Irodalom | Tanulmányok, esszék » Kovács Tamás - Bűn és bűnhődés, egyéni és közösségi erkölcs kérdései az irodalomban

„Ha elérsz egy határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél" BŰN ÉS BŰNHŐDÉS egyéni és közösségi erkölcs kérdései az irodalomban Kovács Tamás Bűn és bűnhődés – egyéni és közösségi erkölcs kérdései az irodalomban Az egyetemes erkölcsi kérdések egyénen keresztüli kivetítése közkedvelt téma az irodalomban. A legősibb történetek foglalkoznak azokkal az egyénhez köthető, de egész civilizációkat érintő kérdésekkel, amelyek a szeretet, a gyűlölet, az élet létrehozása vagy az élet elvételének problémájával foglalkoznak. E kérdéseket többféle aspektusból világítja meg az irodalmi alkotás, amely épp a befogadáson keresztül nyújt fogódzót és tanácsot mindennapi életünkhöz, a túlélés biztonságához, az életbe, mint magasztos eszménybe vetett hitünk megőrzéséhez. Dosztojevszkij élete – pozitivista szemléletű bevezető Fjodor

Mihajlovics Dosztojevszkij az orosz irodalom és az egész világirodalom egyik legismertebb alakja, a 19. századi orosz irodalom felemelkedésének kulcsfigurája, a filozófiai-ideológiai regény műfajának megalkotója, a lélektani regény mestere. „Tökéletlen és hatalmas szörnyeteg, de nincs párja eredetiség és hatásosság dolgában.” – írja róla a kortárs Vogüé báró, egy szentpétervári francia diplomata. Dosztojevszkij a 16. századig visszavezethető délnyugat-oroszországi nemesi családból származik A patinás család fokozatosan elszegényedett, az utódok kénytelenek voltak különböző polgári foglalkozásokat választani. Az apa fösvény és goromba katonaorvos volt, anyja Marija romantikus ábrándozó nő, akit a férje állandó féltékenységgel üldözött. Szigorú családi légkör uralkodott a házban Fjodor Mihajlovics második gyermekként született, hét testvére volt. 1837-ben vesztette el anyját, és ekkor a család is

széthullott. Az apa legidősebb fiait Hadmérnöki Intézetbe küldi, így került a későbbi irodalmi nagyság Szentpétervárra, a korabeli Oroszország szívébe. A szigorú katonai intézményben komor, zárkózott emberré vált, elhagyta régi jókedve. Közben apját, ki akkor már erősen rászokott az italra, parasztjai egy konfliktus miatt agyonverték. Dosztojevszkijt 1841-ben tisztté avatták, 1843-ban mérnökhadnagy lett. Az iskolaévek alatt rengeteget tivornyázott, szórta a pénzt, kölcsönöket vett fel, élte a tékozló fiú gondtalan életét. Első munkája megjelenése után lemondott állásáról, és romantikus olvasmányai hatására írni kezdett. Állás és támogatás nélkül, szinte nyomorban tengődött első alkotása, a Szegény emberek (1845) megírása közben, mely Belinszkijhez, a kor tekintélyes kritikusához eljutva sikert aratott, és ennek kezdeti mámora magával ragadta az írót. Írói tervei szerint a pszichikum mélyébe kívánt

hatolni, hogy megismerje az embert, a körülvevő mindenség mozgatórugóját. Hamarosan elkészült újabb regényével, A hasonmás-sal (1846), melyet azonban már hűvösen fogadott a kritika. Akárcsak következő művét, A háziasszony című elbeszélést A kritikusok kezdeti elragadtatása szembefordulássá változott, mert eltért gondolkodásuk Istenről, az ész mindenhatóságáról, az irodalom szerepéről. Turgenyev, Nyekraszov és mások is heves támadásokat intéztek az író ellen Dosztojevszkij csalódott az irodalomban, mint mesterségben, melyből meg kellett volna élnie, de valójában csak nyomor jutott neki. 1849-ben önvizsgálatot végzett, s belefogott első nagyobb regényébe, a Nyetocska Nyezvanová-ba, amely töredékben maradt fenn. A rá nehezedő nyomor miatt politikai-filozófiai írásokat is írt. A Petrasevszkij-kört látogatta, melyben a pétervári tisztikar és értelmiség csoportosodott, s melynek radikálisabb tagjai kisebb csoportot

hoztak létre, hogy titkos nyomdát készítsenek tiltott politikai röpiratok terjesztésére. A magyar szabadságharcot is leverő I. Miklós cár idején a vezető értelmiségre a rezsim nyílt ellenszenvvel tekintett, a cenzúra keményen lecsapott a gondolkodókra. 1849 tavaszán a rendőrség lecsapott a csoportra, s Dosztojevszkijt is letartóztatták. Kihallgatása során, a börtönben írta meg a Kis hős című elbeszélését A főhadbíróság halálra ítélte, már a kivégző oszlophoz kötötték, de az utolsó pillanatban négy év kényszermunkára változtatták büntetését. Feleségének később így emlékezett: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem! És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek. Soha nem volt boldogabb nap életemben!”. Ennek az író életében rendkívüli sorsfordító

pillanat által vált Dosztojevszkij a megéltség írójává. Pályafutásában döntő jelentőségű volt a halálra ítélés, a kivégző oszlophoz kötöztetés, az azt követő hirtelen kegyelem és a száműzetés tapasztalata. Az ezek során szerzett mélyreható élmények központi szervező elemmé váltak minden művének, mondhatni az itt szerzett tapasztalatok, mint elvetett magok a későbbiekben remekművekké sarjadtak. 1850. januárjában már a szibériai Omszkban volt A legnehezebb munkákat kapta (alabástromégetés, téglahordás). Büntetése alatt újraértékelte életét, s kezdett hinni saját bűnösségében is Később saját bevallása szerint „hálás volt a sorsnak, amiért a száműzetés révén megismerhette az orosz embert, s ezenközben jobban megismerhette önmagát.” Új írói élményanyaggal gyarapodott, amelyet felhasznált műveinek megírásához. II. Sándor cár uralkodását szinte csodavárásként élte meg Besorozták a

hadseregbe közkatonának, de ő vissza szeretett volna térni az irodalmi életbe. Epilepsziája súlyosbodott, 35 évesen egyre többször gyötörték rohamok, viselkedése végletessé vált. 1857-ben, három évnyi udvarlás után megnősült, de néhány év múlva felesége tüdővészben elhunyt. 1858-ban visszakapta rangját és nemesi jogait, s kérte elbocsátását a seregből, majd 1859-ben végre visszatért Pétervárra. Az író a nagyvárosban újra bekerült az irodalmi- és közéletbe. Bátyja, Mihail tehetős üzletemberként engedélyt kapott a Vremja (Idő) nevű, sokoldalú folyóirat kiadására, így az író lehetőséget kapott a kiadóktól való függetlenedésre. Az első évben már óriási sikert aratott a vállalkozás, melyben teret kaptak az új elképzelések, s Dosztojevszkij hangot adhatott Oroszország lehetőségéről az ún. „talaj-elméletben”: „Továbbra is meg vagyunk győződve arról, hogy társadalmunkban nem kerülhet sor

semmiféle haladásra mindaddig, amíg magunk nem válunk teljesen orosszá. Lehetséges, hogy az orosz eszme lesz a szintézise mindazon eszméknek, amelyeket Európa oly szívósan, olyan hősiesen fejleszt egy-egy népben Az osztályok kölcsönös ellenségeskedése nálunk szintén nem következhet be, nálunk az osztályok éppen ellenkezőleg, összeolvadnak.” 1862-ben Nyugat-európai körútja során bejárta Németországot, Svájcot, Ausztriát, Franciaországot, és Olaszországot. Megfigyelte az oroszországinál jóval fejlettebb gazdaságot, társadalmat, és a benne élő embereket. Hazatérve megjelentette különös művét, a Téli jegyzetek nyári élményekről útirajzot, melyben csalódással ír tapasztalatairól. 1861-ben megjelent Dosztojevszkij esztétikai cikke, melyben elhatárolódott a „tiszta művészet” képviselőitől és az irodalomból közvetlen hasznot húzni kívánóktól: „Hiszünk abban, hogy a művészetnek megvan a maga sajátos,

egyedi, organikus élete, és következtetésképpen megvannak a maga alapvető és megváltoztathatatlan törvényei is. A művészet ugyanolyan szükséglet az ember számára, mint az evés, ivás. A szépség és az azt megtestesítő alkotás vágya elválaszthatatlan az embertől, anélkül jószerivel nem sok örömet talál a földön. Az ember megkívánja, megtalálja és befogadja a szépséget minden feltétel nélkül, csak azért, mert szépség, és áhítattal leborul előtte, nem kérdezi mire használható, és mit lehet rajta vásárolni.” Ezután született meg, szinte párhuzamosan a Megalázottak és megszomorítottak regénye (1862), és a Feljegyzések a holtak házából (1860–1864). Utóbbi alkotása elismerést szerzett, a baloldali lapok és az amúgy az íróért nem lelkesedő Tolsztoj is méltatták. „Nem ismerek jobb könyvet az egész orosz irodalomban” – írta Lev Tolsztoj. 1863-ban a Vremjára lecsapott a cári kormányzat, mert egy cikk

nem kedvező hangon foglalt állást a lengyel hadjárat kapcsán. A cikkíró Nyikolaj Sztrahov és a Dosztojevszkij testvérek végül a betiltás után új lapot indíthattak Epoha (Korszak) címen. A lap hanyag szerkesztése, az állandó késés elriasztotta az előfizetőket, Mihail halála után az Epoha összeomlott és Dosztojevszkij súlyos anyagi válságba került. Pétervárra való visszatérése után máshol keresett vigasztalást, először Alekszandra Schubertbe szeretett bele, de a nő elutasította, majd Marfa Braun került útjába, aztán az író átélte leggyötrelmesebb szerelmi kapcsolatát Apollinarija Prokofjevna Szuszlova oldalán. Polina egy eszményi hősbe szeretett bele, a híres íróba, aki 20 évvel idősebb volt nála, ám csalódott benne. 1863 augusztusában Párizsba majd Torinóba utaztak, ahol a nő megcsalta. Polina alakja fennmaradt A játékos, az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek női hősnőiben, boldogtalanságot okozó

asszonyaiban. 1864-ben az író felesége betegágyánál megírta egyik furcsa alkotását, ez volt a Feljegyzések az egérlyukból. Csak értetlen kritika fogadta, egyébként visszhangtalanul maradt a mű 1866-ban jelent meg másfél évtizedig érlelődött regénye, a Bűn és bűnhődés. A maga korában nem volt osztatlan sikere: bár az olvasók között hamar népszerű lett, a hivatalos kritika kedvetlenül fogadta, vagy éppen elutasította. A már negyvenöt éves író ezzel a művével új fejezetet nyitott a világirodalomban, a regény fejlődésében. Felesége halála után játékszenvedély lett úrrá az írón, de épp ez segítette A játékos című alkotásának megírásához, amelyet valójában egy uzsorás megrendelésére készített 25 nap alatt. A munkában egy gyorsírónő segítette, akibe beleszeretett, s feleségül vett. Anna elkezdte rendbe hozni férje magánéletét: összegyűjtötte Dosztojevszkij vázlatait, feljegyzéseit, kéziratait,

leveleit. Feláldozta teljes hozományát a hitelezők kifizetésére, s rábeszélte az írót, hogy menjenek külföldre, ahol négy évet töltöttek el (Drezda, Bázel, Genf, Vevey, Bologna, Prága). 1867-ben az író összeveszett Turgenyevvel, mert az író egy művében (Füst) Európát Oroszország elé állította eszményképnek. Dosztojevszkij hamarosan Ördögök című regényében örökítette meg Turgenyevet, mint tehetségtelen és kozmopolita írót. Dosztojevszkijt külföldön honvágy gyötörte, ezért a ruletthez menekült, ahol ismét óriási pénzösszegeket veszített. Bár többször megfogadta, hogy végleg felhagy a játékkal, végül csak 1871ben győzte le szenvedélyét Közben elvesztette első, három hónapos leányát, Szonját (1868, Genf), majd megszületett második leánya, Ljubov (1868) és fia Fjodor (1871, Oroszország). 1871-ben a család visszatért Pétervárra. Külföldi útján szellemi fejlődésében jelentős élmények érték, s

átértékelte, továbbfejlesztette filozófiai, politikai, és művészetről alkotott nézeteit: Európa lezüllik s majd Oroszországnak kell példát mutatnia, megadnia a hitet, felmutatni egy tiszta Krisztus-képet. Messianizmusa mellett azonban hisz abban, hogy a népet fel kell világosítani és anyagi jólétet teremteni neki, és hogy az orosz nép a cári renddel az élén képes az emberiség megújítására. A cárnak is igyekezett elmondani ezeket az elveit, így a trónörökös nevelője lett. 1869-ben befejezte egyik érdekes alkotását, A félkegyelmű-t „az eszményi szépségű ember” eljöveteléről, melyben ugyancsak e messianizmusba vetett hite fogalmazódik meg. A 60-as évek végén az író nekilátott egy monumentális regényciklus kidolgozásához, melyből azonban végül három különálló mű született, s a nagy terv nem valósult meg. Helyette megalkotta az Ördögök, A kamasz és A Karamazov testvérek című műveit. A hazatérő írót

hitelezők zaklatták, de Anna nem tűrte sokáig ezt az állapotot s elkezdett tárgyalni velük. Kezébe vette férje műveinek kiadását is, így a 70-es évekre felszámolta a család adósságát, megszüntette a válsághelyzetet Dosztojevszkij életében. Az írónak így több ideje jutott alkotásra, gyakran vállalt fellépéseket, előadásokat. Az 1870-es években új világkép formálódott meg benne, s egy monumentális világkatasztrófa sejtelmei rajzolódtak ki előtte, mely köszönhető a hazatérte utáni oroszországi változásoknak is. Ezt Az író naplója című munkájában fejtette ki részletesen, melyet egy félhivatalos lapban tett közzé. A Napló váratlan népszerűséghez juttatta, az olvasók állandóan leveleikkel ostromolták. Életének utolsó éveit kemény munkával töltötte, s közben külföldön is kezelték. Még több írásmű terve fogalmazódott meg benne s népszerűsége is ekkor nőtt meg igazán. Sokan keresték fel

személyesen, s ő is sok fellépést, olvasóestet vállalt el. Élete utolsó meghatározó élménye a moszkvai Puskin-szobor avatási beszédének megtartása volt, melyben felszólította kortársait, hogy az európai minták követése helyett Oroszország sorsának javításán gondolkodjanak, s összefogásra buzdított. 1881. január 28-án elhunyt, s Szentpéterváron az Alekszandr Nyevszkij-kolostor temetőjében helyezték örök nyugalomra. Temetése eseményszámba ment, rengetegen jelentek meg, hogy utolsó útjára elkísérjék. Sírkövén a Karamazov testvérekből vett biblikus sorok olvashatók: „ha a földbe esett mag el nem hal, csak egymaga marad; ha pedig elhal, sok gyümölcsöt terem.” Dosztojevszkij önmagát a realista írók közé sorolta be, de – bár a valóságból indult ki – mélyebb értelmet keresett benne. „Sohasem meríthetjük ki a teljes jelenséget, nem juthatunk el a kezdetéig és végéig Az igazság fantasztikusabb mindannál,

amit az emberi agy fel tud tételezni és el tud képzelni”. Az író a ritka pillanatok, a valószínűtlen jelenségek mindennapos voltára is felhívja a figyelmet. „Ars poeticája: Teljes realizmus mellett megtalálni az emberben az embert” Írásaiban a hősök tudatában lejátszódó események megrajzolásával már a 20. század szabadon áramló tudatfolyamát, a szabad asszociációk világát vetíti előre. Szakít a hagyományos realista ábrázolással, elmarad a nyugodt bevezetés, vagy a szereplők fejlődésrajza, helyette új lélekábrázoló módszereket vezet be. A hangsúlyt a hősök belső vívódásaira helyezi át, megteremti a filozofikus-ideológiai regény új típusát. Vázlatai arról árulkodnak, hogy az egyes karakterek megrajzolása sok gondolkodást igényelt; először egy vezérmotívumot talált ki, majd aköré építette fel magát a művet. Dosztojevszkij mindig is félt a középszerűségtől, elkészült műveivel sosem volt

elégedett. A bűn és bűnhődés – az emberi lélek belső vívódása vagy a társadalom haragja adja a feloldozást? Dosztojevszkij az emberi lélek mélységének legnagyobb ábrázolója. Világhírű „krimije” egy brutális gyilkosság és az azt követő nyomozás története. Van-e olyan helyzet, amikor megengedhető, sőt szükségszerű az emberölés? A kérdés nem csak a regény főhősét, Raszkolnyikovot foglalkoztatja, hanem az egész társadalom, civilizáció számára sarokpont. A „ne ölj” Mózes előtti ősi parancsát vajon felülírhatja-e bármilyen kényszerhelyzet; s ha megtörténik a „bűnbeesés” ki hoz „feloldozást”? Képese a társadalom megbocsátásra, vagy az egyén saját belső bírósága mindenek felett áll, mert azt maga az Isten alkotta? E kérdések miatt lesz minden korban időszerű Dosztojevszkij munkája, mert a bűn és bűnhődés nem korhoz kötött problémakör; az ember sajátja az, mint a születés és a

halál – ugyanazon lét- és idősík két véglete. Dosztojevszkij első igazán érett regénye a Bűn és bűnhődés. A regény terve közel másfél évtizedik érlelődött, az értelmiségi bűnöző figurája már a kényszermunka időszaka alatt foglalkoztatta. A hatvanas évek elején tárcaregényt akart írni a pétervári nyomortanyákról, az alkoholizmus által tönkretett családokról. Három hónap elteltével megváltozik a terv: „lélektani beszámoló lesz egy bűncselekményről naőjainkban játszódik egy fiatalemberről, egy egyetemistáról, akit kizártak az egyetemről és nyomortanyán él úgy dönt megöl egy öregasszonyt” – vázolja elképzeléseit. Majd a két elgondolás összekapcsolódik, s Dosztojevszkij rájön, a bűncselekményt semmi sem árnyalhatja jobban, mint egy „részeges” család rajza (Marledamovék). Mellé háttérnek a bűzös kocsmák, a mocsokban fetrengő emberek, prostituáltak. Hat részből és egy epilógusból

áll; ez a felosztás a cselekmény dinamikájából adódik. A regény története nem bonyolult, röviden el lehet mondani, mert a lényeg a lélektaniság, a jól kiszámított hatásmechanizmus. A történet Pétervárott játszódik, és nem szokványos irányból indít az író Először egy szegény egyetemista karaktere jelenik meg. Ezt a karakterleírást színesíti és tölti meg a későbbiekben egy bűncselekmény lélektanilag hiteles leírása. A detektívregényben a tett és az elkövető is már az első részben kiderül. A feszültséget nem a nyomozás, hanem a belső dráma adja, a gyors tempó, a dinamikus cselekmény. Dosztojevszkij nem azt kutatja, hogy ki a gyilkos, hogy ki az áldozat, de még az elkövetés módja sem érdekli. A középpontban három kérdést lebegtet, amely hipnotikus feszültséget kölcsönöz a műnek: (1) el meri-e követni a tettes a gyilkosságot; (2) miért is ölt tulajdonképpen; (3) lesz-e elegendő ereje a megújhodáshoz és

újjászületéshez? Ezzel az írói komplexitással egy új regénytípust, az eszmeregényt alkotta meg Dosztojevszkij. A műben nagyon fontos szerepe van az időnek. A regény maga 14 nap alatt játszódik le A bűn 3 napot, míg a bűnhődés 11 napot ölel át. Az egyes fejezetekben jelentős szerepet kapnak a dialógusok és monológok, amelyek lélektanilag viszik előre a regény történéseit. Ám minden egyes fejezet végén van, valamilyen nagy drámai esemény, amely megbontja a regény világát és változásokat mutat előre. Ez a ciklikus katarzis-szerű élményblokk lendíti előre újra és újra az olvasót, hogy minél mélyebben átélje a főhős érzelmi helyzetét, de egyszersmind filozofikus problémákat tár a befogadó elé, hogy közössé váljon a bűnhődés is. Raszkolnyikovot kizárják az egyetemről. Nagy nyomorban él, és éretlen, kiforratlan nézeteitől vezérelve megöl egy uzsorásasszonyt, aki, mint hárpia élősködik a fiúhoz hasonló,

szegény diákokon. Elhiteti magával, hogy az öregasszonyt megölni helyes dolog, mert az csak egy parazita, s így bűne pozitív cselekedet lenne a társadalommal szemben, felhalmozott vagyonát pedig, felhasználhatná saját karrierje építésében. Gondosan előkészíti, és végrehajtja a bűncselekményt Azonban pánik keríti hatalmába, és a tökéletes, jól kidolgozott terv összeomlik. Az uzsorás asszony húga váratlanul visszatér, és a fiú őt is megöli. A pénzes ládát nem sikerül megtalálnia, végül csupán egy pénztárcával és egy maréknyi bizsuval elmenekül. Csekély zsákmányát egy kő alá rejti, és többé nem nyúl hozzá Mintha Móricz Szegény emberek-ét olvasnám, szörnyű, mégis lenyűgöző. Lenyűgöző az elkeseredett elhatározás, arcpirító a brutalitás, s megszégyenítő az eredmény maga: a semmiért egészen! Legszívesebben visszafognánk Raszkolnyikov baltát emelő kezét, de egy pillanatban különös módon mégis

azt kívánjuk, hogy történjék meg a gyilkosság; a tettes mellé állunk, s azt kívánjuk, hogy sohase derüljön fény a tettre. Mert Raszkolnyikov értünk is „kísérletezik”: egy rövid baltacsapás erejéig átléphetők az emberi normák, hisz csak így szabadulhatunk meg a társadalom általunk is jól ismert parazitájától, az uzsorás vénasszonytól. Tettünkkel nemcsak a „gonoszt” iktatjuk ki, de egyszerre anyagi javakhoz juthatunk, amellyel sok jó és nemes cselekedetet hajthatunk végre Íme: a még el nem követett bűnre már megvan a feloldozás! De a gondolat és a cselekedet nem ugyanaz! Ez az iszonyú feszültség, amely megtölti a könyv első részét, végül feloldódni látszik. Raszkolnyiköv öl: de a gyilkosság embertelensége és értelmetlensége azonnal megteremti az újabb terhet: nemcsak az uzsorásnőt öli meg, hanem le kellet mészárolnia a légynek sem ártó unokahúgot is, így már mentsége sem marad, hogy csak egy gonosz

„férget” taposott el. A pénzt sem tudta megszerezni, így a világmegváltás is elmarad. Az olvasó lassan kihátrálna a bűnös mögül Mai fiatalos szójárással élve: ugyan ki szurkolna egy született lúzernek? A válasz egyszerű: aki megteremtette, azaz maga az író. Nem hagyja veszni a hősét – hát ezért babrált vele ily hosszan? A bűnt csak hosszú, s lassú kínok közt oldhatja fel a bűnhődés. Purgatóriumba kell annak jutni, ki vétkezett, de még menthető Hát Dosztojevszkij is oda küldi hősét. Hisz Raszkolnyikov nem közönséges, hanem „eszmei” gyilkos, hosszan érlelte magában a gondolatot, míg megszületett a tett. Ezért: Dosztojevszkij segít a hősének: véletlenek sorozatát halmozza egymásra, hogy a bűnös elkerülje az azonnali büntetést. Miközben a bizonytalansággal vegyes feszültséget tovább növelve a diák alig várja, hogy feladhassa magát, hogy dacoljon és perlekedjen a társadalommal, tettének indítékait

sorolva. S miért e feszültség? Mert a mű maga társadalomkritika. Eszmék csapnak össze benne: középpontjában a napóleoni hatalomeszme és hatásának bemutatása áll, dialogikus viszonyban más eszmékkel, bűntettben realizáltan, sokféle következménnyel, cselekménymozzanatként. „A nem közönséges embernek joga van lelkiismeretfurdalás nélkül átlépni bizonyos akadályokon, de csak abban az esetben, ha eszméjét, talán az egész emberiség számára üdvös eszméjét másképpen megvalósítani nem tudja” (Raszkolnyikov), „de ki nem tarthatja magát ma Napóleonnak nálunk, Oroszhonban?” (Porfirij, III.5) A mű - egész problematikáját meghatározó és feszültségét fenntartó - alapkérdései: átléphetők-e a társadalmi-erkölcsi normák? Melyek egy torz eszme hatására cselekvő ember sorslehetőségei? Mit tehet az egyén a nyomor, a kiszolgáltatottság, a rossz társadalmi berendezkedés ellen? Le tud-e számolni Raszkolnyikov az

erkölcsi szabályokkal, el meri-e követni tettét, miért is gyilkol, leküzdhető-e bűntudata, vállalja-e a szenvedést? Még az éles logikájú vizsgálóbíró Porfirij is belemegy a játékba. Azonnal tudja, hogy ki a gyilkos, mégis csak célozgat, ravaszkodik, mert a gyilkosság eszmei indítékának, azaz a napóleoni eszmerendszer szétzúzására törekedik. Nyugodtan kivár, hisz tudja, az idő neki dolgozik A regény hűen követi Raszkolnyikov lassú idegösszeomlását, a bűntudat teljes elhatalmasodását. Végig az a kérdés, hogy Raszkolnyikov elismeri-e bűnösségét, vagy nem. Egyre jobban átengedi magát rejtélyes, gyanút ébresztő különcködéseinek, tudva, hogy ezzel leleplezi magát. A belső konfliktus így kivetítődik a külsőleg érzékelhető jelenségekre: a betegségben, és Raszkolnyikov egyre őrültebb viselkedésében nyilvánul meg. A lélek kettős vívódása, a belső küzdelem jelenik meg a cselekedeteiben. Egyrészt él benne a

vágy, hogy letagadja a tettét, és védje a mások által bűnösnek ítélt cselekedetét. Ezt a vágyat azonban fokozatosan felváltja az a kényszer, hogy tiszta legyen, hogy megvallja cselekedetét és jóvátegye a világ és a saját tépelődő lelkiismerete előtt. Az egyik legjobb barátja, Razumihin és Szonya Marmeladova, egy fiatal nő. Szonya tizennyolc éves utcalány, aki eladta testét harminc rubelért (igen, igen: azért a HARMINC rubelért – a rubel e korban EZÜSTPÉNZ volt!), hogy megkeresse apjának a vodkára valót, hogy segíthesse kistestvéreit. Találkozásukkor Raszkolnyikov beleszeretett Szonya ártatlan és odaadó lényébe. Úgy véli az utcalány és a saját sorsa azonos, csak míg ő egy idegent ölt meg, addig Szonya saját magán tett erőszakot, eladta, feladta valódi énjét, ugyanúgy: semmiért egészen! Raszkolnyikov elmondja Szonyának tettét, elárulja, hogy a gyilkosság nem más volt, mint egy kísérlet, mert nem az emberiség

javára ölt, még csak nem is a családján akart segíteni – csupán egy emberfeletti próbán kívánta ellenőrizni saját lehetőségeit; azt akarta tudni, hogy joga van-e uralkodni, remegő rabszolga vagy Napóleon? Raszkolnyikov nyilvánvalóan tévedett. Nemtelen eszközöket alkalmazott, így kérdésére a válasz sem lehet igazságos De tévedésében egyszersmind ott a megváltás is: attól, hogy bevallja bűnét és eléri őt a büntetés, attól még az általa megátkozott világ nem válik elfogadhatóbbá. Raszkolnyikov bűnhődési életszakasza önmegismerési és a világra eszmélési folyamat is. Legnagyobb büntetése elszigetelődése, magánya, a tátongó szakadék, ami elválasztja az emberektől (soha semmiről nem beszélhet többé senkivel a világon, III.3); szakít családjával („Ha én nem mondom meg nekik, akkor én nem megyek vissza hozzájuk, ha pedig mindent bevallok nekik, akkor ők nem fogadnak be engem”). Felismeri, hogy mélységes

hazugság rejlik benne és gondolkodásában; úgy tette tönkre önmagát, hogy bűne újabb bűnöket szült. Erkölcsi érzéke - erőszakos tettén kívüli esetekben - még működik (felháborodva utasítja el húga kerítőit, az utcán megmenti az ittas úrilányt), támogatja Marmeladovékat, mintha magát váltaná meg. Önbecsülését sem veszti el teljesen, erős benne az élni vágyás, képtelen az öngyilkosságra. Intellektuálisan nem látja be bűnét (nem embert öltem, egy elvet öltem meg), úgy véli, csak magát okolhatja ügyetlenségéért; a tett nevetségessége, hibái bosszantják. A regény végén győz az asszony egyszerű, tiszta szerelme, s az ellenszenves Szvidrigajlov zsarolásától is tartva, reménytelen helyzetét felismerve enged Szonya könyörgésének („vállalni kell a szenvedést, és ezzel megváltani magad”), megfogadja Porfirij tanácsát („ne vesse meg az életet, szenvedni nem utolsó dolog. Szenvedjen”) és megteszi

vallomását Szibériába küldik munkatáborba, ahová Szonya is követi. Az epilógusig nem bánja meg tettét, pedig a feloldáshoz bűnbánat kell; végül az értelménél is erősebb erők legyőzik logikáját; a lélek mégis vétót kiált. Megkezdődik lelki átalakulási folyamata, társkeresése; felismeri a kivezető utat (tartozni kell valakihez; nem csak önmagunkért vagy csak másokért, hanem együtt kell élni) - így marad nyitva a kibontakozás lehetősége. Mert Dosztojevszkij szerint „nincs boldogság a kényelemben, a szenvedés a boldogság ára. Ez a mi földgolyónk törvénye: az élet folyamatának közvetlen érzékelése olyan hatalmas öröm, amely megéri, hogy évekig tartó szenvedéssel fizessünk meg érte. Az ember nem születik, hanem rászolgál a boldogságra, s mindig szenvedéssel.” Dosztijevszkij hősei A hősök szerepét, domináns jellemvonását már beszélő neveik is meghatározzák: Raszkolnyikové (óhitű szakadárok,

raszkolnyikok) az emberektől való elszakadására utal Porfirijé (gör. ,porphüreosz) a bíborszínre, a hatalom jelképére Szofja görögül bölcsességet jelent. Razumihin: ész, értelem; Marmeladov lekvár, Luzsin tócsa, Lebezjatnyikov csúszómászó. Marmeladov, a lányát feláldozó alkoholista gyenge, autonómiáját vesztett, szánalmas személyiség; szereplési kényszerében családi nyomorával szinte kérkedő mazochista. A polgári származású törtető Luzsin az orosz karrierista hős, aki ostoba és számító - jövendőbelijét megalázó házassági koncepciója alapján akarja megvásárolni -, önmagát felmentő, kártékony egoista. De ma a tudomány mindenütt azt hirdeti: szeresd mindenekelőtt önmagadat, mivel a világon mindennek az alapja a magánérdek (II.5) Többek között ezért időszerű ma a Bűn és bűnhődés Az önkényeskedő morált nem ismerő földesúr, Szvidrigajlov, a főhős parodisztikus hasonmása, Raszkolnyikov rosszabbik

énje; minden erkölcsi parancs megtagadója, a pozitív eszmék gúnyolója. Egész lényét ösztönlétének rendelte alá: kiszámíthatatlanul szeszélyes, gátlástalanul kiéli vágyait (egy 14 éves süketnéma lányt, megerőszakolása után, az öngyilkosságba kerget; halálra kínozza inasát, megmérgezi feleségét). Raszkolnyikovra irányuló erkölcsi befolyásoló szándékával ellenkező hatást vált ki: megzavarja ugyan, de feldühíti a tőle undorodó fiút, aki irtózva utasítja el ajánlatait is. Pedig racionálisan próbálja megközelíteni, talál közös pontokat („maga is elég nagy cinikus, hasonszőrűek vagyunk” stb.) Rogya mélyen megdöbben, hogy mennyire átértelmezhetők az elvek. Az eszmék, a személyiséget egybefogó hit, meggyőződés és evidenciák nélkül álló, ugyanakkor tudatosan gondolkodó, s ezért a hagyomány, a rend, a törvény tradicionális, konvencionális, azaz tudattalan tiszteletét elfogadni már nem képes

intellektuel erkölcsi-szellemi űrbe kerül, és az emberi degradálódás, a társadalmi deklasszálódás útjára sodródik. Ez a veszély fenyegeti Raszkolnyikovot, és ennek esik áldozatul Szvidrigajlov is. Razumihin derűs világképű, közlékeny, életrevaló, könnyen kapcsolatokat teremtő, elvi vitákba nem bocsátkozó, kissé felszínes figura (azt nem veszi észre, hogy mi játszódik le barátjában, de testi gondjaiban - étellel, ruhával - segíti). Az eszme nélküli, szkeptikus Porfirij, az intuícióira támaszkodó, tapasztalt vizsgálóbíró a józan ész képviselője. Óvatos, csapdaállító, provokatív taktikus, aki megzavarja ellenfelét - hunyorog, célozgat, mellébeszélve elterel, ironizál, élesen lecsap -, de emberséges: Raszkolnyikov önmagára találása, felismerése, meggyőzése a fontos számára. Háromszori összecsapásuk (III5, IV5, VI2) nem szokványos nyomozati kihallgatás, hanem polifon dialógus, az alapeszme éles ütköztetése.

A „tiszta prostituált”, Szonya önmagát áldozza fel - keresztény hitével szemben, vagy. éppen ezért -, minden ésszerűséget meghaladva másokért; így ő is törvényszegő. A sorscsapásokat alázattal viseli, minden szenvedővel, megbánó bűnössel azonosulásra kész, és hisz az újjászületés lehetőségében. A szeretettanítás megvalósítójaként felkelti a lelkiismeretet. Egyedül vele folytat - szerepjátszás helyett - őszinte dialógust a főhős; a töméntelen emberi szenvedés megjelenítőjeként Raszkolnyikovot szimbolikus gesztusokra készteti (leborulás, földcsókolás) és önfeladásra kényszeríti. Raszkolnyikov már az egérlyukból kitörni akaró, erős, értelmével lázadó egyéniség, a választás szabadságában élő autentikus ember; cselekvő polgári értelmiségiként - tanulmányait megszakító 23 éves joghallgató - új típusú orosz hős; adott életszakasza fordított karriertörténet. Ő a középponti tudat

monologikusan is, dialogikusan is; ő a művet mozgató eszme képviselője. Elgyötört állapotának következtében rendszeresen álmodik; a cselekmény két kiemelt pontján életfordulatait egy-egy borzalmas látomás előzi meg: a szerencsétlen ló agyonveréséről szóló rémálma az egység megbomlását, test-szellem-lélek küzdelmét vetíti előre közvetlenül a gyilkosság előtt; az epilógusban leírt álom pedig az önzés egész világot fertőző ragályos kórjának víziója. (Egyik rémálmában újra elköveti a gyilkosságot, és az öregasszony gúnyosan kineveti.) Ébrenléte gyakran a valóságtól el sem határolódó álmok folytatása. Raszkolnyikov intellektuális és erkölcsi dilemmákon töprengő, önmarcangoló, ellentmondásos, következetlen racionalista egoista. Olyan, mintha két egészen ellentétes karakter váltogatná egymást benne. Felsőbbrendűség-tudatú alakjában kifejezésre jut a végtelen önhittség és a gőg, és ennek a

társadalomnak a megvetése. Célja: hatalmába keríteni a társadalmat. Jellemvonása a despotizmus Uralkodni akar, és nincs rá lehetősége Minél hamarabb hatalomra tenni szert, meggazdagodni (az író kézirata) - türelmetlen, képtelen a fáradságos napi munkára (óraadás, fordítás). Ambivalens viselkedésű, belső egyensúlyát vesztett személyiség (Ha elérsz egy határig, és nem léped át, boldogtalan leszel, de ha átlépnéd, talán még boldogtalanabb lennél", III.3) Dosztojevszkij hősei egy jól tipizálható konvergens egyenes mentén rajzolódnak ki. A francia realizmusból ellesett balzaci típusok átalakulnak, s ezen átlényegülésük által mutatnak új utakat az orosz irodalom számára. Amíg ott az intellektuel és az akarat csap össze, addig Dosztojevszkijnél ez büszkeség és alázat kérdésévé válik. André Gidé azt írta Dosztojevszkijről, hogy a „leginkább orosz” írónak tartja. Míg Tolsztojnál és Turgenyevnél már

európai vonások játszanak szerepet a hősök figuráinak megalkotásában, addig Dosztojevszkij esetében az „orosz becsület” a leglényegibb tulajdonsága a művek szereplőiek. A becsületet pedig az előzőekben említett büszkeség és alázat egymáshoz való viszonya határozza meg. A büszkeség – némi áthallással HÜBRISZ-nek is nevezhetnénk – végzetes démoni tulajdonság, az intellektus veszélyes eleme, amely bűnök elkövetéséhez vezet. Míg az alázat a legfőbb erény, az evangéliumi tisztasághoz vezető út legfontosabb alapköve. A hős csak úgy juthat el Isten országába, ha legyőzi intelligenciáját (büszkeségét és kétkedését), és alázatossá válik, „feltámad” (Gide), megvilágosodik, s lehetőséget nyer az újrakezdésre. A Bűn és bűnhődés új fejezetet nyitott nemcsak Dosztojevszkij életművében, de a világirodalomban is. A 19. század nagy témája a méltatlan, kisszerű körülményekből kitörni vágyó

fiatalember (pl Julian Sorel) lázadásának és bukásának a története volt. Már Balzac és Stendhal is jelezte műveiben, hogy az ifjú hős büszke lázadása nem lehet „tiszta”, szembefordítja őt környezetével. E motívumot mélyíti tovább Dosztojevszkij is. Raszkolnyikov nagy lázadása, próbatétele és összeomlása mindmáig figyelmeztet az emberi szellem korlátaira, cél és eszköz, egyén és közösség, személyiség és emberség problematikájának mélyebb összefüggéseire. Felhasznált irodalom: Az orosz irodalom története. Budapest Nemzeti Tankvk, 2002 Bakcsi György: Dosztojevszkij. Bp Gondolat, 1970 Bakcsi György: Dosztojevszkij világa. Bp Európa, 1971 Dosztojevszkij – legenda és valóság. Mai szovjet tanulmányok Dosztojevszkijről Bp Európa K, 1978 Nyikolaj Bergyajev: Dosztojevszkij világszemlélete. Bp Európa, 1993 Sáfrány Attila: Dosztojevszkij szelleme. Zenta, zEtna, 2015 V. Tóth László: Dosztojevszkij – hőstípusok Bp

Nemzeti Tankvk, 1993