Betekintés: Kaján Imre - Az Árpád-kor vízügyi rendszere

Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!




Az Árpád-kor vízügyi rendszere

Mi végre szolgálhatott?
A 2000. év utolsó lapszámában cikket közöltünk az Árpád-kor feltételezett
vízügyi rendszeréről. A régésztörténész szerző saját kutatásairól számolt be, s
nem titkolta: eredményei még nem szembesülhettek a szaktudományok
kritikájával. Az alábbiakban vízügytörténetünk jeles ismerője és kutatója fejti
ki véleményét az említett írásról.
Cikkében Takács Károly régész-történész egy középkori árvíz- és belvízhasznosító
csatornarendszer létének az emlékanyagát ismerteti (2000. évi 51-52. szám). Tanulmányát
másutt részletesebben is közölte már, így érdemben foglalkozhatunk föltevéseivel. Ezt annál is
inkább meg kell tenni, mert a szerző nem csupán a múlt emlékeit vizsgálja, hanem a szerinte
egykor működő rendszer mai használhatóságának kérdését is fölveti, utalva arra, hogy a múlt
században „megálmodott” árvíz- és belvízvédelmi rendszerünkön változtatni kell.
Természetesen nem kívánom kétségbe vonni a szerző ásatási eredményeit, azaz: nem vitatom,
hogy valóban árkok, mellettük pedig töltések nyomait találta meg. Ma már az sem kérdés,
hogy az árterek egykori népe szervesen együtt élt az őt körülvevő vizekkel, azaz időnként
megszenvedte kártételeit (ezekbe az olykor túlságosan száraz időjárások vízhiánya is
beletartozott!), időnként pedig hasznukat vette.

Lecsapoló csatorna építése az Alföldön. E munkához
közösségek roppant szervezettségére volt szükség

Az árterek népe
A folyók mentén, valamint az igen kiterjedt árterükben élők nagyon sokáig létük
elkerülhetetlen elemének fogták fel a folyók – időről időre, akár évente többször is
„beköszöntő” – kiöntéseit. Az árvizek nemcsak pusztítottak, hanem termékeny iszapjukkal a
földeket (ezek zömében legelők voltak!) hizlalták is, a vízzel kiáramló halakat (valamint az
ártéren „termelődő” bőséges szaporulatot) pedig a lakosság „arathatta” le. Az átláthatatlan part
menti vízivilág szegény népe halászva, vadászva, állatot tartva és gyűjtögetve éldegélt



mindaddig, amíg a feudális gazdálkodás megváltozott körülményei rá nem kényszerítették arra,
hogy változtasson az életén (erről egy kicsit odább).
Andrásfalvy Bertalan, később pedig Deák András feltáró kutatásaiból ma már azt is tudhatjuk,
hogy a fokoknak nagyon fontos szerepük volt eme megélhetési körülmények között. Ezek az
eredendően természetes képződmények – amelyeken keresztül a folyók vize kiáradt az
övzátonyok mögötti térségre, s amelyeken vissza is húzódott a mederbe – lehetővé tették,
hogy az ártéri ember e fokok nyitásával és elrekesztésével szabályozhassa életterét. Árvizet,
persze, nem volt képes teremteni, de akkor sem esett kétségbe, ha jött a nagyvíz, hanem
megpróbált minél nagyobb hasznot húzni belőle (és minél kisebb kárt szenvedni az adott
helyzetben).

A „csupán” mintegy 100 kilométer hosszú Dunavölgyifőcsatorna megépítése még gőzkotrókkal is komoly
beruházásnak minősült, és több évig (!) tartott

