Pszichológia | Tanulmányok, esszék » Carl Gustav Jung - A kollektív tudattalan archetípusairól

Carl Gustav Jung: A kollektív tudattalan archetípusairól című tanulmányának ismertetése C. G Jung (1875-1961) szerint az én a tudatból és a tudattalanból áll össze Az ember mindig is rettegett a tudattalan felülkerekedésétől, amely bekövetkezésekor elveszti az irányítást önmaga felett – kivéve, amikor szándékosan idézte fel a gondolatok “alatti” tudatréteg képeit. Ezért az emberiség minden törekvése a tudat megszilárdítására irányult. A nyugati kultúrkör magát látónak tudó és mégis vak embere azt hitte, hogy a tudattalan tartományába való belépéssel véget ér az önismeret. Pedig Jung szerint csak itt kezdődik el A tudattalan fogalma először az elfojtott vagy elfelejtett tartalmak állapotának megjelölésére korlátozódott. Azt már Sigmund Freud (1856-1939) is kimondta, hogy a tudattalan ezeknek a tartalmaknak a gyűjtőhelye. A tudattalan psziché vizsgálatával kiderítette azt is, hogy az emberi

gondolatoknak csak egy csekély töredéke racionális; a művészet, a vallás és a kultúra egész genezisét visszavezette a szexuális motívumok és a belőlük eredő bűntudat átlényegítésére. 1 Ugyanakkor nem állította, hogy minden tudattalan felhajtóerő feltétlenül szexuális. Látta azt is, hogy a tudattalan archaikus-mitologikus módon gondolkozik, mégis csak a személyes természetű, felületi rétegével foglalkozott. Jung 1906-ban találkozott Freuddal, és munkatársaként a “pszichoanalitikus mozgalom koronahercegévé” lépett elő. De már korán jelentős különbségek mutatkoztak közöttük: Freud közelítése a tudattalanhoz kizárta a spiritualizmust, Jung pedig egyre kritikusabban szemlélte a kizárólagosan szexuális alapú freudi elméleteket. Tanulmányozni kezdte az asztrológiát, a parapszichológiát és az alkímiát; elmerült a pszichotikus látomások és az ősi mítoszok közötti kapcsolatok feltárásában. Kutatási

területe egyre kiterjedtebbé vált, felölelve többek között az álom, a rajz jelentőségét és a vallások szimbolikáját. A kollektív tudattalan archetípusai (1934) című tanulmányában világítja meg és illusztrálja a kollektív tudattalan és az archetípus fogalmát. Számunkra eddig 1 S. Freud: Totem és tabu, 1913 ismeretlen, látomások formájában jelentkező ősi jelképeket fejt meg, álmokat “fordít le” a mindig egyensúlyra törekvő tudattalan jelképrendszeréből a tudat nyelvére. Végigtekinti, hogy az archetípusok hogyan jelentkeztek az emberiség eddigi történelme során, és felteszi a kérdést, hogy miért vesztettük el a keresztény dogmák és a protestantizmus térhódításával jelképeinket. Arra is választ ad, hogy a 20 századi pszichológia előtt vajon miért nem fedezték föl a tudattalant és örök képeinek kincsét. Jung Freud személyes tudattalanján túllépve alkotta meg annak alapját, mélyebb rétegét, a

kollektív tudattalant. Ez a szint már nem személyes tapasztalatból származik, hanem velünk született. “Nem individuális, hanem általános természetű, vagyis az egyéni lélekkel szemben olyan tartalmakat és magatartásmódokat rejt magában, melyek az összes individuumnál ugyanazok.” 2 Tudattalanról azonban csak akkor lehet beszélni, ha léteznek tudatképes tartalmak. A személyes és a kollektív tudattalan tartalma közti különbséget így lehet összefoglalni: Személyes tudattalan Érzelmileg hangsúlyos komplexusok, amelyek a lelki élet intimitását alkotják Kollektív tudattalan Archetípusok De hogyan írhatnánk körül az archetípust? A szó etimológiáját tekintve az arché ’kezdet’ és a typos ’típus’ szavak összetétele, jelentése őskép. A platóni eidosz ’idea’ átírása, ami csak azt bizonyítja, hogy a kifejezés már az antik világban létezett. Platónnál ezek az ideák ősképek, melyek transzcendens, örök

