Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Budai Lászlóné - Árfolyam-alakulás a rendszerváltás után

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági- és Társadalomtudományi Főiskolai Kar ÖSSZEHASONLÍTÓ GAZDASÁGTAN „Árfolyam-alakulás a rendszerváltás után” Készítette: Budai Lászlóné Tagozat: Levelező Csoport: II/C. Dátum: 2003. december Tartalomjegyzék: - A magyar gazdaság az 1980-as években 1. old - Befektetési ismertető 1. old - Árfolyamnyereség 3. old - Árfolyampolitika *Két árfolyampolitikai alternatíva *Magyar árfolyampolitikai analógiák *Árfolyampolitika és gazdasági növekedés *Az átmeneti időszak hazai árfolyampolitikája 3. old 4. old 5. old 8. old 9. old - Árfolyampolitika Magyarországon *Hogyan befolyásolja a gazdaságot az árfolyampolitika? *Az árfolyampolitika indikátorainak megválasztása 11. old 11. old 12. old - Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve (2002. év) *Erőltetett felértékelés *Súlyos terhek 16. old 16. old 17. old - A devizaállományok átértékeléséből származó eredmény

Összetevői /táblázat/ 18. old - Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnökének összefoglalója 19. old -1A magyar gazdaság az 1980-as években Az a gazdaságpolitika, mely keleti tervgazdasági rendszer keretei között kísérelt meg nyugati színvonalhoz közelítő jóléti államot megteremteni, a nyolcvanas években megbukott. A bukás előjátéka azonban már jóval korábban, a 70-es évek olajválsága idején megkezdődött. Az olajárak ekkor hirtelen mintegy négyszeresére emelkedtek, szinte sokkolva a világgazdaságot. Ez óriási kihívást jelentett valamennyi ország számára. A Nyugat azonban, ahol ez időben fejeződött be egy újabb tudományos-technikai ipari forradalom, rugalmas gazdaságával az olajválság fölé tudott kerekedni. Ugyanezt hazánk az elavuló technikával és rugalmatlan keleti gazdálkodással már nem tudta utánozni. Ekkor a Kádár-kormányzat, melynek létbiztonságát a viszonylagos magyar jólét jelentette,

végzetesen hibás gazdaságpolitikai lépést tett. Nyugati kölcsönökhöz folyamodott (Ezt nem túl kedvező hitelfeltételekkel, de meg is kapta.) Az így kapott pénzt azonban nem egy gyors és hatékony iparátszervezésre fordította, hanem felélte. Mivel a termelési technika nem újult meg, a cserearányok romlottak. A behozott áruk ára jobban emelkedett, mint kiviteli cikkeinké (de most már a hitelek kamatait is fizetni kellett), az első kölcsönök pedig nagyon hamar elfogytak. Ekkor újabb kölcsönökért folyamodott a Kádár-rendszer. Majd mikor ezek is elfogytak (hiszen termelésváltoztatás nem történt), még újabb és még újabb kölcsönökért. Egy növekvő adósságspirál alakult ki, s mire az ország felocsúdott, már adósságcsapdába esett a kormány. Ekkor adósság visszafizetésére már nem látszott képesnek a gyenge magyar gazdaság. Mindebből egyetlen kiútnak az látszott – és ezt a párt szakértői is tudomásul vették -, ha

minél gyorsabban hátat fordítunk a keleti gazdálkodás kísérletének, és a Nyugaton sikeres piacgazdaságra térünk át. Ehhez azonban le kellett győzni a párt konzervatív erőit, és lazítani a függést Kelettel. Ezt a külpolitikai körülmények szerencsére segítették. Befektetési ismeretető A magyar lakosság pénzügyi kultúrájáról sokan és sokszor elmondták már, hogy színvonala sok kívánnivalót hagy maga után. Az okok közül az elsők között említhetjük a történelmi múlt sajátosságait, amelyek következtében az emberekben nem alakulhatott ki a pénzügyi tudatosság. Sokáig úgyszólván egyetlen forma, a bankbetét létezett a megtakarítások elhelyezésére, s nem is volt szükség szélesebb körű befektetési ismeretekre. -2A szocialista társadalmi-gazdasági rend idején igazán komoly megtakarítások nem is halmozódhattak fel, s ha valamicske mégis összegyűlt, az csakis az OTPbe (illetve a takarékszövetkezetekbe)

vándorolhatott. A rendszerváltás után varázsütésre itthon is megjelentek a legkülönfélébb befektetési lehetőségek, rengeteg új fogalmat kellett megismernünk. Csak úgy záporoztak az új megtakarítási ajánlatok: részvények, kötvények, befektetési jegyek, pénztárjegyek, áruhitel-, lízing-, biztosítási konstrukciók. Az emberek csak kapkodták a fejüket a számos új elnevezés hallatán. Sokan már ekkor úgy döntöttek, hogy ez nekik „magas”, nem foglalkoznak különösebben megtakarításaikkal, maradnak a jó öreg bankbetétnél. Ez nem éppen jó taktika, mert alapfokú befektetési ismeretekre szert tenni és azokat felhasználni már akkor is kifizetődő, ha kisebb pénzösszeg áll rendelkezésünkre. Emellett szóló érveinket paradox módon riasztó példával kezdjük: megfelelő tudással elkerülhető, hogy beleessünk egy még oly vonzó megtérülést kínáló, ám rossz esetben egész befektetett pénzünket elúsztató,

úgynevezett bóvlibefektetésbe. A pénzügyi szférának is megvannak ugyanis a maga pilótajátékai. Ilyenek a szinte visszafizetési esély nélkül kibocsátott, magas kamatot ígérő kötvények vagy az olyan részvények, amelyeknek kibocsátó cégei veszteségre vannak ítélve, és csak felélni képesek a részvényesektől összegyűjtött tőkét. Természetesen vonzóbb tanulási indokot is fel lehet hozni, ha megnézzük, milyen nyereséggel járhat számunkra, ha körültekintően fektetjük be pénzünket. Mindenki ismer racionálisan gazdálkodó embereket, akik időt és fáradságot nem kímélve mindennek utánajárnak a kicsit is nagyobb kiadással járó beszerzéseik során. Kinyomozzák, melyik üzletben a legkedvezőbb az ár, összehasonlítják megtakarítható összeget. Jó esetben tényleg megtakarítanak tíz százalékot a mosógép vagy a színes tévé árából, ám két munkanapot áldoztak a kutakodásra. Ugyanezek az emberek a tőkepiaci

kínálat felmérésére ritkábban veszik a fáradságot. Továbbra is egy kissé sarkított példánál maradva könnyen elképzelhető, hogy valaki 2001 júniusában egymillió forintos megtakarítást mondhat magáénak, amelyhez nem kell hozzányúlnia, mert folyó kiadásait fedezi a jövedelme, sőt esetleg újabb megtakarításokat tud képezni. Ez az egymillió forint és az esetleges újabb pénzek azonban azon a folyószámlán „pihennek”, amelyre a munkaadó utalja példabeli emberünk fizetését. Tegyük fel, hogy a folyószámlán tartott pénz után 4 százalékos kamat jár. Megtakarítónk dönthetett volna úgy is, hogy pénzén egy éves futamidejű diszkontkincstárjegyet vesz, kerekítéssel 10 százalékos hozammal. A kincstárjegy olyan állampapír, amelynek megvásárlása előtt semmilyen alaposabb elemzést nem kell végezni, mert minden magától értetődik: a kibocsátó állam nem megy csődbe, a befektető hozzájut a pénzéhez -3és az ígért

