Filozófia | Könyvek » Max Planck - A tudományos eszmék eredete és hatása

Max Planck A tudományos eszmék eredete és hatása* Amikor igen tisztelt vezetőségünk barátságos meghívásának eleget téve megkísérlem, hogy érdeklődésüket rövid időre igénybe vegyem a tudományos eszmék eredetére és hatására vonatkozó néhány gondolattal kapcsolatban, elsősorban önökre hárul az általam választott téma közelebbi magyarázatának a f eladata. Ez a t éma nyilván elég általánosnak és ugyanakkor igényesnek hat. Hozzám talán közelebb állt volna, ha csak természettudományos eszmékről beszélek. Ez azonban eleve korlátozta volna a gondolatokat, amelyeket önök előtt ki akarok fejteni – amit pedig nem kívánatosnak és természetellenesnek tartok. A tudomány ugyanis, ha tárgyilag tekintjük, belsőleg zárt egészet alkot. Különféle szakokra osztását nem a tárgy természete szabja meg, hanem az emberi felfogóképesség véges volta, amely szükségszerűen vezet el a munkamegosztáshoz. A valóságban folytonos

fonál vezet a fizikából és kémiából a biológián és az antropológián keresztül a társadalom- és szellemtudományokhoz, és ezt a fonalat sehol sem lehet önkényesség nélkül keresztülvágni. A módszerek is, amelyek szerint a kutatás az egyes területeken dolgozik, a közelebbi vizsgálat alapján közeli belső rokonságban állóknak bizonyulnak, és csupán a mindenkor a tárgyalandó témához való igazodás következtében hatnak különbözőknek. Ez éppen az újabb időkben derült ki egyre világosabban, és az egész tudomány számára külső és belső előnyökkel járt. Ezért gondolom, hogy az általános tárgyalást eleve az egész tudományra vonatkoztathatom; ez természetesen nem zárja ki, hogy ha speciális alkalmazásokra térek, ne a hozzám közelebb eső területeket részesítsem előnyben. Ha először azt kérdezzük, hogyan jön létre egy tudományos eszme és mi jellemző rá, akkor például szó sem lehet arról, hogy azokat a

finom pszichikai folyamatokat részleteiben elemezzem, amelyek ilyenkor a k utató gondolatvilágában nagyrészt a t udata alatt lejátszódnak. Ezek isteni titkok, amelyeket egyáltalában nem lehet, vagy csak bizonyos fokig lehet felfedni, és gyökerüket kutatni éppoly dőreség, mint merészség lenne. Inkább csak arról lehet szó, hogy először abból indulunk ki, ami nyilvánvalóan rendelkezésünkre áll, tehát hogy egy tudományban annak fejlődésére valóban kiható eszmét veszünk szemügyre, miközben megvizsgáljuk, milyen alakban lépett fel először és mi volt a tartalma keletkezésekor. Egy ilyen vizsgálatnál első eredményként a következő szabályt találjuk: minden tudományos eszme, amely egy kutató agyából kipattan, mindig valami konkrét élményhez kapcsolódik, egy felfedezéshez, megfigyeléshez, valamiféle megállapításhoz, legyen szó akár fizikai vagy csillagászati mérésről, kémiai vagy biológiai megfigyelésről, régészeti

leletről, kiásott kulturális emlékről. A tudományos eszme tartalma abban áll, hogy ez ezt az új élményt összefüggésbe hozza és összehasonlítja bizonyos már rendelkezésre álló másfajta tényleges élményekkel, tehát hidat ver az egyiktől a másikig, és ezáltal az eleinte szabadon egymás mellett álló tényeket szorosan egymáshoz fűzi. Az eszme termékenysége és ezzel jelentősége a tudomány számára azután az így felállított összefüggésnek más rokon tényekre való általánosításán alapszik. Mert az összefüggés megteremti a t udományos világkép rendjét és ezzel annak egyszerűsítését és tökéletesítését. Mindenekelőtt azonban az új eszme teljes kibontakoztatásának feladata új kérdésekhez és ezzel új kutatásokhoz és sikerekhez vezet. Ez nem kevésbé érvényes a fizikus hipotézisalkotására, mint a filológus interpretációs művészetére. Elsősorban azt tartom fontosnak, hogy a mondottak értelmét

részleteiben még valamivel tovább kövessem. Emellett mint fizikusnak legyen szabad ebben a körben a hozzám közelebb fekvő területre korlátozódnom. Ha eközben a tárgyalás látószöge némiképpen szűkül is, módom lesz arra, hogy a megvilágítást annál élesebbé tegyem. Klasszikus példa a nagyszabású tudományos gondolat felvillanására az Isaac Newtonról szóló kedves történet, miképpen emlékeztette őt egy almafa alatt ülve a földre eső gyümölcs a Holdnak a Föld körüli mozgására. Ezzel az alma gyorsulását kapcsolatba hozta a H oldéval Az a körülmény, hogy ez a két gyorsulás úgy aránylik egymáshoz, mint a Hold-pálya sugarának a négyzete a Föld-pálya sugarának négyzetéhez, vezette arra a gondolatra, hogy a két gyorsulásnak közös oka van, és így jutott el gravitációs elméletének alapjaihoz. Egészen hasonlóan jutott el James Clerk Maxwell az elektromágneses úton mért áramerősség és az elektrosztatikai úton