formák, és a látnokok számára álom vagy egyéb kinyilatkoztatás formájában válnak láthatóvá. Az archetípusok a tudattalan szerveződési formái, olyan képek, készenléti rendszerek, amelyek - mivel nem individuálisak – az agyszerkezettel öröklődnek. Archetipikus mintákat hoznak létre, melyek a közös emberi ösztönök önképét jelentik. A fogalom azonban csak olyan pszichikus tartalmakat jelöl, amelyek “tudatos átdolgozáson”, tradíciók által történő megmunkáláson még nem estek át. Jung azt 2 C. G Jung: A kollektív tudattalan archetípusairól, 1934 állítja, hogy minden eszme alapját archetipikus ősformák vetették meg, melyek a gondolkodás korát megelőző észlelés korában alakultak ki. Ez a kor lehet a teremtésmítoszok homályába merült aranykor, amikor a mai értelemben vett én még nem gondolkodott – tehát nem is létezett. A mítoszon és a mesén a tudatos feldolgozás értékelő befolyása már nyomot hagyott,

ezért az álmokban megjelenő ősképeket egyénibbnek és érthetetlenebbnek találjuk, mint az előbbieket. Az eddigi mítoszmagyarázatok egyáltalán nem gondoltak a lélek mélyén rejtőző képekre. “De amiképp az archetípusok mítoszokként a népek történelmében bukkannak fel, úgy találhatók meg minden egyénben is, és ott a legerősebb a hatásuk, ahol a tudat a legszűkebb vagy a leggyengébb, s ahol emiatt a fantázia a külvilág adottságait ellepheti.” 3 Értelmezésem szerint Jung azt állítja, hogy az ősképek és a tudattalan akkor tud igazán előtérbe kerülni, amikor a tudat nem működik, természetesen vagy mesterségesen “ki van iktatva”. Ilyen állapot lehet az álom, a drogok által előidézett önkívület, vagy ehhez hasonló a kisgyerek észlelése – hiszen az én fogalmát későn és nehezen sajátítja el. (Ebből az állapotból, mint az alkotás valódi és hamisítatlan forrásából indultak ki a szürrealisták is.) És

ilyen, vagy ehhez közeli a mítoszokat létrehozó, ősképekben gondolkodó ember szubjektív önkifejezése is, mert “természetismerete lényegében a tudattalan lelki folyamat nyelve és felsőruhája”. 4 De miért nem fedezték fel eddig a tudattalant és képeinek jelentőségét? A mítoszok, a mitológiák és a világvallások szent iratainak értelmezésén sokat módosított volna a lélek képeinek ismerete. Jung erre azt válaszolja, hogy eddig a lélek összes dolga számára a tapasztalatnál átfogóbb vallásos formulánk volt, és egy olyan kultúrformában, ahol ma már megfakult szimbólumaink még ragyogtak, egyszerűen felesleges lett volna lélektannal foglalkozni. A vallások dogmái pótolták a kollektív tudattalant, megfogalmazni: amennyiben azt szélesen felölelve képesek voltak belefoglalták archetipikus képzeteikbe, rituális szimbolikájukba. Véleményem szerint ugyanakkor sémaszerűen előírt utakra, mintegy falak közé

szorított ösvényekre terelték az ártalmasnak kikiáltott tudattalant. A szerző ezzel magyarázza azt, hogy Niklaus von Flüe középkori barát Szentháromság-látomása képes volt asszimilálódni a dogma szilárd keretein belülre, pedig szörnyűségét tekintve méltó párhuzama lehetett a Jelenések Könyvében megjelenő vízióknak. A remete a látomás következtében nem őrült meg, istenfogalma sem sérült meg, 3 4 C. G Jung: Az archetípusról, különös tekintettel az animafogalomra, 1936/1954 C. G Jung: A kollektív tudattalan archetípusairól, 1934 hanem képes volt a rémületet keltő képet beilleszteni saját, a keresztény dogmaszimbólumok által felépített lelki rendjébe. De mi történik akkor, ha a dogmák meglazulnak, összetörnek, megsemmisülnek? A jelképekben való szegénység talán még soha nem volt ilyen mértékű, mint korunkban. A vallásokban oly gyakran megjelenített képek már megkoptak és kezdik elveszíteni

egykori értelmüket. Pedig valaha az “istenség első megtapasztalásának ábrái” voltak. (Jung az emberi psziché állapotától függő istenképeket is vizsgálta – gondoljunk csak az Ószövetség súlyos ellentéteket hordozó Jahve-alakjára.) A protestantizmus képrombolása megkezdte az előbbiekben említett, a tudattalant “hitelesített” ösvényekre terelő falak lebontását, és ez soha nem tapasztalt szimbólumszegénységet eredményezett. Azok a képek, amelyeknek nem volt értelemszerű kapcsolata a továbbfejlődő tudattal, a lélek mélyebb rétegeibe vesztek. Maradtak az álmok és a bennük rejlő archetípusok Jung szerint a psziché a teljesség és a kiegyensúlyozottság felé törekszik, hogy teljes énné válhasson. Az álmok, látomások és a patológiai betegségek útján az egyensúlyra törekvő tudattalan korrigálja a tudat magatartásformáit. Pszichológiai elméleteinek modelljét a középkori alkímiában fedezte fel: a

bölcsek köve, amely a sötétség és a fény egyesüléséből jön létre, az önvaló szimbóluma. Az egyes alkímiai alkotórészeknek megvan a saját lélektani megfelelőjük; a vas bátor, az ón becsületes, a higany pedig, ami lehetővé teszi az ellentétek egyesülését, maga a kollektív tudattalan. 5 Tehát a lélektani “hozzárendelések” értelmezése egyáltalán nem újkeletű. A több évezredes hagyomány, a mitológiák és az ókor nagy filozófusainak ismeretében meg lehet kísérelni a visszatérő álmokban és látomásokban felszínre törő ősképeket. A tudattalan egyik leggyakoribb jelképe a víz. Általában lefelé folyó forrás vagy sötét, völgyben fekvő tó formájában jelenik meg. Lélektanilag a tudattalanná vált szellemet jelenti, de egyben a föld mélye felé húzó, a “késztetések uralta test folyadéka”, a mágikus erővel rendelkező vér – vagyis az állatisággal terhelt testiség képe is. A vízhez való

leereszkedés motívumát a szerző az álmodó önnön mélységeibe való alászállásával magyarázza. A szellem felemelkedését mindig a mélységbe való alámerülésnek kell megelőznie. Egy Bardesanesnak tulajdonított 5 C. G Jung: Lélektan és alkímia, 1944 gnosztikus himnuszban a hősnek az elveszett gyöngyszemet egy mélységes, sárkány őrizte kút fenekéről kell felhoznia, és hogy a kutat megtalálja, követnie kell a lefelé igyekvő víz útját. Véleményem szerint ez az ősélmény az, amit megőriztek az ősi tibeti, egyiptomi, héber és egyéb halálközeli élményt jelentő beavatási szertartások. A víz elérése a holtpont, ahonnan nem lehet lejjebb kerülni, csak felemelkedni vagy végleg megsemmisülni. A víz ugyanakkor kegyetlen tükör, és aki belenéz, találkozik önmagával. Nem a külvilágnak mutatott maszk, a persona tekint vissza rá, hanem az az arc, amit eddig gondosan elrejtett. Az ilyen félelmetes, önmagával való

szembesülés elől az ember általában kitér. A személyes tudattalannal való szembenézés során megláthatjuk saját árnyékunkat, és ezzel el is érkeztünk az örök archetípusokhoz. “A kollektív tudattalan szükséges és nélkülözhetetlen reakciója archetipikusan formálódott képzetekben fejeződik ki.” 6 A következőkben tárgyalt archetípusok csak a közvetlen megtapasztalásban megszemélyesítetten lépnek fel. Egy tudatos archetipikus alakkal együtt egy tudattalan is működik. Az egót, az önazonosságot ellensúlyozza a primitív, állatszerű árnyék. Jung olyan hasadékhoz, keskeny kapuhoz hasonlítja, amelynek kellemetlen szorítását nem lehet elkerülni, ha belenézünk abba a bizonyos mély tóba. A persona, a világnak mutatott maszk ellntéte a lélekkép, amely különféleképp jelenik meg a különböző nemek tudattalanjában. A férfiak lélekképe női, Jung animának nevezi, a nőé férfi (A szerző ebben a tanulmányában a nők

lélekképével, az animusszal nem foglalkozik) Az anima egy empirikus fogalom, melynek az a célja, hogy nevet adjon rokon jelenségek egy csoportjának. Dogmatikus képzet, és nem dogmatikai lélek Természeti archetípus, melynek előfokaiként említhejük a sellőket, a kísértetasszonyokat, a különféle női démon- és boszorkánytípusokat (lamia, Lillith, szépasszony, stb). A férfi szemszögéből a tudattalan eme aspektusa értelemszerűen nőnemű. Az, ami nem a férfi énje, vagyis nem hímnemű, rendszerint a nőkre vetül ki. Az antik világ férfiajinak animája általában valamilyen istennő (Heléna) vagy démon. A középkor embere ezt a menny királynőjével protestantizmussal korunk vagy az anyaszentegyházzal pótolta. Mivel a elvesztette szimbólumait, az anima az ellenkező nem képviselőire, a hús-vér nőkre vetült ki. Jung szerint ez összefügg a “nyugati civilizáció” világában a házasság intézményének fokozódó

bizonytalanságával, de 6 C. G Jung: A kollektív tudattalan archetípusairól, 1934 szerintem ezt a jelenséget ezen kívül sok más egyéb, kultúrtörténeti okra is vissza lehet vezetni. Szinte minden népmesében, eredetmondában, eposzban jelen van a bölcs öregember ősképének valamilyen projekciója (kivetítése). Az animához hasonlóan szintén halhatatlan démon. Szinonímái a mágus, a tanító, a pszichopomposz, és alakja egyenesen vezethető vissza a totemizmus táltosára, illetve az animizmus sámánjára. Ő testesül meg Nietzsche Zarathusztrájában is A Jung tanulmányában tárgyalt három archetípuson kívül még sok számos őskép szunnyad tudattalanunk mélyén. Beláthatatlan tömegű aspektussal rendelkezik például az anyaarchetípus: istennő, sorsistennő, szűz, forrás, anyaméh, virágkehely, tenger, kút, az egyház, a föld, a Hold, stb.; a szimbólumok egyaránt lehetnek pozitívak és negatívak Az álmokban és fantáziákban

cselekvő személyiségként megjelenő ősképek befolyása akkor válhat veszélyessé, ha az egyén nem tudatosítja őket. A pszichológia eredményeit alkalmazó filmelmélet, reklámlélektan és média éppen ezeket a nem tudatosult archetípusokat használja fel saját érdekében. Ez is bizonyíték arra, hogy a racionalizmusra épített világgal szemben újra fontossá válik a tudat eddig alacsonyabb rendűnek tartott, mélyebb rétegeinek ismerete – ami hozzátartozik az egyén egyetlen önvédelmi esélyéhez, az önismerethez