Fizika | Csillagászat, űrkutatás » A napszél és a Föld kölcsönhatásai

Alapadatok

Év, oldalszám:2013, 10 oldal

Nyelv:magyar

Letöltések száma:103

Feltöltve:2013. október 05.

Méret:1 MB

Intézmény:
-

Megjegyzés:

Csatolmány:-

Letöltés PDF-ben:Kérlek jelentkezz be!



Értékelések

11111 EFERI 2013. október 07.
  A cikk kitűnő enciklopédikus áttekintést ad a Napból és a kozmikus térből származó sugárzások és a Föld kölcsönhatásról. A felhasznált fotók és ábrák tetszetősek. "A Föld mágneses tere" cím sajnos csak a tartalom töredékére utal. Talán szerencsésebb lett volna egy átfogóbb cím, például "a napszél és a Föld kölcsönhatásai".

Köszönjük, módosítottuk a címet (a szerk.)

Tartalmi kivonat

A Föld mágneses tere A földi mágneses tér eredetét a magas vas és nikkel tartalmú, olvadt külső földmagnak a szilárd Földhöz viszonyított forgásában kereshetjük. A mag áramlásai révén örvényáramok keletkeznek, az örvényáramok pedig kiterjedt mágneses teret gerjesztenek, a mágneses dipóluséhoz (mágnes rúdéhoz) hasonló teret hoznak létre. A Föld mágneses tere 90%-ban felel meg egy ilyen dipólus térnek, a többi a magban lejátszódó ismeretlen hatások, a kéreg változó összetételének és a külső kozmikus hatásoknak a következménye. Bolygónk esetében a két pólus az Északi- és Déli-sark közelében található. A mágneses pólusokat összekötő képzeletbeli tengely nagyjából 11,3°-kal tér el a bolygó forgástengelyétől, ezt a jelenséget mágneses elhajlásnak nevezzük. (A pólusok vándorlásáról itt olvashat: http://web.interwarehu/valas/Valas/hirek/enviro/magnpolehtm) A Föld légköre a felszín közelében

semleges atomokból és molekulákból áll, azaz elektromosan szigetelő. Nagyobb magasságokban a napsugárzás hatására egyre nagyobb mértékben ionizálódik, s ezzel nő az elektromos vezetőképessége. Az ún ionoszférában, kb90 km felett az ionizáció már számottevő, és éjjelnappal fennmarad, mert a légkör itt már oly ritka, hogy a rekombinációnak egy napnál hosszabb időre volna szüksége a nappal keletkezett ionok és elektronok eltüntetésére A magasság további növelésével a légkör tovább ritkul, s az ionizált gáz hányada növekszik Az ionoszféra felett, kb 2 -3 000 km-től kezdve a légkör teljesen ionizáltnak tekinthető, s ritkasága miatt a részecskék ütközései is elhanyagolhatók. A részecskemozgást itt főként a mágneses tér határozza meg, ezért a felső légkörnek ezt a részét magnetoszférának nevezzük. Benne a légkört lényegében protonokból és elektronokból állónak tekinthetjük Összetételét tekintve a

földi légkör folytonosan olvad bele az interplanetáris tér anyagába A Föld mágneses tere a felszínen, s felette is néhány földsugárnyi távolságig jó közelítéssel dipólusnak tekinthető, viszont ettől kifelé már nem hasonlít a dipólus térhez, ráadásul erővonalai (magnetoszféra erővonalai) nem nyúlnak a végtelenbe: a magnetoszférának határozott külső határa állapítható meg. A bolygónk dipólterét torzító és lehatároló hatások nagyrészt az interplanetáris tér plazmájának áramlásától (napszél) nyerik eredetüket. A Napból érkező részecskeáram és a földi mágneses tér kölcsönhatására először a napkitöréseket (flereket) követő ún. mágneses viharok hívták fel a figyelmet A kitörést követően kb egy nap múlva a Föld felszínén mágneses vihar keletkezhet, ami mindenekelőtt a mágneses térerősség ingadozását jelenti Minthogy a flerek hatásai kb. egynapos késéssel jelentkeznek a Földön,