mért áramerősség összehasonlításánál e két mennyiség arányának a fény terjedési sebességévei való számszerű egyezése útján arra a gondolatra, hogy az elektromágneses hullámok ugyanolyan fajták, mint a fényhullámok, és ezt az egyezést tette meg elektromágneses fényelmélete kiindulópontjának. Így a tudományban minden újonnan felbukkanó eszménél jellegzetes két különböző ténysorozat bizonyos eredeti kombinációja. Ez mindenütt részleteiben végigkövethető, még ha tartalom és fogalmazás szerint vannak is különbségek. Ennek felel meg azután a többékevésbé nagy különbség az egyes tudományos eszmék hatásában és sorsában Vannak eszmék, amelyek hosszabb vagy rövidebb idő után oly mértékben közkincsévé váltak a tudománynak, hogy ezeket végül magától értetődőnek tekintjük és már nem is emeljük ki különösen. Ide tartozik az általam már említett két eszme: Newton gondolata a Hold gyorsulásának és

a nehézségi gyorsulásnak azonos jellegéről, és Maxwellé a fény elektromágneses természetéről. Persze az utóbbi gondolatnak sokkal több időre volt szüksége az elterjedéséhez; különösen Németországban méltatták kevés figyelemre, mert itt előtérben állt Wilhelm Weber elmélete, amely a k özvetlen távolbahatás feltételezésén alapult. Csak Heinrich Hertz zseniális, igen gyors elektromos rezgésekkel végzett kísérletei egyengették Maxwell elméletének az útját a megérdemelt elismeréshez. Más hasonló típusú eszmék, amelyek jelenleg a tudomány tartós tulajdonát képezik: a hanghullámok mechanikai természetének gondolata, vagy a fény- és hősugarak azonosságáé. Amikor a fizika oktatása során ezeket a gondolatokat egy szóval elintézzük, akkor nem lenne szabad elfelejteni, hogy tartalmuk egyáltalában nem volt mindig magától értetődő, sőt az utóbb említett, a fény- és hősugárzás azonossága esetében évekig éles

harcok dúltak. Kuriózumként említem, hogy éppen az a kutató, aki kísérleteivel a legtöbbet járult hozzá az idézett eszme sikeréhez, az olasz fizikus Macedonio Melloni, eredetileg ezen eszme ellenfelei közé tartozott. Tanulságos példa ez arra, hogy a pontos kísérletek tudományos értéke független azok elméleti értelmezésétől. Ellentétben az eddig említett eszmékkel, amelyek közvetlenül, befejezett formában merültek fel és mindenkorra változatlanul érvényben maradtak, a tudományba belépő legtöbb gondolatnak a története változatos. Gyakran csak lassankint öltenek határozott alakot, egy darabig megtermékenyítik a kutatást és végül ismét elhalnak, vagy többé-kevésbé erős átalakuláson mennek át. Emellett gyakran megtörténik, hogy először ellenállnak az átalakításnak, éspedig annál makacsabbul, minél nagyobb volt azelőtti sikerük, és ezáltal adott körülmények között a tudomány haladását még észrevehetően

akadályozzák is. Erre is találunk a fizikában tanulságos példákat, amelyek közelebbi tárgyalásába érdemes belemenni. Kezdem a hő mibenlétének kérdésével. A hőelmélet kialakulásában az első fázis a kalorimetria volt; ez azon a feltevésen alapszik, hogy a hő úgy viselkedik, mintha valami finom anyag lenne, amely két különböző hőmérsékletű test érintkezésekor a melegebb testből átáramlik a hidegebbe, anélkül, hogy mennyisége közben megváltoznék. Ez a hipotézis egészen jól beválik mindaddig, míg mechanikai hatások nem lépnek fel. A súrlódásnál és összenyomásnál keletkező hő értelmezésével kapcsolatos nehézséget úgy próbálták megkerülni, hogy feltételezték a hőkapacitás változékonyságát, és feltételezték, hogy az összenyomott testből a hő bizonyos mértékig kinyomódik, éppúgy, mint az összenyomott nedves spongyából kifolyik a víz (ennek mennyisége sem változik meg közben). A hőerőgépek

felfedezése következtében a mechanikai munka hőből való keletkezésének törvényszerűségeire egyre égetőbb szükség volt. Sadi Carnot megpróbálta a hőből nyert munkát értelemszerűen analógiába hozni a nehézségi erő révén nyert munkával. Éppen úgy, ahogy a nagy magasságból lesüllyedő súlyt, ugyanúgy lehet a magasabb hőmérsékletről alacsonyabbra átmenő hőt munka nyerésére használni. És amint a gravitációból nyert munka arányos a súllyal és a magasságkülönbséggel, ugyanúgy a hőből keletkezett munka arányos az áthaladt hőmennyiséggel és a hőmérséklet különbséggel. A hőnek ez az anyagi elmélete azonban összeütközésbe került azzal a tapasztalatilag megállapított ténnyel, hogy valamely test hőkapacitása sem kompresszió, sem súrlódás útján lényegesen nem emelkedik. És végül a hőanyagelmélet döntő cáfolatot nyert a hőekvivalens felfedezésével, amely szerint súrlódásnál hő megy veszendőbe,

kompressziónál pedig hő keletkezik. Ezzel a hőre vonatkozó addigi nézetek abszurdumhoz vezettek, és újra hozzá kellett fogni a hőelmélet kiépítéséhez. Ezt a feladatot Rudolf Clausius vállalta és oldotta meg klasszikus munkák egész sorával, felállítva a termodinamika második főtételét. Erre nézve lényeges előfeltevés, hogy vannak megfordíthatatlan folyamatok, vagyis olyanok, amelyek semmiféle módon nem kényszeríthetők, hogy visszafelé játszódjanak le. Ezekhez tartozik a hővezetés, a súrlódás, a diffúzió. Eközben Carnot gondolata, hogy a hőátmenet magasabbról alacsonyabb hőmérsékletre ugyanolyan, mint a súly leesése nagyobb magasságról kisebbre, nem hagyta magát könnyen háttérbe szorítani. Voltak fizikusok, akik a clausiusi gondolatmenetet fölöslegesnek és amellett zavarosnak találták, és különösen azt utasították el, hogy az irreverzibilitás bevezetésével a hőt a különböző energiafajták között

