Gazdasági Ismeretek | Adózási ismeretek » Elek Valéria - Georgizmus, telekérték adó és telekérték növekedési adó

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi kar Összehasonlító gazdaságtan Georgizmus: telekérték adó és telekérték növekedési adó Készítette: Elek Valéria II.évfolyam Georgizmus eredete A neoliberalizmus széles áramlatához nem csupán a burzsoá törekvések tartoztak, hanem kezdettől fogva jelen volt benne egymagát „liberális szocializmusnak” nevező kispolgári harmadikutas áramlat is. Ez a monopolkapitalizmus fellépésében annak bizonyítékát látta, hogy az eredeti tőkés társadalom lényege: a tiszta piacviszonylatok, a korlátozatlan gazdasági konkurencia a nagytőkés termelés közegében nem tudtak kibontakozni, mivel a mamut vagyon a maga önsúlyával monopolhelyzet forrása, a tiszta konkurencia gátja. Igazi kapitalizmus csak egyenlő esélyekkel versenyző kistulajdonosok közegében lehetséges: azaz az „igazi” kapitalizmus voltaképp mint kistulajdonosi szocializmus valósulhat meg. A tiszta piacviszonyok

idealizálása köré tehát az imperializmussal szembeni kistulajdonosi-értelmiségi ellenállás egy utópikus harmadikutas ideológiát termelt ki. E szerint tehát a tiszta piaci viszonyok a tulajdon kiegyenlítődése (és éppen nem koncentrálódása) felé tendálnak, a vagyoni koncentrációt nem maga a gazdaság, hanem a politikai erőszak, a nyers hatalom hozza létre, az a bizonyos „gazdaságon kívüli kényszer”, amely egyszerre lényege az egykori feudalizmusnak és a modern imperializmusnak. Ennek a harmadikutas „liberális szocializmusnak” volt egyik legkorábbi s legkifejlettebb koncepciója az 1860-as évek Amerikájában Henry George földértékadó elmélete, amely a f öldtulajdon monopóliumában látta a tiszta konkurencia gátját jelentő monopolhelyzet lényegét s ezt akarta adózási politikával megtörni. George tanításai, mivel rendkívül alkalmasak voltak arra, hogy a nemesi eredetű nagybirtok társadalmi monopolhelyzetének bírálatát

szervesen beépítsék a neoliberalizmus eszmekörébe, hamar elterjedtek a junkerbirtok uralma ellen lázadó német értelmiség körében. A georgizmus befolyást nyert a Huszadik Század táborában is. Mellette jelentős volt a tízes években a német „liberális szocializmus” más szerzőinek hatása is. Penetráns antiszemitizmusa miatt nem idézték, de jól ismerték az Engels által is bírált Eugen Dühring tanait; viszont nyíltan népszerű és citált volt Franz Oppenheimer, akinek egyik jellegzetes írását, „Az állam” című könyvét 1912-ben magyarra fordítva megjelentették a polgári radikálisok. A magyar polgári radikalizmus három nagyobb kitapintható áramlata: a marxisták, a neoliberálisok és a m érsékeltek közül a XX.század hangadó szerzői és a polgári radikális közélet irányító alakjai közül a szociáldemokraták számban talán valamivel többen voltak, mint a neoliberálisok s a kevésbé markáns profiljuk,

heterogenitásuk 1 miatt alig észrevett mérsékeltek; az 1906 előtti időszak megmaradt veteránjai talán nagyobb számbeli és jelentőségbeli súlyt képviseltek, mint számontartani szokás, azonban mindezzel együtt is a m ozgalom karakterét a n eoliberális áramlat, méghozzá ennek harmadikutas zöme adta meg. Ennek az áramlatnak a hangadó voltak egyben az egész polgári radikális tábor vezetői, politikai irányítói. A georgizmus ugyan sohasem lett világpolitikai hatalom, mégsem feledkezhetünk meg szellemi befolyásáról. Alapítója Henry George az Egyesült Államokban alakította ki sajátos liberális típusú szocializmusát. Mert szocializmust akart, társadalmi forradalmat, közösségi társadalmat, amelyet azonban nem diktatúra útján, és nem a tulajdon államosításával, nem a hatalom központosításával akart megvalósítani, hanem közmegegyezéssel. Egyetlen eszközt javasolt ebből a célból igénybe venni: a föld közösségi

tulajdonná való nyilvánítását. Mindenki fizessen adót a föld bármilyen célú használatáért (akkor is, ha megművelik, akkor is, ha ipari üzemet telepítenek rá). Annyit, amennyiből nemcsak fedezni lehet a társadalom szociális és kulturális igényeit, hanem éppen az igényeket lehet továbbfejleszteni. A georgizmus története A georgizmus története magyar vonatkozásaiban is külön tanulmányt érdemel. Itt annyit, hogy a negyvenes években kialakult nálunk egy kis kör, Sós Aladár körül. Sok később ismert fiatalember vett benne részt: Márkus István, Kemény István, Kolossa Tibor, Járdányi Pál, (olykor) Kardos László, Kicsi Sándor, Major Jenő, Ravasz Károly, Gyapay Gábor. Ne feledjük az ostrom alatt elpusztult Pápay Bélát sem A csoport lelke Sós Aladár lánya, Sós Júlia, vagyis Juci volt. Ebben a körben volt Göncz Árpád igazán otthon.Az akkori fiatalok legjobbjai tisztában voltak azzal, hogy a háború végeztével új korszak

kezdődik. Tisztában voltak azzal, hogy a magyar késő-rendiség megkövült formája és a Horthy-féle király nélküli királyság tarthatatlan. Úgy gondolták, hogy ezzel a történelmi igazság órája érkezik el. Azon gondolkoztak, milyen legyen az új társadalom. Elfogadták a közösség eszményét (mint a szocializmus indító gondolatát), de nem tudták szolgaian elfogadni annak dogmatikus formáját (ahogy azt kommunisták és a dogmatikus szociáldemokraták tették). Érdeklődéssel tekintettek a Szovjetunióra, de kétségeket tápláltak a szovjet rendszerrel szemben. A szocializmust Csécsy Imre szellemében olyan mozgalomnak látták, amely a szociális eszme, tehát a t ársadalmi 2 egyenlőség és igazságosság érvényesülését keresi. (Szociálizmus, szemben a hasonlóképpen érdek-érvényesítő tendenciaként értelmezett kapitalizmussal.) Nem látták tökéletesnek a n yugati kapitalista világot sem, de keresték, hogy mit kell benne

megváltoztatni. Szemben álltak viszont nemcsak a német elnyomással, de a fasizmussal, a nácizmussal is, német és magyar formájában egyaránt. Ez az útkereső szabad gondolkodás, a demokrácia, a közösség, a nép, a szabadság és szolidaritás egysége volt a fiatal Göncz Árpád politikai útravalója. Göncz Árpádnak, az utóbbi évtized legnagyobb magyar politikusának, a Magyar Köztársaság örökös elnökének pedig ez a legnagyobb, bízvást mondhatjuk történelmi értékű tette. A sokszorosan osztott, ezer belső sebtől szenvedő magyar politikai és szellemi életben olyan magatartást tudott megvalósítani, és ország-világ előtt felmutatni, amely valóban „túllépett a mai kocsmán, az értelemig és tovább”, amely mindig megértéssel közeledett a másikhoz, de sohasem merült el valamiféle kritikátlan kompromisszumba. Elmondhatjuk, hogy jellemének és politikai gondolkodásának alapvonásai már ekkor kialakultak és ehhez mindmáig hű

maradt. Figyelemreméltó indulás: egy alig több mint húszéves fiatalember európai értelemben modern, toleráns, semmilyen ízében nem diszkrimináns, népi, közösség, szolidáris koncepciót dolgoz ki magának, és vállal el – akkor még talán nem is tudta, hogy mennyire egy egész életre. Ezt a m agatartást legjobban talán Bibó Istvánéhoz hasonlíthatjuk. Akkor még nem ismerte Bibót, de későbbi eszmei találkozásukat törvényszerűnek kell tekintenünk.Göncz Árpád nem maradt meg az eszmélkedésnél Ahogy a helyzet súlyosbodott, vállalta a politikai harcot, az ellenállást. A múlt században kortársak voltak: Petőfi Sándor, Karl Marx és Henry George három hasonlóan forradalmár lelkületű, belső elhivatottságtól hajtott, a társadalmi kiutat kereső ember. Petőfinek a szabadság fogalmáért kellett küzdeni, a feudális szabályozási módszerek levetkőzéséért. Marxnak már elsősorban nem a feudális kereteket kellett