kézenfekvő volt feltenni, hogy e hatásokat korpuszkuláris sugárzás, pontosabban a fler által kidobott plazmacsomag közvetíti A Nap-Föld távolságból kiszámítható, hogy ez a plazmacsomag 1000-2000 km/s sebességgel mozog az interplanetáris térben. A Napból nem csak a flerek idején távozik plazma, hanem állandóan, s ez a folytonos részecskeáram az egész Naprendszert kitölti. Jelenlétét az üstökösök csóvájának magyarázatára már régebben feltételezték A Napból érkező részecskesugárzás összefoglaló elnevezése a napszél, melynek alkotói 87 % proton és elektron; 12 % - részecske (He atommag); 1 % nehezebb atommag. A napszél sűrűsége a Föld távolságában kb. 5 proton/cm3 Áramlási sebessége a Föld pályánál 200 és 700 km/s között változik, nyugodt naptevékenységi időszakban átlagosan 320 km/s A napszelet alkotó részecskék spirális pályákon érkeznek a Napból a Földre. A Földet elérő anyag bolygónkról

nézve nem a Nap látszólagos irányából jönnek, hanem nyugatabbról A spirálist a Nap általános mágneses tere határozza meg, ami együtt forog csillagunkkal. (Az ábra szemlélteti a Nap mágneses terét, benne a bolygókkal.) A Föld mágneses terének szerkezete Amint a napszél áramlása a magnetoszférába ütközik, egy lökéshullámfront alakul ki a magnetoszféra előtt 2-3 földsugárnyi távolságban, és a Napból érkező plazma áram eltérül, a napszél a földi erővonalakat a nappal szemközti oldalon összenyomja, az átellenes oldalon pedig az erővonalakhoz kötött, töltött részecskékkel együtt több millió kilométerre elfújja. A Föld mágneses erővonalai egy hosszan elnyúló, csóvaszerű "üregbe", a magnetoszféra-üregbe szorulnak. Ezt az üreget a napszél körülfolyja, nem hatol belé Az üreg határa a magnetopauza egy vékony határréteg, a magnetoszféra méreteihez képest felületnek tekinthető (vastagsága 100 km

körüli). A magnetopauza a Nap irányába nyugodt időszakban kb 10 földsugárnyi távolságban (64 000 km) húzódik, a Nappal ellentett oldalon azonban több száz földsugárnyi messzeségbe nyúlik ki, s itt már nincs éles határa az interplanetáris tér felé. A magnetoszféra a napszél számára áthatolhatatlan akadályt jelent. A mágneses tér meggátolja, hogy a napszél töltött részecskéi szabadon a Föld légkörébe jussanak, és megakadályozza azt is, hogy a napszél a felső légkört elsodorja. Képletesen azt mondhatjuk, hogy a mágneses tér egyensúlyt tart a napszél nyomásával. Ezt az egyensúlyi felületet hívjuk magnetopauzának A magnetopauza olyan felület, melyen töltött részecskék csak különleges folyamatok révén juthatnak át, így mint egy „tartály” magába zárja a Föld légkörét olyan magasságban, ahol azt már a gravitáció képtelen lenne tartósan megtartani. A magnetoszférában az ionizált gázt már nem a