különleges helyre utalják. A clausiusi termodinamikával szemben megalkották az ún. energetikát, amelynek első főtétele, éppúgy, mint a clausiusi termodinamikáé, az energia megmaradásának elvét mondja ki; második főtétele azonban, amelynek minden történés irányát kellene megadnia, teljes analógiába állította a hőátmenetet magasabbról alacsonyabb hőmérsékletre egy súly magasabbról alacsonyabbra való esésével, vagy az elektromos mennyiség áthaladásával magasabbról alacsonyabb potenciálra. Ezzel függött azután össze, hogy a második főtétel bizonyításához az irreverzibilitás feltételezését lényegtelennek jelentették ki, továbbá az is, hogy vitatták a hőmérséklet abszolút nulla, pontjának a létezését, arra hivatkozva, hogy miként magasságnívóknál és potenciálnívóknál, úgy a hőmérséklet esetében is csak különbségeket tudunk mérni. Azt az alapvető ellentétet, amely abban áll, hogy a lengő inga az

egyensúlyi helyzeten túllendül, és hogy két ellentétes töltésű vezető között átugró szikra oszcillál, míg két test közötti hőkicserélődésnél szó sincs a hőnek a két test közötti ingajáratáról, az energetikusok mellékesnek tekintették és hallgatással mellőzték. A múlt század nyolcvanas és kilencvenes éveiben magam is saját bőrömön tapasztaltam, hogyan érzi magát az a kutató, aki tudja, hogy egy magasabb rendű gondolat birtokosa, és észre kell vennie, hogy felhozott alapos indokait nem fogadják el, mivel saját hangja túl gyenge ahhoz, hogy a tudományos világban meghallgatásra találjon. Olyan emberek tekintélyével szemben; mint Wilhelm Ostwald, Georg Helm, Ernst Mach, akkoriban egyszerűen nem lehetett érvényesülni. A változás csak egészen más oldalról, az atomisztika benyomulása folytán következett be. Az atomizmus gondolata ősrégi, használható megfogalmazást azonban először csak a kinetikus

gázelméletben nyert, amely a mechanikai hőekvivalens felfedezése idején keletkezett, hogy az energetikusok ellene folytatott éles harca következtében eleinte csak szerény keretek közt létezzék, végül azonban a múlt század vége felé gyorsan elterjedjen, a kísérleti kutatás előrehaladásának jóvoltából. Az atomisztikus elképzelés szerint a hő átmenete melegebbről hidegebb testre nem a leeső súlyhoz hasonlít, hanem valamilyen keveredési folyamat, amely abban áll, hogy egy edényben levő kétféle por, amelyek kezdetben egymásra voltak rétegezve, az edény állandó rázása következtében fokozatosan elkeveredik. A por ilyenkor nem végez ingadozást például a teljes elkeveredés és a t eljes szétválás állapota között, hanem a változás egyetlen egyszer következik be, meghatározott, mégpedig: a teljes elkeveredés irányában, és végül befejeződik, a folyamat megfordíthatatlanságának megfelelően. Ennek a tárgyalásmódnak a

világánál a termodinamika második főtétele statisztikus jellegűnek mutatkozik, valószínűségi törvénynek látszik és aki önök köz ül az elmúlt hónapban meghallgathatta Max von Laue kollégám előadását a termodinamikai ingadozásjelenségekről, arra bizonyára mély benyomást tett azoknak az okoknak a súlya, amelyek ezt a felfogást alátámasztják és minden kétséget megszüntetnek. Az itt vázolt történeti fejlődésfolyamat egyben például is szolgálhat egy általános, első pillanatra különösnek tűnő tényhez. Valamely nagyszabású tudományos gondolat nem úgy szokott elterjedni, hogy ellenzői fokozatosan megtérnek – Saulusból igen ritkán lesz Paulus –, hanem inkább úgy, hogy az ellenfelek lassankint kihalnak és a felnövekvő nemzedék eleve hozzászokik az eszméhez. Itt is erről van szó: akié az ifjúság, azé a jövő Ezért tartozik az iskolaügy szakszerű megszervezése a tudományos haladás legfontosabb feltételei

közé, és nem tagadhatom meg magamtól, hogy néhány szóval ne foglalkozzam e kérdéssel. Kevésbé fontos az, hogy mit tanulnak az iskolában, mint az, hogy hogyan tanulják. Egyetlen matematikai tételnek, amelyet a t anuló valóban megértett, nagyobb értéke van számára, mint tíz képletnek, amit kívülről megtanult és előírásszerűen alkalmazni is tud, anélkül azonban, hogy tulajdonképpeni értelmét felfogná. Mert az iskola ne nyújtson szakszerű rutint, hanem következetes, módszeres gondolkodást. Nem lehet ellenvetni, hogy végső soron kevésbé van szó tudásról, mint képességről. Bizonyos, hogy a tudás képesség nélkül értéktelen, éppen úgy, ahogy minden elmélet végső soron különleges alkalmazásai útján tesz szert jelentőségre. Az elmélet azonban sohasem helyettesíthető a puszta rutinnal, amely a nem megszokott esetekben menthetetlenül csődöt mond. Ezért, ha értékes teljesítményeket akarunk elérni, az alapos elemi