10 százalékos hozamhoz. Ezen felül itt is fennáll a folyószámla azon előnye, hogy hozzányúlhatunk a rajta lévő pénzhez, mert az állampapírokat gyakorlatilag bármikor értékesíthetjük. Ez utóbbi megoldással nem 40 ezer forint, hanem 100 ezer forint pluszforráshoz jutunk az adott évben. Ez a minimális ismereteken alapuló egyszeri döntés jó néhány sikeres vásárlás vagy többnapi, többheti túlóra hasznát „termeli meg”. Természetesen minél nagyobbak a megtakarításaink, annál fontosabbak az ismeretek, hiszen annál több múlik a megfelelő befektetési forma megtalálásán. Árfolyamnyereség A részvénytársaságok általában egyszer fizetnek osztalékot (perszer van olyan cég, amelyik egyszer sem, míg úgynevezett osztalékelőleg címén elvileg többszöri fizetés is elképzelhető). A részvényeket viszont egész évben adjákveszik árfolyamnyereség elérése érdekében, vagyis mindenki drágábban kívánja eladni papírjait, mint

ahogy megvette. Míg az éves osztalék passzív befektetési stratégiával is elképzelhető, addig az árfolyamnyereség eléréséhez már sok mindennek kell „összejönnie”. Ismerni kell a részvényt kibocsátó társaságokat, követni kell a makrogazdasági vagy éppen a szektorspecifikus eseményeket, tisztában kell lenni az árfolyamokat mozgató sokféle mechanizmussal. Ez volt az elmélet, vagyis az úgynevezett fundamentális okok, de természetesen az árak alakulásában a pszichológia vagy éppen a szerencse sem elhanyagolható. Elég, ha arra a közismert kísérletre gondolunk, amelyben egy elemzői csapat hosszas mérlegelés alapján állított össze egy részvényportfóliót, miközben egy majom a részvényeket jelképező banánok között válogatott. A történet vége az lett, hogy a majom válogatta csomaggal nagyobb hozamot lehetett elérni a vizsgált időszakban Árfolyampolitika A mindenkori árfolyampolitika meghatározásakor a devizális

egyensúlyi, az inflációs és a gazdasági versenyképességi szempontokat egyidejűleg kell mérlegelni. Ez azt jelenti, hogy az árfolyammal szemben időről időre változó, esetenként pedig olykor egymásnak is ellentmondó követelmények támaszthatók. Azt, hogy adott esetben az árfolyampolitika meghatározásakor melyik szempont kerül előtérbe, az határozza meg, hogy a széles értelemben vett pénzügyi egyensúly biztosítását szem előtt tartva a közgazdasági feltételrendszer, közgazdasági környezet milyen gazdaságpolitikai prioritásrendszer felállítását igényli vagy teszi lehetővé. -4Két árfolyampolitikai alternatíva Leegyszerűsítve a kérdést, ha például rövid távú devizális egyensúlyi és versenyképességi érdekek egy adott időszakban egy valuta leértékelését tennék szükségessé, abból a célból, hogy ösztönözzék az exportot, illetve megdrágítása révén korlátozzák az importot, ez egyidejűleg az

antiinflációs célok háttérbe szorulását is jelentené. Azáltal ugyanis, hogy a nemzeti valutát leértékelik, az importárakon keresztül a belföldi árszint – és egyidejűleg a költségek – emelkedését idézik elő. Abban az esetben azonban, amikor a gyorsuló infláció megállítása az elsőrendű cél, olyan árfolyampolitika alkalmazása válik szükségessé, amely szerint az árfolyam az áremelkedések mérséklését, „az ár-leértékelés-ár” spriál beindulásának elkerülését célozva, nem követi teljes mértékben a belső és külső inflációs ütemkülönbséget. Más szóval azáltal, hogy a relatív költségemelkedést árfolyammal nem kompenzálják, reál felértékelődés következik be. Ekkor az árfolyam által közvetített hatékonysági követelmény erősségétől, illetve a hatékonyságjavulás mértékétől függően fog változni, illetve változhat a gazdaság versenyképessége, ezzel összefüggésben a gazdálkodók

jövedelmezősége és ennek következményeként a külkereskedelmi, valamint a devizális egyensúlyi helyzet. Minél kisebb és nyitottabb egy gazdaság, annál gyorsabban játszódnak le az előbb vázolt leegyszerűsített, de jellemző összefüggések. Azzal a megjegyzéssel azonban, hogy míg a leértékelések exportösztönző, külkereskedelmi egyenleget javító, valamint jövedelmezőséget növelő hatása – a magyar és a nemzetközi tapasztalatok szerint is – csak rövidtávon, átmenetileg jelentkezik, addig az árnövelő hatás az árszint emelése révén tartósan érvényesül, felgyorsul az infláció. A leértékelések ugyanis azonnal növelik az import költségeit, s a növekvő importköltségekhez szinte azonnal felzárkózik a termelés költségszintje. Azaz, a leértékelések export javára létrehozott ösztönzését a költségek emelkedése rövid időn belül megszünteti. A leértékelő árfolyampolitika inflációs hatásait erősíti az is,

hogy a kiszámítható, előre várható leértékelések várakozásokat ébresztenek: a termelő jó előre, a várható leértékeléseket is számításba véve alakítja ki árait, s a lakosság is számít a leértékelésekre, a leértékelési várakozások megjelennek a bérkövetelésekben, majd részben vagy egészben, a bérköltségekben. A leértékelési várakozások, ha ehhez az árfolyamlépések kiszámíthatósága is párosul, befolyásolják a külkereskedelmet is. Ha felerősödnek a várakozások, a vállalkozók importjuk előrehozására és exportjuk késleltetésére törekednek. Még erősebb reakció figyelhető meg a fizetésekben, a devizabefolyások alakulásában, ami a folyó fizetési mérleget akár jelentősebben is befolyásolhatja. -5Magyar árfolyampolitikai analógiák A feltétel- és célrendszer röviden vázolt két fő változatára a magyar árfolyampolitikai gyakorlat – némi sajátossággal – jó példával szolgálhat. Az első

esetet az 1982-től 1988-ig folytatott nominális és reálértelemben is leértékelő árfolyampolitika szemlélteti. Ekkor ugyanis, az 1982-es adósságválság és az azt követő súlyos devizális egyensúlyi problémák miatt, a fizetőképesség fenntartása érdekében a kereskedelmi és folyó fizetési mérleg egyensúlyának biztosítása volt éveken keresztül az elsőrendű gazdaságpolitikai prioritás. Különösen határozottan érvényesült ez a politika a balsikerű 1985-ös dinamizálási kudarc súlyos egyensúlyrontó hatását követően. A folyó fizetési mérleg 1985-ben 847 M USD, 1986-ban 1,5 Mrd USD deficittel zárt. A folyó fizetési mérleg „külkereskedelmi” sorának az előző években elért 700-800 M USD aktívuma 130 M USD-re csökkent 1985-ben, 1986-ban pedig már közel 500 M USD passzívum keletkezett. Ennek felel meg az az árfolyampolitika, amelynek eredményeként a forintot 1982 és 1988 között nominálisan mintegy 70%-kal,

reálértelemben pedig 45%kal értékeltük le a valutakosárral szemben. Ezek a leértékelések azonban nem hoztak, nem hozhattak érdemi fordulatot a kereskedelmi és fizetési mérleg helyzetében. A konvertibilis kereskedelmi mérleg ez alatt az időszak alatt elsősorban a szigorú import-gazdálkodás, gyakorlatilag a szigorú importengedélyezési rendszer hatására és nem a dinamikus export miatt mutatott némi javulást. Az exportvolumen átlagos éves növekedési üteme ebben az időszakban 2,5% és 6% között ingadozott, 1986-ban pedig – az 1985-ös „dinamizálódást” követően – 4,2%-kal még vissza is esett a kivitel, miközben a forint addigi legnagyobb, közel 10%-os reálleértékelődése valósult meg. 1986-1988 között pedig a forintnak 36%-os reálleértékelődése kellett ahhoz, hogy 1988-ban a konvertibilis export volumene 12%-kal „növelhető legyen”. Ez alatt az import volumene jelentős hullámzást mutat! 1982-ben 8,2%-kal, 1983-ban

további 1%-kal csökkent, majd ezen az alacsony szinten stagnált. Kivételt képez 1985, amikor a „dinamizálás” következtében 16%-kal nőtt az import volumene. A hatósági árszabályozás viszonylag széles körű érvényesülése mellett a leértékelések árnövelő hatása azonban csak mérsékelten jelentkezett. 1982-88 között az ipari összes értékesítési árindex évi átlagos növekedése 4% körüli, 1986-87-ben még ezt sem éri el. Ezzel szemben nőttek a támogatások, illetve a KGST-kereskedelem árrendszerbeli sajátosságaiból eredő nettó pénzbevételi többlet csökkenése következett be. Lényegében növekedett a potenciális inflációs nyomás, aminek nyílt inflációként való megjelenéséhez a feltételek a -6liberalizációs időszakban, valamint a KGST megszüntetésével jöttek létre, azaz az 1989-91. közötti időszakban Az 1989-től 1991-ig terjedő hároméves időszak, ami a piacgazdasági átmenet liberalizációs

szakaszaként definiálható, azzal az elméleti változattal mutat analógiát, ami az antiinflációs gazdaságpolitikával összhangban olyan árfolyampolitika alkalmazását írja le, amelyben az antiinflációs célokat állítják első helyre a devizális egyensúlyi szempontokkal szemben. Ebben az időszakban ugyanis az árnövekedés jelentős felgyorsulása következett be. Az árfolyam szempontjából figyelemmel kísért ipari termelői árak mintegy 87%-kal nőttek, és 1991-ben már az inflációs spirál beindulásának, az árnövekedések kezelhetetlenné válásának nagyon is reális veszélyével került szembe a gazdaság. Ezzel egyidejűleg azonban – de különösen 1991-ben – egyre nagyobb mértékben áramlott be a működő tőke, a prognosztizáltnál jóval kedvezőbben alakult a folyó fizetési mérleg és bár a kelet-európai piac összeomlását, az exportvolumen csökkenését nem tudta ellensúlyozni, soha nem látott ütemben emelkedett –

1991-ben a tr. Rbl-elszámolás megszűnésének hatását leszámítva is – a konvertibilis export. Így, a szigorú monetáris politikával összhangban, olyan árfolyampolitika alkalmazására kerülhet sor, amely a forint valutakosárral szembeni jelentős, 50%-os nominális leértékelésével egyidejűleg 9%-os reálfelértékelődést eredményezett. Az 1989-90 évi, lényegében szinten tartó árfolyampolitikát követően a reálfelértékelődés gyakorlatilag 1991-ben következett be. Ezt az árfolyampolitikát tehát az antiinflációs politika szükségessége kényszerítette ki és három tényező tette lehetővé. A forint az elmúlt 8-10 év alatt bekövetkezett jelentős reálleértékelődése, amely egyfajta „hatékonysági tartalékként” működött. Másrészt a kelet-európai kereskedelem összeomlása, amely termelési és piacváltási kényszerként jelentkezett a gazdálkodók számára. Harmadrészt pedig a külpiaci feltételrendszer kedvezőbbé

válása – a velünk szemben addig alkalmazott protekcionizmus oldása – segítette piaci oldalról a konvertibilis export dinamikus növekedését. Az joggal állítható, hogy az árnövekedés 1991. Második félévi lassulásában a reálfelértékelő árfolyampolitikának jelentős szerepe volt. Akkor ugyanis, amikor az infláció folyamat és az anticipált infláció válik meghatározóvá, a leértékelések mértékével azonos, vagy azt még meg is haladó árnövekedés realizálódhat a gazdaságban. Ilyen alapon vélelmezhető, hogy a forintnak a valutakosárhoz képest elméletileg elmaradt, mintegy 10%-os leértékelése minimum 10%-os további árnövekedést jelentett volna, de valójában ennél többet, figyelembe véve a leértékelés-árnövekedés összefüggés multiplikáló, valamint az általuk kiváltott további béremelések árszintnövelő hatását is. -7Mindent egybevetve, feltehetőleg nem az árnövekedés mérséklődése, hanem további

gyorsulása következett volna be, annak minden dezorganizáló hatásával együtt. Az elmúlt év reálfelértékelő árfolyampolitikája az infláció kézbentarthatósága szempontjából valójában nem kérdőjelezhető meg. Emellett azonban a gazdaság versenynek kitett szektoraiban ez az árfolyampolitika bizonyos mértékig kétségtelenül hozzájárult a jövedelmezőség romlásához. Ennek jelentősége azonban nemzetgazdasági szinten korántsem akkora, mint azt feltételezik. Egyes ágazatok, termelési egységek esetében természetesen okozhatott problémákat, de ez csak a szükséges struktúraváltás összefüggésében minősíthető. A termelői áras reál effektív árfolyamindexet nem lehet ugyan fenntartások nélkül a export jövedelmezőség mutatójaként használni, elemzésünknél azonban ezt feltételezzük. Nevezetesen, hogy a reál effektív árfolyamindex felértékelődése és a vállalati jövedelmezőség számvitelileg kimutatható romlása

között viszonylag szoros kapcsolat van. Az 1991. évi adatok alapján, nemzetgazdasági szinten az exportárbevétel az összes nettó árbevételnek csupán 11%-át teszi ki. Az összkivitelen belül a konvertibilis viszonylatba irányuló eladás 97,5% volt. Így az 1991 évi 10,7%-os reálfelértékelődés számvitelileg kimutatható hozzájárulása az 5,9%-os összgazdasági jövedelmezőségromláshoz 1%-nyi, vagyis az összes jövedelmezőségromlásnak 18%-a. Ugyanezen kiinduló adatok alapján, ha a forint árfolyamszintje reál effektív értelemben nem változott volna, akkor - ha nincs egyéb változás – ettől önmagában az összjövedelmezőség romlására 5,9% helyett 5,8% adódott volna. Az APEH gyorsjelentése szerint az adatszolgáltatásra kötelezett gazdálkodók árbevétele átlagosan 0,7%-kal csökkent 1991-ben 1990-hez viszonyítva, miközben költségeik 4,4%-kal nőttek. Az összbevétel csökkenését a 89%-os részarányt képviselő belföldi

értékesítés bevételének 1,2%-os csökkenése határozta meg. Az összes export együttes bevétele 3,3%-kal nőtt Ez a növekedés a nemrubel elszámolású export árbevételének 33%-os növekedéséből és a rubel elszámolású export árbevételének 77%-os csökkenéséből tevődött össze. Az exportbevételek tehát az összes nettó árbevétel 11%-át tették ki. Az importanyagköltségek összköltségen belüli részesedéséről nincs pontos adatunk, viszont becslésként alkalmazhatjuk az anyag és energiaimport arányát az összköltséghez. Erre az arányra 16% adódik Ezek szerint egy esetleg nagyobb mértékű – vagyis a reálfelértékelődést jobban mérséklő – nominális leértékelés valószínűleg nem növelte volna érezhetően jobban a gazdálkodók összessége számára az összbevételeket, mint az összköltségeket. Feltehetően a devalváció és a jövedelmezőség közötti kapcsoalt bemutatott ellentmondásossága magyarázza, hogy