gravitáció, hanem a geomágneses tér tartja meg. Ha Naprendszerünkben szétnézünk, azt találjuk, hogy ebben a tekintetben még az ún. Föld-típusú bolygók is elég nagy eltéréseket mutatnak. A Vénusznak egyáltalán nincs mágneses tere, ennek oka az lehet, hogy forgása rendkívül lassú. Másik szomszédunknak, a Marsnak ugyan van, de az a Földéhez viszonyítva csekély, vélhetően csak a szilárd kőzetek maradék mágnesezettségéből ered (A Marsnak feltehetőleg nincs olyan belső magja, mint a Földnek.) Amikor nincs napkitörés, a földi mágneses mező eltéríti a napszelet bolygónktól. A Föld mágneses mezejét leginkább úgy képzelhetjük el, mint egy folyóból kiálló szikla és a folyó vizének kapcsolatát - a sziklához közel, de még előtte kitér a víz, a szikla mögött viszont hosszan elnyúló farvize alakul ki az áramlatnak. Ha egy papírcsónakot engedünk az áramlatba, látható, hogy szemből a sziklához érve nem ütközik a

sziklának, hanem annak valamelyik oldalát megkerülve elúszik a szikla mögé, majd a farvizén úszik tovább. (A szikla farvizében ráadásul örvények alakulnak ki, amelyek a kis hajócskát kitéríthetik egyenes útjáról.) Hasonló viselkedést tapasztaltak a földmágnesség és a napszél kapcsolatrendszerében is, a csóvában a védőernyő belsejébe jutott napszél nem feltétlenül éri el a földi légkör felső rétegeit, hanem a Föld mögé kerülve úszik tovább. A sarki fény keletkezése A naptevékenységnek talán az egyik leglátványosabb földi hatása a sarki fény, melyet a két pólus közében figyelhetünk meg. Maga a jelenség egy pólus középpontú ovális mentén keletkezik. Átlagos távolsága a mágneses pólusoktól 4000 km. A sarki fényes éjszakák száma a 67 fok környékén a legnagyobb, itt a sarki fényes éjszakák száma eléri a 300-at, míg Magyarországon ez a szám 1 és 5 közé esik, és intenzitása is sokkal kisebb

Leginkább március–április és szeptember–október között figyelhető meg A sarki fény (az északi féltekén aurora borealis, délen aurora australis, nevét a római hajnalistennő Aurora nevéből alkották), a Föld északi és déli sarkánál, a megnetoszféra poláris tölcséreinél a légkör sűrűbb rétegeibe behatoló töltött részecskék (elsősorban protonok és elektronok) által keltett időleges fényjelenség. A magnetoszfárába behatoló, az erővonalak mentén mozgó, felgyorsuló, részecskék ütköznek a légkör atomjaival, molekuláival. Az ütközés által gerjesztett atomok fénykibocsátás mellett visszanyerik eredeti energiaszintjüket. A kibocsátott fény az atomra vagy molekulára jellemző színű. A színkép látható tartományában elsősorban az oxigén zöld és vörös, valamint a nitrogénmolekulák kékesibolya vonalai jelentkeznek. A sarki fény az ultraibolya tartományban is érzékelhető. A jelenség 80–1000 km

magasságban fordul elő, de leggyakrabban 100 km körüli magasságban figyelhető meg Töltött részecskék mozgása az erővonalak mentén (Lorentz - erő) mágneses tér (magnetoszféra) sarki fény keletkezése Nap Föld napszél sűrűbb légkör A sarki fény kialakulásának helyét nyilván a magnetoszféra alakja, az erővonalak sűrűsége határozza meg, általában a mágneses pólust övező ovális gyűrűben látható - illetve a nagy légköri magassága miatt sokkal távolabbról is, mint a kialakulás alatti pont. Az ovális volta a magnetoszféránk napfelőli és ellentétes oldalon történő torzulásának köszönhető: a Föld nappali oldalán közelebb van a mágneses pólushoz, az éjjeli oldalán távolabb. Műholdról készült felvételek tanúsága szerint a jelenség fénygyűrűként, glóriaként veszi körül a mágneses pólust. Ilyen ábrán látható a sarki fény aktuális helyzete ITT Sarki fények a Discovery űrsiklóról készült