előképzés az első követelmény, amelynél kevésbé fontos az anyag teljessége, mint a tárgyalás módja. Ha ezt az előképzettséget nem szerzik meg a tanulók már az iskolában, nagyon nehéz ezt bepótolni; mert a szakiskoláknak és a főiskoláknak később más feladatokat kell teljesíteniük. Egyébként a nevelés főfeladata nem a tudásra, sem pedig a képességre, hanem a cselekvésre irányul. Éppen úgy azonban, ahogyan a képességnek meg kell előznie a cselekvést, a tudás és a megértés elengedhetetlen előfeltétele a képességnek. Mai gyorsütemű korunkban, amely egész különleges érdeklődéssel fordul minden olyan felé, aminek kifelé közvetlenül szenzációs hatása van, a tudományos nevelésnél is sokszor megtaláljuk a hajlamot, hogy bizonyos új, feltűnést keltő eredményeknek elébevágjunk, mielőtt azok teljesen megértek volna. A nyilvánosság előtt persze jó benyomást kelt, ha már a k özépiskola tantervében bevezetésre

kerülnek a tudományos kutatás modern problémái is. Ez azonban nagymértékben meggondolandó Mivel ugyanis ezek alapos tárgyalásáról szó sem lehet, a tanulóknál könnyen kialakul bizonyos gondolkodásbeli felületesség és üres tudálékosság. Így például igen meggondolandónak tartanám, hogy a relativitáselméletet vagy a kvantumelméletet már a középiskolában tárgyalják. Különösen tehetséges tanulók mindig kivételek, de a tanterv nem ilyenek számára készül. Sőt kimondottan helytelennek kellene mondanunk, ha például az energia megmaradásának az érvényét, amely mint ismeretes, jelenleg a m agfizikában komoly vita tárgyául szolgál, nyílt kérdésként adnánk elő a tanulóknak, akik még csak az elvnek a tartalmát sem értették meg helyesen, nem is beszélve annak horderejéről. Hogy mi jöhet ki a „modern kutatás magaslatán álló” oktatásból, arra ijesztően világos példával szolgál az a mód, ahogyan manapság

gyakran beszélnek az egzakt tudomány összeomlásáról. Jellegzetes tünete a jelenleg uralkodó zűrzavarnak, hogy nem kevés feltaláló fáradozik jelenleg ismét olyan szerkezeteken, amelyek az energia határtalan termelését, vagy az újabban divatba jött rejtélyes földsugarak ártalmatlanná tételét célozzák; és még bámulatosabb, milyen gazdag anyagi támogatásban részesülnek a jóhiszeműek részéről az ilyen feltalálók, miközben más oldalon értékes és kilátásokkal kecsegtető tudományos vizsgálatokat kell korlátozni vagy megszüntetni anyagi eszközök hiánya miatt. Itt csupán az alapos iskolai képzés nyújthatna hathatós segítséget, mégpedig nem csupán a f eltalálóknál, hanem a pénzt adóknál is. A pedagógiába való elkalandozás után engedjék meg, hogy röviden egy másik fizikai eszmét említsek, amelynek változatos sorsa tárgyalásunkhoz talán még tanulságosabb lesz, mint a hőelmélet változásai: a fény

mibenlétére gondolok. A fény természetének kutatása a fény terjedési sebességének mérésével vette kezdetét. A Newton emanációs elméletéhez vezető gondolat szerint a fénysugár vízsugárhoz hasonlít, a fény terjedési sebessége pedig az egyenes vonalban repülő vízrészecske sebességéhez. Ez a hipotézis azonban nem tudott számot adni a fényinterferencia jelenségéről, vagyis arról a jelenségről, hogy két egy pontban találkozó fénysugár adott körülmények között sötétséget hozhat létre. Ezért az emanációs elméletet feladták, s Huygens hullámelmélete váltotta fel azt Ez utóbbi alapja az a gondolat, hogy a fény terjedése vízhullámhoz hasonlít, amely keletkezési helyéről kiindulva minden irányban koncentrikusan terjed, olyan sebességgel, amelynek a vízrészecske sebességéhez természetesen semmi köze. Ez az elmélet kitűnően adott számot az interferenciajelenségekről, mivel két találkozó hullám mindenütt

megsemmisítheti egymást, ahol az egyik hullámhegye a másik hullámvölgyévei esik össze. Közben a hullámelmélet uralma sem tartott tovább, mint egy évszázadig. A hullámelmélet ugyanis csődöt mond, amikor rövid hullámhosszúságú fénysugár hatásait kell értelmezni nagy távolságokon. Mivel ugyanis a fény intenzitása a távolság növekedésével négyzetesen csökken, nem lehet megérteni, hogy a fény minden irányban való egyenletes elterjedése esetén a s ugár nagyon távoli helyeken is létre tud hozni olyan energiamennyiséget, amely teljesen független az intenzitástól, és kis hullámhosszak esetében, mint a röntgen- vagy gsugarak, aránylag igen nagy lehet. Ilyen nagy hatást gyenge intenzitás mellett csak úgy lehet megérteni, ha a fényenergiát diszkrét, változatlan részecskékben, vagy kvantumokban koncentráltnak gondoljuk el, ami bizonyos értelemben visszatérést jelent Newton fényrészecske hipotéziséhez. Jelenleg tehát egy

