetnek szert, míg egyes jól kiválasztott részvényekkel

rövid idő alatt az ár sokszorosának megfelelő nyereséget lehet elérni. Ellenben, ha egy befektető rossz időpontban, rossz részvénnyel kezdett el foglalkozni, nagyon sokat veszíthet, míg a befektetési alap ritkán veszít többet, mint amennyi átlagosan jellemző a részvények piacán. A másik nagy csoport a biztosítótársaságok. Az USA-ban több tízezer biztosítási ügynök ajánlgat életbiztosítást. Az életbiztosítás lényege, hogy a biztosított havonta befizet meghatározott összeget, és ha bizonyos, a szerződésben meghatározott életkor előtt meghal, örökösei jelentős összeget kapnak, amely elegendő arra, hogy egy darabig ellensúlyozza a kenyérkereső elvesztését. A nagyobb biztosítótársaságok ügyfelei az ország minden pontjáról küldik a kisebb havi biztosítási részleteket, ezek összességükben persze naponta akár több millió dollárt is elérhetnek. E forrásokat körültekintően kell befektetni azért, hogy legyen

pénz akkor, amikor kártérítés kifizetésére kerül sor. A befizetett összegek nagy részét részvényekbe fektetik be A következő nagy csoportba a nyugdíjalapok tartoznak. Az USA-ban sok, főleg nagyobb vállalat a minőségi munkaerő megtartása érdekében annyi juttatást ad ezeknek a dolgozóknak, amennyit csak tud, anélkül persze, hogy profitjából túlságosan sokat kellene áldoznia. Azok az állami szektorhoz tartozó vállalatok, ahol a fizetések alacsonyabbak, mint a magánszektorban, már régóta működtetnek nyugdíjalapokat; a nyugdíjba menő alkalmazott az alapból pénzt vehet ki. Mindenki jól tudja, hogy inflációs időkben a pénz veszít vásárlóértékéből, ezért a nyugdíjalapok pénzüket, amely a nagyobb alapok esetében néhány milliárd dollár is lehet, befektetési céllal pénzkezelőknek adják át. A pénz nagy részét a tőzsdén forgatják A nagybefektetők között végül megemlíthetjük a "bizalmi "alapokat

(trust fond) is. Sok, pénzügyi tapasztalatokkal és ismeretekkel nem rendelkező, nagy vagyonokat örökölt gazdag ember nem tudja, mihez kezdjen a pénzével, ezért általában bankokat bíz meg a pénz kezelésével. Ezeket a bankrészlegeket "bizalmi" réslegeknek nevezik. Az alapok több milliárd dollárra rúgó vagyont kezelnek szerte az USA-ban. Annak ellenére, hogy a törvény szerint az ilyen alapoknak a legóvatosabb befektetőknek kellene lenniük, a rájuk bízott források nagy részét ismert nagyvállalatok részvényeibe fektetik be. Van még néhány kisebb intézményi befektető, de ezek hatása jelentéktelen a részvénypiacon. Jól értesült források becslése szerint ma az intézmények tulajdonában van a New York-i Részvénytőzsdén jegyzett részvények több mint 50%-a, egyesek szerint ez az arány a 70%-hoz közelít. Bármelyik becslés is igaz, az tény, hogy az intézményi befektetők meghatározó tényezői a részvényárak

alakulásának. A pénzügyi igazgatók információikat csaknem azonos forrásból nyerik, és feltételezve, hogy ugyanolyan szakképzettséggel, illetve hasonló pénzügyi ismeretekkel rendelkeznek, nem nehéz elképzelni, hogy valószínűleg ugyanazokat a részvényeket vásárolják. Könnyen igazolható ez az állítás, ha valaki megnézi a befektetési alapok negyedéves jelentését értékpapír-állományuk alakulásáról: az eszközök nagy részét ugyanazok a részvények teszik ki. Ennek több oka van. A legfontosabb valószínűleg az, hogy az általuk kezelt hatalmas pénzek felhasználásával egy-egy vállalat néha millió vagy még ennél is több részvényét képesek megvenni. Amikor felvásárolják egy-egy vállalat részvényeit, el akarják kerülni, hogy az árfolyam magasra szökjön, amikor pedig el akarják adni, likvid piacra kell találniuk. A New York-i Részvénytőzsdén az USA legnagyobb vállalatainak részvényeit jegyzik, amelyek egyben a

világ legnagyobb cégei közé tartoznak. E vállalatoknak több millió kibocsátott részvényük van, amelyek értéke csak milliárdokban adható meg. Ezért ezek a legmegfelelőbb részvények, amelyekbe az alapok kezelői a rájuk bízott pénz legnagyobb részét fektetik. Egy másik ok, hogy a multimilliárdos vállalatok, mint pl. a General Motors, IMB stb által nyilvánosságra hozott információk sokkal megbízhatóbbak, és a kozmetikázott pénzügyi mérlegek, leplezetlen csalások - amint az a más tőzsdéken jegyzett kisebb vállalatok esetében gyakran előfordul - kizárhatók e hatalmas vállalatok jövőjének értékelése során. Az ilyen nagyvállalatok pénzügyi eredményeit is egyszerűbb előrefelezni. Csak egy példa: A General Motors autóit szerte az országban különböző autóügynökségek árulják. Az embernek csak el kell mennie néha az egyik ügynökséghez, és megnézni, hogy ugyanaz az autó milyen hosszú ideig áll a bemutatóteremben,

máris elég pontos képet kap a GM értékesítésének alakulásáról, legalábbis rövid távon. Ráadásul ezek a nagyvállalatok bizonyos adatokat rendszeresen közzétesznek tevékenységükről, ez megkönnyíti a pénzalapkezelők dolgát. A GM példájánál maradva, a vállalatnak sok kisebbnagyobb cég szállít A szerszámgyártó például szerszámot, formákat a karosszéria sajtolásához, az üveget gyártó az ablakokat. A gyújtógyertyát, a légkondicionáló berendezést és a villamos motorokat csakúgy, mint sok más alkatrészt, amit beépítenek a GM autóiba, más vállalatok szállítanak. Segít az elemzésben, ha megnézzük, hogy a GM-től származó rendelésállományuk nőtte vagy visszaesett Néhány hasonló módszer alkalmazható a többi nagyvállalat esetében is Ez magyarázza, hogy a magánszemélyeknek és az intézményi befektetőknek is tanácsot adó nagy ügynöki vállalatok elsősorban a New York-i Részvénytőzsdén jegyzett

részvényekkel foglalkoznak. Bár léteznek más piacok is, amelyeket az amerikai részvénypiacról szóló részben hamarosan bemutatunk, a legjelentősebb mégis a New York-i Részvénytőzsde, amely - mint már tudjuk - a Wall Streeten található. A legnagyobb befektetések erre a tőzsdére koncentrálódnak, a többi piacon az árak általában ugyanabban az irányban mozognak, mint a New York-i Részvénytőzsdén jegyzett részvények árai. A másik New York-i tőzsde az Amerikai Részvénytőzsde Itt kisebb vállalatok részvényeit jegyzik, és mivel ezek tevékenysége ciklikusan alakul, a részvényárak ezen a tőzsdén nagyon ingadozóak. Hiányoznak az intézményi befektetők és ezért, hacsak egy-két nagypénzű magánbefektető, vagy egy itt jegyzett vállalatot megvásárolni szándékozó másik cég nem fektet be nagyobb összeget annak részvényeibe, az árfolyamok hosszabb ideig megállapodnak vagy különösebb ok nélkül ingadoznak. A harmadik, de

mérete alapján a második tőzsdeszerű piac a NASDAQ (National Association of Securities Dealers Automatic Quotations), aminek első négy betűje az Értékpapír-kereskedők Országos Szövetségének rövidítése. Mindig is voltak olyan részvények, amelyek nem elégítették ki a New York-i Részvénytőzsdén való jegyzés feltételeit. Ott a jegyzés feltétele meghatározott számú részvényes, a tőzsde által meghatározott minimális nyereség és értékesítés. E mutatók elvileg évente változhatnak, de gyakorlatilag meglehetősen stabilak. A New York-i Részvénytőzsdére bejutni nem tudó részvényeknek mindig is volt forgalma a befektetési ügynökök között, és a nagyközönség is jelentős mértékben részt vett kereskedelmükben. Az Értékpapír-kereskedők Országos Szövetsége (rövidítve NASD) állandóan hangoztatta, hogy van jobb módja is a részvények kereskedelmének, mint a New York-i Részvénytőzsde, ezért az 1960-as évek elején

megszervezte a NASDAQ-t. Ezen a tőzsdén azon vállalatok részvényeit jegyzik, amelyeknek meghatározott számú részvényesük van, teljesítményeik kielégítik a nyereségre és az értékesítésre vonatkozó előírásokat és az előírt minimális számú piacteremtőjük megvan. Emlékezhetünk az előző fejezetből, hogy ha egy vállalat részvénytársasággá alakul, mindig van legalább egy, de a legtöbb esetben több részvényügynökség, amelyek eladják a kibocsátott részvényeket a magán- vagy az intézményi befektetőknek (néhányan közülük a kisebb vállalatok részvényeiből saját számlájukra is vesznek egy keveset). Ugyanakkor vállalják azt, hogy megteremtik a kibocsátott részvények jövőbeni piacát, azaz hajlandók arra, hogy a befektetőktől visszavegyék a részvényeket, vagy nekik saját készletükből eladjanak. Az Értékpapír-kereskedők Országos Szövetsége azt állítja, hogy ez jobb, mint a New York-i Értéktőzsde

rendszere, mert a piacteremtők egymással is versenyeznek. Kínálati és keresleti árajánlataikat ugyanis az ármeghatározó rendszerbe kell továbbítaniuk, amely azt továbbadja a központi számítógépnek, és ez választja ki az éppen legjobb kínálati és keresleti árakat. Tapasztalataim azt mutatják, hogy ez a rendszer általában nem jobb a specialistákon alapuló rendszernél: az olyan nagyobb vállalatok esetében, amelyeknek részvényeit akár a New York-i Részvénytőzsdén is jegyezhetnék, a több piacteremtő által működtetett piac ugyanolyan, mint a specialisták rendszere, de ha kisebb vállalatokról van szó, akkor már nem ez a helyzet. A kínálati és keresleti árak közötti rés ugyanis nagy lehet. Ha ez a New York-i Részvénytőzsdén fordul elő, valószínűleg arra készteti az igazgatóságot, hogy elvegye ezt a részvényt attól a specialistától, aki nem képes a rést szűkíteni. Van ezen kívül néhány tízezer olyan vállalat,

amelyek részvényeit a NASDAQ-on sem jegyzik. Ezeket az ún szabad piacon forgalmazzák, angol rövidítése OTC (Over The Counter). A kifejezés valószínűleg abból az időből származik, amikor az ilyen részvényt vásárolni szándékozó ügyfelek elmentek az ügynökhöz és arra kérték, hogy adjon árat a részvényre. Ekkor az ügynök felhívott néhány piacteremtőt, és a legjobb árakat megmondta az ügyfélnek. Egy kis alkudozás után létrejött az üzlet. Mindez hasonló volt ahhoz, ahogyan a kereskedő és a vásárló a pult két oldalán egy közönséges áru áráról alkudoznak. Manapság, a számítógépek korában sok részvényt központi jegyzési rendszerben jegyeznek, de a nagyon kis volumenű részvények kereskedelme hasonlít ahhoz, ahogy az a régi szép időkben folyt, amikor a részvényügynökök és a piacteremtők egymással telefonkapcsolatban álltak. A könyvben több szó nem esik ezekről a részvényekről, és azt tanácsolom, hogy

az Olvasó se foglalkozzon ilyen részvényekkel, mert az az érzésem, hogy ez kimerítené a hazardírozás fogalmát. A teljességre törekedve, két másik piacot is megemlítek. Az egyiket harmadik piacnak nevezik Bizonyos befektető-házak egymás közt kereskednek a New York-i tőzsdén jegyzett részvényekkel. Az ügyfeleit képviselő vagy saját számlára dolgozó ügynöki vállalatok akkor is vásárolhatnak részvényt a piacon, ha a piac bezárt, vagy a kereskedelmet a tőzsde munkatársai felfüggesztették. A harmadik piac nem jelentős és nem a kisbefektetők piaca. Az úgynevezett negyedik piac a másik forma. Ha az intézményi befektetők néhány blokk részvényt akarnak eladni (egy blokk 10000 részvényt tartalmaz), a központi számítógép monitorján megjelenik az ajánlat, ha másokat érdekel ez az ajánlat, jelezhetik a rendszer számára. Ha ezek az intézményi befektetők ugyanezzel az ajánlattal a New York-i Részvénytőzsdén jelennének

meg, nagy áreséseket okoznának, de az is lehet, hogy a forgalmazást is le kellene állítani. Az intézményi befektetők eladási szándékainak megjelenése után kezdődhet az alku. Ha az üzlet nem jön létre, akkor a részvényeket vagy megtartják, vagy egyenesen a tőzsdére viszik. Ha bármilyen üzlet létrejött, mind az eladónak, mind a vásárlónak jelenteni kell az árat és az ügylet volumenét a tőzsdének, amely aztán betáplálja az adatokat az árjegyzést végző önálló tőzsdei számítógépbe. A számítógép a terminálokon keresztül továbbítja az ügyletek adatait az ország és a világ különböző részeire. Az eddigi témakörök célja az volt, hogy a részvénypiac néhány alapvető sajátosságával megismertessék az Olvasót - aki mielőtt e könyvet kezébe vette, valószínűleg csak találgatta, mi a csudát jelenthetnek az újságok üzleti ügyekkel foglalkozó részeiben a részvényárfolyamok cím alatti hieroglifák. A

következő rész több olyan fogalmat mutat be, amelyeket a sikeres befektetőnek feltétlenül ismernie kell. III. FEJEZET A részvénypiac alapvető jelzőszámai Ha valaki felhívja ügynökét és megkérdezi, mi a helyzet a részvénypiacon, ilyesféle válaszokat kap: nőtt 20 ponttal, illetve csökkent 12 ponttal. E számok a legfontosabb és a legszélesebb körben ismert részvénypiaci jelzőszám, a Dow Jones-index változására utalnak. A Dow Jones & Company Inc. első alkalommal 1986 május 26-án publikálta annak a 12 részvényárfolyamnak az átlagát, amelyek az index kidolgozója szerint az egész részvénypiac állapotát tükrözik. A részvények árát összeadták, és elosztották 12-vel. Ezen a napon az indexben szereplő részvények összesített napi záróértéke 491 dollár 28 cent volt. Ezt 12-vel elosztva juthatunk el az átlaghoz - amelynek rövidítése DJIA (Dow Jones Industrial Average = Dow Jones Ipari Átlag) -, esetünkben a 41

körüli értékhez. Később, figyelembe véve a gazdaság alapvető változásait és az egyes vállalatok helyzetének alakulását, a részvények körét 12-ről 30-ra bővítették. Néhány vállalati részvényösszeolvadás, vállalatfelvásárlás, csőd vagy teljesítmény miatt kikerült a mintából, viszont újabbak növelték az átlagban szereplő vállalatok számát. A DJIA súlyozatlan átlag, ami azt jelenti, hogy csupán a részvények árát veszi figyelembe, nem tükrözi a szóban forgó részvények számát. Valaki azt mondhatja, hogy néhány magasabb árfolyamú részvény eltorzíthatja a valóságos mutatót. Ennek van némi alapja, de ha összehasonlítjuk az S&P 500 (Standard & Poor részvényindex, az 500 legnagyobb vállalat részvényeinek árfolyamának súlyozott átlagát tükrözi) változását a DJIA alakulásával, akkor elég szoros korrelációt tapasztalhatunk köztük. A matematikát kedvelő olvasók számára (a többiek

egyszerűen hagyják ki ezt a bekezdést) néhány elméleti példa arra, hogyan változnak az átlagok. Az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy az átlagban csupán három részvényárfolyam szerepel. A három részvény ára legyen 30, 60 és 120 dollár Ez összesen 210, az átlag 70. Ha holnap a 120 dolláros részvényt 2:1-hez megosztják, akkor az indexet korrigálni kell A 2:1-hez megosztás azt jelenti, hogy a befektető minden egyes tulajdonában levő részvényért ingyen kap még egyet, de egyúttal a részvény ára fele lesz korábbi árfolyamának. Így a befektetőnek sem előnye, sem hátránya nem származik. Ha a nevező továbbra is 3 lenne, az index hirtelen és nagy mértékben csökkenne (30+60+60):3 = 50. Ezért olyan nevezőt kell találni, amely figyelembe veszi a részvény megosztását. Ennek matematikai háttere a következő: PV+PD=CV : x, ahol PV az átlag előző értéke; PD az előző nevező; CV az átlag jelenlegi értéke; x a korrigált

nevező. Ha ezt a képletet példánkra alkalmazzuk, a következő eredményre jutunk: 210 : 3 = 150 : x 210x : 3 = 150 210 = 450 x = 450 : 210 x = 2,1428 Térjünk vissza a Dow Jones-indexhez. Ennek nevezőjét többször módosítják, de ezzel a befektetőknek nem kell túl sokat foglakozniuk, mert a Dow Jones & Company ezeket a korrekciókat az index kiszámításakor figyelembe veszi. Amint majd a vállalatok listájából látható lesz, a vállalatok többsége konglomerátum (olyan vállalt, amely tevékenységét több ágazatra terjeszti ki), így nagyon jó mintáját képezik az amerikai gazdaságnak. A következő jól ismert mutató a piaci alapindex (Major Market Index: képernyőn megjelenő kódja XMI). A piaci alapindex 20 részvény árának súlyozatlan átlaga, ebből 17 folyamatosan benne van a Dow Jonesindexben is. Ezért nem meglepő, hogy 1981 óta, amikor kidolgozták, a piaci alapindex alakulása közel 97%-os korrelációt mutat a Dow Jones-index

változásával. Az alábbiakban látható az átlagban szereplő részvények listája. Dow Jones-index Allied Signal American Express American Telephon & Telegraph Bethlenem Steel Boeing Chevron Coca-Cola Du Pont Eastman Kodak Exxon General Electric General Motors Goodyear Tire & Rubber International Business Machines International Paper McDonalds Merck & Co. Minnesota Mining and Manufacturing Navistar Philip Morris Primerica Procter & Gamble Dow Jones-index Sears, Roebuck Texaco USX Corporation Union Carbide United Technologies Westinghouse Electric Woolworth Piaci alapindex Alumínium Company of America American Express American Telephon & Tel. Chevron Coca-Cola Dow Chemical Du Pont Eastman Kodak Exxon General Electric General Motors International Business Machines International Paper Johnson & Johnson Merck & Co. Minnesota Mining and Manufacturing Mobil Philip Morris Procter & Gamble Piaci alapindex Sears, Roebuck USX Corporation Van még két

másik Dow Jones-átlag, amelyeket az Ipari Átlagnál később dolgoztak ki, de ezeket nem ismerik és használják olyan széles körben, mint a DJIA-t. Az egyik a Közlekedési Átlag (Dow Jones Transportation Average), amely 20 légi, szárazföldi és vízi közlekedésben működő vállalat részvényeit tartalmazza, a másik pedig a Szolgáltatási Átlag (Dow Jones Utility Average), amelyben 15 gáz- és elektromos szolgáltató vállalat részvényei szerepelnek. Egy másik nagyon fontos piaci jelzőszám a Standard & Poor 500 (S&P 500) index (számítógépes kódja SPX). Úgy számítják ki, hogy a benne szereplő részvények árait megszorozzák a részvények számával. Az S&P 500 index tartalmazza a legnagyobb 400 ipari, 20 közlekedési, 40 szolgáltató és 40 pénzügyi szektorban tevékenykedő vállalat részvényeit. A Standard & Poor egyébként pénzügyi adatszolgáltatással, gazdasági előrejelzéssel stb. foglalkozik, és az egyik