képen Természetesen a behatoló részecskék száma és így a sarki fény láthatósága elsősorban a napszél erősségével, azaz a Napunk aktivitásával van kapcsolatban. Erős naptevékenységet követően, mágneses viharok idején megváltozik a magnetoszféra szerkezete, ilyenkor a sarki fény alacsonyabb szélességi körökön, így nagyon ritkán Magyarországon is megfigyelhető. Jelenleg még tart a naptevékenység minimuma, esélyesek a maximum ideje táján leszünk hazai megfigyelésre - természetesen nagy napkitörés bármikor kialakulhat, de az előfordulása maximum idején gyakori. Legközelebb 2012-13-ban lesz naptevékenységi maximum, ekkoriban ismét nagyobb esély lesz hazai auróra-észlelésre Sebők György fotója 1991-ben a bakonyi Ráktanyáról készült Novák András fotója 2003. november 20-án készült Veszprémből A sarki fény formái változatosak, állandóan változnak, gyakran függönyre, ívelt szalagokra emlékeztetnek vagy

sugaras szerkezetűek. A sarki fénynek 5 formája ismert:  folt-forma: kisméretű fényjelenségek,  ív-forma: enyhén görbülő szalagok,  sáv-forma: csomós vagy ráncos,  sugár-forma: egyenes fénynyalábok, amelyek a Föld mágneses erővonalait követik,  fátyol-forma: diffúz, nagy kiterjedésű fénylések. Sarki fények a Szaturnusz, a Jupiter, az Uránusz és az Io felett (ebben a sorrendben), a felvételek nem látható fény tartományában, hanem ibolyántúliban és infravörösben készültek. Akik a sarki fények iránt érdeklődve szeretnének tudni egy-egy várható eseményről, megtehetik ezen az oldalon, illetve a következő oldalon. Ez utóbbin csodás képgaléria is várja a sarki fények szerelmeseit Mi mindenre hatnak a napkitörések és a geomágneses viharok? A napszél és a Föld kölcsönhatásaiból a sarki fényeken kívül sokáig semmi egyebet nem érzékeltünk. Amióta a technikai fejlettségünkhöz hozzátartozik az

elektromosság használata, majd később az űrhajózás, kiderült, hogy a napkitörések energiái sok egyéb, számunkra immáron bonyodalmas jelenséget is okoznak. A Föld felső légkörében az ún. ionoszférában a naptevékenységgel párhuzamosan változások mutatkoznak Ez nem is csoda, mert ezekhez az igen ritka, elektromosan töltött gázból álló rétegeknek a létrehozásában a Nap ibolyántúli és röntgensugárzása játszik döntő szerepet. A rövidhullámú sugárzás ionizálja a felsőlégkört, így alakul ki az ionoszféra Ennek fontos gyakorlati jelentősége van a rövidhullámú rádiózás szempontjából, ugyanis nagyon jelentős a rádióhullámok visszaverődése az ionoszféráról. A rádióadásokat ne csak hírek és zenehallgatás képében képzeljük el, hanem távközlési kommunikációs és navigációs eszközként is, hajók, repülőgépek, stb. fedélzetén Ezért kell mindig úgy megválasztani a hullámhosszakat, hogy a

visszaverődés megfelelő legyen, de az elnyelés ne legyen túl nagy. Mára a fontos rádiókommunikáció műholdas rendszereken keresztül folyik, s a használt frekvenciák okán e sugárzást nem befolyásolja az ionoszféra állapota. A napkitörések, flerek az ibolyántúli részen többszörös, a röntgentartományban pedig már több nagyságrendnyi sugárzásnövekedést okoznak. Erre az ionoszféra érzékenyen reagál A röntgensugárzás hatására megnő a D-réteg ionizációja, ami erőteljes elnyeléshez vezet a rövidhullámok tartományában (fading). Ugyanakkor a megnövekedett ionizáció miatt az ionoszféra olyan ultrarövid hullámokat is visszaver, amelyeket egyébként átengedne. Hasonló következmény, hogy a közepes szélességeken megnövekszik a nagyon nagy (kb10 km) hullámhosszúságú légköri rádiózaj erőssége Ezt a zajt az állandó trópusi zivatarok villámai keltik, s az ionoszféra D-rétegéről visszaverődve jutnak el hozzánk. A