rendkívül nyugtalanító helyzet jött létre A két fényhipotézis egyenrangú küzdőfélként áll szemben egymással. Mindegyik élesre köszörült fegyverekkel rendelkezik, de mindegyiknek van sebezhető pontja is. Mi lesz a harc vége? Ma annyit lehet biztosan mondani, hogy a két hipotézis közül egyik sem fog diadalmaskodni. A döntés inkább az lesz majd, hogy egy magasabb álláspontról mindegyik hipotézis létjogosultságát és egyoldalúságát tudomásul vesszük. Ilyen álláspontot azonban csak úgy fogunk találni, ha a forrást, amelyből tapasztalataink fakadnak, közelebbről megvizsgáljuk. A szóban forgó esetben tehát figyelmünket az optikai jelenségek mérésére fordítjuk, és vizsgálataink körébe bevonjuk a mérőeszközöket is. Ez elvileg óriási horderejű lépés; úgy nevezhetnők, hogy az „egész” fogalmának bevezetése a fizikába. Eszerint valamely optikai jelenség törvényeinek teljes megértéséhez nemcsak a fizikai

folyamatok vizsgálata tartozik a fény keletkezése és terjedése helyén, de meg kell vizsgálni a mérési folyamat sajátságait is. Az optikai mérőműszerek nemcsak passzív vevőberendezések, amelyek a rájukeső sugarakat egyszerűen regisztrálják, hanem tevékenyen részt vesznek a m érési folyamatban és annak eredményét kauzálisan befolyásolják. Csak a mérőberendezéssel együtt alkot a fizikai rendszer törvényszerű egészet A jövő nehéz kérdése, hogyan lehet ezen az úton továbbjutni. A kérdés jelentőségének vizsgálatához engedjék meg, hogy kissé tovább kutassunk és az optikából, mint speciális esetből kiindulva egy általánosabb álláspontról közelítsük meg a problémát. Képesek vagyunk-e egyáltalán arra, hogy előre kijelentéseket tegyünk valamilyen tudományos eszme jövő alakulásáról? Beszélhetünk-e, ha csak bizonyos közelítéssel is, törvényszerűségről és szükségszerűségről a tudományos eszmék

fejlődésével kapcsolatban? A dolgok történeti menetére visszapillantva éppen valami ilyesmit gondolhatunk, ha megfontoljuk, hogy néhány grandiózus eszme eleinte csak elrejtve létezett, érthetetlenül, legfeljebb egyes túl korán világrajött kutatók által megsejtve; miután azonban az emberiség megérett rá, egy csapásra, egyidejűleg és egymástól függetlenül bukkant fel különböző helyeken és lépett a nyilvánosság elé. Így lehet az energiamegmaradás elvének a nyomait századok távolságában visszafelé követni; de csak a m últ század közepe táján adta meg az elvnek majdnem egyidejűleg négy-hat, egymással semmiféle összeköttetésben nem álló kutató a tudományosan használható megfogalmazást, és nyilván nem túl merész állítás, hogy ha Julius Robert Mayer, James Prescott Joule, Ludwig August Colding, Hermann von Helmholtz akkoriban nem éltek volna, az energiaelv csak kevéssel később látott volna napvilágot. Sőt,

szívesen megkockáztatnám a véleményt, hogy hasonlót lehetne mondani a modern kvantumelméletről, ha nem kellene félnem az ilyenféle ex eventu jóslások olcsó voltától. Ezeknek a fejleményeknek szükségszerűségét abban látom, hogy a kísérletezés művészetének elterjedésével és a mérési eljárások finomodásával az elméleti kutatás bizonyos fokig automatikusan tolódik el egy meghatározott irányba. Mindennek ellenére semmi sem lenne helytelenebb, mint az az elképzelés, hogy a tudományos eszmék keletkezésének és hatásának törvényeit valaha is egy pontos és a jövőre is érvényes formulára lehet majd visszavezetni. Mert végső soron az új gondolat mégiscsak megalkotójának képzeletvilágából származik és a kutatás ennyiben még a legegzaktabb tudományban, a matematikában is mindig valamely ponton kötve marad az irracionális elemhez, amelyet a szellemi egyéniség fogalma tartalmaz. Ha emlékezetünkbe idézzük, hogy minden

gondolat egy bizonyos élményhez fűződik, akkor csak természetes és érthető, hogy éppen jelenünk, amely új, egymást kölcsönösen lerontó eseményekben oly gazdag, különösen kedvező feltételeket nyújt új eszmék keletkezésére és hirdetésére. És ha meggondoljuk továbbá, hogy egy gondolat megfogalmazásánál mindig két különböző élményt kell egymásra vonatkoztatni, akkor már a kombinatorika formális szabályaiból kijön, hogy az egyáltalában lehetséges eszmék száma egy teljes nagyságrenddel nagyobb, mint a választékul szolgáló eredmények száma. A tudományos gondolatok jelenlegi túl gazdag termelésének magyarázatául szolgálhat az is, hogy az erősen elterjedt munkanélküliség mellett olyanok, akik érdeklődnek szellemi dolgok iránt és szükségük van a produktív tevékenységre, az általános elméleti és filozófiai problémákkal való foglalkozást örömmel fogadják, mentő és olcsó kiútként mindennapi életük

sivárságából. Sajnos ebből csak a legritkább esetekben jön ki értékes eredmény Nem túlzok, ha azt mondom, hogy alig telik el hét, amelyen ne kapnék hosszabb vagy rövidebb írásműveket mindenféle hivatású egyéntől, tanároktól, tisztviselőktől, irodalmároktól, jogászoktól, orvosoktól, mérnököktől, építészektől, amelyekben állásfoglalásra szólítanak fel. Ha mindezeket gondosan át akarnám tanulmányozni, a teljesnél jobban igénybe venné egész munkaidőmet. Ezeket az írásokat tartalmuk szerint két csoportba lehet osztani. Az egyik csoportba tartoznak az egészen naiv dolgozatok, amelyeknek szerzői egyáltalában nem gondolják meg, hogy az új tudományos gondolatnak, ha használható akar lenni, meghatározott tényekhez kell kapcsolódnia, megfogalmazásukhoz tehát mindenesetre bizonyos speciális szaktudás szükséges. Ehelyett úgy vélik, hogy zseniális látnoki képességükkel közvetlenül is eltalálhatják az igazságot,