legjelentősebb vállalat ezen a területen. A Standard & Poor egy másik indexet is számít, ennek neve S&P 100, számítógépes kódja OEX (a számítógépes kódokat megjelölő kódnak is nevezik). Mint az index neve is utal rá, ez az átlag a 100 legnagyobb amerikai vállalat részvényeit tartalmazza és számításának módja az 500-as indexéhez hasonló. A FED (a jegybank), a kereskedelmi minisztérium, egyéb állami intézmények és közgazdászok használják a Standard & Poor indexeket, azt állítva, hogy hosszabb távú előrejelzésekre alkalmasabbak, mint a DJIA. Mégis mindig ez utóbbira hivatkoznak, ha arról van szó, hogy mi a helyzet a tőzsdén. Van azonban egy nagyon fontos sajátossága az S&P-indexnek és a Piaci alapindexnek. Az 1980-as évek elején a részvénypiaci árfolyammozgásokra történő "fogadások" az indexre kötött határidős ügyletekről bővebben is lesz szó a későbbi fejezetekben, egy dolgot azonban

már itt meg szeretnék említeni. A Super Dot számítógépes rendszer bevezetésével az intézményes befektetők képesek arra, hogy néhány millió értékű részvénykosarat adjanak el vagy vegyenek néhány másodperc alatt. A bonyolult számítógépes programok segítségével lehetővé válik, hogy az S&P 500 indexben szereplő fontosabb, az index mozgását is meghatározó részvények árának alakulását szemmel tartsák. Amint a képernyőn azt látják, hogy a határidős ügyleteknél az index értéke lényegesen eltér az index jelenleg számított értékétől, ún. arbitrage ügyleteket köthetnek Ez azt jelenti, hogy például eladják a határidős indexszerződést, ha annak értéke meghaladja az index jelenlegi értékét és ugyanakkor megveszik azokat a részvényeket, amelyek az indexet alakítják. Mire a határidős szerződés lejár - az év minden harmadik hónapjában - az index határidős és tényleges értéke megegyezik, így az ügylet

garantáltan profitot hoz. Ezt programozott kereskedelemnek nevezik Az elnevezés magyarázata, hogy az ilyen ügyleteket tulajdonképpen számítógépes programok vezérlik, amelyek automatikusan eladásra vagy vételre vonatkozó utasításokat adnak az értékpapírtárca kezelőjének és automatikusan továbbítják a megrendeléseket a tőzsdeterembe, anélkül, hogy az intézményi kereskedők maguk vennének részt az ügyletben. Az értékpapírtárcát kezelő - helyesebben a program - ezeket a profitszerzési lehetőségeket naponta többször is megtalálhatja. Jóllehet, a várható nyereség nem nagy, de a sok kis tételből jelentős összeg kerekedhet ki. Egy másik példa Ha az értékpapírtárca kezelője úgy találja, hogy az index határidős ára túlértékelt, vagy helyesen értékelt ugyan, de a piacon nincs túlkereslet, akkor megelőzve az árak lassú lemorzsolódását, nagy tételekben ad el határidős indexszerződéseket, majd ezután kezd

jelentősebb mennyiségű részvényt piacra dobni. Ez valószínűleg a piac lanyhulásához vezet, és mivel a határidős indexszerződések ára általában valamilyen irányzatot követ, a folyamat végén alulértékelten árulják majd az ilyen szerződéseket, így az ügynök a reális indexhez képest alulértékelt áron visszavásárolhatja azokat a szerződéseket, amelyeket eredetileg eladott, így újra nyer az üzleten. Ennek analógiája alkalmazható, amikor az értékpapírtárca kezelője felfelé tornássza az árakat úgy, hogy a nyomott piacon részvényeket vásárol. Amint már szó volt róla, a későbbi fejezetek részletesebben tárgyalják a határidős ügyleteket, így azok olvasása után az Olvasó visszatérhet e néhány bekezdéshez, ha esetleg az előző leírás nem volt kristálytiszta. A számítógépek beállításával, az újabb és újabb befektetési módszerek megjelenésével az átlagos befektető szemében a részvénykereskedelem

rendkívül zavarosnak tűnik, ezért inkább mást hibáztat azért, mert hiányzik belőle a hajlandóság a megváltozott értékpapír-kereskedelem tanulmányozásához. Az újságírók, akiknek az olvasókat érdeklő dolgokról kell írni, kitalálták, hogy a programozott kereskedelem a hibás mindenért, ezért meg kell szüntetni. Az a véleményem, hogy a programozást alkalmazó értékpapír-kereskedők nem képesek befolyásolni a részvények árát meghatározott határokon túl, hiszen a reálistól eltérő értékelés újabb vásárlókat vagy eladókat ösztönöz. A programozott kereskedelem időlegesen okozhat indokolatlan ármozgásokat, de ezt csak a befektető használhatja ki, aki időt szán a lehetséges profitszerzés piaci feltételeinek tanulmányozására. A későbbiekben bemutatandó megbízások segítségével, fegyelmezett kereskedelmi módszerek alkalmazásával a befektető könnyen szerezhet vagy adhat el olyan részvényeket, amelyeknek árait

a nagy piaci szereplők befolyásolják. A programozott kereskedelem vagy ennek valamely változata persze nem szűnik meg, de ahogy már említettük, ez legfeljebb az árfolyamok ingadozását növeli, amihez a befektetőnek bizony hozzá kell szoknia, de nem módosítja a részvények alapértékeit. Van még két másik jelzőszám, amelyek az egyes részvények értékelésében játszanak szerepet. Mivel az egyes részvények áraiból tevődik össze minden átlag, ezért itt kell tárgyalni. Az első a P/E (részvényár/jövedelem) arány, amelyről már az első fejezetben is volt szó. Hogy egyszerűsítsük a dolgot, feltételezzük, hogy a vállalatnak csak 100 kibocsátott részvénye van. Ha a vállalat nettó nyeresége (az összes nyereségből fizetendő kiadásokkal csökkentett rész) ebben az évben 50 dollár, akkor arra számíthatunk, hogy az egy részvényre jutó nettó nyereség 50 dollár : 100 =0,5 dollár. Ha a részvény ára 6 dollár volt, a

részvényár/jövedelem arány 6 dollár : 0,50 dollár = 12. A P/E arányt nagyon fontos meghatározni akkor, ha a részvény ára már túl magas, vagy éppen alulértékelt. A szakemberek ezen kívül sok más elemzési eszközt is használnak, de mivel ez az arány nagyon népszerű és régóta alkalmazzák, a legtöbb befektető nagy jelentőséget tulajdonít neki. Már az előbb is szó volt arról, hogy bizonyos iparvállalati csoportoknak hosszú időszakok alapján magas, más csoportoknak alacsony a még elfogadható részvényár/jövedelem aránya. Vizsgáljuk meg a részvényár/jövedelem mutatót abban az esetben, ha a részvénypiac egészére jellemző az alul- vagy túlértékeltség. Nézzük csak meg a S&P részvényár/jövedelem arányának alakulását az 1 ábrán Ez nagyjából a legutóbbi általános túlértékeltség előtt másfél évtől kezdve annak megszűnése után másfél évig tartó időszakot mutatja. 1. ábra – Az S&P index P/E

aránya havi bontásban A vízszintes tengelyen látjuk az éveket, a függőlegesen a részvényár/jövedelem arány alakulását. Ha azt akarjuk megtudni, hogy a felülértékeltség időszakában mi volt a hegnagyobb értéke a mutatónak, akkor úgy 1987 augusztusa körül egy függőleges vonalat húzunk addig, amíg az a görbét nem metszi (lásd a szaggatott vonalat). A metszéspontból kiindulva a függőleges tengely felé egy vízszintes vonalat húzunk, s ennek metszéspontja a függőleges tengellyel megmutatja, hogy 1987 augusztusában az átlagos részvényár/jövedelem arány majdnem 23 volt. Nagyon nehéz azonban meghatározni, hogy mekkora az arány normálisnak tekinthető értéke. Sok szakértő szerint ez 13 körül alakul. Hiba lenne a piacot csak e mutató alapján megítélni Ha valaki azt mondta volna, hogy nem vásárol részvényt a normális arány felett, ez azt jelentette volna, hogy hatalmas nyereségtől esik el 1986-ban és 1987-ben. Ugyanígy, ha

azt mondta volna, hogy 13 alatt kell elkezdeni vásárolni, 1980-ban és 1982-ben sok pénzt veszített volna. Sok más tényezőt is figyelembe véve általánosságban azt mondhatjuk, hogy a normális arány felett 4 ponttal a piac veszélyzónába lép, a befektetők bármilyen apró hírre pánikba eshetnek és ez lecsillapítja a piacot, de ugyanakkor az is ajánlatos, hogy gyakori ügyletekkel e befektető egyre több részvényt adjon el. 4 ponttal a normális szint alatt viszont érdemes elkezdeni a részvények lassú felvásárlását. Ha ez az arány valaha is 6 pontra esik, a tapasztalatok azt mutatják, hogy függetlenül a körülményektől, a részvényeket bagóért adják. A részvények értékelésének nagyon fontos mérőszáma az osztalék. Az osztalék a vállalat jövedelméből a részvényeseknek jutó kifizetés. Néha az osztalék fejében újabb részvényt adnak a részvényesnek. Az osztalékot negyedévenként fizetik, részvényenkénti nagyságát

az igazgatótanács dönti el. A tartósan jó vállalatok, ahogy a nyereség nő, legtöbbször minden évben növelik egy kicsit az osztalékot, a gyengébb években pedig legalább az előző évi osztalékot fizetik. Az osztalék esetenként nagyon fontos tényező lehet annak eldöntésében, hogy mikor vegyünk vagy adjunk el részvényeket. Itt az osztalék nagyságát és biztosítottságát kell figyelembe venni Mielőtt továbbmennénk, nézzünk meg egy levélmásolatot, amelynek eredetijét annak az ügyfélnek írtam, aki felhívott minket és a fix jövedelmű befektetésekről érdeklődött. Az illetőnek egyáltalán nem volt befektetési tapasztalata. "Korábbi telefonbeszélgetésünk során a fix hozamú (adózott és adómentes) értékpapírokról kért információkat. Ezek az értékpapírok ma olyan népszerűek, hogy sajnos pillanatnyilag az összes tájékoztatónk elfogyott. Ezért elhatároztam, hogy elküldök Önnek egy másik tájékoztatót, amely

felsorolja és röviden bemutatja, hogy a befektető céljaitól függően milyen befektetési lehetőségek állnak rendelkezésre. Ha valamelyiket vonzónak találja, hívjon fel és beszéljünk róla részletesen A grafikon és az egy részvényre jutó osztalékot tartalmazó táblázat egy szolgáltatásban működő vállalat adatait mutatja. Ez valójában nem a fix, kockázatmentes jövedelmű cégek kategóriája, de hosszabb távon gondolkodva viszonylag kis kockázatú befektetés. Nézze csak meg a legalacsonyabb és legmagasabb árakat 1976-ban! Egy részvény ára 7,5 dollár és 10,5 dollár között alakult. Az osztalék 0,8 dollár részvényenként (Ha nem tudja mit jelent pontosan az osztalék, tekintse azt úgy, mint a pénzére fizetett kamatot.) Egy részvényre vonatkozó adatok (dec. 31) 1985 1984 1983 1982 1981 1980 1979 1978 1977 1976 32.69 3089 2854 2832 2457 2289 2194 2095 1993 1868 4.26 4.48 4.16 3.55 3.22 2.34 2.28 2.15 2.27 2.09 2.40 2.12

1.88 1.68 1.48 1.34 1.22 1.10 1.00 0.80 56% 47% 45% 47% 46% 57% 54% 51% 44% 37% Az osztalék aránya a netto profitban Árak legmagasabb 39 1/8 31 1/4 25 7/8 21 1/8 16 7/8 13 1/8 12 1/2 12 7/8 12 7/8 10 1/2 legalacsonyabb 29 1/8 22 1/8 19 15 1/2 11 2/8 9 7/8 10 1/2 10 7/8 10 7/8 7 1/2 Tegyük fel, hogy Ön az egyik legmagasabb áron, 10 dollárért vette meg a részvényt, az osztalék (kamat) 8%, amely lényegesen magasabb, mint a bankbetétek vagy a kötvények kamata volt 1976ban. (Ha a legalacsonyabb áron (7,5 dollár) vette volna meg, akkor hozama meghaladta volna a 10%-ot.) Most nézzük, hogy alakultak az osztalékok. A táblázat megfelelő sorában láthatja, hogy az osztalék minden évben nőtt. 1985-ben 2,4 dollár volt, amely az eredeti árat (legrosszabb esetben a 10 dollárt) figyelembe véve 24%-os hozamot jelent. 1986-ban a jelzett osztalék 2,68 dollár, amely a részvény hozamát majdnem 27%-ra növeli. A részvény ára a

közelmúltbani 50 dollár volt, ami azt jelenti, hogy a befektető minden évben bármely bankkamatnál (vagy akár a kötvénynél) nemcsak nagyobb hozamot kap, hanem részvénye ára is 500%-kal megnőtt 10 év alatt, ez körülbelül évi 50% értéknövekedést jelent. Azt gondolom, hogy ilyen mértékű hozamot minden befektető kedvezőnek talál, ugyanakkor a magas évi folyó jövedelem (a készpénzben fizetett osztalék) minden más fix jövedelmű befektetés hozamánál magasabb. Lehet, hogy Ön ezek után az ilyen típusú befektetéseket helyezi előtérbe a fix hozamú befektetésekkel szemben (mint például a letéti jegy vagy a pénzpiaci alapok). Ha így dönt, nagyon gondosan kell kiválasztania a részvényt, mivel van, amelyik az előbb bemutatottnál jobb, de van, amelyik rosszabb. Ha elég sok pénze van, a legjobb, ha többféle papírt vesz“ Remélem az Olvasó most már jobban érti, hogy is néz ki egy ilyen befektetés. Lehet, hogy annyira megértette a

dolog lényegét, hogy tanácsokat is ad barátjának, aki azt látja, hogy a bankszámlában tartott megtakarításainak vásárlóértéke az alacsony hozamok, az adók és az infláció miatt egyre inkább zsugorodik. Nagyon fontos, hogy jó szolgáltató vállalatot ajánljon, mert különösen manapság a dereguláció miatt a részvénytársaságok nyeresége és ezzel együtt a részvények ára és az osztalék lényegesen eltérhetnek egymástól. Sokszor előfordul, hogy valaki bejön az irodámba azzal, hogy szeretné pénzét befektetni valamibe, ami magasabb hozamot biztosít, mint a letéti jegyek vagy a pénzpiaci alapok. Ekkor megpróbálom meggyőzni arról, hogy milyen jók a szolgáltatási szektor részvényei, feltéve, ha hosszabb ideig nincs szüksége pénzre. Azok többsége, akik sohasem vettek részvényt, amint meghallják azt a szót, hogy részvény, azonnal az 1929-es tőzsdekrachra vagy nagy áringadozásra gondolnak. Hogy meggyőzzem őket, egyszerű,

érthető példákkal érvelek, mint például a következő: Mivel a helyi lakosság és a turisták száma növekszik, mindenki tudja, hogy Hawaii népessége folyamatosan nő, az emberek egyre több elektromos energiát használnak. Minthogy csak egy elektromos szolgáltató vállalatuk van - egy jelentős beruházást igénylő üzem létrehozása nem olyan egyszerű, mint például egy számítógépgyár felállítása - egyetért-e azzal, hogy nyereségük is egyre nagyobb lesz, és így az osztalék is folyamatosan nő. És ha ez így van, akkor hosszú távon a részvények árai is emelkednek. Annak ellenére, hogy a Hawaii Elektromos Művek a potenciális részvényár-emelkedést tekintve nem feltétlenül a legjobb vállalat, a világos érvelést a tapasztalatlan befektető is megérti. Bárki, aki valaha nálam fektetett be a Hawaii Elektromos Művek részvényébe, sokkal jobban járt, mint a letéti jeggyel vagy a pénzpiaci alapokkal. Ugye nagyon logikus dolog ily

módon befektetni a pénzt, zsebre vágva az évről évre növekvő jövedelmet és a részvény felértékelődéséből származó nyereséget? Ha valaki megnézi, hány milliárd dollár hever 5,25 %-os kamatot fizető takarékbetétekben, és összehasonlítja a közszolgáltatási ágazat részvény-befektetéseivel, csak találgathatja, hogy mi lehet a baj az emberekkel. Szerencsére a többség vesztesége biztosítja a kisebbség nyereségét Mindig vannak álmodozó, merész emberek és ötletek egy üzlet elkezdésére, és azokat a milliárdokat érő takarékbetéteket, amelyekhez senki nem nyúl, a bankok ilyen ötletek finanszírozására fordítják, amellyel munkalehetőségeket teremtenek és gazdaságunkat a világ élmezőnyében tartják. Ennek ellenére mindig megfájdult a szívem, amikor egy idős házaspár keresett fel az irodámban, és azért kérték segítségemet, hogy kifizethessék a váratlan orvosi számlát, a növekvő biztosításokat, amelyre

egész életükben gyűjtögetett betétük alacsony kamata már nem volt elegendő. Legtöbbször semmit sem tehettem, mert már túlságosan idősek voltak ahhoz, hogy gondolkodásmódjuk megváltozzon és megbarátkozzanak az új befektetési lehetőségekkel, és azzal, hogy e befektetések értéke ingadozhat is. Persze nem állítom azt, hogy az utolsó fillért is a közszolgáltatási vállalatok részvényeibe vagy más részvényekbe kellene befektetni. Szó lehet ingatlanról, műtárgyakról, nemesfémekről stb is A megfelelően időzített befektetés szép nyereséget hozhat. Csak azt állítom, hogy mindenkinek próbálkoznia kell a lehetőségekkel. De térjünk most vissza az osztalékhoz. Először is vizsgáljuk meg a hozamot Ezt úgy számítják ki, hogy az osztalékot elosztják a részvény árával és megszorozzák 100-zal. Például XYZ részvény ára 40 dollár. Az éves osztalék 2 dollár Mekkora a hozam? 2:40 = 0,05 0,05 · 100 = 5%. A hozam nagyon

fontos mutató. Mivel az osztalék meglehetősen stabil az év során, ha a részvényt 10 dollárért lehet megvenni, a hozam 2:10 = 0,20; 0,20 · 100 = 20%; de ha az ár 60, a hozam csak 2:60 = 0,033; 0,033 · 100 = 3,3%. Amint látható, a hozamok különbsége elég jelentős lehet. Sok magánszemély és intézményi befektető a részvényt annak jövedelme miatt vásárolja. Ha a hozam sokkal magasabb, mint a kockázatmentes pénzpiaci befektetések kamata, akkor a befektető inkább részvényt vesz. De ha a hozam csökken, akkor már nem akarja pénzét olyan kockázatosan értékpapírba fektetni, amely ráadásul alacsony hozamot ígér. Ha a részvények ára elér egy bizonyos magasságot, így a kalkulált hozam csökken, többen akarnak részvényt eladni, mint venni. Amikor a részvények ára olyan szintre csökken, hogy a hozam megnő, a részvényárak valószínűleg nem süllyednek tovább, mert elég vásárló lesz ahhoz, hogy az árszintet támogassa. Ez

segíthet annak megértésében, hogy miért emelkedhet mégis a General Motors részvényeinek ára 2 ponttal egy nap alatt akkor, amikor bejelentik, hogy az előző hónapban csökkent az autóértékesítésük, és miért süllyedhet az árfolyam 2 ponttal akkor is, ha a megszokott kedvező információkat hozzák nyilvánosságra. Például 1986-ban mindenki meg akarta venni a részvényeket, amikor a GM részvényeinek ára 66 dollárra süllyedt. Mivel a GM dollár osztalékot fizetett, ez 66-os ár mellett 5:66 = 0,075; 0,075 · 100 = 7,5%-os hozamot eredményezett. Ez sokkal több volt, mint a 4,5-5,2%-os pénzpiaci kamat, és a befektetők ezen a szinten nem láttak túlzott kockázatot a GM részvények megvásárlásában. De ha az általános kamatláb 12% vagy ennél több lett volna, akkor a GM gyengülő teljesítményei mellett az árfolyamok arra a szintre csökkentek volna, amely mellett a pénzpiaci kamatokhoz hasonló vagy annál magasabb hozam lett volna