fenti zavarokat a flerek elektromágneses sugárzása okozza, amely minden, a Nap felénk forduló félgömbjén látható flerből elér a Földre, és a fénysugárzással egyidejűleg érkezik. Az úgynevezett geomágneses vihar jelensége akkor alakul ki, ha a napkitörések során nagyenergiájú napszél találkozik a Föld mágneses mezejével, s a Föld ionoszférájában folyó elektronáramlatokat megzavarja. Napkitörés alkalmával a plazmaáramlat eltorzítja a Föld mágneses mezejét, bolygónk amúgy is üstökös formát öltő magnetoszférája még jobban összenyomódik, a plazma beérkezése helyén megemelkedik a mágneses térerősség, áram indukálódik. Ahol ez illetve hatása a mi érzékeny elektromos berendezéseinkkel találkozik, ott túláram keletkezik, ami tönkreteheti a berendezéseket. Egy elektromos távvezeték (telefonkábel, stb) esetében magában a távvezetékben is indukálódhat a áram, akár már kis geomágneses aktivitás hatására

is. Az ilyen jellegű megfigyelések már a múlt században kezdődtek, mikor kiépültek a telegráfvezetékek. Ez törvényszerűen vonja maga után azt, hogy Tehát az erővonalak közelebb kerülnek egymáshoz, amely végső soron térerősség-növekedéshez vezet. 1859-ben megfigyelték, hogy sarki fény idején, azaz mágneses viharban hiába kapcsolták le a hálózatot a feszültségforrásról, a hálózat a lekapcsolásra fittyet hányva működik tovább. Fölfigyeltek arra is, hogy a vezetékben indukált áram ingadozásai összefüggésben állnak a sarki fény intenzitásának ingadozásával. A nagyobb napkitörések által kiváltott geomágneses viharok néha egészen megdöbbentő hatásokat hoznak létre ezekben a vezetékekben. Az 1978 január 10-11 között lejátszódó geomágneses vihar például az USA-t Skóciával összekötő Transzatlanti vezetékben 2700 V-os feszültséget indukált. Ennek hatására több városban szinte teljesen összeomlott a

telekommunikációs hálózat Érdekes adalék, hogy az sem mindegy, milyen az elektromos távvezetékek alatti kőzet, az altalaj. Ahol ugyanis magma eredetű, vulkanikus kőzetek vannak, amely kőzetek ellenállása nagy, a geomágneses vihar alkalmával keletkező áram hajla- Geomágneses viharban tönkrement transzformátor mos inkább a távvezetékeken át "közlekedni", máshol, ahol a kőzetek ellenállása kisebb, a talajban vezetődik az áram. Az erős geomágneses viharok hatására a magas feszültségű hálózatok is furcsa viselkedést produkálnak. 1958-ban Torontóban geomágneses vihar következtében megsemmisült az áramelosztó rendszer, aminek hosszabb áramkimaradás lett a következménye. Hasonló eset történt 1972 szeptemberében az USA-ban, amikor a nagy napaktivitás hatására a túlterhelődött transzformátorok felmondták a szolgálatot. A legutolsó nagy geomágneses aktivitás 1989-ben volt, melynek hatására némely kanadai