és fogalmuk sincs arról, hogy minden nagy felfedezést kemény részletmunkák periódusa előzött meg, beképzelik maguknak, hogy a sors egy szerencsés fordulata következtében az áhított gyümölcs az ölükbe fog esni, mint egykor az almafa alatt kényelmesen üldögélő Newtonnak az általános gravitáció eszméje. A kellemetlen amellett, hogy ezeket a fantasztákat, akik mindenütt a vizek felületén lebegnek, de a mélybe sohasem hatolnak le, éppen hiányos tudományos képzésük miatt szinte sosem lehet valami jobbra megtanítani. A tőlük származó veszedelmeket nem szabad lebecsülni A mai ifjúságot örvendetes módon kezdik érdekelni az általános kérdések és a kielégítő világnézet megszerzése; ezért mindig újból rá kell mutatni arra, hogy a világnézet teljesen a levegőben lóg és az első vihar menthetetlenül szétszaggatja, ha nem gyökerezik a valóság szilárd talajában, és hogy mindenkinek, aki tudományos világnézetet akar

magának felépíteni, először el kell igazodnia a tények területén. Manapság persze nem lehetséges többé, hogy az egyes kutató a tudomány minden területét közvetlenül, akárcsak némi teljességgel is áttekintse, és legtöbb esetben rá van utalva, hogy másodkézből merítsen. Annál sürgősebben kell azonban követelni, hogy legalább egy területen valóban teljesen otthon érezze magát, és azzal kapcsolatban önálló ítélete legyen. Ezért én, mint a filozófiai fakultás tagja, mindenkor azt a követelményt képviseltem, hogy ha valaki el akarja nyerni a doktori fokot filozófiából, legalább egy szaktudományban mutasson fel speciális ismereteket. Nem lényeges kérdés, hogy a s zak a természettudományokhoz vagy a szellemtudományokhoz tartozik-e? A lényeges csak az, hogy saját tanulmányai alapján fogalma legyen róla, hogyan kell tudományosan módszeresen dolgozni. Ha az említett osztályba tartozó írásművek értéktelenségének

felfedezése rendszerint gyorsan sikerül, a másik csoportba tartozók lényegesen nagyobb figyelmet igényelnek, mivel itt rendszerint teljesen komolyan veendő szerzőkről van szó, akik a maguk speciális területén kiválót alkotnak. Ahogy a ma igényelt tudásvágy következtében a munkaterület egyre szűkebb részletekre korlátozódik, egyre erősebben lép fel a mélyebb gondolkozású kutatónál az igény, hogy túllásson szaktudománya határain és az ismereteket, amelyeket a m aga szakában szerzett, más tudományterületeken is hasznosítsa. Ezért szívesen kapcsol össze két egymástól távolfekvő területet egy számára evidens gondolattal, és hídnak használja azt, hogy a törvényeket és módszereket, amelyeket a maga területén megszokott, átvigye a másik területre, és felhasználja az ott adódó problémák megoldásához. Különösen matematikusoknál, fizikusoknál és kémikusoknál találjuk meg gyakran a hajlamot, hogy egzakt

módszereiket biológiai, pszichológiai vagy szociológiai problémák megoldására húzzák rá. Itt azonban mindig jól meg kell gondolni, hogy az ilyen újonnan alkotott gondolathíd hordképességéhez nem elegendő, ha egyetlen pillériének van biztos alapja. A többi pillérnek is szilárd alapokon kell nyugodnia, különben nem töltheti be célját. Vagy konkrétebben kimondva: nem elég, ha az ötletekben gazdag kutató eredeti szakterületén alaposan kiismeri magát. Ahhoz, hogy távolra tekintő gondolatai termékenyek legyenek, a munkája révén érintett másik terület tényeit és problémáit is ismernie kell bizonyos mértékig. Ezt a követelményt azért kell különösen hangsúlyozni, mert minden szakember hajlik arra, hogy saját speciális területének a jelentőségét annál magasabbra értékelje, minél régebben dolgozik azon és minél nagyobb nehézségekkel találkozik munkájában. Ha azután szerencsésen megtalálja egy probléma megoldását,

könnyen megtörténik, hogy hatókörét túlbecsüli, és minden további nélkül alkalmazza olyan esetekre, ahol a viszonyok egészen mások. A kutatók más tudományterületeken is ugyanolyan gonddal és nem csekélyebb nehézségek között dolgoznak, még ha más módszerekkel is – ezt soha senkinek sem volna szabad elfelejtenie, aki szeretne a tudományban magasabb rendű álláspontot elérni, mint amilyenre saját szakja képessé teszi. Hogy milyen gyakran nem veszik figyelembe ezt a szabályt, lemérhető bármelyik tudomány történetéből. Mégis, ha most ismét néhány példát választok ki, okosabb, ha a fizikánál maradok, nehogy ugyanabba a hibába essem, amit éppen most bíráltam. Nincs a fizika általános fogalmai között jóformán egy sem, amelyet több vagy kevesebb ügyességgel ne vittek volna át más területekre valamilyen eszmetársítással, gyakran csupán külső körülmények, esetleg csak a terminológia véletlen egyezései

