Vallás | Tanulmányok, esszék » Az ortodoxia és a pietizmus hermeneutikája

T/9. Az ortodoxia és a pietizmus hermeneutikája I. A protestáns ortodoxia, az ortodoxia és a pietizmus viszonya - - - - a protestáns ortodoxiára legjelentősebb képviselője Matthias Flacius (1520-1575) volt, akinek fontos hermeneutikai munkája a Clavis Scripturae (Kulcs az Íráshoz) Flacius Luther követője volt Flacius az Írást szerves egységként kezelte Luther nyomán felismerte, hogy a görög filozófiának milyen veszélyei vannak a teológiára, ezért igyekezett a filozófiát kiiktatni a keresztény írásértelmezésből. Programját nevezhetjük a kereszténység „dehellenizálásának” Az ortodoxia tételeit a dordrechti zsinaton fogalmazta meg legegyértelmübben az arminiazmus ellenében (A zsinat tanításai (TULIP): 1. Az ember teljes mértékben romlott 2 Feltétlen kiválasztás 3 Korlátozott megváltás. 4 Ellenállhatatlan kegyelem 5 A szentek állhatatossága) Amíg az ortodoxia a tanítás szilárdságát hangsúlyozta, addig a pietizmus az

életvitelre helyezte a hangsúlyt A pietizmushoz hasonló, vele párhuzamos mozgalom a katolikus janzenizmus és a zsidó haszidizmus II. A pietizmus kezdetei A pietizmus az európai protestantizmus története során, a 17. században létrejött vallási megújulási mozgalom, amely a vallási élet individualizálására és bensőségessé tételére törekedett, és a személyes kegyesség és a közösségi élet új formáit alakította ki, valamint megújította a teológiai gondolkodást is, és mély nyomokat hagyott az érintett országok társadalmi berendezkedésén, kultúráján. A protestáns egyházak pietizmusa párhuzamba állítható a korabeli katolicizmus, sőt a zsidóság bizonyos irányzataival is. A pietizmus azonban következetesen protestáns jelenség maradt, célját abban találta meg hogy a reformációt teljessé tegye: a tan reformációja után bekövetkezzen az életfolytatás reformációja is. A pietizmus az ortodoxiával való szembefordulása

miatt szembeállítható az európai felvilágosodással is. A pietizmus először a lutheránus egyházban jelent meg. Az ortodoxia a hangsúlyt a tiszta tanra helyezte, a pietizmussal hangsúlyeltolódás következett be, a hangsúly elsősorban a kegyes életfolytatásra került. A pietizmus térnyerése azonban egy hosszabb folyamat eredménye volt Kétségtelenül Johann Arndtot (1555-1621) tekinthetjük a pietizmus úttörőjének. Jelentős irodalmi munkássága van. Fő műve a „Vier Bücher vom Wahren Christentum” E művében már egyértelműen felfedezheő, hogy Luther helyett a középkori misztikához nyúlik vissza: elsősorban a német Johann Taulerhez és Kempis Tamás Imitatio Christi-éhez. A könyv központi gondolata az istenképűség helyreállítása az emberi lélekben. „A vallásos gondolkodás súlypontjának ez az áthelyezése a tan tisztaságáról a kegyes életre az a fordulat, amellyel Arndt a 17. Században új korszakot nyitott.”- írja

Wallmann III. Philipp Jakob Spener Philipp Jakob Spener 1635-ben született a felső elzászi Rappoltsweilerben. Ifjuságától kezdve hatott rá Arndt munkássága és Lewis Bayly „Praxis Pietatis”-a. Miután pietista szellemben kezdte az igét hirdetni a frankfurtiak nagy része elfordult tőle. A mellette álókból azonban 1670-ben lakásán megszervezett egy beszélgető csoportot, a Collegium pietatist, vagy más néven societas piarum animorum (kegyes lelkek közössége). A csoport eleinte patríciusokból és értelmiségiekből állt, később iparosok is csatlakoztak hozzá, majd –kizárólag hallgatóként- asszonyok is csatlakozhattak. Az 1680-as évekre a kör már száznál több tagot számlált Az összejöveteleken sokat olvastak, pl. a Praxis pietatisból Spener fő műve az 1675-ben megjelent Pia Desideria eleinte Johann Arndt evangéliumposztilláihoz írott előszó volt. E mű tartalmazza Spener egyházi reformprogramját A mű három részre

tagolódik: az első a tan és élet megkülönböztetéséről szól. A második rész egyik kulcsfogalma a „jobb idők reménye”, ezt Spener a zsidók megtérésének és A pápai egyház bukásának a –meglátása szerint- bibliai igéretére alapozza. A harmadik részben olvashatjuk Spener tulajdonképpeni reformprogramját. Ez a program hat fő pontból áll: 1. Isten ígéjének gazdagabban kell megszólalnia, azaz az istentiszteleten túl szükség van egyéb gyülekezeti alkalmakra, ahol a hívek a Bibliával ismerkedhetnek, illetve egyéni bibliaolvasásra is. Ezenkivül az 1Kor 14 alapján fel kell újítani az egyházi összejövetelek, ősi, apostoli módon történő megtartását is. 2. Spener követeli az egyetemes papság elvének gyakorlását is 3. Minden hívő előtt világossá kell tenni, hogy a kereszténység elsősorban nem ismeretben, hanem gyakorlatban praxisban áll. 4. Szükségesnek tartja Spener a szörszálhasogató teológiai viták