1991-ben sokkal kevésbé volt -8egyértelmű a vállalati szektor véleménye egy esetleges újabb forintleértékelés szükségességéről. A forint reálleértékelése – elsősorban erős belföldi inflációs hatása miatt – nem alkalmas eszköz az export jövedelmezőségének jelentős, tartós javítására és ezen keresztül a recesszió megállítására. Ugyanakkor az importárak jelentős elmaradása a belföldi áraktól az importliberalizálás körülményei között megfosztja a belföldi termelők egy részét attól a védelemtől, amelyben hosszú ideig részesültek a külföldi versenytársakkal szemben. Ez a probléma egy bizonyos termékkört érint Az import számottevő hányada azonban itthon el nem állítható nyersanyag és energiahordozó. Más része pedig olyan, fejlett technikát megtestesítő termelőeszköz, aminek a behozatala nem korlátozandó, hanem – lehetőség szerint – ösztönzendő. Tehát a hazai termelés védelmére sem

látszik megfelelő eszköznek az egységes hatású forintleértékelés. Inkább kereskedelempolitikai intézkedések foganatosítása (pl. a behozott fogyasztási cikkek vámjának emelése, fejlődő ágazatok vámvédelmének elfogadtatása stb.) volna kívánatos Az ilyen intézkedések mind iparvédelmi, mind antiinflációs szempontból kedvezőbb hatásúak a devalvációnál. Összességében megállapítható, hogy a gazdasági visszaesés fő oka az a keresletcsökkenés, ami elsősorban a kelet-európai piac összeomlásának a következménye, illetve a – részben ennek továbbgyűrűződő hatásaként előálló – belföldi keresletcsökkenésé. A kelet-európai piac összeomlásának recessziós hatását semmiféle árfolyampolitikával nem lehetett volna kivédeni, struktúrapolitikai szempontból pedig azt kell mondanunk, hogy a korszerűtlen termelési struktúrának szükséges, de az említett körülmények miatt a vártnál radikálisabb lebontására

kerül sor. Árfolyampolitika és gazdasági növekedés Az előzőekben egyszerűsítve felvázolt két elméleti változat, amelyekre az elmúlt 10 év magyar árfolyampolitikája példaként hozható fel, értelmezhető a gazdasági növekedés összefüggésében is. Az első, amely a versenyképesség javítását és az export ösztönzését célozza, egy már meglévő termelési-értékesítési struktúrán alapuló, lényege szerint rövid távú gazdaságnövekedési filozófiával konform árfolyampolitika, amely magában hordozza az állandó leértékelések igényét. Az antiinflációs árfolyampolitikai változat pedig a hatékonysági kényszer terhe alatt szelektáló, a termelési és értékesítési struktúraváltást elősegítő árfolyampolitika, amely kezdetben akár a termelés és az export csökkenését is előidézheti. -9Minél torzabb és életképtelenebb (versenyképtelenebb) egy adott gazdaság termelési és exportstruktúrája, annál nagyobb

lehet a visszaesés mértéke. Mégis ez az árfolyampolitika tekinthető az egészséges, mindig megújuló, hatékony termelési struktúrán alapuló és hosszú távú növekedést biztosító gazdaságpolitikával összhangba hozható lehetőségnek. Nem indokolt tehát az antiinflációs (reálfelértékelő) árfolyampolitikát szembeállítani a gazdasági növekedés lehetőségével. Sokkal inkább megfontolandó az az összefüggés, hogy a piacgazdasági átmenet időszakában levő országok, így Magyarország számára is, a hatékonyság javítása érdekében elengedhetetlen gazdasági strukturális átalakulást jobban segíti egy ésszerű antiinflációs árfolyampolitika, mint az exportot csak rövid távon, átmenetileg ösztönző, reálértelemben is leértékelő árfolyampolitika, amelynek inflációs hatása ezzel szemben fokozottan és tartósan jelentkezik. Annál is fontosabb ennek felismerése, mert a nyílt, vagy lappangó inflációs veszély miatt még

hosszú ideig nincs más alternatíva a magyar gazdaág számára. Nem mindegy azonban, hogy a nemzeti valuta reálfelértékelődésének mértéke mekkora, és milyen hosszú ideig alkalmazzák ezt az árfolyampolitikát. A gazdaság működőképességét, sőt továbbfejlődését mindenkor biztosítani kell, ezért a gazdaságnak mindig csak egy része hozható „kritikus” helyzetbe, és csak akkor, ha erre nyilvánvalóan szükség van. Ezért például a forint valutakosárral szembeni 1991. évi 10,7%-os reálfelértékelődése feltehetőleg egyszeri, speciális lehetőség volt és ilyen formában nem megismételhető. Nem zárható ki ugyanakkor a későbbiekben sem a feltétek függvényében a kisebb reálfelértékelődések lehetősége sem. Különös tekintettel arra, hogy az 12% -os reál le- vagy felértékelődés közgazdasági jelentősége elhanyagolható, ugyanakkor jelzésértéke feltétlen figyelmet érdemel azáltal, hogy a várakozásokat nagyban

befolyásolhatja. Az átmeneti időszak hazai árfolyampolitikája Kiegyensúlyozott gazdasági viszonyok között, egy adott ország jegybankjának feladata – és ez figyelhető meg a nyugat-európai országokban – a nemzeti valuta árfolyamának stabilan tartása. A Magyarországhoz hasonló kis- és nyitott gazdaságok számára, a nemzetközi tapasztalatok szerint (például a nyugateurópai országok esetében, az ECU-hoz a – a közös piaci országok valutáit tartalmazó kosárhoz -, néhány esetben pedig a DM-hez) rögzített árfolyamrendszerek alkalmazásával célszerű biztosítani, amennyiben ehhez a feltételek – az infláció üteme, a kamatok szintje stb. – adottak - 10 A magyar árfolyamrendszer és árfolyampolitika meghatározásakor (kiválasztásakor) azonban nem lehet eltekinteni a gazdaság átmeneti állapotától. Indokolt azzal számolni, hogy a piacgazdaságba történő átmenet hosszabb időszakot, feltehetőleg néhány évet vesz igénybe.

Ez alatt az időszak alatt, legkedvezőbb esetben is, nagy valószínűséggel az infláció üteme magasabb lesz, mint a nyugat-európai országok átlaga. Az árnövekedések ütemének jelenlegi mérséklődése kétségtelenül jelentős eredmény, de nem volna helyes túlzott illúziókat táplálni. Az infláció üteme még ma is magas, 20% körüli a fogyasztói és 10% körüli a termelői árak emelkedése. Az elkerülhetetlen, makrogazdasági méretű ár- és bérarány-átrendeződés miatt a fogyasztóiár-infláció várhatóan jövőre sem lesz egyszámjegyűre szorítható. Az infláció veszélyét fokozza az államháztartás jelentős és növekvő finanszírozási igénye. Az árarány-átrendeződési folyamat során az infláció kézbentarthatósága csak úgy biztosítható, hogy az árfolyamszint viszonylag stabilan tartása megakadályozza a külföldi versenynek kitett hazai szektorokban – elsősorban az iparban – a belföldi költségemelkedések

korlátlan továbbhárítását. Ebben a helyzetben még egy ideig nem lesznek elhanyagolhatóak, sőt időről időre fokozott hangsúlyt kaphatnak a leértékelési várakozások. Ezeket a várakozásokat természetesen bizonyos fokig az árfolyamlépések gyakorlatával, az időzítéssel, a mértékkel lehet befolyásolni. (Adott esetben ezen a gazdálkodók bukhatnak is, ha a spekulációkkal szemben történik az árfolyamdöntés.) Mégis, a leértékelési várakozások tartós csillapítására és hűtésére a pénzügyi és árfolyamatok alakulása hat meghatározóan. Ezeknek a folyamatoknak az egészséges alakulását pedig csak olyan árfolyampolitika alkalmazása segítheti elő, amely az antiinflációs célokat tekinti elsőrendű feladatának. Összefoglalva: Magyarország számára a piacgazdasági átmenet néhány éves időszakában, amely feltehetőleg már a reálgazdasági visszaesést követő lassú emelkedés kezdeti stádiumát is jelenti majd, csak olyan

árfolyampolitika folytatható, amely egyidejűleg veszi figyelembe a reálisan fennálló inflációs veszélyt, és szolgálja a gazdasági teljesítőképesség, hatékonyságjavítás érdekében a termelési és értékesítési struktúraváltást. Csak ezzel lehet esély az infláció letörésére, és ezzel alapozható meg a gazdaság hosszú távú növekedésének lehetősége is. Az árfolyamot a mindenkori külső és belső egyensúlyi követelményekkel összhangban kell szabályozni; egy adott év árfolyampolitikai lépései nem köthetők mechanikusan a kül- és belföldi infláció különbözetéhez. Ebben az összefüggésben különösen a reálleértékelődés vagy szinten maradás rendszeres megcélzása volna súlyos hiba, mivel ez oda vezetne, hogy a gazdálkodók beépítenék pénzügyi tervezésükbe a mindenkori tényleges inflációt - 11 automatikusan elismerő vagy továbbgerjesztő árfolyampolitikát. Az erre épülő áremeléseknek pedig semmi

sem szabna határt. Egyéb tényezőktől eltekintve legalább egy-két százalékos évi reálfelértékelődés mellett szól az, hogy ennek versenypozíciót rontó hatása minimális, miközben inflációs várakozásokat lehűtő hatása jelentős. Árfolyampolitika Magyarországon Dr. Szapáry György a Magyar Nemzeti Bank alelnöke tavasszal a Bankárklub vendége volt, ahol a magyar árfolyampolitika időszerű kérdéseiről tartott előadást. Bevezetőjében Szapáry György a magyarországi problémák ismertetése előtt röviden arról beszélt, hogy milyen jelentőséggel bír az árfolyampolitika a gazdaság befolyásolásában és minként hat a gazdaságra. Az árfolyam arra jó, hogy lehetővé tegye a kereskedelmet a különböző országok között, melyek eltérő nemzeti valutával rendelkeznek. Ha valaki például acélt termel, akkor Németországban márkában, az Egyesült Államokban dollárban, Magyarországon forintban kalkulál. Azonban az acélnak a

világpiacon csak egy ára van, mert a verseny egy árat követel meg. Az árarányok megfelelő alakítása az árfolyampolitika feladata, innen ered jelentősége is. Hogyan befolyásolja a gazdaságot az árfolyampolitika? A világpiacon kialakuló egységes ár mögött a különböző termelők országaiban különböző árstruktúrák húzóknak meg attól függően, hogy az adott gazdaság mennyire hatékony és milyen a szerkezete. Minél nagyobb a termelékenység, rendszerint annál magasabbak a bérek, s ebből adódóan az életszínvonal. Ugyanakkor magasabbak azon termékek árai, amelyek esetén kisebb a lehetőség arra, hogy a termelékenység differenciálódhasson. Tankönyvi példa erre a borbély szolgáltatása, ahol a termelékenység differenciálhatósága kicsi, s így a szolgáltatás ára annál magasabb, minél magasabb egy adott országban a termelékenység és a bérek szintje. Ha az adott világpiaci árak és az adott termelékenység mellett egy

ország termékei a versenyszférában nem versenyképesek, akkor az árfolyam felülértékelt. Ez előbb-utóbb fizetési mérleg hiányhoz és külső eladósodáshoz vezet. Elvileg a monetáris politika eszk9eivel mindig leszűkíthető a belső kereslet olyan mértékben, hogy az import az export színvonalára korlátozódjon. Ez azonban sokszor ésszerűtlen, mert olyan magas kamatláb fenntartását teszi szükségessé, amelynek a beruházási tevékenységet visszafogó hatása hosszabb távon nem viselhető el. Ilyen esetekben ésszerűbb - 12 megvizsgálni az árfolyamot, meglehet, hogy az árfolyampolitikán érdemesebb változtatni. Megfelelő árfolyampolitika alkalmazásával ugyanis rövidtávon elérhető az import csökkenése, hosszabb távon pedig a versenyszférában a befektetések megélénkülése és ezáltal a termelékenység növekedése. Azonban mi történik ekkor az inflációval? Egy leértékelésnek mindig van egy árszintnövelő hatása. Hogy ez

a hatás milyen mértékben érvényesül az infláció felgyorsulásában, az az általános összkereslet politikától függ. Egy leértékelésnek a fizetési mérleg egyensúlyát javító hatása csak akkor tud érvényesülni, hogy ha az árak és bérek lényegesen kisebb mértékben nőnek, mint a leértékelés mértéke. Ezért kulcsfontosságú, hogy egy leértékelés olyan bér, költségvetési és monetáris politikával legyen alátámasztva, amely megakadályozza, hogy az infláció felgyorsítása semlegesítse az árfolyam egyensúlyt javító hatásait. Természetesen előfordulhat olyan eset, hogy egy adott pillanatban a hazai infláció nagyon magas, ugyanakkor a fizetési mérleg jó, mert a versenyszféra megállja helyét a világpiacon. Ekkor egy enyhén felértékelődő árfolyampolitika felhasználható az infláció mérséklésére. Annak veszélye azonban végig fennáll, hogy a versenyszféra nem tud időben alkalmazkodni a felértékelő

árfolyampolitikához, a fizetési mérleg romlik és egy kényszerű időközbeni leértékelés az antiinflációs célkitűzés meghiúsulásához vezet. A konklúziónk tehát az lehet, hogy az árfolyampolitikát célszerű a hosszú távú fizetési mérleg helyzetnek megfelelően kialakítani. Az árfolyampolitika indikátorainak megválasztása A kérdés az, hogy a fizetési mérleg egyenlegén kívül melyek azok az indikátorok, amelyeket figyelemmel kell kísérni, s amelyekhez az árfolyampolitikát igazítani kell. Különböző mércék vannak Egyrészt szokás nézni a nominális árfolyamindex alakulását, amely a hazai valuta kereskedelmi partnerországokhoz mért arányának változását mutatja. Ehhez képest azonban sokkal fontosabb információt szolgáltat a reál effektív árfolyamindex. Ennél abból adódik nehézség, hogy számításánál többféle árindex vehető figyelembe. Használhatjuk a fajlagos bérköltség, a fogyasztói árak, a termelői

árak növekedési ütemét de a GDP deflátort is. Az elérendő célhoz, vagyis a versenyképesség fenntartásához az egyik legjobb információt teoretikusan az a reál effektív árfolyamindex szolgáltatja, amelyik a fajlagos bérköltség növekedésének indexével készül. A munkabér ugyan nem az egyetlen költségtényező, azonban hosszú távon ez az, ami leginkább befolyásolja az inflációt és a már említett árstruktúrát. Ennek az indexnek az egyik baja az, hogy rövidtávon nem lehet messze menő következtetéseket levonni belőle, mert az egyes országokban egymáshoz képest nagyon nagy mértékben változhat a termelés. Például ha a termelés csökken valamilyen - 13 átmeneti ok miatt, de a foglalkoztatás nem változik, akkor hirtelen romlik a produktivitás. Azonban, ha egy recesszió éppenséggel elbocsátásokkal jár és ez a munkanélküliség átmeneti növekedését eredményezi akkor az index nagy mértékben javulhat, holott ez nem

jelenti a munkatermelékenység ilyen mértékű tartós javulását. A fejlett országokban az ezzel a módszerrel készített reál effektív árfolyamindex elég jól alkalmazható, mert alacsonyak a termelés hullámzásai; az átmeneti gazdaságokban viszont egyelőre nem ez az eset. Ennek az indexnek van egy másik hátránya is, nevezetesen az, hogy csak bizonyos idő után, rendszerint több hónapos késéssel követhető csak nyomon. A reál effektív árfolyamindex kalkulálható a fogyasztói és termelői árak növekedési ütemének alkalmazásával is. A kettő között különbségtétel ma Magyarországon nagyon aktuális kérdés, hiszen e két árindex, a fejlett gazdaságoktól eltérően, rendkívül különböző mértékben fejlődik, konkrétan az ipari termelői árindex sokkal kevésbé nő. Itt a nehézség abból adódik, hogy az ipari termelői árindexben a versenyszféra árainak a súlya elég nagy. A versenyszféra áruinak azonban egy ára van, mivel