megkérdőjeleznie, ő a nyugat-európai kapitalizmus ellentmondásaival, vadhajtásaival bírkózhatott, és eljutott az emberért való aggódásában a tőkés magántulajdon megkérdőjelezéséig. Volt előtte példa arra, hogy másfajta társadalomszervezés is lehetséges, nemrég ért véget a feudalizmus. Henry George Amerikában élte meg egy új társadalom kibontakozását, eleve a kapitalizmus logikájában gondolkodva. Nem látott külső, vagy "korábbi" alternatívát a tőkés, polgári gazdaságra. Látott viszont belső választási lehetőséget a piac értelmezésére. Utóbbi (sok más kortársával együtt, Amerikában) úgy fogalmazott, hogy a monopólium nem is piaci szereplő. Ahol a 3 monopólium tevékenykedik, ott az emberi cselekvés kudarcot vallott a piac működtetésében, ott véget ért a piac. Ugyanis a piac számukra azt jelentette, hogy minden egyes ember szabadon és reálisan léphet fel mind termelőként (eladóként) mind

fogyasztóként (vevőként) - az általános piaci verseny "mozgásformájának", hatásmechanizmusának kitéve. És ezáltal a t ársadalom emberi, alkotó energiáinak és emberiességének lehető legjobb érvényesülését lehetővé téve. Mivel a monopólium definíciójából következően szűkíti valamely területen a piacra lépés lehetőségét (kiiktatja a verseny mozgásformáját), ezért a monopólium és a piac fogalma egymást kizárónak tekinthetők. A monopólium nem törhet be a piacra, legfeljebb fölszámolhatja azt. Az adásvétel művelete tehát nem jelent önmagában piacot. A piac a monopólium nélküli, egyenrangú felek közötti adásvételek világa. Amiből az következik, hogy a monopoljövedelem (abban is legfőképp a monopoljáradék) a radikálisabb megfogalmazások szerint nem élvezheti a m agántulajdon védelmét - ha a m agántulajdont, a magántulajdon sérthetetlenségének fogalmát a piachoz kapcsolom, mint eredetében

piaci műveletből származó bevételt. Ha történetesen azon logikai feladvány megoldását keresnénk, hogy hogyan lehetne a magántulajdon sérelme (elvonása) nélkül, illetve minél kisebb sérelmével biztosítani a közkiadások forrását, akkor felmerül a kérdés, minek tekinthető a monopoljáradékokra alapozott közkiadás finanszírozás? Adónak? Adózás-e a monopoljáradék részleges elvonása? Mondtak olyat is (még vagy száz éve), hogy mivel a gazdaság szereplői közül a monopóliumok végső soron nem szoríthatók ki, (tehát a piac ebben az értelemben sem fedheti le az összes adásvétel világát), ezért alapvető különbséget kell tegyünk az emberi munka, tevékenység piacon szerzett ellenértéke (amely eszerint nem volna elvonható, mert az rablás, merénylet lenne a j ogos magántulajdon ellen) - és a monopolpozíció következtében adódó jövedelem, a monopoljáradék egy részének elvonása között (mert ez utóbbival pl nem

sérül a piaci teljesítményre épülő magántulajdon elve, hiszen a monopoljáradék nem piaci, sőt még csak nem is gazdasági teljesítmény elismerése) .Technikailag úgymond a fentiekkel történetesen egybevág, hogy a monopoljáradék részleges elvonása nem hárítható át további 4 piaci szereplőkre, míg a jövedelmi, forgalmi és fogyasztási adók legalább részben mind áthárulnak, továbbgyűrűznek más gazdasági szereplőkre is. Képletesen szólva a monopoljövedelem eleve a piacon forgó pénzek megcsapolását jelentik, egyfajta konstrukciós kikerülhetetlenséggel (mert - a termőföld, ásványkincsek vagy a rádióhullámok stb. természetes monopoljáradékot hozó javak és a hozzájuk kötött kiváltságok kényszerűen a kereslet által meghatározott árúak, korlátozott kínálatúak, sosem lesznek igény szerint bővítetten újratermelhetők). A monopoljövedelmek részleges elvonása tehát ennek a "kényszerű" "piaci

veszteségnek", "elfolyásnak" a legalább részbeni megfogását, a közkiadások finanszírozásán keresztüli visszaforgatását jelenti. A részlegesen elvont monopoljövedelmek közkiadásokra való fordítása a piaci folyamatokat segítő, fejlesztő "külső" (külső, mert a piaci folyamatokat nem terhelő) infrastrukturális beruházásnak tekinthető. Ellenkező esetben viszont, ha a mai adózási rendszerre gondolunk, akkor azt látjuk, hogy egyrészt a monopoljövedelmek jelentős hányada minden kontroll nélkül való (mintegy a joghézagok és a diszfunkcionális szabályozás árnyékában maradnak), másrészt hasonló nagyságrendben folyamatosan olyan jövedelmeket vonnak ki a piaci folyamatokból, amelyekkel azokat fékezik, leültetik. Innen nem esik messze egy olyan kérdés feltevése, hogy a közkiadások krónikus forráshiánya és a fekete gazdaság vajon nem más, mint tekintélyes mértékben a kormányzati szándéktól és

adózási moráltól függetlenül a mai adózási, gazdaságszabályozási rendszer kényszerű következménye - a szerencsétlenül megválasztott adóalapok miatt. Hogy a fentiek alapján nevezhető-e "adónak" a monopoljáradék egy részének elvonása vagy sem, az definíciós kérdés. A fontos az, hogy ne tévesszük szem elől magát a problémát A monopóliumok megítélésének, kezelésének dilemmájában szabad-e, kell-e az alábbi kérdéseket is felvetni? Gazdaságilag szemlélve válik csak igazán jelentőssé, kitapinthatóvá a fentiek továbbgondolása, ha sorra vesszük a monopolizálódás hatásait pl. a munkanélküliségre, a termelési rugalmasságra, általában az érdekeltségi viszonyokra. Korunk talán legalapvetőbb problémája, hogy miként lehet a közkiadásokat úgy megfinanszírozni, hogy az a lehető legkisebb fékező hatást gyakorolja a termelésre, a lehető legkevésbé torzítsa a piaci 5 viszonyokat, a lehető

legkevésbé fogja vissza a piaci szereplők teljesítőképességét, keresletkínálati esélyeit, a lehető legkevésbé szűkítse a piacot, a piaci mozgásokat, a piaci szereplők körét?! A monopoljáradék részleges elvonásával. Mint egy kristály szerkezete, olyan világos Vajon igaz-e? A naiv, ma már mosolyognivaló múlt emléke lenne az idea: az erőfölény helyett a tényleges gazdasági teljesítményt preferáló piaci rendszer? Amerikában Henry George emléke úgy hozzá tartozik az USA történelméhez, kiemelkedő gondolkodóinak köréhez, mint nálunk pl Széchenyié. Tudomásul kellene venni, hogy a közgazdasági gondolkodásban több, egymással harcot vívó gondolkodási irányzat létezett, létezik, amelyek által kidolgozott eszközök mind működőképesek, nekünk kell választanunk belőlük. A XX század, a fasizmusok százada, az aranyalaptól elválasztott és államilag korlát nélkül inflálható (értsd különösebb felelősségi kontroll

nélkül államilag hamisítható) pénz százada. Valamint annak a folyamatos küzdelemnek is az időszaka egyben a XX. század, hogy a társadalmi intézményrendszer miképpen képes a piacra lépés lehetőségét minden egyes ember számára (minél több ember számára) garantálni, mind keresleti, mind kínálati oldalon (amiként a XX. század egyúttal a s zázada az aranytól elválasztott pénz hamisítását korlátozó, kizáró pénzkezelési, pénz-szabályozási kísérleteknek is). Az az alapelv, amely szerint "a monopoljáradékból eredő jövedelemre nem terjeszthető ki a magántulajdon védelme" egy kulcsszerepű megállapítás lehet abban, hogy elindulhassunk gondolataink, fogalmaink áttekintéséhez. Ma már nyilván nem a középkori egyházi átok hasonmásáról lehet szó, miszerint a monopolbevételt el lehetne lopnia bárkinek, büntetlenül (ahogyan a kiátkozottat büntetlenül meg lehetett ölni egy időben). Itt állam és társadalom