telefonhálózat vezetékében 80-150 A erősségű indukált áramot mértek. A távvezetékekhez hasonlóan a felszíni csővezetékekben is indukálódhat áram a mágneses viharok alkalmával. Ezeket a vezetékeket úgy védik a korrózió ellen, hogy a vezetéken áramot vezetnek keresztül. A védőáramot szolgáltató és ellenőrző berendezések a geomágneses háborgások alatt túlterhelésnek lehetnek kitéve Jó példa erre az Alaszkában található, 1300 km-es kőolajvezeték, amelyben 1978. augusztus 5-én 85A nagyságú indukált áramot és 130 000 V/km nagyságú térerősséget regisztráltak! Az 1989-es nagy áramkimaradást az USA északi államaiban és Kanadában is egy napkitörés számlájára írhatjuk A bolygónk körül keringő műholdakra is veszélyes a napkitörés, a finom műszerekben zárlatokat, elektromos kisüléseket okozhat, mivel a keringés során különböző töltésű régiókon halad keresztül a műhold, a töltött részecskék a

járművet bombázva azt is feltöltik, az eltérő polaritású töltések között - akár a szonda felületén, akár a belsejében - kialakulnak a kisülések. A sugárzás hatására az űrjárművek érzékelői, adattárolói is sérülhetnek Az űrhajósok, amennyiben napkitörés anyagának hozzájuk érkezése során épp űrsétát tennének, nagy sugárveszélynek lennének kitéve. Éppen ezért is próbálják a külső szerelési munkálatokat a naptevékenység minimum időszakára időzíteni. Akcióterv is létezik, mellyel a napkitörések idejére pl a Nemzetközi Űrállomás legénységét utasítják, hogy azonnal fejezzenek be mindenféle kültéri tevékenységet (űrséta), húzódjanak az űrállomás Földhöz közelebbi részébe (a nagyenergiájú protonok nagy része elnyelődik, mire eléri őket). Milyen veszélyt jelenthet az űrhajósokra a napszél? A plazma, amely élő szervezettel találkozik, nagyenergiájú, ionizáló hatású részecskékből

áll. Az ionizáló sugárzások - mint pl a közismert radioaktivitás - az élő szervezetben akut és hosszú távú hatást is kifejtenek. Azonnali hatás lehet a szemben a szürke hályog kialakulása, különböző szervek működészavarai, ezek a besugárzás dózisától függenek. Hosszú távú hatás lehet a DNS elváltozás, amely rákos megbetegedéseket éppúgy eredményezhet, mint a szaporodás komplex problémáit. Ez utóbbi esetben nincs határérték, a bekövetkezés véletlenszerű, mivel egyéni érzékenység és hajlam határozza meg, mikortól okoz elváltozást a sugárzás. A sugárzást elnyelő védőanyagok híján az űrsétát végzők vannak a legnagyobb veszélynek kitéve. Az 1989-es nagy napkitörés idején olyan nagy energiájú részecskék robogtak a világűrben, hogy egy feltételezett űrhajóst, aki akkor épp a Hold felszínén tartózkodott volna egy szál űrruhában, minden bizonnyal órák alatt megölt volna. Fokozott, ma még nem

megoldott veszélyességi tényező a majdani bolygóközi utazások során az űrhajósokat érő sugárzásmennyiség, de attól tartok, ez sem a kedves olvasókat, sem engem nem érint. Néhány állat, amely a mágnesség alapján tájékozódik, mint pl. a postagalambok vagy egyéb vándormadarak, a delfinek, stb tájékozódását veszti mágneses viharban Ezen állatok közvetlenül a Föld mágneses mezejében bekövetkező hirtelen és nagy léptékű változásokat érzékelik, mivel rendelkeznek olyan magnetoszómákkal, amelyek kimondottan e célra fejlődtek ki bennük. Az ember nem rendelkezik a mágnességet érzékelő szervvel, sejtekkel, így mi direkt módon nem is vesszük észre a földi mágneses tér megváltozását Érinthet viszont olyan légiút során a geomágneses viharban megnövekedett sugárzás bárkit, aki a sarki fények övezetében repül nagy magasságokban. Ez azonban csak extra erős viharban léphet fel, amikor ráadásnak a technológiát