Nem alternatíva!
Azt az életmódot, amelylyel az árterek népe az életszükségleteit – alkalmazkodva a
körülményekhez –, ha szűken is, de fedezte, jobb kifejezés híján ártéri gazdálkodásnak
nevezzük. (Azért a jobb híján kitétel, mert a gazdálkodás fogalma feltételezi a rendszerességet
és a tervezhetőséget, ami az árvizek esetében nyilván kevéssé jöhet szóba...)
Hogy a folyó áradása természetes avagy mesterséges úton jutott-e el a távolabbi vidékekre,
arról már az Élet és Tudományban is volt
szó (2000. évi 20. szám). Takács Károly mesterséges, azaz ásott csatornákat talált, de nem
talált hozzájuk folyami torkolatokat (legalábbis erről nem szólt...). Nyilvánvaló, hogy ennek a
hálózatnak a fokokhoz kellett csatlakoznia, hiszen csak így lehetett életképes.
Ez így még rendben is volna, ám Takács Károly ezt az egyszerű módszert országosan
elterjedtté, összefüggő rendszerré emeli. Ennek tehát az volna a funkciója, hogy az árvizek
szétterülő vízmennyiségét ezekben a csatornákban futtassa szét (az áradás növekvő
szakaszában), illetve juttassa vissza az anyamederbe (apadáskor). Tulajdonképpen a fokok
segítségével való gazdálkodás mesterséges változatáról volna szó, azzal az újítással, hogy a
több százezer kilométer hosszú csatornában elvesznek az árvízi hozamok, s ugyanakkor a nem
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


/>


kívánt vizektől az akkori ember mentesíthette lakókörnyezetét. Takács Károly ezt napjainkban
megfontolandó módszernek ajánlja a mintegy 200 éve hagyományos árvízvédelmi-, illetve több
mint évszázados belvízvédelmi megoldások helyett: „...az ár- és belvíz kezelésére gondolok...”
majd „...a kutatott csatornák... módszerei ma is felhasználhatók...”. Itt eljutottunk arra a
pontra, amelyik miatt az egész ügyben nagyfokú óvatosságra van szükség.
Az ember még csak csóválja a fejét, ha arra gondol, hogy a kora középkor magyarságának
(persze az itt talált más népekkel együtt számítva) alig néhánymilliós népessége öt-hat
egyenlítőnyi hosszúságú („...több százezer kilométer elpusztult Árpád-kori csatornával kell
számolnunk...”) csatornát barázdált volna a hazai árterek földjébe, és ráadásul ennek a nem kis
feladatnak egyetlen írott nyoma, egyetlen félbehagyott (tehát régészeti tárgyi leletekkel együtt
megmaradt) építkezése sem maradt reánk. Akkor azonban már ráncolnunk kell a homlokunkat,
ha valaki a még ki nem érlelt és egyértelműen meg nem alapozott megoldásokat ma valós
alternatívaként ajánlja egy működőképes rendszerrel szemben („...a rendszer működése idején
pusztító árvizek csak kivételes alkalmakkor jelentkezhettek...”).
Kár, hogy régész-történész kollégám a számok világában kevéssé merült el. Érdemes néhány
számítást elvégeznünk ahhoz, hogy átláthassuk: a feltételezett csatornarendszer nem elegendő
a folyók árvizének tározásához!

Belvízcsatorna téli karbantartása az 1940-es
években. A kis csatornaszakaszon is emberek
tucatjai tisztítják a befagyott medret

A saj-foki szivattyútelepnek London
-Hammersmithben készült Gwynne
típusú gőzgépe ma is működőképes

Számoljunk!
Számoljunk! 1. feltétel: a csatornák átlagos vízfelületi keresztmetszete 2 négyzetméter (ez