viszonyáról van szó, politika és piac kapcsolatáról, tehát a politika által alkotott és működtetett gazdasági szabályozásban kell minőségileg másként kezelni a monopoljáradékból származó jövedelmeket és az egyéb bevételeket. Fentiek alapján legalább három kategóriát különböztethetünk meg a tulajdonosok jövedelem forrását illetően: - lopás, - monopoljáradék (vehemensebbek azonosítják a lopással, mint törvényben védett lopást), - piaci teljesítmény ellenértéke. 6 Ismét a vehemensebbek a forgalmi, jövedelmi, fogyasztói jellegű adókat, illetékeket a fenti skálán a lopás elé tennék, mint állami erőszakkal, bűnszövetkezetben elkövetett, a társadalom gazdasági potenciálját különösen károsító lopásfajtát. Vajon lehetne a monopoljáradékokra helyezni a hangsúlyt (a mainál sokkal nagyobb mértékben) a közkiadások forrásaiban? Kérdés, hogy az mekkora fordulatot igényelne gondolkodásban, politikai

kultúrában, közmegegyezésben. Mihez képest? Nem az a k érdés jelen esetben, hogy legyenek-e közkiadások. Az a kérdés, hogy ha megkerülhetetlenül vannak közkiadások, akkor azok milyen forrásból legyenek fedezve. A forgalmi és jövedelmi adók közismert sajátossága, hogy visszafogják a termelési kapacitást, termelési képességet, hiszen megemelik azt a j övedelmi küszöböt, amely valamely tevékenység rentabilitásához szükséges. Ezáltal elsőrendű okozójává válnak a magas munkanélküliségnek is. Szembe lehet persze állítani a fenti meggondolásokat valamely világpiaci versenyre való hivatkozással, miszerint a gyenge amúgy is elbukna, és mi kemény legények ne is kezdjük kevesebbel 40 év szocializmus stb után, mint magukkal a világpiaci monopóliumokkal a versenyszerű birkózást. De ez kétes érvelés, és könnyen a versenyre való képesség, sőt a piacon való fellépés igényének feladásához vezethet, mint úgymond

nyilvánvalóan reménytelen erőfeszítés. A fogyasztási és forgalmi adók egyrészt jelentősen leszűkítik azt a merítési közeget, amelyből a versenyképes piaci szereplők kikerülhetnének, másrészt pedig feleslegesen és vég nélkül tesznek olyan érvágást a társadalmon (még plusz a kikerülhetetlen monopoljáradékokon felül), amelyet az nem tud kompenzálni valamely mitikus megedződéssel, mert ha megedződnének, ezek az adók utánamennének, visszatartják. Elvileg volna a maitól különböző, más típusú adóalap is, mégpedig a monopoljáradékot hozó termelési potenciál "piaci" (tehát itt adásvételi) értékét alapul vevő, a termelési potenciál kihasználtságától független, azaz az adózónál 100%-os termelési érdekeltséget eredményező, ezért a t ermelési kedvet vissza nem fogó elvonás, - más szóval a k özkiadások fedezésére a monopoljáradék egy részét elvonó, a monopólium tárgyának piaci (adásvételi)

értékétét alapul vevő, "érték-adó-típus". Na és ha a fenti okfejtés elvileg, logikailag helytálló lenne, volt már példa az emberiség történelmében a monopoljáradék részleges elvonására épülő adórendszerre? "a föld-monopólium (terület-"tulajdon") az egyik legfontosabb járadéktermelő monopólium" 7 Évezredeken keresztül a meghatározó termelési tényező a föld volt. Szembetűnően, azaz expliciten a földtulajdonra épültek a társadalmi struktúrák a legutóbbi időkig. Ezen korszakokban nem is volt ismeretlen a mai szóval földjáradékból elvonó típusú adórendszerek. Volt példa az emberiség történetében a monopoljáradék részleges elvonásán alapuló közkiadás finanszírozásra a régi Kínában (Kínában többször is volt ilyen korszak). Ehhez illeszkedő megállapítások találhatók Hamurappi törvénykönyvében illetve a Bibliában. A modern polgári piac-gazdasági rendhez igazodva a

múlt század elején Henry George fogalmazta meg a monopoljáradék elvonási elvű adózás gondolatát, elsődlegesen még mindig a földmonopóliumra koncentrálva, de már nem a mezőgazdasági termelési potenciált jelentő szántóföldekre figyelve, hanem az észak-déli polgárháborún túllépet Amerikai Egyesült Államokban, az ottani problémákra, friss gazdasági jelenségekre koncentrálva (városi, ipari telkek, vasútépítés, kikötők stb. áremelő hatása) Például PA Samuelson szerint Henry George adózási javaslatai valószínűleg a közgazdaság elmélet legszilárdabb elméleti alapköveihez tartoznak. Gazdaságpolitikai alkalmazása azonban oly mértékű váltást jelent a jelenleg "divatos", szokásos gazdaság szabályozási eljárásokkal szemben a közkiadások fedezetének előteremtésében, hogy arra lehetőség vagy az ennek megfelelő hagyományok továbbélése esetén kerülhet sor (Hong-Kong, Ausztrália, Új-Zéland, Dél Afrika,

Canada, USA egyes körzetei), vagy valamely rendkívüli körülmény, pl. az átlagosnál is súlyosabb gazdasági kihívások hatására, talán pl. rendszerváltási alkalmakkor A TERMÉSZETJOGGAL ADÓRENDSZER ÖSSZHANGBAN LÉVŐ 1. Előzetes megfontolások HAGYOMÁNYOS ÉS ÖKOADÓZÁS :.El kell különítenünk a hagyományos közfeladatokat (közbiztonság, egészségügy, közoktatás, stb.) és a természeti környezet helyreállítását és fennmaradását célzó közfeladatokat, mivel az utóbbiak fedezésére szolgáló ökoadókat H.Daly és követői nyomán - sajátos, zárt elemként építjük be az adórendszerbe A KÖZTERHEK TERMÉSZETES FORRÁSAI: A pénz- és hitelreform folytán fokozatosan megszűnik a kamat, azaz nem csökkenti többé a (széles értelemben vett) munkások együttes béralapját, nem sérti a szociális igazságosságot. A földjáradék továbbra is folyamatosan keletkezik (és levonódik az együttes béralapból), de a települési

önkormányzatok föld- 8 elővásárlási joga és az ehhez kapcsolódó földbérleti rendszer következtében - teljesítmény nélküli magánjövedelem jellege fokozatosan megszűnik, és közhatalmi bevétellé válik, amely közcélokat kell, hogy szolgáljon. Így tehát - mint HGeorge is javasolta - a földjáradék a közhatalmi feladatok fedezésének természetes forrása. Vannak további olyan adónemek is, amelyeket a természetjog érvényesítése érdekében ki kell vetni, és vannak olyanok, amelyek - ha a k öltségvetés kiadási oldalának fedezésére szükség van rájuk - kivethetők, mert nem ellentétesek a t ermészetjoggal. Az adónemek közül, amelyeket a továbbiakban tárgyalni fogunk elvi okokból kivetendők: o a földérték- (telekérték-) adó, o az örökösödési adó, o a luxus- (egyben zömmel import-) áruk forgalmi-adója, és o az ökoadók. Szükség szerint kivethető: o a létfontosságú fogyasztási cikkek (egyben zömmel

hazai termékek) forgalmi-adója. 2. Földérték-adó, telekérték-adó TÖRTÉNETE: Ez az ad ónem a m agán-földjáradék elvonásának jól kidolgozott eszköze. A 18. században a francia fiziokraták vetették fel, hogy egyetlen adóként a földjáradékot kell megadóztatni. E javaslat legismertebb változatát Henry George 1879-ben megjelent "Haladás és szegénység" c. könyve tartalmazza A 19században sok más szerző átvette ezt az elgondolást, mindenekelőtt John Stuart Mill. Egyik nevezetes további hirdetője Herbert Spencer. Hazánkban századunk elején Sós Aladár és Pikler J Gyula fejlesztették tovább ezt a gondolatot. (Pikler J Gyula volt a budapesti telekérték-adó kezdeményezője, a telekértéknyilvántartó hivatal vezetője, az aradi, pécsi, debreceni stb telekérték-adó és a megfelelő szabályrendeletek úttörő megalkotója. Elismert nemzetközi szaktekintély volt, akit Oxfordba, Brémába, Bécsbe hívtak előadásokat

tartani, és mindenütt a legnagyobb sikert aratta.) SPEKULÁCIÓ. A "Fennmaradás-fordulat" előtt a megtakarítók hajlanak arra, hogy a jövőbe átmentendő pénzüket föld/telekvásárlásba fektessék. (Az ilyen vásárlásokat a fordulat után a települési önkormányzatok elővételi joga 9 megakadályozza.) Ezt a spekulációs föld/telekvásárlást meg kell különböztetnünk a vállalkozói föld/telekvásárlástól, amikor a vásárlónak az a célja, hogy a földből bérbeadással vagy saját műveléssel húzzon hasznot, a telket valamilyen ráépítéssel hasznosítsa. A spekulációs föld/telekvásárlás ellene hat a gazdasági virágzásnak, mert elvonja a földet/telket azoktól, akik valamilyen társadalmi igény kielégítése (pl. élelemtermelés, lakásépítés) céljára használnák Az ilyen spekuláció ellen hat a föld/telekérték-adó, amely bünteti azt a tulajdonost, aki - bérbeadással vagy vállalkozóként nem

hasznosítja és eladni sem akarja földjét/telkét. (A hasznosító haszna egy részét fizeti föld/telekérték adóként.) MÉRTÉK :A föld/telekérték-adó mértéke elvileg a földjáradék, vagyis, az a bérleti díj, amely a bérlet-piacon a kereslet-kínálat törvénye szerint alakul. Amíg a földrészletek jelentékeny része nem kerül - a települési önkormányzatok elővételi joga folytán - köztulajdonba, és így az önkormányzatok nyilvános árverései során nem követhető nyomon kellő biztonsággal a földjáradék alakulása, a föld/telekérték-adót az ingatlanforgalomban megmutatkozó, kb. 3 évenként korrigálandó forgalmi érték évi 0,5%-ában ajánlatos kivetni (A föld/telekértéket a létesítmények /ültetvények, építmények/ értéke nélkül kell számítani.) SZOCIÁLIS MENTESSÉG: A természetjogból következik, hogy nem terheljük telekértékadóval • a tisztes polgári életvitelhez szükséges lakás ill. családi ház

közepes méretű telkét; • a családi méretű iparűzéshez szükséges, ill. a parasztporta által elfoglalt telket; • a haszonnyerés nélküli, közszolgálati intézmények (templomok, múzeumok, iskolák, stb.) telkét Ezeket összefoglalóan szociális adómentességnek fogjuk nevezni. A BEVEZETÉS MÓDJA :A föld/telekérték-adó bevezetésének módját - Pikler J. Gyula nyomán - a következőkben vázoljuk fel: • Első lépésben országos és községenkénti térképet és katasztert kell készíteni, amely az egyes területegységek fekvését, méretét és forgalmi értékét tünteti fel. (Az első világháború után Budapesten Pikler irányításával - számítástechnika nélkül! - már készítettek ilyen értékkatasztert, igen rövid idő alatt, kis költséggel, nagy pontossággal és súrlódások nélkül.) 10 • Az adó tárgya: minden beépített vagy be nem épített, parcellázott vagy parcellázatlan telek, mezőgazdaságilag

(szántóként, legelőként, erdőként, stb.), vagy bányászatilag hasznosítható földterület, a rajtuk lévő létesítmények (fel- és alépítmények, fák, növények, stb.) beszámítása nélkül • Az adóalapot és az adót 3-évenként kell megállapítani. Ez a települési önkormányzatok feladata. (Az adót is ők szedik be, és megosztják az állami költségvetéssel.) Az érték-megállapításokat közszemlére kell tenni, és könyv-alakban is hozzáférhetővé tenni. • A megállapított föld/telekérték és adómérték ellen a közzétételt követő 30 napon belül a település képviselőtestületénél írásban vagy szóban kifogást lehet tenni. Ezt bárki megteheti a m ás terhére megállapított értékre és adóra vonatkozóan is. A felszólamlásnak halasztó hatálya van. A felszólamlást a képviselőtestület bírálja el Határozata ellen 15 na pon belül - halasztó hatály nélkül - a regionális földérték-adó

bizottságokhoz lehet fellebbezni. A bizottságok határozatai ellen a területi bíróságnál lehet panaszt tenni. A VÁRHATÓ TÁRSADALMI HATÁSOK: • Értelmetlenné válik a földterületek hasznosítatlan tulajdonlása. (A termőföld parlagon hagyását meg kell különböztetni a vetésforgó keretében való ugarolástól! A parlag földérték-adója is megegyezik a bérleti díjjal, ill. azzal a díjjal, ami a parlag művelés céljára való bérbeadása esetén befolyna. Az ugar adómentes) • A mezőgazdasági és bányaingatlanok művelői termékeik piaci árában megkapják munkájuk ellenértékét, és ezen felül azt a többletet, ami nem a munkájuknak tulajdonítható, mert a föld magasabb eredeti termőképességéből, piachoz való közelségéből, stb. adódik Ez a többlet a földjáradék, ezt vonja el közcélokra az adó, tehát a szociális igazságosságot is szolgálja. Értelemszerűen hasonló a helyzet a városi bérház-vállalkozók

esetében is. • Nem teszi érdemessé a mással (bérlővel, bérmunkással) megmunkáltatott föld tulajdonlását; a földjét nem-maga-művelő tulajdonost ösztönzi arra, hogy eladja a földjét, amely így - az elővételi joggal rendelkező települési önkormányzaton keresztül - ahhoz kerül, aki maga műveli. Röviden: meggyorsítja a földek köztulajdonba kerülését és a - tartósan bérlő - családi gazdaságok elterjedését. 11 • 5. Évi adótervezés A nem elvi okokból kivetendő adók esetében az adózás irányelve: ne a teljesítményt, hanem a fogyasztást adóztassuk. Ennek alapján a hagyományos (nem ökológiai jellegű) közhatalmi feladatok költségeit fedező adózást a következő módon tervezzük: Megállapítjuk a közhatalmi intézmények (kórházak, iskolák, rendőrség, nyugdíjak, stb.) még éppen kielégítő mértékét, és ennek költségeit (kiadások); valamint a föld/telekérték-adóból, az örökösödési

adóból, a pénzhasználati díjból, a luxuscikkek ÁFÁ-jából és más kisebb forrásokból várható bevételeket. Már Henry George szövegeiben is az elméleti okfejtések keretében ismételten a "föld" fogalma általánosan a korlátosan rendelkezésre álló környezeti javakat jelenti. Bár a konkrét adózási javaslatoknál még megmaradt magánál a konkrét föld-területnél. Azonban a kidolgozott adózási technika univerzálisan alkalmazható, a földtől, mint területtől elszakadtan is. Napjainkban már nem kizárólag a földtulajdon jelent monopoljáradékot eredményező 12 tulajdont. Ilyenek az egyre fontosabbá váló egyéb környezetei javak, és ilyenek hozhatók létre különféle szabályozási megoldásokkal koncessziós vagy teljesen rejtett formában (gazdasági kiváltságként). "A terület-érték-adóról, mint a legkidolgozottabb részleges monopoljáradék elvonási javaslatról" Samuelson Közgazdaságtan c.

könyvében a 27-3-as ábrán láthatók az úgynevezett tiszta gazdasági járadékot lefölöző adó görbéi. D1 a megművelt leggyengébb földterület értéke D2 egy vizsgált földterület jelenlegi értéke Samuelson is kiemeli, hogy a monopoljáradékból elvonó adó elvileg sem hárítható tovább a fogyasztóra. Érvek és ellenérvek monopoljáradék részleges elvonása ügyében . Miután Samuelson elismeri, hogy technikailag kifogástalan Henry George javaslata a földérték adóra, tesz egy furcsa megjegyzést. Eszerint legalábbis az USA-ban azért lehetetlen erre az adótípusra gazdaságpolitikát alapozni, mert az USA szabad vállalkozás elvét hirdető felfogása nem engedi pl a bányakincsek nemzeti tulajdonba vételét. Ilyen alapon viszont a földterületek tulajdonosai úgymond hátrányos megkülönböztetésben részesülnének a bányakincsek 13 tulajdonosaival szemben, ezért inkább szó sem legyen föld-érték-adóról sem. Tehát Samuelson

szerint egyrészt: "a járadékra kivetett adó nem okoz torzulást vagy gyenge hatékonyságot", tehát a földérték adó javaslat elméletileg megalapozott. Másrészt viszont a "méltányosság elvét figyelembe véve" (?!) nem alkalmazható az előbbi bekezdésben leírtak miatt (pl az USA-ban). Az érvelés Samuelson könyvében több szempontból is meglepő. Kifejezetten megfelel logikájában a déli államok 1860 előtti érvelésének a rabszolgaság kérdésében (ti. - akkor hogy a szerzett vagyon ne sérüljön a rabszolgatartók esetében, nyugodtan sérülhetett az emberek egyenlőségének az elve a rabszolgák esetében - most pedig azért, hogy a földterület birtoklói ne legyenek hátrányban a bányakincsek kiaknázóival szemben, felejtkezzünk el arról is, hogy pl. az USA alapító atyái az emberek személyes jogairól bármikor bármit is mondottak volna). A rabszolgaság ügyében e k érdés rendezéséhez kevés volt a l ogikai

érvelés, kellett a t isztázáshoz egy hajszálon múló eredménnyel járó Észak-Dél elleni háború is. Lehet, hogy most sem csupán logikai kérdésről van szó? Netán ismét meg kell vívni egy háborút? Henry George munkássága során számtalanszor rámutatott, hogy az alapvető emberiességi etikai megfontolások a közgazdaságban (mai szóval pontosabban: a közgazdaság szabályozásában) sem kerülhetők meg (az emberek összességét figyelembe vevő járadékadóztatási elv nem kérdőjelezhető meg a föld- és a b ányajáradék tulajdonosok közötti érdekviszonyok mérlegelésével). Samuelson nem tér ki arra, hogy Henry George ajánlása értelmében a bányakincsek utáni járadék legalább részben éppúgy elvonásra kell kerüljön, mint a földérték utáni járadék. Úgyhogy a "méltányosság" szakkifejezés ebben az esetben nem fedi az "igazságosság" fogalmát. Valami mást jelent Samuelsonnál a

"méltányosság", valami a társadalom egészéhez képest sokkal szűkebb körben értelmezett viszonyítást, amelyet tehát nem lehet szembeállítani a társadalom egészének problémáival pl adórendszerek kialakítása kérdésében. Tehát a Samuelson által említett "méltányosság" ügye földtulajdonosok és bányakincs kiaknázók között alkalmatlan arra, hogy a területérték-adó javaslatot minősítse mai aktualitása szempontjából (különösen pl. Magyarországon, ahol elvileg ma nemzeti kincsnek tekintik a bányakincseket). Az ipari és szolgáltatási szektorra épülő modern gazdasághoz tartozó "modern" adóelmélet talajáról legyinteni HG javaslatára, mint nem aktuálisra, meg sem említve, hogy ma már 14 nemcsak a földtulajdon monopóliuma okoz gondot a gazdaságban - ez egy olyan sajátos paradigmát tételez fel a közgazdasági gondolkodásban, amely valószínűleg csak addig élhet, amíg teljes egészében

napfényre nem kerül. Kiválóan alkalmas a Samuelson tollából Henry George-ról szóló méltatás arra, hogy vele vitatkozva érzékeltetni lehessen, hogy a közkiadások földértékadó típusú fedezésének gondolata messze nem olyan egyértelműen tűnt el a lehetséges gazdaságpolitikai eszköztárból, mint azt magyarországi ismeretlensége feltételezni engedné. Anélkül, hogy a polemizálást a végsőkig feszíteném, még egy idézet Samuelsontól: "A Ramsey-adók modern elmélete igen közel áll Henry George felfogásához" - ? Mondhatnánk, hogy közel állnak egymáshoz mint áldozat a gyilkoshoz. Hiszen a Samuelson könyv tálalásában a merev kínálatú vagy merev keresletű jószágok adóztatása technikailag nyilván lehetséges, agyafúrt megoldás. De ehhez önmagában nem sok köze van HG-nak. Henry George munkásságának a lényege abban állt, hogy a társadalmi igazságosságot kívánta összekapcsolni a hosszútávú, közgazdasági

törvényszerűségekkel, a lehetséges stratégiai gazdaságpolitikai meggondolásokkal. És nem volt szándékában a mértéktelen állami kiadásokhoz szükséges bevételek olyan fortélyos kivetése, amely mindegy, hogy miféle hosszan ható kalodát, spanyolcsizmát jelent a gazdaságnak (esetenként közvetlenül a fogyasztóknak!), mert úgymond fő, hogy ellene technikailag, pillanatnyilag képtelen védekezni a szerencsétlen kiszemelt adóalany. Henry George ismerete nélkül is a fenti gondolatkört az elmúlt évtizedekben többen is megérintették. Pl számos várostervező építész figyelmeztetett arra, hogy a minden gazdasági ésszerűséget nélkülöző, szinte eszeveszett centralizálás nagyobb és kisebb városok esetében a lehetséges emberi életminőség jelentős romlását eredményezi, és végső fokon nem más, mint a közkiadások fedezésére jobb-rosszabb módszerekkel elvont összegek önsorsrontó, kontroll nélküli pazarlása,

amelyre nem kerülhetne sor (különösen nem a ma tapasztalt rendszerességgel, konokon e gyirányú módszerességgel) pl. egy városi telek-érték-adó alkalmazása esetén. "minden monopoljáradékot eredményező termelési tényező tulajdona olyan monopólium, amely monopólium-érték-adóval terhelhető(rádiófrekvenciák, taxiengedélyek, törvénnyel erősített kiváltságok stb.)" 15 A rádióműsorok sugárzási frekvenciájának birtoklása, tulajdonlása az utóbbi évek média-vitái nyomán jól érzékelhetően fontos monopóliumot jelentenek. Legalább a kereskedelmi adók ügyében felmerülhet a kérdés, hogy vajon nem lehetne-é itt is egy részleges monopol-járadék elvonási megoldásban gondolkodni. Legalább egy szűkített körben, kísérletképpen. Azonban vegyünk egy kevésbé átpolitizált kérdést, a taxiengedélyek ügyét (bár a t axis-sztrájk óta erről is kiderült, hogy mennyire közvetlenül átpolitizálható).

Használjuk e személetes példát ahhoz, hogy a monopólium-érték-adózás módszere könnyebben végiggondolható legyen általa. Tehát nem tekintem a magam részéről sem elintézett kérdésnek, hogy a taxiengedélyek körében a legjobb megoldás a t axiengedélyek értéke utáni érték-adózás lenne. De legalább gondoljuk végig, mégis hogyan nézhetne ki? És azután nézhetünk szét, hogy a területen és a taxiengedélyen kívül még hol lehetne hasznos kipróbálni.Első változatban gondoskodnia kell arról, hogy a verseny tényleg nyílt maradhasson. Fel kell lépnie a droszt-háborúkkal és egyéb kiszorítósdival szemben Különben kérlelhetetlenül megszűnik a szabályozásnak még az illúziója is, egyfajta ököljognak, féllegális rendszernek adva át a terepet. Második változatban, ha kötött a taxiengedélyek száma, akkor ugyancsak kérlelhetetlenül kialakul a t axiengedélyek árfolyama. Ezt a h atóság figyelmen kívül hagyhatja a maga

részéről, de ettől még nem szűnnek meg az árfolyamhoz kötődő folyamatok, csak váratlanokká, a nyilvánosság elől elzárttá válnak, ami szintén óhatatlanul féllegális árnyékviszonyok működéséhez vezet. Itt is kialakulnak, és a helyi kultúrától függően vezetnek vadabb vagy szelídebb maffiamódszerek használatához azon kérdés megválaszolásában, hogy ki taxizhat, és ezért kinek milyen árat fizet. A hatóság maximálja, rögzíti a taxiengedélyek számát. Nem az a közvetlenül felmerülő kérdés, hogy a taxis jut-e olyan extra-profithoz, amelyet nagyobb létszámú taxiengedély esetén letörne a szélesebb körű kereslet-kínálati hatás (erre ma különben sem érzékeny a gazdaságpolitika), hanem a hatóság az engedélyek számának rögzítésén túlmenően egyéb szabályozási feltételeket is ki kell alakítson. - A hatóság kinyilvánítja, hogy a taxiengedélyek forgalomba hozhatók, és megteremti a taxiengedélyek nyilvános

piacát, ami a t axiengedélyek árfolyamának számontartását eredményezi. A banki kamat elérése esetén kedvezőbbé válna bankba tenni a pénzt taxiengedély vásárlás helyett. Banki kamat alatt a taxizás bevétele a dologi és személyi költségek fedezésén túl is hoz hasznot. Minél messzebb van a banki kamattól az évi érték-adó %-a, annál inkább számíthat befektetési formának is a t axiengedély vásárlás, tehát annál inkább válik 16 fejleszthető üzletággá a megélhetést adott szinten biztosító tevékenység lehetőségén túlmenően. A fogyasztóknak, az utasoknak persze a minél több taxi és minél olcsóbb tarifa lenne az érdeke. Csakhogy ez előbb utóbb a taxisok bevételének olyan mérvű csökkenéséhez vezethet, amely már a szolgáltatás színvonalát, biztonságát is veszélyeztetheti. Éhező taxis egy határon túl nyilvánvalóan kevésbé tud jó szolgáltatást nyújtani. Mielőtt általánosabb kérdések