érintő okok miatt törölni szokták a légijáratokat A gyakorlati valószínűsége tehát ennek is elhanyagolható. Miként lehet védekezni e hatások ellen? A műholdakat, ha van rá lehetőség, kikapcsolják (alvó üzemmódba állítják) napkitörések idején, hogy a lehető legkisebb sérülést szenvedjék el. Mivel a napkitörések során a bolygót elérő különféle sugárzások hatására a felső légkör felmelegszik és kitágul, az alacsonyabb pályákon keringő műholdakat ez lelassítja (sűrűbb közegben kell keringeniük), alacsonyabb pályára húzza le, akár a légkörbe zuhanásukat is okozhatja, ha nem időben magasabb pályára vezérelni őket. 1979-ben a Skylab nevű egykori amerikai űrállomással is ez történt: a már használaton kívüli és megsemmisülésre váró Skylab nem a tervezett helyen lépett be a légkörbe (bár módosítottak a pályáján így is), mivel épp egy nagy napkitörés zajlott, amely miatt túl alacsony pályára

állva az Indiai-óceán vize helyett Ausztrália nyugati vidékén értek földet a darabjai. Az egykorvolt Skylab A Napot figyelő-mérő SOHO űrszonda Addig, míg nem voltak űrszondáink, amelyek a Napról gyorsan és közvetlenül tudtak adatokat továbbítani, nem volt lehetőség sem a geomágneses viharok megfelelő előrejelzésére. Ma már egészen pontosan megjósolható, hogy egy-egy napkitörés lesz-e valamilyen hatással bolygónk életére, működésére, mérhető az áramló plazma sebessége és sűrűsége, az iránya (hogy a Föld felé jön-e, vagy elkerüli messzire). A SOHO űrszonda több, mint 10 éve szolgálja a földi környezet megóvását és a sarkifény-vadászok tevékenységét azzal, hogy naponta többször részletes információkkal, képekkel, mérési eredményekkel látja el a földi személyzetet. A SOHO adataiból azonnali információkat lehet látni az interneten is, illetve az érintett szervezetek külön értesítést is kapnak, ha

megemelkednek az értékek és napkitörést észlel a műhold Kiegészítések, megjegyzések: Ezen írás elején említésre került, hogy a Napnak is van mágneses mezeje, amely együtt forog a Nappal. Csak megjegyezzük, hogy ennek változásai szoros összefüggést mutatnak a naptevékenységgel, a napfoltok kialakulásával, s hatással vannak még a földi időjárás alakulására is. De vajon Nap mágneses tere meddig terjed, vajon meg véd-e ez bennünket valamitől? Azt szokták mondani, hogy a Naprendszer határa ott van, ameddig a Nap gravitációs tere érvényesül. A Föld-Hold rendszer példájából kiindulva ez nyilván messzebb van, mint a mágneses tér (a helioszféra) határa. (A Hold keringése során csak időlegesen tartózkodik a földi magnetoszférán belül) Mai tudásunk szerint a helioszféra és a galaktikus, csillagközi tér találkozásánál a földi magnetoszféra és a napszél kölcsönhatásához hasonló jelenségek játszódhatnak le. A

kozmikus galaktikus sugárzás ismereteink szerint sokkal nagyobb energiájú részecskéket is tartalmaz, mint a napszél, tehát van mitől megvédeni bennünket. Az 1977-ben indított Voyager-1 űrszonda a híradások szerint elérte a naplégkör, a helioszféra határzónáját, amiről itt olvashat többet:http://web.interwarehu/valas/Valas/hirek/astro/heliosphhtm Még egy megjegyzés, ami csak arra vonatkozik, hogy a napszélen kívül elektromágneses hullámok is érkeznek a Napból (és a galaktikus térből is!) a Földhöz. Ezek egyik – másika nem igazán van jó hatással az élő szervezetekre. Csak egy ábra, amely azt szemlélteti, hogy a légkörünk hogyan engedi át a különböző hullámokat, milyen magasságig („mélységig”) hatolnak be a légkörbe. A Napból érkező elektromágneses hullámok spektruma és erőssége, mennyisége: