Gazdasági Ismeretek | Tanulmányok, esszék » Bökönyi Zsolt - A kelet-közép-európai posztszocialista országok gazdasági fejlődése

Nyíregyházi Főiskola Gazdasági és Társadalomtudományi Főiskola Kar Gazdálkodási szak A kelet-közép-európai posztszocialista országok gazdasági fejlődése ( házi dolgozat) Debrecen 2003-12-25 Készítette: Bökönyi Zsolt GTFK 2/c Lev.tagozat 2003/2004 III. félév 1 Tartalomjegyzék : Tartalomjegyzék 2. oldal Bevezetés 3. oldal Nézetek az átalakulásról 3-4. oldal Az EU-hoz csatlakozó volt szocialista országok átalakulása Csehország 5. oldal Lengyelország 6-7. oldal Magyarország 7-8. oldal Az átalakulás dilemmái Magyarországon Kornai János írásainak felhasználásával 9-16. oldal Szlovákia 17. oldal Összegzés 18. oldal Irodalomjegyzék 19. oldal 2 1. Bevezetés A közép-kelet-európai országokban az átmenet az államszocializmusból a demokratikus kapitalizmus rendszerébe többé kevésbé sikeresen befejeződött. A siker nem volt előre kódolva az átalakulási folyamatba, s nem volt magától

értetődő. Kelet-Közép-Európában a demokratikus keretek között lezajló kapitalista átalakulás csupán speciális korlátozó feltételek megléte miatt lehetett sikeres. Ezek a feltételek: - Az europizálódás követelményei. A kelt-közép-európai posztszocialista átalakulás az Európai Unióhoz való csatlakozás folyamatához kapcsolódott, s az Európa-konformitás követelménye segítette a hatalomváltáshoz kötődő politikai korrekciókat, illetve gátolta a politikai szélsőségek felé történő kilengéseket.ü - Az európaizálódás követelményrendszere segítette egy olyan, a pártokon túlnyúló ideológiai identitás kialakulását, amely ugyancsak a politikai közép felé terelte a politikai szereplőket. 2. Eltérő megítélések a posztszocialista államok átalakulásáról A közgazdaságtan képviselői közül sokon gyors és sikeres gazdasági átalakulást prognosztizáltak. A mainstream közgazdasági elmélet képviselői

abból indultak ki, hogy az erőforrásokat pazarló tervgazdaság intézményeinek felszámolása jelentős növekedési energiákat szabadít fel, s ez lehetővé teszi az új piacgazdasági intézmények gyors és sikeres bevezetését, mivel a gazdasági visszaesés viszonylag e rövid időszakra korlátozódik majd. Ezért a közgazdaságtan számos képviselője az átalakulás sikerét a gyors és radikális reformok sikerétől tette függővé. E felfogásban a politikai átalakulás feladata a gazdasági átalakulás feltételeinek biztosítása volt. 3 E nézettel szemben kételyek merültek fel. A gazdaságszociológus David Stark például a posztszocialista átalakulás útfüggő jellegére hívta fel a figyelmet, és evolucionista érvek alapján megkérdőjelezte a radikális reformok megvalósíthatóságát kimondó állítások érvényességét. Szerinte a gazdasági átalakulásnak nem a piac, hanem a hálózat a kulcsfogalma, mivel a piac nem légüres

térben mozog ( Stark 1994.) A posztszocialista transzformáció politikai gazdaságtana nem a hatékonyságot, de nem is a piac társadalmi beágyazódását, hanem a gazdasági hatékonyság és a politikai legitimáció kölcsönös egymásra hatását választotta elemzési kiindulópontul. Az átalakulás politikai gazdaságtanának képviselői a kilencvenes évek elején úgy érveltek, hogy a diktatúrából a demokráciába és a tervgazdaságból a piacgazdaságba való egyidejű átmenet sikere igen valószínűtlen, mivel a demokratikus politikai berendezkedés stabilitását alá fogja ásni a gazdasági átmenet következtében csökkenő jólét és növekvő társadalmi egyenlőtlenség. Ennek alapján két lehetséges forgatókönyvet vázoltak fel: 1. a szavazók a transzformációs költségek terhei alatt a demokráciát a piaci átalakulás ellen fordítják, 2. a hatalmon lévő és a piacgazdasági reformok iránt elkötelezett politikai elitek a gazdasági

átalakulás védelmében a demokráciát automatikus uralmi rendszerré alakítják át. Bár ez a feltételezés nyilvánvalónak látszott, mégsem igazolódott. A közép-kelet-európai országokban egyik negatív forgatókönyv sem vált valóra. Az átalakulás költségei igen nagyok – a vártnál nagyobbak – voltak, ez mégsem roppantotta össze a demokratikus politikai berendezkedést, s a gazdaságirendszer-átalakító reformok sem álltak le. A fentiek miértjével foglalkozik Mitchell Orenstein. Szerinte éppen a demokratikuspolitikai rendszer teszi lehetővé a gazdasági átalakulás sikeres végrehajtását: a kapitalizmus létrehozásának a demokrácia nem gátja, hanem elősegítője lehet. A posztszocialista átalakulást sikeresen végrehajtó közép-keleteurópai országokban a parlamentáris demokrácia korlátozza ugyan a gazdasági reformok radikalizmusát, de ez nem vezetett a várt negatív gazdasági következményekhez. A hazai és nemzetközi