tárgyalásába csúsznék át, térjünk vissza a taxiengedélyek érték-adóztatási problémájához. Ebben a megoldásban rengeteg hagyományos konfliktus vesztené el feltételeit. Nem kellene (sőt nem lehetne) kijelölni, hogy személy szerint ki a hatóság kedvence (tehát kié lehessen a taxizás lehetősége), viszont normatív előírások belátás szerint volnának tehetők. Abszurd normatív előírások miatt, a t axizás ellehetetlenülése esetén lemenne a t axiengedélyek árfolyama, automatikusan lecsökkenne, elfogyna az adózási alap is. Irreálisan magas taxizási profit esetén pedig lecsökkenne a taxik igénybevétele, illetve megélénkülne a kereslet a taxiengedélyek, mint jó befektetési lehetőség iránt. Ha a taxiengedélyek iránti licitálásos átvételi ajánlat egy ajánlati küszöbértéken felül nem volna visszautasítható, akkor a monopolisztikus taxiengedély-tulajdonlás végképp visszaszorulna. Ebben az adózási rendszerben ha

valaki ki akar lépni az adózók köréből, akkor a (taxi~)engedélyét eladva induló pénzhez jut élete átrendezéséhez. A monopoljáradék elvonása nem építhető be a monopoljószággal nyújtott szolgáltatás árába a taxizás esetében sem, és más területen sem, tehát pl. inflaktórikus hatása sincsen Amennyiben nem az eddigi adókon túli újabb adózásként próbálnák meg használni, akkor változatlan helyi vagy országos költségvetési bevétel mellett is csökkenne a munka és a tőke terhe, növekedne a termelés, csökkenne a munkanélküliség (a javuló társadalmi közhangulatról nem is beszélve). Mint ahogyan a jól kialakított hátizsákban többszörös terhet vagyunk képesek cipelni szemben azzal, ha drót helyettesíti a széles vállpántokat, és szegek nyomódnak hátunkba a sima filces támaszték helyett, valahogy hasonlóan nem mindegy, hogy miként, milyen pontokon viseli el ugyanazt a közterhet ugyanaz a gazdaság, ugyanaz a

társadalom. 17 Természetesen nem állítom, hogy ezzel megoldódna a közkiadások minden kérdése, hiszen számos tételről eleve megkérdőjelezhető, hogy jogosan, racionálisan van-e ráterhelve az országra, a lakosságra, a gazdaságra. Másrészt pedig nyilvánvaló, hogy új típusú nyilvántartásokra, gazdaságpolitikai döntésekre, konszenzusokra, törvényhozási munkára lenne szükség akkor, ha a fentiekből következően legalább próba, kísérlet indulna a monopoljáradék részbeni elvonására épülő közteherviselés kipróbálására, netán szélesebb körű alkalmazására. Fel kellene készülni arra, hogy nehogy ebből is csak "átmeneti bulik" szülessenek. Más szóval kérdéses, hogy az ország vagy annak bármely szeglete képes volna-e működtetni egy taxi-engedély-érték-adó rendszert. Az állami központosított privatizáció (vagyonügynökség, ÁPV RT.stb) úgy tűnik, hogy képes volt átverekedni magát a

méltánytalan megoldásokba. Titkos licit? Ez több, mint a rendi középkor, mert bár ott is korlátozott volt a megyegyűlés résztvevőinek köre, mégsem volt titkos, hogy kit választottak meg ispánnak vagy bármi tisztségviselőnek, és főleg, hogy milyen ígéretek alapján. Ilyesmire rendszeres történelmi példát talán legfeljebb az ortodox vallású országok szolgáló nemes világában lehet találni. Egy taxi-engedély-érték-adó rendszernek egyik elemi biztosítéka, előföltétele kellene legyen az, hogy ha ráállnak, akkor a rendszer legyen nyilvános, megkerülhetetlen garanciákkal. Abban (döntéstől függően) minden egyes állampolgár, helyi lakos vagy akár külföldi is részt vehessen. Az engedély értékek aktuális nagysága nem lehet titok, és valóban lehessen rájuk licitálni (nem csak a helyileg befolyásosak családtagjainak, barátainak, klienseinek). Külön kérdés, hogy hol van értelme használni, kipróbálni ezt a szabályozási

módszert. Valószínű, hogy Budapesten számos ügyet rendbe tenne (pl a rajtakapott "taxishiénák" engedélyét el lehetne árverezni), egyes útvonalakra, időpontokra külön engedélyeket lehetne adni (ugyanazon adózási megoldással csak emelt érték után), és valószínű, hogy kisehb falvak alkalmi személyfuvarozást vállalóinak esetében nem volna semmi értelme sem). A taxi-engedélyt kiadó pl önkormányzati hatóság kicsit a nemzeti bankra emlékeztetően tarthatja egy szinten, vagy emelheti, csökkentheti az engedélyek értékét az engedélyek számának megszabásával. Pl üdülőhely kiadhat csak szezonális engedélyeket, így érve el, hogy mindig szerinte elegendő (se túl sok, se túl kevés ne) legyen. Azaz meglegyen a szolgáltatás is, és az adóbevétel is. 18 A taxizás körét elhagyva Elvileg hasonló eljárást lehetne követni az "egyetlen szolgáltatókkal" is (csatorna, víz, szemét, út stb).Más kérdés, hogy

szükség van-e az akár ily módon szabályozott monopóliumokra helyi, hazai, nemzetközi vonatkozásban. Tehát szabad-e monopóliumot létrehozni, a társadalom számára bármily méltányosan kezelni, avagy úgy kellene tekintenünk a monopóliumot, mint az eutanáziát vagy az abortuszt, amelytől a "vehemensebben" erkölcsös ember igyekszik távol tartani magát? El tudjuk kerülni a gazdasági monopólium jelenségét? Kiiktatható bármilyen szabályozási módszerrel a gazdasági monopólium az életünkből? Ha nem, illetve ha csak részben, akkor a fennmaradó hányad esetében józan érdek mérlegelni a monopol-érték-adózás lehetőségét. Pontosabban fogalmazva: A monopolhelyzet árfolyam értékére alapuló érték-adózást. A monopóliumok szerepét mérlegelve az emberi társadalomban, tekintsük át az innovációban betöltött szerepüket, akár egyes vállalkozásokhoz szükséges tőkeerőt szállítani képes kapacitásukat, értékesítési,

fejlesztési stb kapcsolatrendszerüket, a t echnológiát, egyebet.Ha egyenesen az infrastruktúra részének tekintünk egy Coca-cólát, IBM-et, autógyárat, akkor is meg kell találjuk a monopóliumok és az előbbi gondolatmenet illesztését. Ha egy monopólium netán valós gazdasági, infrastrukturális, kultúrális értéket képviselhet az emberiség, az ország, egy város számára, akkor azt meg kell fogalmazni, és annak alapján elfogadni a működését. De képtelenséghez vezet, ha a monopóliumok esetleges erényeire hivatkozva normává tennénk a gazdaság minden szegletében az erőszakot, az erőfölényre támaszkodást, a törvényben megerősített kiváltságokat, a kereslet-kínálati mozgás korlátozását, az emberi reménytelenséget, az elemi emberi jogok megszüntetését, a társadalom eszeveszett, sosemvolt kaotikus állapotba süllyesztését. Vagy biztosítjuk a tényleges szabad verseny feltételeit, az új szereplők bármikori piacra

lépését, a keresletkínálat érvényesülését minden egyes ember számára, vagy elismerünk bizonyos gazdasági kiváltságokat - de csak a kezelésükre alkalmas tőkepiaci jellegű monopoljáradék részbeni elvonásával járó adózási technikával kísérten tehetjük - némi józanság illúzióját kergetve. A társadalmi kiváltságok (másik oldaláról a j ogtalanságok) fenntartása nemcsak erkölcstelen, de gazdaságtalan is, mert elveszi a társadalom talpra állásához nélkülözhetetlen önerő elvi lehetőségét is. A primitív hatalmi önkény és a nyers, már-már atavisztikus gazdasági erőfölény kultusz garantált visszaszorítását nem lehet megtakarítani. A Ramsey19 adók Samuelson által interpretált, megpirongatva pártolt erkölcstelenségére nem szabad támaszkodni, mert Illyés Gyula "Hol zsarnokság van." c versének kérlelhetetlenségével hálózhatják be, állami és magánmonopólium eszközökkel életünk

legrejtettebb zugait, fékezhetik le nemhogy cselekvésünket, nemhogy gondolatainkat, vágyainkat, de gyermeknevelésünkben is tudati korlátokat emelnek, hogy szülői tekintéllyel tegyük vakká e problémákra a következő nemzedékeket is. JUHÁSZ PÁL (SZDSZ) felszólalása Egyetért Bogárdi Zoltánnal, hogy érdemes eszmét cserélni a törvénnyel kapcsolatban, és érdemes gyorsan elvégezni az eszmecserét, hiszen költségvetési súlyában ez egy nem jelentõs törvény, ezt érezni kell. A betervezett bõ 3 milliárdnyit, 3 és fél milliárdnyit sem tesz ki, hiszen mivel ez visszaszámítódik a nyereségadóból, tehát ennek körülbelül harmada, fele attól függõen, hogy milyen pénzügyi eredmények lesznek a mezõgazdaságban jövõre - el vannak vonva a nyereségadóból, tehát így a tényleges jelentõsége még kisebb. Mégis nagyon fontos adótípus, mert önmagában egy jelzést tartalmaz, hogy korlátozott erõforrásokkal gazdálkodni kell.