realizálható. Röviden összefoglalva: 1. Ha egy biztos osztalékot fizető részvény - mint például a GM; AT&T stb - átmenetileg kevésbé kedvező, és árfolyama csökken, de Ön úgy érzi, hogy a vállalatnak van jövője, akkor vegye meg a részvényt. 2. Az olyan részvények, amelyek hosszú ideje biztos, esetleg növekvő osztalékot fizetnek, hosszabb távon inkább hajlamosak a felértékelődésre, mint a többi részvény. 3. Ha Ön rövid távon üzletel, és döntései az osztalékon alapulnak, a részvényárak alakulásának jellegzetességeit figyelve meghatározhat egy olyan szintet - persze nyilvánvalóan más tényezőket is figyelembe véve -, amely elérése esetén eladja, illetve megveszi a részvényeket. Vásárol akkor, amikor az árfolyam elér egy bizonyos alsó szintet, elad, ha meghalad egy felső határt. 4. Ha a befektetők bizonytalannak ítélik meg az osztalék nagyságát, az árak csökkenni kezdenek Ha a vállalat csökkenti az

osztalékot, vagy egyáltalán nem is fizet osztalékot, akkor nagy baj van, és az árak zuhanni kezdenek a jelentős eladási hullám miatt. Ha ez a helyzet, akkor Önnek figyelnie kell a részvényt, és ha annak jele mutatkozik, hogy a vállalat vezetői növelik az osztalékot, akkor érkezik el az olcsón vásárlás ideje. Amikor a vállalat nyilvánosságra hozza az osztalék fizetésére vonatkozó első közleményt, legjobb, ha azonnal megveszi a részvényeket, mert később valószínűleg ebből nagyon szép profit lesz. Tartsa meg a részvényt olyan hosszú ideig, ameddig csak lehet, mert amikor egy részvény árfolyama emelkedik, és a nagy ügynöki házak elkezdik ajánlani a befektetőknek, azoknak rögtön eszükbe jut, hogy milyen magas volt korábban a részvény árfolyama és az így növekvő kereslet egyre magasabb árfolyamokat eredményez. Az osztaléknak van egy nagyon fontos sajátossága. Ha egy vállalat megveszi egy másik vállalat részvényeit, a

jelenlegi adótörvények szerint az osztalék 80%-a nem számít az adóalapba. Ez nagyon lényeges szempont az olyan nagyvállalatok számára, amelyek dollármilliárdokat fektettek be a részvénypiacon. Más országokban, mint pl Japánban is, kedvező az osztalék adózása, ezért arra lehet számítani, hogy közvetlenül az ún. osztalék nélküli időpont előtt a viszonylag magas osztalékokat fizető részvények forgalma jelentősen megnő. Az "osztalék nélküli" azt jelenti, hogy ha valaki azon a napon vagy azután veszi meg a részvényt, az előző negyedévre járó osztalékot nem kapja meg. A következő ábrákon látható a Dow Jones Ipari Átlag hozama (2. ábra) az elmúlt húsz évben, valamint az S&P 500 hozama (3. ábra) a legutóbbi felülértékelt piaci helyzetben és napjainkban A két grafikont összehasonlítva kiderül, hogy a kétféle hozam csaknem megegyezik, ez megint azt mutatja, hogy mindkét jelzőszám jól tükrözi a piac

állapotát. A szakemberek szerint, ha az S&P 500 hozama 5,5% fölé emelkedik, az alulértékeltséget jelez, a részvények árának emelkedniük kell, ha viszont 3% alá csökken, a részvényárak csökkenése várható. 2. ábra – A DJIA indexben szereplő részvények átlagos hozama (negyedéves adatok százalékban) 3. ábra – Az S&P 500 indexben szereplő részvények átlagos hozama (havi bontásban százalékban) Ha összehasonlítjuk ezeket a grafikonokat a DJIA és az S&P 500 alakulásával (az ez iránt érdeklődő olvasók ebben a könyvben 60 évre visszamenőleg megtalálják a DJIA értékeit), látható, hogy az előbbieket figyelembe véve nagyon szoros korreláció mutatható ki az osztalék és a részvényárak alakulása között. Ha valaki közelebbről is megvizsgálja az S&P 500 és a DJIA grafikonját, érdekes dolgot fedezhet fel. A DJIA grafikon alapján a függőleges tengelyen mért 100 és 200 körüli érték megegyezik a 200

és a 300 közötti távolsággal. Az S&P 500 grafikonján viszont a számok logaritmikus skálán szerepelnek. Ennek az az oka, hogy a valóságban a piacnak csak fele annyi "erőfeszítést" kell tenni ahhoz, hogy a 200-as értéktől a 300-asig eljusson, mint amennyi a 100 és 200 közötti mozgáshoz szükséges. Úgy gondolom, hogy a logaritmikus skálával szerkesztett grafikon ábrázolása reálisabb, de mivel van, aki az előbbit és van, aki az utóbbit használja, mindkettőt érdemes bemutatni az Olvasónak (4. és 5 ábra) 4. ábra – Standard & Poor‘s 500 index 5. ábra – Dow Jones Ipari Átlag index IV. FEJEZET A kötvénypiac Ebben a fejezetben az egyik legbonyolultabb témát tárgyaljuk; a kamatlábak alakulását és azokat a befektetési lehetőségeket, amelyek szerte a világon lehetővé teszik, hogy a befektetők részt vegyenek a kamatlábak mozgása révén összekapcsolt piacokon. A fejezet részben azért került be a

könyvbe, mert a kamatlábak változása befolyásolja a részvényárakat, és nincs olyan tartós részvénypiaci sikerre törekvő befektető, aki figyelmen kívül hagyhatná a kötvénypiacot. Bizonyára azok az Olvasók is, akik már ismerik a kötvénypiacot, szívesen fogadják, ha eredeti célunkhoz híven néhány oldalon röviden és érthetően bemutatunk minden szükséges tudnivalót. Először is határozzuk meg, mi a kötvény. Röviden: egy kötelezvény vagy tartozást elismerő értékpapír. A vállalatoknak, az államnak, beleértve különböző intézményeket is, bizonyos tevékenységek finanszírozásához kölcsönre van szükségük. Azt vállalják, hogy előre meghatározott idő múlva teljes egészében visszafizetik a kölcsönt a kötelezvény birtokosának és addig is rendszeresen kamatot fizetnek. Ha a kötvény kibocsátója vállalat, a kötvény vásárlói, más szóval a hitelezők, elsőként tarthatnak igényt a vállalat eszközeire, ha az

nem tudja visszafizetni a pénzüket vagy nem fizet kamatot. Ilyenkor a hitelezők arra kényszeríthetik a vállalatot, hogy felszámolja magát és megfizesse tartozását. Ha a vállalat felszámolásából nem jön össze elegendő pénz, a kötvényvásárlók az eredetileg befektetett és a visszakapott pénz közötti különbözetet elveszítik. Ebben az esetben a részvényesek összes részvényvásárlásra fordított pénzüket elveszítik, mivel az ő követeléseiket elégítik ki legutoljára. Ezek után rögtön felmerül a kérdés: miért venne bárki kötvény helyett részvényt? Ha az egyszerűség kedvéért feltesszük, hogy a kamatlábak a kötvény lejárata alatt nem változnak, akkor a kötvény értéke sem változik. De akárhogy is változik a kamatláb, a kötvény futamidejének végén (lejáratakor) a befektető ugyanannyi pénzt kap vissza, mint amennyit kölcsönadott a vállalatnak. Mint ahogy az első fejezetben láttuk, ha a vállalatnak jól

megy, és az egy részvényre jutó nyereség emelkedik, a részvénytulajdonosok részvényvagyonának értéke megsokszorozódik. Az előbbiek rávezethetik az Olvasót arra, hogy a különböző vállalatok kötvényei eltérő kockázatúak. Az a befektető, aki a legnagyobb amerikai vállalat, a General Motors kötvényét veszi meg, kisebb kockázatot vállal, mint az, aki egy új, rövid ideje működő vállalat által kibocsátott kötvénybe fekteti a pénzét. Ha ez utóbbi például olyan csúcstechnológiával foglalkozó vállalat, amelynek kevés a behajtható követelése, ez a kockázat igen jelentős. E tényezők miatt az azonos időpontban kibocsátott, ugyanolyan lejáratú vállalati kötvények kamatlába eltérő lesz, mivel a befektetők által vállalt nagyobb kockázatot magasabb kamatlábbal kell ellensúlyozni. Amikor például az általános rövid lejáratú kamatláb 7% körül alakul, a General Motors által kibocsátott 10 éves lejáratú kötvény

7-8%-os hozamot biztosít, de a csúcstechnológiai iparágban tevékenykedő vállalatnak legalább 13%-os hozamot kell ígérnie ahhoz, hogy kötvényét a befektetők egyáltalán vonzónak találják. A jó minőségű (a jó minőség ebben az esetben a vállalat hitelképességére vonatkozik) vállalati kötvényeket a New York-i vagy az Amerikai Kötvény Tőzsdén jegyzik; a részvényekhez hasonlóan a befektetőházak és a kötvénykereskedők készleteket tartanak belőlük és működtetik a piacot, ám a vállalati kötvények nagy részét a szabad piacon forgalmazzák. A legnagyobb piaca az államkötvényeknek van. Amint már korábban szó volt róla, az államnak működéséhez pénzre van szüksége. Ezt alapvetően kétféle módon szerezheti meg Az első és egyben a kevésbé népszerű az adóemelés, a másik a hitelfelvétel. Az USA kormánya, amely az elmúlt években hatalmas deficitekkel dolgozott, mindkét lehetőséget kihasználta. Az állam által

ajánlott legrövidebb lejáratú értékpapír a kincstári váltó (Treasury Bill), ennek lejárata 3 hónap és 1 év között van. A 91 és 182 napos lejáratú kincstári váltókat hetente bocsátják ki, hozamuk gyakran és néha jelentős mértékben változik. 1981-ben például a három hónapos kincstári váltók hozama 9,9 és 17,05% között alakult, bár meg kell említeni, hogy az 1979 és 1982 közötti időszak nem volt szokványos. A kincstárjegyek (Treasury Note) lejárata 1 és 10 év között alakulhat, államkötvényeket (Treasury Bond) 10 és 30 év közötti lejáratra bocsátanak ki. (Magyarországon a rövid lejáratú (3 -12 hónap) állampapírt nevezik kincstárjegynek, a kincstári váltó fogalma ismeretlen. Az 1 évnél hosszabb lejáratú állampapírok az államkötvények, a fordító megjegyzése.) Ami a hitelezési kockázatot illeti, az államkötvényeket tartják a legbiztonságosabb kötvényeknek, s ez az USA gazdasági és politikai

hatalmán alapul. Néhány ügynök kockázat nélküli befektetetésként ajánlja ügyfeleinek, ami persze nem teljesen igaz, de mindenesetre nagyon közel áll az igazsághoz. Persze, ha az USA kormányzata összeomlana, papír dollárjainkkal sem tudnánk mit kezdeni. Ezenkívül még rengeteg féle, az állami intézmények, a helyi tanácsok, a bankok stb. által kibocsátott kötvény létezik. Ezek részletezése meghaladná e könyv kereteit, emellett ez nem is olyan fontos a részvények iránt érdeklődő befektetők számára. A kötvény nagyon fontos sajátossága a kamatlábkockázat. Ha valakinek van egy öt éve vásárolt, 6% fix kamatot fizető kötvénye, és közben a kamatlábak emelkedtek, így a most kibocsátott, ugyanolyan lejáratú kötvény hozama 9%, és el akarja adni a korábban vásárolt kötvényét, akkor biztosan nem fog annyit kapni érte, mint amennyit a vásárláskor fizetetett. Nyilvánvaló, hogy miért Ha az Olvasó 1000 dollárért olyan

kötvényt vehetne, amely az elkövetkező 10 évben 9% kamatot fizet, miért venné meg ugyanennyiért az ugyanannyi időre 6%-os kamatozású értékpapírt? De hogyan is alakul a 6%-os kamatozású kötvény ára? A legtöbb kötvényt - kivéve az államkötvényeket - 1000 dolláros címletekben bocsátják ki. Ezért egy 9%-os kötvény 90 dollár kamatot fizet évente. Ha valaki a 6% fix kamatozású kötvényt 667 dollárért veszi meg, a hozam ugyancsak 9% lesz. Hozam = (kamat : kötvényár) · 100, amely a példánkban 9% = (60/x) · 100, 9 · x= 60 · 100, x = 667. Ha a kamatok csökkennek, azok a magasabb kamatozással kibocsátott kötvények, amelyek lejárata hasonló az alacsonyabb kamatozásúakéhoz, az eredetinél magasabb áron cserélhetnek gazdát. Ez nagyon érdekes nyereségszerzési lehetőség a kötvények forgalmában. Nagyon magas általános kamatszint esetén egy jó minőségű, de alacsony kamatozású kötvény a névértékénél csak jóval

alacsonyabb áron adható el. (A névérték az az 1000 dollár, amelyet a kötvénytulajdonos lejáratkor visszakap.) Ha egy befektető nagyon biztos abban, hogy a kamatlábak hamarosan csökkennek, lehet, hogy úgy találja, érdemes megvenni az alacsony hozamú kötvényt azért, hogy később, ha a kamatlábak várakozásai szerint alakulnak, jelentős profittal eladja. Addig is megkapja a kötvény kamatait. Valaki azt mondhatja, hogy újonnan kibocsátott, magas kamatozású kötvényeket vásárolni is jó üzlet, mert ha a kamatok csökkennek, a kötvényeket felárral lehet eladni. A gondolatmenet logikus, de van egy bökkenő. A kötvények lényeges sajátosságai, hogy meghatározott idő letelte után a kibocsátónak joga van arra, hogy névértéken, vagy a kötvénykibocsátáskor meghatározott, ennél kissé magasabb áron visszaváltsa (törlessze) a kötvényt. A kibocsátástól az első visszaváltásig terjedő időszaknak elég hosszúnak kell lennie, mert

egyébként magas kamatszínvonal esetén senki nem venne kötvényeket. A kötvénynek ez a sajátossága határt szab az értékemelkedésnek. Ez az időszak az államkötvények esetében a leghosszabb. A kis kockázaton kívül ez is magyarázza, hogy az államkötvények piaca a legnagyobb és leglikvidebb. A kamatlábak - főleg az elmúlt 11 évben - tapasztalt nagymértékű ingadozása azzal jár, hogy a lejáratig hátralevő idő függvényében a kötvények értéke is jelentősen ingadozott. A következő logikus kérdés: mi mozgatja a kamatlábakat, miért ingadoznak? Leginkább a gazdasági körülmények befolyásolják a kamatlábakat, amelyek mozgása kívül esik bármely személy vagy csoport ellenőrzésén, bár a kamatlábakra hatást gyakorló legbefolyásosabb intézmény a világon a Federal Reserve Board, az USA jegybankja. A Federal Reserve Board-ot állami intézménynek lehet tekinteni. Sokrétű feladatai közül a legfontosabb az infláció,

illetve a munkanélküliség növekedését eredményező recesszió megfékezése. E két cél gyakorlatilag ellentmond egymásnak, ezért művel csodálatos dolgot a Federal Reserve Board (röviden FED), amikor e két cél együtt valósul meg. Vizsgáljuk meg az előbbieket leegyszerűsítve. A vállalatoknak növekedésükhöz, tevékenységük bővítéséhez mindig pénzre van szükségük. Ha a vállalatok tevékenysége bővül, új munkahelyeket is teremtenek. Egy felfűtött gazdaságban előfordul, hogy nem minden vállalat talál elegendő, jól képzett munkaerőt, ezért emelik a béreket, hogy ezzel is magukhoz vonzzák az embereket, A többi vállalatnak is lépést kell tartania a bérek emelésével, ha el akarja kerülni, hogy emberei elvándoroljanak, ez végül is oda vezet, hogy a gazdaság összes szektorában emelkednek a bérek. A megnövekedett termelési költségek felemészthetik a vállalat nyereségét, ezt úgy lehet elkerülni, hogy a vállalat

termékei árában áthárítja a költségnövekedést a vevőkre. Lehet, hogy a vevő a terméket saját termeléséhez használja fel, az is lehet, hogy csak továbbadja, ám mindkét esetben növekedett tevékenységének költsége, ezért ő is a korábbinál magasabb eladási árakat állapít meg. Ez a folyamat termeli az inflációt Mindenki jól tudja, hogy a nagy infláció mindig a lakosság életszínvonalának csökkenését idézi elő, ha mindez néhány országban egyidőben zajlik le, akkor súlyos problémákhoz vezethet. Hogyan lehet küzdeni az infláció ellen? Az egyik lehetőség a kölcsön árának növelése, tulajdonképpen a kamatlábak emelése. Ha egy vállalat kölcsönt vesz fel, tervei vannak arra, hol mit fog kezdeni a pénzzel, hogyan alakul majd nyeresége, bevételei és kiadása, ha bővíti tevékenységét. Mivel a kölcsönt a megállapodás szerinti időpontban kell visszafizetni, ha a vállalat vezetői arra számítanak, hogy a kamatokat az

árbevételből nem tudják majd visszafizetni, akkor inkább elhalasztják vagy lelassítják a vállalat tevékenységének bővítését azzal, hogy nem vesznek fel hitelt. A legtöbb esetben munkahelyeket kell megszüntetniük a tevékenységet finanszírozó források hiányában. Ha valakit elbocsátanak, annak vásárlóképessége csökken, csak a legszükségesebb dolgokat veszi meg. Ennek következtében egyes iparágakban felduzzadhatnak az eladatlan készletek, és itt a költségek csökkentése céljából újból elbocsátásokra lesz szükség. Mivel bizonyos fokig minden ágazat kölcsönhatásban van a többi ágazattal, ez a folyamat ténylegesen visszaesést okoz. Mindezt valóságos példákon bemutatva az Olvasó emlékezetébe idézzük, hogy 1980-82-ben az USA-ban súlyos recesszió alakult ki. Ekkor emelkedett az ún prime rate (a leghitelképesebb ügyfeleknek felszámított hitelkamatláb) a soha nem tapasztalt és elképzelhetetlennek tartott 20% fölé.

Amikor a kamatlábak csökkentek, a gazdaság megélénkült, megkezdődött a fellendülés A közelmúltban a munkanélküliségi ráta az ebben az évtizedben tapasztalt legalacsonyabb értékére süllyedt, ami az előbbiek alapján jelzi az infláció felgyorsulásának veszélyét. De térjünk vissza a FED-hez. A FED képes befolyásolni a rendelkezésre álló pénzmennyiséget Ennek egyik lehetősége a kötelező tartalék-előírások szigorítása, a tartalékráta emelése. A kötelező tartalék lényege, hogy a bankoknak kötelességük a betétesek által rájuk bízott pénz bizonyos százalékát a FED-nél tartani. Amint azt már az első fejezet is tárgyalta, a bankok magasabb kamatlábért kihitelezik a betétesek pénzét, és a kamatkülönbözet az ő zsebükbe vándorol. Ha a kölcsönadott pénzmennyiség csökken, és ugyanannyi vállalkozás versenyez a bankok hiteléért, akkor a kereslet-kínálat alapján a bankok emelhetik a hitelkamatlábakat. Minél

inkább emelkedik a kamatláb, annál kevesebb vállalkozás engedheti meg magának a hitel felvételét, ez a túlfűtött gazdaság lehűléséhez vezethet. A FED ritkán emeli a kötelező tartalékrátát, ez a legnagyobb hatású befolyásoló eszköze. A FED gyakrabban alkalmaz egy másik eszközt a kölcsönvett pénz árának emelésére vagy csökkentésére. Ha a bankok agresszíven hiteleznek, előfordulhat, hogy kötelező tartalékuk rövid ideig az előírt szint alá csökken. Ekkor a FED-hez fordulhatnák rövid lejáratú hitelért, amellyel a tartalékok megkívánt szintjét fenntarthatják. A Federal Reserve System - ha az Olvasó eddig nem sejtette - bankokból állá rendszer, amelynek tagjai a kormány áldását és támogatását élvezve nem a nagyközönséggel, hanem csak a bankokkal állnak kapcsolatban. A FED állapítja meg azt a kamatlábat - az ún. viszontleszámítolási kamatlábat -, amelyet a bankoknak kell fizetni a FED-től felvett hitelért.

A viszontleszámítolási kamatláb emelkedésével a bankok hitelfelvételi költsége nő és ezt nekik is érvényesíteni kell ügyfeletek nyújtott hiteIeik magasabb kamatában, ha nyereségszintjüket fenn akarják tartani. Ha a FED csökkenti a viszontleszámítolási kamatlábat, nyilvánvalóan a hitelkamatok is csökkennek. A FED leggyakrabban alkalmazott kamatlábakat befolyásoló eszköze az állami kötvények eladása és vétele. Korábban már szóba került, hagy ez a piac a leglikvidebb és legnagyobb a világon, természetesen a bankok is jelen vannak itt. Ha a FED elhatározza, hogy kötvényeket ad el, a túlkínálat csökkentheti a kötvények árát. Már tudjuk, hogy ez a hozam emelkedéséhez vezet, és a bankoknak ahhoz; hogy nyereséget érjenek el, növelni kell hitelkamatlábaikat. (Felhívjuk az Olvasó figyelmét, hogy amikor a könyv eladásról vagy vételről beszél, akkor keresletről és kínálatról van szó: ha a vásárlók nagyon meg akarnak

venni valamit és a kínálat korlátozott, magasabb árat is hajlandók fizetni azért, hogy megszerezhessék a keresett árut. Fordítva, ha nincs elég vásárló, az eladók egyre alacsonyabb áron akarnak túladni árujukon.) Ha a FED államkötvényeket vásárol, valójában csökkenti azok hozamát, s ez lehetővé teszi, hogy a bankok is csökkentsék a hitelkamatlábat. Figyelembe kell venni, hogy a bankok a takarékbetétekben elhelyezett pénzt kölcsönzik ki. Ha a bankok nem követnék az államkincstári kötvények kamatát, emelkedő kamatlábak esetén senki sem tenné pénzét takarékbetétbe, hanem kötvényt vásárolna. Ha a bankok magasabb kamatot fizetnek a betétekre, magasabb kamatot kell felszámítaniuk a hitelekre is. Láttuk tehát, hogy amennyiben a FED az infláció ellen akar küzdeni, vagy a túlfűtött gazdaságot szándékozik egy kicsit visszafogni, úgy működteti eszközeit, hogy azok a kamatlábak növelésének irányába hassanak, amikor

pedig a gazdasági tevékenység serkentése a cél, az eszközök a kamatláb csökkentésére irányulnak. Hogyan befolyásolja mindez a részvénypiacot? Ha a kamatlábak magasak, a vállalatok nem tudnak növekedni, nyereségük nem nő vagy éppen csökken. A csökkenő nyereség alacsonyabb egy részvényre jutó jövedelmet jelent, ami a részvényárak csökkenéséhez vezet. A kamatlábak csökkenése pedig elősegíti a vállalatok nyereségének növekedését, ez emeli a részvények árát. Egy vállalat részvényének árfolyama a részvénypiac általános tendenciáitól eltérhet attól függően, hogy milyen az illető vállalat helyzete. Általában mégis az a tapasztalat, hogy a kamatlábak változása legtöbbször a bemutatott módon befolyásolja a részvénypiacot. Említsünk még néhány példát! Amikor a FED néhány hónapon belül a viszontleszámítolási kamatlábat 16%-ról 12% körülire csökkentette, ez okozta 1982 augusztusától kezdve a nagy

részvénypiaci áremelkedést. 1986 legnagyobb részében a viszontleszámítolási kamatláb többszöri csökkentése miatt a részvényárak növekedtek és később az emelkedő vállalati jövedelmek igazolták is az árfolyammozgást. Általában azt lehet mondani, hogy a viszontleszámítolási kamatláb három egymást követő csökkenése a részvényárak emelkedéséhez vezet. Természetesen a befektetőknek más tényezőket és mérlegelniük kell, de ez a megállapítás a részvénypiac történetében legtöbbször igaznak bizonyult. Ha valaki előre megtudná, milyen lesz majd a FED politikája, nagy nyereségeket vághatna zsebre a részvénypiacon. Ez azért nehéz, mert bár a FED igazgatótanácsa hetente összeül, hogy a monetáris politikáról döntsön, az ülésről csak 90 nap múltán kerül nyilvánosságra információ. Könnyebben követhető jelzőszám a prime rate, az a kamatláb, amely mellett a bankok legnagyobb és legmegbízhatóbb

ügyfeleiknek hiteleznek. Mivel a legnagyobb kereskedelmi bankok több formában is kapcsolatban állnak a FED-del, ők ismerhetik leginkább a jegybanknak a hitelezés költségeit befolyásoló szándékait. Ugyanakkor tartalékuk egy részét államkötvényekbe fektetik, így azok hozamának emelkedése vagy csökkenése arra készteti őket, hogy ennek megfelelően módosítsák hitelkamatlábaikat. A prime rate gyakrabban változik, mint a viszontleszámítolási kamatláb, alakulásáról az újságok is többször írnak, ezért viszonylag jó jelzőszám az olyan befektetők számára, akiknek nincs idejük elolvasni a részvénypiaccal kapcsolatos minden hírt. A 6. ábrán látható grafikon a prime rate alakulását mutatja az elmúlt tíz évben Ha valaki a prime rate-et és az ugyanebben az időszakban megfigyelt részvényárakat hasonlítja össze, szoros korrelációt fedezhet fel közöttük. Hogy az Olvasó is érzékelje, mennyire nem egyszerű dolog a kamatlábak

változását előre jelezni, hivatkozom a Wall Street Journal 1988. szeptember 26-i számában megjelent cikkre A cikkben tizenhat, részvényügynökségek és bankok által alkalmazott elemzőt kérdeztek meg arról, hogyan vélekednek a kamatlábak várható alakulásáról. Tizenhárman az év végére magasabb kamatokkal számoltak, hárman úgy ítélték meg, hogy a kamatlábak csökkenni fognak. E három elemző egyike; az egyik legnagyobb kereskedelmi bank alkalmazottja azt mondta, hogy a prime rate fél százalékkal alacsonyabb lesz az év végére. Mint jól tudjuk, két hónap múlva a prime rate fél százalékkal emelkedett és nem is változott az év végéig. Ha valakinek, akkor neki tudnia kellett volna, nem? A másik példa azt mutatja, milyen nagy hatása van a FED politikájának a részvénypiacra. Ugyancsak a Wall Street Journalban jelent meg egy másik cikk arról, hogy valakit, aki egykor a FED igazgatótanácsának tagja volt, megvádoltak, hogy egy kisebb

ügynöki háznak információkat szivárogtatott ki, s így az ügynökség milliós nyereségeket vághatott zsebre az információn alapuló, jól időzített részvényvásárlással, milliós veszteségeket került el a megfelelően időzített részvényeladásokkal. Van még egy jelzőszám, a tartalékpiaci kamatláb (federal fund rate), amelyet az Olvasó talán már látott a pénzügyi szaklapokban. Néhány bank, amely tagja a Federal Reserve Systemnek, időről időre a szükségesnél több tartalékkal rendelkezik és ezt kölcsönadja azoknak a bankoknak, amelyek viszont híján vannak tartalékoknak. A tartalékpiaci kamatláb nem más, mint az a kamatláb, amelyet ezek a bankok egymásnak felszámítanak, amikor tartalékuk növelésére kölcsönt vesznek fel egymástól. Ezek a hitelek rendkívül rövid lejáratúak, csak egy éjszakára (over night) szólnak 6. ábra – A prime rate alakulása E könyv megírásával kapcsolatos kutatás során, pénzügyi

szaklapokat olvasva feltűnt, hogy 1974. áprilisában a FED monetáris politikát meghatározó igazgatótanácsa eldöntötte, hogy a tartalékpiaci kamatláb átlaga 9 3/4% és 10 3/4% között változhat. Néhány héttel később a FED a sávot 11 1/4%- ig bővítette. Mivel abban az időben pénzhiány volt, a tartalékpiaci kamatlábak 14 3/8%-ra nőttek, amely magasabb volt, mint a FED által várt kamatszínvonal. A FED azzal mérsékelhette volna a kamatlábakat, hogy az ún. nyíltpiacon állampapírokat vásárol Hogy ezt mégsem tette, azt jelezte, hogy a FED a legnagyobb veszélynek az inflációt tartotta. A tartalékpiaci kamatlábnak nincs olyan jelentős hatása a részvénypiacra, mint a leszámítolási kamatlábnak vagy a prime rate-nek. Hangsúlyozni kell, hogy a FED nem légüres térben működik, a világgazdaság egyes részei össze vannak kapcsolva. A bankok máshonnan is kaphatnak hitelt és a kamatlábak, a valutaárfolyamok más országokban is

bekövetkező változásai jelentős pénzösszegeket mozgathatnak az USA és a világ többi gazdasága között. Mindemellett a kamatlábak alakulásának legbefolyásosabb tényezője a FED. Végül egy példa annak bemutatására, hogy mennyire függ a világgazdaság a vezető gazdasági hatalmak együttműködésétől. Az USA kormánya növekvő mértékben finanszírozza tevékenységét államkötvények eladásával. Az elmúlt évtizedben e kötvények nagyobb részét japán befektetők vásárolták meg. Japánban ebben az időben a kamatlábak sokkal alacsonyabbak voltak, mint az USA-ban. Jól ismert a japánok konzervativizmusa és magas megtakarítási hajlama is Ha pl. a kamatlábak szintje az USA-ban 6%, Japánban viszont csak 3% volt, egy japán befektető, aki amerikai államkötvényt vásárolt, megkétszerezte nyereségét. Addig igaz ez, amíg sem a kamatlábak, sem pedig a dollár jenben mért árfolyama nem változnak meg. Ha azonban a dollár értéke felére

csökken, a befektető, aki a kamatot dollárban kapja és pénzének legnagyobb részét otthon, Japánban jenben költi el, nem találja továbbra is jó befektetésnek az amerikai államkötvény vásárlását. A dollárnak az elmúlt néhány évre jellemző, a többi fontos valutával szembeni lényeges értékcsökkenése az egyik alapvető magyarázata annak, miért számít majdnem mindenki arra, hogy a FED emeli a kamatlábakat. Máskülönben ui a nagy japán befektetők máshol helyezik el pénzüket, s ez az amerikai kormány számára azt jelentené, hogy működésének forrásait csak adóemeléssel tudná előteremteni. Egy másik megoldás lehetne, ha a világ legnagyobb jegybankjai összehangolt intervencióval növelnék a dollár keresletét, ám a dollár megerősödésének kedvezőtlen hatása lenne az USA kereskedelmi mérlegére, mivel ekkor csökkenne az amerikai termékek versenyképessége a világpiacon. Sok más - e könyv tárgyán kívül eső -

tényező van még, amelyet a gazdaságpolitika kidolgozásakor figyelembe kell venni. A befektetőknek elég annyit tudni, hogy ha a kockázatmentes államkötvények kamatlába egy bizonyos szintet elér, akkor a biztonságra törekvő nagy tőkepiaci szereplők - nyugdíjalapok, vállalati alapok stb. - a nyilvánvalóan nem kockázatmentes részvénypiacról kivonják pénzüket. Ez ott eladási hullámot indít el, ami a részvényárak csökkenésének irányába hat. Emellett a növekvő kamatlábak önmagukban is csökkenthetik a vállalati nyereséget és így ösztönzik a részvények eladását. V. FEJEZET Az árupiacok Jóllehet e könyv alapvető célja, hogy megtanítsa az Olvasót, miként lehet sikerrel befektetni a részvénypiacon, az utóbbi időben az árupiacokon zajló és eredetileg a részvénypiaccal is összefüggésben álló befektetési innovációk szükségessé teszik az árukereskedelem sajátosságainak rövid bemutatását. Mi is az áru? Ha

fellapozzuk az Amerikai Oxford Szótárt, az áru címszó alatt a következőt találjuk: áru = hasznos dolog, kereskedelmi árucikk, termék. Ez a meghatározás azt jelzi, hogy ha vásárolunk vagy eladunk valamit, akkor valójában árukkal kereskedünk. Ha veszünk egy inget, lehet, hogy alapanyaga részben gyapjú, a gyapjút pedig az árutőzsdén jegyzik. Az ing ára többek között a gyapjú árától is függ. Gazdasági szempontból mi magunk is árucikké válunk, amikor a szabad munkaerőpiacon eladjuk munkaerőnket, tehetségünket vagy szakismeretünket. Az első gazdaságok közvetlen termékcserén alapultak. Egy hasznos cikket, pl baltát, vagy kovakövet ugyanolyan értéket jelentő másik árucikkre cseréltek. Később, amikor a pénzt "felfedezték", a termékcserét készpénzes ügylet váltotta fel. A forgalom egyre bővült, ám a növekedés hamarosan korlátokba ütközött. A piacokra arannyal teli zsákokat cipelő kereskedők könnyű

zsákmányt jelentettek a kereskedelmi utak környékén tanyázó rablóknak. Hasonlóan nehézkessé vált a termékek (pl. gabona) szállítása nagy mennyiségben, egyik városból a másikba Csakhamar az áruminták léptek a tényleges áru helyébe. Sok országban egyre inkább elterjedtek a jövőbeni szállításra és fizetésre vonatkozó megállapodások. A XII századi Európában a kereskedők városról-városra vándoroltak, az érdeklődő vásárlókkal a vásárokon találkoztak és az árukat azzal a feltétellel adták el, hogy "akkor szállítandó, ha Keletről a legközelebbi karaván megérkezik". Ezek valójában "határidős szerződések", a mai szervezett árupiacok és határidős ügyletek (futures) előfutárai voltak. A csere lebonyolításának elősegítésére a kereskedők szabályokat állapítottak meg, vásári törvényszékeket hoztak létre. Mindezek már a modern árutőzsdére és annak szabályozására emlékeztetnek.

Szóba került a határidős szerződés, amellyel az árutőzsdén kereskednek. A határidős szerződés lényegének bemutatására álljon itt egy példa: Egy farmer búzát vetett. A nyár azonban váratlanul forróvá és aszályossá vált Az élelmiszeripar aggódni kezdett, hogy mi lesz a búza árával, ha az aszály folytatódik. Elkezdték felvásárolni a búzát azoktól a farmerektől és gabonakereskedőktőI, akiknek volt még tavalyi gabonájuk. A gabonafeldolgozó vállalatoknak (pl. egy sütőipari vállalatnak) szükségük volt a búzára, így felvásárlásuk felfelé nyomta az gabonaárakat. Az árak elkezdtek emelkedni a készpénzpiacon, más néven azonnali piacon. Az azonnali piac az a piac, ahol a búza szállítása és a fizetés azonnal, készpénzben történik. Tegyük fel, hogy abban az országrészben, ahol farmerünk élt, az aszály nem volt olyan súlyos és farmerünk tapasztalatai alapján úgy becsülte, hogy a termés kb. huszonötezer bushel

(angol gabonamérték, 1 bushel = 36,35 liter) lesz. Tudta, hogy a búza bushelenkénti termelési költsége kb 2,25 dollár és a legközelebb levő helyi gabonafelvásárló helyen legalább 4 dollárt ért el a felvásárlási ár. Ám azt is tudta, hogy mire betakarítja a termést, az árak visszatérhetnek a 2,50 dollár körüli szintre, ahol néhány hete voltak. Ez azért fordulhatott elő, mert lehet, hogy az állam készleteinek egy részét eladta, a többi országban a termés nagyobb lehetett a vártnál, de az idő is kedvezőbbre fordulhatott. A farmer elhatározta, hogy termését eladja a jelenlegi árakon. Két lehetőség közül választhat 1. Határidős szerződést köt a helyi gabonafelvásárlóval arra, hogy a várható búzatermést a jövő egy meghatározott időpontjában neki adja. A felvásárló általában olyan árat ajánl, amely alacsonyabb, mint a jelenlegi piaci ár. 2. Búzáját a határidős piacon adja el A határidős piacok olyan

szervezett tőzsdék, ahol a kereskedők folyamatosan adják és veszik a különböző árukat. A búzakereskedelem 5000 busheles alaptételekben folyik. Ha valaki 5000 bushel búzát vesz, akkor meghatározott minőségű, adott hónapban leszállítandó búzára vonatkozó szerződést vásárol meg. Ha 10000 bushel búzára van szüksége, akkor két szerződést kell vásárolnia. A szerződés (contract) szó a határidős kereskedelem szabályait fejezi ki. Ennek értelmében a szerződésre lépett eladó meghatározott hónapban leszállítja a búzát, a vásárló pedig azt vállalja, hogy elfogadja a szállítás teljesítését és kifizeti a vételárat. Mi történt farmerünkkel? A szerződésben meghatározott - az azonnali árat valószínűleg meghaladó - ár megkötötte a kezét. Ha a búzaárak a szállításig csökkennek, nyeresége akkor is biztosítva van, ha viszont az árak emelkednek, akkor is a megállapodás szerinti áron kell eladnia a búzát. Most

nézzük, ki a másik szerződő fél, ha farmerünk búzáját a tőzsdén adja el. Lehet, hogy egy élelmiszeripari konszern, amelynek gabonára van szüksége. De az is lehet, hogy egy spekuláns, aki nem is akarja megtartani a búzát, hanem abban bízik, hogy a szerződést nyereséggel adhatja tovább annak, aki később, de nyilvánvalóan még a szállítást megelőző hónapban jelenik meg a piacon. Említettem már, ha a farmer elad 5 szerződést - emlékezhetünk rá, hogy termését 25.000 bushelre becsülte - valószínűleg jobb árat ér el, mintha az azonnali piacon adná el búzáját. Ez azt jelzi, hogy két különböző - egy azonnali és egy határidős ár - létezik. A továbbiakban azt nézzük meg, hogyan alakulnak ezek az árak, és mi befolyásolja mozgásukat. Elméletileg a határidős árak az azonnali árakhoz képest mindig tartalmaznak felárat is. Feltételezzük, hogy egy gabonaraktározással foglalkozó cég eladó a határidős piacon. Ha

néhány hónap eltelik az eladás és a szállítás időpontja között, a gabonát saját raktárában tárolnia kell. Ennek költségei vannak. Amikor eljön a szállítás ideje, a gabonát Chicagóba kell szállítani (ha a Chicagói Tőzsdén adták el). Ez újabb költség annak függvényében, hogy milyen messze van a raktár Chicagótól. Ha az azonnali árhoz képest nincs olyan felár, amely legalább ezeket a költségeket fedezi, nem kifizetődő a Chicagói Tőzsdén eladni a gabonát. Farmerünk esetében a határidős ár - ha az ország nagy részében aszályos a nyár - ezen kívül extra felárat is tartalmaz az azonnali árhoz képest, mivel a kereskedők a terméskilátások további romlására számítanak. Minél közelebb van a határidős eladás teljesítési időpontja, annál inkább közelít a határidős ár az azonnali árhoz, mert csökken a bizonytalan tényezők köre, s a határidős ár már csak akkora felárat tartalmaz, amekkora a Chicagóba

szállítás költségeit fedezi. Ennek mindig így kell lennie, hiszen ha pl. Iowában (az egyik legnagyobb gabonatermelő állam az USA-ban) a határidős árak a szállítás idején is jelentős felárakat tartalmaznának az iowai azonnali árhoz képest, akkor minden iowai farmer Chicagóba szállítaná a gabonát ahelyett, hogy a helyi felvásárlóknál adná el, a megnövekedett kínálat pedig normális szintre nyomná le az árakat a tőzsdén. Ugyanígy, ha a határidős árak az azonnali árak alá süllyednének, a spekulánsok Chicagóban felvásárolnák a gabonát és az ország különböző azonnali piacaira szállítanák, ahol nyereséggel eladnák. Ez viszont csökkentené az azonnali árakat ezeken a piacokon is Most nézzük meg, mi történik azokkal a szerződésekkel, amelyeket farmerünk adott el. "A" kereskedő megvette tőle, majd - miután az árak emelkedtek - elhatározta, hogy nyereséggel továbbadja. "B" kereskedő két

szerződést, "C" kereskedő hármat vásárolt meg Az árak átmenetileg csökkentek, ezért "B" kereskedő elhatározta, hogy eladja szerződéseit, mivel nem akarta elveszíteni addigi nyereségét. "D" kereskedő, aki megvette tőle, nyilvánvalóan az árak további emelkedésére számít. Mire elérkezik a szállítás ideje, a szerződések már több kereskedő kezén átmentek Tegyük fel, hogy éppen mielőtt a szállítási hónap megkezdődik, mind az öt szerződés "Z" kereskedő tulajdonában van, aki spekuláns lévén, valójában nem is akarja megvenni a búzát, csupán nyerni akar az üzleten. Farmerünk nem akarja vállalni a búza Chicagóba szállításának bonyodalmait, mivel a helyi azonnali piacon is rengeteg a vásárló. Ezért hajlandó "Z"-től visszavenni szerződéseit Amikor eladta a szerződést, akkor arra vállalt kötelezettséget, hogy egy jövőbeni hónapban leszállítja a búzát a szerződés

tulajdonosának. Most, hogy visszavásárolta, a szerződést, saját magának kellene szállítania, ami azt jelenti, hogy nincs semmilyen kötelezettsége. A valóságban nincs nyoma annak, hogy ki kinek adta el a szerződést, de ez nem is szükséges. Ha valaki vásárol egy szerződést, akkor ezt rögzítendő, a tőzsdeügynökségnél levő számláján megjelenik egy tétel. Ha eladja a szerződést, akkor lezárja pozícióját, számlája nem mutat pozíciót Ezért farmerünknek mindegy, hogy saját vagy más szerződését veszi meg, a szállítás előtt nincs pozíciója a piacon. A szerződések 2-3%-ánál kerül sor tényleges szállításra Nézzük meg, hogyan járt farmerünk? Tegyük fel, hogy eredetileg minden szerződést 4,25 dollárért adott el a határidős piacon. Mire lezárta pozícióját, a búzaárak 5,25 dollárra nőttek, így neki is ennyiért kell visszavásárolnia a szerződéseket. Tehát a határidős piacon bushelenként 1 dollárt

veszített Amint már szó volt róla, a szállítás előtti hónapban az azonnali és a határidős áraknak meg kell egyezniük. Az azonnali ár a helyi azonnali piacon 5,10 dollár, a 15 cent különbség a szállítási költségeket tükrözi. Az Olvasó emlékezhet, hogy amikor a farmer eladta a határidős szerződést a helyi piacon, akkor a készpénzár bushelenként 4 dollár volt, vagyis az azonnali árak 1,10 dollárral emelkedtek. Így, amit elveszített a határidős piacon, azt visszanyerte az azonnali piacon, ráadásul bushelenként 10 cent nyereséget is zsebre vághat. A tényleges eladási ár ezek alapján 5,10 dollár - 1 dollár (ez a határidős szerződés vesztesége) = 4,10 dollár. Ha az árak csökkentek volna a határidős piacon, nyereséggel vehette volna vissza szerződését, de ugyanakkor az azonnali árak is ennyivel csökkentek volna, így a végső eladási ár ugyanaz lett volna. A példában szereplő farmert kockázatot fedezőnek (hedger)

nevezik. Nem a búzaárak változásából akar hasznot húzni, hanem olyan árat akar, amely a szerződés megkötésekor számára elfogadható. A kockázatot fedezőknél azonban sokkal nagyobb a spekulánsok száma, akik a jövőbeni ármozgásokból akarnak profitot csinálni. Időnként azok a farmerek, akik határidős gabonapiacon nem vesznek részt kockázatot fedező ügyletekben, azzal vádolják a spekulánsokat, hogy manipulálják az árakat. A rövidtávú kereskedelemben ez igaz lehet, de hosszabb távon valójában az illető áru kereslete és kínálata határozza meg az árakat. Néhány tanulmány rámutat, hogy sokkal nagyobb áringadozások fordulnának elő, ha a spekulánsok nem vennének részt a határidős piacokon, vagy ha nem is létezne határidős piac. Valójában az a helyzet, hogy a kereslet és a kínálat ingadozásai vezettek a határidős piacok és az árutőzsde létrejöttéhez. Korábban az volt a gyakorlat, hogy minden év adott

időpontjában a regionális piacokra vitték a gabonát és az állatokat. Gyakran azt tapasztalták, hogy a hús és a gabona kínálata lényegesen meghaladta a konzervgyárak és a malomipari vállalatok rövidtávú keresletét. A feldolgozóipari vállalatok, látva, hogy a kínálat sokkal nagyobb, mint a kereslet, a lehető legalacsonyabb vételi árakat ajánlották. Néha még az is előfordult, hogy a többletet egyáltalán nem lehetett eladni, és a vásárlókra nem találó árukat kihányták az utcára. Máskor rossz volt a termés és szűkös az állomány. Az előbbi problémák elkerülésére néhány farmer és kereskedő jövőbeni szállításokra kezdett szerződéseket kötni, s ez 1848-ban oda vezetett, hogy egy 82 főből álló társaság, akiknek kereskedelmi érdekei nagyjából megegyeztek, megalakították a Chicagói Kereskedő Tanácsot. (Chicago Board of Trade). A határidős szerződéseket a polgárháború körüli években szabványosították.

A világ legrégebbi és legnagyobb határidős árutőzsdéje a chicagói A tőzsdetagok száma meghaladja az 1400-at. Minden árutőzsde annyiban hasonlít a részvénytőzsdéhez, hogy a tőzsdeteremben csak a tőzsdetagok kereskedhetnek és a tőzsdetagság ára a kereslettől és a kínálattól függ. A Chicagói Kereskedelmi Tőzsdét (Chicago Mercantile Exchange), amely az USA második legnagyobb árutőzsdéje, 1874-ben alapították. Ezenkívül két árutőzsde működik New Yorkban, egy-egy Kansas City-ben és Minneapolisban. A Tőzsdén különböző árukat forgalmaznak, néhány áruval csak egyetlen tőzsdén kereskednek, de van olyan, amelyik két-három tőzsdére is be van vezetve, jóllehet ebben az esetben is egyetlen tőzsdét tekintenek az illető árucikk fő piacának. A különböző tőzsdéken több mint negyven cikkel kereskednek, amelyek közül a legnagyobb volument a gabona, az állatok, a fémek és a határidős pénzügyi szerződések képviselik.

Az árutőzsdén folyó kereskedelem részben hasonló a részvénytőzsde kereskedelméhez, de van egy lényeges különbség. A New Yorki Részvénytőzsdén a specialista felelőssége a folyamatos kereskedelem fenntartása, a kereskedők tájékoztatása a keresleti és kínálati árakról, az árutőzsdén ez nem így van. Minden áru kereskedelme az árunak kijelölt helyen (az ún "gödörben") folyik, az árakat pedig kikiáltással határozzák meg. Mivel a kereskedelem nagyon szenvedélyes formát is ölthet, és a nagy hangzavarban egymás szavát sem lehet érteni, kialakult néhány kézzel leadható jelzés, amelyek azt mutatják, hogy a kereskedő adni vagy venni akar, hány szerződést tartalmaz az ajánlata, és az ajánlati ára mennyivel van alatta vagy felette a legutóbbi kötésárnak. Ha valakinek lesz alkalma látogatóként bemenni a tőzsdeterembe, egy életre szóló élményben részesül, különösen akkor, ha sikerül egy "gödör"

(pit) közelébe jutnia, ahol a legnagyobb a nyüzsgés, különösen akkor, amikor nagyobb a kereslet, mint a kínálat. A kereskedők kiabálnak, néha felugrálnak, mert valószínűleg az kapja meg a szerződést, akit az eladó ügynök először észrevesz. Általános tévhit, hogy az árutőzsdén az árak nagyobb mértékben ingadoznak, mint a részvénytőzsdén. Ez nem igaz, hanem tulajdonképpen a határidős kereskedelem okozza az ingadozást. Ezt egy példán is bemutatom Ha egy befektető vásárol egy szerződést, az ügynöki háznál letétet kell elhelyeznie. Ez a befektető jó szándékán túlmenően azt jelzi, hogy van annyi pénze, hogy az ügylet kockázatát viselhesse. A letét legtöbbször a szerződés értékének 1,5-5%-a. Az aranyszerződés pl 100 uncia aranyra vonatkozik. Ha egy troy uncia (1 troy uncia = 3,11 gramm) arany ára 500 dollár, akkor egy szerződés 50.000 dollárt ér Ám lehet, hogy a befektetőnek csak 2000 dollárt kell letétként

elhelyeznie. Ha még aznap 20 dollárral nő az arany unciánkénti ára, nyeresége 100 · 20 dollár = 2.000 dollár Ugyanannyi volt a letét nagysága is, amelyből következik, hogy a befektetett pénz 100%-os hasznot hozott, míg az arany ára csak 4%-kal nőtt. Ez nagyon jó, ha az ármozgás iránya a befektetőnek kedvez. De ha az arany ára 20 dollárral csökken, a befektető összes pénzét elveszíti, míg az arany ára csupán 4%-kal csökkent. Amíg a befektető le nem zárja pozícióját - a korábbiakban elmondottak alapján a pozíció lezárása azt jelenti, hogy a befektető végül is eladja szerződését - nyereségével növelik, veszteségével pedig csökkentik számlájának egyenlegét. Ha befektetőnk egyetlen aranyszerződéssel kezdte az üzletet, és az arany ára 20 dollárral nőtt, papíron 2.000 dollár profitra tett szert Ezt a profitot lehívhatja és azt csinál vele, amit akar, anélkül, hogy a szerződést eladná. Ha a befektető elveszi a

nyereséget a számláról és az arany ára másnap 10 dollárral csökken, vesztesége papíron 1.000 dollár lesz (100 uncia · 10 dollár/uncia = 1.000 dollár) Az eredeti befektetés felét elveszíti, ügynöke pedig felhívja, hogy pótolja az eredeti letétből hiányzó összeget, vagy pedig eladja a szerződést és a megmaradó pénzt jóváírja a befektető számláján. 1978-79-ben, a nemesfémek árfolyamemelkedése idején az előzőekben elmondottak szerint néhány befektető tízezer dolláros számlákból egymillió dollárt meghaladó értékű számlákat csinált, hogy aztán néhány nap alatt mindez semmivé váljon. Hogyan történhetett ez meg? Ha valaki megnézi az 1980. augusztusában lejáró aranyszerződések árának változását a 7. ábrán, láthatja, hogy az a kereskedő, aki szerződést vásárolt 1979 második felében, nem sokkal később papíron hatalmas profitra tett szert, ahogy az aranyárak folyamatosan emelkedtek 7. ábra Az ábra

szaggatott pontjai azt jelzik, hogy mindenki aranyat akart vásárolni, de nem voltak eladók, és az arany ára megközelítette azt a határt, amelyet a tőzsde a napi árváltozás felső határaként megjelölt anélkül, hogy akár egyetlen szerződés is gazdát cserélt volna. A lefelé tartó ágon látható, hogy voltak olyan napok, amikor az árak esése elérte a megszabott napi alsó határt. Az is kitűnik az ábrából, hogy a határidős árak meghaladták a legmagasabb azonnali árakat. Tegyük fel, hogy egy kereskedő 5 szerződést vásárolt és 10.000 dollár letétet helyezett el Ha az arany ára 20 dollárral emelkedett, nyeresége 10.000 dollár Ebből a papíron mutatkozó profitból újabb 5 szerződést vásárolhat (a szerződés vásárlásához szükséges eredeti ún. “jóhiszeműségi letét" (good faith deposit) már hosszú ideje nem változott, függetlenül az árak alakulásától), így már 10 szerződés van a birtokában. Ha az arany ára

megint 20 dollárral emelkedik, nyeresége újabb 20000 dollár lesz és ezért még 10 szerződést vehet újabb befektetés nélkül. Ha a befektető elég szerencsés volt és jól időzítette üzleteit, az eredeti 10.000 dollár letét növelése nélkül akár 200 szerződést is megvásárolhatott, amikor az arany ára 400 dollár körül alakult. Ha az Olvasó egy pillantást vet az ábrára, láthatja, hogy az arany ára 400 dollárról még 500 dollárt emelkedett. Ha a befektetőnek 200 szerződése van, akkor az arany árának egy dolláros emelkedése papíron 20.000 dollár profitot jelent (200 szerződés = 200 · 100 uncia = 20.000 uncia) Ha az arany ára 500 dollárt emelkedik, a profit papíron 500 · 20 000 = 10.000000 dollár Ha ebben a pillanatban befektetőnk elhatározta volna, hogy összes szerződését eladja a 900 dollár körüli árszinten - a túlfűtött piacon 200 szerződést pillanatok alatt el lehet adni -, akkor 10 millió dollár nyereséggel a

zsebében sétálhatott volna ki a tőzsdéről. Nagyon valószínű azonban, hogy nem tett így, hiszen azokban az időkben mindenki úgy gondolta, hogy az arany árának nincs felső határa. Ha most újból megnézzük az ábrán, milyen gyorsan zuhant az arany ára, az is nagyon valószínű, hogy ez a nyereség semmivé lett, mielőtt a befektető kiszállt volna a piacról. A befektetők körében történetek keringenek azokról, akik néhány szerződéssel kezdve több száz szerződésből álló piramist építettek fel és milliós nyereséggel időben kiszálltak az üzletből. Ha igazak is ezek a történetek, a szerencsések biztosan saját jachtjukon utazgathatnak a világ körül, mert még nem találkoztam egyikükkel sem. Az Olvasó joggal mondhatja, hogy helyesen dönteni és meggazdagodni nagyszerű dolog. De nézzük most meg, mi történik az átlagos kisbefektetővel, akire az jellemző, hogy általában túl későn lép akcióba. Tegyük fel, hogy

valakinek 10000 dolláros megtakarítása van Látja, hogy az árak folytonosan emelkednek, elhatározza, hogy akcióba lép és 900 dolláros áron 5 szerződést vásárol. A tőzsde akkorra már felemelte a “jóhiszeműségi" letét nagyságát, de az egyszerűség kedvéért tegyük fel, hogy erre még nem került sor. A 7 ábrán a grafikon legmagasabb értékétől lefelé két pontot láthatunk, amelyek azt jelzik, hogy az árak úgy csökkentek, hogy közben nem volt vásárló. Befektetőnk szerencsésnek mondhatta magát, ha 750 dollár körüli áron el tudta adni szerződéseit. Mennyit vesztett? Öt szerződés esetében az árak egy dolláros csökkenése 500 dollár veszteséget jelent. Ezért a 150 dolláros csökkenés 150 · 500 = 75.000 dolláros veszteséget okoz Ez azt jelenti, hogy a befektető nemcsak a 10.000 dolláros induló befektetést veszítette el, hanem, miután mindent eladott, további 65.000 dollárral tartozik az ügynöknek Ha elhatározza,

hogy eladja a házát és a vételárból 65000 dollárral újból beszáll a játékba, abban bízva, hogy az árak ismét felmennek - van, aki sohasem okul - nos, az Olvasóra bízom annak kiszámítását, hogy mennyit veszíthet a befektető, ha az árak 500 dollárra vagy az alá csökkennek. Miért is hoztam fel ezeket a példákat? Elsősorban azért, hogy bemutassam, az áruk árát kínálatuk és keresletük határozza meg, de néha a piaci hisztéria - esetleg tetézve a nagyhalak ármanipulációs törekvéseivel - a normálistál eltérő árak kialakulásához vezethet. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy az árak előbb-utóbb visszatérnek a normálisnak tekinthető sávba. Másodsorban azt akartam megmutatni, hogy a határidős ügyletek olyan nagy nyereségeket biztosíthatnak a befektetőnek, ami a részvénytőzsdén elképzelhetetlen. Ez persze a veszteségekre is igaz. A legtöbb spekuláns az árutőzsdén veszíti el összes vagy csaknem minden pénzét.

A statisztikák szerint a kisbefektetők több mint 90%-a ebbe a kategóriába tartozik Ha a befektetők, vagy nevezzük őket inkább spekulánsoknak (van, aki szerencsejátékosnak tartja őket) kidolgoznak valamilyen stratégiát, megtanulják a kockázatok mérséklésének összes módszerét és stratégiájuknak megfelelően alkalmazzák azokat, akkor az árutőzsdei befektetés nagyon nyereséges is lehet. A könyvben tárgyalt néhány részvénytőzsdei módszer felhasználható az árutőzsdén is VI. FEJEZET Vállalatfelvásárlás, vállalatfelvásárlás hitelre A befektető számára két rendkívül nyereséges befektetési lehetőség kínálkozik, ha rendelkezik olyan vállalatok részvényeivel, amelyeket egy másik vállalat éppen megvásárol, vagy ha a részvénykibocsátó vállalatot hitelből felvásárolják. Ezeket az ügyleteket 1986-tól, de különösen 1988-ban reflektorfénybe állította a sajtó, s minden bizonnyal a legnagyobb izgalmat

váltották ki a tőzsdén, már ezért is megérdemelnek egy fejezetet ebben a könyvben. Először mondjunk valamit a vállalatok felvásárlásáról. Tulajdonképpen azt jelenti, hogy egy magánszemély, egy magánszemélyekből álló csoport vagy egy vállalat ellenőrzése alá von egy üzleti szervezetet. Ha magánszemély vagy csoport tölti is be ezt a szerepet, általában egy vállalat érdekköréhez tartoznak, ezért egyszerűen azt lehet mondani, hogy egy vállalat ellenőrzése alá von egy másik vállalatot. Gyakori, hogy a vállalat vezetése bővíteni akarja a vállalat tevékenységét, újabb területekre kívánja kiterjeszteni működését, vagy egyszerűen csak piaci helyzetét szeretné erősíteni azzal, hogy az ugyanabban az ágazatban működő egyik versenytársát megvásárolja. Néha az is előfordul, hogy a vállalat csak azt látja, hogy egy másik vállalat részvénye alulértékelt, és kizárólag azért veszi meg, mert jó áron akarja

továbbadni. Ez általában akkor esik meg, ha egy iparág vagy vállalatcsoport a ciklikus üzletmenet, vagy csupán átmeneti problémák okozta gyengébb helyzetét a tömegtájékoztatás a valóságosnál kedvezőtlenebbnek tünteti fel, és a részvények ára valódi értékük alá csökken. A vállalat-átvétel (takeover) lehet “jóindulatú" vagy “ellenséges". Ha egy pénzügyileg erős vállalat át akar venni egy gyengébbet, de a vállalatvezetéshez nem akar hozzányúlni, akkor áltaIában “jóindulatú" vagy “baráti" átvételről van szó. Amennyiben a kiszemelt vállalat vezetése nem ellenzi a vállalat eladását és az igazgatótanács úgy találja, hogy ez a részvényesek legjobb érdekeit szolgálja, és ha az ajánlat sem rossz, akkor a vállalatvezetők javasolják a részvényeseknek az ajánlat elfogadását, ill. jóváhagyásukat kérik Ha az üzlet létrejön, ezt általában összeolvadásnak (merger) nevezik, mivel a két

vállalat egyetlen szervezetbe olvad össze. Nagyon gyakori, hogy a megvásárolni szándékozott vállalat vezetése ellenzi az összeolvadást, mivel nem nagyon hiszi el a leendő vásárló ígéretét, hogy a vállalat régi vezetése a jövőben is érintetlen marad. Ebben az esetben az átvétel kezd "ellenséges" jelleget ölteni. Vannak olyan vállalatok, amelyek arról ismertek, hogy nem vesznek részt ellenséges vállalatátvételben. Ezek egyike az Eastman Kodak, a legutóbbi évekig a japán vállalatok többsége is ilyen volt, de ez megváltozhat. Nyilvánvaló, ha a kiszemelt vállalat vezetése ellenzi az átvételt, a leendő vásárlónak olyan magas árat kell ajánlania, hogy a vállalatvezetésnek számolnia kell azzal, hogy a részvényesek esetleg pert indítanak ellene az önös érdekhez való makacs ragaszkodás miatt. Ugyanakkor a vállalatvezetés sietve igyekszik egy másik vállalatot találni, amely előnyösebb feltételekkel hajlandó

átvenni a céget, meghagyva a vállalatvezetők jól fizetett állását, esetleg még jobb helyzetet teremtve nekik. Eközben a részvényeseket azzal csendesítik le, hogy valójában ezzel az ő érdekeiket szolgálják. Ha végül találnak erre hajlandó vállalatot, amely belemegy abba, hogy az eredeti, “ellenséges" ajánlatban szereplő vagy még annál is magasabb árat megfizesse, akkor a középkori történelemből vett kifejezéssel élve, megtalálták a fehér lovagot. A vásárlásra kiszemelt vállalat részvényesei hasznot húznak ebből a küzdelemből, mivel a részvényárak akár megkétszereződhetnek az átvételi ajánlat előttihez képest. Az ügylettel a részvényesek a tulajdonukban levő részvényekért készpénzt (csekket) kapnak vagy részvénycserére kerül sor, ha a céget megvásárló vállalat részvényeit a piacon forgatják. Ha pl a kiszemelt vállalat részvényeinek ára az átvétel előtt 10 dollár volt, és az ajánlatot tevő

cég két saját részvényt ígér érte cserébe, az darabonként 8 dollár értékben, akkor az átvett vállalat részvényesei részvényenként 16 dollárt kapnak, ez 60%-os nyereséget jelent. Az ügyletben nagyon gyakran párosítják a készpénzes és a részvénycserés megoldást. A befektetők általában előnyben részesítik a készpénzes ügyletet, mivel az átvevő vállalat részvényeinek ára ingadozhat. Az új részvényeket néha hetekkel az ügylet lezárása után kapják csak meg, ezalatt a részvények ára általában is csökkenhet a részvénypiacon, vagy az átvevő vállalattal kapcsolatos kedvezőtlen információk csökkentik az árfolyamot. Így az átvett vállalat részvényesei kénytelenek a vártnál alacsonyabb áron eladni a részvényeket vagy abban bízni, hogy az árak esetleg visszatérnek majd az eredeti, magasabb szintre. A hitelre történő vállalatfelvásárlás is lehet barátságos vagy “ellenséges" átvétel

eredménye. A legtöbb ilyen ügylet készpénzes, de viszonylag kis részben, magas kamatozású kötvényekkel is teljesítik. A vállalat-átvétel/összeolvadás esetében a vételárat a vevő készpénzből, vagy részvényeit beszámítva fizeti ki, míg a hitelre történő felvásárláskor a vételár gyakran több mint 90%-át hitel felvételével teremtik elő. A hatalmas adósság visszafizetése érdekében vagy eladják a megvásárolt vállalat egyes részeit, vagy a költségek csökkentésével növelik a nyereséget. A két módszert majdnem minden esetben együttesen alkalmazzák. A legtöbb jelentős hitelre történő felvásárlás olyan vállalatot érint, amely sokrétű tevékenységet folytat. A vállalat részeiben általában többet ér, mint egészében A vásárlónak legtöbbször csak a kiszemelt vállalat egy részlege (leányvállalata) fontos. Ezért a részlegért, ha az nincs szorosan összekötve a vállalat többi részével, hajlandó többet

is fizetni, mint ha a vállalat többi részével együtt kellene megvásárolnia azt. Egy könnyen érthető példa: egy hold föld többet ér annak a vevőnek, aki két részre osztja a földet, két kisebb házat épít a két telekre és aztán az egyiket eladja, mint annak, aki csak azért veszi meg a földet, hogy saját magának egy nagy házat építsen rá. Hogy érzékeltessem egy-egy ilyen ügylet bonyolultságát, megemlítem, hogy néhány kisebb, főleg magánvállalatot érintő hitelre történő felvásárlást úgy ütnek nyélbe, hogy a vásárló saját pénzét nem is használja. Hogy lehet ez, kérdezhetné az Olvasó? Vegyünk pl. egy üdítőitalt palackozó vállalatot, amelynek elég jó a piaci részesedése és bevételei hosszú ideje biztosak. A gépparkja is ér valamennyit, ha minden kötél szakad és fel kell számolni a vállalatot. Az eszközök értékére koncentráló hitelezők a géppark jelentős részének megfelelő értékű hitelt

nyújthatnak. Az a bankár pedig, aki jól ismeri a vásárló vállalat üzleti eredményeit, viszonylag kis kockázattal adhat hitelt a vásárló hosszú ideje előrejelezhető bevételeire, a költségek csökkentésére és a bevételek növelésére vonatkozó meggyőző számításaira alapozva. Az is lehet, hol a vállalat jelenlegi tulajdonosa ki akar szállni az üzleti életből, de ha kivenné a pénzt a vállalatból, hatalmas adót kellene fizetnie. Jobban jár, ha ilyen ügyletet szervez, előnyös adózási stratégiát választ és a pénzt néhány év alatt kapja kézhez. Ez a megoldás az új tulajdonosnak még pénzt is jelent azon felül, hogy a sajátjából egyetlen fillért sem költött el. Az ilyen, általában a sajtóban is szereplő vállalatvásárlások gyakran egy felvásárlási ügyletekre szakosodott cég és a vállalat legfelsőbb vezetői között folynak. A megállapodással mindkét fél a vállalat tulajdonosa lesz, közösen terheli őket a

hitel visszafizetésének kötelezettsége is. Az Olvasó a korábbi fejezetekből már tudhatja, hogy a pénzügyi életnek van néhány nagy szereplője. A hitelre történő felvásárlási ügyletekben a részvények megvételére fordított ún. "részvénypénz" - az a pénzösszeg, amelyet a vállalatvásárlónak saját készpénzként kell befizetni - legnagyobb része a nyugdíjalapoktól származik. A nyugdíjalapok odaadják a pénzt a specialistáknak, és rájuk bízzák a vállalat kiválasztását. A hiteleket a legnagyobb bankok adják. A bankok leghitelképesebb ügyfeleinek a prime rate mellett adnak hitelt, a felvásárlási hitelek kamatlába azonban gyakran 1,5%-kal haladja meg a prime rate-et, de így is vonzóbb, mint a normális üzleti hitel kamatlába. A biztosítótársaságok is beszállnak ebbe a jó üzletbe, megveszik a vásárló által kibocsátott, a felvásárlási ügylethez felvett hitelnél sokkal hosszabb lejáratú kötvényeket. A

kötvények kamata akár 14-15% is lehet, ez az amerikai kötvénypiac történetében különösen magas hozam. A befektetőházak ezeket az értékpapírokat magas hozamú kötvényeknek nevezik, de az emberek ezeket inkább csak "bóvli" kötvényként ismerik. A név a kötvény minőségére utal, ui a hatalmas kamatokkal terhelt új vállalatnak összes rövid és hosszú lejáratú kötelezettségét teljesítenie kell, és ha minden rosszra fordul, nagyon könnyen csőd szélére kerülhet. Az elmúlt években a hitellel támogatott felvásárlási ügyletek hatalmas sikert arattak. Sok megvásárolt vállalatot azóta újból eladtak a tulajdonosok, miután adósságuk egy részét már kifizették. A részvényárak gyakran magasabbak voltak, mint az ügylet előtt Persze azt is figyelembe kell venni, hogy 1982-től kezdve a kamatlábak szinte folyamatosan csökkennek, így sok vállalatnak nyílt lehetősége arra, hogy adósságát kedvező kamatláb mellett

refinanszírozza. A gazdaság is felszálló ágban van, s ezért a vállalatvásárláskor előrejelzett bevételek és profitok viszonylag könnyen elérhetők. Ha egy kicsit korábbra tekintek vissza, sok olyan hitellel támogatott ügyletre és más vállalatvásárlásra is emlékszem, amelyeket csak hatalmas veszteség árán lehetett újra eladni. Mindamellett az összeolvadások, a vállalatvásárlások és a hitelre történő felvásárlási ügyletek számban és mértékben egyaránt dinamikusan nőnek. A legutóbbi ilyen nagy ügylet, amelynek keretében az RJR Nabisco-t vásárolták fel, azonban már a törvényhozásnak is szemet szúrt, és szó van arról, hogy a kongresszus az adótörvények módosításával megpróbálja majd fékezni az efféle ügyletek további gyors bővülését. Jelenleg a vállalatok teljes mértékben leírhatják adóalapjukból a hitelkamatokat. Így az adósság terhei mérséklődnek, és az a vállalat, amelynek a kamatok kifizetése

után is marad bevételi többlete, nagyon sokat megtakaríthat az adókedvezmények révén. Már szó volt arról a nyereségről, amely a hitelre történő és egyéb vállalatvásárlások révén a részvényesek zsebébe vándorol. A vállalatvezetés, a hitelre történő felvásárlásokra szakosodott cégek és a tőkéjüket biztosító pénzintézetek azonban még náluk is sokkal jobban járnak. Például az Avis Rent a Car, amely a három legismertebb autókölcsönző cég egyike, alapítása (1946.) óta tizenegyszer cserélt gazdát. Kezdetben olyan nagyvállalatok vásárolták meg, amelyeket aztán még nagyobb vállalatok olvasztottak be. 1986-ban a vállalatot saját vezetői és egy kis befektetőcsoport vették meg. Tizennégy hónappal később a vállalat dolgozóinak adták el; 10 milliós befektetésükhöz képest a nyereség 700 millió dollár volt. Az ilyen ügyletekből persze a bankárok és a jogászok is nagy hasznot húznak, mivel a különböző

díjak és jutalékok hatalmas összeget tesznek ki. Az előbb említett RJR Nabisco-ügyletben a végső ár közel 25 milliárd dollár volt. Azok a díjak és jutalékok, amelyeket a befektetési és kereskedelmi bankok az ügyletben részt vevő vállalatoktól kaptak, 712 millió dollárra rúgtak. Ez azt jelzi, hogy az ilyen üzletek átlépnek a normális kereteken, így az ügyleteket is maga alá temető lavina indulhat el. Az összehasonlítás érdekében: 1986-ban a Beatrice Co.-t 6,1 milliárd dollárért adták el, akkor a díjak és jutalékok összege 49 millió dollár volt. Az egészből persze minket legjobban az érdekel, hogy a befektető számára milyen előnyök származhatnak egy hirtelen történő felvásárlásból és hogy miként találhatja meg a célbavett vállalatokat. Célszerű különválasztani a két dolgot Vállalat-átvételre bármelyik iparágban sor kerülhet, különösen akkor, ha a kiszemelt vállalat jól működik, de a részvénypiac

valamiért nem értékeli ezt a teljesítményt. A hitelre történő felvásárlási ügyletekben ui. annál jobbak az esélyek, minél unalmasabb egy vállalat. Azok a vállalatok, amelyeknek nincsenek hatalmas kutatási vagy beruházási költségei, általában nem szerepelnek a heti részvénytőzsdei kimutatásokban a legnagyobb áremelkedést mutató részvények listáján. Ám ugyanakkor vonzóak lehetnek a pénzügyi szakemberek számára azok az élelmiszeripari, textilipari és kiskereskedelmi vállalatok, amelyeknek bevételei hosszú ideje biztosak és a visszaesés idején is viszonylag stabil a helyzetük. Pusztán az a tény, hogy egy vállalat történetesen ezen ágazatok egyikében működik, még nem jelent biztosítékot a részvényvásárlásra; lehet, hogy éveket kell várni a vállalatfelvásárlásra, de lehet, hogy semmi sem lesz belőle. Nincs értelme olyan részvényt tartogatni, amelynek ára sokkal kedvezőtlenebbül alakul, mint sok más ágazat

részvényeinek ára. Sok ilyen vállalat azonban hosszú ideje elég magas osztalékot fizet, ezért a jövedelmet és a biztonságot előtérbe helyezőknek mindenképpen érdemes ilyen részvényekbe is befektetni, ha pedig szerencséjük van, később egy-két ilyen vállalat felvásárlására is sor kerülhet. A fiatalabb és agresszívebb befektetők számára csak akkor éri meg megvásárolni az ilyen vállalatok részvényeit, ha előbb az egész részvénypiacon csökkentek az árfolyamok. Ha a piac ilyen állapotba kerül, vagy még ennél is rosszabb helyzet kialakulásának veszélye fenyeget, a nagy pénzek mindig biztonságosabb befektetési lehetőségeket keresnek, s ilyenkor általában az ilyen részvények iránt is nő az érdeklődés. A befektetőnek a következő fejezetekből megismerhető befektetési szempontokra és kereskedelmi technikákra alapozva kell kiválasztania a részvényeket. Befektetésének kisebb hányadát kockáztatva kipuhatolhatja, hogy

melyik vállalat lehet a következő átvétel vagy hitellel történő felvásárlás célpontja. Engedjen meg az Olvasó végül néhány szót arról, hogy miként érintik a felvásárlások - és különösen a hitellel támogatott ügyletek - a gazdaságot, ill. a megvásárolni szándékozott vállalat alkalmazottainak helyzetét. Az átvett vállalatok tevékenysége majdnem mindig hatékonyabbá válik, mivel a vállalat vezetése minden költségcsökkentési lehetőséget kihasznál. Ez gyakran vezet elbocsátásokhoz, mert a költségcsökkentéssel munkahelyek szűnnek meg. Az elbocsátott alkalmazottak ugyanabban vagy más ágazatokban keresnek munkát, vagyis az összeolvadással munkaerő-átcsoportosulás jár együtt. Az alkalmazottak egy része átképzi magát, hogy magasabb fizetést és esetleg biztosabb állást szerezhessen. Eltekintve az elbocsátás okozta érzelmi megrázkódtatástól, ezeknek az ügyleteknek több a kedvező, mint a kedvezőtlen hatása. A

kedvezőtlen hatás akkor jelentkezik, amikor a gazdaság pályája a recesszió felé tart, csökken a vállalat folyó jövedelme, amely rendkívül megnehezíti a vállalati adósságszolgálat teljesítését. Az is tönkreteheti a céget, ha a vállalatvételre akkor kerül sor, amikor magasak a kamatlábak. A legutóbbi hitelre történő felvásárlásoknál már megjelentek a veszély jelei. A Revco társaságnak 1988. nyarán kellett csődeljárást kérnie maga ellen, mivel üzleti lehetőségei a viszonylag kedvező gazdasági helyzet ellenére váratlanul beszűkültek. A Revco Co megvásárlásának története a vállalat nagysága miatt az újságok fő címeiben szerepel, de néhány hónappal később a részvényeket vásárlók befektetései már alig érnek valamit, a hitelezők pedig majd kapnak valami kártérítést. A közelmúlt másik nagy csalódása a Macys céghez kapcsolódik, amelynek hatalmas, minőségi termékekre szakosodott áruházlánca működik

az USA-ban. Az áruházlánc ui veszteséges lett a vásárlási kedv csökkenése miatt. Miután az Olvasó megismerkedett a vállalat-átvételek előnyeivel és csapdáival, talán azon töri a fejét, hogy milyen vállalatok megvásárlásában kellene részt vennie. Ha kezdetben kis magánvállalatok átvételébe kapcsolódik be, összegyűjthet annyi tapasztalatot, hogy Mr. Kravis és Mr. Roberts túlszárnyalásáról álmodozhasson E két úr annak a Kohlbert, Kravis, Roberts & Co cégnek a társtulajdonosai, amely az RJR Nabisco-t megvette. Tizenöt évvel ezelőtt mindketten egyszerű alkalmazottként kezdtek dolgozni egy nagy tőzsdeügynökségen, és ma a Forbes magazin listája az USA négyszáz leggazdagabb embere között tartja számon őket. VII. FEJEZET Az 1987-es tőzsdekrach Az ún. Fekete Hétfő (1987 október 19) emléke több mint tizenöt hónap múltán még mindig elevenen él sok befektetőben, akik azóta sem tudják eldönteni, hogy valaha is a

tőzsde közelébe menjenek-e. Ez a fejezet arról szól, hogy mi is történt valójában azon a nevezetes hétfői napon, mi lehet a krach magyarázata, és hogyan tudta elkerülni egy józanul gondolkodó befektető a veszteségek legnagyobb részét. Vegyük újból kezünkbe az Amerikai Oxford Szótárt, és nézzük meg, mit is jelent az a szó, hogy krach. A szótárban több meghatározás mellett a következőt találhatjuk: pénzügyi összeomlás Tényleg pénzügyi összeomlás volt 1987-ben? Azon kevesek számára, akik a legmagasabb áron és főleg hitelből vásároltak részvényeket, valóban az is lehetett. Ám azok számára, akik 1986 végén befejezték a részvények vásárlását, az ún. krach csak azt jelentette, hogy elveszítették azt a nyereséget, amelyet papírjaik 1987-ben hoztak, pénzügyi helyzetük tulajdonképpen a 10 hónappal korábbi állapotnak felelt meg. Az okos befektetők, akik részvényeiket vagy azok egy részét a hossz kezdetén vagy

esetleg közepén vették meg, amikor minden piaci jelzőszám arra utalt, hogy ha ez a tendencia folytatódik, papíron mutatható profitjuk nagy részét megőrizték, ill. valóságos profitot vágtak zsebre, ha eladták a papírokat. Akkor mégis miért foglalkoztatja az embereket e téma még mindig? Miután az eseményekről kialakult a véleményem, megnéztem néhány cikket, amelyekben szakértőkkel készítettek riportokat, aztán még azt a néhány könyvet is elolvastam, amelyek kizárólag erről a témáról szólnak, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy az én verzióm, amelyet az Olvasó a következő néhány oldalon megismerhet, tulajdonképpen e vélemények leegyszerűsített összefoglalása. Először is vizsgáljuk meg azokat a tényeket, amelyek a részvénytőzsde történetének egy nap leforgása alatt bekövetkező második legnagyobb arányú áreséséhez vezettek. Ezt megelőzően az S&P 500 indexbe bekerülő részvények

ár/jövedelem aránya a II. világháború utáni időszak legmagasabb értékét érte el. Azt is láttuk, hogy az osztalék százalékos hozama korábban soha nem tapasztalt szintre süllyedt. Ha ilyen dolgok fordulnak elő, mindig akad néhány reálisan gondolkodó ember, és ha ezek az emberek nagy pénzeket képesek mozgatni, kivonulásuk a piacról és az ebből fakadó eladási nyomás az árak eséséhez vezethet. Sohasem szabad megfeledkezni arról, hogy a történelmet emberek csinálják. Ha az emberek ugyanabból vagy hasonló forrásból szerzik ismereteiket, akkor arra törekszenek, hogy ne térjenek el attól túlságosan. Minden fejlett részvénypiacnak megvannak a történelmi alapjai Korábban már szó volt arról, hogy az Egyesült Államokban az indexbe bekerülő részvények részvényár/jövedelem arányának normálisnak tekinthető értéke 13 körül van. Nagyon fontos megemlíteni, hogy minden országban más és más ez a normálisnak nevezhető arány.

Japánban a részvényeket nagyon magas részvényár/jövedelem arány mellett adják el, néhány európai országban ez az érték alacsonyabb, mint az USA-ban. A részvényár/jövedelem arány jelentőségét egy egyszerű példával lehet megvilágítani. Ha az Olvasó pl. meg akarja venni a sarki pékséget, és tudja, hogy az eladónak fizetett minden 100 dollár legalább 8 dollár hasznot hoz évente, akkor elégedett lehet az üzlettel. Vegyük észre, hogy ez a részvényár/jövedelem arányt tekintve kb. 13-mal egyenlő De ha az előző évben az Olvasó csak 4,5 dollár jövedelmet kap minden 100 dollár befektetés után részvényár/jövedelem aránya az árcsökkenés előtt -, akkor valószínűleg már nem találná olyan vonzónak a befektetést. Mi ennek az oka? Először is, ha Ön keményen dolgozik, hivatásos menedzsereket alkalmaz, csökkenti a költségeket, újfajta kenyereket és süteményeket kezd sütni, akkor valószínűleg nem kis időbe telik,

amíg megduplázza a profitot, hogy az előbb említett évi 8 dolláros hozamot elérje. De mi történik akkor, ha a vásárlók nem találják olyan jónak az új ízeket, vagy szerintük túlságosan hízlal a sok kenyér és sütemény, és ezért csökkentik fogyasztásukat? Ennek kockázata majdnem akkora, mint annak az esélye, hogy a hozamot kielégítő szintre lehet emelni. Így, ha Ön ilyen részvényár/jövedelem mutató ellenére mégis megvette a pékséget, előbb-utóbb elkezd azon morfondírozni, hogy milyen rossz üzletet kötött, és bárkinek eladná az üzletet, akár áron alul is, csakhogy kikerüljön ebből a kedvezőtlen helyzetből. Egy részvény és egy pékség megvásárlása között nincs különbség. A részvény - most már mindnyájan tudjuk - a pékségben vagy bármely más kibocsátó vállalatban szerzett tulajdonrészt képvisel. 1987 őszén néhány pénzügyi vezető ráeszmélt arra, hogy olyan részvényei vannak, amelyek

kockázat/hozam aránya elfogadhatatlan, ezért kezdtek megszabadulni ezektől a részvényektől. Ez elindította az árak lassú lemorzsolódását. Ugyanakkor a kamatlábak növekedni kezdtek, a 30 éves lejáratú államkötvények hozama elérte, ill. egy kicsit meg is haladta a 10%-ot Emlékeztetni kell arra, hogy a nyugdíjalapok, a befektetési alapok és néhány, nagy pénzt forgató személy szükségszerűen rendkívül óvatosan fektetik be a rájuk bízott pénzt. A 10%-os éves hozam sokaknak elfogadható, különösen akkor, ha ez teljesen kockázatmentes befektetésből származik. Sok befektető azért - az előbbiekre alapozva - elkezdte eladni részvényeit és helyettük kötvényeket vásárolt. Ez az eladási hullám tovább csökkentette a részvényárakat Néhányan azt vetik fel, hogy a japán befektetők részvények eladásával kezdték kivonni pénzüket az USA-ból. Nem hiszem, hogy a japánok jelentős amerikai részvénybefektetéssel rendelkeznek vagy

rendelkeztek. Ezért ők nem is okozhatták a krachot (Az Olvasó már észrevehette, hogy megpróbálom elkerülni a "krach" szó használatát - mert nem hiszem, hol 1987-ban tényleg krach volt a tőzsdén -, de, mivel úgy tűnik, hogy a közvélemény ezt hiszi, az érthetőség kedvéért én is ezt a kifejezést használom.) A magyarázat azzal folytatódik, hogy a dollár gyengülésével, a növekvő amerikai részvényárak sem biztosítottak tisztes nyereséget a befektetőknek, akik napi üzleteiket végül is jenben kötik. Őszre a japán befektetőknek elegük volt a gyengülő dollárból, hozzáláttak a részvények tömeges eladásához, és inkább máshol fektették be pénzüket. Sokan a számítógépes részvénykereskedelmet hibáztatják a részvényárak csökkenéséért. Ezzel sem értek egyet, mivel az árak emelkedésekor senki sem panaszkodott a számítógépesített adás-vételre. De amikor az árak zuhantak, az emberek a

számítógépesített részvénykereskedelmet kiáltották ki bűnbaknak ahelyett, hogy belátták volna, hogy az ésszerűtlenül magas árak idején mohón és meggondolatlanul vásárolták fel a részvényeket, arra számítva, hogy az árak még tovább emelkednek. Lehet, hogy hozzájárult a helyzet kialakulásához, de nem volt oka az árak zuhanásának. Mindezeket egyetlen mondatban úgy foglalhatjuk össze, hogy a krach oka az volt, hogy a részvényeket olyan áron adták, amely az alapvető értékelési szempontokkal nem volt összhangban, így a részvények már nem versenyezhettek a többi befektetési lehetőséggel. A korábbiakban említett piaci jelzőszámok alakulását figyelve két ábra is segít annak megmutatásában, hogy eme jelzőszámok hogyan vetítették előre a krach lehetőségét. Nézzük először a prime rate-et (ld. 6 ábra), amelyről azt mondtuk, hogy gyakrabban változik, mint a leszámítolási kamatláb, de mozgása jól jelzi az utóbbi

változását is. A prime rate először 1987 áprilisában emelkedett 7,5%-ról 7,75%-ra. A növekedés nagyon kicsi volt, a prime rate korábbi tartós csökkenése után inkább csak ideiglenes korrekciónak tekintették. A részvénypiac egy ideig bizonytalan volt az áralakulást illetően, majd az árak minimális csökkenés után még magasabbra emelkedtek. Május 15-én jött a prime rate második emelkedése, most már nagyobb mértékben, 7,75%-ról 8,25%-ra. A részvénypiac rá se hederített, a nyári áremelkedés augusztusban újabb rekordot állított fel. Aztán a piac fokozatosan elbizonytalanodott, mintha csak megsejtette volna a prime rate szeptember 4-i újabb emelkedését (8,25%-ról 8,75%-ra). Később, de még szeptemberben, a jegybank 5,5%-ról 6%-ra növelte a viszontleszámítolás kamatlábát, ez már tényleg sokkolta a piacot. Október 7-én került sor a prime rate negyedik emelésére, ezúttal 8,75%-ról 9,25%-ra, amely aztán mindenkit

kijózanított a tőkepiacon. Mindenki menekült, az árfolyamok egyre gyorsabban csúsztak lefelé. A következő héten (nem egészen másfél hónappal a csúcs után) már 10%, a következő öt üzleti napon további 8% volt az árveszteség. Ez mindenki számára, aki egy kicsit is tapasztalt a részvénypiacon, vagy egyszerűen csak józanul gondolkodik, jelezte, hogy nagy baj van. Pénteken este egy kizárólag a részvénypiaccal foglalkozó tévéműsorban a kommentátor megjegyezte, hogy az egyik hatalmas nyugdíjalap kezelője 2 milliárd dollárnyi részvényt adott el és helyette államkötvényt vett, továbbá azt tervezi, hogy értékpapírtárcájának kb. ugyanannyit kitevő maradékával is ezt teszi. Ezt a műsort 1987-ban sok befektető és valószínűleg néhány szakember is rendszeresen nézte. Azt nem tudom, hogy ezek a hírek milyen mértékben befolyásolták a következő napok eseményeit, de az biztos, hogy a következő hétfőn megindult a föld.

Egy helyi lap van előttem, amelyet részben emlékként őrzök, részben pedig azért, hogy józanságra hívjam fel azoknak a befektetőknek a figyelmét, akiknek befektetéseit az 1987-eshez hasonló körülmények között kell majd irányítanom. Az újság első oldalán a szokásos méretű cím azt adja hírül, hogy az USA iráni olajkutakat bombázott. Néhány sorral alatta pedig abban az újságban még soha nem látott nagyságú betűkkel ez áll: "A PIAC LEOLVADÁSA". A leolvadás (meltdown) az amerikai újságírás nyelvében a nukleáris reaktorok balesetére utaló kifejezés. Ha nem lett volna más lényeges hír aznap, az olajkutak bombázásának híre betöltötte volna csaknem az egész első oldalt. Valószínűleg csak véletlen egybeesés volt, hogy néhány órával a tőzsdenyitás előtt került sor a bombázásra, de ez minden bizonnyal még tovább feszítette az egyébként is nagyon izgatott tőkepiaci szereplők idegeit. A tőzsde számára

ui az erőteljesebb beavatkozás lehetősége az IránIrak közötti háborúba egyáltalán nem volt jó hír Az eladási megbízások özöne miatt a New York-i Részvénytőzsdén a nyitóárak lényegesen alacsonyabbak voltak a pénteki záróáraknál, s az árak csökkenése egész nap folytatódott. A New York-i Részvénytőzsde, amely olyan büszke arra, hogy kézben tudja tartani a piacot, nem tudta betölteni szerepét. Az árakat a számítógépbe betápláló alkalmazottak képtelenek voltak megbirkózni a folyamatos árváltozásokkal, így a számítógépes rendszeren keresztül megjelenő részvényárak két órás vagy még ennél is nagyobb késéssel kerültek képernyőre. Sok árat egyáltalán nem közöltek, mivel a tőzsde munkatársai egy idő után már csak az éppen érvényes árakat vitték be a számítógépes rendszerbe. A tőzsde egészen jól megbirkózik napi 200 millió részvényt megmozgató forgalommal, sőt még a Fekete Hétfőt megelőző

péntek 338,5 millió részvényt érintő forgalmát is minden komolyabb gond nélkül lebonyolította. De azon a hétfőn a 604,3 milliós forgalmat már nem lehetett kezelni. Amint a 8. ábrán látszik, a Dow Jones-index óránként soha nem tapasztalt mértékben csökkent Minden részvényügynökségen szünet nélkül csörögtek a telefonok, az ügyfelek a rádióból értesülve a piacon történtekről, megpróbálták eladni részvényeiket, Sok ember aznap, és a következő napokban csak a foglalt jelzést hallotta, mert egyetlen ügynökségnek sem volt a megbízások felvételére kiképzett tartalék embere. Sok piaci megbízás (olyan megbízások, amelyek bármilyen áron történő azonnali részvényeladásra vagy -vételre vonatkoznak), amelyet normális piaci körülmények között kevesebb mint fél perc alatt hajtanak végre és jeleznek vissza, sohasem jutott el a kereskedőhöz vagy a specialistához, egyszerűen elveszett a rendszerben. A káosz enyhe

kifejezés annak leírására, hogy miként is mentek a dolgok. Akkoriban egy országos hálózatú értékpapír-kereskedelmi cég irodájában dolgoztam, az emberek nagy tömegben jöttek, hogy megbízásokat adjanak, mert ezt telefonon képtelenség volt. Csak határozott és diplomatikus fellépéssel tudtam a tömeget kordában tartani. Mivel én voltam az irodában a legidősebb és legtapasztaltabb, nekem jutott a feladat, hogy az ügyfelekkel foglalkozzak. Gyakran használtam olyan fogásokat a felnőttek közötti verekedések megakadályozására, amelyeket tanári pályám során serdülő gyerekekkel is alkalmaztam. 8 ábra – A Dow Jones-index 1987 október 9-én Nagyon sok, alapvetően jó minőségű részvény nevetségesen olcsó lett, de még így is csak kevesek akartak vásárolni. Nem csak a pánik miatt szűkült be a kereslet, a részvénykereskedők többsége hónapokkal korábban az utolsó fillérjét is elköltötte a piacon, márpedig ha nincs elég

kereslet, akkor egyetlen részvény ára sem emelkedhet lényegesen magasabbra. Sok történetet mesélhetnék még, de egy megragadt az emlékezetemben. 1987-ben valóban sok vállalati összeolvadás történt, de sok téves hír is keringett. E vállalatok között szerepelt egy nagyon nagy értékpapír-kereskedelmi cég is, amelynek részvényei hetekkel korábban 50 dollárt értek darabonként. Egy még nagyobb ügynökség 50 dollár körüli vételi ajánlattal jelentkezett, de a kiszemelt cég vezetése ezt elutasította, mivel túlságosan alacsonynak tartotta. A Fekete Hétfőn aztán, déltájban, amikor a képernyőn a részvény ára már csak 11 dollár volt, beérkezett egy ügyfél ajánlata, hogy azonnal vegyünk a lehető legjobb áron az alkuszcég részvényeiből. Arra gondoltam, hogy ez nem rossz ötlet, és én is befektetek ebbe a részvénybe, de mivel nagyon el voltam foglalva a tömeggel, végül is nem volt időm a saját számlámra leadni a vásárlási

megbízást. Amikor órákkal később megkaptuk a jelentést, hogy az ügyfél 16 dollárért megvette a részvényt, arra gondoltam, hogy bár a rendelés teljesítése zsebmetszéshez volt hasonlítható, azért mégiscsak jó üzlet. A céget néhány héttel később ugyanaz a vállalat vette meg, aki az elsőként említett ajánlatot tette, de most már jóval alacsonyabb, 30 dolláros részvényenkénti áron. Az efféle történetek talán megmagyarázzák az 1988-as vállalatvásárlási és -összeolvadási lázat. A korábban az egeket verő árak ui. napokon belül visszatértek a normális szintre és ilyenkor jó üzletnek tűnik egy-egy cég megvásárlása. Ez persze általánosítás, mivel néhány részvény a krach után is túlértékelt maradt, amint azt a későbbi 20-60%-os áresés is bizonyítja. Most pedig foglalkozzunk egy kicsit a számítógépesített részvénykereskedelemmel. Amint azt majd a következő fejezetben is láthatja az Olvasó, ha a

fegyelmezett részvénykereskedelemben a részvény ára a kereskedő várakozásaival ellentétben alakul, akkor meghatározott százalékú eltérés esetén bölcsen teszi, ha felülvizsgálja korábbi véleményét, és esetleg eladja a részvényt, átmentve pénzét a következő fordulóra. Sok, nagy értékpapírtárcát kezelő szakember betartja ezt az elvet, és a számítógépes programba olyan árhatárokat épít be, amely elérése esetén a számítógép automatikusan eladja a részvényeket. Ha az ügylet lezajlott, a kereskedő elemezheti a helyzetet, és a körülményektől függően akár magasabb áron is visszaveheti a részvényeket. Az automatikus részvényeladás viszont megakadályozza a további tőkeveszteséget, ha az árak tovább esnek, amíg a kereskedő a körülményeket elemzi. Már tudjuk, hogy a legtöbb pénzalap-kezelő ugyanazokat a részvényeket vásárolja. Ha a nagyarányú eladások miatt az árak csökkennek, és elérik a programba

beépített alsó korlátot, akkor előbb-utóbb az összes program eladásra ad megbízást, amely újabb és újabb eladásokat vált ki, és ez tovább csökkenti az árakat. Ez az oka annak, hogy sokak szerint a programkereskedés okozta a krachot, pedig szerintem csak felgyorsította az árak esését, vagyis az az árcsökkenés, amely hetek vagy hónapok alatt történt volna meg, most egyetlen nap alatt zajlott le. Az árcsökkenés korábban említett alapvető okai valamiképpen úgyis kikényszerítették volna ezt előbb-utóbb. Térjünk vissza egy kicsit az arbitrage ügyletekhez, mivel azt szeretném megmutatni, hogy még napokkal a krach után sem gondolkodtak ésszerűen a kereskedők. Az arbitrage ügyletekről először a határidős kereskedelemmel foglalkozó részben tettem említést. Akkor szó volt arról, hogy ha az S&P 500 index határidős árai a jelenlegi index alá vagy fölé mennek, az arbitrage ügyletben részt vevők viszonylag kicsi, de biztos

profithoz juthatnak. Vajon emlékszik-e még az Olvasó arra, amit az árupiacokról szólva elmondtam, hogy a határidős szerződés lejáratakor az azonnali és a határidős árak megegyeznek? A részvényindex ügyleteknél a lejárati napok mindig az egymást követő harmadik hónapban vannak, lejáratkor a határidős árak ugyancsak megegyeznek az index árával. Ha valaki korábban vett egy határidős szerződést, és a vételár alacsonyabb volt, mint az index ára a lejáratkor, a különbség az ő nyeresége. Az, aki magasabb áron vette meg a szerződést, veszít az üzleten. Az egész ugyanúgy működik, mint az árukra vonatkozó szerződések, azzal a különbséggel, hogy nincs tényleges szállítás. Az arbitrage ügyletben részt vevők megpróbálnak kiválasztani néhány részvényt az indexet alkotók közül, amelyek árváltozási százaléka csaknem megegyezik az index változásával és csak ezeket eladva és megvéve könnyen és gyakran

kereskedhetnek. Ha azt látják, hogy eltérés van e részvények átlagos árváltozása és az S&P index határidős árai között, akkor mindkét piacon megfelelő megbízásokat adnak. Az S&P 500 index határidős és azonnali ára között soha nem tapasztalt eltérés mutatkozott napokkal a krach után is, mégpedig az azonnali index javára. Egy bölcs arbitrage kereskedő ebben az esetben megvenné a határidős szerződést és eladná a részvényeit, mert ilyen árszínvonalkülönbségek esetén hatalmas nyereségre tehetne szert. Normális körülmények között már egy lényegesen kisebb különbség is perceken belül lecsökkenne a megszokott szintre, de ez a krach után napokig tartott. Ennek oka a piac zavarodottságán túl az volt, hogy a kereskedés letéti biztosítékát lényegesen felemelték, s ez nagymértékben csökkentette a likviditást. A piac megnyugtatására a jegybank elhatározta, hogy államkötvényt vásárol, így lenyomta ennek

hozamát. A bankok - azzal, hogy eladták a tulajdonukban levő államkötvényeket a jegybanknak növelték hitelnyújtási lehetőségüket Ez a közvélemény számára azt jelentette, hol a bankrendszerben nincs válság, bőven van hitel, amely - mint jól tudjuk - fontos a vállalatok növekedéséhez. Két nappal a krach után a legnagyobb bank, a Citibank 9,25%-ról 9%-ra csökkentette a prime rate-et, ez némileg megnyugtatta a piacot, de nem mérsékelte a részvényárfolyamok ingadozását, azonban hozzájárult ahhoz, hogy az árfolyamszint az október 20án érvényes záróárfolyamok fölött maradjon. Később, amikor az árak nagy ingadozások közepette ismét lefelé tartottak, november 2-án újból 1/4%-kal, 8,75%-ra csökkent a prime rate. A 9. ábra azt mutatja, miként változott a prime rate az utóbbi három évben Látható, hogy 1988 február 2-án újból 8,5%-ra süllyedt. Ez kismértékű árjavulást eredményezett a részvénypiacon, a tendencia még

1988. januárjában kezdődött, de a következő hónapokban nem folytatódott A mérsékelt áremelkedést a Chase Manhattan Bank bejelentése zárta le, amely 9%-ra emelte vissza a prime rate-et. Július 14-én, augusztus 11-én és november 28-án a Chase újra fél-fél százalékkal növelte a prime rate-et, így az novemberben 10,5% volt, ám az előző évi jelentős áresések után ez nem rontotta tovább a részvénypiac helyzetét, mivel széles körben számítottak a kamatemelésekre. A részvénypiaci árak 1988. végén az év legmagasabb értékeit mutatták 9. ábra A viszontleszámítolási kamatláb elmúlt húsz évben tapasztalt változását mutató 10. ábrából kitűnik, hogy van valamiféle korreláció a viszontleszámítolási kamatláb mozgása és az S&P 500 index logaritmikus értéke között. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a jelentősebb arányú részvénypiaci áreséseket mindig megelőzte egy vagy több viszontleszámítolási

kamatláb-emelés. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy a részvényárak esése sokkal gyorsabb volt és rövidebb ideig tartott, mint az árak emelkedése. Meg kell említeni a viszontleszámítolási kamatláb csökkentésének kedvező hatását is, ahogyan hozzájárult az árak emelkedéséhez. Korábban már szó volt róla, hogy sok más tényező is befolyásolja a részvénypiacot, de az határozottan állítható, hogy az egyik legfontosabb közülük a viszontleszámítolási kamatláb. A két grafikon alakulása közötti időbeni eltolódás figyelhető meg, amelynek hossza attól függ, hogy a piac számított-e a viszontleszámítolási kamatláb ilyen vagy olyan irányú változására. 10. ábra E fejezet utolsó ábráin szeretném bemutatni a Dow Jones-index napi záróértékének alakulását az összeomlást megelőző két héten, ill. a krach hetében, összehasonlítva azt az index éves mozgásával Felhívom az Olvasó figyelmét arra, hogy az index napi

változásait tükröző oszlopdiagramon a csökkenés nem látszik olyan drámainak, mint azt az alatta levő vonaldiagram jelzi (11. ábra) A krach másnapján az újságban megjelenő véleményekből kettőt idézek: “Nem hiszem, hogy bárkinek is pánikba kellene esnie, mert a gazdasági mutatók jók.” (Reagan elnök) Azt hiszem, hogy az elnök a krachra is ugyanolyan vállrándítással válaszolt, mint az elnöksége során felmerült bármilyen más, kellemetlen eseményre. A nagy kommunikátor, ahogy az emberek nevezték, mindig megőrizte lélekjelenlétét, és azzal, hogy a dolgokat hozzáértő emberekre bízta, nagyszerűen látta el feladatát. “Ezt az egészet gépek és a tapasztalatlan emberek csinálják. 28 éves pénzalapkezelők árasztják el a piacot részvényekkel.“ (Maurice Mann, a Pacific Stock Exchange elnöke) 11. ábra A Pacific Részvénytőzsde az egyik kisebb regionális tőzsde, amely igyekszik kihasítani magának egy részt a New

York-i Részvénytőzsde üzleteiből. A NASDAQ részvények piacteremtőihez hasonlóan magánszemélyek a specialistákkal versengő ajánlatok terjesztésével megpróbálnak saját vagy vállalatuk számlájára részvényeket eladni és venni. Mr Mann azt is jelezte, hogy az eseményekért a számítógépes részvénykereskedelmet teszi felelőssé. Szóvá tette azt is, hogy ebben az évtizedben sok pénzalapkezelő cég vett föl frissen végzett egyetemistákat vagy fiatal, tapasztalatlan embereket alkalmazott. Ha már egyszer idéztem a helyi lapból, hadd szóljak egy másik kisebb cikkről, amely ugyanabban a számban jelent meg: “A Szilikon völgy vállalatai alig érzik a visszaesést.” A jól ismert, csúcstechnológiát gyártó vállalatok elnökei mind azt állították, hogy vállalatuk még prosperál, a növekedés nem lassul. Egy nagy kaliforniai bank vezető közgazdásza pedig kijelentette: ”A megrendelésekben jelentős a tartalék, a vállalati

nyereségek normálisan alakulnak.” Ez ismét jelez valamit az elemzők “jólinformáltságáról”, mivel néhány hónappal később a csúcstechnológiát gyártó vállalatok amelyek nagy része a Szilikon völgyben található -, számottevő nyereségcsökkenést jelentettek, sőt némelyikük veszteséget. Ezek után a vállalatok részvényeinek ára még a krach utáninál is sokkal alacsonyabb szintre zuhant. Egy másik cikk címe a következő volt: "A technológiát gyártó vállalatok napjaink legveszteségesebb cégei." A cikk által említett veszteségek közül a legnagyobb arányú árfolyamcsökkenés 36,1% volt, és a szóban forgó részvény ára néhány hónappal később a többi csúcstechnológiát gyártó vállalat részvényeinek árzuhanásával együtt újabb 36-40%-ot csökkent. A következő cikk azzal foglalkozott, hogyan érintette a krach a milliomosokat: "Fájdalmas - még papíron is." A cikkben szereplő táblázat

azt mutatta, milyen veszteséget okozott a krach a helyi milliárdosoknak. Egyikük, David Packard úr, a Hewlett-Packard Corporation elnöke azt tapasztalhatta, hogy a vállalat részvényeibe fektetett vagyonának értéke egy nap alatt 2,5 milliárd dollárról 2 milliárd dollárra apadt, William Hewlett úr, az elnökhelyettes "csak" 300 milliót veszített, mivel neki kisebb a részvénypakettje. Nem hiszem, hogy a cikk elolvasása után a kisbefektetők, akik ugyanolyan arányban veszítették el vagyonukat, jobban érezték volna magukat. Abban sem vagyok biztos, hogy a cikkben szereplő, papíron jelentkező veszteség helytálló-e. Ez engem egyébként a részvényügynökök kifogására emlékeztet, amelyet akkor vesznek elő, amikor kiderül, hogy a részvényest rosszkor bíztatták vásárlásra. Azzal nyugtatják a befektetőket, hogy az áraknak emelkedniük kell és amíg a befektető nem adja el a részvényt, addig az csak papíron jelentkező veszteség.

Ha és amikor az ár visszamegy az eredeti szintre, akkor a befektető se nem nyer, se nem veszít, míg ha a korábbi magasabb áron eladta volna a részvényt, és az áresést követően visszavette volna, akkor most, amikor a részvény értéke ismét magasra hág, már tényleges nyereséget realizálna. Sok olyan befektetőt láttam már, aki túlértékelt részvényt vett és egészen addig megtartotta, amíg a vállalat meg nem szűnt. Akkor aztán a papíron kimutatható veszteség tényleges veszteséggé változott. Egy másik újság cikkének címe ez volt: "Az állami és a helyi nyugdíjalapok milliárdokat veszítettek". E cikk írója nyilvánvalóan józanabbul gondolkodott, mint az előbbi újságíró "A krach vetekszik 1929-cel, de visszaesés nem valószínű." Egyetértek a cikk írójával, 1929-ben mások voltak a körülmények. Egy másik újságcím: "Az arany és a bányarészvények ára megugrott." Ennek egyik oka az iráni

olajkutak bombázása lehetett, mivel bizonytalan időkben a nagy pénzeket inkább reáleszközökbe fektetik. Azóta az arany ára jelentősen csökkent, ami azt mutatja, hogy nem túl sokan vélekednek úgy, hogy közeledik a világ vége. Befejezve az újságcikkek ismertetését azt mesélem el, hogyan mutatott egy másfél millió dolláros számla egyenlege három nap múlva 15 ezret - mínuszban. Ez volt az egyik legnagyobb számla abban az irodában, amelyben dolgoztam, a többi irodában ennél nagyobb veszteségekről is tudnak. A részvénypiac egy kicsit úgy működik, mint az árupiac, csak az a különbség, hogy nem olyan nagy mértékű a "hitelösztönzés". Ha egy ügyfél részvényt vásárol, elegendő lehet, ha a vételárnak csupán a felét adja, a másik felét kölcsönveheti a részvényügynökségtől is. Ha a részvény ára emelkedik, az ügyfél számláján az emelkedésnek megfelelő hitel mutatkozik, amellyel még több részvényt vehet.

Ha viszont csökkennek a részvényárak, újabb pénzt kell letétbe helyeznie, vagy el kell adnia néhány részvényét, ha számláján saját pénzének aránya a számla teljes értékének 35%-ára csökken. Ez a százalék cégenként különböző. A vásárló, akiről beszélek, pénzének legnagyobb részét egyetlen részvény vásárlására fordította. Ennek a papírnak normális napokon nagyon kicsi volt a forgalma. A részvények vásárlására saját pénzből 350.000 dollárt költött, emellett felvett 650000 dollár hitelt, így a krach előtt már majdnem elérte a minimális saját erő határát. Volt még vagy 500000 dollárja különböző kisebb vállalatok részvényeibe fektetve, ezeket teljes egészében saját pénzéből vette meg. A New York-i Részvénytőzsde szabályai szerint ezeket nem vették figyelembe a számláján, amikor saját pénzének arányát számították ki. A krach napján részvényeinek 1 millió dollárra becsült piaci

értéke (a részvény és a kölcsönvett pénz együttesen) kevesebb, mint a felére csökkent. Így fél millió dollárt veszített, számláján 150.000 dolláros adósság volt (350000 - 500000 = -150 000) Megkértük arra, hogy utaljon át még pénzt, mert ellenkező esetben el kell adnunk a részvényeit. Nem küldött pénzt, így nem tehettünk mást, eladtuk a részvényeket. El lehet képzelni, mit csinálnak az árak, ha az ember egy részvény szokásos napi forgalmának hatszorosát próbálja a piacon eladni. Miután eladtuk a részvényeket, az ügyfél számlája még mindig negatív egyenleget mutatott, így kénytelenek voltunk hozzáfogni a kisebb vállalatok részvényeinek értékesítéséhez is. Ez azonban - mivel forgalmuk korábban is elég csekély volt - csökkentette az árakat, és mire mindent eladtunk, ügyfelünk csak 135.000 dollár bevételhez jutott, amely még mindig csak az adósság csökkentésére volt elég. A számla egyenlege továbbra

is 15.000 dollár adósságot mutatott (135000 - 150000 = -15000) A történet igazán szomorú folytatása az, hogy az a részvény, amelyből az ügyfélnek a legtöbb volt, néhány hónap múltán azon ritka papírok közé került, amelyek ára nagyobb volt, mint a krach előtt. Az ügyfél eredetileg egy vállalat-átvétel lehetőségére számított. Kellemetlen dolgokról nem szeretek hosszasan beszélni, különösen akkor nem, ha az emberek balszerencséjéről van szó. Mégis említeni akarok néhány példát a piacon történt eseményekről Abban a reményben teszem ezt, hogy ha az Olvasó valaha is hasonló helyzetbe kerül, emlékezni fog intelmeimre, és nem hagyja, hogy a mohóság fölülkerekedjen a józan észen. Ilyen esetek mindig is voltak és lesznek is, amíg emberek élnek a Földön. 1986-ban, több mint egy évvel a krach előtt volt egy részvény, amelynek ára úgy három hét alatt 3 dollárról 37 dollárra szökött fel és aztán ugyanilyen gyorsan

5 dollárra süllyedt. Azokban a napokban az újságok tele voltak az AIDS-ről szóló hírekkel. Az egyik újságban megjelent egy apró cikk egy vállalatról. Ez a cég azzal foglalkozott, hogy az emberektől vért vett, lefagyasztotta és tárolta azzal, hogy amikor az illetőnek vérátömlesztésre van szüksége, ezt használják fel, így nem kell a fertőzött vértől tartania, mivel saját vérét kapja. Az ötlet óriási, de ha valaki elkezd gondolkodni, rájön arra, hogy a vállalat semmi különös újdonságot nem talált ki. Ezt bármely pénzügyi lehetőségekkel rendelkező kórház vagy egészségügyi szervezet meg tudja csinálni (mint ahogy meg is csinálja), és a véradók szűrésével a fertőzés veszélye elvileg kiküszöbölhető. Mindezek nem arra utalnak, hogy a vállalat képes lesz akár évek múlva is a jelenleginél tizenhétszer több nyereséget realizálni. A befektetők - akiket inkább szerencsejátékosoknak neveznék, jóllehet még

ennél. is erősebb kifejezést kellene használnom - azonban nem törődtek ezzel, és bármilyen áron megvásárolták a részvényeket. Amikor beköszöntött a józanság időszaka, a részvény 5 dollár lett, és az eredeti árhoz képest 2 dolláros többletet már tényleg igazolta a vállalat várható jövője. Arra talán még logikus magyarázatot lehet találni, hogy miért ér majd később sokkal többet ez a vállalat, de mi lehet az érvelés a következd történet kapcsán? Az USA-ban ezrek és ezrek élnek meg szőnyegtisztításból. Ez is olyan szakma, amelyből senki sem gazdagodhat meg, mivel az árak alacsonyak és túlságosan sok a szőnyegtisztító. Volt egy fiatal srác, aki 15 éves korában szőnyegtisztítót nyitott az anyja házának garázsában. Öt évvel később vállalata mérlegében több milliós nyereség szerepelt. A vállalkozó azt állította, hogy alvállalkozókkal végeztet tűzkár utáni helyreállítást és szőnyegtisztítást.

Egy részvényügynökség bevezette a vállalatot a piacra. Néhány hét múlva a befektetők úgy felnyomták az árakat, hogy a vállalat piaci értéke több mint 230 millió dollárra rúgott. Később kiderült, hogy az egész csalás volt, épületek helyreállításával és rendbehozatalával nem foglalkoznak, és szőnyegtisztító tevékenységük kevésbé volt jövedelmező, mint a többi kisebb szőnyegtisztító üzleté. A bankok mind elveszítették azt a több mint 50 millió dollárt, amit a vállalatnak kölcsönöztek, ám a részvényvásárlókat ennél is nagyobb veszteség érte. Ha nem lett volna csalás a dologban, akkor sem magyarázta volna semmi azt, hogy miért érné egy néhány milliós nyereséget felmutató vállalat valódi értékének százszorosát. Az emberek nem foglalkoztak ezzel, a részvény ára emelkedni kezdett, senki sem akart kimaradni a buliból, és a józan érvelés mit sem használt. Ha most az Olvasó azt gondolja, hogy

őrültség volt ez a nemtörődöm részvényvásárlás, vajon mit gondol a következőkről? A Wall Street Journal-ban olvastam egy cikket arról, hogy a hongkongi tőzsdén a csődbe került, vagy a már ténylegesen nem működő vállalatok részvényei sokkal jobban felértékelődtek, mint a sikeres vállalatok részvényei. Hogy bebizonyítsuk, a történelem ismétli önmagát, álljon itt három példa: 1637-ben Hollandiában a tulipánhagymák ára 5.500 forint volt akkor, amikor mindenki abban reménykedett, hogy szerte a világon mindenki tulipánhagymákat fog vásárolni. Amikor a farmerek zöldség helyett tulipánt termesztettek, és a külföldiek a vártnál kevesebbet vettek belőle, a tulipánhagyma ára 50 forintra csökkent. 1720-ban Angliában a South Sea Company félrevezette a közvéleményt és amikor a dolog kipattant, részvényeinek ára 1050 font sterlingről 129 fontra zuhant. Ugyancsak 1720-ban, de Franciaországban egy skót bankár fia

földvásárlási és építési jogot szerzett a Mississippi medencében, amely ma amerikai, de akkor francia terület volt. Hihetetlen hozamokat ígért a befektetőknek, s miután beindított egy virágzó bankot, nagyon sokan hittek neki. A kibocsátott részvényeket túljegyezték, a részvényenkénti ár elérte a 18.000 livre-t Amikor a befektetők józanabbul kezdték mérlegelni a lehetőségeket, az árfolyam az indokoltabb 200 livre körüli értékre süllyedt. Még két fontos kérdés tárgyalására kerül sor ebben a fejezetben. Az első: Sok szakember szerint a részvénypiac jó előrejelzője a jövő gazdasági trendjeinek. Igaz-e ez az állítás? Ha megnézzük a DJIA grafikonját az előző fejezetekben és összehasonlítjuk a legutóbbi gazdasági fejleményekkel, azt válaszolhatjuk, hogy legtöbbször igen. Már megvizsgáltuk, hogy a piac azokra a jelzőszámokra reagál, amelyeknek hatásuk van a gazdaságra. A részvénypiaci viszonyok már romlanak,

mielőtt a recesszió a gazdaság egészére kiterjedne, ugyanakkor a jelzőszámok első kedvező irányú változására a részvénypiac megélénkül néha hónapokkal azelőtt, hogy az emberek éreznék a gazdasági fellendülés kezdetét. Néhány ágazatnak sajátos az üzleti ciklusa, amely független is lehet a gazdaság általános állapotától, jóllehet az a szabály, hogy a recesszió szinte mindegyik ágazatot kedvezőtlenül érinti. Nem minden részvényár-esést követ recesszió, mint ahogy az áremelkedés után sem mindig jön a fellendülés. Az áremelkedés vagy -csökkenés mértékének sincs túl sok köze a gazdasági változások komolyságához. Bizonyos áresések csak azt jelentik, hogy valami baj van, de az ország, néha a világ pénzügyi vezetői enyhíthetik a problémát, és így nem lesz nagyobb gond. A részvényárak emelkedése azt jelzi, hogy valami jó kezdődött el, és ha az folytatódik, akkor a részvénypiaci árak is tovább

emelkednek. A második kérdés: Lehet-e és lesz-e ehhez hasonló újabb krach? A lehetőség kérdésére határozott igen a válasz. Amíg az emberek ésszerűtlen szintre tudják felverni a részvényárakat, krach mindig lehet. A már említett Mississippi Company legnagyobb piaci értéke nyolcvanszorosa volt a franciaországi arany- és ezüstkészletek értékének. Az 1970-es évek elején a pénzalapkezelők vagy ötven részvény árát tornászták fel a csillagos égig. Az Avon Products cég - amely több ezer, kozmetikai cikket ajánló kereskedelmi ügynököt alkalmaz - legmagasabb piaci értéke meghaladta az USA teljes acéliparának piaci értékét, jóllehet méretét és jövedelmezőségét tekintve eltörpült mellette. Nyilvánvaló, hogy amikor a vállalat részvényének ára több más részvény árával együtt csökkent - 140-ről 18 5/8-ra - ez befolyásolta az egész piacot is. Arra a kérdésre, hogy lesz-e krach: úgy gondolom, a válasz az, hogy

nagyon valószínű. Csak azt nem tudni, hogy mikor és milyen arányú lesz. 1914 december 12-én az árak 24,4%-kal csökkentek, 1929. október 28-án 12,8%-kal, október 29-én újabb 11,7%-kal 1987 október 19-én az árak esése 22,6% volt. A korábbi piaci válságokról szóló könyveket olvasva rábukkantam egy, a hetvenes évek elején megjelent munkára, amely 1962. májusának eseményeit írta le Az 1987-es krach majdnem tökéletes másolata volt az 1962-es krachnak, amikor a specialisták nem stabilizálták az árakat, a megbízásokat nem teljesítették a tőzsdén, az ún. pult feletti vagy szabad piac kereskedői pedig nem vették fel a telefont, hogy ne kelljen ügyletet kötniük. Csak a krach mérete és az árak esése volt kisebb, mint 1987-ben. Az Értékpapír és Tőzsde Bizottság, valamint a New York-i Részvénytőzsde külön tanulmányokat készített az eseményekről, de ezek nagyon gyengére sikerültek és a jövőre vonatkozóan se javasoltak

semmilyen ésszerű megoldást. 1987-ben ugyanez történt és az eredménye is hasonló volt, azzal a különbséggel, hogy most a Kongresszus is létrehozott egy bizottságot arra, hogy az elemezze a krachot és dolgozzon ki javaslatokat. Ezt a bizottság meg is tette, de ez sem jelentene segítséget, ha a jövőben ismét hasonló helyzet alakulna ki. Az emberek 1962-ben az 1929. évihez hasonló depressziót vártak Ez nem következett be, nem telt el fél év és a piac talpra állt, a Dow Jones-index 535-ről 1966-ig 995-re kúszott fel, hogy aztán még abban az évben ismét lezuhanjon. Sok ember az 1987-es krach után is az 1929 évihez hasonló fejleményekre számított, ez a mai napig nem következett be, és őszintén szólva kétlem, hogy igazuk lesz. 1962-höz képest az az egyetlen különbség, hogy a piac nem heverte ki olyan gyorsan a krachot. Elég sok szó esett ebben a fejezetben az árak eséséről. A legfontosabb kérdés az, hogy mi az áresések oka. A

következő fejezetek némelyikében, amelyek főleg a mindennapos befektetési stratégiákkal és a részvénykereskedelem technikájával foglalkoznak, újabb veszély-jelzésekre hívom majd fel az Olvasó figyelmét, amellett, hogy az eddigi ismeretekre és a józan észre is szükség lesz. Azt is megmutatom majd, hogyan lehet a csökkenő árakból nyereséget szerezni E fejezet zárásaként szeretném hangsúlyozni, hogy a részvényárak hosszabb távon eddig mindig emelkedtek. Néhány napja láttam egy grafikont, amely a Dow Jones-index alakulását mutatja az elmúlt csaknem kétszáz évben, 1789-től 1987. októberéig Az index 135000%-kal nőtt, a legalacsonyabb és a legnagyobb értékét figyelembe véve. Persze nem kell valakinek ilyen hosszú ideig élni ahhoz, hogy elfogadható nyereséget realizáljon, mivel áremelkedés rövid távon is előfordul - ha nem is 135.000%-os arányban - de egyáltalán nem megvetendő mértékben Az első fejezetben már szó volt a

McDonalds-ról, amely négy év alatt 1.100%-os profitot hozott a befektetőknek. Az 1960-ban 10000 dolláros Haloid Xerox befektetés értéke 1970-re 16,5 millióra nőtt. Ha 1958-ban az ajánlati áron 1000 dollárt fektettünk volna be a ma már jól ismert nagyvállalat, a Control Data részvényébe, akkor 1961-ben már 121.000 dollárt érő papírokkal rendelkeztünk volna. A Wang Labs részvényei 1978 és 1980 között, a szövegfeldolgozó gépek bevezetésének köszönhetően 1.350% hozamot biztosítottak a befektetőknek Persze ezen kívül még sok jól ismert vállalatot lehetne említeni. A kedves Olvasó még három évet sem akar várni ilyen tisztességes hozamra? Rendben van, akkor itt egy másik jól ismert név. 1963-ban a Syntex piacra dobta a fogamzásgátló tablettákat Hat hónapon belül a részvények ára 100 dollárról 550 dollárra emelkedett. Ahelyett, hogy tovább sorolnám a példákat, a következő részben bemutatom az Olvasónak, hogyan

találhatja meg saját maga a következő sikervállalatot. Ha pedig az Olvasó a példákban szereplő nyereségnél is többet ér el, egy képeslap erejéig ne felejtsen el engem is értesíteni erről! A könyv következő kiadásába beleírom ezt a részvényt is, az Olvasó nevével együtt. Megegyeztünk?