cselekvési korlátok arra kényszerítették a politikai pártokat, hogy olyan gazdaságireform-stratégiákat keressenek, amelyekkel elnyerhető a szavazók többségének politikai támogatása. E törekvések olyan politikai innovációkhoz vezettek, amelyek a gazdasági hatékonyság és a társadalmi kohézió kettős célját kísérelték meg megvalósítani. A pártverseny segítségével lehetővé vált alternatív, egymást korrigáló politikai stratégiák bevezetése s az 4 elkövetett politikai hibák kijavítása. A pártverseny keretében a pártok tanultak egymás hibáiból E tanulási folyamat pedig megnövelte az átalakulás sikerének esélyét. 3. Az Európai Unióhoz csatlakozó posztszocialita országok átalakulása ( Csehország, Lengyelország, Magyarország, Szlovákia) 3.1 Csehország A cseh reformprogram a radikális stabilizációs és liberalizációs intézkedések negatív hatásait a kezdetektől fogva szociális kompenzációval

kísérelte meg enyhíteni. Ennek magyarázata az, hogy a radikális reformerek politikai pozíciói az átalakulás kezdetén gyengék voltak. Ily módon a cseh reformereknek törekedniük kellett gazdasági programjuk politikai legitimálására, a reform politikai bázisának létrehozására. Ezért nem a politikától való elszigetelődés, hanem a politikai részvétel útját választották. Václav Klaus a radikális reformok szorgalmazásával egyidejűleg törekedett a mögötte álló politikai erők támogatásának megőrzésére, ugyanakkor neoliberális retorikájával elfedte azt, hogy e támogatás megőrzésének ára a szociális védőháló és garanciák fenntartása volt. Így például a cseh kormány partner volt a neokorporatív munkaerő-piaci intézmények létrehozásában, alacsony munkanélküliséget elősegítő gazdaságpolitikát folytatott, szociális minimum szerinti jövedelemszintet állapított meg, fenntartotta az állam

elkötelezettségét az univerzális szociális juttatások iránt. A rendszerváltás első éveiben az exszocialista országok gazdasági átalakulásának példaképévé kiáltották ki a cseh gazdaságot. Látványos makrogazdasági mutatói ellenére – irigylésre méltóan alacsony infláció, munkanélküliség és külföldi adósságállomány, költségvetési többlet – a gazdaság 1998-ban mély recesszióba süllyedt. A szerkezetátalalkítás hiánya, a kuponos privatizációból fakadó rendezetlen tulajdonviszonyok kiváltotta egyensúlytalanságot végül megszorító intézkedésekkel, állami pénzekből finanszírozott bankkonszolidációval, a készpénzes privatizáció beindításával 2000-r 5 sikerült helyrebillenteni, a gazdaság ismét növekedési pályára állt. A 2002-ben másodszor is hatalomra került, ám új vezetésű szociáldemokrata kormány stabil gazdaságot vett át elődjétől. Az új kormány számára komoly erőpróbát

jelentett, hogy elbizonytalanodó nemzetközi gazdasági helyzet okán is sorra kudarcot vallott a még állami kézben lévő stratégiai iparvállalatok sürgető privatizációja, miközben a költségvetés rekordhiánnyal küszködött, és az egyre erősödő korona a gazdaság versenyképességének a gyengülését hozta magával. 3.2 Lengyelország A rendszerváltás után a Szolidaritás által támogatott első lengyel kormány a radikális gazdasági átalakulás politikáját folytatta. Ez nem volt magától értetődő, hiszen a munkások érdekképviseleteként létrejött Szolidaritás eredetileg önigazgatási elképzeléseket ápolt. A rendszerváltozás váratlansága, a lengyel gazdaság válsága azonban azonnal gazdaságpolitikai lépéseket követelt, s a válság megoldására a Szolidaritásnak nem volt átfogó programja. Ugyanakkor Balcerowicz személyében adott volt az a Szolidaritás számára is legitim személy, aki szorgalmazta a technokrata

színezetű gazdaági és politikai receptek alkalmazását. Balcelowicz gazdasági téren meghirdette a sokkterápiát, politikai téren együttműködött a külföldi szakértőkkel, s igyekezett elszigetelődni a hazai érdekcsoportoktól. Ezt az elszigetelődést az tette lehetővé, hogy meghatározó Szolidaritás-vezetők támogatták a programját, és a lengyel parlament hajlandó volt igent mondani a gazdaságiválság-menedzselő csomagra. Az adott politikai környezetben azonban a sokkterápia nem volt sokáig folytatható. A sokkterápia elleni tiltakozó szavazások, sztrájkok, a Szolidaritás koalícióján belül is jelentkező ellenállás, valamint a Szolidaritás szétesésének a következtében a radikális reformprogram már az 1993-as baloldali választási győzelem előtt elveszítette parlamenti többségét. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a politikai elszigetelődés technokrata stratégiája nem lehet sikeres. Balcerowicznak nem volt

saját pártja, ezért mások, mindenekelőtt Walesa támogatásától függött. A reform költségeit továbbá éppen a Szolidaritás híveinek, mindenekelőtt 6 az állami nagyvállalatok munkásainak kellett viselniük. A parlamenti támogatás elvesztése ösztönözte a reformereket arra, hogy a sokkterápia folytatását az elnöki hatalom megnövelésével tegyék lehetővé, de e törekvésük hajótörést szenvedett a parlament ellenállásán. Az eredmény a demokráciának az autoritarianus törekvések felett aratott győzelme volt. Ez egyúttal elindította a demokratikus tanulás folyamatát, ami azután lehetővé tette a demokrácia és a kapitalizmus együttes fennmaradását. A Suchocka-kormány indította el 1992-ben a korábbi stratégia módosítását jelentő politikai változást azzal, hogy kereste a megegyezést a társadalommal, és hangsúlyozta az intézményi átalakulás fontosságát. Suchocka kormánya megbukott, a Szolidaritáson belül nem

sikerült a megegyezés, s a baloldal került hatalomra. A baloldali kormány tárgyalt a szakszervezetekkel és a munkaadókkal, új privatizációs politikát vezetett be, és fontosságot tulajdonított az átalakulás szociális oldalának. A baloldali kormány folytatta a kapitalista átalakulást, de igyekezett csökkenteni annak társadalmi költségeit. A kilencvenes évek közepére stabilizálódott a lengyel gazdaság, és – részben a felgyorsuló privatizációnak köszönhetően – ugrásszerűen megnőtt a külföldi közvetlen befektetések értéke. 2001-re viszont ismét kifulladt a gazdaság, az addigi 4-7 %-os éves gazdasági növekedés 1 százalék körülire csökkent, és jelentősen megugrott a költségvetési hiány. A visszaesés egyik fő oka az volt, hogy a zloty túlértékelté vált – az árfolyampolitika körül heves politikai csatározások folytak - , és emiatt visszaesett a megdráguló lengyel export. A gazdaság 2002 nyarán érte el a

mélypontot. A magas munkanélküliség is komoly fejtörést okoz a varsói kormánynak, a munkanélküliek seregét a szocializmus idején erőteljesen fejlesztett, m évek óta veszteségesen termelő bányászat és nehézipar elodázhatatlan átszervezése duzzasztotta fel. 3.3 Magyarország A magyarországi reformfolyamat és a posztszocialista átalakulás négy jellegzetessége, amelyek megszakítás nélkül folyamatosan jellemezték az elmúlt időszak fejlődését: a lakosság anyagi jólétének elsőbbsége, erős paternista jóléti állam, a reformfolyamat és átmenet fokozatossága, politikai nyugalom. A magyar fejlődési út sajátossága e négy jellegzetesség tartós együttes 7 jelenléte, ezek különböztetik meg a magyar gazdasági átalakulást a többi posztszocialista országban végbement átalakulástól. A magyar gazdaságpolitika prioritásában nagy hangsúlyt kapott a lakosság jólétének az emelése, majd a növekvő gazdasági nehézségek

közepette, a termelés stagnálásának és visszaesésének időszakában az életszínvonal-romlás fékezése. A politikai rendszerváltás után sok éven át olyan politika érvényesült, amely a korábbi folytatása volt, és amely joggal nevezhető „ gulyásposztszocializmusnak”. A rendszerváltás után a magyar gazdaságban nem ment végbe radikális változás. A termelés növekedése lelassult, 1991-től súlyosan visszaesett, ennek ellenére a fogyasztásorientált gazdaságpolitika kitartóan folytatódott. A magyar gazdaságpolitika fő célja az volt, hogy a fogyasztás csökkenést minimalizálja olyan áron, hogy tovább halmozódik az adósság. 1995. március 12-én a magyar kormány stabilizációs programot hirdetett meg, amelyben azonnal számottevő leértékelést hajtottak végre, továbbá bevezették az előre bejelentett árfolyamleértékelési rendszert. Felárat vetettek ki az importra Előírták a költségvetési kiadások, köztük az egyes

jóléti kiadások csökkentését. A reálbérek erőteljes csökkentése érdekében szigorú határokat szabott a költségvetési szektor által fizetett jövedelmeknek és az állami vállalatok béreinek. A stabilizációs program hatására a magyar gazdaság fellendült, e mostanra viszonylag nehéz időszakába érkezett az erős forint, a beszűkülő exportpiacok és a beruházási kedv visszaesése miatt. A helyzetet csak súlyosbította a 2002-es választási év, amikor a költségvetés deficitje rekordmagasságokba emelkedett. Az ebből fakadó inflációs nyomás okán magasan tartott kamatszint 2003 elején a kormány és a jegybank között heves pengeváltásokhoz vezetett. A magyar gazdaság nyitottsága az utóbbi években tovább nőtt, 2001-ben az export értéke meghaladta a GDP hatvan százalékát, míg ez az arány 1991-ben csak 31 százalékos volt. Közben az export szerkezete is gyökeresen átalakult: az 1990-es harminc százalékkal szemben 2002-ben a

külkereskedelmi forgalom háromnegyedét bonyolította le az ország az EU tagállamaival. A magyar gazdaság egyik különlegessége, hogy az átfogó privatizáció eredményeként ma már a GDP nyolcvan százalékát állítják elő a magánkézben lévő vállalatok. A rendszerváltás időszakában tapasztalt jelentős visszaesést követő fellendülés motorja az ipar volt – a viszonylag olcsó és jól képzett munkaerőnek, valamint az állam által adott kedvezményeknek köszönhetően Magyarország az EU-t ellátó gyártási lánc elemévé vált, és így hosszú ideig a külföldi beruházók 8 legkedveltebb kelet-közép-európai célországa volt - , míg a mezőgazdasági szövetkezetek szétesése és a keleti piacok elvesztése okozta sokkból az agrárágazat csak nagyon lassan lábal ki. 3.3/1 A posztszocialista átalakulás dilemmái Magyarországon Kornai János új könyve válogatás 1994 és 1996 között született írásaiból. A tanulmányok