Egy ilyen adó beillesztésének három különbözõ követelménynek kell megfelelnie, amikor be akarjuk illeszteni az ad órendszerbe. Az egyik az, hogy valamilyen adófilozófiába illeszkedjen, hogy hogyan, hogy miért épp így és ilyen elvekkel van kivetve ez az adó. A másik az, hogy illeszkedjen egy agrárpolitikába s egy környezetvédelmi politikába, hisz ez annak egy nagyon fontos eszköze. S ezzel függ össze a harmadik jelentõsége, hogy illeszkedjen egy történeti folyamatba, hisz mindig, ha egy új elvû adóra térünk át, akkor zökken valamit a rendszer, valaki arra ráfizet, valaki azon nyer, illetve elõkészítünk egy jövendõ történelmi folyamatot, amin megint csak valakik nyerni fognak, és vannak, aki veszteni fognak. És nagyon gyakran egy adótörvény kapcsán nem is az igazi értéke, ami érdekes a közvélemény számára, hanem az a relatív mondanivalója, hogy kiket segít és kiket korlátoz. A harmadikkal kezdve: a zökkenés, amit okoz,

hála Istennek, nem jelentõs, következõen a kis pénzügyi súlyából, mert igaziból eltérés nem is abból fakad, hogy kik fizetik ezt az adót, hanem hogy kik kapják ezt az adót. Eddig az volt, hogy a magánszemélyek földadóját a községek kapták, a nagy szervezetekét a központi költségvetés. Most az egészet a központi költségvetés kapja, így a községeknek csupán egy pár száz fõs köre - persze, ennél nem nagyobb köre -, érzékelhetõ veszteséget szenved, ez nyilván kompenzálandó. A történeti folyamat igazibb kérdése már az adófilozófiával függ össze, hiszen az itt a kérdés, hogy 20 érdemes-e egyáltalán ezt az adót bevezetni, fog-e ez egy jelentõs adóvá válni, vagy megmarad ilyen bagatellnek, és akkor igaziból kár lenne strapálni magunkat és az embereket idegesíteni azzal, hogy van ez az adó. Pontosan kell látnunk, hogy kétféle hagyományos megközelítés van a földadóval kapcsolatban. Mind a kettõ a múlt

században alakult ki Az egyik a földjáradék-elmélethez kapcsolódik, és igaziból azzal függ össze akár Ricardónál, akár Marxnál, akár másoknál, akár Mária Teréziától Ferenc Józsefig terjedõ adóhatóságoknál, hogy a jobbágytelekrendszer felbontása után, amikor a jobbágytelekrendszer különbözõ méretû egységekbe képezte le azt, hogy a föld különbözõ termõképességû, egyszerûen mást jelentett különbözõ minõségekben a telek, tehát a jobbágytelekrendszer felbontása után meg kellett fogni azt a dolgot, hogy az erõsen különbözõ magántulajdonokra hogyan is vessük ki az adót. Ennek az elsõ ideológiai alapja volt az a földjáradékelv, ez van végül is az aranykorona-rendszerben is kifejezve, amelyik abból indul ki, hogy nagyjából természetileg meghatározott, hogy ki birtokolja azt a földet. Vagy az õsiség miatt vagy a jobbágyrendszer történeti kontinuitása miatt, és így nagyjából meghatározott, be van

ragasztva, hogy ki mekkora jövedelemre tehet szert ennek a földnek a jóvoltából. Ugyanakkor létezik egy szokásszerû mezõgazdasági technika, amelyik megmondja, hogy mi az ördögöt lehet egy földbõl kihozni. A szokás megmondja, hogy mit illik termelni és hogyan Így tehát akinek több a jövedelemtermelõ képessége, vagyis nagyobb jövedelmet lehetõvé tevõ vagyona van, az fizessen többet érte. Tehát ez egy normatív jövedelemadó, az elvárható jövedelemre kivetett jövedelemadó. Ez a d olog valójában a századfordulóra elvesztette érvényességét annak ellenére, hogy a földjáradék-elméletet nálunk ugye két évvel ezelõttig mint az agrárgazdaságtan alapját tanították az eg yetemeken. Valójában a s zázadfordulóra ez a d olog érvényét vesztette, s ez a m egközelítés, így az aranykorona-rendszerre alapuló földadórendszer megközelítés is érvényét vesztette. Ez a rendszer közben anakronizmusnak tekinthetõ - egy százéves

anakronizmusnak -, amit mi most földadóként csinálunk. Egyszerûen azért vesztette érvényét ez a rendszer, mert elõször megszûnt az egyértelmûsége annak, hogy ki birtokolja a földet. A földpiac élénkülésével és a földtulajdon iszonyú forgásával megszûnt a meghatározottsága a földhasználatnak - a ki által való meghatározottsága -, így a föld egyre inkább tõkejelleget vett föl, ahol a magasabb termõképességhez magasabb árral jutott az ember. Tehát tulajdonképpen a tõkéje hozadékává vált az, hogyha magasabb termõképességû földet vett meg, és nem kellett ezt külön, mint valami természeti járadékot elvonni tõle. Másik oldalról viszont felborultak a technikák egyértelmûségei, tehát hogy hogyan kell földet mûvelni, mit kell mûvelni egy földön. Igazából a talajminõségtõl is elszakadt a hozadék, amely a földjáradék elvén az aranykorona21 rendszer alapja, hiszen a mi aranykoronánk például a búzatermõ-

képesség alapján van belõve akkor, hogyha ökörfogattal és kétvasú ekével szántok. S mivel ezt nem így teszem, nem búzát teszek, s ha búzát teszek és 15 m illió fajtát csinálok egészen különbözõ célra, a dolog idealisztikussá lett, csupán egy eszmei jövedelemképesség van benne, ami a k onkrét vállalkozónak konkrét viszonyok közt nem mond semmit. Ezért átcserélõdött egy másféle megközelítésbe a századfordulón már a földadórendszer. Minálunk a georgisták, az amerikai georgizmus követõi képviselték legélesebben ezt, amelyik azt mondja, hogy a földadó azért nagyon fontos - vagyonadó, egy nagyon különleges vagyonadó, olyan adó, amelyik azért nagyon fontos -, mert ez a v agyon egy olyan vagyon, ami nem újratermelhetõ, ami csak korlátozottan áll a társadalom rendelkezésére. Azért kell megadóztatni, sõt azért kell a legfontosabb adónak lenni - tehát szerintük ez a legfontosabb adó, ellentétben a mi

adórendszerünkkel, ahol a legjelentéktelenebb -, mert a társadalom érdeke, hogy arra kényszerítse a mindenkori használót, hogy a lehetõ legjövedelmezõbben használja, tehát egy szipolyozó adót kell ráépíteni a földre - mondja a georgizmus -, hogy mindig annak a kezébe kerüljön a föld, aki a legokosabban tudja használni és legjobban tudja mozgósítani azt. Tehát éppen ellentétben a f öldjáradékelv filozófiájával, amely feltételezi, hogy mintegy történelmi örökségként, feudumként vagy jobbágyhagyatékként adott, hogy kié a föld, a georgizmus azt a szemléletet állítja elõtérbe, hogy nagyon intenzíven váltogatni kell, hogy kié a föld, és mindig csak az nyúljon hozzá, aki a legtöbbet tudja belõle kihozni, és a földadóval erre kell kényszeríteni az embert. A mai közgazdaságtanban ez az elmélet liskaizmusként és más elméletként végig nagyon népszerû, és teljes joggal. Van azonban két újabb szempont, ami

bonyolítja a dolgokat. Elnézést kérek a k iselõadásért, de én eleve azt érzem, hogy úgy beszélünk adókról, hogy nem tudjuk, mirõl beszélünk, és a legfõbb ideje, hogy tisztázzuk. Két dolgon borult fel ennek az elvnek a keménysége, bár nagyon szimpatikus és logikus mindmáig. Az egyik, amin felborult, hogy nem igaz sajnos ma már a föld szûkössége, különösen Európában nem. A mai Európa túltermeléssel küszködik, egyre próbálja lebeszélni az embereket, hogy földet mûveljenek, hisz még így se tud mit c sinálni a termékével. A másik, amin borul, hogy rájöttünk, hogy a földnek nem az az egyetlen, sõt talán nem is a legfontosabb tulajdonsága, hogy azon terményeket lehet termelni, hanem az, hogy a környezetünk része. Hogy annak az ökoszisztémának a része, amit ha pusztítunk, akkor iszonyatos bajba kerülünk. Épp ezért az újabbkori földadóknak két furcsa ellentétes szempontot kell magukban egyesíteniük. Egyrészt azt,

hogy aki hozzányúl egy olyan vagyonhoz, ami korlátozott, vagy legalábbis nem újratermelhetõ, az felelõsséggel tegye azt, és ebben bizonyos vagyonadójelleg átöröklõdik, másrészt pedig azt, hogy mindehhez legyen, aki 22 hozzányúljon. Ez egy nagyon furcsa ellentmondása az elõzõnek, hiszen a környezetvédelem akkor a legdrágább, ha lakatlan egy föld, vagy használatlan egy föld. Tehát egyszerre van egy erõforrás-kihasználásra ösztönzõ jellege a legújabbkori földadóknak, másrészt egy negatív adó jellege, ahol azt támogatom, hogy valaki egyáltalán használja azt a f öldet, mert ha nem használja, ha az lakatlanná vagy pusztává válik, akkor az még többe kerül a t ársadalomnak. Teljesen nyilvánvaló, hogy az új adóelvnek az eddigi adó jobban megfelelt, mint a most bevezetendõ, mert az legalább csíraszerûen tavaly már használta a negatív földadó intézményét. Tehát egy bizonyos minõség alatt a földhasználó kap érte

pénzt, hogy egyáltalán hajlandó megmûvelni a földet, és nem hagyja elgazosodni vagy más módon tönkremenni. Tehát tekinthetnénk ezt a mai adótörvényt ebbõl a szempontból visszalépésnek, és mégsem kell annak tekinteni, hiszen igaziból meglehetõsen önkényes és jelentéktelen mértékû volt ez a pozitív-negatív differencia, ami az eddigi adóban volt. Tehát az igazi probléma itt abban van, hogy a t avalyi negatív földadót kiegészítette egy másik fajta támogatási rendszer az agrárpolitikában. Tehát így a kedvezõtlen adottságúaknál nem annyira a földadó kapcsán, hanem egyéb kapcsán volt egy ösztönzés arra, hogy éljenek, és egyéb szempontból szociálpolitikai támogatás, hogy a kedvezõtlen vidékeken élõknek ne kelljen azért munkanélkülivé válniuk vagy fölöslegesen éhezniük. Mert azt lássuk be, hogy minden ellenkezõ hit dacára a falvakban lesz mindig nagyobb veszély az éhezés, mint a városokban. Az, hogy az

adórendszer kilép ebbõl, és ezt a fajta elmaradott vidék támogatást avagy kedvezõtlen föld használatára való ösztönzést nem tartalmazza, nem szükségszerûen baj, de csak akkor nem baj, ha az agrárpolitika egyéb eszközei ezt a funkciót magukra vállalják, Ha nem, akkor az, hogy az adótörvény elhagyta ezt a funkciót önmagából, ez csak egy - hogy mondjam? - rossz kedvet csináló jelzés az egyéb rosszkedvek mentén, az agrárpolitika egyéb, a kedvezõtlen térségeket - mondjuk így - ha nem is fenyegetõ, de nehéz helyzetben hagyó gesztusai mellett, akkor is természetesen nem annyira a pénzügyi jelentõsége, mint a mindig meglévõ szimbolikus tartalma a baj. A másik oldalt, tehát a pozitív ösztönzés oldalán sem felel meg a törvény nyilvánvalóan a jövendõ ideális adórendszernek, hiszen ha azt nézzük, hogy a föld mint vagyon, mit ér, azt nagyon jól tudjuk, hogy legkevésbé ma már azon múlik, hogy milyen a szerkezete. Igazából

azon múlik, hogy hol van, milyen összefüggésben tudjuk használni és hasonlókon, tehát egy olyan vagyonadórendszert lehet ráépíteni, amely vagyonadórendszer nem is lenne mûködtethetõ a jelenlegi adórendszerünk keretein belül. Egyszerûen azért nem, mert akkor, ha a föladó egy központilag kivetett és beszedett adó, akkor nincs technikai lehetõsége arra, hogy valóban értékelje az egyes földdarabok konkrét piaci helyzetét. Tehát nem csupán azért, mert a földpiac még nem alakult ki nálunk, hanem 23 azért sem, mert a központi adóhivatal képtelen megállapítani, eldönteni azt, hogy az út egyik oldalán lévõ föld és az út másik oldalán lévõ föld, az úttól tíz méterre lévõ föld miben különbözik értékben, gazdasági potenciálban, hasonlóban. Tehát az egész adórendszerünkbe nem illeszthetõ be egy valóban racionális földadó ebben az esetben. Elnézést, még egyet mondok. Volt egy kísérlet arra a késõi

kádárizmus piacszimuláló törekvéseinek idején, hogy a közgazdasági értékét a földnek hozzáadva a biológiai értékéhez, így külön értékeljék mesterkélt, nem mesterkélt, hanem erõsen tudományos statisztikai szempontok alapján, Mesterkélt, mert a hozzám hasonló tudományos emberek csinálták az elõbbi szempontok szerint. Ez a kísérlet végigfutott, tehát a földek újraértékelése megtörtént, és nagyon nevetséges eredményeket hozott, mintegy bizonyítván azt, hogy nincs az a racionális központi hatalom a legpontosabb módszerekkel sem, amely az életet le tudja szimulálni, és megfelelõ modellekbe tudja foglalni. Vagyis ebbõl következik, hogy egy értelmes földadórendszer, amelyik valóban a modern kor erõforrások felhasználását ösztönzõ szemléletét õrzi magán, csak egy olyan rendszerben képzelhetõ el, ahol falvak vagy falucsoportok az adókivetõk és értékelõk, és ahol természetesen elsõsorban az õ j övedelmük,

mert akkor alakul ki az adókivetõ, adófölhasználó, az állampolgár és a közösség közt az az alkuviszony, hogy a konkrét földdarabok piaci értékét valóban tükrözõ adózás tudjon kialakulni. Maga az ehhez elvezetõ alku nem folytatható le a mai adórendszerben. S mindebbõl az következik, hogy mi nem ellenezzük ezt a törvényt, tehát nem is olyan súlyos, hogy elleneznünk kéne, de csak úgy tudjuk felfogni, mint egy indulást, mert valahogy el kell indítani egy rendszert ahhoz, hogy aztán ki lehessen alakítani ebbõl egyszer egy ésszerû rendszert. 24 Felhasznált irodalom Szabó Miklós: Politikai gondolkodás és kultúra 1890-1918 között Hanák Péter: Magyarország története 1890-1918 Akadémiai kiadó, 1978 Síklay István: A természetjoggal összhangban lévő adórendszer, 2001 25 Tartalomjegyzék Georgizmus eredete.1-2oldal Georgizmus története2-4.oldal A monopólium nem törhet be a piacra legfeljebb felszámolhatja azt

.4oldal Adózás-e a monopoljáradék részleges elvonása?.4-5oldal A monopóliumok megítélésének, kezelésének dilemmája szabad-e,.5-8oldal A természetjoggal összhangban lévő adórendszer.8-11oldal 1. Előzetes megfontolások8oldal 2. Földérték-adó, telekérték-adó 9oldal 3. Évi adótervezés12oldal „ A terület érték adóról, mint legkidolgozottabb részleges .13-19oldal A taxizás körét elhagyva.19-24oldal Juhász Pál felszólalása.24-26oldal 26