minimalizálását is (Ez támadás az ortodoxia ellen.) 5. A teológiai oktatás megreformálását javasolja Itt is a gyakorlatra, illetve praxis pietatisra kell helyezni a hangsúlyt. A teológushallgatóknak a misztikus irodalom olvasását javasolja (pl. Tauler vagy Kempis) A professzoreoknak azt javasolja, hogy magyarázatuk ne csak a tudományos jártasságot, hanem elsősorban a kegyességben való növekedést szolgálja. 6. Végül az igehirdetés egyszerűségének szükségességéről beszél szemben a barokk dagályossággal. Az első két javaslatában Spener elsősorban Lutherre, a többi négyben pedig Arndtra támaszkodik. Spenernél a kegyesek egyházon belüli külön összetartozásának formulája, az „ecclesiola in ecclesia”-elv először 1676-ban írott leveleiben jelenik meg. A Pia Desideriát, és annak programját egyébként magának Spenernek a kezdeményezésére élénk teológiai vita kísérte. Spener csalódottan állapította meg később, hogy

művének hatása megmaradt irodalmi szinten, „hogy azonban a gyakorlatba is átültessék, az a legtöbb esetben elmaradt”-írta. Phillip Jakob Spener 1705-ben halt meg, hetvenéves korában. És ekkor olyan tekintélynek örvendett az evangélikus egyházban, amilyennek Luther óta egyetlen más teológus sem. IV. August Hermann Francke Francke 1663-ban született Lübeckben. Szülei lelkésznek szánták őt Vallási fejlődését olvasmányélményei határozták meg már ifjúkorától kezdve: szívesen forgatta Arndt és Bayly műveit. Teológiai tanulmányait Erfurtban és Kielben végezte. Ebben az időszakban a barokk tudáseszmény volt a meghatározó számára: ő maga így vall erről: „teológiámat a fejemben hordoztam, s nem a szívemben, s az inkább volt holt tudomány, mint élő megismerés”. 1684-től Lipcsében tanult, ahol 1686-ban magiszteri fokozatot szerzett, és ettől kezdve taníthatott is. 1687-ben Lüneburgban kellett prédikálnia az igaz és

hamis hitről. Készülés közben kétségei támadtak afelől, hogy van-e neki igaz hite. E felismeréstől hosszú út vezetett el ahhoz a másik felismeréshez, amikor találkozott az igaz hittel, mint Isten ajándékával. Megtérése a pietista megtérésélmény prototípusává vált: neki volt először naphoz és órához köthető megtérése, ami később pietista körökben már-már követelménnyé vált. Itt kell megemlítenünk egy különbséget Spener és Francke pietizmusa között. Spener Luther nyomán vallja, hogy a kísértés és az Istenben való kételkedés hozzá tartozik a hívő ember életéhez is, Francke szerint pedig a hívőnek teljes bizonyossága van Istenben. Ez új gondolat volt a pietizmuson belül. E tételből fakadó hermeneutikai különbség Franckénál a hagyományos lutheránus értelmezéshez képest a Róm 7 olyan magyarázata, miszerint az igerészben kétféle állapot – megtérés előtti és utáni- van leírva. A gyakorlati

élet területén is sok fontos újítást hozott, árvaházat, iskolát, egészségügyi intézményeket alapított. Francke 1727-ben halt meg Halléban. V. Nikolaus Ludwig von Zinzendorf (1700-1760) Zinzendorf Drezdában született nemesi családban, édesapja a speneri pietizmus lelkes híve volt. Teológiai tanulmányait Halleban végezte, már ekkor azon ügyködött, hogy az ortodoxia és a pietizmus közti szakadékot valamilyenmódon elegyengesse. 1719-20-ban Hollandiában kálvinisták között, illetve Párizsban katolikusok között folytatta teológiai tanulmányait. Ekkor erősödött meg benne annak gondolata, hogy egy felekezetek feletti, a szív egységében egyesülő ökumenikus egyházat kellene létrehozni. Vonzódott a kibontakozó francia felvilágosodáshoz. Ez azzal magyarázható, hogy élesen elkülönítette egymástól a hit és a tudás fogalmait. Mint mondta: „Akinek Isten a fejében van, az az ateista”. Zinzendorf szerint tehát a tudomány az észre

tartozik, ezért az nem is ütköztethető a vallással, ami a „szív dolga”. Zinzendorf 1722-ben megnősült, a türingiai Ebersdorfban működő filadelfikus közösség tagját, Erdmuthe Dorothea von Reuss-Ebersdorfot (1700-1756) vette feleségül. Ugyanebben az évben engedte meg a Habsburgok által üldözött morva protestánsoknak, akik a huszita alapokon nyugvó korábbi Tetvérközösség tagjainak voltak a leszármazottjai, hogy letelepedjenek a birtokán. Rajtuk kívűl nemsokára lutheránusok, kálvinisták és pietisták is letelepedtek itt. A számukra kialakult települést Herrnhutnak nevezték el. Az így kialakult közösség számára Zinzendorf alapszabályt is bevezetett. A gyülekezet tagjait mentesítette a jobbágyi terhek alól. Zinzendorf bevallottan az ősgyülekezet közösségét kívánta felújítani. A közösség célja az lett, hogy lelkeket nyerjen meg Krisztusnak Zinzendorffal kapcsolatban még a vér és sebek teológiáját kell megemlíteni.

Ennek eredete egészen fiatal korára nyúlik vissza, amikor Düsseldorfban látott egy Ecce homo képet, amely rendkívüli módon szíven ütötte őt feliratával: „én ezt tettem érted, te mit teszel értem”. Később alakult ki a vér és sebek teológiája, az „Üdvözítő vallása”. Ez közeledést jelentett a lutheri krisztológia felé és több ponton szembefordult a pietizmussal. Ez a teológiai fordulat az Üdvözítő személyét állította középpontba és kötődött a középkori misztikához is. A vér és sebek teológiája kiváltotta mind az ortodoxok, mind a pietisták ellenkezését. Maga Zinzendorf 1760-ban hunyt el Herrnhutban