egyébként nem kevés!); 2. feltétel: országosan 300 ezer kilométer hosszúságú csatornával
számolva a Duna mentén ennek a felében, tehát 150 ezer kilométer hosszúságú csatornában
terülhet szét az árvízi hozam; 3. feltétel: a Duna átlagos vízszállítása 1000
köbméter/másodperc (m3/s), az árvízi vízhozama ellenben legalább 6000 m3/s (ez árvízkor
nem túlságosan nagy mennyiség...). Ebből mintegy 2000 m3/s lépne ki a mederből, ez volna a
szétterítendő vízmennyiség.
A feltételezett 150 000 kilométer hosszú, kitisztított csatorna 300 milló köbméter (150 000 x
1000 x 2) vizet képes „elnyelni”, tározni vagy szétvezetni. Vagy másképpen: a
csatornarendszer összesen 41 óra 40 percnyi kilépő vizet képes tározni. Ha az áradás ennél
tovább tart, az árvíz minden irányból már a földeket és a településeket önti el.
Hangsúlyozni kívánom: a számításban csupán az árokrendszer érdekében végzett elnagyolások
és egyszerűsítések vannak, hiszen sem arról nem beszélünk, hogy ugyan milyen árvízszétterítő
szerepe lehetett ennek az árokrendszernek a téli jégtorlódás okozta árvizek alkalmával (?!),
sem arról nem esett szó, hogy mi módon érték el az öntözésre és lecsapolásra egyaránt
alkalmasnak mondott csatornák mederfenekének egyenletes szintjét (azaz miként szinteztek az
építők), milyen módon működtették a rendszernek egymástól igen nagy távolságra levő
részelemeit. S azt már csak félve kérdem, hogy miképp tartották karban azt a
csatornahálózatot, amely – mint hírlik – tízszer-húszszor hosszabb volt a mai belvízi hálózatnál.
Ha arra gondolunk: a legutóbbi években – azaz a technika XX. század végi színvonalán –
éppen az volt a gond, hogy elhanyagolták a csatornák tisztítását, egy ennél nagyobb rendszert
vajon hogyan lehetett volna egyszerű eszközökkel működőképes állapotban tartani?Szerintem
a föltételezett rendszer nem alkalmas árvízi károk megelőzésére, ezért az napjaink árvízvédelmi
módszeréül sem ajánlható! Minthogy azonban nem vonom kétségbe Takács Károly régészeti
ásatásainak eredményét (nevezetesen azt, hogy árkokat és csatornákat talált), most már azt is
meg kellene mondani, mi végre szolgálhattak ezek. Sajnos, erre a kérdésre a tudomány még
nem adhat kielégítő feleletet. Nem ad az olyan, történelmünk ősrégi nyomai esetében sem, mint
a „Csörsz-árka”, amelynek mibenlétét, szerepét és korát mindmáig nem tisztáztuk.
A Takács Károlytól fölvetett kérdés tehát továbbra is nyitottnak minősül. Nem marad más
hátra, mint a társtudomány
Figyelem! Ez itt a doksi tartalma kivonata.
Kérlek kattints ide, ha a dokumentum olvasóban szeretnéd megnézni!


ok képviselőinek segítségével újabb kutatásokat folytatni, s végére
járni az ügynek.
Utószó
Az árterek népe a XVII–XIX. század folyamán – hol a földbirtokosi kényszernek engedve, hol
a jobb megélhetés reményében – fokozatosan feladta ártéri életét, és áttért az intenzívebb,
belterjes mezőgazdálkodási módokra. Ez a folyamat nem volt ellentmondásoktól mentes, mint
ahogyan évszázadokkal korábban a nomadizáló magyarság végleges megtelepedése sem volt
az. Napjainkban nosztalgia veszi körül az árterek (mocsarak, nádasok) természetes, szabad
vízivilágát, s fölvetődik bizonyos fokok újraélesztésének, valamilyen hasznosításának kérdése
is.
A magyar mezőgazdaság új európai helyét keresi, idegenforgalmunk pedig a falusi turizmusban
nagy felfutási lehetőséget lát. Nos, ebben a helyzetben a nálunk meglévő vagy visszaállítható
ősi természetet találja társul, s újabb lehetőségre lel a fokok és az ártéri gazdálkodás helyi
felélesztésében. Lehet, hogy ez érdekesség, egyszersmind vonzó turisztikai kínálat, s nyilván az
itt termeszthető biotermékeknek is meglesz a jó piacuk.
Azt azonban, hogy a településeinket védaő árvízvédelmi rendszert és a belvízlevezető
csatornahálózatot felhagyjuk, ép eszű ember nem kívánhatja tőlünk.
Kaján Imre
(muzeológus)