Történelem | Régészet » Buzás Gergely - A modern régészeti muzeológia lehetőségei és kihívásai a közösségek építésében

A modern régészeti muzeológia lehetőségei és kihívásai a közösségek építésében Buzás Gergely (Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma) A régészeti emlékek sok esetben egy-egy kis közösség, település meghatározó identitásképző tényezői lehetnek. Ilyenek például a települések határában magasodó romok: pusztatemplomok, kolostorromok, várak. Jellemző példa erre Füzér esete, ahol évtizedekkel ezelőtt a falu akkori plébánosa azzal a jelszóval szervezte meg a falu közösségét, hogy most az ő feladatuk megvédeni azt a várat, amely egykor az ő őseiket védte meg veszedelem idején. E plébános által kinevelt fiatalokból verbuválódott az a helyi csapat, élén a mai polgármesterrel, aki mára újjáépíttette és kiállítóhellyé alakítatta a falu fölé magasodó várromot. Ugyanakkor a füzéri vár nem volt és most sem vált múzeummá. Gondolhatnánk, hogy talán a település kicsinysége az oka, amiért nem merte

vállalni egy helytörténeti múzeum működtetését, pedig valójában a várat ma üzemeltető Várgondnokság sem költségvetésében, sem létszámában nem okvetlenül igényel kevesebb forrást mint egy helytörténeti múzeum. De nézzük egy nagyváros, Miskolc példáját: a diósgyőri vár első helyreállítása után, az 1970-es években evidens volt, hogy működtetésére egy önálló vármúzeumot hozzanak létre. Ma itt is a város kezdeményezte az egyre megállíthatatlanabbul pusztuló rom új helyreállítását és a vár új életre keltését, ám most már semmilyen részről nem merült fel, hogy a kiállítótermek sorával berendezett, százezer feletti látogatót fogadó vár múzeumként működhetne. Úgy tűnik valami történt az elmúlt fél évszázadban, ami arra vezetett, hogy ma sokan nem a múzeumokban látják a múlt értékeinek megőrzésére és új életre keltésére legalkalmasabb intézményformát. Hogy ez a szemlélet a múzeumok

javára megváltozhasson, ahhoz az egyetlen eszköz olyan példák bemutatása, ahol a múzeumok képesek a helyi közösségek identitásképző tényezőivé válni. Erre kiváló lehetőség az egri vár most kibontakozó fejlesztési programja, amely az előző két esethez hasonlóan a városlakók és a városvezetés kezdeményezésér indult meg, és szintén a vár újjászületését célozza meg. Ha a program megvalósul és a múzeumnak sikerül a modern muzeológia egész arzenálját felvonultatni a cél érdekében, úgy talán meggyőzhet más közösségeket is arról, hogy a múzeum ma is a legalkalmasabb szervezeti forma a helyi értékek megőrzésére. Az egri vár azonban több mint helyi identitásképző emlékhely, 1552-es hősies védelme miatt a magyar nemzeti tudat meghatározó tényezője, amit tükröz a budapesti országos múzeumokkal vetekedő 300.000 ezres látogatószáma is De míg Egerben a vár lokális és össznemzeti jelentősége összefügg

és egyensúlyban van, számos más esetben a régészet kronológia távlatossága a lokális történelmet szükségszerűen túllépteti a helytörténetnek azon értelmezésén, miszerint az a helyi közösség története. Különösen így van ez a Kárpát-Medencében, amelynek történelme során gyakran követték egymást a totális népességcserék. Az elpusztuló vagy elvándorló népesség helyét átvevő új lakosság a legtöbbször új identitástudatot hozott magával, vagy teremtett magának, amelyben nem mindig maradt hely az ott lakó korábbi népesség emlékeinek. A régészeti muzeológia feladata mégis ezeket a kronológiailag elkülönülő, de lokálisan egymást fedő kultúrarétegek feltárása és közkinccsé tétele. 1 Ezt az ellentmondást csak fokozhatja, hogy a régészet olyan nagy időbeli távolságokat vizsgál, ahol az egyes helyeknek lokális és globális a jelentősége alapvetően eltérhet a maitól: egy őskori, római vagy

középkori hatalmi vagy kulturális központ ma éppúgy eshet egybe egy nagyvárossal mint egy faluval. Ennek következtében a régészeti muzeológia kénytelen volt olyan szakmai struktúrát kiépíteni amely a inkább igazodik a történelmi korokhoz, mint a múzeumokat befogadó mai településekhez. Nagyrészt ez indokolja, hogy az országos- és szakmúzeumok valamint a városi- és területi múzeumok kettősségén túlmenően létrejött egy harmadik múzeumi kategória, a országos múzeumok vidéki filiái, amelyek éppen egyes történelmi helyek jelenkori lokális és múl béli globális jelentősége közti szakadékot próbálják áthidalni. Erre a legjobb példa középkori királyi központjaink esete. Esztergomnak, Székesfehérvárnak, Visegrádnak és Budának örökösei közül egyedül Budapest hasonló jelentőségű település ma is, mint a múltban volt, így a város mai lokális közössége itt tud leginkább azonosulni középkori történelmi

múltjával. A többi város esetében különböző mértékben ugyan, de mindenhol alapvető különbségek vannak a mai közepes és kisvárosok illetve az alattuk nyugvó középkori központok között. A legnagyobb a különbség Visegrád esetében, amely a magyar történelem legsikeresebb korszakában, a 14. században királyi székhelyként az ország politikai központja volt, így kiemelkedő jelentőségű nemzeti emlékhelyünk, még ha a törvényi szabályozás csak a történelmi emlékhely kategóriába sorolja is be. Ma viszont 1864 lakosával az ország egyik legkisebb városa Lakosságának magját egy jól artikulált közösségi önérzettel rendelkező, 18. századi német telepes közösség adja, amelynek identitástudata semmilyen szállal nem kötődik a település középkori múltjához. A visegrádi múzeum, amelynek létrehozására az 1950-es években alapvetően épp a nagy jelentőségű középkori emlékek feltárása és bemutatása érdekében

került sor, a kezdetektől a Magyar Nemzeti Múzeumhoz kapcsolódott, így működtetéséről az állam gondoskodott. A múzeum fenntartója éppúgy nem a helyi közösség, mint ahogy a évi 100.000-nél is több látogatója között is elenyésző hányadot jelentenek a helyi lakosok. Ebből következik, hogy feladata is elsősorban a hely globális és össznemzeti értékeinek feltárása és megőrzése, mégsem hanyagolhatja el a lokális közösséggel való kapcsolatot, és nem adhatja fel a reményt, hogy a közösség identitástudatának részévé teheti a hely mélyebb történeti rétegeinek emlékeit is. A régészetnek szerencsére gazdag eszköztár áll rendelkezésre a közösségi élethez való kapcsolódásra: a legfontosabb kutatási eszköze, az ásatás, maga is közösségi cselekmény, amelybe jól bevonható akár a helyi, akár a nemzeti közösség: az ásatási táborok lehetőséget teremtenek iskoláknak, diákoknak vagy érdeklődő amatőröknek a

tudományos munkába való aktív bevonására. Az ásatási nyílt napok, a régészek ismeretterjesztő előadásai főleg a helyi közösség számára teremtenek lehetőséget a kutatómunka és a helyi történelem megismerésére. A modern régészet mindemellett néhány újabb eszközt is be tud vetni a közösségépítésbe: az egyik a kísérleti régészet amelynek módszertana szorosan kapcsolódik korunk egyik fontos közösségi mozgalmához a történelmi hagyományőrző csoportok tevékenységéhez, a másik pedig a modern információtechnológia alkalmazása: az internetes közösségépítéstől a virtuális valóság építéséig. A történelmi hagyományőrzés ideális esetben a muzeológiával szoros szimbiózisban élő tevékenység, amely azonban mindkét fél részéről nyitottságot igényel. Szerencsére ma már nem ritka a képzett muzeológus aki hagyományőrző tevékenységet végez. A múzeumoknak nagy a felelősségük abban, hogy a

hagyományőrzésnek szakmai támogatást nyújtsanak, ugyanakkor nagy lehetőségük van arra, 2 hogy a hagyományőrzőket bevonják a múzeumi munkába, a kísérleti régészeti kutatásokba éppúgy mint a múzeumpedagógiai rendezvényeikbe. A múzeumok ma már nem csak lokális közösségépítésben gondolkodhatnak, hanem a lényegében határtalan internetes közösségépítésben is. Ezek eszközei: a honlapok, ismeretterjesztő és szakmai portálok, facebook és más közösségi oldalak de még az e-mailezés is olyan széles körű és ugyanakkor személyes kapcsolati háló létrehozását teszik lehetővé, amire korábban nem volt lehetőség. Az internetes közösség ugyanakkor könnyen átváltható személyes közösségre: múzeumbaráti körök, ásatási táborok, konferenciák, kulturális rendezvények, múzeumpedagógia programok, kiállítások látogatói közönsége könnyedén toborozható a múzeum által működtetett internetes

közösségekből. A régészeti kutatás tudományos eredményeinek közérthető és nagy közönségérdeklődést kiváltó modern eszköze a virtuális valóság teremtése. Ez az eszköz lehetővé teszi a modern vizuális kultúrán nevelkedett közönség érdeklődésének felkeltését a múzeum által őrzött történelmi értékek iránt, és így segítheti az egyének beilleszkedését egy történelmi hagyományokra épülő helyi, nemzeti, európai vagy akár globális emberi közösségekbe. A régészet és a muzeológia virtuális valósága ugyanis nem a videojátékok fantáziavilága, még ha megjelenésében néha megtévesztően hasonlít is hozzá, hanem a tudományos rekonstrukciók világa, amely a valós múlt megélését teszi lehetővé. A két világ hasonlósága a közönség számára vonzó, viszont a szakemberek számára sokszor riasztó lehet. A tudományos rekonstrukciók és a fantáziavilág elmosódó határa nagy szakmai kihívást jelent

minden szakembernek, de ha a muzeológia megijedve e kihívástól elzárkózik a virtuális valóság kiaknázásától, akkor igen súlyos helyzetbe kerülhet, elveszítve az új generációk érdeklődését a múzeumok által őrzött hagyományos értékek iránt. Ma már szerencsére nem is jellemző ez az elzárkózás, de hazánkban kevesek vannak tisztában a tudományos igényű virtuális valóság építésének tényleges nehézségeivel, munka, szakértelem és pénzigényével. Talán azért is, mert a hazai modell eltérően az erős állami támogatásokra épülő nyugat-európaitól, főleg üzleti alapú fejlesztésekre épül, ami nagyságrendekkel olcsóbb, ugyanakkor vizuálisan és technológiailag jobb minőségű termékeket hozott létre, ám szinte csak a véletlenen múlott, hogy tartalmilag mégis magas szakmai színvonalon tudott maradni. Ezen új eszközökkel azonban nyilván nem csak a múzeumok élhetnek és élnek. A történelmi hagyományőrzés,

az internetes közösségépítés és a történelmi virtuális valóság alkotása, ma alapvető, sőt szinte kizárólagos eszköze lett az olyan történelmi emlékhelyeknek mint pl. a hozzászólásom elején említett Diósgyőr, vagy Füzér, amelyek az uniós turisztikai fejlesztési támogatások révén elegendő anyagi forrásokhoz jutnak eme drága, de hatékony közönségvonzó eszközök kifejlesztéséhez és alkalmazásához. Ugyanakkor múzeumi szakmai hátterük nem lévén, hosszabb távon nem okvetlenül biztosított számukra ezen eszközök hiteles, muzeológiailag szakszerű alkalmazása, még ha most még ilyen problémák nem is merülnek fel. Korunk muzeológiájának nagy kihívása, hogy a múzeumok és múzeumi szakemberek maguk is profi alkalmazói legyenek a modern kor ezen eszköztárának és hozzájuthassanak az ezen eszközökhöz szükséges anyagi forrásokhoz, és így vonzó példát tudjanak mutatni a közösségek számára múltjuk és

hagyományaik megőrzésében és megelevenítésében. 3