többek között a posztszocialista gazdaság egyensúlyi problémáival, a hiány, az infláció, a külső és belső adósság, a fizetési mérleg és a költségvetési deficit okozta feszültségekkel s a feszültségek enyhítésére hozott stabilizációs intézkedések vizsgálatával foglalkoznak. A könyvben tárgyalt másik témakör a jóléti szektor reformjára összpontosít. Miért éppen ezek a kérdések foglalkoztatják a szerzőt? Azért, mert a gazdaság egyensúlyi problémái és a jóléti rendszer megreformálása egyaránt a transzformációs recesszióból való kilábalás és a gazdasági növekedés keretfeltételei közé sorolhatók. A közgazdasági értelemben vett kulcsprobléma tehát valójában a tartós gazdasági növekedés meg-valósíthatósága a posztszocialista átmenet folyamatában, a megválaszolásra váró kérdés pedig az, miért nem tudott a magyar gazdaság az átalakulás során új növekedési pályára lépni, és mit kellene

tenni, vagy mitől kellene tartózkodni azért, hogy ez bekövetkezzen. Látható, hogy e kérdésekben a leíró és a normatív elemek szervesen összekapcsolódnak. Ez a könyvben található tanulmányok egyik sajátossága. A másik a politikai gazdaságtani nézőpont tudatos alkalmazása E nézőponthoz a szerzőt a szocialista rendszer hiánygazdasági magyarázatának következetes végiggondolása vezette el. A politikai gazdaságtani nézőpont legáltalánosabban azon a feltevésen alapul, hogy „A politikai szféra nem kívülről adott a gazdaság számára, hanem annak egyik endogén főszereplője." (Kornai [1996] 292 o) E feltételezés alapján a reálgazdasági folyamatok nem magyarázhatók szűken vett gazdasági összefüggésekkel, a magyarázathoz a közgazdaságtanon túlmutató politikai, szociológiai tényezőket is figyelembe kell venni. A könyv e vonatkozásban is folytatása a szerző korábbi munkáinak, mindenekelőtt A szocialista rendszer

című könyvnek és az Útkeresés című tanulmánykötetnek. A Vergődés és remény írója a magyar gazdaság és társadalom kitörési pontjait keresve megmutatja, hibás az az érvelés, amely a gazdasági növekedéssel magyarázza a magyar gazdaság 9 egyensúlyi feszültségeinek éleződését. E hibás diagnózis hibás terápiát eredmé-nyezhet: a kontrakció gazdaságpolitikája a recesszió elmélyítésével csak tovább növeli az egyensúlyi problémákat. A növekedés egyik legfőbb korlátja nem a gazdasági egyensúly, hanem az a halogató gazdaságpolitika, amely a koraszülött jóléti állam fenntartásával, a társadalmi adósságok felhalmozását eredményező redisztributív engedményekkel elszívta a növekedés forrásait. E diagnózis nem a kontrakció terápiáját igényli, hanem törekvést a növekedés és az egyensúly párhuzamos, egyidejű megvalósítására. Vegyük szemügyre röviden e gondolatmenet egyes elemeit. 1. Nincsen

közvetlen kapcsolat a posztszocialista gazdasági növekedés és az egyensúlyi feszültségek növekedése között. Kornai ezt az állítást a korábbi munkáiban kidolgozott hiánygazdasági magyarázatnak a posztszocialista átalakulásra való alkalmazásával támasztja alá. Korábbi kötetében (Kornai [1930b]) a szerző a posztszocialista országokban megjelenő recessziót vizsgálva, megállapította, hogy a gazdasági növekedés vissza-esésével párosuló gazdasági egyensúlytalanság éppen a posztszocialista átalakulás intézményi sajátosságainak következménye, ezért nem azonosítható a modern piacgazdaságokban felelhető recesszió formáival. A volt szocialista országokban bekövetkezett transzformációs recesszió legfőbb vonása az volt, hogy az eladók piaci rezsimjét felváltotta a vevők piaci rezsimje. Más szóval: a kínálatkorlátos hiánygazdaságot felváltotta a keresletkorlátos piacgazdaság. E változás eredményeként mind a

keresleti, mind a kínálati oldal összehúzódott, s ez vezetett az infláció, a munkanélküliség és a termelés-visszaesés egymással összekapcsolódó folyamataihoz. A transzformációs recesszió tehát a gazdaság alapvető intézményeinek átalakulásával Összefüggő folyamat volt. Következésképpen, a recesszióból való kilábalás új, megváltozott intézményi feltételekhez kötődik. A mai magyar gazdaság más, mint a nyolcvanas években volt, a kilencvenes évek derekán már a magánszektor adja a termelésnek több mint a felét, megszűnt a gazdaság túlkoncentráltsága (megjelentek a közép- és kisvállalatok, az egyéni vállalkozók), keményebb a vállalatok költségvetési korlátja, működik a piaci mechanizmus, átalakult a gazdaság szerkezete, megnőtt a szolgáltatási szektor részaránya, az export fő értékesítési zónája ma már a keménydevizás piac. Az egyensúlyi feszültségek elemzése során ötféle makrogazdasági

feszültséget különíthetünk el: az inflációt, a munkanélküliséget, a költségvetési hiányt, a fizetésimérleg-hiányt és a termeléscsökkenést {Komai [1996] 73. o) Vegyük sorra az egyes tényezőket! 10 Infláció. A keresletkorlátos gazdaság kialakulásától, a vállalatok költségvetési korlátjának keményedésétől az infíáció csökkenését kell várnunk. A magyar gazdaság azonban nem szabadult meg az inflációtól, noha a költségvetési korlát fokozatosan keményedett. Kornai e dilemmára válaszul hangsúlyozza, hogy a makrokeresletet a bérek alakulása döntően befolyásolja. A vállalati szférában megkeményedő költségvetési korlát kereslet-csökkentő hatását makroszinten csökkentheti vagy ellensúlyozhatja a bérek alakulása. Az infláció felszámolásának szükséges feltétele az is, hogy ne szaladjon el a lakosság bérjellegű és más jövedelme. A súlyos recesszió, valamint a tömeges munkanélküliség lefelé

szorítja a béreket, infláció esetén fékezi a nominálbérek növekedését, és lefelé nyomja a reálbéreket. A magyar gazdasági átalakulás egyik sajátossága azonban éppen az volt -hívja fel az olvasó fígyelmét a szerző -, hogy ez a triviális összefüggés egyes években csak igen tompítottan, más években pedig egyáltalán nem érvényesült, sőt, éppen az ellentétes irányban, azaz felfelé mozdultak el a reálbérek. Erre a problémára a későbbiekben még visszatérünk. A reálbérek alakulásának eredményeként a gazdaságban a fogyasztás kiszorította a felhalmozást, illetve a beruházást. A gazdaság növekedését ássák alá azok az arányok, amelyek hosszú idő óta érvényesülnek a felhalmozás és a fogyasztás között, s amelyek immár mélyen berögződtek a gazdasági szereplők magatartásába és koordinációs mechanizmusaiba. Munkanélküliség. A hiánygazdaság megszűnésének egyenes következménye a nyílt

munkanélküliség megjelenése. A munkanélküliség viszonylag magas szinten történő stabilizálódása azonban ismét csak a relatíve magas bérszínvonallal is összefügg Minden-esetre a tartós gazdasági növekedés inkább csökkentené, mint növelné a munkanélküliség arányát. Költségvetési hiány. Rövid távon a költségvetési egyenleg elsősorban a GDP növekedésének vagy csökkenésének függvénye, és csak másodsorban függ egyéb tényezőktől. Ezért, amíg a GDP zsugorodik, a költségvetési hiány elkerülhetetlenül újratermelődik. Így például az állami kiadások 1993-ban reálértékben körülbelül 20 százalékkal voltak alacsonyabbak, mint 1989-ben, mégis, a hiány állandóan nőtt. Csak növekvő gazdaságban érhető el a költségvetési hiány tartós kiküszöbölése. A növekedés nem elégséges, de szükséges feltétele e feszültség tartós feloldásának. Fizetésimérleg-hiány. A fizetési mérleg növekvő hiányát

nem a gazdasági expanzió idézte elő, hanem az más tényezők együttes hatásának eredménye. Ilyen tényező volt többek között a nyugat-európai dekonjunktúra, amelynek következtében visszaesett a magyar export iránti 11 kereslet; az exportkínálat csökkenése az-állami termelési célú támogatások megvonásának, illetve a csődeljárásoknak az eredményeként; a felülértékelt devizaárfolyam; a leértékelési várakozásokból adódó, importot gerjesztő vállalati input-készlet-felhalmozás; a gyógyszerimport növekedése; a tőke kimenekítése és a bizalom-vesztés. A növekvő beruházás és termelés egyes szférákban növeli az importot, s ennyiben az expanzió rontja a fizetési mérleget, de ez a tényező csupán egy a többi között. E négy tényező vizsgálata tehát azt mutatta, hogy a posztszocialista átalakulás folya-matában és eredményeként, az intézményi szerkezet és a gazdasági magatartás változása következtében

a gazdasági növekedés nem növeli, hanem ellenkezőleg, csillapítja a makrofeszültségek mértékét. Termelés-visszaesés. 2. A magyar gazdaság 1977 óta tartós stagnálást és visszaesést él át A gazdasági növekedés tehát korlátokba ütközik, de ezek a korlátok nem a pénzügyi egyensúlyzavarokból következnek, hanem valami másból. Kornai arra mutat rá, hogy a magyar gazdaság tartós visszaesésének vannak politikai és gazdaságpolitikai okai. Ezek az okok 1990 után is azzal a kormányzati magatartással vannak összefüggésben, amely a népszerűtlen reformok halogatásában, a már az infláció kapcsán említett társadalmi adósság növekedésében ölt testet. Társadalmi adósságokat teremtett a külföldi tartozás növekedése, az elhalasztott beruházási akciók, a jövendő fogyasztásra vonatkozó törvényes kötelezettségvállalások sora (törvényesen garantált nyugdíjak, családi pótlék, anyasági segély, táp-pénz és minden

egyéb szociális segély), mivel mindez levonás volt a lehetséges beruházások nagyságából. Az első demokratikus magyar kormány 1990-ben soha vissza nem térő alkalmat mulasztott el azzal, hogy folytatta a korábbi korszak fogyasztáscsökkentés minimalizálásának politikáját - mutat rá Komai. A posztszocialista átalakulás kezdetén Lengyelországban és Csehszlovákiában drasztikus reálbércsökkenés ment végbe, miközben ez Magyarországon elmaradt. Ennek szerepe van abban, hogy a nagy recesszió után előbb Lengyelországban, majd Csehországban a magyar gazdaságot megelőzve, nőni kezdett a termelés. 3. A fentiekből következően a jóléti vagy szociálpolitikai rendszer átalakítása a posztszocialista átalakulás egyik kulcskérdése, mind a politika, mind a gazdaság egyik neuralgikus pontja. A politikában a jóléti rendszer kérdését a választópolgár szavazatáért folytatott verseny teszi érzékeny problémává. A politikusok azonban a

jóléti rendszer radikális reformjának halasztásával a gazdasági növekedés egyik lényeges korlátját tartják fenn. Ez magyarázza és indokolja Kornai 12 érdeklődését a jóléti rendszer átalakulásának kérdései iránt: a koraszülött jóléti állam megreformálása a magyar átalakulás egyik döntő kérdésévé vált. A jóléti szektorban fennmaradt az állami tulajdon domináns szerepe, a központi tervezés, a koordináció utasításos módja, a hiánygazdaság, az alkuk az állami juttatásokért, az egyén kiszolgáltatottsága. Az Antall-Boross-kormány idején például a nyugdíj és az egészségügy nem haladt a privatizálás és decentralizálás irányában. Igaz, formailag az egészségügy és a nyugdíjak finanszírozását leválasztották az állami költségvetésről, de a létrejött centralizált költségvetésen kívüli alapok hiányát a költségvetés automatikusan fedezi az adófizetők pénzéből. Ez a világon

egyedülálló rendszer intézményesíti a puha költségvetési korlátot. Mindennek következtében talán az egész világon Magyarországon a legmagasabbak az adóterhek, a munkabérekhez és egyéb keresetekhez kapcsolódó adók és járulékok. E terhek akadályozzák a termelés bővítését, a beruházást, elszívják a növekedés forrásait. 4. Milyen terápia vezethető le a fenti gondolatmenetekből? A javasolt gazdságpolitika vezérmotívuma a növekedés és az egyensúly együttes megteremtése. A diagnózis éppen azt volt hivatott alátámasztani, hogy e két célkitűzés nem mond ellent egymásnak. Kornai kritikusan rója fel mind az Antall-Boross-, mind a Horn-kormánynak, hogy e két köve-telményt nem összetartozónak, hanem ellentétesnek tartotta, illetve ellentétessé alakította. A konzervatív kormányzat halogatta a stabilizációt, ezért párosult a megindult növekedés pénzügyi egyensúlyzavarokkal. A szocialista-liberális kormány hosszas

habozás után a pillanat kényszere alatt vállalta a stabilizációt, de nem illesztette be a stabilizációs intézkedéseket egy hosszabb távú, a növekedést segítő gazdaságpolitikai programba. Kornai hangsúlyozza a növekedés és az egyensúlyteremtés egyidejű szükségességét. Javasolja a makrogazdasági arányok átalakítását és a szociálpolitikai rendszer radikális reformját. A makrogazdasági arányok kiigazítása érdekében átcsoportosítást kell végrehajtani a GDP felhasználásán belül a fogyasztás rovására, az export és a beruházás javára, a kínálatban az import rovására és a hazai termelés javára úgy, hogy a termelés ne essen vissza. Ehhez elkerülhetetlen a reálfogyasztás visszafogása, de csak olyan mértékben, ami még ellentételezhető a beruházás és az export növekményével. Más szóval, a termelésre irányuló összes kereslet, s ezzel együtt az össztermelés lehetőség szerint a kiigazítás közben se

csökkenjen. A szerző nem javasolja a fiskális stimulust, a költségvetési deficit emelkedése révén növelni a makrokeresletet, de az ellenkezőjét sem: a költségvetési hiány csökkentése kedvéért sem szabad kockáztatni a 13 termelés visszaesését. Javaslata szerint a beruházás okozta fízetésimérleg-problémákat akkor érdemes vállalni, ha ez a személyi jövedelmek visszafogásával, s így a kívánatos makrogazdasági arányok kialakulásával párosul. A jóléti szektor reformját a szerző a rászorultsági elv érvényesítéséhez köti. A rászorultság elve azt implikálja, hogy senki nem menthető fel saját döntéseinek következményei alól, az egyéni cselekvés nem pótolható paternalizmussal. A rászorultság elve tehát Kornai gondolkodásában a szocialista paternalizmus fogalmához kötődik, annak antitézise. A szerző két tiszta modellt állít szembe egymással: az egyikben az állam csak a rászorultakon segít az adófizetők

pénzén, a másikban az állam olyan polgárokat is részesít szociális juttatásban, akik arra nem szorulnak rá. E második modell - mondja Kornai - a végletesen paternalista állami szerepvállalás modellje, s a magyar gyakorlat a szocialista örökség foglyaként közel áll ehhez. A megvalósítandó szociálpolitikai reformot a szerző két etikai elvhez kapcsolja: 1. a jóléti szolgáltatások megszabásában az állampolgár egyéni döntési jogköre növekedjen az állam döntési jogkörének a rovására; 2. érvényesüljön a szolidaritás elve: javuljon a leginkább rászorultak, szenvedők helyzete. A reformnak - részben az 1 etikai elvvel összhangban, részben a jóléti rendszer korábban vázolt diagnózisából következően - fel kell számolnia a jóléti szektorban az állam monopolhelyzetét, a bürokratikus túlközpontosítást és a verseny elfojtását. A javasolt reformlépésekkel egyetérthetünk, ugyanakkor a rászorultsági elv és a

paternalizmus szembeállítása félreértéseket kelthet. Először is, úgy tűnhet, hogy Kornai gondolkodásában a rászorultsági elv harmonizál az egyenlőség és a szolidaritás elvével: a nincsteleneket a tehetősek finanszírozzák. A rászorultsági elvnek mint szociálpolitikai módszernek az érvényesítése azonban egyáltalán nem jelenti az egyenlőség elvének érvé-nyesítését. Egyrészt, tudjuk, hogy a rászorultsági elv alkalmazása során sok jogosult kiesik a szociális ellátó rendszerből, másrészt, ha külön szolgáltatási rendszerek épülnek ki a szegények vagy rászorultak, illetve a tehetősebbek részére, akkor ehhez eltérő színvonalú, egyenlőtlenséget fenntartó szolgáltatások párosulhatnak. Másodszor: a rászorultsági elv szembeállítása a paternalizmussal mintha az amerikai jóléti államot szegezné szembe a szocialista jóléti állammal. Nem kérdéses, hogy ebben az összevetésben a rászorultsági elv magasabb rendű,

mint a paternalizmus. De nemcsak ez a két pólus létezik. Az európai jóléti államok nem a rászorultságot, hanem a szolidaritást hangsúlyozzák, az univerzalisztikus jóléti állam mind svéd, mind angol formájában kiutat kínál a paternalizmus versus rászorultság dilemmájából. Ezt nyilvánvalóan Kornai is így gondolja, 14 hiszen hangsúlyozza, hogy a szolidaritás alapján szükség van minimális szintű állami gondoskodás fenntartására. A nyugdíjrendszer átalakításával kapcsolatos javaslataiból is kitetszik, hogy nem az amerikai rendszert kívánja Magyarországra adaptálni. A költségvetési hiány növekedése szerepet játszhatott abban, hogy a Hom-kormány hozzákezdett a szociális rendszer átalakításához. A szükséges reformok azonban előre-láthatólag nem járulnak hozzá a költségvetési hiány enyhítéséhez. Rövid távon azért nem, mert a reformok hatása lassú, hosszú távon pedig azért nem, mert a jóléti állami

kiadások csökkenésével párhuzamosan csökkennek a fedezetül szolgáló adók és kötelezőjárulékok. A jóléti rendszer reformjának igazi tétje nem a költségvetési hiány csökkentése, hanem az állami újraelosztás visszaszorítása. A reformokat nehezítheti, hogy a közvélemény túlnyomó része nem érzékeli a kapcsolatot az államjóléti szerepvállalása és az adóterhek között, pedig a lakosság, ha nem lenne a fiskális illúzió foglya, biztosan nem engedné át jövedelmének adókban kifizetett hányadát az államnak azzal a megbízatással, hogy az a jelenlegi szerkezetben használja fel a befolyt pénzt jóléti célokra. A gazdasági növekedést megalapozó reformok irányát Kornai részben a posztszocialista átalakulás elemzésével, részben bizonyos értékek, etikai elvek alkalmazásával határozza meg. A gazdaságpolitikai ajánlásokig elmenő normatív megközelítés ugyanakkor a leíró elemzés számára is újabb

kérdésfeltevéseket generál. Melyek a politikai feltételei a stabilizációt és a növekedésösztönzést összekapcsoló gazdaságpolitikai program megvalósulásának? Miért vállalná a kormányzat a stabilizáció és növekedésösztönzés programját, ha ezt korábban nem tette? Ez utóbbi kérdés tartalmazza azt a másik problémafelvetést is, amely a stabilizációtól való ódzkodás okait kutatja. E kérdéseknek különös aktualitást adott az 1995 márciusi fordulat, a radikális megszorító intézkedések bejelentése. 1995 márciusa után Kornai arra keresi a választ, hogy mi magyarázza a magyar gazdaságpolitikában megfigyelhető folyamatosságot 1995 márciusa előtt, és miért következett be törés 1995 márciusában. Mennyiben jelent ez egyszeri kitörési kísérletet vagy tartós irány-váltást? A válasz kiindulási pontja az, hogy „.a magyar gazdaságpolitikát motiváló prioritásokban sajátos fajta kontinuitás érvényesült, amely

keresztül nyúlt a nagy 1989-90-es politikai fordulóponton." (Kornai [1996] 233 o) Ez a folytonosság az 1995 március 12-én bejelentett stabilizációs programmal szakadt meg. A magyar gazdaságpolitika olyan kinyilvánított preferenciákkal rendelkezett, mint a konfliktuskerülés, a népszerűtlen radikális intézkedések 15 elkerülése, a rövid távú fogyasztásmaximalizálás a társadalmi adósság felhalmozása árán. E preferenciák nagymértékben megmagyarázzák a kialakult makrogazdasági arányokat, a folyamatos redisztributív engedményeket és a magyar fejlődésre jellemző fokozatosságot. A preferenciákat pedig a magyar történelmi fejlődés formálta: a Kádár-rendszerben az uralkodó elitet történelmi tapasztalata, amelyet 1956 élménye határozott meg, a politikai konfliktusok elkerülésére ösztönözte a fogyasztásvédelem, a paternalista állami gondoskodás és a disztributív csillapítás révén. Ezt a tradíciót örököl-te

az új politikai elit - mutat rá Kornai Ha a régi elit a politikai diktatúra hatására és fenntartása érdekében nyúlt e gazdaságpolitikához, akkor az új kormányzat éppen a demokratikus pártverseny intézményesülésének következtében folytatta e gazdaságpolitikai hagyományt: a választóktól félve nem volt képes rászánni magát a szükséges megszorító intézkedések meghozatalára. Miért szakadt meg e folytonosság 1995 márciusában? Alapvetően a külső gazdasági kényszer hatására: veszélybe került a magyar átalakulás külső finanszírozhatósága, a kormányon lévő politikusok számára is világossá vált, hogy a nemzetközi üzleti világ bizalma megrendült a magyar gazdaságban. A stabilizációs programmal a kormány új gazdaságpolitikát választott. Kornai szükségesnek tartotta a stabilizációt, ugyanakkor a kormányzat stabilizációs programját elemezve hiányolja a távlatosságot, a növekedésösztönzés koncepciózus

intézkedéseit, s rámutat a stabilizációs csomag puccsszerű bevezetésének veszélyeire. A kutató nagyra értékeli a korábban elemzett gazdaságpolitikai folytonosság megtörését, de mindjárt hozzáfűzi: csak az elkövetkező évek döntik el, hogy e változás tartósnak bizonyul-e, és kiegészül-e egy, a stabilizáción túlmutató gazdaságpolitikai koncepció megvalósításával. Komai János új könyvében a magyarországi posztszocialista átalakulás problémáit vizsgálja elemez, magyaráz és gyakorlati javaslatokat tesz. A leíró és normatív gondolatmenetek összekapcsolódása nemcsak a valóság gondjairól és tennivalóiról tudósít, hanem bepillantást enged a tudós műhelyébe is. A tanulmányok az olvasó számára hozzáférhetővé teszik azt a folyamatot, amelynek során a kutató új, vizsgálatra váró problémákra bukkan. Tetten érhetjük, hogyan formálja a gyakorlat imperatívusa a tudományos kérdésfeltevést, hogyan nyerhetők a

gyakorlati problémákból a tudomány számára értelmezhető új vizsgálati kérdések, illetve, hogyan alkalmazhatók a tudomány szintjén és elvonatkoztatási körén belül megfogalmazott gondolatmenetek a tudományon kívüli világban gyakorlati, gazdaságpolitikai útmutatásként. 16 Mind az elemzések, mind a javaslatok felül-emelkednek az antinómikusan megfogalmazott alternatívákon (vagy növekedés, vagy stabilizáció) és a csőlátást kikényszerítő pártpolitikai elfogultságokon. A közölt írásoknak különjelentőséget ad az, hogy Kornai János elemzései és javaslatai érezhetően hatást gyakoroltak és gyakorolnak mind a közgazdasági szakma, mind a politika világában. 3.3 Szlovákia A kelet-európai rendszerváltás idején felerősödtek a szlovák önállósodási törekvések – 1990-ben az ország neve hivatalosan Cseh és Szlovák Köztársaság lett - , majd az 1992-es szlovákiai választások nyomán a szeparatista, baloldali

erők kerültek hatalomra, élükön a szétválást szorgalmazó Vladimír Meciarral. Egyeztetések után Szlovákia 1993 Január elsején vált önálló állammá, Meciar lett az ország első miniszterelnöke. Szlovákiában a Meciar-kormányok idején a szociális béke, a kormánypárt népszerűségének megőrzése érdekében lassan haladtak a reformok, a privatizációt számos visszaélés, korrupciógyanús botrány kísérte. Az első Dzurinda-kormány hozzálátott ugyan az átfogó reformok végrehajtásához, ám a koalíció törékenysége és a Meciar-párt visszatérésétől való félelem megakadályozta a a drasztikusabb lépéseket. A második Dzurinda-kormány azonban 2033 elején nagy lendülettel kezdett neki az éveken át halogatott átfogó gazdasági reformnak, melynek főbb elemei a hatósági árak emelése, az adó- és nyugdíjrendszer módosítása, a privatizáció kiteljesítése, a külföldi befektetések ösztönzése. A kormány számára

megoldandó feladat a növekvő költségvetési hiány és a folyó fizetési mérleg duzzadó hiányának visszaszorítása. A korona az utóbbi években felülértékelt, a reformok nyomán az amúgy is magas munkanélküliség várhatóan tovább emelkedik, ami társadalmi feszültségekhez vezethet. 17 4. Összegzés A bemutatott kelet-közép-európai országok több-kevesebb sikerrel megbirkóztak a szocialista gazdaság átalakításával, eltérő módon kiépítették az országokban a piacgazdaság feltételeit. Ezek az országok most nagy kihívással állnak szemben, mivel mind a négy ország aláírta Athénban 2003.0416-án az Európai Unióhoz való csatlakozási szerződést A csatlakozás ténye azonban megköveteli a gazdaság még hatékonyabbá tételét. 18 Irodalomjegyzék 1. Közgazdasági Szemle Lévf2003január Mitchell A Orenstein: Out of the Red Building Capitalism and Demokracy in Postcommunist Europe Könyvismertetés 2. A bővülő Európai

Unió Zsebvilág 2003 HVG. 3. KORNAI JÁNOS: Négy jellegzetesség / A magyar fejlődés politikai gazdaságtani megközelítésben. Közgazdasági Szemle 199512sz 4. GEDEON PÉTER rendszer). [1994]: Kritikai elmélet és szocializmus (Komai János: A szocialista 5. KORNAI JÁNOS [1993a]: A szocialista rendszer. Heti Világgazdaság Kiadói Rt, Budapest 6. KORNAI JÁNOS [1993b]: Útkeresés. Századvég Kiadó, Budapest 7. KORNAI JÁNOS [1996]: Vergődés és remény. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 19