következtében. Így az „energia” szó könnyen odavezet, hogy az ennek megfelelő fizikai fogalmat és vele az energia megmaradásának fizikai tételét a pszichológia számára is igénybe vegyék, sőt, ebben az összefüggésben a legkomolyabban megpróbálták az emberi boldogság eredetét és fokát meghatározott, matematikailag megfogalmazott törvényeknek alávetni. Hasonló jellegűek a törekvések, hogy a relativitás elvét a fizikán kívül is, például az esztétikában, sőt az etikában is alkalmazzák. Mégis, nincs félrevezetőbb, mint az a gondolatnélküli mondat: „Minden relatív”. Már a fizikán belül is helytelen Minden ún univerzális állandó (mint pl az elektron vagy a proton tömege és töltése vagy az elemi hatáskvantum) abszolút mennyiség; ezek az univerzális állandók az atomfizika szilárd, változatlan építőkövei. Persze gyakran előfordult, hogy a korábban abszolútnak tekintetett mennyiség később relatívnak

bizonyult, de ez mindig csak olyan értelemben történt, hogy másik, mélyebben fekvő abszolút mennyiségre sikerült visszavezetni. Abszolút mennyiségek feltételezése nélkül semmiféle fogalmat nem lehet definiálni, semmiféle elméletet nem lehet kiépíteni. A termodinamika második főtétele, az entrópia növekedésének az elve is sokféle értelmezést nyert a fizikán kívül. Így azt a tételt, hogy minden fizikai folyamat lefutása egyirányú, fel akarták használni a biológiai fejlődés gondolatához. Ez azután teljességgel szerencsétlen kísérlet, különösen, ha a fejlődés szóval a felfelé irányuló haladás, tehát a tökéletesedés, nemesedés fogalmát kapcsoljuk egybe. Az entrópia elv ugyanis tartalma szerint valószínűségi összefüggés, lényegében csak azt mondja ki, hogy az eleve valószínűtlen állapotot átlagban mindig a valószínűbb állapot követi. Ha ezt a tételt biológiailag akarjuk értelmezni, nyilván

közelfekvőbb, hogy degenerációra gondoljunk, mint nemesedésre. Mert a rendezetlen, a megszokott, a közönséges mindig eleve valószínűbb, mint a rendezett, rendkívüli, kiemelkedő. A tévutakra vezető gondolatokhoz, amelyek közül néhányat megtárgyaltunk, járul az eszmék második csoportja, amelyeknek pontosabban véve egyáltalán nincs értelmük. Ezek nem csekély szerepet játszanak a fizikában is. Így az elektronnak az atommag körüli mozgását a bolygók Nap körüli mozgásához hasonlítva merült fel az elektron helyzetének és sebességének kérdése. A későbbi kutatás megmutatta, hogy ezekre a kérdésekre nem lehet egyértelműen felelni. Ezen a példán ismét látjuk, mennyire meggondolandó, hogy olyan fogalmakat és tételeket, amelyek az egyik tudományterületen beváltak, átvigyük más területekre, és mennyire óvatosnak kell lennünk az új eszme megfogalmazásánál és kipróbálásánál. A dolognak megvan azonban a maga elvi

visszája, és legfőbb ideje, hogy most erről beszéljünk. Ha az új tudományos eszmét csak akkor fogadnók el, ha már véglegesen bebizonyította jogosultságát, sőt ha csak azt kívánnók is meg, hogy eleve világosan megfogható értelme legyen, akkor bizonyos körülmények között súlyosan megkárosítanánk a tudomány haladását. Nem szabad ugyanis elfelejtenünk, hogy gyakran éppen a nem teljesen világosan értelmezett gondolatok voltak azok, amelyektől a tudomány a legerősebb ösztönzést nyerte továbbfejlődéséhez. Az életelixír, illetve az aranycsinálás gondolatából keletkezett a kémia tudománya; a perpetuum mobile eszméjéből nőtt ki az energia fogalmának megértése; a Föld abszolút sebességének gondolatából származik az ösztönzés a relativitáselmélet felállítására, az elektronok bolygómozgásának eszméjéből pedig az atomfizika. Ezek tények, amelyeket nem lehet elvitatni, és amelyek mindenesetre mindenféle

gondolatokat ébresztenek, s világosan mutatják, hogy a tudományban is érvényes a tétel: csak az nyerhet, aki kockáztat. Általános igazság, hogy a siker eléréséhez jól tesszük, ha a célt kissé magasabbra tűzzük, mint amennyire végül is elérünk. Ennek a tárgyalásnak a fényében a tudományos eszmék egészen más oldalról jelennek meg. Látjuk, hogy valamely tudományos eszme jelentősége gyakran nem annyira igazságtartalmában, mint inkább értékében rejlik. Ez érvényes például a külvilág realitásának, vagy a k auzalitásnak az eszméjére is. E két eszménél sem arról van szó: igaz vagy téves? Hanem: értékes, vagy értéktelen? Ha meggondoljuk, hogy az értékfogalom éppen az olyan objektív tudománytól, mint a fizika, lényegében eleve idegen, akkor ennek a körülménynek különösen nagy gondot kell szentelnünk. Felmerül tehát a kérdés, hogyan kell érteni azt, hogy egy fizikai eszme jelentőségét csak értéktartalmának

figyelembevételével tárhatjuk föl teljesen. Véleményem szerint itt ismét az az út kínálkozik, amelyre fentebb az optika problémájának speciális esetében léptünk (ez ugyanis nemcsak a f izikára érvényes, hanem minden más tudományterületre is): visszatérünk a forráshoz, amelyből minden tudomány fakad, s közben meggondoljuk, hogy minden tudományhoz tartozik valaki, aki a tudományt felépíti és másoknak közvetíti. Ez ismét az „egész”-nek a bevezetését jelenti Amint a fizikai folyamat sem választható el elvileg a mérőműszertől, vagy az érzékszervtől, amellyel észleljük, úgy a tudomány sem választható el elvileg a kutatóktól, akik azzal foglalkoznak. És éppen úgy, mint a fizikus, aki egy atomi folyamatot kísérletileg vizsgál, amelynek a lefolyását mérőműszerei annál erősebben befolyásolják, minél mélyebben hatol be a részletekbe, vagy mint a fiziológus, aki az élő organizmust legfinomabb részleteire bontja,

árt annak, sőt meg is öli, ugyanúgy akadályozza a filozófus a tudomány további fejlődését, ha az új tudományos eszmét csak azon próbálja ki, hogy értelme eleve mennyire kézzelfogható. Ezért a pozitivizmus, amely minden transzcendentális gondolatot elutasít, nem kevésbé egyoldalú, mint a metafizika, amely minden egyedi tapasztalatot lebecsül. Mindkét szemléletmódnak megvan a maga jogosultsága és mindkettő következetesen megvalósítható. Szélsőséges kihatásaiban azonban a tudomány haladására bénítóan hatnak azáltal, hogy bizonyos elvi kérdéseket eleve megtiltanak, persze ellentétes okokból: a pozitivizmus azért, mert a k érdéseknek nincs értelmük, a m etafizika pedig azért, mert a kérdések már választ nyertek. A verseny a két irányzat között soha nem fog egyik vagy másik javára eldőlni Valóban e verseny az idők folyamán állandóan ide-oda ingadozott. Száz évvel ezelőtt a metafizika addig tört egyeduralomra, míg

szánalmasan össze nem omlott. Most a pozitivizmus nyúl a korona után és éppoly kevéssé fogja azt elérni. Senki sem érezte át mélyebben ezt az állandó ellentétet Goethénél, aki magával hordozta azt egész életen át, és a l egkülönfélébb formákban felülmúlhatatlanul fejezte ki. Leküzdését az egész fogalmához való felemelkedéssel kísérelte meg, amelynek bevezetéséről mindkét felfogás számot tud adni. Persze Goethe átfogó szelleme is alá volt vetve a kornak Mivel nem akart tudni arról, hogy a külső térben a fénysugarak elválaszthatók a fényérzettől, képtelen volt kibékülni a fizikai optika akkori ragyogó eredményeivel. Ma azonban mégis úgy értelmezhetné az egész eszméjének a fizikába való beilleszkedését, mint az ő fizikai gondolkodásmódjának igazolását. Így a tudomány, amint fentebb már alkalomadtán láttuk, legmélyebb belsejében egy irracionális magot mutat, amely semmiféle éleseszűséggel nem

bontható ki, vagy, amint most ismét gyakran megkísérlik, a tudomány feladatának semmiféle megfelelő körülhatárolásával elvitatni nem lehet. Akinek ez csodálatosnak vagy ki nem elégítőnek tűnik, gondolja meg, hogy ez tulajdonképpen nem is lehet másként. Közelebbi vizsgálatnál ugyanis könnyen belátható, hogy minden tudomány, legyen az természettudomány vagy szellemtudomány, ha feladatát pontosan vesszük, nem az elején, hanem hogy úgy mondjuk, a közepén fog neki, és hogy innen kell többé-kevésbé fáradságosan a kezdetek felé tapogatóznia, kilátás nélkül arra, hogy valaha is teljesen eljut azokhoz. A tudomány a fogalmakat, amelyekkel dolgozik, nem készen találja; először mesterségesen meg kell alkotnia, és csak fokozatosan tökéletesítheti azokat. Az életből merít, azután ismét visszahat az életre Ösztönzését, összefoglalását, fejlődését az eszmékből nyeri, amelyek benne uralkodnak. Az eszmék adják a

kutatónak a problémákat, amelyek szüntelen munkára hajtják őt és amelyek kinyitják a szemét, hogy a nyert eredményeket helyesen értelmezze. Eszmék nélkül a k utatás terv nélkül lenne, és a ráfordított energia a s emmibe pattana szét. Csak az eszmék teszik a kísérletezőt fizikussá, a krónikást történésszé, a kéziratszakértőt filológussá. Emellett, mint láttuk, nem mindig az a kérdés a fontos, hogy egy eszme igaz vagy téves vagy hogy van-e egyáltalában világosan megoldható értelme; hanem sokkal inkább az, hogy gyümölcsöző munkát hoz-e létre. Mert a munka, mint a kulturális fejlődés minden területén, a tudományban is az egyetlen csalhatatlan kritériuma az egészségnek és a sikernek, mind az egyes ember, mind a közösség életében. Mindaddig, míg a mi német népünk dolgozik (de csak addig), nem kell a jobb jövőben kételkednünk, a j elen minden szüksége ellenére sem. Ezért szeretném fejtegetéseinket a tudományos

eszmék eredetéről és hatásáról egy olyan mondással befejezni, amely a munkának a tudományra való áldását dicséri. Azzal a mondattal, amelyet a német mérnökök egyesülete, bölcsen méltányolva elvi és gyakorlati jelentőségét, jelszóként a zászlójára írt: „A kutatás szükséges.” M. Zemplén Jolán fordítása