a világpiaci árak determinálják. Így nem nyerhetünk a versenyképességről reális képet Ha például valaki teljesen elveszti az acéliparban a versenyképességét, de az acél benne van az árindex 100%-ban a versenyszféra áralakulását tartalmazná, akkor a versenyképesség szempontjából semmit nem mutatna. Másrészt pedig a fogyasztói árindexben olyan torzító hatások voltak, illetve vannak itt Magyarországon, mint az árliberalizáció hatása, vagy az aszálykárok miatti árnövekedés az élelmiszereknél. Amennyiben a fogyasztói árakhoz igazodnak a bérek, annyiban a fogyasztói árindexszel kalkulált reál effektív árfolyamindex egy jobb becslést ad a versenyképesség alakulásának megítéléséhez. A fentieken kívül a GDP deflátor is alkalmazható árindexként a reál effektív árfolyamindex számításánál, ennek azonban fő hibája az, hogy erősen tükröződik benne a cserearányok változása. Mivel a többféle árindexszel

készített reál effektív árfolyamindex esetenként meglehetősen eltérően alakul, ezért a hazai gazdaság versenyképességének alakulását nem érdemes egyetlen mutató alapján nyomon követni, hanem sokkal célszerűbb több mutatót néznünk egyszerre. Ha a fizetési mérleg tartósan kedvezőtlenül alakul és azt is látjuk, hogy a különbözőképpen számított reál effektív árfolyamindexek is romlottak, akkor nyilvánvaló, hogy a követett árfolyampolitikán is változtatni kell. Milyen árfolyamrendszerek vannak, s ezek hogyan befolyásolják a gazdaságpolitika eszközrendszerének felhasználását? Rögzített árfolyamrendszer esetén a hazai valuta árfolyamának alakulását egy másik, általában erős valutához kötik. Ez egyben azt is jelenti, hogy a többi valutákkal szemben a hazai valuta lebeg. A legfontosabb, amit itt figyelembe kell venni az, hogy a hazai monetáris politikának az erős valuta országában alkalmazott - 14 monetáris

politikához kell igazodnia. Így például nem lehet az infláció magasabb, máskülönben egyirányú tőkeáramlási folyamatok indulnak be, ami fizetési mérleg problémákat okoz. Az egyoldalú kötésre jó példa Ausztria esete, ahol az osztrák schillinget a német márkához kötötték, felvállalva ezzel azt is, hogy az osztrák jegybank nem folytathat önálló monetáris politikát, mivel a rendszer működőképességének feltétele, hogy Ausztriának ugyanazt az inflációs rátát kell elfogadnia, mint amely Németországban érvényes. A bérek csak olyan mértékben növekedhetnek gyorsabba, amilyen mértékben a termelékenység gyorsabban nő. Hosszabb távon a költségvetési hiány/GDP arányának is konvergálnia kell. Tehát csak akkor érdemes a hazai valuta stabilizálása céljából egy erős valutához kötni az árfolyam alakulását, ha megvannak a feltételei az imént felsorolt követelmények betartásának. Az árfolyamot lehet egy valutakosárhoz

is kötni, és akkor a hazai inflációnak a kosárban szereplő országok átlagos inflációjához kell igazodnia. Egy másik választási lehetőség a lebegő árfolyamrendszer alkalmazása. Az árfolyam ebben az esetben a piaci keresletnek és kínálatnak megfelelően teljesen szabadon alakul, mely kereslet-kínálati viszonyok az inflációs, a kamatláb, a fizetési mérleg, a költségvetési deficit, stb. várakozásoknak megfelelően alakulnak. Ha például nő az infláció, akkor várhatóan romlani fog a fizetési mérleg, következésképpen nő a hazai valuta kínálata, s így gyengülni fog árfolyama. A lebegő árfolyamrendszernek egyik változata a piszkos lebegtetés, ahol a jegybank rendszertelen időközönként különböző megfontolások alapján beavatkozik a keresleti és kínálati viszonyokba saját valuta vételével vagy eladásával. Előfordul még az úgynevezett csúszó árfolyamrendszer is néhány országban, mely rendszer a fix és a lebegő

árfolyamrendszer előnyeit igyekszik ötvözni, s amelynek az a lényege, hogy az árfolyamot előre elhatározott és nyilvánosságra hozott időközönként és mértékben leértékelik. Ennek előnye az, hogy kiszámíthatóvá teszi az árfolyampolitikát, s így csökkenti a spekulációt. Ezt a rendszert általában egy jelentős egylépéses leértékelés után célszerű alkalmazni úgy, hogy a csúszás mértéke valamivel a várt infláció alatt marad. Ez így nem vezet a versenyképesség gyengítéséhez, ugyanakkor az inflációt is mérsékli. Ezen rendszer veszélye, hogy az inflációhoz való alkalmazkodás hajlamos kiterjedni az egész gazdaságra és azáltal, hogy beépül a gazdasági szereplők várakozásaiba, megnehezíti, gyakran teljesen ellehetetleníti az antiinfláció politikát. Ezt a rendszert is csak megfelelően szigorú kereslet politikával alátámasztva lehet működtetni, ennek a politikának viszont nem kell olyan szigorúnak lenni, mint egy

erős valutához rögzített árfolyam fenntartása esetén. Vajon milyen alternatívák lehetségesek Magyarország esetében? Hosszútávon egy olyan kis nyitott gazdaságnak, mint Magyarország mindenképpen arra kell törekednie, hogy egy erős valutához kösse árfolyamának alakulását. Például - 15 úgy, hogy ahogyan azt Ausztria tette a schillingnek a stabil német márkához való rögzítésével. Ennek sok előnye van melyek közül az egyik, hogy a külkereskedelem számára egy megbízható, előre jól kalkulálható átváltási árfolyamot biztosít. Másrészt fegyelmező erőt jelent a hazai gazdaságpolitikával szemben, hiszen a hazai fiskális és monetáris politikát úgy kell kialakítani, hogy az infláció ne haladja meg annak a valutának az inflációját, amihez a miénket kötjük. Ehhez a feltételek ma Magyarországon nincsenek még meg A költségvetési deficit túl nagy, és még nem látjuk biztosan, hogy ez milyen mértékben és ütemben

csökkenthető. Ez ugyanakkor óriási terheket ró a monetáris politikára. Mindezen felül a társadalmi konszenzus is hiányzik a bérkibocsátás terén. Az is feltétel lenne ugyanis, hogy a bérek ne növekedjenek gyorsabban – a termelékenység-növekedés különbözetének erejéig jobban nőhetnek a bérek is. Ha ezek a feltételek nem teljesülnek, akkor nem lehet ezt a fajta árfolyampolitikát fenntartani. Hozzá kell tenni, hogy Ausztriában is azóta sikerült az inflációt tartósan alacsony szinten tartani, és az erős valuta árfolyampolitikát megvalósítani, amióta ez a társadalmi konszenzus kialakult. A lebegő árfolyamrendszernek a fő hátránya az lenne, hogy a gazdasági bizonytalanságok miatt, túl nagyokká válhatnak az árfolyamváltozások. A jelenlegi körülmények között tehát Magyarországon, legalábbis az elkövetkező egy-két évben valószínűleg egy leértékelésekkel kiigazítandó, rögzített árfolyamrendszerrel kell számolni.

A kérdés itt már az, hogy milyen gyakoriak és ezzel összefüggésben milyen léptékűek legyenek az időszakos árfolyamkiigazítások, és hogy a kiigazítások esetiek, vagy előre jelzett csúszó rendszerben történjenek. Ez attól is függ, hogy milyen szigorú és következetes gazdaságpolitikát hajlandó a Kormány fölvállalni. Minél szigorúbb az antiinflációs politika, annál kevesebbet kell kiigazítani az árfolyamot, és annál jobban lehet közelíteni egy rögzített rendszerhez. Hozzá kell rögtön fűzni, hogy egy folyamatosan kis lépésekben leértékelő politika semmiképpen sem alternatívája a szigorú keresletpolitikának, mert ez csak ár-bér inflációhoz vezet. Egy leértékelő, pl. csúszó árfolyampolitikát is csak akkor lehet hatékonyan érvényesíteni, ha kellően szigorú keresletpolitikával van alátámasztva. Egy csúszó árfolyampolitika csak átmenet lehet egy stabil árfolyamrendszer felé míg annak feltételei

megteremtődnek. Összefoglalva: az árfolyampolitikát úgy kell tekinteni, mint egy eszközt, amit változtatni lehet, attól függően, hogy a gazdasági környezet mit enged és követel meg. Azonban a különböző árfolyampolitikáknak megvannak a maguk feltételei, amelyeket figyelembe kell vennünk ahhoz, hogy a folytatott árfolyampolitikától elvárt eredmények teljesüljenek. Ugyanakkor meg kell határozni egy hosszú távú célt, ami felé folyamatosan törekedni kell. Az EU-hoz való kapcsolódási szándékunkat figyelembe véve Magyarország esetében ez a cél adott: az a rögzített árfolyampolitika, ami az EU-ban érvényes. - 16 Az egyensúlyromlásnak infláció a beceneve (2002. év) A túl erős forint megkettőzi a nagy költségvetési hiány és a gyors béremelkedés kedvezőtlen hatásait. A forint erejéről, a kamatról, a pénzügyi egyensúlyról, a költségvetés, a külkereskedelmi és fizetési mérleg hiányáról, a növekedésről élénk

és éles vita bontakozott ki az utóbbi hetekben. A vita középpontjában az infláció alakulása, a monetáris politika és az árfolyam került. Ebben az írásban kissé tágabb keretben szeretnék hozzászólni ehhez a kérdéshez. Célszerű kiindulni abból az általánosan elfogadott tételből, hogy az alacsony infláció a közjót, a társadalom egészét szolgálja. Különösen a bérből és nyugdíjból, tehát a fix jövedelemből élők számára alapvető érték az alacsony infláció. De vajon milyen inflációs szint elégíti ki a fövedelemtulajdonosok döntő többségét szolgáló árstabilitási vágyat és a kívánato gazdasági-társadalmi felzárkózás mentén elkerülhetetlen ár-bér-jövedelem átrendeződés követelményeit? Ez a szint nem magától értetődő: jóval évi tíz százalék alatt és érzékelhetően nulla százalék, vagyis a teljes árstabilitás felett van. Az átalakuló országok esetében a reális szint minden bizonnyal

legalább két százalékkal a legfejlettebb, a már megállapodott szerkezetű gazdaságokban mért infláció fölött lehet (a Balassa-Samuelson-hatás okán), valahol évi három-hat százalék között. Az átalakuló országok esetében – dinamikus felzárkózást feltételezve – valószínűleg irreális lenne az Európai Központi Bank (ECB) két százalék alatti árstabilitási célját követni. (Az EDB-nek a defláció veszélyét is magában rejtő inflációs célját előbb-utóbb maguk a tagországok fogják felülvizsgálni. Nem kellene másolnunk azt, ami ott sem működik kielégítően.) A kormány és a jegybank egyértelműen helyesen döntött az évi kilenc-tíz százalék közé beszorult infláció mérsékléséről 2001 májusában. Egy évvel korábban a kormány nevében éppen a jelenlegi jegybankelnök utasította el a Jegybanktanács azonos szándékú kezdeményezését. Az MNB javaslatát ugyan technikai értelemben írásban is támogatta, de

bevezetését időszerűtlennek minősítette. Annak ellenére, hogy a hazai és a külföldi konjunktúra összehasonlíthatatlanul kedvezőbb volt, és a javasolt megoldás okán a forint reálfelértékelődése feleekkora sem lett volna. Erőltetett felértékelés Amikor minden – a költségvetési, a jövedelem- és bérpolitika, a versenyképesség gyengülése, a külső mérlegek gyorsan emelkedő hiánya, a kedvezőtlen külső konjunktúra – a gazdaság egészségi állapotának erőteljes rosszabbodását, vagyis az inflációs feszültségek felerősödését jelzi, akkor a - 17 jegybank ezzel szemben erőteljes dezinflációba kezd. E dezinflációs programot az árfolyam erőltetett felértékelődésén keresztül próbálja megvalósítani, hiszen maga is tisztában van azzal, hogy a kamatpolitika keresletszűkítő hatása korlátozott. (Például a kedvezményes kamatú lakástámogatás, a betéti és hiteloldalon megjelenő nagy devizaarány és a

nemzetközi összehasonlításban mérsékelt pénzügyi megtakarítási és hitelfelvételi ráta miatt.) Ezzel a felértékeléssel, és a folyamatokból egyáltalán nem következő inflációcsökkentéssel megadja a végső döfést a foglalkoztatásnak, a növekedésnek és az üzleti szektornak. Nem elég a rossz költségvetési (lakás-) és jövedelempolitika, a munkaadók és munkavállalók téves helyzetértékelése és az ebből is fakadó, a hosszú távú érdekeiket valóban veszélyeztető magas reálbéremelés (elsősorban 2002-től), a monetáris politika az irreális felértékelődéssel még versenyképtelenebbé teszi az üzleti szektort. A hatékonysági követelmények irracionálisan gyors emelkedése miatt a vállalati jövedelmek drámai ütemben csökkenhetnek. Ennek következménye munkahelyek tízezreinek megszűnése, a beruházások látványos visszaesése (a feldolgozóiparban máris –14,8 százalék), súlyos piacvesztés lehet. Ez a folyamat

végső soron a hosszú távú növekedés alapjait ássa alá, és ekként még gyorsabban rontja a költségvetési és a külső egyensúlyt, növeli az inflációs nyomást. S itt válik még nyilvánvalóbbá az összehangolatlan fiskális, jövedelmi és monetáris politika mindhárom elemének tarthatatlansága. A gazdasági egyensúly – és különösen a külső egyensúly – nagymértékű romlásának ugyanis az infláció a beceneve. Ezt az inflációs feszültséget – megint csak mérték kérdése – korlátozni lehet és kell, de elnyomni, elfojtani, sőt a visszájára fordítani, a gazdasági törvényszerűségeket figyelmen kívül hagyni nem. Súlyos hiba azt képzelni, hogy miközben a gazdaságpolitika – s benne a monetáris politika – minden alrendszere szisztematikusan ássa alá a hosszú távú fenntartható növekedés feltételeit, akkor egy kiemelt területen tartósan javulhat a gazdaság egészségi állapotát jelző mutató, és tartósan

csökkenhet az infláció. (A tartós recesszió, visszaesés és defláció esetét kivéve, de ugye ezt senki nem tekinti a kicsattanó egészség jelének.) Súlyos terhek Az irreálisan szigorú monetáris kondíciók legfeljebb ideig-óráig és ésszerűtlen rövid és hosszú távú terhek vállalása – munkahelyek tömegének elvesztése, a növekedés gyorsuló lassulása, majd recesszióba fordulása, piacok elvesztése stv. – mellett képes átmenetileg egy művi árstabilitás felé mozdítani a folyamatokat. Az infláció olyan, mint a lázas állapot. Az inflációt, akárcsak a lázat, elfojtani lehet, de ettől a beteg állapota még tovább romolhat. Az ugyancsak mielőbbi - 18 felülvizsgálatra és jelentős korrekcióra szoruló fiskális (lakás-) és jövedelempolitika egyensúlyt kikezdő hatását tovább rontja az egyoldalú monetáris és árfolyam-politika. Ezzel még nehezebbé és jóval fájdalmasabbá válik az egyébként aligha elkerülhető

gazdaságpolitikai váltás. De törvényi kötelezettségének sem lesz képes eleget tenni a jegybank, mert a voluntarista inflációcsökkentés éles ellentétben áll a gazdasági folyamatokkal. A jegybank felelőssége – igaz, nem egyedüli szereplőként, de kitüntetetten – nem a rövid távú dezinfláció, hanem a közép- és hosszú távú árstabilitás elősegítése. Az árstabilitás mindenki által kívánatosnak tartott elérése csak összehangolt gazdaságpolitika eredménye lehet. Ha a szereplők nagy része felelőtlenül gázt ad, egy másik része pedig veszettül nyomja a féket, attól még nem nyerik vissza az uralmat a kocsi felett, hanem felborítják azt. Nem lehet kellően hangsúlyozni: az árstabilitás elérése – mai körülményeink között évi három-hat százalék – nem lehet egyedül sem a kormány, sem a jegybank felelőssége. Ha a fiskális, a jövedelmi és a monetáris politika egymással és az egyensúlyi követelményekkel,

valamint a gazdaság törvényeivel szembefordul – ahogy ez 2000 vége óta nálunk történik -, akkor sem az életszínvonal gyors felzárkózását szolgáló fenntartható növekedést, sem pedig az infláció ugyancsak fenntartható mérséklését nem lehet elérni. Az infláció művi csökkentése kettős értelemben is romboló hatású. Egyrészt a termelékenység változásától nagymértékben elszakadó, és ezért tarthatatlan felértékelődés értelmetlenül tovább rontja a versenyképességet, további egyensúlyvesztést okoz, és növeli a jövőbeni infláció veszélyét. Vagyis a jegybanki politika éppen eredeti célját, a tartós árstabilitást nem éri el. Másrészt abba a súlyosan téves illúzióba ringatja a közvéleményt és a – nem szakember – politikai döntéshozókat, hogy a költségvetés korlátlan költekezése, a jövedelmek teljesítményekkel összhangban nem álló növekedése nemcsak lehetséges, hanem még össze is

hangolható az árstabilitás vágyával. Ezzel az illúziókeltéssel sokáig altatta azokat a józan erőket is – s hitem szerint ők vannak többségben -, akik az infláció alakulásából, a láz emelkedéséből könnyen rájöhettek volna arra, hogy vajon az elmúlt két évben a „magyar csoda” haszonélvezői voltak-e, vagy egy súlyosan hibás gazdaság- és pénzügypolitika szenvedő alanyai lesznek. A devizaállományok átértékeléséből származó eredmény összetevői Árfolyamváltozásból származó eredmény Kiegyenlítési tartalék változása a mérlegben 2001 55.123 millió forint 2001. korrigált adatok 2002 -19.996 -3.355 - 19 - - a centrum és a hivatalos árfolyam eltérése miatt - nem realizált átértékelési eredmény miatt Árfolyamváltozásból származó teljes hatás -211.899 -156.776 -136.780 -82.890 -156.776 -86.245 * A 2002-ben hatályba lépett szabály szerint számítva. A 2002. év során a forint hivatalos

árfolyama az euróhoz képest 4,2%-kal erősödött, a nettó devizapozíció 222 milliárd forinttal (0,6 milliárd euróval) csökkent. A két hatásból eredően 3,4 milliárd forint realizált és 82,9 milliárd forint nem realizált árfolyamveszteség keletkezett, így a forint árfolyamváltozásából származó, közgazdasági értelemben vett teljes veszteség 2002-ben 86,2 milliárd forint volt. A 2002-ben hatályba lépő szabályok szerint számítva 2001-ben 20,0 milliárd forint realizált és 136,8 milliárd nem realizált veszteség keletkezett volna. Járai Zsigmond, a Magyar Nemzeti Bank elnökének összefoglalója „2002-ben folytatódott az előző év közepén beindult dezinflációs folyamat. Az év végére az infláció 4,8%-ra csökkent. Ezzel az MNB 2001-ben is teljesített inflációs célkitűzését. Az infláció csökkenését meghatározta a forint euróhoz viszonyított felértékelődése és a 2001-ben végbement reálfelértékelődés 2002-re

áthúzódó hatása. Nem hagyható figyelmen kívül a világgazdasági növekedés általános lassulása, amely viszonylag alacsony kamatok mellett is kedvező dezinflációs környezetet teremtett. Ezzel ellentétben a belföldi makrogazdasági mutatók a belföldi infláció szempontjából rendkívül kedvezőtlenül alakultak. A gazdasági helyzetét nagymértékben a politika, a választási év határozta meg. Az év elején a minimálbérek 25%-os emelése, szeptembertől pedig a közszféra mintegy hatszázezer alkalmazottjának 50%-os béremelése azt eredményezte, hogy a bérinfláció átlagosan 19% fölötti értéket ért el. A kiugró béremelés, amelyet részben a versenyszektor is követett, valamint az államháztartás hiányának a GDP 2001. évi 4,1%-ról 9,4%-ra történt emelkedése óriási inflációs nyomást okozott a gazdaságban. Ezt a jegybank csak viszonylag magas kamatokkal (illetve kétszeri kamatemeléssel) és az erős árfolyam tolerálásával

tudta kordában tartani. Elsősorban a kiugró béremelkedés, de részben az erős árfolyam kedvezőtlenül hatott a gazdaság fejlődésére. - 20 - Az év második felében politikai felhangoktól sem mentes vita alakult ki a monetáris politikáról. Ez tovább növelte a bizonytalanságot, noha a célok eléréséhez a fiskális és monetáris politika összhangja szükséges. 2002-ben Magyarország közelebb került az európai uniós tagsághoz. Az ír népszavazás és a csatlakozási tárgyalások decemberi lezárása után csaknem bizonyossá vált, hogy 2004. május elsején, kilenc másik tagjelölt országgal együtt, Magyarország is csatlakozhat az Európai Unióhoz. Előtérbe került az euró bevezetésének időzítése. Az MNB véleménye szerint az euróövezethez történő mielőbbi – leghamarabb 2007-ben lehetséges – csatlakozás pozitívan befolyásolhatja Magyarország gazdasági növekedését. Az évente 0,6-0,9%-os lehetséges növekedési

többlet fő oka a stabilitás mellett a külkereskedelem bővülése és a reálkamatok csökkenése. Ehhez a maastrichti kritériumok teljesítése szükséges, ami rendkívül fegyelmezett és összehangolt fiskális és monetáris politikát követelne meg a következő években. A magyarországi bankrendszer és pénzügyi közvetítő rendszer 2002-ben is stabil volt. A szabályozók változtatását – csakúgy, mint a fizetési rendszert vagy a statisztikai szolgálat szabályainak alakítását – az EU-s közeledés követelményei határozták meg. Az emissziós tevékenység és a készpénzforgalom 2002-ben is fennakadásmentes volt. Az MNB pénzügyi eredményét ez évben is elsősorban a monetáris folyamatok pénzügyi hatásai befolyásolták (pl.a devizatartalékok árfolyamváltozása) A belső gazdálkodás és a folyamatok korszerűsítése, hatékonyságának növelése eredményeképpen a működési költségek az előző évhez viszonyítva reálértékben

15%-kal csökkentek. Végezetül kijelentem, hogy 2002-ben Magyarország közelebb került az Európai Unióhoz, bár az euró bevezetéséhez a hazai makrogazdasági folyamatok jelentős korrekciójára lesz szükség. Az MNB a törvényben meghatározott feladatait eredményesen elvégezte.” Felhasznált szakirodalom: - BANKSZEMLE A bankok és pénzintézetek szakfolyóirata XXXVI. évfolyam, 8 Szám - BANKVILÁG 94/5 Árfolyampolitika /Dr. Szapáry György: Árfolyampolitika Magyarországon/ - Brückner Gergely: Befektetési ismeretek (újra)kezdőknek A Közép-európai Brókerképző és Értékpapírpiaci Alapítvány kiadványa /Lezárva: 2001. július végén/ Ismeretterjesztő - NÉPSZABADSÁG 2002. december 24-ei száma, 13 oldal - ÉVES JELENTÉS A Magyar Nemzeti Bank 2002. évről szóló üzleti jelentése és éves beszámolója